blog

Na, látod? Mindjárt itt az új év! Már csak egy napra vagyunk tőle! Nem akarnálak lehangolni, de azért elmesélem: életemben nem ettem még borjúhúst. Viszot a Sparban láttam egy gyönyörűnek látszó darabot (persze az alján lévő zsír-, illetve bőrréteget nem lehetett látni), megvettem. Négy szeletet vágtam belőle, és serpenyőbe raktam. Azt hittem, úgy működik, mint a marha, tehát elég korán, akár véresen meg lehet kóstolni. Pocsék íze volt. Mire újra a konyhába mentem - mert persze megint itt nektek írtam az okos gondolataimat - feketére sült mind. Gondoltam, felszeletelem a kutyának, de a kés sem vitte. Egészben kapta meg ma reggel, s mivel nem látok maradékot, azt kell hinnem, hogy képes volt elrágni, ami számomra lehetetlennek látszott. Úgyhogy kutyám fácánt eszik, borjút eszik, én meg csak álmodom róla.

Nincs semmi baj. Tegap rég nem látott hajléktalanomat megint ott találtam a Tesco előtt, persze adtam neki egy kétszázast, aztán ma a másik közértbe mentem, mint tesz isten, ott is ott volt. Bevallom, ott már nem adtam neki semmit. Viszont megint elmentem a Sparba, ahol szokásosan a fal mellett, az esőtől védett területen szoktak ülni a szerencsétlen emberek, néha egy jól táplált retriever is velük van, aki nem támadja meg Macit, pedig nincs rajta póráz, szóval csípem őket. Ma nem volt velük a kutya, úgyhogy odavittem Macit, fogják, amíg én vásárolok. Nagyon örültek neki. Egy idősebb férfiról és nőről van szó. Tényleg megtiszteltetésnek vették, hogy rájuk bíztam a kutyámat. Én meg biztos voltam benne, hogy jobb kezekben nem is lehetne. Visszatérvén egy ötszázast tettem a férfiember tenyerébe, alig bírtam meggyőzni, hogy elfogadja. Alapból el akarta utasítani. Akkor most ki is a szemétláda, korrupt, önző?

2011. december 29.

Józsi bácsi:
Tudod, azokat utálom jelentősen, akik felmásztak a létrára, de vetélytársuk nincs, és ezért kurvára elfelejtenek szerénynek maradni. Aztán azt se nagyon értem, a médiakurvaisten miért rak 12 éves karikát például a Jamie Oliver főzőműsorára, talán egy tizenegy és fél éves gyerek már kiakadna tőle? Aztán jön az enszíájesz, ahol elvágják egymás torkát és halomra lőnek embereket, a sárga karikában ott is a 12-es szám van. Te érted ezt?

Azzal ébredtem, hogy "Suddenly Seymour is standing beside me" - és még daloltam is. Tovább nem tudom. És nem értem, miért ez jött az agyamba. Lehet, hogy mostanában műsoron lesz a Rémségek kicsiny boltja film? Szoktam ilyen üzeneteket kapni "odafentről". Mindenesetre, ha jó filmet akartok látni, nézzétek meg. Nem állítom, hogy mostanában lesz, de akármikor érdemes megnézni.

Besenyő megrepültetett, Fahegyről szálltunk fel, űztünk őzeket a dombok között, súroltunk fákat, száguldottunk hegyen-völgyön át, végül Tökölön szálltunk le, a kép ott készült. Mikor? Mondjuk öt éve. Vagy hat. Az biztos, hogy a lábam még nem volt eltörve. Egyik se. Kezemben egy fényképezőgép, amit nem hagyott nálam útközben, becipzározta a saját zakójába, mert volt már olyan élménye, hogy elrepült, és kiütötte a kabintetőt. Azóta senkinek nem hagyja, hogy ilyen készülékeket ellenőrzése nélkül vigyen bárki magával. Akkor volt olyan jó illata, amit évekig kerestem, majd az ő fürdőszobájában e nyáron megtaláltam, és megvettem Daninak: Hugo Boss. Írtam már erről: nincs siker, Dani csak a Kenzót szereti.

2011. december 27.

Jaj, csupa elringató filmet néztem: Sissi, Sound of Music, My Fair Lady... Csupa gyönyörű, tehetséges halott... Romy Schneider, Audrey Hepburn és a többi, igazi nosztaliga volt.

Dani feljött karácsony másnapja délután, egyenest Szuziéktól érkezett. Alig várta, hogy hazaérjen - mármint nem ide -, hogy végre megint a nyűves számítógépe elé üljön, és azt tegye, amit akar, ne azt, amit elvártak tőle egész karácsonyeste. Jópofizás, zabálás, unatkozás. Felnőttek társaságában utoljára velünk, Délegyházán érezte magát jól. Médihez évekig elmentünk ünnepekkor, de azt is nehezen viselte. Nem egy boldog családlátogató típus. Mari épp ma vetette fel, hogy tulajdonképpen kutyakötelességem volna Szuzit meghívni egy ebédre, ha már az ő rokonsága Danit befogadta. Lelki szemeim előtt lejátszódik, ahogy kommentálják: na jó, most muszáj elmenni anyádhoz/anyámhoz, ha már főzött... ki fogjuk bírni... Nekem ez nem kell. Tudom, hogy nekik sem. Asztalom sincs, amit megteríthetnék. Ülnénk a nappaliban a kanapén, különféle színű tálcákkal az ölünkben, és aztán? Köszönöm, finom volt, de meneküljünk, ahogy lehet. Én ilyennek senkit nem tennék ki, pláne a fiamat és a barátnőjét. Biztos vagyok benne, hogy az a legjobb, ha meg se próbálom.

Dani adott pár tíz puszit, át is ölelt, le is vitte Macit sétálni, míg én összeraktam neki a kaját. A fácánlevesen túl volt még fasírt és különleges krumplipüré. Nem először jön össze a legfinomabb dolog a maradékokból. Mivel tej nem volt itthon, a krumpli főzővizéből hagytam benne valamit, vajon hagymát pirítottam, kevés pirospaprika bele, aztán ráöntöttem az összetört burgonyára. A maradék fél pohár tejföl is belekerült. Só, bors, és azt mondom, életem legjobb ízű krumplipüréje lett. Megszórtam friss petrezselyemmel. A visszajelzés is teljesen pozitív lett. Csak azért tudom, mert Dani ma is felhívott, tudni akarván, hogy vagyunk. Sajnálom őt. Rémesen unatkozik. Munkanélküliként délutánig alszik, utána megint csak a számítógép, amit már szintén ún. Nem tartom kizártnak, hogy egy napon közli: hazaköltözik. Egyszer már beleesett ebbe a depressziós állapotba, amikor egy hétig szabadságon lévén semmi mást nem csinált, mint otthon ült. Azt hiszem, eléggé megviselne a majd egy éve megszokott életvitelem megváltozása, de sosem mondanék nemet. Kötelességeim megsokszorozódása sem igazán hiányzik, de elviselném.

Azt még nem tudom, hogy eme félig lehámozott hüvelykujj a gyógyulás ösvényén gyalogol-e, vagy egyenest a vérmérgezéshez vezet, hisz a kés, ami beleszaladt, nyers hússal és még fácántollal is szennyezett volt. Csak a saját jó génjeimben bízom, meg az örök szerencsémben. Szerintem jobban fájna, ha nagyobb baj lenne. Bár ami a fájdalmat illeti, ahhoz oly mértékben hozzászoktam, hogy ilyen próság fel se tűnik. Ha egy orvos megkérdezné: érez-e állandó fájdalmat, hosszan gondolkodnék, fokuszálnék az ujjamra, és azt felelném, tulajdonképpen igen. De csak ha odafigyelek.
Azt azért tudnod kell, Maci mennyire élvezi a fácánhússal, -levessel és zöldséggel dúsított tápját. A nyomorult madár húsából egy falatot sem bírnék lenyelni. Ma is megpróbáltam, de ki kellett köpnöm, mert egy itatóspapírnak is jobb íze lett volna. Pedig a levesbe apait-anyait beleraktam.

Hej, majd elfeledtem: Kati felhívott karácsonykor. Meglepett. Nagyon örültem neki. Úgy látszik, valahogy sikerült megbocsátania azt, hogy kritizáltam a férjét. Euforikusan ecsetelte, milyen jól érzi magát a munkahelyén, mennyire szeretik azok is, akik korábban nem, én meg örültem, hogy van munkahelye egyáltalán, és még jobban annak, hogy talán ki is húzza ezzel a nyugdíjig. Manapság már ez is ajándék. Áldás. Békességben köszöntünk el egymástól, amitől az én karácsonyom is szebb lett. Szeretem őt, ez számomra sosem volt kérdés.

2011. december 24.

Álmomban sokszor fájt a kezem, talán azért álmodtam annyi marhaságot. Reggel első utam patikába vezetett, mert kezdtem megijedni. Vettem ragtapaszt, s miközben fizettem, a patikárius hölgy észrevette a sebemet. Eléggé megrémült. Hátraszaladt, hogy hozzon valami fertőtlenítőt. Egy vattára öntött barna folyadékot, ki is hozta. Kérte, hogy én csináljam, mert ő rá se bír nézni. Meglapogattam a sebet. Ajánlott még valami gélt (apró tubus potom 1600-ért), oké, megvettem. Azt mondta, ez összehúzza a sebet, és égésre is jó. Rákentem. Ő pedig összes bátorságát összeszedve ráragasztott egy tapaszt. Javasolta, hogy menjek el a sürgősségire, de hát karácsonykor? Meg különben is, én nem olyan vagyok.

Gyakorlatilag egy centi mélyen lehántottam a húst, ezt próbálom visszaragasztani. Azért gondolj bele, ha a vicces részét nézzük: te hogy tudnál egy kézzel fürödni és hajat mosni? Na meg mosogatni, mert már volna mit bőven. Azt a nyűves fácánt csak megfőztem, nem vagyok olyan gazdag, hogy kidobjak kaját, de mindvégig nagyon utáltam. És mire kész lett, a szagát is utálom. Most a konyhában hűl, különválogattam a zöldséget, a húst, meg a lét, de nagyon gyanítom, hogy a kutya fogja megenni. Daninak összeraktam egy dobozba a javát, remélem, nem átkoz el érte. Szerintem a csirke tízszer jobb. Dani felhívott ma, elnézést kért, hogy csak holnap jön. Nem mintha vártam volna. Amikor telefonált, délután kettőkor, épp akkor kelt fel. Zümmögött valamit arról, hogy semmi kedve megfürödni, meg elmenni Szuziékhoz, ahová várják. Mondtam, hogy ezt muszáj, nincs kibúvó. Remélem, megteszi, és még mosolyog is hozzá. Mégiscsak valami családi izé, amit én sose tudtam megadni, lesz ott anya, apa, szerető, karácsonyfa, szóval valami ünnep, ahogy ezt illik. Biztos enni is kap. Én bizony nemigen szoktattam hozzá az ünnepekhez. Úgy tíz éves koráig volt karácsonyfánk, meg ami kell, de az rég volt, és azóta nincs.

Azt hiszem, mindenki a gyerekkori emlékeiből építkezik. Én egyetlen karácsonyfára sem emlékezem. Nem volt szokás az anyámnál. Leszarta az ünnepeket. Karácsonyra maximum egy flanell hálóinget kaptam, na kösz. Persze úgy tettem, mintha örülnék, mert rendes gyerek voltam. Nyilván ő programozott be - és nekem senki ne mondja, hogy ilyen programozás nincs -, amitől én is ilyen ünneprontó, ünnepkerülő céda lettem. Nálunk sosem volt semmilyen hagyomány se kajában, se rítusokban, fenyőnk sem volt. Korábban, míg Dani itt lakott, összeszedtem pár fenyőágat, feldíszítettem, szórtam szaloncukrot alá, meg főztem valami finomat - de sose halat vagy töltött káposztát -, szóval igyekeztem. De most nincs semmi. Minek? Itt ez a nyűves fácánleves, amire rá se bírok nézni, ezt kapja holnap, ha kell neki.

Nekem nincs szükségem erre az ünnepre. Nem vagyok rá szocializálva. Olyan nap, mint a többi. Tisztelek és becsülök mindenkit, aki lelkesen bejglit süt, fát díszít, ajándékot csomagol, átérzem a jelentőségét, tényleg, de örülök, hogy nem kell emiatt fáradoznom. Ach, mintha hallanám több barátom/barátnőm sóhajait: hogy te milyen magadnak való lettél, begubóztál, már azt sem tudod, mi az élet! Ajj, dehogynem, mondom erre én: ami nekem fontos volt, az fontos ma is, de nem ünnepnapokon.

Tehát boldogan ünnepeljetek mind, bontogassatok csomagokat a karácsonyfa alatt, ami számomra csak egy álság, ami egy napra jön létre olyanok közt akár, akit holnap megint utálják egymást. Persze, hogy ez nem általános, de gyakori. Sok boldogságot kívánok mindenkinek, mert állítólag ez szenteste. Azt nem tudom, mitől szent, de legyen. Nekem biztos nem az. Ám ettől egy percig sem vagyok boldogtalan. Sőt. Most fogok pezsgőt bontani, kutya majd jól megijed a durranástól, aztán nézek egy jó filmet, amit már rég felvettem, és teljesen elégedett leszek. Az külön öröm, hogy senkire nem kell tekintettel lennem. Ily módon senki nem is ronthatja el az estémet.

Amúgy meg a nyomorult fácán húsa tele van annyi szálkával, amennyi még egy egy pontyban sincs; nem tudom, mire kell neki ennyi merevítődrót. Megkóstoltam a húsát frissen, hiszen még nem ettem ilyet: nem is akarok. Mint a száraz papír. Brrr! Már biztos, hogy Macit teszem vele boldoggá, mert neki mindegy.
Kattints ide nem bánod meg jeligére: BOLDOG KARÁCSONYT!

Ez fácán nem hoz nekem szerencsét. Kivettem a mélyhűtőből meg a zacskóból, és láttam, hogy nem is egy farka van. Ez olyan anyag, ami a legfinomabb macskaszőrhöz hasonlítható. Hiába vágod le tőből, valahogy mindenre ráragad és ottmarad számtalan apró pihéje. Agyrém. A seggénél egy megmaradt kis csomót próbáltam lenyesni, amikor a kés megszaladt. Tegnap fentem ki, alaposan. Úgy beleállt a hüvelykujjam vastagjába, hogy másodpercekig csak azt bámultam, hogyan ömlik a vérem a mosogatóba. Első látásra olyan volt, mint amit biztos össze kell varrni. Ilyenkor én improvizálok: szalvétát tettem rá, majd celluxszal körbetekertem, igyekezvén összeszorítani a vágást. Azt még nem tudom, hogy fogok ezzel holnap fürödni, meg hajat mosni.

A fácán még fagyottan dekkol a konyhában, de már utálom. Annak ellenére, hogy sokak szerint a fácánlevesnél finomabb nincs is. Csabától, Márta férjétől legutóbb vagy hat éve kaptam egy frissen lőtt vadkacsát; annak is az lett a sorsa, hogy miután eltűnődtem sörétekkel teli teteme fölött, és halálra sajnáltam, képtelen voltam ennivalót látni benne: kidobtam. Még reménykedem, hogy ezt a fácánt megfőzöm holnap. A kezemen a vágás tnyleg komoly, ha reggelre nem ragad össze, új tervet kell készítenem.

Jó hosszú idő után Danielzon ma felhívott. Aggódott, hogy miért olyan furcsa a hangom. Csak nincs valami baj? Vagy a kutyával? (Mindössze barátságtalan voltam, és magáztam.) Nem sok szót beszéltünk, de mivel kérdezte, miért így szólok, említettem neki, hogy utolsó mondatához tartom magam, ami szerint tűnjek a picsába. És letettem. Azóta csend van. Bizonyos szinten büszke vagyok magamra, hogy nem bocsátok meg már megint azonnal a hülye anyai szívemmel. Azért legyenek már határok! Meg kell jegyeznem: abszolút nem emlékezett az egészre. Őszinte csodálkozással kérdezte: én? Mikor mondtam ilyet? Annál rosszabb. Ha csak úgy kicsúszik, mintha nem is számítana, és nem veszi észre, mennyire megbánt vele. Tényleg nem vagyok egy sértődős picsa, a csúf beszédben is élen járok, hisz fiúk között szocializálódtam, de amikor épp elviszem a szívem melegével - és persze a kerámiatűzhelyével - főzött gazdag csirkehúslevest, akkor egy morzsa szar miatt ne küldjön el engem a melegebb éghajlatra. Részemről ez be is van fejezve. Azért szentestére csinálok valamit a fácánnal, majd keresek receptet a neten. Még sose volt a kezemben fácán. Hátha átjön, és megbocsáthatok neki...

Csak úgy leszórtam a kanapéra az ötezreseket, amiket végre megkaptam, és hátradőlve elképzeltem, hogy egyrészt veszek végre a kutyának egy nagy zsák kaját, ami tökéletesen elfogyott tegnapra, meg aztán valami jobb minőségű vécépapírral töltöm fel a legkisebb helyiséget, mint ami eddig volt. Megtettem. Megtehettem! A szomszédos kutyakaja-boltból a szegény lány, aki szintén kutyatenyésztő, és elkötelezett, a hátán felcipelte a 23 kilós zsákot - mert ez a dolga -, így remélhetem, hogy februárig rendben leszek kutyakaja-ügyben. Tizenháromezerbe került, de hát az ember a kutyáért ugye, mindent megad. (Ha persze az ember nem én vagyok, akkor nem biztos.)

Tegnapelőtt rámmosolygott pár nagyon kövér és ütős - drumsicknek, azaz dobverőnek is hívják - csirkecomb a Sparban, nem tudtam otthagyni, most pörköltet főztem belőlük. Az a rémes, hogy e percben gondolni sem bírok egy kóstolásra. Ott hűl a tűzhelyen. Holnapra már nem lesz friss, és ez idő szerint azt sem tudom, mi a frásznak főztem meg. Amikor elkezdtem, még vágytam rá, most meg már a hátam közepére sem kívánom. Oké, van méhyhűtőm, majdcsak ellesz ott ez a pörkölt. Néha tényleg nem tudom, minek főzök. Mire kész, már nem is kell. Danival pedig a picsába küldés óta egyáltalán nincs kedvem szóba állni. Mondtam már. A csülkös bablevest is inkább megettem, de neki nem vittem belőle. Már nincs is. Azt hiszem, amíg a talaj nedves és egy kutya körmei közé tapadhat, addig nincs jogom Dániel fehér padlóval ellátott bérleményébe betüremkedni semmilyen címen. Még azért sem, hogy kaját vigyek. Úgyhogy mostanában passz: nem fogok arrafelé járni, nem fogom zaklatni az én drága fiamat. Kajával sem.

Ágit nem értem. Felhívott, és aggódva arról számolt be, mennyire kiüresedett a lakásom, nincs benne élet. Tapasztalta ezt a születésnapi bulimon. Hiába mondtam neki, hogy nagyjából tizenöt éve itt semmi nem változott, a nappali, az előszoba, a konyha ugyanolyan, mégis kötötte az ebet a karóhoz. Amikor azt kérdeztem, hol lát változást, csak hajtogatta, hogy hangulattalan, üres minden. Nem olyan, mint volt. Hiába mondtam, hogy pont olyan. Én ezt nem értem. Illetve sajnos, érteni vélem. Saját ürességét vetíti ki rám. Ami rémes, és én nagyon sajnálom is. Őt. Amiért nem ugyanazt látja, amit tíz éve, vagy még régebb óta mindig. Mitől lát vajon mást? Hasztalan kérdezem magamtól, de válasz nincs. Vagyis csak az, amit előbb mondtam. Csak abban a sarokban vélt látni életet, ahol a számítógépeim vannak. Hát igen, itt elég súlyos a rendetlenség, lehet, hogy ettől látszik ez a 2 négyzetméteres sarok élettel telinek? Vannak itt szétszórt számlák, zsinórok, bögrék, füzetek, cetlik szanaszét, na de ennyi? A Dani lakosztályát képező két szobába be sem nézett, mert ott tényleg láthatott volna változást, ürességet, hiszen a fiam rég elköltözött. Csak egy matrac maradt, amin mostanában alszom, meg pár apró bútordarab. Ági azt nem látta.

Aztán jött a hátbaszúrás-elmélet. Amit Márta vezetett elő. Elsírás mellett (ami nála nem ritka). Áginak sírta el. A tény: órákig tartó beszélgetéseink során számtalan számomra tökéletesen ismeretlen emberek gyökérig hatoló életéről mesél (fodrász, kutyasétáltató, kórházi alkalmazott, masszőr, rokon, kocsmáros stb.), amikor is rászólok, bazeg, azt se tudom kiről van szó, talán hagyd már abba! Ezzel szúrtam hátba. Úgy szokott történni, hogy ha néha öt percre szóhoz jutok, és mondani készülök valamit, arról azonnal eszébe jut valami más, szavamba vág, és már mondja is. Hosszan. Én meg közlöm, hogy nem érdekel. Ágival is pont ezt tette. Akkor Ági megvédett, mondván: látod? Az Olgának igaza van, már megint olyanokról dumálsz, akikhez semmi közöm!

De tényleg, mi a franc történik itt? Az egyik azt mondja, kiüresedett a lakásom, ami alatt igazából azt érti, hogy az életem, pedig pont olyan minden, mint tizenöt éve mindig, a másikat meg hátbaszúrom, mert nem akarom tudni, hogy a fodrásznője lányának a gyereke mit büfögött tegnap, és a nemtudomki mikor szakított a szeretőjével, szóval mi a baj velem? Könyörgöm?

Na ne, odáig nem fogok eljutni, hogy magamban keressem a hibát. No ways! Akkor besorolnék a depressziósok táborába, ahová sose akarnék tartozni, mivel nem vagyok odavaló. E két csaj mintha nem volna képes elfogadni amit mondok: szeretem az életemet! Jó így, ahogy van! A kreativitásom is kiteljesülhet abban a munkában, amit van szerencsém művelni (tényleg igazi szerencse! www.iho.hu/repules), van egy gyönyörű, édes kutyám, akivel törődhetek, így még azt se lehet rámhúzni, hogy ki sem mozdulok. Sűrűn kommunikálok emberekkel a neten (is), amit két szegény barátnőm egyáltalán nem mondhat el magáról. Abszolút nincs fogalmuk róla, mit jelent egy levél - vagy ötven -, amire válaszolok, beleteszem a lelkemet, az érzéseimet, az emlékeimet, szóval beszélgetek egy csomó emberrel virtuálisan. És ez mégis valóság.

Ági már dolgozott számítógépen, de a net lehetőségeit nem ismeri, és nem akar számítógépet a lakásába, szinte babonásan, de mindenesetre kőkemény ellenállással hiúsítja meg fia szándékait, aki már rég odaadott volna neki egy pc-t. Márta pedig sose jutott el odáig, hogy akár tudná, hogyan kell bekapcsolni. Sokszor felvezette, hogy elmegy egy tanfolyamra, de a szándék és a tett nála néha fényévnyi távolságra van. Megjegyzem: két gyermeke igen jártas ezekben a csodákban, van is otthon gép, de ő nem jut el talán soha odáig, hogy kihasználja ezt. Arra hivatkozik, hogy a gyerekei nem engedik oda. (Hát tudod, az én gyerekem, aki velem él, akit én etetek és én fizetem a netet, mikor mondhatna nekem ilyet?!) Egyértelmű: a szándék hiányzik.

E két lány (na jó, nő) úgy begubózott a saját kis világába, hogy szinte már kiút sincsen. Mégis folyton ők "vádolnak" engem ugyanezzel. Mármint a begubózással. Saját tapasztalatok híján el sem tudják képzelni, milyen teljes életet lehet élni itt a komputer előtt, ahogy én teszem. A világ kitárul előttem gombnyomásra, de nekik ez elképzelhetetlen. Akkor most ki a szerencsétlen? Nyilván nem én. Most is, ebben a percben tökéletesen boldognak érzem magam, teljesnek és hasznosnak. Csak egy gondom van - lustaság mián -, hogy nemsokára le kell vinnem Macit sétálni. Ám ez csak addig rossz, míg felveszem a cipőmet, ha lent vagyunk, már jó, mert látom, hogy Maci élvezi. Amikor hazaérünk, eltölt a végtelen elégedettség érzése: mára letudva minden kötelesség - persze, ha a cikkeket is megírtam, amiket kell -, és igazi boldogsággal dőlök hátra tévét nézni, mert jól végeztem dolgomat. Az ágyra is szeretettel gondolok, ami vár, ha elálmosodom.

Néha megköszöm a mindenhatónak, hogy így élhetek, hogy nincsenek kétségeim, túlzott vágyaim, max. annyi, hogy a távfűtést tavaszig biztos ki tudjam fizetni, hogy a fiam és a kutyám egészséges maradjon, és általában semmi ne változzon, mert jó így, ahogy van. Legfeljebb, illetve elsősorban persze azt szeretném, ha Dani mielőbb munkát találna, de miután elküldött a picsába egy kis szar miatt, mostanában nem fogom megkeresni. (A csülkös bableves, amit ma készítettem, elég sok nekem... Lehet, hogy viszek neki belőle?) Hát az anya már csak anya marad, nincs mód változtatni ezen...

Józsi bácsi:
Van itten egy Ágoston Sámuel két keresztnevű faszi. Ugyan mondd már meg, te hogyan becénzéd, ha szerelmes lennél bele? Szia, Ági? Édes kis Samum? Jó ég, mennyivel egyszerűbb valakit Józsinak vagy Lacinak hívni! Oké, az Olgica is elmegy.

Söprik az utcát az utcaseprők - jutott eszembe Hofi márkás dala, amint újra láttam a Főkefe lombszedőit, akik megint csak a járdaszegély mellett összegyűlt vizes, sáros levéltrutymót lapátolták össze, mikor is, ha nem zuhogó esőben, amikor minden kétszer olyan nehéz súlyra is, meg tettre is. Ezúttal a hat emberre két felügyelő jutott: egy igen fiatal lány, messze távol a 30-as évetől hátrafele, meg egy nem túl vastagon öltözött öregebb ember, akinél rádió adóvevő volt. Előbbi le-fel sétált jó meleg csizmájában és prémes kapucnival a fején, utóbbi ócska dzsekiben üldögélt egy kerítés szélén. De most komolyan: két felügyelőt fizetünk mi, te meg én, hogy hat ember tényleg összeszedje a mocskot? És persze csak az úttestről, ami a járdán marad, az marad. Az a két ember pedig halálra unja magát, mert más dolga nincs, mint nézni. Hogy az igazi munkások dolgoznak-e. Én meg tudnám szervezni úgy, hogy megmondom, melyik utca, honnan hová, aztán kilátásba helyezném, hogy pár óra múlva jövök ellenőrizni. Közben több más helyszínen is megjelennék. Mozognék. Hasznossá tenném magam. Biztos nem ácsorognék egy helyen órákig. Szörnyű egy hivatás lehet, főleg annak a csinos, igen fiatal lánynak; elképzelni sem tudom, hogy nem talál jobbat. Illetve el tudom képzelni, de nagyon szomorú.

Mint ahogy a fiamról sem tudok semmit, és feltételeznem kell, hogy ő se fog akármit találni. Akkor már talán szólt volna. De tényleg: a nyomornak sok fokozata van; először azt hiszed, itt a vég, mert a nyugdíjad nem elég a lakás fenntartására. Aztán fiad munkanélkülivé lesz, akire számíthattál, hogy ha nagy baj van, segít. Aztán kiderül, hogy már ez sincs. Megint egy lépcső lefelé. Aztán akinek dolgoztál - most már térjünk át egyes szám első személyre -, szóval amely cégnek dolgozom, az se tud igazán fizetni. Hiába teszem ki a szívem-lelkem, akár napi 5-6 órában, vagy többen, az csak társadalmi munka. Ahogy Kádár idején hívtuk. A rossz mosógépem miatt hónapok óta kádban és mosdóban mosok, a kutya kajája hétfőre elfogy (tízezres tétel), a cigaretta - tudom, ez nem létszükséglet sőt! - durván drágul, de már szokványos disznóhúst sem látok 1300 alatt... még egy lépcső a pokol felé. De mennyi a lépcső még a pokolig? Csak azt akartam mindezzel érzékeltetni, hogy amikor azt hittem, rosszabb már nem lehet, mindig lehetett. És még nincs vége.

Az igazság kedvéért azért emlékeztetem magam a Spar áruház szomszédságában dekkoló hajléktalanokra itt a sarkon, ők másfajták, mint az előzők voltak, akik mindig a tenyerüket nyújtották; ők megelégszenek azzal, hogy a szocreálban épült, oszlopos, tetős épület tövében, esőtől védve üldögélhetnek, senkit nem zavarnak. És őket sem zavarja el senki. Mivel a Spar korlátjához ma egy beagle volt kikötve, odamentem hozzájuk, és a kezükbe nyomtam Maci pórázát, hogy vigyázzanak rá. Más lehetőségem nem volt. Hihetetlen, mennyire örültek neki! Simogatták, dédelgették, bár Maci ilyenkor inkább rémült, de mire visszatértem, már megnyugodott. Így utólag szégyellem magam, hogy eszembe se jutott pár százast adni nekik, de nyilvánvaló volt, hogy már a kutyám közelségét, a bizalmamat is ajándéknak vették.

Az emlékeztető azért kell, mert sosem feledhetem el, mennyi más, igazi nyomorban élő ember tengődik akárcsak ebben a városban. Hozzájuk képest az én panellakásom egy luxuslakás, ahol a falból folyik a melegvíz, jön a fűtés, mehet a tévé, a számítógép, és moshat a gép, már ha tud mosni. Szóval jobb, ha befogom a pofámat, és élvezem, amim van, amíg lehet. Ha ezt végiggondolom, azt kell mondanom: szerencsés vagyok. Úgyhogy tényleg kuss!

Józsi bácsi:
Anyukám, tudod, mire ébredtem ma? Arra, hogy Románia meg fog támadni bennünket! Hirtelen beugrott, hogy összeírják a sorköteleseket, és ha kell, bevetik őket. Na de hová? Biztos nem olyan helyre, ahová repülővel kell menni. Csak a szomszédok támadására lehet számítani. De ki lesz az első? Úgy érzem, mindegy, a mi kis főnökünk hadvezér is akar lenni. Szörnyű egy álom volt!
Józsi bácsi, nem kell izgulni, itt demokrácia van.

Elvittem ma délután Danihoz egy jókora adag húslevest csirkeszárnnyal, májjal, sok zöldséggel, meg amivel kell. A lépcsőházában zsebkendőkkel megpucoltam Maci praclijait, sok fekete mocsok lejött róluk, tény. Nedves az időjárás, ő meg folyton elkaparja az összes terméket, amit hátrahagy. Bementünk, volt nagy öröm: Maci magán kívül volt boldogságában, hogy végre Danira ugrálhat, az ő lába között cikázhat ide-oda, ahogy szokott, ha nagyon örül. Aztán leesett pár apró fekete morzsa a talpairól, naná. A brutálisan hófehér padlólapokra. Nem tudtam maradéktalanul megtisztítani a lábait. Dani felvett egy rögöt, megszagolta, azt mondta: szar. "Na, akkor tűnjetek a picsába!" - nyilatkoztatta ki, és mi el is húztunk fél percen belül.

Amikor itthon a lépcsőházban találkoztam a nagyhasú cigányvajdával, aki sose szeretett még egy kutyát sem, csak eltűrte, mégis úgy köszönt, hogy "Szia, Maci!" és csak másodjára, némi bocsánatkérés keretében terjesztette ki üdvözletét rám is, akkor kezdett el folyni a könnyem.

Nem vagyok egy sírós típus. Meg semmilyen típus, ami releváns lehet mondjuk egy pszichológus számára. Belőlem nem lehet kiindulni. Disszertációt írni. Még nem punnyadtam el, mint egy rohadt paradicsom. Még nem kérek segítséget kuruzslóktól, amiknek a pszichológusokat tartom. Azt hiszem, előbb halnék meg önként, minthogy ebbe a körbe belépjek. A gondolat eleve elrémiszt, hogy valaki, aki semmit nem tud rólam, hirtelen bele akarjon mászni a fejembe, hirtelen hatalmat nyerjen felettem, és azt higgye, hogy ez igaz is, borzalmas. Még szerencse, hogy életemben nem találkoztam pszichológssal. Biztos kiakasztanám.

Pszichiáterrel persze találkoztam, Daubner Bélának hívják, 40 éve ismerem, és ő is engem, és tudja, hogy nincs rá szükségem. Ő igen régen a szerelmem volt elsősorban, és - sajnos - nem a lelki társam. Pedig annak jó lett volna. Mint ahogy szerelmemnek is, csak akkor ő már érett volt, én pedig nagyon éretlen, amikor a szerelem egyáltalán szóba jöhetett. Ennyi év és két házasság után ma is azt kell mondanom: ő volt, lehetett volna az, akit életem végéig tisztelni tudnék, akire felnézhetnék, akinek a szava szentírás lenne, akinek a kedvéért bármit bármikor megfőznék, és nem bánnám, mennyit kell mosogatni. Ő volt az Ember, aki tényleg Ember is maradt, akit ma is tisztelek. Szeretek. (Rég nem láttam...) Ő az, aki ma is sokszor fáj nekem.

Józsi bácsi:
- Nézed te a Don Matteót? Nagyon bírom. Amikor az elején kiírják a neveket, szinte énekel az egyik: Umberto Montesanti! Neked van filhallásod, szerinted nem gyönyörű? Dallamos, mint a tenger hullámzása... Na jó, tudom, hogy tőlem ilyet nem vársz, de biztisten hallottam a tengert hullámzani, ahogy a nevét kimondtam. Kóstolgasd csak egy kicsit úgy, hogy a hangsúlyt a szavak végére teszed.

Itt van egy kis Maci... Felöltötte téli bundáját. A nyárit meg nem győzöm összeszedni a szőnyegről.

Márta ittfelejtette a telefonját. Délelőtt felhívott Csabi, a fia, és úgy köszönt, hogy "Szia, anya!" Mondtam, nem vagyok az anyád. Marhára nem értette. Hallottam, hogy autót vezet, mindenféle zajokat, egy percbe is beletelt, mire felfogta, hogy mi van. Na jó, majd valaki valamikor elugrik a telefonért. Mártával is beszéltem, már megint agresszív voltam, próbáltam rávenni, hogy a tökéletes csődben és kuplerájban leledző lakását legalább napi fél órában próbálja meg rendbe szedni, apránként, ha másképp nem megy, de kezdje már el! Ezt úgy negyven éve prédikálom neki, természetesen mindhiába. Ilyenkor szuttyogni kezd, sajnálja magát nagyon, és csak ráerősítek arra, amit szerinte mindenkitől hall, hogy ő mennyire semmit nem ér, milyen haszontalan és szerencsétlen. Ajjaj! Komolyan, már lassan pszichológusnak érzem magam, mert ilyenkor elkezdem előszedni az érdemeit. Mégiscsak felnevelt két gyereket. A másodikat már 40 évesen szülte. Igaz, hogy szóba sem áll vele - Ritának hívják, nyilván lány -, túlvan már a húszon, de nem nőtte ki a tinédzserkori szemétkedéseit, ami Mártának egyáltalán nem tesz jót. Elképesztő modorban és szóhasználattal beszél vele, amitől tényleg csak a bicska tud kinyílni az ember zsebében. Na de? Hiába beszélek: Márta, kelj fel, és ragyogj! Rise and shine! Tégy valamit, amitől tisztelhetnek! Az emberemlékezet óta gyűlő ruhásdobozokat, szekrényeket válogasd, ürítsd ki, akár csak napi egy órában, és lesz eredmény! Te azt hiszed, hogy megérti? Felfogja? Megfogadja? Ó, nem. Már nem is negyven, hanem inkább ötven éve ugyanilyen. Reménytelen.

Mit kezdjek a depressziósokkal? Sokszor - de hányszor - végeláthatatlan hallgatásba merülve fogadom az információkat, amiket a telefonban velem közöl jobbára számomra ismeretlen emberekről, eseményekről, amik nem is események, és főleg számomra teljesen érdektelen emberek, csak hallgatom, és ha mondanék valamit, azonnal eszébe jut róla egy más dolog, amit persze mindjárt, szavamba vágva, el kell mondania. Telefonbeszélgetéseink úgy zajlanak, hogy hasamra teszem a telefont - kihangosítva -, és nézem a tévét. Annyira bunkó nem vagyok, hogy hangot is adjak rá, de azért az önvédelem minimális lehetősége engem is megillet, nem? Ő mondja, én hallgatom, vagy nem, de kibírom. Szerintem már ezért is érdemelnék valami érdemérmet, komolyan! Néha nekem is eszembe jut valami, de még nem sikerült soha három mondatnál többet befejeznem. Közbevetőleg az egyórás monológjába. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem. Nem nehéz emlékeznem arra a vonzó, jó alakú, jó dumájú, baromi jó seggű fiatal lányra, aki volt, amikor a barátságunk már rég túlvolt a kezdetén, hiszen valamikor nyolcadikban ismerkedtünk meg, akkor szó se volt csinosságról, csak egy piszkafa kis prolilányról, aki hálás volt minden jó szóért. Ági meg én kineveltük belőle a családból hozott rémes kisebbségi érzéseket, és igazi nővé faragtuk, aki elhitte, hogy ő valaki. Ámde a családi örökség azóta is működik: sosem fogja elhinni, hogy szeretheti magát. Sajnos. Így aztán nekem kell. Sajnos, néha én is kiborulok, mert tele van a tököm a hülyeségeivel, de azért tartom benne a lelket már vagy ötven éve, ahogy erre képes vagyok. Bár lenne valaki, aki arra szánná az időt, hogy bennem tartsa a lelket! Hej! Hol vagytok?!

Na mindegy. Mindig megálltam a lábamon, ez már így marad. Szilárd sziklának is nevezhetsz, mert ha kell, az vagyok. Nem hiszek a menekülésben, hiszek a szembenézésben. Csak ne kéne látnom, hogy két legősibb barátnőm, Márta és Ági évtizedek óta antidepresszánsokat szed, ami jó nem lehet. Sérült lelkű emberek, akik gyerekkorukból hozták ezt az átkot. Én is lehetnék ilyen, pont ma gondoltam vissza azokra a szörnyű éjszakákra hat éves korom táján, amikor anyám elment a szeretőjéhez, és megparancsolta, hogy a sötétben, az ágyban fekve számoljam a birkákat, és, mondta, ha kétezerig érek, biztos aludni fogok. Jól számoltam mindig, és nem is csaltam, de nem is aludtam. A sötét lakásban ordítani kezdtem, féltem, és olyan ürességet éreztem, ami még ma is borzongat. A reménytelenség, az anyahiány, a bárki élő ember hiánya, aki megfogná a kezem. Aki legalább a villanyt felgyújtaná. Én nem mertem, mert szófogadó voltam. Végül jött Domokos néni, bekopogott a körfolyosóra nyíló ablakon, olyan volt, mint a megváltó angyal. Szólt hozzám. Azt mondta, ne féljek, nincs semmi baj. Azt mondta, gyújtsd fel a villanyt, szívem, akkor nem fogsz félni. Ezt tettem. És többé nem féltem. Rámolgattam, törölgettem, még boldog is voltam. Néztem, ahogy a kályhában parázslanak a fák, még piszkáltam is őket, szerettem, ahogy szikrákat vetnek, aprófákat dugdostam közéjük, élveztem, ahogy lángra kapnak, mintha ez az én diadalom lett volna.

Nem értem, hogy talált rám majd 30 ember, hogy a tegnapi születésnapomra gratuláljon! Alig bírok a facebook-bejegyzésekkel, mert persze mindenkinek szeretném szívből megköszönni a megemlékezést erről a számomra cseppet sem szívderítő tényről, hogy mától beleléptem a 65. életévembe. Oké, tudom, hogy sokan mások örültek volna eddig élni, de én, ha már itt vagyok, minek örüljek? Csak annak, hogy megértem ennyi évet? Ajjaj, nem biztos, hogy ez elég örömnek. De az emberek kedvességét díjazom.

Tegnap eljöttek barátnőim, Ági és Márta, ahogy már sok éve szokásosan. Katit is meghívtam levélben, de nem válaszolt. Erre csak azt tudom mondani: ha 40 év után el akarja veszíteni baráti társaságát, akkor lelke rajta. Csak azért, mert férjét nem szívlelem.

Megnéztük együtt az X-faktort, bár engem már rég nem érdekel, mert szerintem ebben az évadban senki nincs, akit bármikor szívesen látnék újra, mindegy, ezzel is jól telt az idő. Iszogattunk, volt sör, bor, pezsgő, és valami egészen - hozzám képest is - kitűnő hortobágyi húsos palacsintát készítettem. Alap volt a csirkecommból készült pörkölt. A puha húst lefosztottam a csontról, a bőrét félretettem Macinak, aztán apróra vágtam, és szépséges palacsintákba tekertem, a két végüket is behajtva. Tetejére jött a liszttel, tejföllel besűrített szaft. Végül tettem még rá sajtcsíkokat, zöldhagyma-vagdalékot, és mellé raktam paradicsomszeleten üldögélő mozzarella-érméket némi borssal és petrezselyemmel megszórva. Mindezt sütőben összeérlelés után tálaltam. Mondhatom, zabálás volt, de nagyon. Nekem nem is jutott, mivel szépséges fiam beállított hat óra felé egy irtózatos csokor virággal, nyilván neki csomagoltam be a legnagyobb adagot, amiből nekem is juthatott volna, de nem jutott. (Tudod, hogy van: inkább neki, mint nekem.)
- Mivel épp egy CIB-reklám megy a tévében, eszembe jutott, amit tegnap Danitól hallottam: "CIB a leggecibb" -- má bocsánat, de ő aztán tudja. És ez idő szerint csak igazat tudok neki adni. Mondta ezt akkor, mikor a lányoknak beszámolt kirúgatásáról.

Legalább egyig fent maradtunk, én az egész napos munka után már elég fáradt voltam. Kellett ágyakat húzni, sütni-főzni, takarítani meg minden. Mindkét csaj itt aludt. Jókat dumáltunk, igazán csak egymással foglalkoztunk, még sokszor az X-faktor közben is. Nem tudnék hibát találni az estében, a mi kis ötyéinknek pont ilyennek kell lenniük. Kati hiányzott nekem nagyon, de hát egyszer majdcsak túlteszi magát a saját hülyeségén, és megtanul súlyozni: vajon kicsoda, micsoda és hány év fontosabb, mint a kevesebb.

Dani még fontosabb ajándéka az volt, hogy levitte Macit egy jó kis sétára, így nekem zavartalanul telhetett az estém. Még mindig nem adta fel, hogy kimegy és megkeresi az apját. Minden csaj helyeselt, végül is én sem ellenzem, csak féltem őt, hogy nagy csalódás érheti.

Na de hogy egy friss élményemről beszéljek, amit véletlenszerűen, fél füllel éltem át az előbb - merthogy sajnálatos és nem spórolós módon a tévé akkor is megy, ha épp cikket korrektúrázok, és a távkapcsoló ilyenkor túl messze van - kénytelen voltam végigszenvedni Fásy Ádám és kicsi lánya, Zsülike duettjét, oh, brrrr! Fásy Ádámról igen sok bejegyzés született már a neten, mindenki tudja, hogy egyetlen magyarul helyes modatot is nehezére esik összehozni, ráadásul énekel is, amire senki nem kíváncsi, azt is mindenki tudja, hogy tökéletesen tehetségtelen, éneklő Zsülikéjét mindenáron a színpadra tolja, és ezt kellet most - bár tényleg csak fél füllel - átélnem. Ilyenkor kérdezem megint azt, amit már sokszor: te jó ég, hol élek én? Az édes Zsülike (na de milyen név ez egyáltalán?) egy harmadikos iskolás kiforratlan hangján igazi színpadot kap, az ujjait már úgy lebegteti a mikrofon fonákján, ahogy mondjuk Madonna szokta, aztán semmi. Uramisten, mi jöhet még? Ma már három embertől hallottam, hogy ebben az országban nem lehet élni. Mert nem érdemes. Azt hiszem, mostanra megfogalmazódott a negyedik ilyen vélemény is: az enyém. Azt hiszem, mégis veszem a fáradságot, elbaktatok a távirányítóig, és akár egy horrorra kapcsolok, amit szintén utálok, de nem ennyire.

Alig hiszem el, hogy ennyi ideje nem írtam ide! Máshová persze igen, nyilván ez vitte el a valóságérzetemet.

Kollégám rendszeresen úgy szólított meg, hogy "drága". Sokáig bírtam. Igazából majd 30 évig. És most lett elég. Azt mondtam neki, van egy viszonylag szép nevem, szólítson azon. Megsértődött. Egyre több embert megsértek, mert egyre őszintébb vagyok. Ez túlélhetetlen. Viszont ahogy az idő fogy, úgy érzem, nincs már időm udvariaskodni. Nem akarok holnap úgy elmenni, hogy senki nem tudta meg, valójában mit is gondolok róla.

Nem vagyok se szent, se sérthetetlen, sőt, nagyon is sérthető. Tudom, hogy nem kéne ennyire kimondani, amit gondolok. Egész életemben az őszinte véleményem miatt szívtam. Most már minek változzak? Sok helyen sok mindent tanultam arra nézve, hogy kell főnökökkel szót érteni, parírozni, hazudni, lelkesedni, amikor nincs miért, elfogadni, ami elfogadhatatlan, megtenni, amit zsigerből elutasítanék; szóval volt elég élményem, ami meg kellett volna hogy tanítson a képmutatásra. Jobb lett volna. De nem ment.

Ez a "drága" megszólítás, illetve az iránta érzett averzióm most lehet, hogy elvágta azt a "pályát", amire szerződtem, és amit lelkesen műveltem. Egy rohadt szó, érted? De az, akit megkértem, hogy ehelyett inkább a nevemen szólítson, nem tudja, amit én tudok. Elmondhatom, ha akarod. (Ha nem, akkor is elmondom!)

Nagyjából húsz évesen feküdtem a műtőasztalon szétrakott lábbal, egyetlen seduxennel a bögyömben, ami még arra is kevés volt, hogy megnyugtasson, amikor az orvos megpaskolta a térdemet, és azt mondta: "drága, ne izguljon!" Aztán kikapart mindenféle érzéstelenítő nélkül - a szocializmusban elfogadott volt így bünetni a hülye kis csajokat a hülye kis viszonyaik miatt, valószínűleg "odafent" még azt is gondolta valami roggyant elméjű, hogy ettől majd jól visszariadunk, hogy megint keféljünk valakivel, a büntetés meg ott van: a pőre fájdalom, a megaláztatás, a totális kiszolgáltatottság... Volt aztán még két küretem, és hidd el, mindegyik orvos simán drágának szólított. Mint egy matrica, mint egy bevett szokás, mint egy előírás, hogy a szerencsétlen, rémült nő, aki ott fekszik, legyen csak drága. Mintha ettől jobb lenne bármi. A hátam borsódzik azóta is ettől a szótól.

Drágám? Az egészen más. Abban van valami személyes. Ha ezt hallottam, olvastam volna, sosem borulok ki. A drágám gyönyörű szó. Mint egy felvállalás, hogy igen, ő az én drágám. Valaki, aki számít. Akit régről ismerek. Aki fontos. Ezt a szót sosem tudnám visszautasítani.

A világ egyszerre szokott összeomlani, ugye? Nem részletekben. Megtörtént.

Csak úgy, ahogy szoktam, reggel hétkor elindultam kutyával, meg egy bödön csülkös bablevesssel Daniel fiam lakóhelye irányába, ami - mint már lemértem - 1.2 km távolságra van, a kelenföldi városközpontnál. Simán bejutotottam a kapun, mert valaki épp kijött. Fellifteztünk a hetedikre, aztán a rácsos ajtó előtt - amin Dani lakásához nincsen csengő - szokás szerint megkértem Macit, hogy ugasson. Ugatott egy hatalmasat. Ezek után rendszerint Dani egy perc múlva - akár a kádból kiugorva is - ajtót szokott nyitni. Most nem történt semmi. Vártam több percet, majd megint megkértem Macit, hogy ugasson egyet. Visszhangzott a lépcsőházban erősen. Még mindig semmi. Ilyenkor a lakás lesőlyukát szoktam figyelni, mert ha az előtt elhalad valaki, akkor eltakarja a fényt. Semmi mozgás. Harmadik ugatásra is rábírtam Macit, de már tudtam, hogy itt valami más van, mint ami szokott lenni. Leültem a lépcsőre. Majdnem nyolc óra volt, kocsi a ház előtt, Daninak már rég indulnia kellett volna a melóba. Végül kijött két öreglány, akikből az egyik határozottan azt mondta, engem ugyan be nem enged a rácsos ajtón. Végül talán nem tartott annyira hajléktalan-külsejűnek, mert hajlandó volt kérésemre bekopogni Dani ajtaján. Kétszer is. Semmi.
Lementem, a kaputelefonnal próbálkoztam. Hiába csöngött.
Mivel a Suzukinkat már rég nem lehet bezárni, kinyitottam a vezetőülés melletti ajtót, behelyeztem a csülkös bablevest tartalmazó dobozt, és ráterítettem azt a pulóvert, amit most találtam meg itthon, és szerintem az is Danié. Ezek után elsétáltunk a 114-es busz megállójához, felszálltunk, és Macit mindvégig magamhoz szorítva - mert fél az ajtónyitás hangjától - megérkeztük az Andor utcához. Hazasétáltunk.

Két gondoltom volt: egy: Dani korábban elment, és valamiért nem kocsival. Kettő: valamiért otthon van, és alszik, ilyenkor lehetetlen kirobbantani az ágyból, még Maci ugatása sem elég erős inger.

Aztán felhívott dél felé, amikor felébredt. Eljött az igazság pillanata. Elmondta. Pénteken kettőkor odaállt elé a főnöke, és közölte vele, hogy ki van rúgva. Azonnal szedelőzködjön. Azt sem engedte meg, hogy a komputerhez nyúljon, hogy az ismerőseinek elküldhesse az üzenetet: többé ne ide írjatok, hanem ....- ide. Öt percen belül távoznia kellett. És most a CIB Bankról beszélünk, amely igen jól szerepelt az elmúlt években. És az igazsághoz tartozik, hogy Dani minden mutatója - mert ezt mérni szokták - mindig túl volt a 100%-on. Ő volt a legsikeresebb hitel-ügyintéző. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a cég az ősszel bevállalta a főiskolai tandíjának kifizetését cserébe azzal, hogy 7 évet aláír, tahát ott marad. Te mit gondolnál erről? Én azt gondoltam, hogy olyan munkaerő volt, akibe nem sajnálnak invesztálni, és akit meg akarnak tartani. És látod? A világ egyk percről a másikra felfordul. Ő úgy látja, a vezetőségben is fejetlenség uralkodik, mert pályafutása során átélt olyat, hogy röbb száz embert elbocsátottak, aztán rájöttek, hogy muszáj újakat felvenniük, mert működésképtelenek.

Amikor - elbeszélése során - mintegy huszadszor mondtam, hogy "istenem!", rámszólt, hogy ezt hagyjam abba, istennek ehhez semmi köze nincs. Azt is elmondta, hogy már hetekkel ezelőtt szabadságot kért januárra, az autót is szervizbe vitte, hogy felkészítsék egy 1200 km-es útra, mert tervbe vette, hogy az apját meglátogatja Németországban. A neten utánanézett, hogy hol és hogyan. Ez mind azelőtt volt, hogy akár sejtette volna, hogy megszűnik az állása. Ő is azt kérdezte, és most én is azt kérdezem: lehet ez véletlen? El akart menni az apjához. Felkészült rá. A helyzet, ami utóbb kialakult, ezt lehetővé teszi. A CIB Bank márciusig fizeti, mint ha dolgozna. Egyelőre pénze van tehát.

Hogy én mit gondolok? Nyilván mindegy, én csak ismerem apját, Walter Extrát, akit utoljára 94-ben láttam Debrecenben, a műrepülő vb-n, de mint embert legalább 29 éve nem ismerem. Tudam, hogy Tinát 85 körül feleségül vette, és született két szép fiuk, aztán azt is megtudtam, hogy az egész családot hátrahagyva egy pilótanővel átt össze néhány évvel ezelőtt, szóval az apai kvalitásairól nem sok jó elképzelésem van. Mi lenne, ha Daniel, elsőszülött fia, aki jövőre 30 éves, egyszer csak beállítana hozzá, hogy itt vagyok, Vater, kezdjünk valamit az életemmel?

Nem viccelek, felhorgad még a gyomrom is a gondolatra, ahogy a találkozásukat elképzelem. Azt hiszem, Walter Extrában nem lehet, és nem szabad megbízni, mert akárhány éves (ha jól számolom, most 57), a felelősségtudat még mindig nem fejlődött ki benne. Egy élet is kevés neki, hogy megtanulja. Felneveltem az első gyerekét, útjára is bocsátottam, szerintem rendes ember lett belőle, ő pedig otthagyott még két fiút Tinával. Hogy fogadná Danit, ha csak úgy megjelenne? Igaz, ami igaz, kíváncsi lennék rá...

Nem fogom Danit visszatartani. Hadd menjen. 12 évesen látta apját először és utoljára, ideje volna, hogy felnőttként a szemébe nézzen.

Nem tehetek róla, miután végre nem Vettel győzött, hanem Webber, aminek örültem, szegény nem olyan fiatal már, kellett neki a győzelem, szóval mindezek után, ami egész délutánomat kitöltötte, már megint (hányadszor?) megéztem a Notting Hillt. Nem tudok leszokni róla.

Miben bízhat az ember: már a Hír TV Parlamentbe delegált, élőben szónokló riportere is Martonyi Györgyről beszél, felteszem, a másik M-betűs György helyett - most nem jut eszembe a neve, de biztos, hogy ipszilonra végződik, csak a György stimmel -, valami nemzetgazdasági izé az úr.

Már megint! Megnéztem a Moulin Rouge-t. Először se akartam. Aztán ottragadtam előtte. És most legalább negyedszer megint ottragadtam. Az utolsó dalukról nem tudok mit mondani, maximum annyit, hogy mindig megkönnyezem:

Tegnap már odáig jutottam, hogy időpontot kértem az orvostól, szétszakadt a fél fejem durva módon, valószínűleg a koponyám üregei teltek meg nemkívánatos anyagokkal. Függőleges helyzetbe is csak addig tudtam magam kényszeríteni (három trikóban és egy vastag fürdőköpenyben vacogva), míg levittem a kutyát. Már hétkor ágyba dőltem, és reggel hétig szétizzadtam négy pizsamának használt pólót. Szerintem egy disznó nem tud ennyit izzadni. Viszont reggelre semmim se fájt, mintha elfújták volna összes bajomat. Semmit se vettem be, tehát a sors, meg a jó természetem lehet ennek oka. A lényeg az, hogy a mai időpontomat az orvosnál lemondtam. A mi kis háziorvosunk nagyon tüchtig menyecske: interneten lehet hozzá időt foglalni, egy emberre 15 perce van. Az előző ifjú ember, aki sajnos már Angliában rendel, egy órát szánt rám, igaz, hogy a várótermében ülni reménytelen volt. A fene jobban tudja, melyik a jó, én a rövidre szavazok: aki negyed óra alatt nem tudja előadni, mi a baja, az csak dumálni megy oda. Az pedig, lássuk be, nem hoz lóvét. Meg aztán nem is arra való egy háziorvos. A duma a pszichológus dolga, ami rakás pénzbe kerül.

Danielzon feladatot adott: itt lógó télikabátját vigyem el a pucerájba, aztán hozzam is el, aztán varrjam meg a zsebeit, mert mind lyukas. Ezt mind meg is tettem. 3200-ért vesztegették az egynapos tisztítást. Lehet, hogy ennyiért már egy kabátot is kapnék a piacon? Mindegy, ő fizeti. Mármint Dani, ha átutalja, de még nem néztem. Legalább 5 percre felugrott, és kutyát boldoggá tette. Persze, hogy engem is, ez nem kérdés.

Nyilván tudod, hogy ez itt Besenyő, amint épp kitüntetést vesz át Kéri elvtárstól (meleg kézfogás kíséretében), az MHSZ Országos Központ valakijétől - sajnos már sem a titulusára, sem a keresztnevére nem emlékszem, csak simán besoroltam a potrohos-tokások közé, akik az MHSZ OK törzsléhűtői (ezt most úgy értsd, mintha törzsvendégről beszélnék egy étteremben). Valamikor 86 körül lehetett ez, még nem volt napirenden a rendszerváltás. Én is átvettem egy ilyet, talán még a fotót is megtalálom, az is lehet, hogy ugyanazon a napon járultam Kéri elvtárs elé.

Nem szoktam videókat közzétenni, de ez olymértékben felháborít, hogy mégis teszem:

Egy orosz milliárdost láthattok, aki családja képeit festeti falra, képre, ablakra, akinek egy saját gondolata sincs ízlésről, dizájnról, aki csak összeszedte a világ összes, számára legdrágábbnak látszó részleteit, a fő cél, hogy csillogjon, hogy aranyszínű legyen, hogy minél drágábbnak tűnjön. Mitől tudjuk ezt mi, akik látjuk, akik elé odarakták ezek az emberek, értékelni, vagy csodálni? Ez itt a kérdés.
Nyilván csak magamról tudok itt beszélni: mit kezdenék egy ilyen palotával, amelynek minden sarkát, plafonját, falát milliós díszletek foglalják el elképesztő ízléshiánnyal és a puszta gyűjtőszenvedély-inspirálta újgazdag-mentalitással spékelve? Vajon hogy élhető egy ilyen hely? A legfőbb kérdésem: vajon miért kell a világ számára egy ilyen eszelős, túlgazdag, ízlésssel nem, csak sok pénzzel bíró ember életterét megmutatni? Az én válaszom: mert olyan hiú, mert olyan büszke, hogy valami - szerintem lehetetlen, hogy törvényes úton - szerzett vagyon bűvöletében császárnak érzi magát. Aki bármit megengedhet magának. Gondolom, szerény kis része a magamutogatásának az, amit az interneten előad, én meg azt kérdezném: hol van az a sok adomány, amit szerény sorsú embereknek, netán kórházaknak, vagy menhelyeknek adományoz? Mitől lesz az ő felülmúlhatatlan gazdagsága valami pozitív hatással mindazokra, akik nem gazdagok, akik rászorulnak, hogy az ilyen nagyon, elképesztően gazdagok, akik már azt sem tudják, hogy a plafonjukat milyen arannyal vonják be, lehet-e, hogy másoknak kézzel fogható segítséget nyújtsanak? Ilyesmiről senki nem beszél. És szerintem nem is fog.

A vizeskefe-hadművelet nem várt sikerrel zárult. Hogy értsd, miről beszélek: a hosszú nyelű gyökérkefémet mosószeres vízbe mártom, majd átvezetem szőnyegeim felületén. Némleg, persze, odanyomva. Ha az eredmény nem lett volna vizes, azt mondanám, egy komplett kispárnát megtöltött volna a szőr. A kutyámból kifolyólag.

A sarki Tescóban mostanában őrületes átrendezés van. Napokig üres polcok fogadtak, az átjárókban fóliával betekert bálák vártak arra, hogy valaki kibontsa és kihelyezze a belőlük kinyerhető árucikkeket. Vadonatúj dolgok kerültek a polcokra, például mexikói fűszer 600-ért (nagyjából egy deka lehet), biotej ezerért, és a legolcsóbb csomagolt párizsi kilója - mert ugye ezt is feltüntetik - 2500 forint. Te nem dobnád el az agyad ettől? Hát nem a párizsi volt mindig a legolcsóbb menekülési útvonal azok számára, akik drágább húst sose tudtak venni?
Átmentem a Real nevű közértbe, amit mindenki drágábbnak mondott, és mit látok: a párizsi kilója 655 forint. Négyszer olcsóbb! És még el se jött az igazi áremelés kora! Már hetek óta egy darab cigarettát nem tudnak árulni a Tescóban, üres a polcuk. Viszont az eddig legolcsóbb 540 Ft helyett már csak 570-es cimkéket láttam az üres tartók alatt. Valami történik itt, kérem! Például az, hogy le fogok szokni a Tescóról, és remélem, velem együtt sokan mások. Ez nem üzletfilozófia. Ez rablás. Egyetlen tízdekás, csomagolt felvágott alatt nem láttam 2-vel kezdődő számot, viszont mindegyik 3-mal vagy 4-gyel kezdődött. Vajon ki hiszi azt, hogy így is lehet? Marhára nem érdekel. Mindig oda fogok menni, ahol a párizsi olcsó. Mert én szeretem - ez már beidegződés a gyerekkorom óta. És amit ma vettem, és ráraktam a vajjal megkent friss zsömlére, tényleg évtizedekre visszanyúló, emlékezetes ízeket idézett.

Hú, de nem kéne politizálni, de kiakaszt az az x darab kép, amit adóforintjaimból, mintegy 20 millió értékben Kerényi Imre festetett. Állítólag a mi épülésünkre. Miután tudom, hogy egyetlen képszakértő egy kanyit nem adna egyikért sem (lehet azon gondolkodni, hogy a kanyi árfolyama hol tart éppen), büfögésre késztet. Utálok büfögni. Nem is illendő. És ez a csodálatos ember, akinek kezébe 20 milliót adtak, hogy azt tegye, amit akar, kijelentette: "Ennek a projektnek az én ízlésem van a közepén." Atyaúristen! - ezt most én mondom. Szabad-e valaki ízlését rászabadítani egy egész népre ennyi pénzért? mert rám nem, ezt már most kikérem magamnak. A fenébe, úgy tűnik, mégis politizáltam. Az ő ízlése meg sem közelíti az enyémet, és ahogy hallom, nincs galériatulajdonos, aki - neve elhallgatása mellett persze - ne ugyanezen az állásponton lenne.

Tényleg: mi lesz ebből? Nézzük csak a népbutító való világot, szánalmas, buta, közönséges nők és férfiak összezártságból adódó konfliktusait, már azt is sajnálom, hogy ennyit szót vesztegettem rájuk. Az élet egyre szánalmasabbá válik, mintha az érték, a tisztesség már nem is létezne.

Azért ezt nézd meg jól. Ez egy vörös tibeti mastiff fajtájú kutya. A világ legdrágábbja. Tízmillió kínai jüanért, ami 945.000 angol fontot jelent, vette meg egy kínai "szénbáró", szóval egy igen gazdag kínai ember. Ez a kutya ott már igazi státusz-szimbólum. Szerintem gyönyörű. Gondold el: micsoda üzlet lenne ilyet tenyészteni!

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom (fene se akarja tudni, pláne megjegyezni, hányadik) évfordulója! Ilyenkor az iskolában felsorakoztunk, és valaki elmesélte, amit elmesélt, hálistennek már kitörlődött az agyamból mint fölösleges infó. Arra persze emlékszem, hogy éltetni kellett a megbonthatatlan szovjet-magyar barátságot, és hogy az Aurora cirkáló lőtt egyet, majd elfoglalta a vörös zászlós nép a Téli Palotát. (Én, persze csak zárjelben, mint láthatod, arra várok, hogy valaki lő egyet a Dunán, és utána nem árpádsávos zászlós emberek majd jól elfoglalják a Parlamentet. Álmodni csak szabad? Vagy mánem?)

Maria barátnőm Svájcból igen érdekes információkat osztott meg velem megint. Azzal kezdte, hogy nézzem meg Svájc statisztikai hivatalának honlapját. Ő se hitte el, amit ott látott. Aztán az oktatási miniszter is megerősítette a tévében: a svájciak 8%-a rendelkezik csak érettségivel. A berni egyetem közgazdasági karán tíz tanárból 8 német volt, egy osztrák és egy svájci. Az orvosok 47%-a külföldi. Mert nincs orvos, nincs, aki tanítson, és nincs diák, aki egyetemre menjen. Ebből nekem az lesz egyre világosabb, hogy valóban a külföld számára képezzük a mi jó fejeinket, és a jó fejeink valóban nagyon keresettek ott, ahol ilyenből kevés van. Figyelj, olyan ez, mint a vákuum: minden a légüres tér felé szívódik törvényszerűen. A természet törvényei pedig átléphetetlenek. Lehetsz te bármilyen csodás szónok, aki elmondja és elhiteti az ellenkezőjét, a vákuum mégis pont azt fogja csinálni, amit csinál: elszív. Csak úgy. Mert ilyen a természete. És nem poitizál, egyszerű fizikai törvények mentén létezik. Ezért hívják csak simán vákuumnak. Nincs neki se karszalagja, se furcsa sapkája, se horogkeresztje, se vöröscsillaga, se identitása, se jogalapja, se zászlaja, se alkotmánya vagy hitvallása: fogja magát, és szív. Ilyen egyszerű. Szerintem ez rohadt egyszerű!

Igen szíven üt, amikor tanácsokat kapok olyanoktól, akiknek fogalmuk sincs arról, amit én már rég tudok, ez olyasmi, amit alig bírok köztudott türelmemmel elviselni és nem visszaválaszolni. El se hiszed, hogy ez milyen nehéz! Gondold el, mit érzel, amikor valaki el akarja magyarázni, sőt el is magyarázza, hogyan oldj meg valamit, amit te már tíz éve is simán megoldottál. Sőt, taníthatnád is annak, aki épp tanácsod ad. Azt hiszem, a türelem itt a kulcsszó, próbálok nem pofázni, tudásom az enyém, legyen ez elég ma éjszakára. Fontos az, hogy ne bántsunk senkit.

Erre a bokorra meg pont rásütött a nap, szinte világított. Nem hagyhattam ki.

Maria barátnőm Svájcból most írta, hogy elment munkanélküli segélyre, ami másfél évig tart, és többet hoz neki, mintha dolgozna. Első gondolatom az volt, hogy mindenki gyorsan költözzön Svájcba! Micsoda világ ez?
Ha már a gondviselésről meg a véletlenekről ejtettem szót, idetartozik, hogy tegnapelőtt reggel lementem szokás szerint a kutyával, és a cigányvajda által telepített virágok magvait elkezdtem összeszedni. Ezek apró, borsónál kisebb, fekete magok, az elvirágzott növény virágfészkeiben fészkelnek (hú, de szép szófűzés!), egy marékkal összegyűjtöttem belőlük. Gondolván jövendő kertemre, ahol majd jól fognak mutatni. Épp azon tűnődtem, a zsebembe öntsem-e őket, amihez nem sok kedvem volt, amikor a cipőm orra előtt megpillantottam egy hüvelyknyi üvegcsét, felirata szerint vitamin volt benne, jól záródó műanyagkupakkal. Beléje tároltam a magvakat, és nagyon elégedett voltam. Közben persze megint biztos voltam abban, hogy véletlenek nincsenek. Amikor este ismét sétálni mentem, a virágágyás kopasz volt. Cigányvajda mindent kiirtott, pedig még zöldelltek, ő mégis úgy gondolta, hogy itt a tél ideje, növények el! Ha reggel nem szedtem volna magvakat, amire pedig régóta készültem, estére már nem lett volna alkalmam. Ez is véletlen volna? Néha úgy érzem, valaki, valami irányít. Általában jó felé. És ettől még a hátam sem borzong. Sőt.

Lisa Williams műsorait szoktam nézni, ő egyértelműen képes halottakkal kommunikálni, aj, ne mondd, hogy ez marhaság, amíg nem láttad egy műsorát legalább. Képes, és kész. Angyalokban nem hiszek, pedig szeretnék (talán fogok is), azt mondta, ha megjelennek valahol, néhány kis tollat maguk után hagynak. Meg aprópénzt itt-ott. Amikor két pici tollat találtam a szőnyegen, nem tudtam másra gondolni. Mutti számomra angyal, jól esett azt hinni, hogy meglátogatott. És jelet hagyott. Ha ez a Lisa Williams csak annyit ér el, hogy pár percre hinni szólít, akkor nem tevékenykedik hiába. Nekem jól esett azt gondolni, hogy Mutti még mindig őrködik fölöttünk, ahogy egész életében tette. Nála elkötelezettebben jót tenni akaró embert nem ismerek. Könnyen hiszem el, hogy még mindig itt van velünk. A jószándék nem halhat meg. Nem szabad. Nem hagyom.

Nincs rossz hangja, de nem kapta meg a támogatást sem vokálban, sem ütős zenében, ami pedig e szám nagyon fontos összetevője. Csak ezért nem tudnék rá szavazni. Pedig a hangja talán jobb is volt, mint az eredetié. Ennyit számít a környezet, a zenekar.

Nem tehetek róla, a csengő hangok számomra egyedül szívhez szólóak, az övék meg nem. Csinálhatnak bármit hárman, egyikük sem üti meg a mércét nálam (jé, ez még versnek is jó lenne). Néha olyan volt az előadásuk, mintha kakas kukorékolt volna. Gyorsan ki fognak esni. Remélem.

Jött Muri Enikő. Homályos hangján énekelte el a tiszta, csengő hangú Pataky Attila (Edda) dalát... Nem tudom díjazni. Számomra csak a csengő hang az, ami megérint, megéget...

http://www.youtube.com/watch?v=PgQD4Gm0c6w

Kénytelen vagyok hinni a Gondviselésben, vagy valami felsőbbrendű irányító tudatban, inkább, mint a puszta véletlenben. Bár állítólag véletlenek sincsenek. Ami megint csak visszautal első mondatomra.

Példa, ami számtalanszor megesett már velem, és volt szemem észrevenni: valami a fejembe költözött, és az, vagy arra a válasz még aznap elő is került valamilyen formában. Délután, a gyönyörű, pezsgő őszben kutyámmal sétálva és szinte habzsolva a látványt, a lombok színkavalkádját, az áttetsző, aranylóan világító leveleket, egyetlen dallam járt a fejemben: Who wants to live forever? - én nem, gondoltam. És megint: Who wants to live forever, when love must die? De tényleg, ki akarna örökké élni, pláne, ha a szerelem meghalt? (Nem kell örökké élni, sőt, azt hiszem, időben kell meghalni.)

http://www.youtube.com/watch?v=5L8-FTvSVxs

Természetesen csak Freddy Mercury hangján tudta a fejem elképzelni ezt a dallamot, mert olyan még egyszer úgyse lesz, de most az előbb, mikor felvételről megnéztem a tegnapi X-faktort, egy hármas fiúcsapat, akik nevét nem jegyzem meg, mert úgyis kiesnek, ezt a dalt énekelte. Mint egy üzenet, vagy válasz arra, hogy miért dúdoltam egész délután ezt. Te érted? Annyira fájt, hogy Mercury hangja sehol nem hallatszott, hogy megkerestem a fenti linken az igazit. Mivelhogy ezt soha többé senki úgy nem fogja elénekelni, mint a Queen. Ezek a szegény fiúk báva utánzatai csak annak, amit Freddy a világnak adott a hangjával. Igyekeztek, mégis, mintha megcsúfolták volna az emlékét. Viszont itt a valamilyen válasz arra, miért is énekelgettem magamban egész délután ezt a dallamot.

Hofi jutott eszembe: söprik az utcát az utcaseprők... Sok órán át söpörtek a házunk környékén. Szigorúan csak azt szedték fel nagyon alaposan, ami a járda mellett összegyűlt levél, sár stb. Bár a járdák is tele voltak lehullott levelekkel, azzal nem törődtek. Legalább hat Főkefés feliratú mellényt viselő ember-asszony szorgoskodott, immár tudom, hogy minimum 100 ezret keresnek, szemben például egy képzett nővérrel, szóval el is vártam tőlük, hogy alaposak legyenek. Azok voltak. Kénytelenek. Mivel egy sudár termetű, csinos, fiatal, jóképű, fekete ruhás ifjú felügyelt rájuk. Fülében I-pod, vagy mi, tudod, szóval zene. Fel-alá téblábolt, halálos unalomban. Életerősen, fiatalon. Még egy széke sem volt, ahová leüljön, és onnan figyelje, hogyan dolgoznak mások. Felteszem, hogy ő még 100 ezernél is többet kap, mivel művezetőnek, vagy munkafelügyelőnek hívják. Esküszöm, nem képzelem be: látszott a nyomorúságban megfonnyadt arcú munkásokon, akik söprűvel, lapáttal, kukákat hurcolva tevékenykedtek, hogy megszólalni sem mernek, csak a munkájukra koncentráltak.

Valóban, mindent összeszedtek a járdák szélénél. Aztán elmentek. Aztán jött egy kis szél. És egy csomó levelet odafújt. Pár óra múlva ugyanúgy nézett ki az uca, mint azelőtt. Talán azt mondták nekik, hogy a járdák lesöprése nem az ő dolguk. Azon már senki nem gondolkodott el, hogy ha ezt nem teszik, teljesen hiába dolgoznak. Érdekes elmélet ez. Az adóforintjainkból fedezve. Fölösleges. Röhejes. Én legalábbis nem értem. Akik szokták a járdákat söpörni, persze, hogy az úttestre söprik a leveleket. Ilyeténformán a járdaszegélyek megint pont úgy néznek ki, mint két napja: tele avarral.

Tudtam, hogy így lesz. Este nyolckor úgy tátogtam, mint a partra vetett ponty - miután bezabáltam egy nagy tányér paprikáskrumplit -, szóval ásítoztam, akkor kellett volna lefeküdnöm nagy nyugalomban. Akkor már órák óta durmolnék, és nem itt ülnék. De mivel kutya még várt egy szarásra, kénytelen voltam a friss levegőn újratöltődni. Tudtam, hogy utána nem fogok aludni menni. Még az X-faktort is megnéztem, több se kellett, hogy éber maradjak.

Tegnap Mártával ragoztuk éppen az életről és gyermekeinkről kikristályosodott nézeteinket (a többes szám csak őt érinti), amikor a telefonom azt mondta, hogy pitty, és elhallgatott. Na akkor már annyira dühös voltam rá sorozatos velem való kibaszásai miatt, meg főleg amiatt, hogy nem lehet kihangosítani, hogy azonnal vettem a hitelkártyámat, és elvillamosoztam az Auchanba új telefonért. A szép, ifjú eladó fiú megpróbált meggyőzni róla, hogy csak a kéthallgatós, 13k-s készülék tudja a kihangosítást, de - mivel szemüveget nem vittem az apróbetűs túrókhoz - megkértem, olvasson már el néhány másik dobozt is, hátha azok is tudják olcsóbban, ami nekem kell. Mit tesz isten, rögtön odanyúlt, ahol volt egy ilyen. Győzelmi zászlófelvonással hazavitorláztam vele a 18-as villamoson, és rögtön kihúztam a régit, bedugtam az újat. A régit egy szatyorba rámoltam, levittem a földszintre, és ráakasztottam cigányvajda kilincsére. Hátha örül neki a népes családjából valaki. Végül is nem volt működésképtelen, csak utáltam.

Ma reggel ütött homlokon a felismerés, két óra szenvedés után, hogy én ezt nem tudom beüzemelni. Vagy azért, mert már öreg vagyok, vagy mert túl hülye, vagy mert szimplán képtelen vagyok mindkét előző miatt. A használati utasítás összes pontját betartva se tudtam elérni, hogy a mobilomról felhívva az új telefonom csöngjön. Továbbá senkit nem tudtam felhívni se. Már ott tartottam szégyenletesen beismerve alkalmatlanságomat, hogy megkérem Danit, jöjjön át és segítsen. Elképzeltem megvetést leplezni igyekvő arcán a sajnálatot, a kényszeredettséget, hogy ezért átrángattam, rá lett volna írva, hogy az anyám már erre se... és lejátszottam magamban, mit fog csinálni. Rögtön megnézi a dugaszokat, hogy jó helyen vannak-e. Ezt akár én is meg tudom nézni, gondoltam, kibányásztam tehát a sarokba szorított fotelt, amiben most is ülök, hogy hozzáférjek a modemhez. Mivel szemüveget is vettem, láttam ám, hogy az egyik dugóhoz az van írva: line. Naná, hogy a másikba volt dugva a madzag, általam. Átdugtam. És lőn csoda: a telefonnal semmi baj. Az emberi hülyeség viszont kiirthatatlan. Mindjárt fel tudtam hívni Mártát, aki ott hagyta abba a történetemet, hogy Dani egy hajnali órán - részegen - egy hatalmas, 200 literes kukát vonszolt be az ajtón dicsőségesen, hogy ez nekünk milyen jó lesz erre meg arra. Elmondtam a végét, azonnal leküldtem a kukát, tegye a ház mellé, valaki majd örülni fog neki. El is tűnt másnapra. Je, voltak ilyen kalandok. Dani ritkán rúgott be, de akkor vagy ilyet tett, vagy egy mozdulattal leszaggatta a szobája ajtaját, amit aztán reggel ott találtam a falnak támasztva, míg ő horkolt felébreszthetetlenül. Elkötötte az autómat is jogosítvány nélkül - szerintem ezt már anno megírtam -, de szegény Twingo akkor már generátorügyben gyenge volt, tehát nem tudta a buli után beindítani. Egy haverját hívta, hogy vontassa haza. Nem volt szerencséje: álmatlan éjszakán éppen Csumit sétáltattam, amikor megérkeztek. Szép találkozás volt. Dani nem sokat szólt. Ilyenkor én se szoktam. Tudtam, hogy fő a zsírjában.

Mióta máshol lakik, immár február óta, nem sokat tudok viselt dolgairól. Szerencsére ismét főiskolára jár, és nagyon remélem, hogy ezúttal tényleg tanulni is fog. Ha már a cége magára vállalta a tanítás költségeit. Annak fejében, hogy 7 évre (!) hűségnyilatkozatot tett. Egyrészt börtön és rabság, másrészt viszont, és hadd örüljek ennek, úgy ítélik, hogy még legalább ennyi ideig szükségük van rá. Mivel jól dolgozik.

Az én szépséges Kati barátnőm a Medicina Könyvkiadó egyik irodájában, ahol mindketten éveket húztunk le, és csupa szép emlékünk van róla. Igazi villanyírógép látható! Az a leány, aki itt a hasában van, és aki miatt folyton zabált, ma már nagyon huszonéves, és teljesen önálló életet épít. Csak a gaz idő múlására akartam ezzel utalni.

Azt azért hozzá kell tennem mindazok számára, akik el se tudják képzelni, komoly fizikai munka volt - felmérések szerint szinte a favágók erőbedobásával egyenértékű - egy mechanikus írógépet verni naphosszat. Ehhez képest a villanyírógépet már szinte csak érinteni kellett, bár valamivel keményebben, mint a mai klaviatúrákat, de hatalmas előrelépést jelentett a szegény gépírók számára, akik mi is voltunk. Kellett persze hozzá rengeteg javítóeszköz - nyilván ebből is számosan meggazdagodtak -, mert gyakran ütöttünk mellé, amit festeni, javítani kellett.

Nem is tudom, ismeri-e valaki még a stencil fogalmát? Az első versenyújságot valamikor 73-ban még ily módon írtam. Stencileztem. A stencilpapír vékony volt, átlyukadt, mikor az írógép betűi ráütöttek, tehát olyan nyílások keletkeztek rajta, amiken később átfuttatták a festéket, így jött létre valami nyomtatványhoz hasonló iromány. Nem volt rossz, szépen olvasható volt. Adtak hozzá stenciljavítót, ami egy vörös, szeszes kence volt, ha elütöttem valamit, befestettem vele a betű helyét, a kence tömör réteget képezett a vékony papíron, és újra ráüthettem a megfelelő betűt. Te jó ég, hol van ez már!

Jó szlogen lenne ehelyett az is: Magyarok! Öljétek le a kutyáitokat, úgyis túl sokan vannak!
Ezt a törvényt megint olyanok fogják megszavazni, akiknek bár talán van kutyájuk, és úgy is szeretik őket, ahogy az elvárható, de simán kifizetik az adót. Mi lesz azokkal, akik szeretik ugyan a kutyájukat, de már a horribilis - és kötelező - állatorvosi ellátás költségeit is alig tudják fizetni? Megmondom, mi lesz. Ugyanaz, mint az első ilyen törvény bevezetésekor - amit szerencsére eltöröltek -: kutyák ezrei pusztulnak el. A jobb érzésűek kiviszik állatukat egy elhagyatott helyre, és gyorsan elmenekülnek onnan. Boldoguljon az a kutya a természetben, ahogy tud. A szegényebbek valószínűleg egy kapával fejbe vágják a házőrzőt, aztán eltemetik, nyoma se maradjon. A tenyésztők? Akiknek 10-40 kutyájuk is van? Na, arra kíváncsi vagyok, mit tesznek. Soha többé nem fogja megérni kutyát, minőséget "termelni" ebben az országban. Pedig vannak gyönyörű, egyedülálló, igazi magyar fajtáink, amik megérdemelnék, hogy fennmaradjanak.

Te, akinek nincs kutyája, el se tudod képzelni, mibe kerül manapság egy állatorvosnál tett látogatás. Mondom: egy sima vizsgálat semmi beavatkozás, csak tapogatás, állapotfelmérés, öt percben 4000 forint. És vannak a kötelező, éves oltások. Aztán ha baj is van, például a kutya fülébe, lábába beköltözik egy toklász, tízezreket fizethetsz, mert altatni, majd ébreszteni kell, és akkor messze nem szóltam műtétekről, például ivartalanításról, amit nagyon sokan fontosnak tartanak, hogy a nemkívánatos szaporodást meggátolják. Ez helyes, valóban, de az ára?

Amikor kutyámat műteni kellett, mert kiugrott a combízülete, 55 ezerbe került. Közben egy másik orvoshoz is átvittem, röntgenzze meg, mert az elsőnek nem hittem. Ezt már persze írtam anno, olyan rtg-felvételt kaptam az első klinikáról, ami nem a kutyámról szólt. A második orvos szerint mégcsak nem is hasonlított rá. De a számlában persze benne volt az ára. Ami azt jelenti, hogy a műtét után újabb röntgent nem készítettek, hisz minek is, biztos jó lett a csontok összerakása, hisz csak egy kutya. Mit számít. Azóta mondom azt, hogy a 11. kerületi Juhász-féle klinikára inkább ne menjetek, mert futószalagon dolgoznak, és csalnak is. Végül mégis ott lett a kutyám elaltatva - ebben már nem csalhattak. Az egész, lelkileg borzalmas időszak végeredménye több mint 100 ezer forint kifizetése lett.

Gondolj bele, hányan képtelenek már ma is mindezt felvállalni? Hányan fogják inkább kirakni a kutyájukat, vagy, ahogy mondtam, inkább kapával fejbe vágni és eltemetni, a kölykeit vízbe fojtani? Sokan! A kóbor kutyákkal tele lesznek a menhelyek, mert szerencsére állatvédők már vannak sokan, de férőhely nagyon kevés. Ott is az vár a kutyákra, hogy pár hét után elaltatják őket, mert nem képesek tartani.

Ez lesz az ebadó következménye. Csak azt nem értem: én miért látom világosan, és aki kitalálta, miért nem? Komolyan kérdem: itt már senki nem gondolkodik legalább a holnapig előre?

Elképzelem, ahogy a kutyakommandó járja a városokat, vidékeket, és feltérképezi, hol ugat egy kutya. Biztos, hogy a városokon kívül nagyon kevesen vannak, akik állatorvoshoz járnak, nyilvántartatják a kutyáikat, netán még a kötelező chippel is elláttatják őket. Aztán jön a kommandó, és kiveti az adót. Naná, hogy első dolguk lesz eltenni a kutyát láb alól. Megölni, elhajtani. Aztán gyermekeinknek majd azt tanítják az iskolában, hogy a kutya az ember legjobb barátja. Ami nagyon is igaz. Itt csak az kétséges nagyon, hogy vajon az ember is barátja-e a kutyának?

Az este nem bírtam nézni ablakom alatt a padon összekucorodott hajléktalant, egyszál dzseki volt rajta, embriópózban feküdt táskájával a feje alatt. Két régi pehelypaplanom van, egyiket levittem, és betakartam, már nemigen lehetett több 0 foknál. Be is gyűrtem alá kétoldalt, igyekezvén nem megzavarni az álmát, de szerencsére rendíthetetlenül horkolt. Remélem, részeg volt, mert ezt józanul elviselni nem lehet. Egy, a kabátjával beborított nagy csomag most is ott van a padon, remélem, a paplanomat őrzi alatta. Erre kevesen járnak, talán pár éjszakát kellemesebbé tehettem neki, míg el nem lopják.

Az idő irtózatos tempóban tud múlni. Elmúlt például a héten a lomtalanítás, amikor is cigányok őriztek minden lomhalmazt, ücsörögtek naphosszat, aztán jött a mercis cigány, és megmondta, neki mi kell, a csicskások meg rohanvást vitték neki oda.

Aztán itt van Mészáros Antónia, akit annyira szeretnék szeretni (ATV), de nem megy. Az anyjával négy évig szemben ültem két összetolt íróasztal jóvoltából a Hyatt szállóban, jókat is dumáltunk, de tele volt merevséggel, őszintétlenséggel. Minden mozdulata és szava póz volt. A lánya szakasztott olyan. Mitől is lenne más, hisz nem én neveltem. Kimódolt és előre eltervezett, és mindent jobban tud, és ezt szereti is kifejezésre juttatni. Megkérném, de persze nem fogom, hogy üljön a tükör elé, rázza meg a hajzatát, de úgy istenigazában, aztán mondja el többször, hogy "alkalmas". Rá fog jönni, micsoda ponty-szájat nyit e szóhoz, meg általában a több a-t tartalmazókhoz. A többinél meg összezár. Feszít. És műmosolyokat küld minden interjú elején és végén. Aztán meg képes azt mondani, hogy "ennyi fért bele" - mármint a műsorba. Ettől a bicska is kinyílik a zsebemben. Ennyi sok év óta, mióta valaki feltalálta ezt a rémes mondatot, még nem volt érkezése valami újat találni?

Névre szóló levélben keresett meg a Budapest Bank, hogy ugyan vegyek már fel 120 ezer kölcsönt, mindössze majd 50% THM-mel. Utána látom ám a BÁV zálogházának hirdetését, ők 3 hónapra 65% THM-mel garantálják, hogy jól fogok járni, ha az aranyaimat odaviszem. Te mit gondolnál erről, amikor öntik a dumát a kormány részéről, hogy majd a thm-et megakasztják 30%-on? Én azt gondolom, hogy most, gyorsan, azonnal kössünk minél több ilyen szerződést, amíg még lehet, aztán mindenki nyalja ki. A megkötött szerződés elvileg meg van kötve, és kész. Csakhogy ezek még nem tudják, hogy ez itt Magyarország! Ahol bármi megtörténhet! És még az ellenkezője is! Akár holnap. Annyira tudok röhögni rajtuk! Szánalmas ez az erőlködés. A mindenáron, mindenkiből, minél előbb minden lóvét kicsikarni akarás. De már nincs lassan, akiből lehetne. Na itt hagyom abba, mielőtt saját anyagi helyzetem taglalásába merülnék, amire biztosan senki nem kíváncsi, igazság szerint magam sem. Már két hete készülök rá, hogy a neten megnézem, hogy áll a számlám, de még nem volt hozzá bátorságom. Lehet, hogy ma este mégis megteszem, ha már eszembe jutott. És ma bátornak is érzem magam.

Legyőzte a hasnyálmirigyrák az Apple alapítóját és volt irányítóját. Steve Jobs az új iPhone bemutatását követő napon, szerdán halt meg. Az okostelefon volt az utolsó projektje. Jobs nevéhez fűződik többek között az egér, a grafikus felhasználói felület elterjesztése, azonban megreformálta a zeneipart és a mobiltelefon-piacot is. Az Apple vezérét 56 éves korában ragadta el a halál.

Józsi bácsi:
Mondd minek? Mennyit hajtott, milyen irtózatosan sok pénzt szerzett, igazi forradalmár volt, amikor még senki nem tudta, hogy kéne forradalmat csinálni, ő megcsinálta, aztán, fogadni mernék, elfelejtett élni! Arra is fogadok, hogy nem volt boldog családi élete, hogy a pénzét csak arra használta, hogy még több kütyüt összehozzon, aztán most a temetésén mindenki, aki belőle gazdagodott meg, majd jól eltörli a könnyet a szeme sarkában, és felszabadultan folytatja a lóvé összekaparását az ő nagy agya nélkül, de ez még évekig eltarthat. Mindenki jól járt, még Kálmán Olga is, aki az ájpadját nyomogathatja, csak egyedül ez a szerencsétlen fickó nem tudott jól járni! Micsoda igazságtalanság! Évtizedeket is élhetett volna még, ki tudja, talán még a beszélő mosógépet is kitalálhatta volna, meg a sütőt, ami megmondja, mikor kész a hús - megjegyzem, ezt tudtam volna még én is díjazni -, az agyam el se ér addig, amíg az övé elérhetett volna, csakhogy ehhez még élnie kellett volna! Hát nem szörnyű, hogy semmitmondó emberek vígan élnek, celebeskednek, a semmire kapják a lóvét, a műmellükre (néha azt hiszem, már a picsájuk se igazi), aztán a tényleg nagy agyak ilyen korán eldobják a kanalat? Ha hinnék istenben, most jól leszúrnám, hogy ezt aztán el tetszett kúrni!

Nem vagyok én egy nagy kütyüimádó, de mivel feleségem őnagysága ragaszkodott hozzá, hogy legyen mobiltelefonom, hát van, már jó régóta, pedig a hideg rázott még a gondolatától is elsőre, mi az, hogy a buszmegállóban felcsörget, vagy a közértben, hogy milyen színű répát vegyek, na jó, ezt most is utálom, de mikor az árokba fordultam a biciklivel, sose találtak volna meg, ha nem tudok telefonálni. El kell ismerni, hogy a technika hasznos. Ilyenténformán lehet, hogy az életemet is ennek a Jobs-fiúnak köszönhetem. Na. Már az is valami, ha innen nézzük, hogy jóval túléltem őt. Pedig ő egy zseni, én meg pláne nem. Mivel érdemeltem ki? És ő mivel nem? Ez itt a kérdés.

Józsi bácsi:
- Anyukám, nem hiszed el! Felhívott az Ivettke, aki itt lakott a szomszédban, már régóta kurva volt, de sokszor adtam neki reggelit, mikor ki volt nyúlva az éjszaka után, szóval nekem semmi bajom nem volt vele. Csak sajnáltam. Aztán kiállt az 5-ös útra valahová, franc tudja, hová, tűző nap, eső, meg minden, hiába kérdeztem, miért jó ez neki, azt mondta, muszáj. Aztán hallotta, hogy Orbán Viktor senkit sem akar az út szélén hagyni. Nagyon megijedt! Miből fog megélni? Lekaszálják, mint a füvet? Ilyeneket kérdezett. Mit mondhatok én erre? Segítenél a nagy eszeddel?

Nem segíthetek. Ivettke továbbra is kurva lesz, és biztos vagyok benne, hogy mindenki ott fogja hagyni az út szélén.

Én elmentem a vásárba félpénzzel... Vettem vodkát, paradicsomlét teljes áron. Mivel Ági meghívott Szilasra egy kerti partira. Ahol ittunk rendesen Bloody Maryt sok borssal, sóval és jéggel. Na persze a vodka meg a paradicsomlé alapján. Ebből és egyebekből kifolyóan az éjjel felugrottam, és igyekeztem volna gyorsan kifelé a mosdóba. Amikor feltéptem a szekrény ajtaját, és beleütköztem különböző, teljesen váratlan polcokba, plusz még egy nagyon hangosan zengve földre hulló fémtálba is, ébredtem fel valamennyire, illetve annyira, hogy rájöttem: nem otthon vagyok. Kezdtem tapogatni, lassan. A tévé képernyőjét felismertem. Aztán az ablakból beáramló csekély fény segítségével végül megtaláltam a kijáratot, amin ajtó sem volt. Csak függöny. Mindegy, a célt elértem, vissza is találtam, csak a könyökömön meg a combomon van egy szép kis hematóma, amiről viszont nem tudok elszámolni. Gondolhatod, hogy jó buli volt! A kertben ülni október első napján tiszta nyárban, ez már magában is jó. Aztán ha még kedves emberekkel vitatkozhatsz részegen mindenféle korszakalkotó dologról, nos, szerintem havonta ezt mindenkinek receptre kéne felírni. Ma reggel teljesen átmosott aggyal ébredtem az idegen ágyban, ami felülmúlhatatlanul hiányzott már. Kisettenkedtem hű kutyámmal, aki persze méterre tőlem őrzött, a gyönyörű Szilasliget tökéletesen elhagyott, napkeltében fürdő utcáira, és nagy levegőket szippantva sétáltam egy nagyot. Ha egy csomó unatkozó kutya nem kezdett volna Maci miatt üvölteni, egészen éteri lett volna ez a kora reggel.

Nem tudván időmet elütni, míg a házigazdák hangosan horkoltak, gondosan meglocsoltam a karalábé- és a petrezselyem-ágyást, kicsit napoztam a fáskamra előtt, ahová ezerrel tűzött a nap, háromszor elhajtottam Macit az egyetlen, karóra kötözött paradicsomfától, amit mindenáron le akart hugyozni többféle irányból orvul közelítve, megittam a maradék paradicsomlét, mivel égett a pokol, aztán ugyanolyan halkan, ahogy addig is, kióvakodtam az autóhoz, és villámgyorsan elhúztam. Azóta megtudtam, hogy még egy óra szíves nyugodalmat garantáltam a családnak, a motorindításomra sem ébredtek fel. Jó kis hétvége volt! Sokat hangoskodtunk, nyerítettünk, vitáztunk, röhögtünk, ettünk és főleg ittunk. Maci pedig boldog volt a kertben. Így könnyű egyből vasárnap estében lenni, mikor a szombat szinte perc alatt elszállt.

Lesétáltam a Duna-partra. Csak másfél kilométer. Azt hittem, látok Dunát, talán Maci is úszhat egyet. Egy hatalmas szemét-lerakat fogadott. Utána a meredek part, egy padkával, amelyen hajléktalanváros alakult ki. Sátrak, teregetett ruhák, és mindegyik összetákolt lakóhely mellett egy nagy, vadul ugató, láncra kötött kutya. Eléggé rémítő volt. Attól rettegtem, hogy valamelyik kutya nincs megkötve. Szerencsére meg volt. Elhúztam a csíkot. Megint másfél kilométer. A napon. Meleg volt. Igen hamar ágyba dőltem. Ebből tudom, hogy többet kéne mozognom.

Ablakom alatt vert tanyát az általam már jól ismert három hajléktalan: ezúttal egy nagy matracot is hoztak magukkal. Amikor kora reggel kinéztem, kettőjük ott feküdt összesimulva, de takaró nem volt rajtuk. Rohadt hideg volt! Persze összeszemetelték az egész környezetüket, amint az várható, sőt elvárható volt. Később láttam a cigányvajdát: egy méretes, kerekes kukát húzott maga után, benne söprűvel, lapáttal. Leült melléjük a padra. Nem tudom, mit beszéltek, de vita nem hallatszott; pár óra múlva az emberek szivacsostul eltűntek, a vajda meg összeszedett minden szemetet, és elgurította a kukáján.

A muslicákon még most sem tudok kiigazodni. Igaz, tegnap végre szemétre dobtam a dinnyehéjat, de annak ellenére, hogy a konyha körül nem volt nyitva ablak, számuk megötszöröződött. Hogyan? Honnan? Rejtély.

Elgondolkodtató a muslicák működése. A konyhában csak akkor nyitok ablakot, ha irtózat meleg van, vagy ha hagymát pirítok. Már napok óta nem. Egyik sem. Mégis ott rajcsúroznak a muslicák a dinnyehéj fölött, amit még nem vittem ki - merő lustaságból - a szemétledobóba. Mindebből azt akarom kikövetkeztetni, de nem fog sikerülni, hogy vajon hogyan jutnak el a konyhámig, ami legalább 10 méterre van az erkélytől, ahol mindig nyitva az ablak. Honnan tudják, hogy ottfelejtettem egy kifacsart citromot az asztalon, és arra rá lehet szállni? Mert ezt teszik! Jó, tudom jól, hogy a lustaság mindig bajjal jár, a szemetet meg időben ki kéne vinni, de a magyarázat ettől még nem született meg. A fő kérdésem: honnan jönnek ezek??

Kutyám - ritkán engedem szabadon, de minek - rárohant egy miniatűr dobbermannra, fene se tudja, valami pincsernek hívják az ilyet, két arasz hosszú, de pontos mása a dobbermannak. Nem akarta bántani, csak szagolni. A kis lény halálra rémülve megmerevedett, gazdája pedig ölbe kapta. Kértem a bocsánatot százszor, szerencsére nem volt a gazda ellenséges, csak azt tette szóvá, hogy Maci többször ráugrált a ruhájára, hogy elérje a kutyát. Az "állj meg!" parancsra - csodálkozásomra - Maci megállt, el tudtam vontatni pórázon. Mikor felértünk, akkor mondtam neki, milyen rosssz kutya. Elbujdosott. Dani szobája nem volt nyitva, de ő kinyitotta, és leghátsó zugába kvártélyozta be magát. Mikor már egy órája színét se láttam, kezdtem keresni. Mivel sehol nem volt, tudtam, hogy ott dekkol hátul, ahová nem látok el, de nem akartam bemenni, hagytam, hadd főjön a levében. Órákig tartott az elvonulása. Egyszer próbált a küszöbről kérvényt benyújtani, hogy bejöhessen, de a tssst! indulatszóval annyira megriasztottam, hogy megint eltűnt. Órákra. Aki ezek után azt mondja nekem, hogy a kutya nem egy értelmes lény, az hülye. Tudta, hogy haragszom, tudta, hogy bűnös, és akként is viselkedett. Szinte már emberien, bár mindig óvok mindenkit attól, hogy kutyákra emberi érzéseket, tulajdonságokat vetítsenek. Az ő saját érzéseiket, benyomásaikat, saját ráhatásinkat kell inkább jól megérteni, ha őket akarjuk megérteni. Azt hiszem, az elmúlt három év alatt kétszer vágtam pofon Macit, amit azóta is nagyon bánok, és már nem is tudom, miért volt, nyilván saját idegességem volt az oka. De hetekbe került, mire újra nem félt a kezemtől. Ez jó lecke volt nekem is. A pofozkodás soha sehol nem hatásos, talán csak Makarenkónál, de ő nem kutyát, hanem egy értelmes ifjút vágott pofon. Nagy különbség! Az ifjú megértette, hogy többet nam kap, ha jó lesz, de a kutyával ezt nem lehet kommunikálni. Ő arra emlékszik, hogy az elsuhanó kéz megütötte, még ha abszolút nem fájt is, csak megalázta, de sok idő kell, mire újra bízni fog a kézben. És a fent elmondottak - javamra - bizonyítják, hogy már a szó is elég, hogy megbüntessem. Soha ne üss! És én még azt is hozzátenném: ne kiabálj. Ha az állatodat jól neveled, és tudja, mit vársz tőle, nincs szükség ordítozásra.

Ajj, nem akarok itt átmenni kutyanevelő-tanácsadásba, csak azt akartam mondani, hogy itt az ősz. Napközben ugyan még egyszál ruhában lehetett sétálni, de a reggelek egész másról szólnak. Sose hittem, hogy frontérzékeny lennék, de talán mégis emiatt nem volt kedvem egy sort se írni. Legalábbis ide. Mostanában. Az iho.hu/repules portálra persze írok, mindig is munkamániás voltam, sokszor akkor is, amikor nem fizettek meg érte.

Az ablakom alatt mostanában túl sokszor lepik el a két nagyon lepukkant padot mindenféle emberek. És kiabálnak. Most is. Pedig már félnyolc van. Mikor hajnalban arra sétálok, látom az irdatlan szemetet: csikkek ezrei, sörösdobozok, és ki tudja, mi van a fák mögött. Tudom, hogy a hajléktalanokat szeretni kell, szerettem is őket elég sokáig, de mikor a környezetemet tönkreteszik, már kevés marad a szeretetből. Odajutok, ahová sokan mások: szeressétek, etessétek őket, viseljétek el, de ne itt! Undorító, amit mondok, tudom, de ez önvédelmi relflex. Mire jutottam azzal, hogy kétszázasokkal jutalmaztam őket naponta? Ideszoktak. Ittmaradtak. Itt óbégatnak az ablakom alatt. Itt alszanak a fák mögött a fűben, és nyilván ide is ürítenek. Jót tettem-e, vagy rosszat? Tudom, olyan ez, mintha állatokról beszélnék, akiket nem jó odaszoktatni a házhoz, mert akkor nem akarnak majd elmenni, én nem akarnám őket állatokhoz hasonlítani, de sajnos éppen úgy működnek.

Ugyanakkor nem zárom ki, hogy belőlem is lehet még hajléktalan, ha igaz az a hír, hogy a nyugdíjakat is meg fogja sarcolni a kormány. Ha csak a nyugdíjamból élnék, már most fizetőképtelen lehetnék. Egyelőre állom a sarat, a horribilis rezsit, de mi lesz jövőre? Ha abból is elvesznek, amire - azt hittem - mindig biztosan számíthatok, akkor nekem végem. (Majd még össze kell haverkodnom az ablakom alatt tivornyázókkal, hogy adjanak egy kis helyet a padon aludni.) Az az igazság, hogy marhára szeretném, ha ez csak vicc lenne!

Az áramszünetet a cigányvajda szerint az Elmű okozta, szerinte nem is hat volt, hanem több. Neki kellett rohangálnia a töksötét liftbe beszorult emberek miatt egész nap. Van azért itt vagy nyolc lépcsőház! Nem irigylem. A számítógépeim megúszták, de biztos sokkal rosszabb lenne a helyzet, ha mondjuk egy 15 évvel előbbi Windowst használnék.

Küzdelem!
Elhatároztam, hogy Büdös Macit megfürdetem. A kádban. Már a fürdőbe se óhajtott bejönni, tudta, sejtette, miért hívom. A nyakánál kellett megragadnom és becibálni a kád mellé. Bár rohadt sovány, azért a 25 kilót simán eléri. Először csak az első lábait próbáltam a kádba irányítani. Nem volt siker. Muszáj volt a hasa alá nyúlnom, és minden erőmmel beemelni a kádba az összes négy lába kapálódzása ellenére. Ott aztán fekve úgy reszketett, mint a nyárfalevél ősszel, tiszta pánikhangulatba került. Hiába nyugtatgattam simogatásal, szóval, csak reszketett. Ráengedtem a langyos zuhanyt, meg a sampont, dörgöltem, öblítettem, ő meg csak feküdt remegve. A fenébe! Nem akartam a lelkét megtiporni! Mégis az lett belőle.

Kifelé persze sokkal egyszerűbb volt: hiszen ő is akarta. Hátára borítottam a csak neki rendszeresített nagy törülközőt, kiemeltem - rohadt nehéz volt és csöpögött minden lába -, aztán elszabadult, és mindenütt lerázta magát, ahol csak nem akartam volna. Már eleve nyitva hagytam a bejárti ajtót, gyorsan kiirányítottam, hogy a továbbiakban ott rázza magát. Rázta is. Tökvizes lett a lépcsőház. Na, ott már boldog volt. Majd egy órát sétáltam vele: a szél is fújdogált, a nap is sütött: ennyi telt tőlem mára. Azért azt le kell szögeznem: ugyanolyan büdösnek érzem, mintha mi se történt volna...

Tudom, Mari barátnőm majd elmondja, hogy a 600 forintos sampon helyett a 6000 forintosat kéne használnom, mert az így meg úgy, meg egyáltalán, de hát én nem megyek kiállításra, és különben is úgy tartom: a kutya legyen önmaga. Nem óhajtom a bundáját mindenféle kemikáliával turbózni. Az, hogy élete három évében már kétszer samponnal lett fürdetve, szerintem a következő öt évre bőven elég. Ha a büdösségének más oka van, azt kell kitalálni és megszüntetni. A fürdetésnek vége ezennel. Részemről. Ha annyira utálja, ha annyira fél és reszket, nem fogom ráhozni ezt a stresszt még egyszer. Sokkal fontosasbb, hogy inkább boldog legyen, büdösen, koszosan, mindenképp. Eddig is szép volt, fürdetés nélkül, ezután is szép lesz. Nekem tetszik, és mi lehetne fontosabb? Hiszen az én kutyám. Nem fogom ráhozni a frászt még egyszer, az biztos. Inkább szagolom.

Múlt héten a szükség elhajtott az Alléba (lehet, hogy Allee-nak kell írni?), szóval oda, ahol a Skála volt, így biztos mindenki tudja. A második emeletén van egy UPC-ügyfélszolgálat. Oda vittem a médiaboxom távirányítóját, amelyen már szinte egyik gomb se működött úgy, hogy ne kelljen hangosan és nagyon útszélien káromkodnom nyomogatás közben. Többször tíz percet vártam, mire kaptam egy majdnem újat, szóval felújítottat. Első dolga volt itthon, hogy a hangerőt nem tudja szabályozni. Nem baj! 280 forintért vagy négy kiló húsnak tűnő kutyakaját vettem a piacon, ami megérte a fáradságot. Pulykafarhát, csirkemellcsont. Előbbi alatt most kapcsoltam ki a főzőlapot, már két órája fő sok zöldséggel. Kiváló húsleves lesz, Macinak pedig rágcsálnivaló legalább másfél kilónyi.
Maci annyira nem hajlandó a tescós, olcsó kutyatápot zabálni (mostanában nem volt másra lóvém), hogy inkább éhen hal. Ámde ma kaptam Dani fiamtól egy mailt, hogy 6 ropit (értsd: 6k-t) átutalt a számlámra, nehogy a kutya éhen haljon. Azonnal felhozattam a közeli, amerikai szupertápokat áruló üzletből (ahonnan eddig is evett a dög) egy 18 kilós zsákot, bízván abban, hogy legalább két hónapig nem lesz gondom. Azért még a tescós kaját becsempészem közé, meg a húsleves alá, mert nem bírom, ha valamit ki kell dobni, amiért fizettem. Megjegyzem, az amerikai pont tízszer annyiba kerül, mint a másik. De viszont Maci tízszer annyiszor ott is hagyja a másikat. Ez már lassan tényleg arról szól, hogy inkább én nem eszem, de neki legyen.
Arra most gondolni se merek, hogy a kutya éves oltásának dátuma egy hónapja lejárt... Annyira még nem vették nyilvántartásba, úgy látszik, mint annak idején Csumit, aki miatt már egy hét késés után levél jött az állatorvostól, hogy itt az oltás ideje. Csendesen várok, csodára, hogy valahonnan meglesz a fedezet. Nem hiszem, hogy itt a környéken sok veszett állat sétálna, az idő pedig, mind tudjuk: pénz. Minél később olttatom be, annál tovább nem kell. Szóval lapítok.

Anyai szívem - meg az olcsó paprika a közértben - arra indít, hogy a húslevesen túl még ma este üssek össze egy komoly lecsót tarhonyával, hogy édes gyermekem reggel ne hiába várjon. (Lesz benne persze csirkeszárny is.)

Ma hat áramszünet volt nálunk. A guta üti meg az embert, mikor - mint én - egyszerre két számítógépen ügyködik, közben talán a tévé is megy, aztán hirtelen beüt a CSEND. Sosem tudni, meddig tart. Azt meg pláne nem, hogy miért. Nem volt egyik se hosszú, de baromira idegesítő. A számítógépek percekig kínlódnak, mire újra összerakják magukat. Plusz mára jelezték, hogy a szellőzőaknákat tisztítani fogják, ezért mindenki ragassza le valamivel a szellőzőnyílásokat: ilyen van a fürdőben, wc-ben és a konyhában. A konyhait nem értem el, mert úgy beépítettem mindenféle szarral, hogy azt lebontani nem vállaltam, de a másik kettőt beragasztottam. Azóta nincs szellőzés, viszont egy hangot nem hallottam, ami bármilyen tisztításra utalt volna. Ezért mászkáltam kora reggel hokedlikon?! (Most persze percenként mentek, ki tudja, hol jő a következő áramszünet?)

Daniel - máris elbuktam. Pedig hol van még a jövő hét. Délután felhívott, hogy van-e kajám. Ahelyett, hogy azt mondtam volna, nincs, beindultak fejemben a fogaskerekek, hogy honnan mit tudnék összekaparni. Persze azért hozzátette, hogy ha átjön, leviszi a kutyát sétálni. Akkor ez üzlet? kérdeztem. Az hát, felelte. Biciklivel percek alatt itt volt, épp csak a borsókonzervet sikerült addigra kinyitnom (szar a konzervnyitóm). Viszont mire visszajött a kutyával, már majdnem ki is hűlt a tejfölös főzelék és a hús, amely utóbbit - főtt marha, meg kolbásszal töltött karaj - ugyan mélyhűtőből vettem elő, de megforgattam hagymás olajon.
A szokásos kék tálcájáról evett a szokásos pózban a tévé előtt, kutya a küszöbről nézte, ahogy kell, familiar forgotten feeling jött belém. Nem sokáig tartott, miután kivitte a tálcát és megdögönyözte Macit, fel is pattant a bringájára, és elhúzott.

Hát ennyit a fogadkozásaimról, az örökharagról és miegymás. Maci viszont egy órán át nagyon boldog volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem. Minek rontanám ezt el azzal, hogy duzzogok?

Daniel
Tegnap túl korán ment el, mert dolga volt, ezért nem találtam, hazahoztam a doboz kaját, amit neki szántam, és némileg csalódott voltam, hogy nem találkoztunk (tudod, egy anyának sosem elég a fiát látnia), szerencsére Maci nem fogta fel, hogy kimaradt egy örömteljes találkozás. Hazasétáltunk. Leleveleztem vele, hogy ma már normál időben indul dolgozni, viszont a váratlan hidegfront a szokásos hatásával taglózott le: ilyenkor alszom, mint a mormota. Akkor ébredbem fel, amikor már indulnom kellett volna. Felhívtam, hogy jöjjön errefelé, majd odaadom a kajás dobozt. Így is lett. Maci kerek 5 percig boldog volt, mint ahogy én is. Azért ez nem rossz kezdet egy naphoz.
Mivel valami egészen különlegesen jó kaját főztem magamnak most este, de pár falattal többet, mint kellett volna (csirkecomb, paradicsom, sült krumpli fokhagymásan), úgy gondoltam, inkább lemondok a vacsoráról, úgyse fontos a hájaimat gyarapítani, elcsomagolom neki az egészet holnapra. Felhívtam, hogy vajon a rendes időben a rendes helyen lesz-e. Gondoltam, otthon, félnyolckor. Ahogy szokott. Először mintha azt se értette volna, mit akarok. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy a képernyőre mered, és vadul benne van valamilyen hülye játékban. Nagyon röviden azt mondta: ne fárasszuk egymást, és lerakta.

Ezt kend a hajadra! Az már biztos, hogy holnap jót fogok zabálni, mert hogy nem viszem el neki ezt a kaját, az szentség. És jól meg is sértődtem, talán kitartok jövő hétig, mert azért aki megsértődik, az legyen alapos. Gyenge vagyok ebben, tudom, de próbálok erős lenni.

Általában egy ezrest fizet valami főtt kajáért, hát kerüljön neki ezerbe az, hogy az édes jó anyjával így beszél. Most tényleg olyan erősnek érzem magam, hogy talán egész jövő héten eszembe se jut majd arra sétálni, pláne nem kaját vinni. Idő kell neki, míg rájön, milyen szemét néha. Adok időt. (Bár nekem lesz nehezebb kivárni...)

Nem vagyok híve a videók beágyazásának, de most mégis ezt teszem. A film tanmesébe illő, valahol olvastam olyat, hogy pl. ha egy macska meg egy hal egymásba szeret, hol fognak lakni? - ezt volt a tanulságos kérdés. Eldöntetlen, viszont a filmecskét érdemes megnézni. A macsek és a delfin valóban szereti egymást!

http://www.slothster.com/2352-Cat-On-Boat-Plays-With-Dol

Az Arc lehull
Szokás szerint - mivel finomat főztem - reggel a kajásdobozzal elsétáltattam Macit a kelenföldi városközpontig. Szokás szerint találkoztam az apró Fruzsival, egy édes kis selymes szőrű (talán Bichon?) kislánnyal, aki mindig elénk rohan, és ott teszi magát, hogy némi vakargatást kapjon a füle mögé. Gazdájának kezében, mint az enyémben is ott volt a szaros zacskó, szinte együtt dobtuk be az e célra kialakított szemetesbe. "Megvolt a szeretetcsomagunk" - konstatálta az idős hölgy, Fruzsi gazdája.

Felcsöngettem, mert véletlenül nem volt tárva a kapu, közben féltem tőle, hogy Attilát felébresztem, aki munkanélküliként reggel félnyolckor még aludni szokott. De nem! Már elment, Dani kinyitotta az összes ajtót, mire felvitt a lift. Maci ilyenkor rohan és üdvözli a gazdát, azonnal megtámadta a fürdőszobában; az öröm kölcsönös. Még csendben maradnunk sem kellett, ami jó. Kiderült, hogy Dani Attilát bejuttatta a bankhoz, ahol ő is dolgozik, így ismét van munkája. Nagyon örültem neki. Már ma is munkába ment. Többé nem kell aggódnom a korai csöngetés, vagy ugatás miatt.

Betároltam a jó nagy táskámba rengeteg műanyagdobozt, mert nálam már egy sem maradt (kajaügy!), aztán szokás szerint beültünk a Suzukiba, és indultunk haza.
Négysávos útra kell kifordulni, mindenhonnan jönnek az autók. Én megvártam volna, míg kitisztul a helyzet, de Dani balra kifordult egy szembejövő sávba, ami üres volt. Jobbról jöttek a kocsik. Látta, hogy három már elment, hátranézett, jön-e több is. Nem jött. Jobbra tekerte a kormányt. Csakhogy az a három, amiről azt hitte, elment, megállt. Egyenest egy piros autóba nyomultunk volna bele, ha nem vonyítok fel istentelen hangon, valahogy így: "Eeeeee!" Időben fékezett. (Nem tudom, miért nem ááá-t, vagy óóót, vagy jajjj-t mondtam, ez jött ki.) Megúsztuk. A térdemet lapogatta mintegy hálásan, hogy időben szóltam. Az a lapogatás pont olyan volt, mint egy "kösz, anya!".

Az út hátralévő részében kisangyalként vezetett. Pont, ahogy szeretem. "Nekimentem volna" - motyogta többször. Gondolom, lejátszódott benne, ami bennem is: karambol, rendőr, biztosító, bététlapcsere, majd egy rakás fizetni- és javítanivaló.

Amikor a házunk előtt megállt, és Macit kiugrattam, még mindig azt mormolta: "Nekimentem volna!" Az arcát látnod kellett volna. Nem volt már rajta a tökéletes önbizalom, a türelmetlen ifjúi agresszivitás - sajnos, ez jellemzi a vezetési stílusát -, semmi, csak az általam olyan jól ismert belátás: hibáztam. Elbasztam. Sőt, én még a "Jézusom!"-ot is láttam rajta. Rájött, hogy nem tökéletes ő sem. Ideje volt. A szája vonala megenyhült, a szeme kérdővé, sőt tanácstalanná vált, a keménység teljesen eltűnt a képéről. Azt hiszem, ma többször megköszönte titokban, hogy mellette ültem, és időben kiabáltam egy jót. De hiszen ez az anya dolga. Kimentettem egy nagyon drága és macerás szituációból, és ezt teljesen fel is fogta. Nem használtam ki a helyzetet, nem papoltam semmit. Csak annyit mondtam: bizony. Mármint, hogy nekiment volna. Látszott rajta, hogy ezt sosem hitte volna magáról. Ez pont elég, hogy máskor jobban figyeljen. Adja az Isten (csak olyankor írom nagy I-vel, ha Daniról van szó).

Mérhetetlenül szeretem ezt a kis faszt, néha nem is értem, hogy lehet ennyire szeretni valakit. Ez sokkal több, mint a szerelem, mert kétség egyáltalán nem férkőzik közénk, én soha nem hinném el, hogy ő nem szeret engem, és ő is pontosan tudja, hogy az életem értelme. Nagyon jól van így. És ma az őrangyala lehettem. Ez a dolgom.

Komolyan röhögőgörcsöt kapok, ha azt látom filmekben, hogy a helikopterből kiszálló, vagy ahhoz közelítő emberek meggörnyedve, lehúzott fejjel szaladnak. Na de miért? Szerinted gyártottak már olyan helikoptert, amelynek a rotorja fejmagasságban kavar? Én még nem láttam ilyet. Főleg a filmeken szereplő helikopterek nem ilyenek. Minimum két és fél, de inkább nagyobb magasságban forog a rotorjuk. Az ember kiugrik az ajtón, ettől eleve legalább fél méterrel lejjebb kerül, azt pedig nyugodtan hidd el, hogy ajtómagasságban forgó lapátok nincsenek.

Ma egyéb szidnivaló nem jut eszembe, pedig formában vagyok. Hehe. Azé nem komolyan.

Mióta az iho.hu/repules portálnak dolgozom, bizisten, néha napi nyolc órát ülök a monitor előtt. Aztán annyira megundorodom, hogy akár másnap délutánig se kapcsolom be a gépet. Pedig az események, cikkek, feladatok pörögnek. Keresek, kutatok jó témák után, fordítok, szerkesztek, helyesírok, képeket machinálok, próbálok megfelelni az "arculatnak", és még számos levelet, kritikát, tanácsot, javaslatot is magamba kell fogadnom. Azt hiszem, ha valaki azt hiszi, nyugdíjas éveire csak a nyugalom és a kiszámíthatóság marad, az a valaki nagyon más, mint én. De egyáltalán nem bánom. Az angol HARSH szó jut eszembe, ami sokmindent jelent, nekem elsősorban azt, amikor beleharapok egy ropogós zöldségbe, de más megvilágításban sok mást is, pl.: brusque, hard, unfeeling, unkind, brutal, acrimonious, bad-tempered. See stern¹. 3. rough. 4. discordant, dissonant, unharmonious. 6. unesthetic.

Na szóval választhatsz bőven. Én mindegyiket értem, de most a kedvedért nem fordítom le.

2011. szeptember 2.

Az iwiwen az írta valaki - persze továbbított levél volt -, hogy léccilécci vigyétek el a kis csivava kutyánkat Milánó környékére! Indoklás nem volt. Gombóc Artúr kollégám szokásos humorával azt felelte: miért, szereti a tengeri levegőt? Én meg valami olyat írtam, hogy a zsebemben bármikor elviszem, ha fizeted az utat. Mindebből világosan látszik, mekkor az Isten állatkertje. És most legkevésbé kutyákra gondolok.

Nem értem, miért zavar, miért foglalkozom egyáltalán azzal, hogy a házunk előtt a gyönyörű, frissen telepített, igazán zöld gyepet lenyírták, de a szénát otthagyták. Ennélfogva a valaha szép gyep mostanra tökéletesen kihalt. Nem kap levegőt. Csak úgy gondolkodom: milyen polgármester, vagy akármilyen alárendeltje az, aki a fűnyírást elrendelni elég tájékozott, de a gereblyézésről még nem is hallott? Vagy egyáltalán a fűről sem, mint olyanról, ami végül is egy élő növény. Ami csak akkor nő, ha levegőt és fényt kap. A víz más kérdés, mert régóta nem esik az eső. Ez a gyep épp azért volt különleges - amíg le nem kaszálták -, mert harsogó zölden hirdette az életet.

Oké, mesélhetnék arról is, hogy elfogyott a kutyakaja, és aprópénzért tescós tápot vettem Macinak, mert másra nem telik, de a fű jobban bosszant. Amíg én életben vagyok, biztos, hogy Maci is életben lesz, de az a szerencsétlen gyep, ami még csak tavaly tél óta lészen elvetve, most simán haldoklik. Néha legyintek: mi a frászt törődsz ezzel, úgyis elmész innen! De az elmenés rohadtul nem akar összejönni. Már 10.5 milláért se kell a lakásom senkinek. Hová menjek lefelé, és utána miből vegyek házat?

Díjaztam azt az ingatlanost, akit kíváncsian hívtam fel, vajon miért 7 millió az a ház, ami igazán jól néz ki Ráckevén. Rögtön bevalotta (igaz, azonnal rá is kérdeztem), hogy sok a cigány a környéken. Ajjaj, többet nem fogom hívni, gondoltam, de aztán a gondolatmenetet folytatva odáig jutottam magamnak, hogy ha ez a ház 2-3 millióval ár alatt van, egy jó nagy kutya pedig max. 100 ezer, akkor mi is a probléma? A cigányok félnek a kutyáktól. Én meg tudok alkalmazkodni. Így lehetne milliókat spórolni, és előítéleteket sutba dobni, mert nem biztos, hogy annyira rémes cigányok mellett lakni. Azt nem mondom, hogy pont erre vágyom, de hátha bejönne?

Ejnye már! Kati barátnőm mérhetően feháborodott attól, amit férjéről írtam. Tudod, mikor a Délegyháza-kutyás kirándulásról volt szó. Ahová nem mentem el. Azt levelezte velem, hogy megtapasztalta együttélésük 27 éve alatt, hogy az ő férje sokkal jobban ért a kutyákhoz, mint én valaha is fogok.
Itt most én jövök: eme 27 év alatt soha nem volt kutyájuk. Mert büdös, mert szőrös, és mert egyáltalán (rengeteg kifogásuk közül néhány: ás, pisil, sőt szarik is, meg aztán foglalkozni kéne vele.). De ha mindez nem igaz, akkor az biztos igaz, hogy az elmúlt 27 év alatt eme férfiú - és Kati pont miatta nem - sosem tartott igényt egy kutyára, sőt, amit az úr látott, attól is irtozótt.
Kati most rótta fel egy régi bűnömet: nem vettem észre, hogy 6-hónapos Csumi kutyám a délegyházi sátorozás alkalmával az ő sátruk előtt ülve figyelte macskájukat, aki emiatt nem mert kijönni. Ajjaj, nagy bűneim vannak! Mi lett volna, ha valamelyikük szól nekem, hogy ugyan már, vidd odébb a kutyádat? Lehet, hogy épp kártyáztam, vagy scrabble-t játszottam, és nem figyeltem. Annyi lett volna, hogy "Figyu, Daka, vidd el innen a dögöt, aztán játszhatsz tovább" - elvittem volna, játszottam volna, és nem volna tíz év óta halmozódó sértettség. Meggyőződésem, hogy ezt nem Kati barátnőm halmozta fel, mert ez rá abszolúte nem jellemző.

Mit szólnál, éreznél, amikor Géza bácsi visszajön a kocsmából, biciklivel, és közli, hogy látta kölyökkutyádat loholni az út mentén? És otthagyta. Legyen vele, ami lesz. Csumi szerencsére visszatalált a táborba, ahonnan azért indult el, mert én elmentem. Kutyákhoz értő ember az ilyen? Vagy inkább kutyákat gyűlölő? Vagy csak a más kutyáját gyűlölő? A szeretet szó, a hozzáértés szó hol kerül itt a képbe? Nem látom. Azt hinném: aki ért a kutyákhoz, az legalább alapszinten szereti is őket. Rosszul gondolnám?

Nem tudok elszakadni a képlettől, amit Kati tárt elém: 27 éve az ő férje jobban tudja, hogy kell egy kutyával bánni. Annak ellenére, hogy eme 27 évben sosem vállalt be egy kutyát sem. Még a sokáig élő egyetlen macskájukat is utálta, ezt ő mondta nekem.
Az én kutyás életem 96-ban kezdődöttt. Csumi 2007-ben halt meg. 2009 óta megint van kutyám: Maci. Tudom, hogy szőrösek, hogy néha büdösek, hogy kell nekik kaja, meg oltás, meg orvosi ellátás, ami egy rakás pénz, de ha a szeretet, az odaadás megvan, és miért ne lenne meg, hiszen egy kutya szinte másra sem képes, mint csak szeretni, akkor miről is beszélünk? Nevelésről? Persze, hogy tud ülni, feküdni, s ha Danihoz elmegyek, ahol nincs kulcs a folyosót záró ajtóhoz, Macit leültetem, és felszólítom: "beszélj!" Erre ő ugat egy jó hangosat, és Dani máris nyitja a rácsos ajtót... aztán persze jön a földöntúli boldogság. Hiszen a Gazda mindig Dani marad.

Jó alaposan sajnálok mindenkit, aki azt képzeli, hogy ért a kutyákhoz, de már negyed évszázada egyet sem tartott, ilyeténképpen nyilván azt is elfelejtette, milyen megérinteni egy kutyát. Pláne megsimogatni. Szeretgetni. Annyira sokan vagytok, akik ebből kimaradtok! Nem kéne. Gyönyörűséges élmény, ha egy kutya odadörgöli a pofáját a lábadhoz, felnéz rád, és kér egy apróságot: egy simogatást. Egy apró elismerést. Egy visszajelzést, hogy te is szereted. Amennyire ő téged - és erre nincsen szó.

Géza bácsi ezt nem fogja sem átélni, sem megérteni soha. Ő a vért szereti, a gyilkolást, lőni, vadat ejteni, nyúzni, zsigerelni, megenni. Akkor is, ha nem éhes. Sajnálom. Ragadozó-típus. Nem enged el senkit és semmit, akit/amit magáénak tud. Igazi vadász!

Tengap eldőltem, mint a zsák, már 7 óra előtt. Szegény kutyám utoljára 3-kor volt lent, én meg - talán a hidegfont miatt? - aludtam hajnali 1-ig. Akkor is csak a lelkiismeret duruzsolása ébresztett fel, hogy Macit jó régen le kellett volna vinnem. Felkeltem, de ő úgy durmolt, mint akinek a biológiai órája tökéletesen működik: éjjel van, tehát aludni kell. Háromig bírtam - jéghideg dinnyét ettem -, aztán visszadőltem az ágyba. Hatig. Rémeset álmodtam: Besenyei Peti azzal vádolt, hogy hazudok az írásaimban. Ettől szinte rángógörcsöt kapva azonnal felébredtem. Mély felháborodással még percekig próbáltam tisztázni magam félálomban, mire rájöttem: csak álmodtam. Szörnyű volt! Ennél súlyosabb vádat el se tudok képzelni.

Ach, levittem a kutyát, ezúttal nem aludtam el az ő idejét. Ennyi alvás után azt hiszem, sokáig fent leszek.

Gondolkodtam ma arról, vajon mi indít embereket arra - ezúttal hozzám közel állókról van szó -, hogy azt higgyék, bezárkóztam, és depressziós vagyok. Hiába mondom, hogy szó sincs erről, nem hiszik el. A "persze-persze" hangsúllyal tudatják velem, hogy csak nyilván tagadó üzemmódban vagyok. A kérdés szerintem éppen az ellenkezője: ők vajon miért gondolják ezt? Vajon nem ők depressziósak-e, és próbálják rám vetíteni? Szerintem itt a jól bevált "mindenki magából indul ki" mondás érvényes. Mert akinek nem volt színes, szabad, csodálatos, önmegvalósító élete, az hogy lehetne boldog öregkorára? Az ember valamikor mindenképp számot vet az életével, látja, mit ért el, talán azt is, mit mulasztott, de azt végképp tudnia kell, hogy érdemes és értelmes volt-e az élete. Ha azt is látja, mi mindenről mondott le, nem lehet elégedett. És könnyen azt hiszi másokról - ezúttal rólam -, hogy én sem lehetek elégedett.

Ezúton szeretném közölni, nem először, hogy tökéletesen elégedett vagyok az életemmel. Amit átéltem, amit teljesítettem, amit gyönyörű emlékként elkönyvelhetek, az nem is lehetne több és jobb. Tudod: ültettem fát, írtam könyvet, neveltem gyereket - már nem éltem hiába; a kínaik azt hiszik, ennyi elég. Az ő bölcsességük pedig többezer éves. Jártam Ázsiában, Amerikában, Európa sok országában, vágyaim persze tovább vinnének oda, ahol még nem jártam, de ha ennyi lesz a vége, nekem az is elég. Nem mondom, hogy nem szeretnék különféle egzotikus szigetekre utazni még, akár Mexikót megismerni, vagy Izlandot, de tisztában vagyok vele, hogy mindent nem lehet. És azzal is, hogy elégedj meg azzal, amid van. A lényeg az, hogy amim van, az nem kevés. Kevés embernek jut ki annyi, amennyi nekem jutott.

Hogy gondolatmenetemet folytassam, azt hiszem, aki engem depressziósnak hisz, mert úgymond bezárkóztam pár éve, az sajátmagával küzd. Saját kielégítetlen vágyaival, történésmentes életével. Hisz hogy is tudná elképzelni az enyémet, ami tele volt történéssel? Csodálatos kielégülésekkel, amiket persze nemcsak a szerelemre értek, hanem sokkal több másra, kalandra, kihívásra, megmérettetésre. Győzelemre. Aki még sosem győzött komoly harcban, hogy tudná elképzelni, milyen az? Aki még nem látta a világot, hogy mondhatná: eleget láttam?

Álltam dobogón, repültem a felhők felett sajátkezűleg, felneveltem egy szép és okos fiút, kiírtam magamból, aminek ki kellett jönnie (tudod, hányan még erre sem képesek? pedig milyen hasznos lenne!), szereztem sok barátot, és ellenséget egyet se. Nem hiszem, hogy ez nem elég. Nem hiszem, hogy a helyemben bárki depressziós lenne. Mivel én sem vagyok. Azokat sajnálom, akik mégis ezt hiszik. Magukba kéne nézniük alaposan.

A brutális nyár még mindig tart. Ma az átverések sorozata ért. Dani tegnap prognosztizálta, hogy akár ma hajnali órán is rámtör, és elviszi Macit Ráckevére vasárnapig. Én persze fent voltam félhatkor, a sötétség ellenére, sétáltam is a kutyával, hogy ne legyen gond, aztán vártam tízig, akkor mertem először telefonálni. Biztosan tudtam, hogy senki nem veszi fel. Így volt. Tengapra buli volt előírva, lelki szemeim jól működvén láttam, hogy elalélt néhány sör után, és eszében sincs délig felkelni. Ezért legközelebb este 8-kor hívtam, kiderült, már Ráckevén van, de valamiért a kutya nem fért volna a kocsiba. Itt dekkolt szegény, csak az én hidegvíz-permeztezős megkönnyebítő eljárásom volt segítségére, pedig láttam, illetve ő pontosan érezte rajtam, hogy Danit várom, hogy valamit várok. Már két olyan kocsinál is megállt, amelyik valamiért lassított: Danit vélte látni az ablakban. Azt nem mondom, hogy színekre érzékeny, mert állítólag a kutya színvak, neki mindegy, hogy kék vagy szürke az a kocsi, amiből imádott gazdáját kiszállni reméli.

Másik csalódásom a barátnőm, aki tegnap sok felkiáltójellel közölte, hogy egyedül!!!! jön értem, 10 felé, és elvisz Délegyházára, és úszunk egyet. Közben benézünk a dunavarsányi - szokásos fordulópont - kocsma után Pöcökékhez is, akik mindig Délegyházán hétvégéznek. Akiket én nagyon szeretek. Tizenegykor jött meg, ami nem baj, de közölte, hogy a férje is vele van odalent a kocsiban. A dolgok jól összeadódtak. Egyrészt nem tudtam, hogy kutyámért Dani valaha is el fog-e ma még jönni. Másrészt a barátnőm férje utálja mindegyik kutyámat, valószínűleg minden kutyát en bloc, kivéve az egyet, amivel ifjúkorában valami csoda folytán kapcsolata volt (de azt se ő nevelte, hanem más, aki értett hozzá), szóval csak arra gondolhattam, mennyire kiborulna, hogy nem elég, hogy a kutyám még szárazon is büdös, aztán beúszik, majd lucskosan, sárosan helyet foglal a Mazda hátsó ülésén... brrr! Ilyen horrort senkire nem hoznék rá, mint ahogy azt se, hogy kedves barátaimhoz egy olyan ember mellett lépjek be váratlanul, amely embert ők egyáltalán nem szívlelik. Tettestárssá degradálódtam volna egy olyan szituációban, amelyben senki nem boldog. Nekem talán örültek volna, mindegy, így csoportosen ezt sem vállalhattam. Mint azt sem, hogy azzal az emberrel, akit nem szívlelek, egész nap együtt legyek és egy percig se érezzem jól magam miatta. A barátnőmmel, ha egyedül jön, csodás napunk lett volna kutyával vagy anélkül, ő toleráns (legalábbis próbálta velem elhitetni, de azért biztos szívta volna a fogát, ha Maci összekoszolja a hátsó ülést, különösen azért, mert férje számon kérte volna).

Maradjunk annyiban: jól döntöttem, hogy inkább ma sem úszom Délegyházán annak ellenére, hogy nagyon vártam, mert már három éve sehol nem úszhattam, mint hogy szenvedjek, toleráljak és aggódjak egész nap, hogy ki mihez mit szól. Itthon jól elvagyok, senkihez nem alkalmazkodom, csak kutyát sajnálom, mert neki kilátásban volt egy kétnapos Duna-parti kirándulás. Remélem, nem remélt túl sokat, nem vett le a viselkedésemből túl sok felbuzdulást, ezért talán nem is csalódott. Biztosan tudom, érezte, hogy ma valami készül, de mostanra - öreg este van - megnyugodott. És én is.

Az átverések ellenére semmi bajom. Ha az ember hisz abban, hogy jól döntött, hogy megelőzött egy kellemetlenséget - hiszem -, akkor semmi gond nem lehet. Én jól fogok aludni. Neked is ezt kívánom. (Ja, azért egy délegyházi tóban úszni... azt is kívánom. Maga a csoda.)

A brutális meleg már itt van. Ventilátorom alig tudja úgy megkavarni a forró levegőt, hogy némi enyhülést érezzek. Így augusztus vége táján talán még hálás is lehetnék a nyár utolsó lehelletéért. Végül is: nem bánom. Addig jó, míg mezítláb járhatunk. Szerencsére csak azért kell kimozdulnom, hogy kutyámat levigyem. Ő sincs elragadtatva. A fele kajáját ma nem ette meg. Ahelyett, hogy eldobná magát, csak ül, és néz. Rám. Néha nyafog. Befújtam hűtött vízzel. Azóta legalább fekszik. Viszont borzasztóan büdös. Mióta Dani hazahozta a Balatonról. Mintha az aljszőrzetébe belerohadt volna a nedvesség. Nyilván ez történt, de ilyen büdös mégse volt eddig soha. Pedig vizes máskor is volt. Mit tehetek? Szagolom.

Patrik Dani jó barátja. Szeretne a lakásomba állandóra bejelentkezni, mert szüksége van egy 11. kerületi lakcímre. Nemet mondtam. Zűrösek a családi viszonyai, amikről nem tehet. Nem mertem bevállalni ezt, akármennyire szeretem is őt. Voltak hetek, mikor itt lakott, mert nem volt hová mennie. Az más volt. Nem hivatalos. Most nem akarna itt lakni, csak a cím kéne neki. Tényleg a szívem szakad meg, amiért nem segítek rajta, de mit kezdjek egy bejelentett lakótárssal, ha holnapután eladom a lakásomat? Mert ez a célom.

Danit nem tudtam meggyőzni az igazamról; ő teljes vállszélességgel a barátja mellett áll. Mindketten úgy érezhetik: cserben hagytam őket. Én is úgy érzem, de azt is érzem, hogy az önfeláldozásnak néha véget kell vetni. Magamra kell gondolni. Én már nem huszonéves vagyok, aki előtt ott az egész élet, aki bármilyen gödörből ki tud jönni, ha muszáj. Én már nem. A saját gödrömmel kell foglalkoznom. Holnap megint jönnek valakik lakást nézni. Szeretnék tél előtt eltűnni innen. A saját házamban ébredni havas téli reggelekre. Hólapátolás: hajrá! Sokszor vágytam erre, de nem volt hol. Ásni, ültetni, nevelni zöldséget, növényt, másnak talán teher ez, nekem minden vágyam.

Orosz csillagmotor egy Pittsben? Őrület. Annak súlya van. Súlypont-meghatározó súlya van. Négyszáz lóerőhöz bizony igen tekintélyes súly is társul. Bryan Jensen, aki Beast (Vadállat) nevű gépével függőlegesen ütődött a földnek Kansas Cityben egy repülőbemutatón, kellett, hogy tudja ezt. Hiszen légiforgalmi pilóta volt, akinek naponta kell súlypont-számítást végeznie. Nem értem.

A Pitts alapból rendkívül rövid törzzsel van megáldva. Ennélfogva se a magassági, se az oldalkormánya nem túl hatásos. Egy 400 lóerős vonóerővel bíró motort és annak súlyát vajon mivel lehetett volna kompenzálni? Talán idővel. Időt kellett volna adni, hogy a pilóta szép íven felvehesse zuhanásból. Kellő magasságból, persze. Ami nem volt. Így ennek is halál a vége. Az ember mellett - aki nem pótolható - egy olyan gépé is, amiből valószínűleg nincs több. Azt mondom: ne is legyen.

1970-ben indult a cég Pitts Aerobatics néven a wyomingi Aftonban. Az első Pitts Special S-2A-t 1971-ben bocsátották útjára. Műrepülőgépnek készült. Az is lett. A Pitts Special S-2B a Pittsek legnépszerűbb változatává vált a műrepülők körében. Lycoming motorja embert próbáló hangon visított minden nagysebességű figuránál, ezért sok helyen nem szerették, Magyarországon is sok kritikát kaptunk miatta.

Az amerikaiak ma is úgy tartják: a Pitts Special a világelső a műrepülőgépek kategóriájában. Én meg arra emlékszem, hogy már 1984-ben sem tudott Pitts versenyen nyerni. Épp a rövid törzse és a kétfedele miatt. Ott voltak a Z-50-esek, a Jakok. Szép, áramvonalas, jól látható formáikkal. És hamarosan jöttek a francia Capok, Szuhojok, majd az Extrák, amelyek - jogosan - elég hosszú időre eluralták a műrepülés világát. A Pittsek régen sehol nincsenek, ahol igazi műrepülésről van szó. Ez a legenda már csak Amerikában él.

Ha amerikai lennék, nyilván fényezném a Pitts típust, de nem ennyire. Van viszont közöm Walter Extrához, aki az Extra típusokat megalkotta (a formatervezésbe besegítettem), és elárasztotta vele a műrepülő piacot. Sikeresen. A Pittsekhez képest ez egy hatalmas minőségi ugrás volt. Főleg ami a látványt illeti. És mi más lehet fontos egy műrepülő versenyen? Meg kell ítélni, valóban függőleges-e, amit a pilóta repül, valóban 45 fokos-e a szár, és vízszintes-e a vízszintes. A Pitts akármit csinálhatott, nem lehetett versenytárs a tiszta aerodinamikai formákkal bíró utódjai mellett. Amelyek valódi függőlegest és 45 fokot mutattak, míg a Pittsnél csak tippelni lehetett. A Jakok, Capok, Z-50-esek, Extrák tiszta, jól látható törzsükkel és egyenes szárnyukkal, amik talpon- és hátonrepülésben egyképpen mutattak, azonnal leverték a Pittseket, amint megjelentek.

Amerika még rágódhat a Pittsein, de ha igazi műrepülésről van szó, ezek a gépek már rég nem rúgnak labdába. Ez persze csak az én véleményem.

Brutális meleget jósolnak a következő napokra. Ma még nem vettem elő a ventilátoromat, bár itt-ott folydogál rajtam a víz. Macit most fújtam be a virágpermetező szerszámmal alaposan, főleg a hasán. Széthányta a lábait, ez arra utal, hogy jól esett neki. El se merem képzelni, hogy Daniéknál hány fok lehet. Ott már reggel 7-kor is legalább 30 a fok. Amikor nekem itt a lábam is fázik. Vett egy irtóztos teljesítményű ventilátort, biztos említettem már, hogy ha a hátára kötözné, akár fel is szállhatna vele, szóval nyilván ezáltal képes elviselni szegény azt a nyarat, amit pár hete örökre elbúcsúztattak nagytudású meteorológusaink. Idén már nem lesz nyár, jósolták. Jó, tudom, hogy egy hétnél előbbre senki nem prognosztizálhat, de ha ez így van, akkor miért teszik?

Azért ilyentájt kezdek már aggódni. Mindjárt este 8, és se kutya, se Dani. Arra is fájó szívvel jövök rá, hogy immár 8-kor sötétedik. Jön az ősz! Mindenféle képtelenség fut át az agyamon (úgymint baleset, kórház)... épp hogy leírtam, jellemző az együttrezgésünkre, Dani hívott, hogy egy óra múlva itt lesznek. Hála a jóistennek. Aggódás lefújva. Boldogság indul.

Megjöttek. Kutya fáradt. Gondolom, jólesően. Én igen.

Nagy nap van, a Duna fölött és benne zajlanak az események. Idáig az m1 közvetítette, de nem bírták kivárni az ejtőernyös ugrásokat. Tehát azt csak az láthatja, aki a parton áll. Muszáj belegondolnom, milyen volt az utolsó "komcsi" aug. 20-i repülőnap 89-ben, ahol módom volt műrepülni a Duna fölött. Nem tudtam, hogy több ilyen nem lesz, ezért lett mostanra fontos. Nekem. Akkor százezrek álltak a parton. Most csak sétáló, bóklászó embereket láttam, a "tömeg" szó messze túlzás lenne. Valaki, aki a reklámért felelős, nagy hibát vétett. Nem volt kellően meghirdetve. Pedig sok repülős cég saját szakállára felvonult, no állami költség, szóval megérdemelték volna, hogy valamivel jobb hírverést kapjanak. (Úgy látszik, nyakig vagyunk az üzleti világban, ahol ha nem hirdeted magad, senki nem fog.)

Veres Zoli műrepülését nézve a riporter megkérdezte, vajon szükséges-e egy ilyen mutatvány után - ahol akár 10g terhelés is előfordul - valamilyen rehabilitáció. Természetesnek tartom, hogy egy hozzá nem értő ember ilyen kérdéseket tegyen fel. Azt már furcsállottam, hogy aki válaszolt, és tudtommal egy régi műrepülőtársam fia, azt felelte: két ilyen felszállásnál többet naponta nem lehet végrehajtani. Anyám, borogass! De hányszor repültünk hat légteret - a légtér kifejezés a bonyolult műrepüléssel töltött időt jelenti -, és még bírtuk volna, ha be nem esteledik, vagy a technika meg nem adja magát.

Itt jut eszembe egy miskolci edzőtábor, épp a hatodik légteremet repültem, háromszázról elindítottam egy előrebukfencet a Z-50-essel, Molnár Andris, aki akkor az edzőnk volt, csak nyögni tudott a mikrofonba, többre nem volt ideje, mert máris százon kigömbölyítettem azt a negatív bukfencet. Csak az esti eligazításon kaptam meg, ami nekem járt. Lebaszás, hogy pontos legyek. Pedig tudtam, mit teszek, tudtam a magasságot, sebességet, a gömbölyítendő ív mélységét, kézben volt a gép, még arra is emlékszem, milyen eufória öntött el, amikor a negatív bukfenc alján, nem lejjebb, mint százon, háton elnyomtam a gépet. Tudtam, hogy így lesz. Csak aki nézte, az nem tudta, vagy hitte. Én igen. Tökéletes biztonságban éreztem magam. A félelemnek, a kétségnek egy angströmnyi szerepe sem volt ebben.

Visszatérve a repülőnapra, a riporternek igaza volt, mikor azt mondta: halandó ember nemigen él át ilyet. Hát nem is. Bár nem tudom, hogy a "halandó" jelző hogy jön ide. Mindannyian halandók vagyunk, amnnyire én tudom. Inkább azt javasolnám halandó társaimnak: meg ne halj, mielőtt mindent kipróbáltál volna!

Az zavart, hogy a riporternek válaszoló - mondjuk, autentikus? - nem tudta pontosan idézni az ezeréves mondást: Ép ember ép gépből ép ésszel ki nem ugrik! Igen, az anno repülősök és ejtőernyősök között fennálló - az ejtőernyősök kisebbségi érzését meglovagoló -, repülők által kitalált mondat ma már szállóige.

Én is repülőként (vitorlázás) kezdtem. Aztán elmentem ejtőernyőzni Gödöllőre, mert nagyon tetszett. Mindig éreztem a távolságtartást a repülős mivoltom miatt. Sok hetet töltöttem ott edzőtáborban, de sosem fogadtak be igazán. Hiába "fogtam meg a stabilt" a huszadik ugrásomnál, nem tartoztam közéjük. Aztán - egyszer csak - jött a hír, hogy lehetek a motoros műrepülő utánpótlás válogatott tagja. Naná, hogy rohantam, el sem köszöntem senkitől. Ejtőernyős pályafutásom vége ez volt.

Simán, erőfeszítés nélkül is boldog tudok lenni: Maci délután eltávozott Siófokra, és csak hétfőn este jön haza. Szerintem e percekben úszkál a Balatonban. Mi lehet ennél örömtelibb? Ha a gyerekeim (értsd: kutya is) boldogok, akkor én is az vagyok. Amellett hihetetlenül szabad.

Meglepetés ért az önkormányzatnál, ahol 2 hét várás után időpontot kaptam a személyi igazolványom cseréjére (decemberben lejárt). Beléptem, sorszámot kaptam, és 1 perc múlva már velem foglalkoztak. Az elegáns, klimatizált helyiségben. Az egész túró nem tartott tovább 20 percnél. Igaz, 3 hét, mire megküldik az új igazolványt, de lakcímkártyát azonnal kaptam. El se hittem, hogy ennyi az egész.

Másik meglepetésem a fogorvosnál ért, ahol NÉGY órát töltöttem, ebből kétszer 5 perc volt, amit a fogorvossal beszéltem, és egyszer 5 perc, amíg a röntgen tartott. Pontosan az derült ki, amit 4 óra megspórolásával is előre megmondhattam volna: a fogaim semmit sem érnek. Jöhet a "dritte Zaehne", ahogy Mutti mondaná. Majd ősszel.
Mire hazavergődtem - Maci szerintem már eltemetett -, elsírtam magam a fölösleges feszültség és hiábavaló várakozás miatt.
Ott-tartózkodásom alatt egy órán keresztül volt csak némi fény: bejött a váróba egy anya, két kisfia, egy kislánya a babakocsiban, és egy nagylánya. Sokan voltak. Már tudom, hogy egy nagyobb fiú még otthon is maradt. Számítottam rá, hogy most aztán kitör a ricsaj, és végre történik valami, de nem történt. Az összes gyerek elképesztően jólnevelt és halk volt, az anya egyetlen hangos szót sem szólt, pedig azért fegyelmezett néha: ilyet még nem láttam. Mellette ültem, mégis fülelnem kellett, mit mond a gyerekeknek. Csupa mosoly, alig szavak, néha érintés, és mindenki úgy viselkedett, ahogy kell. Nem álltam meg, hogy mikor elmentek (mit mondjak, egy órával később jöttek, mint én, és annyival előbb is mentek el - szánalmasan élhetetlen vagyok), szóvá ne tegyem, hogy ilyen rendes családot még nem láttam, és hogy a gyerekek a szülők tükrei. Megköszönte. Az egész rohadt hosszú várakozás végül is őmiattuk élménnyé vált. Azt még hozzá kell tennem, hogy az összes gyerek gyönyörű volt. Pedig nekem nem könnyű megfelelni. (Elkezdtem unokára vágyni...)

Gondolom, Dani hazaköltözése borítékolva van, mivel szállásadóját/barátját kirúgták frissen szerzett állásából, így - saját logikám szerint - most nem nélkülözheti azt a 40k-t, amit Danitól kap. Dani segít neki, hátha ugyanahhoz a bankhoz kerülhet, ahol ő van, de ez még kétesélyes. Úgyhogy életem folyása mostanában nem sokat fog változni. Ami jó. Az ember az én koromban már díjazza a változatlanságot is. Szemben azzal, ami ifjúságunkat jellemezte: mindegy, mi, csak más legyen, csak változzon! Akármi jó, ami új! Változunk. Ye.

Basszus: az imént megesküdtem volna, hogy Maci nyüffentését hallom. Tényleg. Pedig nincs itt. Csak az idő van itt, amikor le kéne vinnem. Agyrém.

Tudtam én tegnap, hogy valami jeles nap van, mégis elfeledtem. Maci 3 éves lett. Már felnőtt, 21 éves embergyereknek számít. Más újság nincs, illetve van, azért nincs időm ide írogatni.
Danit felhívtam, épp az Auchanban volt, kértem, hozzon nekem egy görögdinnyét, mert gyalog én nem tudom a sarokról se hazacipelni. Beállított egy tízkilóssal. Majd összerogyott alatta az asztal, mire nyolcfelé vágtam, hogy betuszkolhassam a hűtőbe. Most aztán van bőven. Szerencsére a nyár is megjött hozzá, így nem félek, hogy ott fog megpimpósodni. Már megyek egy kockáért, és elcsócsálom.
Tudom, hogy már jeleztem, de nem lehet elég sokszor: www.iho.hu/repules

Hogy képzelik, hogy a nyugdíjamat, amit mára vártam, ami mindig pontosan jött, nem utalták át? Lehet ez valaminek a kezdete, amitől majd szépen éhen halok? Vagy mi? Ötletem sincs. Csak számláim, amik marhára nem várhatnak.

Ablakom alatt van egy játszótér, napok óta ott alszik egyik ismerős hajléktalanom (akire a kutyámat néha rábíztam a Tesco előtt, s akiről meglepetésemre megtudtam, hogy még 40 éves sincs) egy nővel. Zajokra felfigyelvén kinéztem, láttam, hogy három suhanc vegzálja őket, a férfi aludt a padon, a nő elfordította a fejét, semmiképp nem akart részt venni a konfrontációban, a srácok arra mentek, hogy hangoskodással, ringlódobálással (ami a pad fölötti fán érik) felverjék álmából az embert. Sikerült nekik. Nem gondoltam, hogy hegyibeszéddel lehetne rájuk hatni. Nyilvánvaló volt, olyanok, akik a sebesült oroszlánba mernek csak belerúgni. Az ilyenekre a józan érvelés nem hat.

Megmelegítettem két adag székelykáposztát - jó sokat főztem belőle a minap -, és jókora műanyagpoharakba szedve, kanalat beletűzve levittem nekik. Udvariasan átadtam. Súlyt helyeztem rá, hogy a nőt hölgynek, a férfit uramnak szólítsam. Tény, hogy a helyzet megváltozott: a gyerekek már nem szivatják őket. Magukban játszanak. Igaz, hogy ez a fákat botokkal ütögetésben meg egymás piszkálásában merül ki, de legalább a szerencsétleneket békén hagyják. Sőt, bizonyos fokig cirkuszt is szolgáltatnak nekik, hiszen még nem menekültek el. Ha mára ennyit tudtam elérni, akkor jó.

De azért a nyugdíjfolyósító kapja be!

Fogyügyben reggel Daniel azt kérdezte: meddig tart a hiúság? (Merthogy új kollégáimmal azért nem vállaltam egy őcsényi kirándulást, mert úgy nézek ki, ahogy.) Azt feleltem, amit tényleg hittem, mikor fiatal voltam: ha láttam egy idős nőt, aki kozmetikázta, frizírozta magát, úgy éreztem, hiába, neki már úgyis mindegy. És most én jöttem be ebbe az utcába. Rémes. A minden mindegyre kéne szavaznom, ahogy a fiatalok gondolják. De sajnos, nem múlt el a hiúség, bárhogy is bánom. És - plusz - bárhogy is nem hittem volna valaha.

http://www.youtube.com/watch?v=BRDaeLs69i4

A fenti egy olyan dal számomra, amit valaha nagyon halkan, fülemet a (valamilyen madárnevű) rádióra szorítva, a Luxemburg adót hallgatva ittam magamba éjjel, mikor apám már horkolt. Azóta sem ment ki az agyamból, nem tudom, miért. Nem is tudom konkrét dologhoz kapcsolni, nem tudom, mit hoz vissza, hacsak az ifjúságot nem. Az is elég. És valami melankóliát, ami most pont jó.

Az internet maga a csoda. Megtalálom régi szerelmeimet - most zenére gondolok -, újraélhetem az érzéseket, amiket régen kiváltottak belőlem, a szövegük is ott van, amely szövegekért anno nagyon sokat kutattam hiába (és ma már nem is annyira érdekelnek), az ilyen pillanatok, mint egy-két régi szám felidézése egészen boldoggá tudnk tenni. Úgyhogy most boldogan megyek le - sőt, dalolva! - Macit megsétáltatni, aki már becsületsértő pillantásokkal közli, hogy itt az idő.

Hát kihullott végre, magától, az a kettesnek számozott fogam, ami nagyon is elöl van. Már hetek óta lógott, fájt, masszíroztam, hogy legyen vége a szenvedésnek: ma kijött. Hibátlan, nincs rajta semmi caries. Egy egészséges fog, ami elhagyott engem. És ezzel persze űrt teremtett a pofázmányomban. Nagyon is. Se mosolygás, se beszéd. Se társas élet. Ezt csak az tudja elképzelni, akinek már esett ki elöl foga. Én nem tudtam, milyen ez. És marhára nem is akartam tudni. Naná, hogy holnaptól jelentkezem a fogorvosnál, ez volt a végső lökés. Csak még az kérdéses, hogy miből fogom fizetni. Tény, hogy így nem maradhatok. Alapvetően leszarom. Majdcsak lesz valahogy.

Fontosabb, hogy Danielzonnal reggel összefutottam a mellékutcában. Macival sétáltam, mikor megállt mellettünk. Maci tudta, hogy ez nem más fehér Suzukija, hanem az övé. Feltámasztotta lábait az ablakkeretre rögtön. Azután Dani kiszállt, és az örömtáncnak nem akart vége szakadni. Ami ennél is fontosabb: Dani mintha haza akarna költözni. Hozzám. Te jó ég! Eléggé beleszoktam a magamnak való életbe, ráadásul hetek óta Dani szobájában, az ő ágyán találok nyugalmat alvásilag. Hirtelen eléggé sokkolt annak gondolata, hogy megint kiszolgáló személyzetté váljak, állandó kívánságok teljesítőjévé, ami rendszerint úgy kezdődik, hogy "Anyaanyaaaa! Mossál, adjál reggelit! Melegszendvicset!" Tudod, mire gondolok. Mari megmondta - már megint igaza van -, hogy a gyermek általában 6 hónap után szokott hazamenekülni. De azt is mondta, hogy sokkal megszeppentebb állapotban teszi ezt, mert már van fogalma róla, mit kapott, amit nem értékelt. Ha így lenne, áldásom...

Nagyobb biztonságban érezném magam, ha itt lenne. Macinak is sokkal jobb lenne. Azt hiszem, képes vagyok visszaturbózni magam a mindennapos kaja-előállítás terén a régi formámba, csak a mosógépet kéne valakinek megjavítania. Mert az szar.

Mindenképp arculütéshez hasonló meglepetésként ért a gondolat, hogy visszajönne. Egész nap pro és kontra gondolkodtam rajta, a vége az, hogy persze. Hova is mehetne? Gyere haza, drágám, anyád mindig kész befogadni. Ki más lenne? Ha nem az anyád? Ketten biztos többet érünk, mint én egyedül. Kutyástól már hárman. Egy csapat.

Felhívott ma Pöcök. Nem látod, hogy hadonászok? Örömömben? Rátalált a honlapomra (amit, őszintén szólva, a csapatomban sosem propagáltam), mondott sok kedves szót, ami borzasztó jól esett. Bár évek óta nem láttam őt, mindig előttem van, mintha tegnap lett volna: örökvidám, realisztikus, igazi Oroszlán, aki bármivel megküzd és mindig győz, szóval példakép számomra. Úgy láttam mindig is, hogy amit ő nem tud megoldani, azt már nem is érdemes. Csodálatos személyiség, ezért is vagyok olyan boldog, hogy végre beszéltünk. Nekem ez igazi megtiszteltetés. Jó időre helyreállt az a fajta lelki békém, amit Délegyházán éreztem utoljára a Nagy Csapattal - és vele - együtt. Látod, egy sima telefonhívás milyen katartikus élmény lehet!

Jött szembe egy barna kutya, amelynek - szájaszéléről ítélve - génjei legalább felét egy pitbull pöttyözte, így a pórázt rögtön rövidre fogtam. A gazdája alacsony, izmos, kopasz, elöl máris fogatlan ifjonc - előítélet piha! -, amitől megint nem töltött el a bizalom hulláma. Megkérdezte, fiú-e a kutyám. Mert az övé nem. Rögtön felengedtem, elengedtem, a jószágok játszottak egyet. Azt is megkérdezte, hogy hívják Macit. Az övé Uzo. Mondtam, az nagyon jó, sok jéggel én is szeretem. Nevettünk és békében elváltunk. Ne ítélj elsőre!

Marinak megint igaza lett - mint mindig -, Dani meglehetősen fitymáló arcot mutatott, amikor az Hugo Boss parfümöt kivette a díszes zacskóból. Utána aztán rendezte vonásait és meg is köszönte, de nem mulasztotta el megemlíteni, hogy ő a Kenzo mellett tette le a garast. Mari állítja, hogy a férfiak egy illathoz kötődnek akár életük végéig. Bár tudtam volna. Annak sokkal őszintébben örült volna. Önző voltam: amikor Besenyein évekkel ezelőtt ezt a Boss-illatot éreztem, tényleg mellbe vágott, alélésig. Azt hittem - már tudom, tévesen -, hogy ennyi elég. Hogy nekem tetszik. Nem gondoltam arra, ami pedig nálam is alapkérdés: ha nekem nem tetszik az illat, ami rajtam van, akkor szar az egész. Hiába mondaná bárki, hogy de jó. Megint tanultam valamit 12k-ért. Néha elég drága a tandíj!

Erről jut eszembe: Dani megint beiratkozott a főiskolára, amit nem is hittem volna, de nagy öröm számomra. Talán mégse örökre elveszett a cél, hogy egy diplomával végre magasabb pozicióba juthasson több pénzért. Már ha elvégzi egyszer az iskolát.

Ervin barátom idézte fel a latin mondást, amit már tíz éve kövekből kiraktam a falamra: Navigare necesse est. Amikor Dani megvette az ócska, fehér Suzukit, az volt a vágya, hogy minden haver firkáljon rá valamit. Én ezt a mondást véstem fel a motorháztetőre. Valami isteni ujj közbenjárására pár nap múlva ugyanez a mondat elhangzott a tévében, és - mit tesz isten (nem lehet véletlen!) - Dani is ott volt, felragyogó képpel konstatálta, hogy anyja nem is olyan hülye. Sajnos, az idő már lekoptatta a filctoll-feliratot, de a mondanivalója örök marad. A folytatása sem elhanyagolható: Vivere non est necesse. Szabadon úgy fordítom, ahogy akarom, szóval: Hajózni pedig kell, élni viszont nem muszáj. Azonnal előjön belőlem a kutyás: Kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes. Ennyit erről.

Peti érdeklődött írásban, hogy éreztem magam náluk. Válaszom rövid volt: "Börtönéből szabadult sas lelkem" - így éreztem magam. Többet erről nem kérdezett, nem is kellett.

http://iho.hu/repules

ez az a cím, ahol megtudhatjátok, mi lesz a Red Bull Air Race versennyel. Rövid riport volt, tudom, hogy Petinek mennyire elege lehet már ebből, csak öt percig tartottam fel. A cikkhez tartozó képet - merő exhibicionizmusból - alább közlöm, mert tényleg jó lett.

Jó volt kimozdulni végre. Rég nem voltam sehol, így meg pláne. Besenyő meghívásának eleget téve tegnapelőtt ott lehettem végre vele és feleségével, akinél kedvesebb, nyitottabb, szívből jövő szeretettel megáldottabb nőt keveset ismerek. Vagy tán nem is. Aztán a két hatalmas kutya! Szergej és Kátya (Vodkának tervezték, de Kátya lett végül). Moszkvai őrkutyák hivatalosan. Meg amúgy is. Testvérek. Korai gyerekkoruktól velük vannak, már közelednek nyolchónapos korukhoz, még "csak" negyven kilósak. Majd még dupláznak súlyilag.

Féltem Macit kiengedni a csomagtartóból, hisz a két hatalmas kölyök ott hevert az ajtó előtt. Saját birtokán. Reszkettem, éreztem a bajt. Azonnal körülszaglászták Macit, akit nyilván megrémített a méretük és az, hogy ketten vannak. Kétfelől. Maci vicsorogni kezdett, szerette volna nyilvánvalóvá tenni, hogy hagyják békén. Aztán odébb futott. A két mackó meg - mi mást tehetnének egy menekülő zsákmány láttán - utána. Maci még jobban vicsorgott, közölvén, hogy ebből elég. Tudtam, hogy ez lesz. Akkor már Szergej is mély torokhangon morgott. Nem tűnt kisfiúsnak. Ott látni szerencsétlen, igen kicsinek tűnő magányos kutyámat két óriással szemben, akik összedolgozva, falkaként kerítik be, tényleg kiborultam, próbáltam menteni. Peti és felesége igyekeztek lefogni a kutyákat, de Szergejt nem sikerült. Én futottam Macival a kennel felé, ami sajnos jó messze volt, Szergej többször utolért, hiába kiáltoztam, hogy NEM!, üldözte Macit. Végül azért odaértünk a ketrechez, Macit bezártam oda. Megkönnyebbültem, de a reszketésem még nem múlt el. A két nagy kutya szünet nélkül ugatta őt kívülről. Peti azt mondta, eddig a hangjukat sem hallották. Most meg nem hagyták abba. Végül azt találtuk ki, hogy Macit beviszem a házba, mialatt ők holtbiztosan lefogják a két acsarkodót. Sikerült! Maci megmenekült. Peti is, felesége is teljes testsúlyukkal biztosították az átköltözést.

Peti szerint ilyen még nem volt. Járt náluk sokkal kisebb kutya, amellyel Szergej és Kátya gond nélkül eljátszott, sőt tisztelték, mert az is rájuk förmedt. Amikor Peti azt mondta, biztos nem lesz gond Macit illetően, hittem neki. Hisz ő ismeri a saját kutyakölykeit. De ezek most hirtelen felnőtté váltak, és ezt közösen tették, amit közösen néztünk végig. Meg is rendült az egész család. Tényleg. Mindent megtesznek, tájékozódnak, óvodába jártatják a kutyákat, szakértők tanácsait kérik, tanulnak a tévéből is (Cesar Millan), nehéz lenne elhivatottabb gazdákat elképzelni. És mégis azt mondom: kevesek ehhez a két kutyához. Most kezdek csak igazán félni a moszkvai őrkutyától mint fajtától. Pláne, ha ketten vannak, és egymást erősítik. A hülyeségben különösen. Végül is egy majd 8 hónapos kutyában már kiütköznek a fajtajellegek. Amik kizárják, hogy idegenek jelenlétét elviseljék a területükön. Bizony!

Engem simán elfogadtak. Peti kérdezte, nem kérek-e nadrágot, mert úgyis rámmásznak a sáros lábukkal, de nem kértem. Kiszálltam a kocsiból, nem néztem rájuk, mikor odajöttek, hátat fordítottam. Szimatoltak, tenyerembe dugták az orrukat, de semmi felugrálás. Felfogták, hogy nem állok velük szóba, amikor ők akarják. Csak ha majd én. Később persze megdögönyöztem őket, de nem ez volt a belépő.

Tekintve, hogy legalább félórán át reszkettem Macit féltve, meg a vele történt incidens miatt, gyorsan ittunk pár deci különleges bort, amitől elmúltak a félelmeim. Már a kezem-lelkem sem remegett. Haj, lazultunk kicsit a teraszon mindenféle kutya nélkül, és kezdődött a jó élet. Ez kitartott másnapig.

Most kutyapszichológusba fogok átmenni anélkül, hogy erre kiképeztek volna. Sajnálom; akit a kutya lelke, lélektana nem érdekel, az mostantól ne olvasson. Engem érdekel. (Előző életemben, mint azt már többször jeleztem, valószínűleg kutya voltam, vagy majd leszek és most készülök rá, ki tudja. Értem, érzem őket.)

Szergej és Kátya rossz páros. Testvérek, együtt vannak születésük óta. Érdekes módon Kátya volt a nagyobb, és a főnök eleinte. Szergej alárendelt szerepet volt kénytelen elfogadni. Aztán jött egy nap, mikor Kátya véres füllel került elő, és attól kezdve Szergej lett a főnök. Kátya meghunyászkodó, ha feléje nyúlsz, mintha attól féle, bántani fogod, pedig soha senki kezet nem emelt rá. Hanyatt dobja magát, vakarom a hasát, erre jön Szergej, és közénk áll. Ő követeli azt, amit Kátyának adok. Amit Szergej tesz, azt utánozza Kátya. Mint a bizonytalan alkalmazott: rásandít: most ezt kell? Oké, akkor ezt csinálom. És csinálja. Bármit, amit Szergejtől lát. Veszélyes. A kislány-kutyának nincs önálló gondolata, személyisége. Szergej elvette tőle.

Tudod, mi a legnagyobb gond? Hogy a gazdáin is uralkodni fog. Nincs elég idejük letörni a hatalmi pozícióba törekvéseit. Peti megpróbálta nyakon ragadni, földre teremteni, de a NEM! szóra abszolút nem reagál Szergej. Mondhatnám, fütyül rá. Amit én láttam, abból az derült ki számomra, hogy a nevelése nagyon az elején tart. Peti szinte várja a percet, amikor egyszer őrá fog mordulni, azt tervezi, hogy akkor alaposan elveri. Hogy végre tudja, ki az úr a háznál. Hát, ki tudja, érdemes-e ezt a percet megvárni. Ha a saját kutyád rád morog, szerintem az már a vég: elveszetetted a főnöki beosztásodat. Ilyen - szerintem - nem történhet meg soha! Emiatt aggódom rendesen. Bízom benne, hogy nem történik meg, hisz emberekkel végtelenül kedvesek a kutyák, a szájukból ki lehet venni a falatot egyelőre. Irántam mint idegen iránt semmiféle gyanakvás nem volt bennük, kedveskedni akartak csupán. Amit csak akkor engedtem meg, amikor úgy gondoltam. De ki tudja, mi lesz később? Amikor Szergej felnőtt kanná válik, és igazi moszkvai őrkutyává lesz? A Besenyei családban senki nem lesz nyolcvan kiló, csak a két kutya.

Ez itt Kátya, a bizonytalan hölgy. Akinek az önbizalmát majd próbálják felturbózni, de sajnos, nem hiszek benne, hogy sikerül. Szergej már megtépázta, beletaposta a földbe, szerintem így is marad. Örök második: csak egy nő...

Jön Szergej. Mindig jön, ha Kátyát valaki babusgatná. Mert az is neki jár.

Szergej ül, Kátya lazul, lesnek befelé, de nem jöhetnek. Ennyit már tudnak. Jól.

Saját konklúzióm: Soha nem választottam volna őket. Emberes kutyák, nem szabadidősek. Nem viccesek. Nem hanyagolhatók. Bocs, Peti, hogy ezt mondom, de ez túl nagy falat még neked is. Vagy pont neked. Ám - mint tudjuk - kutyaügyben nincsen visszaút. Végig kell csinálni. Itten van ez a két hatalmas egyéniség és kilóra sem elhanyagolható tömeg, ami az elkövetkező minimum tíz évre meghatároz mindent. De mennyire. Remélem, a végén nem kell azt mondanom, hogy kár volt. Muszáj velük megbirkózni.

Mikor először ebbe a homályos szobába léptem, megrémített a sarokban álló emberalak. Maci rögtön tudta, hogy ez csak egy bábu. Hallgass a kutyádra!

Más.

Azt hittem, mára befejezem gondolataim közlését. De elkövettem azt a hibát, hogy törölni kezdtem a telefonomból a régi üzeneteket. Rátaláltam egy júniusira, mondjuk 6 héttel ezelőttire, és megfagyott bennem a vér.

Előzmény: Nagynéném, Médi - 80 elmúlt - tavasszal balesetet szenvedett, azóta unokája a házában ápolja (jelzem, nem a lánya ápolja, akit Dudinak hívnak, s aki hallani sem akar róla). Havonta felhívom Médit - azért ritkán, mert sokba kerül, analóg telefonjuk nincs -, beszélünk 10-15 percet, és ennyi. Dudi az én unokanővérem, majdnem testvérem, hiszen apró korunk óta igen szoros a kapcsolatunk, csak felnőtt éveinkben távolodtunk el némileg. De lelkileg sosem (azt hittem). Tőle kaptam az említett sms-t imígyen: "Lekophatsz a leépült anyámról! Amúgy magadat sajnáld, van miért! Átlépted a rubicont. Dudi." Ültem, mint néma hal, szemüveggel az orromon (anélkül már nem tudok sms-t olvasni), és nem értettem semmit. Dudi, ez tényleg te vagy? - kérdeztem csendesen. És miért?! Mit követhettem el? Miért kéne lekopnom Médiről? Annyira örül, ha néha felhívom! Nincs már semmije, csak az a pár ember, akivel beszélhet. Dudi eladta a lakását, minden holmiját, tényleg semmije nem maradt. Médit az unokája fogadta be és ápolja, az ő lakásában tengődi utolsó éveit. Ha a "kegyelemkenyéren" fogalmat kéne értelmezni, akkor ez pont az lenne. Az, hogy havonta egyszer felhívom, lehet olyan bűn, amiért azt a fent idézett kegyetlen üzenetet kellett nekem küldeni? Vajon milyen rubikont léptem át? Ha volna még valami örökség, amit évek óta tartó törődésem miatt Médi nekem szánna, akkor talán érteném a helyzetet. De már semmije nincs. Dudi módszeresen kifosztotta. Amúgy meg, ha bármi volna, nem fogadnám el soha. Igazán kevesem van, de ezek közül a büszkeségem a legfontosabb, ami nem pénzre váltható.

Próbáltam ma Médit hívni, a telefon nem üzemel. Próbáltam Dudit hívni, rendőrökről meg forgalomról beszélt, autózott, letette. Később nem vette fel. Gondolom, látta, hogy ki hívja.

Jó, akkor megnyugtatom magam az egyetlen lehetséges magyarázattal: Dudi meghülyült (a börtönviseltekkel ez megesik... akinek a bugyijában svábbogár mászott... a neve helyett számok voltak... ezt ő mesélte... én is biztos meghülyültem volna... ha elkövettem volna bármit, amiért hidegre tesznek...). Gyűlöli az anyját, gyűlöli az életet, és nagyjából mindenkit. Miért pont én lennék kivétel? El fogom viselni, végül is nem fáj úgy, ahogy a lábam fájt anno, már régen nincs miért magamat sajnálnom. Ha vulgáris akarnék lenni, azt mondanám: leszarom.

Elsétáltunk ma az autónkig - Dani még mindig Prágában üdül -, beizzítottam, és elmentem kutyástól a Camponába. Peti összes fürdőszobáját tegnap feltérképeztem azt az illatot keresve, amit egyszer éreztem rajta, amitől elaléltam. Gyönyörömben. Meglett: Boss. Ezt kerestem a Camponában, hisz gyermekem tegnap lett 29 éves. Ha tönkremegyek is, gondoltam, veszek neki egy ilyen illatot. Megtaláltam! Pont azt! Hugo Boss, kölni, kicsi, fekete, mindössze tizenkét rugó. (A mindössze persze idézőjelben, de nem számítottam olcsóbbra, hisz a jót meg kell fizetni.) Boldogan aveltem ki az illatokkal túlterhelt üzletből, hátamon büszkén viselve a Red Bull Air Race feliratot - a pólót tegnap ajándékozta nekem Peti. A másodpéldányt abba a díszes papírszatyorba gyűrtem, ami Dani ajándéka az illatos dobozzal. Végre - remélem - olyan meglepetést vehettem neki, aminek tényleg örülni tud. (Azonban ezt nála sosem lehet tudni, tehát a végkifejlet kétesélyes. Csak már jönne haza!)

Ha Mari reggel rám nem telefonál, sose tudom, hogy névnapom van. Gratulált, meg is hatódtam. Azóta elég sok e-mailre válaszoltam, amelyek ugyanezen okból születtek, és telefonokat is kaptam olyanoktól - pl. Ervintől -, akiktől nem is vártam vona. Hálás vagyok mindenkinek, és ezúton is köszönöm a megemlékezést. Nem tartok se név-, se születésnapot, mert nincs számomra jelentősége (pláne a szülnapoknak úgy 60 után, piha!), de ha valaki meglátja az Olga nevet a naptárban, és rám gondol, az nekem igazi megtiszteltetés. Ilyenkor Valakinek érzem magam, és erre mindenkinek szüksége van, ha tagadja is. Köszönöm nektek, drágáim! (Ajj, ez olyan öregasszonyos volt, nemde? Passz.)

Ajj, már a lábkörmeimet is kilakkoztam. Azzal kezdődött, hogy írtam Besenyőnek, mondjon már pár dögös férfiparfüm-márkát (rajta ilyeneket éreztem mindig), amitől a csajok alélnak, arra gondolván, hogy gyermekem közelgő szülinapjára majd valami ilyet vennék. Szokás szerint - mivel utál írni - felhívott. Ha már beszéltünk, megkérdezte, mikor nézem meg a két új kutyáját, Szergejt és Vodkát, akik hatalmas orosz őrkutyák, de még alapjából gyerekek, bár negyven kilósak darabonként. Mondtam, bármikor. Kutyára mindenkor készen állok. Csütörtökre beszéltünk meg randevút, azt ígérte, értem jön, aztán pénteken haza is hoz. Macit is vihetem, szerinte nem fenyegeti veszély. A készülődés szellemében festettem lilára a lábkörmeimet. Nem mintha ez bármely kutyát bármire indítana, csak úgy. A magam önbizalma erősítése céljából. Peti némi borkóstolást is kilátásba helyezett, mert jól ismer (én is őt!), szóval emlékeim szerint ez a dolog mindig mámorba fullad, már ameddig emlékezetünk kitart. Rossz még sose volt (legfeljebb másnap). Ne csodáld, hogy várom.

Júliusban fázni igen jó! Bírom. Huzatot csináltam, igaz, bejön alulról némi hagymaszag, de gyorsan ki is megy. Én pedig fázom. Hurrá. Épp most tört ki egy jó kis zivatar, mostanában nem sikerült ezeket elkerülnöm, többször ronggyá áztam, úgyhogy most boldogan trónolok itthon, mert szárazon lehetek.

Dani, persze megint Délegyházán, egy sárfürdő után, és a szívem szerelme, Csumi kutya. Jó dolga volt, egész életében minden nyáron ott lehetett a tónál, azt hiszem, jobb életet senki nem adhatott volna neki. Szerettük. Mindenhová elvittem. Macinak korántsincs ilyen jó dolga. bízom benne, hogy majd lesz. Ha kertes házba költözhetek. Holnap is jönnek valakik megnézni a lakásomat. Drukkoljatok.

Maci tegnap már vágtázott hölgyismerősével, egy helyes kis fekete szukával utcahosszat. Ami lelombozza - és engem sokkal jobban -, hogy séta előtt a fülébe kell öntennem valami ecetes folyadékot, amitől persze őrült módjára rázza a fejét, biztos csíp. Egész úton ezt teszi. Utána próbálom kitöröllni a fülében lévő bármit, ez puha szalvétával néha sikerül is, de nem merek túl mélyre nyúlni. Aztán naponta kétszer egy másik gyógyszert - ami nem ecetszagú, csak fehér - is bele kell csöppentem, sőt masszíroznom a fülébe. Ezt már nem szokta rázni. És ez folyik majd egy héten át. Nagyon fog utálni érte, ennek jeleit már most is átom.

Elég rémes napom volt, időpontot kaptam félegyre az állatorvoshoz: Maci már megint egy hete rázza a fejét, és a giroszkópja balra kidől. Elaltatták, mindenféle módszerrel belevilágítottak a fülébe, de nem találtak egy gyulladáson kívül semmit, annak okát sem. Ha már aludt, leszedték a fogköveit, így a végszámla 18k lett. Lehidaltam. Amikor már a mosógépem is bekrepált, még pont ez hiányzott. De félkettőre kapum előtt tornyosult öt ember, akik lakást jöttek nézni. Akkor Maci még alig volt képes négy lábra állni az altatás után a rendelőben. Kértem türelmüket. Meg is vártak. Macit szinte vontatni kellett hazafelé, kóválygott, botladozott. Füle-farka lógva. Felemelte a lábát egy fánál, de nem eléggé, pisi semmi. Utána megpróbálta elkaparni, ahogy szokta, hátsó lábai erőteljes mozdulataival, de ez csak szánalmas próbálkozás volt, amitől fel is borult. Azt hittem, haza sem érünk, arra gondolni sem akartam, hogy ölbe veszem, mert már 25 kiló, és az én lábam se százas. Hazaértünk, ügyfelek megvártak a lépcsőházban - odakint persze esett, jól eláztam, ahogy kell -, megtörtént a lakásszemle, nyilván véleményt nem mondtak, majd kiderül, mi tetszett és mi nem.
Alig vártam, hogy hamvamba holjak végre a kanapémon egy cigivel, és egy teljesen kómás kutyával a lábaim előtt (aki nem szeret egy kutyát úgy, ahogy kell, annak hiába mondanám: a lelkem romokban hevert egész nap a gondolattól, hogy őt oda kell vinnem, hogy ott pánikolni fog és szenved már attól is, hogy idegen kéz nyúl hozzá, és már az ajtóból kiáradó szagoktól is stresszel, mint minden más kutya. Jobban be voltam szarva, mint ő. Pláne a várható számlától. Aztán nézni, ahogy elalél az injekciótól, aztán félálomban feltornázni őt az asztalra, amit még félálmában is utált, aztán látni, ahogy szőrmentesítik a lábát, és kanült dugnak bele, aztán kintről hallani, ahogy zúg az eszköz, amivel a fogköveit mészárolják... Erre mondják, hogy nem embernek való, de kutyának se).

Daninak megírtam, mi történt, és kértem, hogy legalább a felét fizesse ki, mert ebbe tönkremegyek. Átutalt egy tízest. Aztán munka után azonnal feljött. Tudtam, hogy megteszi. Mindig megérezem az ilyet. Maci képes volt még utolsó erejével két lábra állva a nyakába borulni, aztán csak feküdt, és hagyta, hogy masszírozzák, szeretgessék, fésülgessék. Mindent hagyott. A szája is lefittyedt, újra fehér fogai kilátszottak, Dani szerint a gravitáció dolgozott, mert ahhoz nem volt ereje - ahhoz sem -, hogy a száját egyben tartsa. Boldog félóra volt Macinak, és persze nekem is, hogy fiamat újra itt láttam a szép tiszta szőnyegemen ülni, és látni, ahogy a kutyát kényezteti.
Látod, minden szar napban van legalább félóra jóság is, csak észre kell venni. Illetve csak azt érdemes észrevenni. A többi meg le van szarva.
Maci holnapra - remélem - újra önmaga lesz, mert most csak a székem mögé szorulva nyafog, de nem tudom, mije fáj. Talán csak a lelke, vagy azt nem érti, mitől van ilyen rosszul. Evett, ivott, többet nem tehetek érte. Vigasztalom. Szeretem. Jó lesz, ha már holnap lesz.

Ma legalább háromszor hallottam ilyesféle mondatokat a tévéből: "beült a moziban" - persze nem valaki ölébe, hanem csak úgy a mozbia. BA, hangsúlyozom. Ma tehát általam hallva minimum három ember, aki abból él, hogy közönség előtt beszél, nem tudtott különbséget tenni a -ba és -ban helyhatározó rag között. Már megint hadd kérdezzem meg: hol élek én?! És persze hol élnek ők? Ahol ezt meg lehet engedni?

Azannyát, vihar dúl odakint, esik és fú, szinte dühöng a szél, mindjárt leszakad a függönyöm... villámlik is, nyilván Maci megint a székem mögött dekkol. Egész nap ezt tette, mintha figyelmeztetni akart volna arra, ami most elkövetkezett. Jobb meteoros, mint én. Nem néztem az eget, hajlamos vagyok a híradókra hagyatkozni már időjárás ügyben is. Könnyelműség. Azelőtt a meteorszolgálat szegényessége folytán - vitorlázórepülésre gondolok - alapból belénk verték az időjárás ismeretét, a jelek felismerését, aminek tényleg nagy hasznát lehet venni. De közben elkurvultam, ma már a tévéből tájékozódom, pedig jobb lenne egy barométert meg a felhőket figyelni. Mindkettő rendelkezésemre áll. Amúgy. (Az elkurvulás is egy lehetőség volt, a legkényelmesebb... piha!)

Ma is látogatóim voltak, lakásnézőben, egy édes, szklerózistól sánta hölgy, meg a lánya, aki maga a nyíltság, életöröm. A kégli minden részletét megcsodálták, nekik minden baromság tetszett, amit a falra raktam, vagy amit építettem. Még a festményeim is. A kutyám különösen nagy sikert aratott. Rég láttam ennyire kedves embereket. Nem fogták vissza magukat stratégiai okokból, őszinték voltak. Még néznek több lakást, de nem volt kétséges, hogy az enyém nagyon tetszik nekik. El sem tudom képzelni, hogy tudtak hat évig egy 30 négyzetméteres, Etele úti barakkban lakni. Ahhoz képest az enyém egy palota. Szerintem olyasmiben éltek, amiben Dani fiam most él. Ma reggel vittem neki az életemben először készített töltött paprikából (Mari tanított ki, hogyan csináljam, nagyon igaza volt, nem vízben főzzük a dolgokat, hanem benne a paradicsomszószban), s már kaptam visszajelzést, hogy jó volt. Én is két napja azt eszem, tényleg jó. Persze krumplival.

Néha elképzelem, rettegve, hogy össze kell mindent pakolni, és távozni messzire, az ismeretlenbe. Egy házba, aminek ha a teteje beázik, az az én gondom, nem a közös képviselőé. Ha a kerítés kilyukad, nekem kell megjavítani. Néha úgy érzem, sose akarok innen elmenni, annyira megszoktam negyedszázad alatt. Annyira a saját képemre formáltam mindent. Viszont ha arra gondolok, nemsokára megint tél lesz, akkor kiráz a hideg: nem telik ki a költségvetésemből! Itt halok éhen, az biztos. Arról képzelgek, hogy majd ülök valahol vidéken a házikóm egyik szobájában, és csak annyit fűtök, amennyit akarok. Inkább felveszem a vastag pongyolát, zoknit, mamuszt, és éjjel két takarót használok, de spórolhatok. Amit most nem tudok. Nyáron pedig nulla. Semmi "rendelkezésreállási díj", meg még amit kitalálnak, hogy lehúzzanak. Abban a - lehet, hogy hamis? - illúzióban ringatom magam, hogy olcsóbban fogok élni, mint itt. És még kertem is lesz. (Össze kell szedni magamat, hogy kezdjem ezt komolyabban akarni...)

Na de hogy ott álljon Talabos Gabi kerettársam a tévé kamerája előtt mint a Jet Age Alapítvány gazdája a szolnoki MiG-15 balesete kapcsán, az nagyon meglepett. Mikor utoljára láttam, a tököli reptér gazája volt. Lám, mi minden történik, és mi mindent nem tudunk, ha kilépünk a stream-ből.

Majdnem négyzetméternyi, lapos, négyszögű, nejlonba csomagolt gyapjútakaró lehett az, ami a cigányember mindkét kezéből lógott. Résre nyitottam az ajtót, jobb kezemmel a kutyát fogtam vissza, mire ő az egyik csomagot azonnal betolta az előszobámba, mondván, ez ingyen van. Mondtam, nem kell. Azt felelte, csak negyven forint, és már a tizedik emeleten is.... nem hagytam, hogy folytassa, kirúgtam a csomagot a lépcsőházba, és immár kiabáltam, hogy nem kell! Amúgy meg össz kilenc emeletes a házunk. Gyorsan becsuktam az ajtót és feltettem még a láncot is. Utána elgondolkodtam a stratégiáján. Meggyőződésem, hogy nem egyedül csinálta, bár társai nem látszottak. Betolunk egy nagy, puha csomagot az ajtórésbe, aztán nyomulunk, amennyiben a lakó elég hülye, vagy kíváncsi, amilyen én nem voltam. Mélységes hálám a kutyának, aki végig farkasszemet nézett vele. Szép, nagy, fekete kutya, ki tudja rajtam kívül, hogy szelíd, mint a bárány? Legyen ez tanulság, azt hiszem, valamit megúsztam.

Nem kéne híreket néznem, de hát mindenütt beléjük botlom. Egy nő azért halt meg, mert a kihívott orvosnak fogalma sem volt a szívelégtelenségéről. Azt mondta, gyomorrontás. Józsi bácsi szerint: "Anyukám, nekünk ezek maradnak! Ez a jövő! A többi elmegy Angliába! Ha van egy csöpp esze!"

A tegnapi kánikula elég borzasztó volt. A ventilátorom nem volt képes annyit fújni, amennyi enyhülést hozott volna. Kereszthuzatban ültem, de csak annyi történt, hogy a kutyaszőr-gombócok balról jobbra gurultak a padlón, a függöny pedig befelé domborodott. Ma viszont?! Minden megváltozott. Más a szélirány. Meg a hőmérséklet. Egyrészt a kutyaszőr-gombócok jobbról balra gurulnak. Másrészt hűvös szélvihar dúl a szobámban, egész nap fázik a lábam. Nem bánom! A függöny ma nem domború, hanem homorú. Viszont kutya ugyanúgy fél az állandó légmozgástól, mint tegnap. Folyton hozzám bújik, székem mögé gyűri magát. Ezzel együtt imádom ezt a nyári napot! Felüdülés az elmúlt és eljövendő kánikula között. Ha a "megváltás" szót értelmezni akarnám profán módon, akkor ez a nap erről szól. Nyilván csak a tegnaphoz képest.

A képen látható dátum engem is meglepett: tehát Besenyei Peti babája, akit ölelek, ma már nagykorú?! Arról nem is beszélve, hogy én mennyit öregedtem ez idő alatt... Ez a ruhám még megvan, de ki férne bele? Rajtam kívül, persze. Arról nem is szólva - vagy igen -, hogy a mosolyomból már hány fog hiányzik. Azt hiszem, hamarost egy fogorvos barátot kell szereznem, különben nem tudom, mi lesz. Vagyis nagyon jól tudom, de nem akarom tudni. Fogorvosok, rajta!

Most indították el a balatoni Kék szalag vitorlás versenyt. Schmitt Pál így kezdte: "Minden sport fontos, mondhatnám, és nem szabad különbséget csináljak"...

Szegény drágám - a fiam - ott él abban a 12 négyzetméteres kelenföldi szobában, amely lakást en bloc csak az ördög tervezhette, hogy előrevetítse a purgatóriumot, mert már reggel 7-kor elviselhetetlen a meleg, a bezártság, a levegőhiány, embertelen tervezők embertelen megoldásai. Nagyon, de nagyon szégyellhetik magukat. Nem emberi körülményeket teremtettek embereknek és családjuknak. Utólag állítanám őket bíróság elé, vagy kötelezném valamennyit, hogy egy nyári hónapot ott vészeljenek át. Persze klímaberendezés nélkül, mint annyian. Fekete falak mögött, amik nyelik a hőséget.

Józsi bácsi:
- Láttad már, hogy sikosítót hirdetnek?! Ágyba megy két ifjonc, a szöveg meg az, hogy masszírozásra IS lehet használni... Hát ne durranjan szét az agyam? Ha az unokám ezt meglátja, mi a frászt mondjak neki? Mit is sikosítunk? Aztán meg a chips árt, mert túl sok benne a só? Nem csúszik eléggé. Ajvé...

Józsi bácsi:
- Anyukám, én már azt sem tudom, mit lehet elmondani, és mit nem. Holnap jöhet a fekete autó hajnalban, és elvisz. Ne parázz, majd jól orrba vágom őket, ingyen nem adom a testemet!

Bevallom, én manapság már csak az ATV-re vagyok kíváncsi, mert a többi adó a halálról meg a celebeknek nevezett senkikről szól, és az kit érdekel?! Van még pár adó, ahol jó, szép papokat láthatsz papolni, jó édesanyám azt mondaná erre, ha élne, hogy a papok áldották meg a fegyvereket is, amikkel kiirtottak több millió szép, fiatal gyerekkatonát. Anno, persze.

Durva időkre számítok, például várom már, hogy Kálmán Olga száját mikor és hogyan fogják befogni. Az kemény dió lesz! Úgy látom, Kuncze Gábor eltűnt, volt neki egy Kommentár c. műsora - díjaztam a humorát -, de már nincs. Kirakós játék ez, nem tudhatod, holnapra melyik dominó tűnik el, amitől a játék lyukas marad.
- Túl pesszimista tetszik lenni. Itten demokrácia dúl, ez nem kérdés.
- Anyukám, hogy te milyen hülye vagy! Az sem kérdés.

Pénteken egész nap azt vártam, Dani majd jön, és elviszi a kutyát. Ő ezt tökéletesen érezte. Egész nap nyugtalan volt. Ok nélkül ült, egyenes háttal, szemben velem, és átható tekintettel bámult. Néha nyafogott. Aztán mikor Dani becsöngetett, kitört az eufória. Onnan kezdve én már nem is léteztem. Semmi percen belül el is autóztak Ráckevére. Hála a jóistennek. Ma egész nap, ahányszor felálltam a kanapéról, átléptem a kutyán, aki ott sem volt.

Nagyszerű érzés, hogy Maci már második napja a Duna-parton élhet, úszhat, hűsölhet, és azzal lehet, akit a legjobban szeret a világon. Boldog vagyok.

Egész nap megy a ventilátor, nem mondhatnám, hogy nagy teljesítménnyel, de azért fúj valamit. Majdnem képtelen vagyok bármit csinálni, annyira megvisel a hőség. Pedig ha arra gondolok, hány ezer órát töltöttem el árnyék nélküli, puszta repülőtereken, meg vagyok lepve.

Az m2-n láttam egy Adyról készült filmet (jó, hogy még ilyen is van). Lédával küzdött, sajnos Csinszkáig nem jutott el. Mármint a film. Talán lesz egy második része is. Előjönnek nagyon ifjú korom emlékei, a fekete borítójú Ady-kötet, amit a szívemhez szorítottam (akkor még egészen más kinövések helyezkedtek el a mellkasomon, amikért ma már a fél kezemet odaadnám):), éjszaka volt - általában éjszaka olvastam -, és Adyért sírtam, úgy éreztem, ez az a férfi, akiért meg tudnék halni (hja, az ifjúság édes madara). Ittam minden sorát, és imádtam az arcát. Úgy gondoltam akkor: pont ez az az arc, ami hozzám való. Lett volna. Igazán és őszintén megsirattam. Szép voltam és szőke, ő pedig romantikusan romlott, és fekete. Kiváló párosítás. Mélyen hittem benne, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ezt a marhaságot valamikor beépítettem a tudatomba, de szerencsére nem túl sokáig maradt ott.

Rónai Egon válaszolt mailben, nem idézem, mert félek a médiahatóságtól, akár azt is mondhatják, hogy a levéltitkot megsértem. A lényeg az volt, hogy a nézettségük többszörös, mióta ő meg Gajdos vezetik a műsort. Hát... Tudod, ki hiszi el! Én már rég úgy definiálom magamat, mint az abszolút köz-senkit, aki tudja, miből lesz sláger, és ki hazudik. És ha abbahagyom egy műsor nézését, mert már nem érdekel, akkor a köznép is ezt teszi. Maga a közhangulat vagyok. Nem túl jó ez, mert ki szeret ennyire átlagos lenni? viszont olyannak érzem magam, mint egy lakmuszpapír. Jelzésértékű a "közvéleményem". Ez ösztönös.

Józsi bácsi:
- Anyukám, nézem az RTL-t, olyan, mint régen a Kék fény; karambol, halottak, lövések a lépcsőházban, karddal kaszabolta le a szeretőjét, huszongyerek fosik és ájul egy táborban, műhiba és halál! Az istenit, hát normális hírek már nincsenek is? Fel fogom kérni Szalai Annamarikát, hogy vessen ennek véget, de tényleg! A tököm tele van velük! Már csak az a hír, ahol meghal valaki?

Az ATV-t néztem már megint, de egyre kevésbé érdemes. Nem bírtam megállni, hogy ne írjam meg nekik a következő levelet Rónai Egonnak címezve:

T. Rónai úr,
a mai, Hanga Zoltánnal folytatott beszélgetése rémes volt. Ez az ember az állatok "nagykövete" (alig vártam, hogy lássam és halljam), de szinte sosem engedte meg, hogy az állatokról beszéljen. Nem fogom immár megtudni, hogy a tapír, kedvenc állata masszírozása miről szólt, és azt sem, hogy a "bohókás" keselyű mitől volt az, mert beléfojtotta a szót. Kérdezte Hanga Zoltánt a családi viszonyairól, ami miért is érdekes? Ez az ember inkább az állatokról beszélt volna (azt hittem, azért volt ott). Nem volt módja rá. Mivel végtelenül toleráns, kedves ember, még olyasmikre is válaszolt, amik megkérdezése miatt én szégyelltem magam. Minek?! kérdezte?

Ön mindig elmondja a véleményét, amire nem vagyok kíváncsi. Sokkal inkább lennék arra kíváncsi, amit a riportalanya mondana, ha nem vágna folyton a szavába. Fontosabbnak tartja saját véleményét - jólértesültsége fitogtatását soha ki nem hagyva - annál, mint amit ők mondanának. Mióta Ön (és Gajdos úr) van a reggeli műsorban, már nem is vagyok rá kíváncsi. A régi felállás, hogy naponta más interjúvolt, százszor érdekesebb volt. Mert nem egyetlen ember - Ön vagy Gajdos úr - ítélőképessége szabott határokat, és fojtott bele érdekes mondanivalókat az alanyokba, akik pedig készek voltak beszélni. Nem tudom, hogy a kérdéseit a fülébe diktálják-e, de ha igen, akkor a diktálót is kritikával illetném. Szerintem őszinte interjút az készíthet, akit nem vezetnek pórázon, s aki hagyja, hogy igazi megnyilvánulások, őszinte beszédek ne haljanak el attól, mert Önt nem érdekli (vagy mert épp a fülébe mondanak valamit olyanok, akiket nem érdekel). Legalább a mondatok befejezésére időt kellene adnia. Sőt, tovább.

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az ATV Startot azóta nem nézem szívesen, sőt ritkán, mióta a struktúra megváltozott. Rónai Egon és Gajdos Tamás borzasztóan kevés ahhoz, hogy érdekes legyen. Gajdos úr - mint egy régi Horst Bucholz-utánzat, rezzenéstelen arc, alig mozgó száj (saját jóképűségének tudata lerí róla), a rengeteg, fölösleges mondata (szintén jólértesültségét bizonyítandó) az időt veszi el - nem markol a szívembe. Sőt. Egy hétig nézni ugyanazt az arcot, minden hírt, riportot az ő egyoldalú személyiségükön átszűrve - fölösleges kommentárjaikat elviselve - befogadni lehetetlen. Túl sok a véleményük, túl keveset kérdezik és hagyják elmondani azt, amire ÉN kíváncsi volnék. Ez nem a jövő útja. Ez a bukás receptje.

Örök érvényű: hallgatni arany!

Kiváltottam fiam újabb tilosban parkolási büntetési határozatát. Azért ebben van pár érdekesség.
Május elején ugyanilyen határozatot kapott, 30 ezer büntetés, mert ott állt meg, ahol nem szabad, tény, a kamera képe ezt bizonyítja (akkor még megírták levelükben a webcímet, ahol ezt ellenőrizhettük). A bűnelkövetés időpontja április 23, 13:35-kor.

A mostani határozat szerint az időpont: április 23, 13:34-kor. Ismét 30 ezer büntetés. Ugyanott. Az ügyszám is azonos (ezúttal nem volt webcím ellenőrzés céljából). Erre varrj gombot! Egy perccel előbbi felvétel alapján ismét 30k egy hónappal később! Láttál már ilyet? Én nem. (Ha az a térfigyelő kamera percenként készít felvételt, mint vélhető, és Dani mondjuk 5 percig állt ott úgy, hogy ki sem szállt a kocsiból, akkor várható, hogy 5 perc szorozva 30 ezerrel = 150 ezer büntetésre számíthat? Havonta küldött határozatok útján?) Aki aláírta: dr. Halmosi Zsolt r. dandártábornok, rendőrségi főtanácsos, főkapitány. Gratulálok, uram! Sikerült két percért 60 ezret követelni - visszamenőleg - anélkül, hogy tetszett volna legalább odafigyelni, kicsit utánanézni, mit tetszik aláírni!

Ach, mennyire azon voltam, hogy sajnáljam a rendvédelmieket az őket ért molesztálás miatt, ami az életpályájukba meg az elvárásaikba vág. Hogy mennyire kitesznek magukért és eközben mennyire elhasználódnak, és mennyire megérdemlik a korengedményes nyugdíjukat. Van viszont egy elképzelésem erről a dandártábornok, sőt főkapitány meg főtanácsos úrról, aki ott ül az ezer lóerős íróasztalánál, és csak úgy aláír akármit. Még azzal sem terheli meg gyengülő fizikumát, hogy legalább elolvassa, ellenőrizze, mihez adja a nevét. Uraim! Ez így tényleg nincs jól. Ennek az úrnak - akárhány éves - már rég nyugdíjba kellett volna vonulnia. Megszavazom! Nem alkalmas a feladatára. Már aláírónak sem jó. Ha hülyébb lennék, beszedett volna tőlem 60 ezret, igaz, ez a rendőrségnek hasznot hozott volna, na de hadd tiltakozzam! Talán nem a csalás, a félrevezetés, a gátlástalan pénzbehajtás volna a cél a mi csodás rendőrségünk részéről. Talán inkább azt kéne elérniük, hogy bízzam bennük, higgyek nekik, és azt várjam, hogy majd ők segítenek - nem levágnak -, ha szükségem van rájuk. Szolgáljanak és védjenek! Akár a fentebb említett főkapitány úrtól is, főleg tőle!

Ajvé, mondaná anyám, annak ellenére, hogy nem vagyunk zsidók, na de ajvé! Most akkor mi lesz? Minden hónapban kapunk egy 30 ezres büntető határozatot, mert a kamera percenként csinált egy felvételt a kocsinkról? Ehhez hozzájön az is, hogy a postás, akivel pedig, azt hittem, jóban vagyok, két értesítőt nem dobott be a ládámba, a harmadik pedig már nagyon későn jött, így a rendőrség megírta, hogy kézbesítettnek vette a határozatot, mert nem vettem át (amikor megkaptam az értesítőt, 3 napon belül elmentem érte a postára. Viszont láttam, hogy a postáskisasszony asztalán még két ugyanolyan értesítő van, mint aminek a postaládámban kellett volna lennie. Mi folyik itt?).

Mi van itt, kérem szépen?

Jól van, elárulom, hogyan főztem isteni tésztát a minap. Mintha rizs lett volna, vajas olajon megpirítottam a száraztésztát, aztán felforralt, leveskockás vízzel felöntöttem, kb. 3/4 annyival, mint a tészta mennyisége. Lefedve, lassú tűzön főztem 20-25 percig. Kóstolni kell, mikor elég puha. Én al dente szeretem. Ami viszont a báját megadta, az a vietnami zacskós tésztaleves melléklete: a kis zacskó olaj és fűszer. Hát ettől fantasztikus lett. Kár lett volna bármi hússal stb. elrontani, a tészta magában volt a csoda. Bizos lehet rá bolondító dolgokat rakni: sajtot, akármit, de nekem magában is tökéletes volt.

Megtiszteltetés.
Egy európai parlamenti képviselőtől, az Európa Parlament alelnökétől személyesen kaptam az itt linkelt levelet tavaly január 20-án. Amikor még lehetett remélni bármit.
Az, ugye, nyilvánvaló, hogy egy ilyen nagy ember nemhogy nem hazudik, de nem is ígér olyasmit, amit ne tartana meg. Hiszek neki! Bízom benne! Hisz mi másért írt volna nekem levelet? Igazat beszélt, és elvárta, hogy higgyek neki.

De viszont: privatizálás = magánosítás. A magánpánztárak már eleve privatizáltak voltak. Vagy rosszul értem? Valami szóhasználati gebasz lehet itt. Az én hibám. Elnökünk nem hazudhat, legfeljebb tévedhet (ami stábja alkalmatlanságára utal maximum). A magánnyugdíjakat nem privatizálták, mert már privatizálva voltak, viszont államosították. Amiről a levél nem szólt. Miért nem?

Mi van itt, kérem szépen? Ez a nagy ember biztos nem akart rosszat, csak rossz szavakat használt, vagy rosszul ígért, de a jó szándéka biztosan megkérdőjelezhetetlen. Ugye, tisztelt elnök úr, a nyugdíjamat nem fogja megnyirbálni, hiszen már most is alig élek meg belőle? Egy rossz szóhasználat nem vezethet oda, hogy éhen haljak? GARANCIÁT KAPTAM!

A fiam magánnyugdíját (nevezzem privát nyugdíjnak?) elvették, nem privatizálták, mert már privát volt, hanem államosították. Neki most ilyenje nincsen többé. Elnök úr, drága, hadd higgyek önnek, de magyarázatra szorulok, mert nagyon hülye és primitív vagyok: akkor ez most micsoda? A privátot privatizálták, vagy a privátot tényleg államosították? Ach, nekem ez már magas. Ha a magán nem privát, akkor tényleg csak nyelvtani gondjaink vannak. Valakinek meg kéne magyaráznia!
Végül is csak szerényen azt kérdezném: hol van a fiam sok éve befizetett magánpénze? Jó, tudom, hogy államunk rosszul áll anyagilag, de hát mi is!! Félretettünk pénzt, és csak az látszik, hogy ezt elvették. Minek kéne ennek látszania? És hová lesz a lóvé? Attól félek, hogy nem a mi házunk építésére lehet majd költeni. Amely ház még csak álmainkban él. Most már pláne.

Hogy legyen valami szívderítő is: a fenti kép még a boldog délegyházi nyaraláson készült: Dani éppen teljes sebességel beszáguld a tóba a tökig sáros biciklijével. Ezen emlékeket egyetlen politikus sem veheti el tőlünk, ezek a mi boldog napjaink. Örökre. (Dani akkor még azt sem tudta, mi fán terem a magánnyugdíj-pénztár. Addig lehetett felhőtlenül boldog.)

Szinte hihetetlen, hogy már július van. Ma még délben is zakóban sétáltam, mert fáztam.

Józsi bácsi:
- Ezek a kurva macskák éjjel-nappal bagzanak, és közben áriáznak. Tele van velük a tököm! Mikor lesz már végre egy nagy macskakasztrálási világnap? Tudod te, anyukám, hogy ez mennyivel több embert tenne boldoggá, mint Sótlannorbi bögyös macája?
- Ejnye, de azért, meg különben is...
- Jól van, csak menj a postára, oszt váltsd ki a kisfiad újabb gyorshajtási büntetését.
- Oké, holnap megyek.

Figyu, chips-adó! Anyám! De jó! Ami túl sós, túl cukros, túl zsíros, az két-háromszor annyiba fog kerülni. Az összes teenager felkötheti a gatyáját (illetve kedves szüleik), akik eddig ezeken éltek. Csomagolt süteményeken. Csipszeken. Energiaitalokon (a koffeint kihagytam)-

Annyira kíváncsi volnék, ki fogja meghatározni, melyik zacskós izében van az adóztatásra érdemes só-, cukor- és zsírmennyiség. Te tudod? Lehet, hogy már olcsó disznócsülköt se vehetek a húsvéti bableveshez? Vagy bacont? Vagy császár-, illetve egyéb szalonnát? Vagy téliszalámit? Bár utóbbi eddig is rohadt drága volt, de mindenki tudta, hogy méretes zsír- és sótartalma van. Megjegyzem: szinte az összes felvágottban túl sok a só, és némelyekben persze a zsír is. Végül is, hadd kérdezzem: mit fogok ezek után zabálni? Sajtot? Jaj, abban is rengeteg a zsír és a só, legalábbis azon fajtákban, amiket szeretek. Hisz a só tartósít, ezért használják néha túlzottan. De aztán jönnek az E-tartalmú élelmiszerek is ám! Most vásárolj be gyorsan húsleveskockát, zacskós levest, meg amit még szeretsz, mert többé nem lesz rá elég pénzed.

A vége állítólag több tízmilliárd megtakarítás lesz majd. Amit persze az áruházaktól vesznek el, mert fenti dolgokat az emberek nem fogják megvenni. És ki nem fogja megvenni? Az, akinek már eddig is csak zacskós levesre meg leveskockára telt. Vagy párizsira. Állítólag az is túl sós. Szeretném szemtől-szemben látni azt az embert, aki felvállalja, nyilvánosan, hogy ő döntötte el, mely árucikkek tartoznak a hatalmas áremelés körébe.

Már annyiszor kérdeztem: hol élek én? De egyre inkább nem tudom a választ.

Van egy "különleges vagdalthús"-konzerv a frigómban, a felét megettem, de rettentő zsírosnak és sósnak találtam, ezért tárolom egyelőre. Ha ennek az ára is duplájára emelkedik, már ezt se veszem meg. Az összes májkonzervre ugyanez igaz. Mégis, mi marad?

Szegény pilótakex-reklám! Neked is véged. Meg az összes fűszersónak. Meg a disznózsírnak, kacsazsírnak, libazsírnak. Hiszen ezeknél zsírosabb nemigen létezik.

Vajon a cukrászdákra mikor szállnak rá, hogy ezután talán próbáljanak cukor nélkül tortát sütni? Jogos volna, amennyiben a koncepció mindenkire érvényes, nem?

Jó lenne, ha valaki felvilágosítana, mi ez, és főleg mi lesz. Nincs ötletem.

Múlik a június nagyon, ha igaz, már nem tavasz van, hanem legalább 6 napja nyár. Mindazonáltal díjazom a hűs levegőt, szinte már fázom, maradjon így! Jobb, mint verejtékben fürödve, enyhülést még éjszaka sem találva senyvedni. Ezt az időt szeretném egész évben.

Vágjunk bele a családi drámába. No persze idézőjelben, mert amúgy tök boldog vagyok, és semmi nem fog ebből kizökkenteni. Hetenként egyszer-kétszer elmegyek Danihoz reggel, arra sétáltatom a kutyát, és rendszerint viszek is valami kaját (nem tudok leszokni róla). A lényeg, hogy kutya találkozzon vele, mert az hihetetlen boldogságot jelent neki. (Másodlagos, hogy én milyen boldog vagyok, ha láthatom a fiamat.) Ma reggel is felpakoltam magam egy doboz chilis sült csirkével, pirított tésztával és sültkrumplival, de lekéstem, már bicajjal úton volt a munkahelyére. Mint ahogy már többször, most is beültem a kocsinkba, amely a háza előtt áll soha be nem csukható ajtóival, és hazajöttem vele. Kaptam is gyorsan mailt, hogy elhoztam-e a kocsit. Feleltem, igen, mikor vigyem vissza. Ez jött válaszul: Ennek igy semmi értelme
Azért jövök bringával, h ne fogyasszam a benzint, de ha te mindig elviszed akkor pont semmi értelme. Megpróbálnál ugy átjönni ha már átjössz, hogy hazafele is gyalog mész?
Ha képtelen vagy rá akkor inkább ne gyere aznap.

Ach. Ha az "aznap" szó nem szerepelt volna benne - érzem, hogy ezzel próbálta az utolsó percben puhítani a kőkeményet -, akkor talán örökre (naná, itt is idézőjel) megsértődöm. Az elhozott kocsival délelőtt meglátogattam őt a bankban, ahol dolgozik. Először életemben (elvittem a kaját, meg a kutyát). Ott állt fehér ingében, magasan, gyönyörűen, már az ajtónál, ahogy beléptem. Mivel épp senki nem volt ügyfélileg jelen, mindenkivel közölte, hogy én vagyok az édesanyja (e szóval mondta), én meg bólogattam, s közöltem, hogy szintén Extra vagyok. Mindenki látni akarta a kutyát, akit kikötöttem az ajtó előtt, ő behozta, Maci adta magát, mindenki megsimogatta. Tíz percig voltam ott, azán kutyával el. De legalább végre láttam, hol dolgozik. Klassz hely. Csak a klíma nem elég erős. A melegebb napokon majd szétizzadják magukat.

Délután 5 körül visszavittem a kocsit a háza elé. Írtam egy cédulát, nagyjából erről szólt:
"6 liter/100 km; 0,6 liter/10 km; 0,06 liter/1 km; én 1,4 km-re lakom, oda-vissza 2,8 km. 390 Ft-os benzinnel számolva ez 78 Ft. E hónapban háromszor vittem el az autót - a mai 7 km-t nem számítom bele, mert a kaja ötször többet ért, mint az a 168Ft -, tehát tartozom, a mai visszavitellel együtt 278 Ft-tal. Ezt itt találod a levél alatt borravalóval." (300 Ft-ot becsomagoltam egy papírba). Mindezt a sebváltó előtti boxba helyeztem, aztán elhúztam gyalog a kutyával haza. Kérdés, hogy a cédulát mikor fogja elolvasni, mert tényleg biciklivel jár mostanában, az is kérdés, hogy utánaszámol-e. Javallanám. Ha már olyan jó volt matekból, hogy versenyre is küldték anno, nem ártana néha kicsit kalkulálnia, mielőtt kiderül, milyen nevetséges vádakkal illet. Egy nyomorult pizzáért négyszer annyit fizet, mint azért, ha én egy hónapban háromszor használom az autónkat.

Ne izgulj, nem vagyok letörve, a felháborodás és az igazságérzetem, illetve az igazságomba vetett töretlen hitem felvértez mindenféle depresszív behatás ellen. Teljesen.

Tegnap például 8 órán át nem volt se tévém, se telefonom, se internetem. Köszönet, UPC! Még a nagybetűt sem érdemlik meg. Ma három telefonbeszélgetésem közben ment el a vonal, egy kedves film nézése közben meg ötször írta ki, hogy nincs jel. Most már aztán a FRANC essen a upc-be! De tényleg. Ha van jobb ajánlatod, vagy szerintem csak MÁS, akkor válaszd azt! Komolyan.

Maci szimatolt egy kissé mozgó levélkupacot az esti utcán, kíváncsi lettem, hát egy tíz centis sündisznó volt a tettes. Felkaroltam, gondoltam, nem hagyhatom itt a járdán, átvittem a túloldalra, és megpróbáltam a laza kerítéskapu alatt betuszkolni egy kertbe. Véletlenül jött az ott lakó lány, ugyanúgy el volt ragadtatva a pici állattól - látszottak rózsaszín, apró talpai, meg a pofácskája, ahogy a tenyeremben hanyatt feküdt -, kinyitotta az ajtót, és mondta, vigyem be. Sajnos a locsolóberendezés működött, egy perc alatt eláztatott, leraktam szegény sünit egy vizes gyepdarabra, mondtam a lánynak, hogy vigye máshová, azóta is csak nagyon remélem, hogy megtette.

Ha elromlana a vízvezetéked, vajon mit kívánnál, mikor eláztatod az alattad lakót?

Ach, reggel jött szemben a cigányvajda, miközben Macival hazafelé tartottunk, hogy bizony ez történt, folyik a víz TŐLEM! Alattam lakó Peti is vele volt, rögtön megvizsgálta lakásomban, hogy mi a helyzet. Valóban, a mosogató alatti egyik csap rendesen eregette a vizet. Bele a szekrénybe, utána meg tovább, hozzájuk. Anyja már reggel azt panaszolta, hogy csöpög a fejére a víz. Mivel Peti amúgy vízvezetékszerelő, semmi perc alatt elhárította a rendellenességet, és immár mindenki boldog. Szóval nem kívánhatál jobbat, mint hogy vízvezetékszerelő lakjon alattad, amikor tőled a fejére csorog a víz. Ilyenkor azután nincs pártállás- és egyéb-beli különbség, mindketten egyformán azt akarjátok, hogy a víz álljon el! Micsoda összhang! És a víz elállt. Heuréka.

Ma este különösen boldog vagyok, mert Dániel elvitte a kutyát egész hétvégére Szuziékhoz, ahol a szülők nincsenek otthon, de kert van. Vasárnapig szabad vagyok! És kutya is boldog! Ugyan mi más boldogságot kívánhatnék még? Nem mintha ártana nekem a napi 3-4 séta, de amilyen lusta vagyok, szimplán megváltásnak érzem a kényszer nélküli életet, hogy a világon SEMMI dolgom! Tudom, ilyen ritkán adódik, nekem is, ezért hiszem, hogy jól megérted az örömömet.

Azt az örömet úgysem tudod elképzelni, amit Maci előadott, mikor Dani megjött. Tényleg leírhatatlan. És mivel a kutyák pontosan tudják, érzik, hogy az embernek mi a szándéka, ő már tudta, hogy most nem hagyja itt, hanem elviszi. Ehhez mérhető volt a tombolása. A szavaimat meg sem hallotta, csak Dani volt.

Délben elmentem a piacra, a Skálához - ezer éve nem jártam ott, mivel a rossz lábamnak túl messze volt, de már nem -, amikor készültem, Macinak eszében sem volt köröttem nyüzsögni, pontosan tudta, hogy ez az én utam, nem az övé. Ilyenkor leül a szobában, néz, az ajtóig sem jön el, semmi, csak szomorú tekintet. Nem mondtam neki semmit, mégis tudta. Mindig tudja.

Többször említettem már, hogy kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes.

A piacon mindössze 2500-at hagytam, de legalább hat kiló kaját cipeltem haza. Tényleg élmény volt, hiszen évek óta nem voltam képes odáig elmenni. Most meg simán. Allah legyen velem. Százhuszon-forintért csirkemell-csont kilója? Abból eszméletlen levest lehet főzni, és még a kutya is boldog lesz. Már megfőztem, majd vasárnap elővezetem. Szeretem a piacokat, nagyon jó volt ott lenni. Ennyi év után, szabadon, fájdalom nélkül. Oké, te nem értheted, de én nagyon is. A villamoson átadtam a helyem egy fájós lábú nőnek, ahogy annak idején nekem adták át a helyet, mikor látták, hogy mászok fel a lépcsőn. Jó érzés volt. Neki is.

Szép nap ez a mai, az idő is kellően hűvös, úgyhogy vigadjatok! Minden rendben! Remélem, nálatok is!

Itt pótolom be egy korábbi, immár nem letölthető linkemet (a toldacuccot nem sokáig tartja meg, remélem, a youtube igen), szóval a budaörsi repülés "hőskorában" készült az alábbi két részre osztott film Kis gépek nagy veszélyben címmel. (Nagyrabecsülésem Szabó Tamás pilótának, aki összekereste ezt nekem a neten.)

http://www.youtube.com/watch?v=dHRjCsc

Ebben ott van sok régi, emlékezetes kollégám, Angyal Gyuri (meghalt), Besenyei, ahogy a SAX-ba ül, Simon László - Sinya - (meghalt), Tóth Éva, aki a történetet meséli, ami nem vele, hanem Halász Magdi műrepülő kerettársammal történt meg, aki nem a SAX-szal, hanem a SAD-dal kényszerleszállt egy nyári délutánon, mert szembe jött vele a 87-es busz az úton, amikor köhögött a motorja; a képsor végén már az összetört SAD látható. Amit a porlasztókról, szerelésről mondanak, az igaz. Látni ott kedvenc szerelőimet: Szin Ferit, Vágottszárnyú Kis Pistát, de azt a gépet nem ők szerelték. Ők csak szerepet vállaltak ebben a filmben.

http://www.youtube.com/watch?v=AvPGdzpKgtc

a fenti második rész szintén nagyon életszerű. Ha ez oktatófilmnek készült, akkor jól sikerült. Tényeken alapul. Dr. Melles Imre - aki még ma is repülőorvos - beszél a vegyszerek és az alkohol kölcsönhatásáról. Elévülhetetlen. A Kamov nevű orosz helikopterről - tudod, az a sárga, amely porozni szokott - pedig tudvalévő, hogy szinte mindig majd 100%-on üzemelt, alig volt valami hajtóerő-tartaléka vészhelyzet esetére. Nem mondom, hogy a dolognak ezt az aspektusát is vizsgálni kéne, mert aki Kamovval repült, pontosan tudta, tudnia kellett, mire számíthat. Majdnem semmire, ha beüt a krach.

Összegezve - bár ki vagyok én, hogy összegezzek? -, a filmeken látható történetek szinte mind pilótahibára, meggondolatlanságra, mulasztásra utalnak. Az ember sokszor megúszhatja a hülyeségeit, de többször nem. Mármint a repülésben. Szerintem ez az őskorinak számító, mondjuk úgy, propagandafilm is pont erre óhajtotta felhívni a figyelmet. Joggal. Hiába múlt el azóta 33 év, a dolog még ma is aktuális. És szerintem egyre inkább, ha a fizetős, nagymenő pilótákra gondolok, akik azt hiszik, a pénzükért az életbiztosításukat is megvették. Na nem.

Szeretnék valami ütős címet adni ennek a képnek, de elérzékenyülök, átérzem, amit ő, Besenyei Péter, felszállás előtt, mintha utolsó imáját mondaná a sikerért. Szavazhattok, mi legyen a címe.

Lehet, hogy már ez is visszavet engem a kellően civilizáltak, illetve elvárhatóan tehetősek listáján, de bevallom: nincsen mosogatógépem. Ennélfogva már napok óta bámulom a konyhában a két hatalmas fazekat tele vízzel - egyik a kukta, amiben Macinak főztem húslevest, másik a tésztafőző. A víz azért került beléjük, hogy ne kelljen sikálni, oldódjon, aminek kell. Hőstettem: az egyiket ma elmostam. Pedig nagyon utálom a fazekakat általában. Elmosni, persze.

"Ezek után hiába kérsz" - kaptam üzenetet legkedvesebb gyermekemtől. Kölcsönkértem tőle pénzt, megígértem, hogy a nyugdíjam megjövetele után visszaküldöm, de rájöttem, hogy akkor majd 4 hétig, a következő nyugdíjig megint nem fogok zöldágra vergődni. Kértem, hogy tekintsen el ettől. Hát nem tekintett. Káromkodott, éhenhalásról beszélt, és arról, mint említettem, hogy többé hiába is kérnék tőle segítséget. Voltak vízióim arról, hogy beszedek negyven Xanaxot, és végre elfelejthetek mindent, de a jó természetem persze ezt kizárta, csak egy, a megoldásra irányuló fals gondolat volt.

Kérni és adni... ezeken gondolkodtam ma. Igaz, mostanában többször kértem, hogy áthidaló átutalásokat eszközöljön, hogy a számlám ne legyen üres, de mindig visszafizettem. Most először láttam úgy, hogy a következő majd 4 hétben nem fogok kijönni abból, ami maradt. Emiatt kértem a türelmét. Nem kaptam meg. Azt hiszem, hasztalan volna fölsorolni az adni ige mögött azt a milliónyi dolgot, amit adtam. Minden anya általában csak ad, és ritkán kap, ha kér. Ez az eset se különbözik az átlagtól. Csak fáj. Fáj annyira, hogy le kellett írnom. Ne aggódj, ugyanúgy veszem, mint a többi pofont, amit óhatatlanul kap az ember a gyerekétől.

Már megint be akar költözni valami szárnyas, zengő rovar az ablakom fölé. Zizeg nagyon. Már lemondtam róla, hogy hozzam a partvist és megdöngessem azt a vízlevezető csatornát, amit beázás ellen kreáltam, mert bízom benne, hogy csak sikerül elköltöznöm innen kisvártatva. Addig meg hadd költözzenek.
Az illatok orgiája jellemzi napjaimat. Az az ezer hársfa, ami a környéken virágzik, döbbenetes élvezettel örvendeztet. Szerencsére nem együttműködnek, hanem felváltva virágzanak, így elég sokáig eltart, mire végleg kihuny a virágillat. Ezért imádom itt a júniust. De különben is imádom. Ez a legszebb hónap: még nincs elviselhetetlen meleg, még nagyon zöld minden, és még és még... után már jön a már és már. Már barnulnak a levelek, kiég a fű, őrjítő meleg lesz, és éjjel se jön enyhülés. Minden napnak örülök, amikor reggel izgató illatok fogadnak és hűs levegőt lélegezhetek, és nem bánt a nap heve, hanem inkább örülök, hogy melegít.

http://s2.toldacuccot.hu/letoltes?sid=e212e196c5417d0c60e8fa5e37c805e1&file=
Kis+g%C3%A9pek+nagy+vesz%C3%A9lyben+%281979%29_WMV+V8.wmv
Nos, a fenti linken "békebeli" filmet láthatsz olyan szereplőkkel, akikből már csak kevés él. De autentikus.
Ezen a linken a "kis gépek nagy veszélyben" c. letöltésre kell kattintani, és nem fogod megbánni.
Eltart vagy 6 percig, mire letöltődik. Érdemes megnézni. Ott van Tóth Éva, aki előttem volt magyar női műrepülő, ott van Angyal Gyuri, aki oktatóm volt (meghalt), ott van Sinya, legcsodásabb oktatóm (meghalt) és mások, akik életemben nem játszottak szerepet. De fontosak. Nézd meg. Ott van a régi Budaörs, a régi Trénerek. Meg mások is.

Nem áll velem szóba. Bojkottál. Nem volt példa rá, hogy ne pont a lábam alatt heverjen szinte egész nap, most meg a szobába se jön be. Az ajtón túlról sugározza felém becsületsértéssel is felérő, sötét pillantásait. Muszáj volt állatorvoshoz vinnem, mert a lábfején apró kráter keletkezett, amit napokig folyton nyalogatott. Viszont nem tűri idegenek érintését. Ott pedig egyszerre két idegen támadt rá elölről és hátulról, kapkodott a kezük után még szájkosárral is, én meg elölről próbáltam a tányérnyira tágult pupilláival szót érteni. Hasztalan. A pánik mindent vitt. Hiába fogtam az arcát, sugdostam megnyugtató szavakat a fejébe, semmit nem számított. A doki csak úgy ujjheggyel megvakargatta a sebet, kijött pár apró növényi maradék szőrrel együtt, nem látta vészesnek, szerinte ha volt is benne toklász, azt már én kiszedtem. Befújta valami sárga dologgal. Most figyelnem kell, hogy ne nyalja le. Azért Murphy nem alszik: az egész hosszú hazaúton egyetlen nagyon kicsi, de mély pocsolyával találkoztunk, az ilyet ösztönösen kerüli, de ma pont a befújt egyetlen lábával pont belelépett. Ennyit a fertőtlenítésről.

Békéscsaba, 84. Világbajnokság. Még nem indulhattam, mert túl későn értem haza az NSZK-ból. De repülni már lehetett, Ági barátnőmnek életre szóló élményt szerezhettem, mivel azzal a Trénerrel, amin épp ülök, módom volt elvinni műrepülni. Nem felejti el, azt tudom, hiszen emlegeti.
Haj, Tréner (Z-526F)! Annyira szeretnivaló volt ez a gép! Nemcsak azért, mert ezen kezdtem, de a csodás jó tulajdonságai miatt is. Ma már őskorinak tűnik, de az a tény, hogy a világban még mindig működnek példányai, magáért beszél. Ez az a gép (szerintem ezt már leírtam valahol), amelyiknek az üzemi paramétereit ma is álmomból felkeltve el tudom mondani.

Márciusban ájultan néztem a japáni földrengés-katasztrófa képeit. Egyszer csak - CNN - előjött egy vágottszemű miniszter, aki azt bizonygatta, hogy a fukusimai atomreaktorral semmi baj nincs. Ha nem mondja, eszembe se jutott volna, nem is tudtam, hogy van ott atomerőmű. Miután azonban ezt bejelentette, kezdtem aggódni. Sőt, biztos voltam benne, hogy baj van, vagy baj lesz, mert különben miért is szólalt volna meg? (Már tudjuk, mekkora a baj.)

Nagyon hasonlót érzek ma. A cáfolatát tették közzé annak, hogy netán a kétmillió fölötti bankbetéteket államosítanák. Lehet, hogy valóban rémhír az egész, de a jó öreg közmondás dobol a fülemben: nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Már hetekkel ezelőtt gondoltam pontosan erre, csak a kétmilliós határt képzeltem magasabbnak. Azért, barátaim, kezdjetek gondolkodni gyorsan! Nekem szerencsére nem kell, mert azt a - ma még talán - húszezret csak nem fogják államosítani, ami holnaputánra úgyis nullára fogy. Háj, a szegénységnek is van néha valami előnye. Például nincs mitől félnem. A szegénységen kívül.

Most már zöldséget sem lehet enni? Pedig minden reformkonyhás guru erre buzdít. Oszt a járvány meg már kezd terjedni colli baktérium képében. Hol élek én? (Hányszor is kérdeztem már ezt?...)

Képzeld, ma arra ébredtem, hogy június van! Mit szólsz? Gondoltad volna ezt a madárcsicsergést, illatorgiát 3 hónappal ezelőtt, mikor még hó esett? Azt hiszem a mostani nagyon hosszú tél volt, és ebből fakadóan ez a nyár rohadtul rövid lesz.
Jennifer Rush dala jutott ma eszembe - sosem tudom, miért mikor és mi jut eszembe csak úgy -, és erről egy emlék, ahol ennek a nőnek a hangja betöltötte a termet. Budaörs, körépület, buli, félhomály, hozzásimulok az emberhez, aki akkor fontos volt, szimatolom nyakán azt a parfümillatot, amitől borzong a hátam, andalgunk egymást ölelve, odakint hallgatnak a repülőgépek, de tudjuk, hogy ott vannak, és ettől tökéletes a pillanat. (Akinek ennyi szép emléke van, az már nyugodtan meghalhat - gondolom néha.)

Már megint visszaszuttyogok a múlt délegyházi nyaralásaiba, amiknél tökéletesebbet azóta sem tudok elképzelni.

Fél- és egészen meztelen sorstársaim hevernek benn a tóban matracokon, nyugodtan mondhatom, hogy a tökéletes boldogság állapotában. Napoznak, beszélnek, cigiznek, élvezik az életet. Tudsz ennél csodásabb együttlétet? Én nem. Ennél a képnél jobban semmi nem fejezi ki azt az egyedülálló hangulatot, életérzést, összetartozást, ami tíz éven át tartó közös nyaralásaink jellemzője volt. Mindig. Az összes gyerekeinkkel együtt. Egy régi dal sora jut eszembe: "Boldogság gyere haza..."

Már nincs ez a tó, privatizálták, a partján nőtt fákat kivágták, a társaság is elpártolt tőlem az elmúlt 3 évben, amikor alig tudtam járni, szóval nyilván megérted, miért ennyire szuttyogós, szomorú-boldog a hangulatom, mikor ezt a képet nézem. Akkor még teljes "jogú" résztvevő voltam, nem fájt semmim, együtt tudtam mozogni bárkivel, úszni, futni, inni, akármit. Ma már ismét képes volnék ugyanerre, csakhogy elmúlt pár év, és leszakadtam. Ez fáj.

Nyár van, nem? Na. Már ez is valami. Mi kéne még?
Szegény gyerekem szobájának - minden egyéb helyiségének is - ablaka délkeletre néz, ami azt jelenti, már kora reggel besüt a nap, és ezt folytatja délutánig. Már most elviselhetelen a hőség a valami baromarcú tervező által feketére kivitelezett falakon belül. (De most komolyan: kinek jutott eszébe fekete kővel kirakni az egész kelenföldi városközpont összes házának falait? Normális volt az az ember? Gondolkodott egyáltalán? Mindegyik ház reggeltől délutánig konkrét napsugárzásnak van kitéve, szegény Attila, aki fiam barátja és szállásadója, azt mondta, voltak olyan nyári esték, amikor muszáj volt elmenekülnie, mert nem viselte el a hőséget. A kívül fekete beton felforrósodott, és minden hűtés, ventilláció, szellőztetés hiába volt.)

Drága építők és tervezők, itt könyörgök: néha gondolkozzatok azok fejével, akik majd a házaitokban kénytelenek élni! Oké, elkéstem, ezek a házak még a szocreálban épültek, itt gondolkodni nem kellett, főleg nem másokra figyelni. Csak felhúzni gyorsan, sokat. Mégis, ha valaki olvasná, akinek ehhez köze volt, azt most itt megkérem: gyorsan szégyellje el magát. Élhetetetlen, szűk, embertelen lyukakat terveztek igazi embereknek, akiknek másra, nagyobbra, élhetőbbre volna szükségük. Emberi léptékűre. És mégis milyen sokan, rengetegen élnek ezekben a dobozokban, uramisten! Menekülni képtelenek. Oda vannak zárva. Mindegyiket mélyen sajnálom. Azokhoz képest nekem palotám van. Én is menekülnék, de addig is, igazából, ennél jobb életem van.

Maci sírdogál. Felugrik az ágyra, kibámul az ablakon, aztán leugrik, nyüszögve hozzám jön, a combombra feketi a fejét, és hiába kérdezem, mi baja, nem mondja. Vakargatom, nyugtatgatom. Lehet, hogy a közeledő hidegfront miatti légnyomás-csökkenést érzékeli, arra képes, mikor még itt sincs, ő már nyugtalan. Meteorológusnak is elmehetne. Ha az asztal alá bújik, tuti, hogy dörögni fog az ég.

Nem szelektálok, csak úgy előkapok képeket (ezt is Büki Péter fotózta), persze Budaörsön készült, valami esemény előtt, de fogalmam sincs, mi volt az. Csak azt tudom, hogy ezt a szürke kardigánt nagy odaadással kötöttem barátomnak, aki aztán lefitymálta, nem találta elég férfiasnak. Lehet, hogy igaza volt. Még megvan. Hideg estéken felveszem. Nagy kár lett volna nekiadni!
(Lehetne itt most értekezni az őszinteség és az udvariasság viszonyáról, melyik is előbbre való, melyik fontosabb, a barátom megmondta a véleményét, és hogy nem kéri a kardigánt, viszont ha úriemberebb lett volna, örömmel - látszólagosan - megköszöni, aztán soha nem veszi fel. Ki tudja, melyik a jobb. Örültem volna, hogy örül neki - ha látszólag is, de ha jól játssza, nem jöttem volna rá -, lehet, hogy észre sem vettem volna, hogy nem veszi fel soha, de a jó munka hozadéka - hetekig kötöttem boldogan - megmaradt volna bennem. Viszont a visszautasítás azonnali kudarc volt, rossz és durva. De őszinte. Hát nem esett jól. Talán néha jobb kicsit udvariasnak lenni, és lódítani, vagy ferdíteni, hogy ne bántsunk meg valakit.) Mindazonáltal sajnálnám, ha ezt a kardigánt ebek harmincadjára adtam volna, jobb, hogy nálam maradt. Ki emlékszik már a többire?

Még mindig küzdök ezzel a vírusjellegű hackerrel, vagy ki tudja, kivel, aki azzal szórakozik, hogy az én fiókomból küld kéretlen maileket mindenhová. Én alapvetően a szándékot sem értem, a megvalósítás mikéntje meg végképp rejtély számomra. Az én két fiókomban nyoma sincs a küldőnek, képtelenség, hogyan oldja meg, hogy az én nevemben küldözget maileket az én címjegyzékemben szereplőknek. NEM TUDOM! Újra és újra csak bocsánatot kérni tudok. Ártatlanul. Azt hiszem, még rengeteg mailt kell írnom mindazoknak, akik ezt nem olvassák, csak felháborodva jelentkeznek a daka.olga filókomba. Csak azt kérem, aki olga.extra feladótól bármit kap, azonnal törölje ki. Én ebből a fiókból a barátaimmal nem levelezem.

Ez itt Bakai Csabi, aki elkötelezett szerelője volt az Aerotriga műrepülő köteléknek sok éven át. Molnár Andris halála után, aki a bal kísérő volt a hármaskötelékben több mint húsz évig, Podolcsák András vette át a helyét, ám nem sokáig; a formáció és a projekt elég hamar megszűnt. Itt még utánaolvashatsz. Meg itt is.

Hadd szuttyogjak kicsit: e képet látván elönt az emlékek tengere, ezt a gépet annyira imádtam, úgy a kezemben volt, mint semelyik másik. A Tréner Z-526F persze szintén, hiszen azon tanultam mindent, komótosan, ügyelve a túlterhelésekre (+6, -4 g), minden rezdülését ismertem, tudtam, felszálláskor a precesszió ellen mekkora lábat kell betennem, és mikor kell a futót behúznom és kiengednem. A Trénert ki kellett szolgálni. Lemotorozni, felmelegíteni felszállás előtt a hengerfejet legalább 140 fokra, szóval ő egy olyan hölgy volt, akinek igényei voltak. Imádtam a hölgyet úgy, ahogy volt. Büszke voltam, mikor a szerelők megengedték, hogy én motorozzam le reggel, hogy azután hadba foghtó legyen. Néha még az üzemnap kezdeti berepülő kört is módom volt elnyerni, igazi élmény volt csak úgy egy iskolakört repülni vele, lazán, ajándékként. Semmi feladat! Csak fel, körbe, és le. Ki akarhatna ennél többet? Az életem legszebb percei ezek voltak.
A Tréner rég elavult volt már versenyzésre, amikor mi még versenyeztünk vele. Írtam erről a régi naplómban.

Azrán megjött a Z-50-es! Egyből imádtam. Együléses gép, nem volt mód, hogy egy oktató beüljön és segítsen. Csak elmagyarázhatta, mire kell vigyázni. Mindenki a saját szakállára tette meg az első tíz iskolakört, leszállással, átstartolással. Aztán néhány műrepülőfigurát is be lehetett iktatni, hogy érezzük, mit tud. Annyival többet tudott, mint a Tréner! Egy új világ nyílt meg, egy fergeteges sebesség, sokkal nagyobb terhelhetőség, a Trénerhez képest elképesztő fordulékonyság, szóval maga a mennyország. Felszállás? Bőg a 300 lóerő, úgy vágtat a madár, mint az álmaink, akár felszállásból legyezőt lehet csinálni, ezt úgysem tudod elképzelni, maga volt a gyönyör. Száguldott, mint a végítélet. És kezes volt. Azonnal reagált minden mozdulatra. És +9, -7g terhelést viselt el. Illetve többet, mert lássuk be, ezt nemigen tartottuk be.

(Nem felejtem el, mikor Molnár Andris Miskolcon, az edzőtáborban - épp ő volt az edzőnk -, szinte belenyögte a rádióba: Olga, mit csinálsz? De addigra már meg is csináltam, 300-ról elnyomtam egy előrebukfencet, ne kérdezd, hogy mennyi negatív g-vel. Simán kijött 100-zal a föld felett. Arra pedig volt engedélyem. Aj, ha még egyszer azt az erőt és biztonságot érezhetném magamban, az nagyon jó lenne. Éreztem. Tudtam. Akkor. Egy pillanatnyi kétségem sem volt, hogy meg tudom csinálni.)

Ennyit a Z-50-esről, kedvencemről. Összeraktam egy modellt, ragasztgattam, festegettem, sajnos, Dani szobájában akasztottam a falra, elég volt egy buli hozzá, hogy leverjék róla a kabintetőt meg a fél vezérsíkot. Későn jöttem rá, hogy az ereklyéket máshol kell őrizni.

Próbáltam a Google mailben elérni, hogy minden címjegyzékemben szereplőnek küldjek egy bocsánatkérő mailt, de nem jöttem még rá, hogyan lehet ezt megoldani. Így ezúton kérek mindenkitől elnézést, aki Olga Extrától bármilyen mailt kapott, ami aztán elharapódzott. Semmi közöm az egészhez. Én kizárólag a daka.olga kezdetű mailfiókot használom privát levelezésre, tehát aki a másikból kap bármit, azonnal törölje, véletlenül se nyissa meg. Nem én küldtem. Ez valami újfajta hacker-támadás, ami úgy működik, hogy az én mindkét fiókomban nyoma sincsen. Csak hallom innen-onnan, hogy tőlem kaptak levelet, ami aztán továbbküldte magát mindenhová. Sajnálom. Fogalmam nincs róla, hogyan tehetnék ellene. Mivel nálam egyetlen ilyen levél sincs, még ki sem törölhetem. Csak egyet tehetek: egyenként elnézést kérek mindenkitől, akit megfertőzött ez a szemétláda, akinek az a boldogsága, hogy embereket bosszantson. A nyakát simán kitekerném azonnal.

Értekezés a bosszúról

Próbálom felidézni életem kétségbeesett stációit, amikor is a bosszú gondolata jogosan megformálódhatott volna az agyamban. Amikor Kölnbe érkezvén egyik percről a másikra tökéletesen elhagyatott lettem egy idegen országban, egy idegen ember mellett (anyósom), kinek egy szavát sem értettem, idegen lakásban, terhesen, tudva, hogy egy hastáncosnőre váltott le a férjem, eszembe sem jutott a bosszú. Későbbi szemétkedései sem váltottak ki belőlem bosszúvágyat. Pedig talán jogos lett volna. Vagy legalább magyarázható. Éreztem kárörömet, ha valami nem úgy sikerült neki, ahogy elképzelte, igaz. Csak ennyi volt.

Azt hiszem, nem is tudom pontosan, mi az a bosszú. Nem tudom, hogyan kell bosszút állni. Ahhoz tervezés kell, előre megfontolt szándék, vagy csak lecsapni egy lehetőségre, ami a másiknak biztosan kárt okoz, és itt visszaérkezünk a tervezéshez. Hisz ha a lelkedben tárolod, ápolod a bosszúvágyat, az olyan, mintha terveznéd a bosszút, akkor elég az alkalom, ami azt meg is szüli.

Aki a sérelmeit raktározza, és készen áll elfogadni az alkalmat, hogy bosszút álljon értük, az a szememben nagyon-nagyon sajnálnivaló lény. Magának árt először, és csak másodszor annak, akit megcélzott. Mélységes megvetésem az övé. (Talán itt eszedbe jut a legnagyobb "bosszúregény", Monte Cristo grófjának története, akinek minden bizonnyal - mint én is - a gondosan felépített bosszúit jogosnak tartod. Ám ő nemcsak vélt sérelmeket szenvedett: neki az életét, a szerelmét, a becsületét vették el, az igazságtalanság, a mérhetetlen megpróbáltatásai és életben maradásáért folytatott küszködései érlelték meg mindazt, amit aztán véghez is vitt. Hagyjuk most a romantikus regényeket.)

A mai, hétköznapi ember bosszúvágyát szeretném megérteni. Aminek lényege: kárt okozni valakinek mindenáron (mindegy, hogy miért: leköpött, beszólt, elvette a nőmet, az örökségemet nyúlta le stb.). A cél ugyanaz: revansot venni, felbosszantani, boldogtalanná tenni, súlyos esetben ellehetetleníteni, kizsigerelni, padlóra küldeni, vagy csak örök haragban lenni.
A butaság is képes ölni, de a bosszú még ennél is rosszabb (a kettő együtt pedig katasztrófa). Meggyőződésem, hogy a bosszú beteljesítésében csak egy perc öröm van - mint mindig, ha valaki végre elér egy kitűzött célt -, akinek viszont ez az öröm tovább is tart, akinek ez megnyugvást hoz, aki képes attól kielégülni, hogy mást lenullázott végre, az nem is Ember.

Bosszúvágyat táplálni, őrizni kóros. Patologikus. Önromboló. Rettenetes. Embertelen.

Talán ennyiből kiderült, mi a véleményem az egészről.

Az apropó, amiért klaviatúrát ragadtam, Kati barátnőm, aki már - rémes kimondani az eltelt idő miatt - 40 éve mondhatja magát barátomnak, azt feltételezi, hogy bosszút akartam rajta állni. Szerinte olyan mailt kapott tőlem, ami felforgatta a postafiókját, továbbküldte magát mindenhová. Kalózmail volt. Az ártatlanság vélelme Katiban fel sem merült. Tény: én ilyen mailt nem küldtem. Az én fiókomban ilyen nincsen.

Mi is volna szerinte a bosszúm indoka? Volt eset, hogy kritizáltam a hozzám továbbított küldeményeit, amik neki nagyon tetszettek, nekem meg nagyon nem. Őszinte voltam. Megmondtam, hogy ez gagyi. Pláne, ha a végén ott volt, hogy küldjem tovább. Ezektől rendszerint megsértődött. Mit tehetnék, ha más az igényünk? Ami neki jó, az néha nekem nem jó. Ha őszintén megmondom, az baj? Igen. Mint látjuk. Azt hiszi, ezek miatt küldtem a nyakára egy olyan mailt, ami rombol. Bosszúból!

Téged kérdezlek, aki pártatlan vagy: tesz ilyet valaki a barátjával? Ugye, nem? Soha nem tennék ilyet a barátommal. Kati viszont kész elhinni, hogy én tettem ilyet. Itt telik be a pohár. Említettem már, hányszor sértett meg, alázott porig? Mindig megbocsátottam. Ám most ez a feltételezés, a bosszú szó kiverte a biztosítékomat. Való igaz, hogy amikor megsértett és megalázott, mindig egyformán piásak voltunk. Ezért nem is vettem magamra. Ha iszom, én csak kedvesebb leszek, az egész világot keblemre ölelném, ő meg az ellenkezője. Nem számít. Amivel most gyanúsít, azt azonban józanul tette.

Gondolkozz el azon: aki bosszút feltételez valaki részéről, vajon nem magából indul-e ki? "Magadból indulsz ki" - ez régi közhely, de nagyon megfontolandó igazságtartalma van. Soha életemben nem feltételeztem egyetlen barátomról, ismerősömről se, hogy bosszút akarna állni valamiért. Számomra ez nem is létezik. Aki számára viszont ez létezik, az tegyen 180 fokos fordulatot, és nézzen magába.

Évtizedek alatt sok sérelem gyűlt fel bennem Kati irányából, amit mindig igyekeztem elfelejteni, és sikerült is, azt hittem, de most mintha összeadódott volna az egész, és egyetlen fenyegető masszává állt össze: Gonosz. Bántani akar, pedig már annyit bántott. Akkor minek az egész?

Van két másik ősi barátom is: Ági és Márta. Régebben ismerem őket, mint Katit. Mindketten, sajnos, depresszióval küzdenek sok éve, tehát nem mondhatom, hogy teljesen egészséges lelkületűek és ítélőképességűek. Ittunk eleget közös bulikban, ám soha életükben nem bántottak meg engem, se józanul, se részegen. Ezt pedig több mint 4 évtizedre visszamenőleg állítom, ami jelent valamit. Talán az igazi barát fogalmát ideje átértékelnem.

E felvételek még a kőbányai, Gépmadár utcai lakásomban készültek, napokkal azelőtt, hogy kimentem volna Walterhoz Kölnbe. Már terhes voltam. De még sovány. Amolyan búcsúparti volt ez. Nem tudtam, hogy Rudi és két gyereke feleségestül egy éven belül disszidál, és szintén német honban keres menedéket. Azóta is kint élnek. Boldogan. Már nyugdíjasok, de nincs okuk panaszra. Igaz, sírhelyet Magyarországon vettek (morbid, mi?), de nincs okuk hazajönni. Gyerekeik beilleszkedtek, unokáik is vannak már, szép házuk, kertjük, megélhetésük.

Szilvivel beszélgettem ma - kutyás barátnő -, valami kormányhivatalban dolgozik. Majd minden nap kirúgnak valakit, természetesen, ahogy az alkotmánybíróság megengedte, hó végéig indoklás nélkül. Azt mondja, van, akit felszólítanak, hogy egy órája van, pakoljon össze, és távozzon. Másvalaki, ha reggel bejön, egy idegent lát az asztalánál, onnan tudja meg, hogy neki már nincs többé helye. A főosztályvezetőjét is eltávolították, jött helyette egy nagyon trendi, kifent-kikent, jól öltözött ifjú nő. Addig nem köszön senkinek, amíg neki előre nem köszönnek. Elvárja, hogy a liftbe ő szálljon be elsőnek. Senkinek nem mutatkozott be, nem közölte, mik az elvárásai. Aláírja, amit eléje tesznek. Azon túl alig kommunikál bárkivel. Senki nem tudja, mit csinál, mi lesz tovább. A Hatalom nála van, minden mozdulatából ez süt. A többiek meg reszketnek.
Hányszor kérdeztem már: hol élek én?

Hozzá kell tennem: aki képes elhinni rólam, hogy rosszat akarok bárkinek (a bosszú erről szól): embernek, állatnak, az tőlem ne számítson se megértésre, se elnézésre, se meghallgatásra, se megbocsátásra, se kegyelemre. Az menjen haza, és zárja az ajtót magára. És gondolkozzon. Én is azt teszem a magam zárt ajtói mögött. Jó lelkiismerettel. Howgh!

Naná, hogy én vagyok az üzemeltető, naná, hogy hozzám jön a rendőrségtől a büntetés. Dani valahol - szerintem 3 percre - megállt, és egy térfigyelő kamera felvette. Jött a papír. Két oldal sűrűn teleírva, olyan apró betűkkel, hogy ha normál - mondjuk 12 pontos - betűkkel lett volna elkészítve, akkor négy oldalt is kitett volna. Már az első sor is törvényi idézettel kezdődött, utána jött a rendszám, a dátum, az időpont, amikor is a kocsink "XI. Bartók-Lágymányosia" (sic!) helyen az x pont x bekezdést megszegve állt meg. Hát most találd ki, hogy ez hol volt. Az irat a Vas Megye Rendőrkapitánya címéről érkezett. Szombathelyről. Még jó, hogy volt egy internetes cím, ahol megtekinthettem a fotókat. Szó, ami szó, Dani - aki a kocsiban ült -, egy zebrán állt meg, jobb oldali ajtó nyitva, valakivel beszélt, valószínűleg pár percig. És ennyi. 30 ezerért ez drága beszélgetés volt. Ami érdekes, a végtelen hosszú, apró betűs levélben sem azt nem közölték, mennyi a büntetés (ezt csak az internetes oldalon láttam), sem azt, mikor és hová kell befizetni. Az óra pedig ketyeg. Akinek nincs internete, kérdezem, mi a frászt tehet ilyenkor? Az sehol nem derült ki tehát, hogyan lehetne megelőzni a bírósági eljárást, hová fizethet az ember. Még jó, hogy telefonszám azért van a papíron, ott talán megtudhatja Dani - akinek átküldtem az egészet -, hogyan rendezhetné a dolgot. Ő most épp beteg, nyomja az ágyat. Ezúttal tényleg beteg, nem kamuzik.
Felháborít, hogy így leveleznek velem, se a büntetést, se a megszüntetésére adott lehetőséget nem közlik, csak merő törvényismétlés, és egyéb hülye szöveg, amit végigolvasni sem érdemes. Miért nem tudják 6 sorban előadni: itt és itt maga ekkor és ekkor szabálytalankodott, ezért ennyit kell fizetnie erre a számlaszámra. ? Miért? Az az érzésem, abban reménykednek, hogy értetlenségem és tájékozatlanságom miatt lekésem a határidőt, minek következtében még egy jókora büntetést rám lehet verni. Mi más okuk lehetne erre?
Térjünk át más témára.

Budaörs, a 80-as évek közepe? Csak azért gondolom, mert egy Z-50 LA szárnyán ülök, utána jöttek az LS-ek (és Tibi arca még egyben volt, nemsokára már nem; lezuhant és eléggé összetört).
Ez az akkor még szokatlan gatya rajtam - mint szinte minden más ruhám akkoriban - persze német honból származik. Szilágyi Tibi - aki a gépben ül - valahogy így jellemezte: "Azt hittem, szobafestőnek álltál." Gondolom, Besenyei Petit nem kell bemutatnom akkor sem, ha ma már nincs fekete haja és bajsza. (Fotó: Büki Péter.)

Na! Sehrezat végre Onur bey nyakába borul könnyes nagy, barna szemeivel, majd hirtelen tam-tatam, és: "A székrekedés nehéz ügy volt, de most a Guttalaxra bízom magam"... Anyátok!

Dani vasárnap délelőtt jött haza, annyi ideje maradt rám, amíg a klotyón ülve pár kérdésemre válaszolt, aztán rohanvást eltávozott, Macit hátrahagyva. Még annyit se volt ideje elmondani, hogy mikor evett a kutya utoljára. Azóta se kommunikáltunk. Kérdésemre: milyen volt? azt felelte "feeling volt". Ezt kend a hajadra.

Lehet, hogy pont a kutyaszőrre vagyok allergiás. Minden reggel hosszas könnyezés, és a hozzá tartozó többszöri orrfújás vezeti be a napomat. Míg Maci nem volt itthon, ezek a tünetek elmúltak. Jól nézek ki, nem? Még vagy 15 évig vállalnom kell a megpróbáltatást. Mert természetesen arról szó se lehet, hogy kutya, vagy allergia. Csakis kutya. Világos. (Ráadásul új szokása, ami eddig sosem volt: amíg el nem alszom, odafekszik mellém az ágy oldalába.)
Napok óta irtózatos lustaság és tevékenytelenség gyötör, illetve nem gyötör, csak hagyom magam semmit tenni, épp a gyötrés ellentételeként. Döglök, nézek, hagyok, halasztok, néha telefonálok, de már az is fáraszt, mintha téli álomra készülnék (a zabálás éppen utalhatna erre is). Nem tudom, mi ez. A tenniakarás szikrája is messzi távolba vész.

Délelőtt még nem volt semmi bajom. Két sört is vettem az útra. Délutánra azonban viharos erősséggel belém költözött a tiltakozás érzése. Én nem megyek sehová, mert nem akarok, mert nincs kedvem, és fáj a nyakam, mert elaludtam, és még kártyáznom is kell. A levélváltás Dani és köztem szintén viharos volt, ő mindenáron parancsolni akarta, hogy de igen, én meg bizonygattam, hogy de nem. Volt bennem kétség, hogy rosszul döntök, de végül nagyon igazam lett. Amikor félnégykor megjelent itt Artur meg a barátnője nagy hátizsákokkal. Eltévesztették a házszámot: Dani azt mondta nekik: "nálam találkozunk". Ők meg egyből ide jöttek. Kapásból elfelejtették, hogy a "nálam" az már nem itt van. Így kiderült, hogy az autóba eleve négy személy van beleképzelve négy nagyformátumú hátizsákkal, plusz kutyával. Én lettem volna az ötödik, az ötödik nagy szatyorral. Hát ezt akkor se vállaltam volna, ha boldogan készültem volna minden erőmmel. A gyerekek mindegyike így is az ölében szorongatja csomagjait, mert Macinak kell az a nagyon is kicsi csomagtartó, amiben megfordulni sem tud. Szóval elvetélt volt az ötlet, és nagyon örülök, hogy nem éltem bele magam. Nem magam miatt: miattuk. Nekik kellett volna hátul hárman szoronganiuk a tényleg méretes zsákjaikkal, mert hogy én nem, az biztos, és mi értelme lett volna négy egyívású ifjú között egy banyának akadályokat képeznie? Aztán Dani ma már abban sem volt biztos, hogy holnap délután hazajönne, ahogy nekem ígérte. Könnyen lehet, hogy csak vasárnap este lesz kedve a többiek nyomására. Azt már tényleg nem bírtam volna ki.

Ezúttal nem döntöttem rosszul, abban biztos vagyok. A kis szemétláda az sms-emre, amiben kérdeztem: "Megvagytok?" , azt felelte: "Elvesztünk". Az a lényeg, hogy Maci boldog, ma tábortüzet raknak, adtam nekik egy nagy üveg lecsót az "adományból", amit kaptam, beletehetik a bográcsba, plusz szendvicseket készítettem, külön V-betűvel (vega) Szuzinak, és még csomagoltam kifliket, franciasalátát, és persze tálat kajával együtt a kutyának. Én imádok egyedül lenni, pláne, ha még sétálni sem kell kötelezően. Mondhatnám: a szabadság boldogsága tölt el.

Lassan kénytelen leszek közértet váltani, mert hajléktalanjaim most már ketten állandóan ott ülnek a Tesco mellett egy dobozon. Előttük sapka, amibe pénzt lehet dobni. Én vagyok a biztos pont az életükben. Kezükbe adtam a pórázt, tessék vigyázni rá. Úgysem úszhatom meg min. 300 forint alatt. Csakhogy ezt hosszú távon nem fogom bírni. Arcukról egyértelműen lerí, hogy borra költik a lóvét, arra én is tudom. Mikor ma kijöttem a boltból, újságolták: valaki sok pénzt ígért Maciért, mert nagyon szépnek találta. Nyilván azt gondolta az az ember, hogy szegény nyomorultak még a kutyájukat is eladnák valami zséért, de ők azt felelték büszkén, hogy semmi pénzért oda nem adnák. Azért azt ki óhajtották puhatolni nálam, hogy mégis milyen fajta kutya ez, és mennyit ér. Hadováltam valamit, hogy keverék, ajándékba kaptam. Mivel azonban az ördög nem alszik, és sajnos elejtettem, hogy nem egy olcsó fajta, jobb lesz, ha egy darabig inkább a CBA-t választom, igaz, messzebb van, de arra nem találok hajléktalanokat. Remélem, voltak annyira részegek, hogy holnapra elfelejtik, amit mondtam.

2011. május 12.

Fiam üzenete: Szépen beülsz holnap délután mellém a kocsiba, szombaton meg hazajövünk.
Segítesz legalább takarítani kicsit, mert az egész téli bogár meg pokháló meg por ott van a felső szinten, amit ki kell takarítanunk :) addig én füvet nyírok majd. Szombaton meg kint lehetsz a kertben, napozgathatsz és elmegyünk együtt házakat nézni, aztán haza. Készüljél fel lelkileg, mert eljössz.
Erre mit lehet mondani? Ez az első ukáz, amit Danitól kaptam életemben. Úgy tűnik, nagyon határozott. Pedig próbáltam előle kitérni legalább 5 sorban. Végül már csak azt tudtam kinyögni, hogy inkább én nyírnék füvet, mert azt nagyon szeretem. Erre még nem válaszolt. Első üzenetében az időjárás-jelentést küldte el, miszerint egyáltalán nem lesz rossz idő a hétvégén, sőt, 29 fokra is számíthatunk.
Felbolydult a lelkivilágom, az biztos. Ez a ráckevei birtok Szuzi szüleié, és azt pontosan tudom, hogy Szuzi engem nem igazán szívlel (anyósokkal ez gyakran megesik). Nem szeretném, ha Dani miattam kerülne összetűzésbe a szerelmével. Nem is tudom az egészet mire vélni, hacsak tényleg nem arról van szó, hogy kell még két kéz, amely pókhálókat és bogarakat takarít. (Miközben "a ház ura" odakint sétál a napon és nyírogatja a füvet...) Nem tudom, mi lesz ebből. Se tévé, se számítógép, se sör? Ezek nélkül nehezen fogom kibírni. Három éve nem voltam sehol, igaz, járni is alig tudtam. Ha adsz még 3-4 órát, a végén talán elkezdek örülni. Addig meg csak aggódom. Holnap délutánra mindenképp fel kell szívnom magam, és azt mondani: hajts! Mehetünk! Maci biztos mellettem fog ülni, majd jól beléje kapaszkodom.

Tudod, olyan országban élek, ahol fehér ruhás, kisminkelt csajok fehér puskával lábgombákra lőnek. Normális ez?? De tényleg. Mit tudsz hozzáfűzni ehhez a színvonalhoz? Én feladom, azt mondom: a béka segge alatt vagyunk. Majdnem mindenben. Ha most megint azt kiáltanám: Szebb jövőt! - talán ezek a fehér puskások le is lőnének. Lábgomba ugyan nem vagyok, de valaki olyan, aki tényleg szeretne egy normális országban élni. Talán már ez is bűn manapság.

Hajléktalanjaim (kettő) mostanában boldogok: rászoktam, hogy kezükbe adom Maci pórázát (mindig a Tesco mellett ücsörögnek), lekülkre kötöm, hogy vigyázzanak rá, aztán mikor visszatérek a vásárlásból, akkor kapnak 2-300 forintot. Van egy olyan érzésem, hogy miattam szoktak oda. A biztos lóvé reményében. Persze azt sem zárom ki, hogy szeretik Macit, mert ez nyilvánvaló.

Hajj, de régi ez kép! Büki Péter készítette. Jól nézd meg: ez még a Magyar Honvédelmi Szövetség Repülőfőnökségén készült, jobb kezemnél a kulcsos telefon, ami szinte egész nap csöngött, én meg kapcsolgattam mindenfelé, bal kezemnél egy villanyírógép (azt hiszem, egy mai ifjú már azt sem tudja, mi az), a bal könyököm mögött pedig egy telexgép, szerintem ma már sokan erről sem tudják, mi volt az. Most már bevallhatom: minden héten lekértem Amerikából egy horoszkópot, majd fél méter papíron fért el, a telexgép vagy fél óráig kattogott szorgalmasan, és sok fontos információt közölt. Akkor legalábbis azt hittem. Volt persze lelkiismeret-furdalásom, de nem nagy. Jó volt tudni, hogy Amerikából mit jósolnak a csillagok.

Sokan vannak, akik utálnak dolgozni járni. Én imádtam oda járni. Ez volt az életem kábé 14 éven át, az MHSZ megszűnése után a Magyar Repülő Szövetségnél; csak a név és a főnök változott, az iroda ugyanaz maradt. Persze aztán lett számítógép, nyomtató, meg másféle telefon, a lényeg az, hogy ezt a szobát - és a hozzá tartozó kollégákat - végtelenül szerettem. Azt hiszem, azon szerencsések közé tartozom, akik mindig örömmel mentek be a munkahelyükre. A fiam arcán, az alakuló, szája mellett lefutó majdnem-ráncon látom, hogy ő ezt nem mondhatja el magáról. Borzasztóan sajnálom, szánom, de nem tehetek érte semmit. Mindenkinek nem lehet olyan szerencséje, mint nekem.

Ez a kép abból a korból való, amikor Besenyő még a richfieldi panelban lakott, kevesebb négyzetméteren, mint én. Sőt, a kezében látható wireless telefon is unikum volt országunkban. Nekem is volt ilyen, naná, rögtön rácuppantam, hogy nekem is kell. Ő szerezte be valamely malévos haverja által. Azt hiszem, akkoriban az összes haverunk így jutott ehhez a "csúcstechnikához". Itt ilyet még nem lehetett itthon venni. Odaadtuk spórolt dollárjainkat, és a haver malévosok behozták. Volt benne kazetta, amire üzenetet lehetett mondani, és felvenni beszélgetést. Elképzelhetetlenül modernek voltunk mi akkoriban ezzel a kütyüvel! A mobiltelefonnak még a gondolata sem született meg, és számítógépnek csak a Commodore típust hívhattuk az idióta játékaival, ahol emberkék ugrálnak le-fel.
Mivel Petin a vilniusi szocialista Eb trikóját látom, ami nekem is van, vagyis volt, mert már kidobtam, azt saccolom, hogy 86-87 körül lehetett ez a bulink. A fülemből is valami litvániai fülbevaló lóg, ott nagyon olcsó a borostyán, szeretik ajándékba adni.

Volt elég pasi életemben (férj kettő), aki csalódást okozott, még meg is alázott annak ellenére, hogy a lelkemet is kitettem érte, de Besenyei Peti talán az egyetlen - így hosszú idő távlatából nézve pláne -, aki soha nem okozott csalódást. Pedig ő nekem sosem volt "pasi", csak bajtárs, kerettárs, haver, vagy akár jó barát. Akire számítani lehetett. Nem tudnám megszámolni, hány buliban őrültünk meg együtt, és a gyönyörű közös emlékeink számát is hiábavaló lenne megbecsülni. Nekem ő sosem volt "akárki", és ahogy élete folyása ezt igazolja, mások számára - akár a világot is ideszámíthatom - sem lehet soha többé akárki. Örülök, hogy ismerhetem.

Hát mégis beengedtem Ervint és Dezsőt az intimszférámba - amely nálam a lakásom küszöbénél kezdődik -, mert tényleg szégyelltem volna egy szatyorral lemenni, hogy begyűjtsem a lecsóikat, amiket messzről hoztak direkt nekem. Feljöttek, leültek, és két igazi jó arcot ismertem meg személyükben. Úgy társalogtunk, mint régi jó ismerősök. Semmi feszély, semmi kényszeredettség - gyakrabban kéne ilyet csinálnom. Illetve megengednem magamnak. Imádni való emberek.
Lazíts, Daka! Jól esett őket itt látni és beszélgetni, nemcsak emailben.
Kaptam tíz üveg lecsót, amiből kettőt (kicsit) már tegnap felzabáltam, az egyiket mindjárt távozásuk után (ettől úgy elaléltam, hogy három órát szundítottam), a másodikat tojással dúsítva éjfélkor toltam magamba, így biztosítván, hogy ismét el tudjak aludni. Tudtam. Reggelig.

A lecsóról nem lehet rosszat mondani. Csak annyit, hogy ideális. Minden íz megvan benne, aminek egy lecsóban lennie kell. Zsírral készült, tehát ma már nyugodtan elmondhatom, hogy tökéletes méregtelenítésre alkalmas; bármilyen Actimelen és bifidus essensisen is túl kipucolta a szervezetemet az alapszintig. Jól vagyok. Tiszta vagyok. A következő üvegekből azonban le fogom önteni a zsírréteget, és elteszem jobb időkre. Isteni kajákat lehet majd főzni-sütni az ő alapozásukkal.

Na de most mondd, ki képes a világ másik feléről elautózva (oké, nemcsak miattam, de) tíz üveg lecsót hozni Daka Olgának? Remélem, nem csodálkozol, ha azt mondom: senki. Csak ők. Ez a két őrült, szakállas, baromi jó fej testvér. Ilyenkor kell meghatódni - megtettem -, köszönetet mondani - megtettem -, végül csókot adni hálából - megtettem. Annyira köszönöm nektek!

Néztem a Csillag születiket, a sok érdemes produkció mellett szánalmasnak láttam Ördög Nórát, a műsorvezetőt. Vajon ki győzte meg, hogy kecskesovány felsőtestét mutogatnia kéne?? Ahányszor ránéztem, úgy éreztem, mintha egy ártatlan gyereket meztelenítettek volna le, aki még messze nincs kész erre. Szántam. És most is. Ő nem egy díva, akit mutogatni kell. Esze nyilván van, ezért nem is értem, hogy egyezhetett bele ebbe. Azt tanácsolnám: azonnal bújjon vissza egy magas nyakú pulóverbe. Vagy legalább egy olyan dekoltázsba, ami nem hasig ér. Ilyenkor már az anya szól belőlem, aki csak óvni és védeni akar.

Kedvenc hajléktalanom már tegnap is, meg ma is kapott tőlem kétszínű pénzérmét, megint ott ült a Tesco mellett egy dobozon, pedig azelőtt ez nem volt hozzá méltó. Ebből tudom lemérni az életszínvonal süllyedését.

Szebb jövőt! - kiáltottam Áginak az előbb (akit elsején, a munka ünnepén szokás szerint elfelejtettem felköszönteni, pedig akkor van a születésnapja), ő lehalkult hangon azt mondta, ilyet nem szabad mondani. A frászba, ez két gyönyörű, optimista magyar szó, miért ne kívánhatnám? Igenis kívánom! Mindenkinek! Főleg magamnak. Hová torzulunk még, hogy minden mondatban valami múltbéli sérelem, vagy mai politika üti fel a fejét, könyörgöm! Meg kéne állni és gondolkodni. Átértékelni. Talán lehetne végre szabadon szólni anélkül, hogy belemagyaráznának szándékunktól teljesen független tartalmat a tiszta magyar szavainkba. A fenébe is!

Telefont kaptam ma Ervintől, akit a blogomon keresztül ismerek, igaz, neki is repülős múltja van, úgyhogy "a mi kutyánk kölyke", de mégiscsak ismeretlen számomra terjedelmes mail-váltásaink ellenére is. Tulajdonképpen leszögezte, hogy a testvérével együtt holnap Pestre utazik, idejön, és hoz nekem pár üveg lecsót, mert ahol ezen üvegek eddig voltak, ott már nem férnek el. Elháríthatatlan volt az ajánlat (szívesebben nevezném lerohanásnak), tényleg csak annyit tudtam kinyögni: "ti hülyék vagytok". Helyeselt, és közölte, hogy én is. Igaza van. Ez a szép ebben. Tehát holnap találkozunk. Szatyorral megyek.
Mániákusan rejtőzködöm a világ elől, óvom lakásom szentségét is, ezért nagyon udvariatlanul azt kérdeztem: "remélem, nem akartok feljönni?" Tisztában vagyok vele, mennyire ciki ez, és milyen lehordást érdemelnék érte, de szerencsére azt mondta, csak találkozzunk odalent a kapuban. Szégyellem magam azóta is, de azért hiszem, hogy az első reakció őszinteségét meg kell becsülni, és nekem ez volt az. Minek szépíteni? Az már nem lenne őszinte. Aki a világomba akar betörni hirtelen, az falakba ütközik. Ezek az én saját falaim. Ritkán áttörhetők. (De azért néha gyurmából vannak...)

A körülmények rossz összejátszásának nevezhetném, hogy pont ma kopasztottam le a fejemet szopottgombóc-formára (92 óta nem voltam fodrásznál...). Mindegy. Ha a lecsó jó, akkor minden jó. Ha nem, azt is megírom: reszkessetek!

2011. május 3.

Ma is tíz percig néztem a való világot. Szégyellem is magam érte. Egy nevet tudtam megjegyezni: Alekosz. Ha lesz egy kedvenc hernyóm, így fogom hívni. Brrrr! Elnézést, hogy két sort erre áldoztam.

Nézem Bánó Andrást az ATV-n, persze főleg Bin-Ladenről van szó, mint a világon mindenhol. Ami kiakaszt, az, hogy megkérdezte: hová tudott leszállni az amerikai helikopter a kertjében, és hogy lehet, hogy voltak számítógépei, amikor állítólag - szerinte - se tévéje, se internetkapcsolata nem volt. Ha saját kolléganője, Kálmán Olga tegnap esti műsorát nézte volna, akkor tudná - mint én -, hogy a kertje igen nagy és kopár volt, ezt a Google Earth-ön be is mutatták, továbbá látható volt a ház oldalán egy nagy parabolaantenna. Most mi van? Ezek az atv-sek már egymással sem beszélnek?
Rühellem, hogy amikor a meghívott vendégektől elköszönőben azt mondják: köszönöm, hogy itt volt, azok mind azt felelik: én köszönöm. De mi a frászt? Mikor jön valaki, aki csak úgy, normálisan azt válaszolja: szívesen? Vagy: nincs mit. ?

Ach, ma gazdag lettem, megkaptam a pénzemet 4 hónapra visszamenőleg - azért ne képzeld, hogy ebből elmehetek a fogorvoshoz, de -, szóval felragyogott a nap. A hajléktalanom, aki ma is a Tesco mellett táborozott egy papírdobozon, fogatlan boldog mosollyal fogadta kétszínű pénzérmémet. Mindig melléje kötöm ki a kutyámat, és szólok, hogy vigyázzon rá. Vigyáz is. Akarom, hogy úgy érezze: megszolgálta a lovettát. Így ma mindenki boldog.

2011. május 1.

Meglepetés ért, mikor is reggel kilenckor Danielzon megjelent, nemcsak azért, mert vasárnap számára ez igen korai időpont, hanem mert egyáltalán. Épp fogat mostam, csorgott a víz, de azért hallottam furcsa hangokat, röfögést - Maci mindig röfög, prüszköl, ha nagyon boldog -, szóval megjött a Nagy Ő, és az örömtáncnak nem akart vége szakadni.

Mellém ez a dög csak akkor telepszik, ha dörög az ég, de Daniról nem tudott leszállni. Rám is kábé úgy néz, mint olyanra, aki mit akar itt, amikor ő az igazi gazdája térdét birtokolhatja.

Az ő mindig hegyes fülei csak akkor konyulnak le, ha az élvezet mindent átütő. Kisfiam önmagát hozta nekem ajándékba, plusz azt, hogy levitte a kutyát egy órára mászkálni. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem ez sokkalta többet ért, mint egy szál rózsa. Ezerszer. Átöleltük egymást, beldecsókolhattam az izmos nyakába, közben Maci igyekezett hatalmas ugrásokkal széttolni bennünket, ja, ez benne van a pakliban. Mindenki boldog volt, igazán. Szebb anyák napját nem is akartam volna.

Sajnos, az én szponzorált hajléktalanaim - kettő van rendszeresen - mostanában nem kapnak tőlem kétszínű pénzérméket, amiket szoktak, mondtam, hó vége van, bocsesz. De azért a kutyámat imádják, és mindig messziről köszönnek. Szeretem őket. Havonta ezresekre rúg, amit oda szoktam adni, de hát mindig nem megy. Utálom letörni reményeiket, ám néha muszáj. Ők igazán megértőek.

Nézetem a Csillag születik c. műsort, szerettem a kínai lányt, Timi Chen a neve, azt mondta: "A lehetőséget meg kell ragadozni".

Hallom, hogy az antidepresszánsok olcsóbbak lesznek. Valaki jól kigondolhatta ezt. Nő a szegénység, nő a gyógyszerek ára általában (és még mi minden), naná, hogy több lesz a depressziós, de legalább nekik legyen jobb.

Ki vagyok akadva, hogy holnap már május van! Úgy látszott, a tél sosem ér véget, most meg hirtelen mindjárt itt a nyár. Reggel a szokásos gyönyörű, tizenegyedik kerületi, panelmentes utcákon ismét megközelítettem Daniel fiam lakóhelyét a kelenföldi központban. (Ő azért nem Dániel, mert Kölnben keresztelték.) Mindent betölt a virágok illata, a frissen kaszált fűé, és amúgy is a tavaszé. Útközben két kutyabarátunk is a kerítéshez dörgölődzött, fülvakargatásra várva, amit meg is kaptak, a többi meg ugatott. Szép szertartások ezek. (Vajon Kate és William valaha is átélhetnek-e ilyet? Sajnálom őket. Nem.) A Dani háza előtti parkban megint két ismerős apró kis kutyával barátkoztunk, gazdáikkal köszönőviszonyba kerültem az elmúlt hónapok alatt, mióta - úgymond - odajárok. Szeretvén célokat magam elé tűzni bármi megmozdulás kapcsán, ezúttal a Suzukink csomagtartójában a takarításkor felfedezett - szerintem tavaly nyári, horvátországi kirándulásuk alkalmával eltárolt - csomag Graftschafter feliratú, szezámmagos kenyérke volt a cél, amely kenyérkék inkább kétszersültek, ropogósak, omlósak, elrághatóak. Nyilvánvalóan diétásak, víztartalmuk nincs. A kenyeret kiloptam a csomagtartóból, és biztos vagyok benne, hogy már senki nem is emlékszik rá, hogy ott volt. Én viszont örömmel fogom megenni. Egy darabig ültem még a parkban a kutyával, bámulva gyermekem ablakát, de hát korai órán, hétvégén nem szokott nála semmi történni. Nem is vártam. Kies utcákon hazafelé trappolva álmodoztam: itt is lakhatnék, meg ott is - mármint ha nyernék a lottón -, milyen szép lenne. Az álmaim úgy lefoglaltak, hogy észre se vettem, máris hazaértem. Az se tűnt fel, hogy két és fél órát sétáltam. (Hja, akinek van két jó lába...)

Sajnálom őt. Voltam én is 16 évvel fiatalabb srácba szerelmes, de mindig tudtam, hogy e kapcsolatnak nincs jövője. Ő viszont azt hiszi, hogy van. Én elfogadtam, amit a sors adott, örültem neki, de nem terveztem semmi folytatást. Ő tervez. Ezért sajnálom. Az se mindegy, hogy én, említett kalandom idején 47 éves voltam, ő viszont 64 most, mikor reményeket táplál. Életteret akar változtatni, odaköltözni, ahol ő van, akit szeret, és sajnos elhiszi, hogy ennek jövője is van. Nem tudom, meg sem próbálom lebeszélni, mert ha valaki szerelemből, szerelemtől hülye, annak úgyis hiába beszélsz. Egy ölelésből következteti, hogy érzelmeit viszonozzák. Meg persze szavakból. A szó elszáll. Aztán az ölelés is. Vajon mikor és kinek van joga figyelmeztetni az ilyen, agyilag elszállt nőt, hogy vigyázzon? Vajon szabad-e egyáltalán? Én hagyom, hadd legyen boldog addig, amíg azt hiszi, hogy amit hisz, azt hiheti. Nincsen szívem felvázolni a sanyarú jövőt. Szerelempárti vagyok, fejesugrás-párti is vagyok, mint ő. Épp fejest ugrik valamibe, ami mindent eldönt és megváltoztat, és én hiába látom úgy, hogy hülyeség, ha neki jó, azt kell mondanom: tedd. A racionalitás néha nem működik. Van ilyen is. Itt állhatok én talpig racionálisan, ha az érzelmek, a kémia, a lelkek mégis találkoznak, hiába a korkülönbség. Sosem tudhatod. Ezért nem szólok bele. Csak aggódom és félek - helyette is. (Mégiscsak a testvérem.)

Naná, hogy Kate és William esküvője tarol mindent, még a műsorfüzetben szereplő műsorokat is negligálják, hogy megismételhessék a megismételhetetlent. Ezért inkább írok, hogy ne kelljen tévét néznem. Ha ezt a tömérdek lóvét valami kutyamenhelyre, vagy - bocs - szerencsétlen sorsú gyerekekre fordították volna, hát jobban érezném magam. A királyság intézményét akarják fényezni, aminek sokan már leáldozását kívánják. Dől beléjük a pénz, szórják ezerrel, én meg büfögök ettől. Oké, két szép, fiatal ember egybekelt. Miért nem csinálták magánügyként, családi körben, miért nem költenek fontosabb dolgokra? Na miért? Mert rengeteg szórni való pénzük van (az adófizetők jóvoltából). Szerintem még a népemet is kisegíthették volna a slamasztikából ennyiért. Van nálunk is elég nyomorgó. Az egész felháborít. Úgy, ahogy van. Tisztában vagyok vele, hogy a cirkusz kell a népnek, na de ennyiért? Most akkor egy angol ruhagyári munkásnő majd boldogan tér meg 15 négyzetméteres szobájába aludni, mert ott lengethette a zászlót a királyi család vonulása mellett? Szánalmas. Mármint az, hogy ettől ő boldog lett. Talán fel sem fogta, hogy ezt is ő fizeti.

Én is szánalmas vagyok. Túl sokat reméltem a mai naptól. Cybergyerek, a főnököm megtért Ázsiából négy hónap után, ahol nem fázott, mint én, nem is esett hanyatt a jégen, mint én, a lába sem fáj, igaz, én mondtam neki, hogy átvészelem az eltelt hónapokat fizetés nélkül, de szinte féllábon, szűkölve vártam a mai napot, hogy végre lóvét is hoz. Nem hozott. Majd jövő héten. Körülbelül ma estig volt elég pénzem az éléshez. És már jókora adósságokat is begyűjtöttem, amik alig várhatnak (villanyszámla, baráti kölcsön, internet). Természetemnél fogva utálok kérni, de - szintén magamban szűkölve, szégyenkezve - megkérdeztem, legalább egy tízezrest tudna-e adni addig, amíg kifizet. Adott. Nem látszott boldognak. De ebben a konkrét esetben nem volt más választásom. Utáltam a helyzetet, magamat, de örültem a tízezresnek, el is mentem rögtön csirke farhátat venni, és meg is főztem. Ezúttal nem hagytam ki a húslevesből a fehérrépát sem, aminek mostanság 799 forint kilója. Agyrém. Az a tíz dekás szál tehát, amit be mertem áldozni, 80 forintomba került. De legalább a levesnek jó íze van, és napokig elleszünk vele, én, meg a kutyám.

Józsi bácsi:
- Tudod te, anyukám, milyen nagy dolog az, hogy az ember pisálni tud? Nem tudod, látom a képeden. Pedig nagy dolog. Mit rinyálsz itt fillérekről, mit számít a pénz, ha az ember már pisálni sem tud?

Azt nem tudom, ki ül a Sierra India Hotel c. Z-50-esben, de azt tudom, hogy szerettem ezt a gépet nagyon. Könnyű volt a botkormánya, engedelmes volt, és hát... ezért szerettem. Éppen Budapestről tartunk valahová el, edzeni. Ne kérdezd, mikor.

Én és Csumi kutyám babakorában, 97-ben, akkor még nem tudtam, micsoda nagyszerű nagykutya lesz belőle, de már az is lenyűgözött, hogy itt, első délegyházi kirándulásán szó nélkül utánam jött a tóba, ha ember lenne, azt mondanám: nem kérdezett semmit, bízott bennem, és rögtön tudta, hogy kell úszni.
Mellettem Pöcök, a sátortáboraink nagy könyvelője, lelke, mozgatórugója, csodálatosabb csajt nem ismerek. Ő tud mindenféle kártyajátékot, tud scrable-zni, főzni, számolni, nevelni, énekelni, szóval mindent (kivéve inni, azt nem tud). E nőszemly nélkül semmilyen buliba menni nem volna kedvem, de szerencsére ott szokott lenni minden kivételes alkalommal. Humoros, őszinte, és az őszintesége a legfontosabb; mindenkit befogadó, nagyon talpraesett, és mindig józan. Ki se néznéd belőle, hogy ma már két hatalmas, szépséges fia van. Mindegyik fél méterrel túlnőtt rajta. Merthogy ő pici maradt genetikusan. De határozott, és tudja, mit akar, amivel kompenzál mindenféle méretkülönbséget. Nagyon szeretem, és méginkább becsülöm. Szeretnék olyan lenni, mint ő, de hát már régóta más vagyok.

Az idős hölggyel ma is találkoztam. Éppen egy barna pellerin volt rajta, de a piros-fehér csíkos kalap még a tegnapi. Tényleg egy jelenség. Ki volt akadva attól, hogy az unokáját, ki 19 éves, behálózta egy öreg nő. Később tudtam csak meg, hogy az öreg nő egy 22 éves egyetemista lány. Az ő felfogása szerint ez a 3 év rettenetes. Mert hogy a nő már biztos nem szűz. Na és, kérdeztem, legalább tanul valamit a gyerek. És akkor beleütköztem a legbetonabb falba: Erzsike - ez a neve az öreg hölgynek - elmondta, neki az első a férje volt, és az utolsó is. Dacára annak, hogy már negyven éve meghalt, és annak is, hogy a falujában többen udvaroltak neki utána, az egyik férfi meg is fogadta: ha ő nem megy hozzá, akkor örökre agglegény marad. És ezt be is tartotta. Erzsike hajthatatlan, neki minden férfi rossz, kivéve elhalt férjét, aki néha még főzött is helyette.
Ennyi mindent tudtam meg negyedóra alatt... Próbálkoztam hülyeségekkel, hogy például nem árt több szerelembe is beleesni, mert az élet szép, élni kell, de mind lepattant róla, mint borsó a falról. Szinte magánkívül volt attól, hogy az unokája ilyesmibe keveredett, és 3 napot eltöltött az "öreg nővel" a szülők tudta nélkül. Tényleg próbáltam nyugtatni, elővezettem, mennyivel rosszabb lenne, ha betört volna, ha kábítózna, ha fának ment volna egy autóval, de nem tudtam relativitásra bírni. Ő már így marad. Csak azon aggódom: rajta kívül még hányan képtelenek ennyire a toleranciára? Ilyen súlyos esetet én még nem láttam. (Annak ellenére, hogy ma is drága szemének szólított, meg ette a szivemet.)

Hihetetlenül harsány, piros-sárga-kék csíkos, horgolt pelerinben, fején piros-sárga csíkos kalapban ügetett az öregasszony, 90 éves, az Andor utcában, csak messziről intett nekem, folyton siet, és ha találkozunk, csak az meséli, mi a baja, és melyik orvostól jött, vagy hová megy éppen. Elképesztő dinamika van benne, s mindig úgy köszönt: "drága szeme". Panaszkodik, hogy Veszprémből elüldözték a cigányok, de itt, Pesten sosem találja a helyét. Vissza nem mehet, itt nem szeret, tehát bolygó hollandiként rója az utcákat, és mellesleg mindenkit ismer, mindenkivel beszél, egy intézmény. Nagyon-nagyon tisztelem. Csodálatos élőlény. A jóisten tartsa meg sokáig.

Cincóka. Mantyóka. Kuntyóka. Puntyorka. Luntyóka. Te kis fasz. Ez mind a kutyám hívóneve. Remélem, szeretetteljesnek hangzik.

Délután megint- századszor - megnéztem az István a királyt. Régi verzió, nem tisztán helyszíni felvétel, mert belekevertek, nagyon jól, és a hangja tökéletesen szólt. Vikidál, Deák Bill, és aki még kell. Bizony megkönnyeztem. És vele énekeltem.
Most a Psalmus Hungaricus megy mindenütt - nemzeti gálaest van -, kövezz meg, de engem ezzel a világból is ki lehet kergetni. Viszont a Carmina Buranát reggelig is tudnám hallgatni. Úgyhogy nem vagyok reménytelen eset.

Elment a két lány virágot szedni,
Elindulának, kezdének menni,
Egyik a mástól kezdé kérdezni,
Ki volt az este tégedet kéretni?

Már engem mátkám tizen kérettek,
Adj jótanácsot árva fejemnek,
Hogy a tíz közül melyikhez menjek,
Hogy virág helyett kórót ne szedjek!

Szántottam gyöpöt, vetettem gyöngyöt
Hajtottam ágát, szedtem virágját,
Az igaz mondás, nem ember-szólás,
Hogy a rossz férfi holtig való gyász.

Ez a dal jutott eszembe. Mostanában sok ilyen eszembe jut mint jó nagymamának - aki lenni szeretnék egyszer -, aki az unokájának csupa szépet és jót tanít, énekel. Jó lenne megérni. Mivel tényleg többször eszembe jut, és mivel tudom, hogy meg szoktam érezni az eljövendőt, hát reménykedem. Egyszer csak hátha bejelentik, hogy unokám fog születni. Rám férne. A furcsa az, hogy mostanáig eszembe sem jutott ilyesmi vágyakozás, de most hirtelen mégis. Mit jelenthet ez? Ne is figyelj rám, ezek amolyan ünnepi gondolatok, holnapra elmúlnak.

- Anyucika, annyira szeretlek! - már tudtam, hogy nem józan -. Te vagy az életem értelme! Köszönöm, hogy felneveltél! Hogy rendes emberré tettél! Hogy törődtél velem! Lehettem volna drogdíler meg csavargó is, de nem lettem. Te vagy nekem a legfontosabb a világon. Annyira örülök, hogy ezt elmondhattam! Ugye, nagyon vigyázol az én Maci kutyámra?...

Nem álmodtam, ezeket a fiam mondta ma délelőtt a fülembe telefonon. És még sok hasonló mást is, szabályos érzelmi túláradás keretében. Hát ne olvadjak el? Dehogynem. Természetesen hasonló gyengédséggel válaszoltam és köszöntem minden szavát. Biztos, hogy még nem józanodott ki a tegnapi buli után. Olyankor szokott ilyesmiket mondani. Számomra ez akkor sem von le semmit a vallomás értékéből. Ritkán rúg be, de akkor nagyon, néha még másnap délutánig is eltart a delírium. Viszont ilyenkor, hidd el, tényleg őszinte. Húsvétkor ugyan nálunk sosem volt szokás ajándékot adni, de én most mégis kaptam. Megkönnyezem... hadd legyek néha gyenge én is. Gyönyörű ez a nap!

Van, aki ittasan durvává válik, van, aki egyre jobban szeret mindenkit, akár az egész emberiséget a keblére ölelné. Én speciel az utóbbi vagyok. Itt van viszont Kati, aki az ellenkezője. Számtalan ivásos bulin döngölt engem a földbe, olyankor kiderült, milyen rossz anya vagyok, még a kutyámmal sem tudok bánni, és fel sem sorolható, mi mindenben vallok én kudarcot. (Jó, nem vagyok pszichológus, de nyilvánvaló, hogy saját visszafojtásai, kisebbségi érzései törték át a gátat, és vetődtek épp rám tigrisként, merthogy én voltam ott. Mindegy. A végén mindig sírva borultunk egymás nyakába, úgyhogy dolog letudva.) Katit azóta is töretlenül szeretem, mert aki barát (én), az megbocsát (akkor is, ha nem kérnek bocsánatot). Soha nem fogok e dolgok miatt ítélkezni fölötte, legalábbis nem úgy, hogy ellököm magamtól. Ma is legjobb barátomnak vallom. Az is marad, ha akar. Az ilyesfajta dolgokra úgysem emlékszik, nem azért, mert könnyebb ezt mondani, hanem mert tényleg volt benne annyi töltés, hogy ezt el is hiszem neki.

Csak arra akartam mindezzel rávilágítani, milyen rejtett tartalékokat hoz a felszínre egy kis pia, milyen elfojtott, talán soha józanul elő nem kerülő töltések robbannak ilyenkor fel és szórják tűzijátékként szanaszét az infókat, amiket különben nem hallhattál volna. Tanulságos lehet az a buli, amikor az ember tiszta valójában kénytelen megmutatkozni, mert az alkohol levette róla a kényszerzubbonyt (vagy öltönyt, vagy kötelező egyenruhát), és már semmi sem maradt, csak a meztelen őszinteség. (Már csak ezért se árt néha társaságilag berúgni: sok dolog kiderülhet.:))

Biztos említettem már: a Repülőszövetségben minden év végén volt István-napi záróünnepély, ilyenkor Matuz István, a főpilóta hozott sült hurkát, kolbászt, bort, tányért, terítőt, kenyeret, szóval megadta a módját. Kollektív - berúgásos - népünnepély volt, mondjuk ki bátran. A berúgás bizonyos fokán István rámszegezte mutatóujját, és megkérdezte: "Tudod, hogy miért utáltalak én téged?" A második évtől a tizedikig már mindenki várta ezt az elmaradhatatlan kérdést, és tudta a választ is, titkon vihogva hallgattuk a kinyilatkoztatást. Utálatának lényege az volt, hogy előbb lettem motoros oktató, mint ő. Nemcsak hogy fiatalabb voltam nála, de ráadásul NŐ. Azt hiszem, ezt sosem fogja nekem megbocsátani, ha már tíz évig nem tudta. (A történelmi hűség kedvéért elő kell adnom: ő Határhegyen pilótáskodott, én Fahegyen meg Budaörsön, eleinte azt sem tudtam, hogy ő létezik. Aztán már tudtam, és tiszteltem. Mivel szavaiból mindig kiéreztem, hogy szerinte valamiféle versengésben maradt alul velem szemben, s ezért utál, nos: fogalmam sem volt az egészről, amíg ő el nem mondta. És tíz éven át mindig elmondta... Ha hallgatott volna, ma is azt hinném, hogy ő már rég oktatópilóta volt, mire én szakszolgálati engedélyt szereztem. Tényleg ezt hittem. A Matuz név nekem - miután megismertem - fogalom volt. Mindig felnéztem rá mint idősebbre és mint elöljáróra. Komolyan! Ja, és ez ma is igaz. Ettől függetlenül, ha még az életben valaha együtt isszuk le magunkat, megint elő fogja vezetni, hogy miért is utál engem... megszoktam. No és most már azért is utálhat, hogy ezt megírtam.)

Ez is 94, ez is Zöldike, akire támaszkodom, a vb előtt, Fahegyen. Bárcsak leadnám azt a pár kilót, ami akkor még nem volt rajtam! Miért kell az embernek vénségére elhíznia is? Legalább egy tízes, ami most keserít. És akkor még az órám is megvolt...

Egy darázsnak látszó méh minden nap be akar költözni a szobámba. Először hirtelen egy melltartót kaptam fel egyéb rongy hiányában, és vadul csapkodni kezdtem az ablak felé terelve a zöngő lényt, közben kiáltoztam, hogy kifelé! Szegény kutyám azonnal kirohant és elbújt a sötét fürdőszobában. Percekig tartott, mire előcsaltam, vigasztaltam, belesuttogtam a puhaszőrös fülébe, hogy nem követett el semmiféle bűntényt. Nyilván nem értette, csak a gyengédségemet, de az is elég.

Dunakeszi, hétvégi repülőnap. Daka repült, háton is, meg máshogy is, a közönség riadalmára, illetve örömére. Nagyjából így szoktam kinézni leszállás után, illetve felszállás előtt. A hangsúly az elégedett pofán van. Ez egy Z-142-es. Nem pont műrepülésre találták ki, dobott orsót például nem szabad vele csinálni, de azért, aki nem ért hozzá, és nem túl nagyigényű, élvezhette a bemutatót, amit ez a gép kibír. Annyit bele is tettem. (Itt speciel úgy nézek ki, mintha elöl nem is lenne elég fogam: a hosszú orrom szokott ekkora árnyékot vetni.):)

Mindig bajban vagyok az évszámokkal. Ha tudnám, Lánc Tibi melyik évben halt meg, azt is tudnám, hogy ez a kép mikor készült: egy évvel előtte. Talán 92-ben? Lánc Tibor volt akkor még a Magyar Repülő Szövetség elnöke, a gépem jobb szárnyán áll. Karizmatikus figura, aranyos, jó ember, Malév-kapitány volt, de elvitte őt is a szokásos kór, amit - saját teóriám - a nagy magasságú repülések okozta sugárzás okoz. Rák. Volt férjem szokta mondani, ki szintén kapitány volt: ha nyugdíjba mész, egyrészt előtte gyorsan csináltasd meg a fogaidat (később már nem lesz rá lóvé), másrészt intézd el, hogy utána Csernobilba vigyenek évente rekreációra, mert a sugárzás megvonása kóros következményekkel járhat. Hidd el, hogy ez a vicctől elég messze van. A pilótákat 9 ezeren csak egy nyomorult plexi választja el a durva légköri sugárzástól, amit már odalent, 9 kilométerrel lejjebb is 30 faktoros lószarokkal akarunk kivédeni. Sokszor hiába. Ezen el kéne gondolkodni mindazoknak, akik ma is tizedannyi fizetést adnak a forgalmi pilótáinknak, mint a tőlünk alig messzire - nyugat felé - eső országokban. (Hej, most megint kibújt belőlem a környezet- és pilótavédő vadállat.) Nem sok olyan közforgalmi pilótát ismerek, aki ne rákban hunyt volna el. Amennyiben persze túlélte a pályája során adódó vészhelyzeteket, és megérte a nyugger-kort. (Az is megérne egy misét, hogy vajon az ő nyugdíj-korhatárukat ki merészelné egálba hozni mondjuk egy titkárnőével.)

PPL, CPL, IFR, VFR... kaptam kérdést, hogy ebből nekem mi volt meg. Oh, kedves nem-pilóta, ha nem érted, ne is akard érteni. Ezek jogosítások, mint az is, hogy hány repülőgéptípus van beírva a szakszolgálati engedélyembe. Amit nem újítottam meg 1995 óta. A világon semmi értelmét nem látom az olyan kérdésnek, ami arról szól, amit maximum egy évig lehet megőrizni, vagy alig tovább. Ezek lejárt dolgok, az ember elveszít mindent, ha nem megy vizsgázni a kötelező időn belül, vagy orvosira, szintén évente. Hiába van húsz típus a szakszolgálati engedélyemben (ami rég lejárt), azok a típusok talán már nem is léteznek. Én tehát le vagyok írva már jó régen, mondom ezt mindazoknak, akik nem tudták eddig. Nem vagyok már régóta tényező a repülésben. Legfeljebb az emlékeimet írhatom meg, amik ma is érvényesek.

Itt van például az angliai műrepülő vb 86-ban. Dani mérete igazolja, hogy jól saccolok, ami az időt illeti. Mögötte apja legújabb fejlesztése, az Extra-230 - mármint akkor legújabb. (Néha már a típusokban sem vagyok biztos; ezzel a géppel nem repültem soha. A neten fellelhető EA-230-asokon néha nagyobb kabint látok, tehát lehet, hogy tévedek. Kit érdekel. Ne higgy senkinek, nekem se!)
Arra a vb-re azért nem vittek ki, mert egyetlen nő voltam - mint szinte mindig -, nem érte meg a befektetést. Mutti jóvoltából mégis odamentem Danival, befizettem a kötelező több mint 100 font lóvét, hogy ott lehessünk végig, és a szállításról gondoskodó autókba is beülhessünk. Ez az MHSZ akkori, ott lévő vezetőinek marhára nem tetszett, de a "nyugaton" ez így működött, nem lehetett büfögni. Vagyis hiába. Pénz beszélt, tégla hallgatott. Mi meg végignézhettünk mindent.
A vb záróünnepélyére emlékszem intenzíven: nem túl nagy terem, dugig emberekkel, versenyzőkkel, a háttérben néhány szorgos ember vadul csomagolta el a borosüvegeket, amiket alapból a rendezvényre szántak, még néztem is rájuk kritikusan, de csak vigyorogtak, és lopták a muníciót. Semmi szervezés, semmi protokoll, ilyen szánalmas világbajnoksági zárót Magyarországon elképzelni nem lehetett volna. Mi mindig a maximumot hoztuk ki ebből, és ezt a legjobb értelemben, dicsérőleg mondom. Nálunk mindig megadták a módját, gazdagon, néha még túlzottan is, de következetesen. Tehát életem legszánalmasabban megszervezett vb-jét pont Angliában kellett látnom. Akkor még, ugye, én keleti voltam, vasfüggöny mögötti, talán épp azért gondoltam, hogy itt nyugaton minden szebb és jobb, de hatalmasat csalódtam.

No, erről a képről most ez jutott eszembe. Meg persze, hogy Heathrow-ra tartván hogy lobogott Dani utánam, mint győzelmi zászló, annyira rohantunk számtalan folyosón és egyebeken át, csomagokkal rakodva, de aztán nem késtük le a gépet. Az a reptér hatalmas, ajánlom mindenki figyelmébe, hogy időben induljon el.

Az este már megvolt a nyilatkozat, hogy a lakásomat a múltkor itt-járt család venné meg, de 200k-t le akartak alkudni. Abból a röhejesen jó árból, amihez viszont ragaszkodom. Ingatlanosom természetesen tőlem várta a megoldást, pedig szerződéskötésünkkor határozottan kijelentettem: nekem 10.5 milla kell, a többi az ő dolga. Mit is vártam? Talán, hogy ő is alább ad valamit? Akkor talán én is alább adtam volna valamit. De nem ennyit. És nem csak én. Ez az üzlet elúszott. De - jó drágán - kihúzhatom magam: én kemény voltam. Az is leszek. Egyrészt az ingatlanos elég nagy, 4,2% hasznot lőcsöl rám, amit akkor kell kifizetnie a vevőnek, amikor leteszi a foglalót, másrészt nem értette meg, hogy én ragaszkodom az árhoz, amit nekem kapnom kell. De ragaszkodom. (Barátnőm 3 éve ugyanilyen lakást adott el 13 millióért... jó, tudom, azóta válság van, meg egyebek, csak úgy mondom. Nála is próbálkozott a vevő, ő azt mondta, tárgyaljon az ingatlanossal, engedjen ő, ha megéri neki. Róla vettem példát.)

Hirdetéseket nézegetve láttam olyan lakást, amiben ugyanolyan kicsi, hosszúkás kályhával fűtenek, mint nálunk valaha: a gyerekkoromat hirtelen felidézte. Sok estén ücsörögtem ott a lobogó szájjal világító kályha előtt, egyedül - amit persze szüleim abszolút megtiltottak, ahogy kell, de azért egyedül hagytak, ahogy kell -, és tologattam belé a vékonyra vágott aprófát, tápláltam, etettem, élveztem a meleget, a fényt. Imádtam látni, ahogy a vékony faág lángra kap, felfénylik, és felzabálódik a tűzben. El nem felejthető emlékek ezek. Már csak azért sem, mert tudtam, hogy nem szabad. Mégis tettem. Élvezettel.

Az ember - szerintem - amúgy is mélységesen kötődik a tűzhöz, a lobogásához, a színéhez, a melegéhez, a látványához. Valami ősi dolog lehet ez. Én annak éreztem már kicsi koromban is. És mindig máskor, ha farkas-hegyi táborzáráskor a tűz köré gyűltünk, vagy számtalan más, például gödi, dunaparti tábortűznél, amikor csak annyi volt, hogy belenéztem, elvarázsolódtam, éreztem a köröttem lévők melegségét, együttesét, ami ilyenkor szorosabbnak, támogatóbbnak tűnt, mint tűz nélkül lett volna. Sőt, tűz nélkül nem is lett volna.

Gyakran engem küldtek le az Izabella utcai szoba-konyhás lakásunk pincéjébe, hogy aprítsak fát. Elég jól ment. (A mai, modern világ rengeteg, idiotizmusig túlspilázott, gyermeket óvó-védő-nehogymár-majdén-hogyképzeled-nemvagyképesrá-megvágodmagad-szemlélet az, ami nálam még hiányzott, hála a jó istennek.) Tehát odalent a sötét pincében, egyedül, tíz évesen úgy aprítottam az éles baltával a fát a tönkön, ahogy apámtól láttam. Jól. Az aprót nagyjából 2-3 centi vékonyra, hogy szívesen meggyulladjon, a vastagabbakat pedig úgy 10 centi vastagokra, ami egy átlagos fatörzs - ezeket gurigákra fűrészelve szállították - négybe-hatba vágásával elérhető volt. Nem állt a balta se a kezembe, se a lábamba. Csak a fába. Jól szórakoztam. Feladat volt, amit teljesítettem (a pince dohos, frissen szelt fával dúsított szaga még ma is az orromban van). Aztán a szeneskannában még a német brikettet is felcipeltem a másodikra. Mert azzal is fűtöttünk a fa mellett. A kicsi, hengeralakú, zöld kályhánkban. Amely előtt - egy azbesztlapon - minden második nap megfürdetett anyám a nagy lavórban. Előtte meztelenül körbe-négykézláboztam az egész szobát, boldogan, hogy nincs rajtam ruha. Ez volt a szertartás. A forró kályha mellett anyám lemosott, megtörölt, aztán irány az ágy. (Így utólag sajnálom, akkor persze észre se vettem, milyen nehéz lehetett neki a hatalmas lavórt felemelni, kivinni a falikúthoz, és kiönteni a fürdővizemet. Mint ahogy behozni sem lehetett könnyebb. Az anya már csak ilyen. Utólag jössz rá, mit tett, mennyit és hogyan. Érted. Nem azt kérdeztem persze, hogy érted-e, hanem hogy érted. Tette az anyád. Akiből csak egy van, mint tudjuk. Sok mindenből lehet kettő vagy több, de őbelőle, amíg világ a világ, csak egy lesz. Vagy volt. És marad mindörökké.)

Anya, hol vagy? Kérdeznék még sokat, vádolnálak még sokkal, dicsérnélek rengeteggel, de hogyan? Most már? Miért, hogy mire felnövünk, lennének okos kérdéseink, végre tudnánk, hogy egyáltalán mit kell kérdezni, mi a fontos, addigra már nincs kitől?
Ott egye meg a fene. Az élet nem habostorta. Magadra maradtál, barátom, akárcsak én. Amit nem kérdeztél meg, amikor lehetett, ma már nem lehet, túl késő. Soha nem kapsz választ. Neked kell kitalálnod. Meg nekem.

Az elmulasztott kérdések, válaszok, lehetőségek fájnak talán a legjobban, amikor már abba a korba érsz, hogy egyáltalán felfogod, mit mulasztottál el. (Az ifjak nem sokat kérdeznek. Gyötrődnek inkább, amikor az idősek mesélni kezdenek a múltról. Ha volna egy nagy Felkiáltójel, ami azt az érdektelenséget állítja meg, ami a fiatalok jellemzője, hát oda kéne tenni. Időben.)

Nem tudom, mi van ma velem. Teleholdkor meggárgyulok. Nézd el. Az ágyamból látom: a fejem felett kodészol a fényes telehold balról-jobbra, ez szinte sokkol, néha már éjjel 2-kor kivet az ágy. Szobámban ezüst fényesség, amit ő okoz, lámpát gyújtani sem merek, mert szent fénynek tűnik, éjszakai világosságnak, érinthetetlen megvilágosodásnak; csak megyek-jövök, és gondolkodom: vajon miért nem alszom inkább?

Bal kép rég volt, nyilván, hisz Dani ma már 29 éves (egy kölni gyorsfotós cellában készült). A jobb kép még csak 20 éves (olyan mértékig elhalványult az idők során, hogy jobbnak láttam megörökíteni e helyen). Örök lelkiismeret-furdalás gyötör azért, mert nemrég egy szemorvos azt mondta: ha Dani hordta volna a szemüveget tovább, mára meggyógyult volna a szeme. Akkoriban azt mondták: a szemtengely-ferdülése gyógyíthatatlan. Hát, hajrá, orvostudomány! Lehet gondolkodni, ki mondott jót, ki tett jót, és ki hibázott. Én biztos, mert hajlamos vagyok mindent magamra vállalni.

A bal kép a mai reggel. Teleholddal, mikor már a nap is készült felkelni. A jobb kép a mai este.
Józsi bácsi:
- Tudod, csibém, akinek a szemöldöke fölött több van, mint alatta, az gyanús. Ott valami nagyon el van ...szva. Kicsi orr, gyenge áll, vonagló száj, hablaty beszéd. Már csak te tudhatod - én rég nem értem -, mire való hozzá a faggyúzott hajmeresztés. Nekem a vécékefe jut róla eszembe, be is dugnám oda, ahová való. Na ne röhögj annyira, még a végén neked lesz ebből bajod. Pedig csak elmondtam, amit gondolok.

Nézegetem újra a hirdetéseket. Kérdeztem Danitól, lehet-e hitelt felvenni vályog- illetve vegyes falazatú házra. Negatív. Könnyűszerkezetesre lehet. Ki érti ezt? A világtendencia kezd visszatalálni a vályoghoz mint kitűnő szigetelő- és építőanyaghoz, miközben nálunk még mindig előítéletek pöttyözik ezt az építési anyagot. Miért kell nekünk mindig húsz évvel lemaradnunk?? Az elmúlt években számtalan olyan (Spektrum? National Geographic?) filmet láttam, amiben a vályogot a jövő építőanyagának jósolják. Te érted ezt?
Tudom, mikor Kati pár éve megvette a könnyűszerkezetes házát Fóton, akkor is csak egy bank volt hajlandó erre hitelt adni, a többi elutasította. Szerencsére már x éve benne lakik. Semmi baja vele. A részletek fizetését is csak a CHF-alapú hitel miatt nyögi jobban, mint előtte. Ő még bírja, szerencsére. De közben már majd tíz éve egy hatalmas, kényelmes házban lakik, ami nem mindegy, s amit nem ért volna el, ha akkoriban az Erste Bank nem nyeli le a könnyűszerkezetes megoldást mint fedezetet. Ily módon képtelen vagyok megérteni a bankok álláspontját: ha az egyiknek jó ez, a másiknak miért nem? Végül is csak az kéne, hogy számítson, hogy a hitelfelvevő képes-e fizetni, vagy nem. Az már kit érdekel, hogy a vályog, vagy a könnyűszerkezet a fejére omlik-e, vagy nem? Mitől jobb a tégla?

Valamikor, vagy 15 éve nézegettem Szilasligeten egy vályogházat, akkor még csak 3 milliót kóstáltak érte, a tulaj elmesélte, hogy egy napig fúrták a vályogfalat, mire átjutottak rajta, hogy a gázkonvektorhoz szükséges csatornát létrehozzák. Kérdezem én: egy téglafalon átfúrni mennyi idő lenne? Talán egy óra sem. Mitől rosszabb az, ami stabil, vastag, hő- és hangszigetel sokkal jobban, mint a tégla? Mindegy, nem vagyok se építész, se hitelügyintéző, szóval fejtsék ezt meg ők. Az említett filmekben többszáz éves vályogházakat láttam, amik ma is kifogástalanul állják az időt.

Hirdetésnézegetés közben jöttem rá arra is, hogy én tulajdonképpen luxuspanelban lakom. Hisz nálam nincs a fürdőszobában irdatlan bojler - el sem férne -, amiből a melegvíz jön, se a konyhában, és nincs egy kazán valahol, ami majd a fűtésről gondoskodik, s amely berendezéseket felügyelni, karbantartani kell, s ha elromlik, majd jó kövér lóvét kell fizetni értük. A falaim csupaszok, minden csöveken jön, méghozzá jó minőségben. Mondhatni: láthatatlanul. Hát mi ez, ha nem luxus? Csak nézem a parkolóban a luxuskocsikat: Mercedes, kereklámpás; BMW terepjáró, és még sorolhatnám: csak szegény szomszédom, Tornyai Tibi hőlégballonos barátom jár még - vagy már - a száz éves Nissan Micrával, amiről elöl-hátul hiányzik néhány elem, meg amúgy csupa rozsda. De arról már meséltem, hogy bedőlt a CHF-hitele, elvették a csilivili Suzukiját, és talán a lakása is veszélybe került. Addig örülök, míg a roggyant Micráját itt látom, azt jelenti, a lakása még megvan.

El sem hiszem, hogy 15 éve még így néztem ki... Esztergom repterén készítette ezt rólam Besenyei Péter, aki amellett, hogy jól zongorázik, kitűnően vág össze filmeket, még fotózni is tud. Alapból órásmesternek készült - gyönyörű, művészi ujjai ezt biztos lehetővé is tették volna -, én mégis örülök, hogy végül műrepülő pilóta lett. (A fotón még a Floridában vett ejtőernyős szemüveg van rajtam, amely Floridába Palotai Nándi vitt ki - A Nagy Ejtőernyős - mint arra érdemeset, akire az ingyen-repülőjegyét elpazarolhatja.) Vannak dolgok, amiket sosem értek meg, az előbbit sem. De megtörtént, nagy élmény volt. És tudtam segíteni neki elképesztő üzleti ügyleteiben, amik az ejtőernyő-vásárlást és -behozatalt illetik. De erről már szintén biztos beszéltem. Rémlik. Csak azt nem tudom, elmeséltem-e, hogy

2011. április 17.

Voltak tegnap lakásnézők nálam. A család férfitagja mérőszalaggal járkált körül, és mikor megkérdeztem, min változtatna, azt felelte: mindenen! A beépített erkélyemet visszabontaná, és számtalan kivett ajtót visszarakna, és szerintem a falakat is levakarná, amikre hosszú munkával ragasztottam fel kavicsokat, pénzérméket, cseresznyeszínű facsempéket. Életművemet készül lebontani. Nekem mindegy. Csak vegye meg. Még nem kaptam visszajelzést.

Ez a kép Vilniusban készült, szerintem 87-ben, szóval nem manapság. A Szuhoj típust tartottuk még akkor a legjobbnak. Az is volt. Ami mögöttem látható. A fővárosban, Kaunasban sétálva meglepve láttuk: ez olyan, mint egy "kihelyezett" nyugat a Szovjetunióban. Minden tiszta, a wc-ben még papír is volt, és az utcákon Ikarus buszok jártak. Tisztán és fényesen. Ott is bronzérmes lettem. Nem azért, mert olyan tökéletes vagyok, hanem mert Szergejeva hibázott. Ő lett volna - természetesen az első két szovjet nő mögött - a harmadik. De mégis én lettem. Ilyen a szerencse. Szegény Natalia Szergejeváról már írtam.

(Legnagyobb problémám amúgy mostanában az, hogy nem emlékszem, miről írtam már, és miről még nem. A hosszú blogok átka pont ez. Bocsássátok meg, ha ismétlem magam néha.)

Gyönyörű ma minden fény az utcán. Este van. Minden másképp látszik. Az utca végén a piros és zöld lámpák színbombákat küldenek, az autókról tükröző fények boldogságra ihletnek, a sarjadzó lombok között áttűnő lámpák szinte felhívnak valamire, talán arra, hogy örüljek. Örülök! Gyönyörű az utca, gyönyörű az élet.
A makulátlanul jó közérzetemhez valószínűleg az is hozzátesz egy lapáttal, hogy sikerült kipórszívóznom (utálom), elmosogatnom (utálom), mindent elrámolnom (utálom), letörölgetnem (utálom), és a frissen mosott ruha éteri Lenor-illatokat áraszt a lakásba - szeretem. Még ezenfelül egy nagy adag csirkeszerány-pörköltet is főztem, hozzá nokedlt (utóbbival kapcsolatban jegyezd meg, hogy két percnél tovább a friss nokedlit soha ne főzd, nekem sikerült 5 percig szétfőzni, piha!). Arra is rájöttem, hogy teljesen fölösleges a jó magyar pörköltbe olyanokat tenni, mint borskafű, fokhagyma, petrezselyem, majoranna - ettől csak pont olyan nem lesz, mint egy jó magyar pörkölt. Többé nem teszem. Már a szaga sem tetszett. Persze meg lehet enni, de mi a fenének variálok én, mikor az ősi recept az igazi? A magyar pörköltbe nem kell mediterrán fűszer, csak vöröshagyma és kalocsai paprika. Kész. (Soha többé nem fogom meggyalázni a magyar pörköltöt a fentiekkel.) Persze ha van pénzed, zöldpaprikát és paradicsomot is szelhetsz bele, de hát kinek van pénze? Ezek nem rontják az ízét, sőt.

Macit bombázni kezdtem a reklámokkal ily módon: - Egy hhhatalmas világ egy kis ttttelefonban! - felugrott. - Az Alpokban világra jött egy lila tehéééén! Képzeld el! - lábamhoz dörgölődzve nyüzsögni kezdett. - Citroen Chic! Ehhez mit szólsz!? - ettől már teljesen boldog volt. - Fáradékony, feszülő, visszeres lábak! - tettem rá egy lapáttal, ez már tényleg extázisba hozta. - Rakkoncccátlan kóccos fürtttök! - kiáltottam végül, amitől az ajtóig szaladt. A "Gliss Kur Satin Relax!" mellékmondattól pedig lehasalt, és ugatni kezdett. A Nivea Pure and natural-t már nem is kellett mondanom, hogy fokozzam a hangulatot.

A szélvihar folyamatos. Életemben sem láttam ennyi napon át tartó ekkora szelet. Reggel könnyelműen nem vettem fel sapkát, jól meg is bántam: lefagyott a fülem. A kezem is. Mintha tél volna.
Találtam itt a ház mögött egy mozdulatlanul fekvő embert a fűben. Hazafelé jövet is még ott volt, de messzebbről láttam, hogy vannak mozdulatai. Tehát nem halott. Hazatérvén felhívtam a rendőrséget, akik rögtön átkapcsoltak a mentőkhöz, akik pedig azt mondták, annyi autójuk nincs, hogy egy emberhez kimenjenek, aki lehet, hogy csak aludni akar. Miért nem megyek oda hozzá, és kérdezem meg, hogy mi van vele? Ó, persze, ez az én dolgom, feleltem, és leraktam a telefont. És lementem. Nekik volt igazuk: a pasi csak részeg volt. Mellé álltam kutyával, ráköszöntem, és kérdeztem, rosszul van-e. Azt mondta, nem. Aztán kért egy cigit. Mondtam, nincsen. Elmenőben udvariasan utánam szólt: "Köszönöm az érdeklődését." Aztán még azt is megkérdezte, hány óra van, mintha legalábbis megbeszélésre készült volna. Vagy csak egyszerűen azt se tudta, esteledik-e, vagy délutánodik. Nagyjából a fejét sem tudta felemelni. Lehet, hogy most is ott fekszik. Csak úgy, a fűben. Miközben jeges szél süvít végig az utcán. Mindenképp elmegyek arra, mikor újra leviszem a kutyát.

Lementem. Ember eltűnt, hála az égenk. Voltak viszont házbeli suhancok, szám szerint ketten, plusz még kettő általános tettestárs, láttam, hogy nagy köveket emelgetnek itt az ablak alatt. Miután a kapu mellett közvetlenül megláttam az egyik említett követ, amint egy szétzúzott galamb mellett feküdt - galamb bele kifelé -, nem volt nehéz összerakni a képletet.
Nyugodtan hidd el, hogy nem vagyok egy igazságosztó, egy bevállalós, konfrontálondó lény, de mikor megláttam a bandát a szomszédos téren a ping-pong asztalon ülni, bizony odamentem hozzájuk.
- Drága gyerekeim - így kezdtem -, láttam, hogy követ visztek, és láttam a halott galambot a kapu mellett. Talán nem kéne ilyet csinálni.
- Haldoklott a galamb, csak azért volt! - vágta rá mindjárt a kockás kapucnis, akinél a követ láttam.
- Ebben semmi kivetnivalót nem látok, ha haldoklott, neki is jobb, ha már nem él. Ez nem baj! Az a baj, hogy a kapu mellett van. Ha jön a cigányember, a Sanyi, nagyon ki fog akadni. Nem akarlak titeket befújni neki, úgyhogy szerezzetek egy nejlonzacskót, vigyétek valamelyik szemetesbe a galambot, meg a követ is máshová, és akkor nem lesz zűr.
A végén még el is köszöntek tőlem. Mire a kapuhoz értem, láttam, hogy a kis kockás kapucnis egy nejlonzacskóval a kezében éppen nekiállt összeszedni a széttört galambot. Annyira jól érzem magam ettől! Nem ripakodtam rájuk, próbáltam nyugodt és tárgyilagos maradni, és mit tesz isten, ez segített. Marira gondolok ilyenkor, aki hivatásos gyermekvédő volt egész életében, szerintem ezt tőle tanultam. Akaratlanul. Sajnálom persze a galambot, de ha már tőlük se tudott elmenekülni, akkor lelkemet megkeményítve azt mondom: neki is jobb így. Hirtelen halál. Jobb, mintha egy macska játszadozott volna vele még vagy fél órát (mellesleg az ismerős vörös macska már ott ólálkodott, mikor a kapu felé haladtam).
A kamasz pedig nem mind rossz.

Fent a debreceni műrepülő vb-n vonulunk, elöl Veres Zoli mint zászlóvivő, aztán Besenyei Peti, én, Talabos Gábor, Szász Alajos (milyen karcsú volt még!!), mögötte Kovács Pál, a mi örökös bírónk. Pocsék idő volt ezen a záróünnepélyen, sötét ég, nagy szél, a forróság - ami két hétig kínzott minket -, alig hagyott alább.
Az egyik - oroszok vadászgépeire tervezett - földhangárban táboroztunk, tudod, amelyik belül beton, a púpos hátán fű nő, nehogy a kémek fentről felderítsék, odabent pedig, a rengeteg, irtózatosan vastag betonnak köszönhetően az elviselhetetlen kánikulában is hűs volt a levegő. Az egyik belső kamrában (sötét volt és dohos) tároltam egy hatalmas görögdinnyét a földön (hol máshol?).
Még ragozom egy kicsit: Debrecen reptere akkor - talán még ma is - rengeteg betonpályával fedett volt, a beton forrón izzott a töretlen nyárban, árnyék sehol, fű kiszáradóban, állandó 40 fokban küzdöttünk az életünkért. Az egyik edzőrepülésem során majdnem elájultam. Meghúztam a botot, és elsötétült minden. Tudtam: nem vicc. Gyorsan leszálltam. A srácok rögtön megitattak valami Isostar vagy ilyesmi nevű itallal, mert a kiszáradás összes tünetét mutattam. Az életem legelviselhetetlenebbül forró nyarát ott kellett megélnem. És sajnos az összes csapatnak is, senkinek nem volt könnyű. A gépeknek sem. Forrt az olaj, gőzölt a benzin, de leküzdöttük baleset nélkül.
Elképzelhetetlenül üdítő élmény volt feltalálni a tíz kilós görögdinnyémet a nap végén a hangár zugában, hűs volt, lédús, és elég. Csámcsogtunk, mind a disznók, folyt az arcunkon a lé, életemben még nem esett olyan jól dinnye, mint akkor. Szerintem a többieknek se. Jó sok csend volt, míg megettük.

Már megint arra sétáltam... gondolom, nem csodálkozol. Ezúttal azonban Dánielt már nem találtam, se a kocsit. Ma korábban ment a központba valami továbbképzésre. A lift előtt futottam össze Attilával, ki a gyermekem szállásadója, a kisfiával jött le éppen óvodába menvén. Mondta, hogy elkéstem. Viszont vittem magammal ajándékot: egy ősrégi, Dani kb. 10 éves korából maradt farmerdzsekit, Las Vegas és egyéb feliratokkal, hidd el, nagyon minőségi darab, legalább száz márkába került Muttinak (persze, hogy ő küldte; van benne bélés, válltömés, és kívül egy csomó hímzés, ahogy kell). Attila kisfia már majdnem akkora, hogy viselheti. Neki szántam. Örülni látszott, bár erre nem vennék mérget. Attila szerint szereti a farmer-dolgokat, mondta, miközben szatyrába gyűrte a dzsekit, remélem, egyszer majd tényleg örömmel veszi fel a fia. Gondoltam, azt a száz kisautót meg miegymást is, amit még tárolok, lassanként reá fogom testálni, legalább valaki örüljön. Anyámtól örököltem a mentalitást, hogy nem szabad tárgyakhoz ragaszkodni: oda kell adni, amíg még valaki tudja őket használni. No mindegy, a kajával töltött dobozt (rizs, fasirt) ily módon hazahoztam. Nem tudok kiigazodni fiamon. Amikor vittem neki kaját, azt mondta, van kajája, minek hoztam. Két nap múlva - mikor üres kézzel mentem - azt mondta: most jól jött volna valami kaja, mert épp nincs. Valami fáziseltolódásban élhetünk: még nem jöttem rá, mikor kell és mikor nem. Majdcsak kitalálom! Ezért vagyok, nem?

Hosszú értekezésbe tudnék most kezdeni azt illetően, vajon érdemes-e gyereket szülni, vajon meddig tart az elkötelezettség, de megspórolom neked az eszmefuttatás pozitív és negatív megközelítése alapján generált lépcsőket, miérteket és mikénteket, szóval csak azt tudom biztosan, hogy ÉRDEMES. Az égvilágon semmi nem lehet fontosabb, mint a gyerek. Pontosan tudom, hogy most már nyugodtan elmehetek, szavam se lesz, hogy hiába éltem, mert egy gyönyörű ifjút adtam a világnak, aki ráadásul még (már) nem is deviáns. Beilleszkedett, tudja, hol a helye, tudja, mit ér, és aszerint viselkedik. Ez a majd három hónap, mióta nem velem él, bizonyíték arra, hogy felnőtt. Tudja a dolgát, és teszi is. Mindenféle (anyai) segítség nélkül is. Büszke lehetek rá, és ennél többet nem is akarok. Nem éltem hiába.

Nem tudom, van-e olyan szülő, aki időnként - pláne rendszeresen - ne kárhoztatná magát elmulasztott lehetőségek, távollétek, rosszul kezelt konfliktusok miatt. Szerintem ilyen nincs. Már ha egy normális, elkötelezett, igazi szülőről beszélünk. (Aki azt hiszi, hogy mindent mindig jól csinált, az hülye, igen.) Életemben rengeteg olyan alkalom volt, amikor főleg én számítottam, mentem repülni, versenyezni, edzőtáborozni. De ahová lehetett, Danit mindig elvittem. Egész kevés olyan hétre emlékszem, amikor másra hagytam. Mondd már te is, hogy jó anya voltam!

Ott dagonyázott Dani a Ford Transit csomagtartójában, a csomagok tetején (szerintem ő kapta a legkényelmesebb helyet), mikor Toulouse-ba autóztunk az Európa-bajnokságra, ott ült az An-2-esben, mikor oda és vissza mentünk Pérre edzőtáborozni, és elvittem Svájcba is a vb-re, ahol én nem repültem, de ott voltam, továbbá Angliába, ugyanilyen okból, pedig akkor még elég kicsi volt. Muttihoz minden évben kivittem autóval. Aztán elvittem Amerikába, Floridába kedvenc társaságommal, ahol persze, épp 18 éves kora táján olyan mérhetetlenül szemtelen volt, hogy mindenki utálta, azelőtt Cipruson is együtt voltunk, ugyanezzel a bandával, ott csak a büdös cipője miatt kapott kritikát. (A cipő valami kínai importból származott, már azelőtt bűzlött, hogy valaki felvette volna, mikor azonban órákig tévelyegtünk a ciprusi helyek között egy híres kolostort keresve - nem találtuk meg -, a dolog kulminálódott: a cipőt ki kellett hajítani az autóban ülők határozott kérésére...)

Danielzon az Atlanti-óceán hullámai között látható Daytona Beach-en. Ha szar anya lettem volna, ide sem viszem magammal, egyrészt, mert rohadt sokba került, másrészt, mert szemétkedett állandóan. Ahogy a teenagerek szoktak, hadd ne részletezzem (a vaskos cipője sarkát is átvilágították a JFK repülőtéren, mert gyanús volt). Ez 98-ban volt, csak azért tudom biztosan, mert egy floridai pub-ban éltük meg az éjfélt, megvolt a hangos visszaszámlálás nulláig, aztán jött a 99-es év, aztán lófasz hangulat. Egy indián ült az asztalom túlfelén, vele foghattam kezet. Ilyen szar szilveszerem se volt még, Amerika ide vagy oda.
Csak azt csodáltam, de nagyon, hogy amikor a kocsinkért mentünk, az erre hivatott ember tényleg odahozta, pont azt és pont úgy, ahogy kell. Sosem fogom megérteni, hogy csinálta annyi rengeteg kocsi között, amiket ráadásul ők parkoltak le, nem mi. És nem tudom, hová. (Sose fogom megtudni, mi a módszerük, de műödik.)

Ha most azt hiszed, hogy mentegetőzésből kifolyólag írtam ennyi sort, akkor tévedsz. Valami kis önigazolási kényszer van bennem, nem tagadom, de ez nem ugyanaz. Jó leírva látni, hogy mit tettem, hogy tettem, elolvasom jövő héten is, és jobban fogom magam érezni tőle. Tiszta önzés.
Alább Matala beach, Kréta szigetén. Ja, elfelejtettem, hogy Danit ide is elvittem a kedvenc társaságomat terhelvén részvételével. Ez még bőven Amerika előtt volt, még nem kezdett szemétkedni velem naponta.

Béreltünk egy Subaru kisbuszt, baromi keskeny kasznival, az út meg Kréta másik végéből Matalára legalább másfél óra. Szakadékok mindenütt. Volt egy kanyar, ami többször előjön álmaimban: úgy vettem be, hogy hatátreset volt: majdnem leborultunk. De aztán mégsem. Csak azt javaslom: ilyen Subaru kisbuszt ne bérelj, borzasztó ingatag. Ott a part mentén láttuk Elton Johnt - alteregóját -, amint hatalmas palacsintákat sütött. Jókat.

Szalai Gyuri vett egy egyszer használatos fényképezőgépet víz alatti felvételekhez: ennek köszönhető kisfiam megörökítése a matalai öbölben, víz alatt. Mivel nem valószínű, hogy ilyen kép valaha még fog róla készülni, ezt itt meg akarom őrizni. Nagyjából 13 éves lehetett. (Utálom az évszámokat, bocs.)

Visszatérvén a nyomorult valóságba: ma három döglött galambot láttam a ház mögötti nem hosszú sétányon. Szerencsére a kutyám nincs rázakkanva ezekre, de azért érdekelne, hogy megmérgezték-e őket, vagy mondjuk a madárinfluenza végzett velük? Egyik se jó válasz, ezúttal biztos nem a macskák voltak, amelyek számosan élnek környékünkön. Azok zabálják a galambokat, számtalan két szárny-egy mellcsont képletet látok itt, a köztes anyagot kirágták nyilván, de ez most más. Mitől döglenek a galambok?

Maci egy órája megint a székem mögé bújt. Nem tudtam, miért, de már látom: embertelen szélvihar kerekedett, zápor, sötét felhők. Ő jobb, mint egy meteorológus. Legalábbis rövid távon. Azt azért már végre megmondhatná valaki: mikor lesz igazi tavasz? Ezt még a kutyám sem tudja, pedig nagyon okos.

Ma reggel is arra vitt a lelkem, ahol Dani lakozik. Macival ott vártuk, hogy lejöjjön. Volt öröm bőven. Imádom ezt látni. Kiderült: nem tudta, hogy a kocsit már tegnap visszavittem. Hazahozott, és közben nem vette észre, hogy makulátlanul tiszta minden kívül-belül, hogy a törött tükör helyén egy új van. Ily módon az epedve várt dicsérő szó elmaradt...

Ica felmászott a fára
- mindig is adott magára -,
ha már egyszer megteheti,
másnak ezt át nem engedi.

Jön aztán a gond megint,
a mi Icánk letekint:
te jóisten, fönt vagyok,
most lejutni hogy fogok?

Kiáltozom: Pisti, gyere!
(ha ráhullok, béke vele...)
Fán fönt lakni nem szokás,
keresd, mi a megoldás! :)

Good old limericks:
There was a young lady of Niger
who smiled as she rode on a tiger
they returned from the ride
- with the lady inside -
and the smile on the face of the tiger...

Háj, próbáltam fordítani:

Mikor az ifjú hölgy Nigériából előkerült
mosollyal arcán a tigris hátára ült
a tigrislovaglásból visszakerült
- ám a tigris gyomrába kényszerült -
s a mosoly ezúttal a tigris arcára ült...

Elhoztam az autót pénteken. Dani azóta nem jött érte. Mostanában biciklivel jár dolgozni. Ma, ugye, vasárnap van. Szerencsére volt Forma-1 is, ami számomra a legfontosabb műsorszám. Vettel nyert, gondoltam.
Ingerenciám támadt a gyönyörű, fénylő, tiszta időben, hogy az autót végre rendbe rakjam (ne képzeld el, milyen állapotban volt! A tavaly nyári horvátországi nyaralás óta egy seprűvonás nem történt belül). Elmentem a kúthoz, kidobtam az ölnyi szemetet, kiporszívóztam, minden szőnyeget kivertem, aztán le is mostam kívül. Megjegyzem: szemérmetlenül kevés időt ad a bedobott pénz arra, hogy bármilyen eredményt produkálhass. Másfél perc! Százért! Mindegy. Pont annyi százasom volt, amennyiből befejezhettem. Hazaérvén levittem egy fél vödör vizet, rongyot, hogy belül is kitörölgessem a mocskot. Azelőtt a benzinkútnál volt csap, ahol az ember rongyot moshatott, ma már - valamiért - ez sincs. Megcsináltam itthon. A tökéletesen tiszta autót azután visszavittem Dani háza elé. Még parkolót is találtam. Valaki kinézett az ablakon, egy pillanatra, női fejnek néztem, de nem akartam ezzel foglalkozni. Csak otthagytam a kocsit, aztán elhúztam a kutyával haza. (Nem díjaztam volna, ha valaki azt mondja: vigyázz, itt az anyád! Mindjárt feljön!)
Oh, el ne feledjem, a jobb visszapillantó tükör már régóta romokban hever. Takarításom során találtam egy tükröt valamely ülés alatt, ami sehogy nem illett a meglévő foglalatba, mert hátuljára olyan műanyag csatlakozók voltak ragasztva, amelyek valószínűleg egy más típushoz lettek kitalálva. Azt tettem, hogy egy lábas vízben felforraltam az egész tükröt a hülye ragasztott műanyag izéivel, és egy idő után egy késsel a műanyag izéket simán le tudtam választani a tükörről. Ragasztót kentem rá vastagon, lementem, odanyomtam a tükröt, ami alakra végül is odaillett a foglalalatba, és kész. Szerintem még holnap is ott lesz. Meg azután is. Tehát: kész. Igazából már csak egy elismerő szót várok hősies tetteimért.

Úgy fütyörészik itt a szél ablakon-ajtón, réseken, mintha bérlete volna a zeneakadémiára. Néha már szinte művészi dallamokat hallok.

Séta közben láttam ma egy sárga szalagot egy fa törzsére kötve, azóta ki nem tudom űzni a fejemből a régi dalt: Tie a yellow ribbon round the old oak tree... Rémesek ezek a fejbe fúródó dalok, néha napokig nem szabadulok meg tőlük. Te hogy vagy ezzel?

2011. április 8.

Úgy látszik, Maci a légnyomásesést érzékelte tegnap, ami a hidegfront előjele (-szele), és pavlovilag összekötötte a nyári viharok mennydörgésével, amit ugyanilyen légnyomászuhanás előz meg. Ezért bujdosott mindenhová, a hátsó szobába, a sötét fürdőszobába, majd a székem mögé.
Minden esti séta után - az előbb is - előadja, hogy kirohan vizet lefetyelni a konyhába, majd hozzám üget, és ott teszi-veszi magát a térdem előtt oda-vissza, nehogy ki tudjam fűzni a cipőmet, mert azt eltakarja, közben pedig a pofájából csöpögő vizet ügyesen reám ejtegeti. Nyilván odébb lököm minden szoros elhaladásakor, amit nyilván játszásnak vesz (az is, hát nem?), és még közelebb, és még energikusabban nyomul, és így még több vízcsepp kerül a cipőmre, gatyámra. Ez az esti műsor. Meg a reggeli is. Meg a déli is. Szóval Maci-műsor.

Annyira szeretem ezt a képet! Peti még nem is őszült. Ez az ő igazi, őszinte mosolya, amit a barátainak tartogat. Én Besenyőt igaz barátomnak tartom. Imádom a pofáját, és a gyönyörű, zongorára termett kezeit. Amikkel annyi csodát művel. Meg az egész pasit úgy, ahogy van. Harminc éves ismeretségünk alatt egyszer sem volt hozzám "nemkedves". Maminak hív, a kezdetekkor ez még becsmérlő jelzőnek indult - nem is ő kezdte el -, hisz legalább 9 évvel voltam nála öregebb (sajnos, még ma is). Mint ahogy a válogatott keret többi tagjánál is minimum. Mielőtt elmentem Kölnbe, ő még épp csak friss kerettag volt, mikor visszajöttem, már híres lett a 84-es vb-szereplése miatt. Alapból barátságos ember, de éreztem némi fenntartást részéről irányomban. Hogy csak úgy visszacsöppenek a "semmiből", és máris feledve, hogy két évig ott se voltam. Akkoriban kezdett Tibi nagyinak hívni, persze sértő szándékkal, amit csakazértis vigyorral konstatáltam, majd a hívónév átalakult mamává, mamivá. Megszoktam. Nem is viselném el, ha Peti bármelyik mai mailjében ne így szólítana. Vagy a telefonban ne így köszöntene. Az elmúlt évek alatt ez a szó a gyengédség összes elemével felruházottá vált. Nem kell ragozni. Szeretem és rettenetesen féltem ezt az embert. Bízom benne, hogy együtt öregszünk meg, és rengeteg isteni vörösbort iszunk még együtt. Amit mindig teszünk, ha bulizunk. Van érzéke hozzá, haj!

Csak nem vihar készül? Maci úgy befurakodott a székem és a fal közé, hogy ki se tud menni, ha nem állok fel és nem húzom el a fotelt. Olyankor csinálja ezt, ha dörög az ég. Viszont nem dörög. Csak az ajtó apró zörejei jelzik, hogy szél viszont van bőven. Azt tudom, hogy közelít egy hidegfront, na de ilyen durva lenne, hogy a kutyám már most elsáncolja magát?

Azt mondja itt valaki - persze a tévében -, hogy aki szeret valakit, annak nem kell tartania attól, hogy csalódni fog. Mekkora marhaság! Csakis akkor kell ilyentől tartanod, ha szeretsz valakit! Mért törődnél azzal, akit nem szeretsz? Hogy tudna ő csalódást okozni? Annyi baromságot hallok bölcsességnek álcázva, hogy már csak néha figyelek oda.

Sinya.

Sinya éppen tanúként írja alá az anyakönyvet. Az esküvőmön. Nézd csak: vigyázó bal kezét odatámasztja, nehogy letérjen a vonalról. Ennyire fontos volt ez neki. Is. Nem nagyon akarnék most bőgni, úgyhogy olvasd el a fenti link alatt, amit egyszer már elég jól megfogalmaztam, azt hiszem, ha tudnék is többet mondani róla, most nem. Legfeljebb annyit, hogy ő egy feledhetetlen ember, repülőoktató, műrepülő pilóta. Repülőember, ahogy azt bárki romantikusan, vagy szakmailag, vagy akárhogy elképzeli. Mindenben ász. Volt.

Márta barátnőm most telefonált a kórházból - ahol én képtelen voltam elérni, mert ide-oda kapcsolgattak, automata hangjait, zenéit hallgattam -, mindegy, emlékeztetett igen régi, Izabella utcai rezidenskedésem idejére, amikor is Domokos néni kirakta a macskáknak a folyosó végébe a grízes nudlit, én pedig megettem. Bizony. Finom volt! Arra nem is gondoltam, hogy a macskák szeretnék-e, én voltam éhes, és kész. Még az ízére is emlékszem! Egy papírlapra volt kiterítve, és a macskák ritkán jártak a második emeleten. Szabad préda volt. Már akkor is - sőt, akkor inkább, de azt hittem, ez később máshogy lesz, de nem - küszködtem ilyen napi filléres gondokkal, úgy látszik, erre vagyok predesztinálva.

Strammer Maxot reggeliztem: Mutti hívta így a pirítósra pakolt rántottát, amit aztán a tévé előtt, komótosan, késsel-villával evett (az ő kiejtése szerint ez "stramamax" volt). Továbbviszem hagyományait.
Valaki azt mondta, a gyereknevelés a legextrémebb sport. Milyen igaza van! Ez legalább olyan frappáns megfogalmazás, mint a "biodíszlet", amit valamely politikus eresztett meg arra nézve, hogy csak ott ülnek, de nincs beleszólásuk semmibe. Naná, hogy az alkotmánnyal kapcsolatban. Én csak az eredeti szóhasználatot emelem ki, a többi része nem érdekel. Szerintem ez a szó el fog terjedni, mert annyira ütős. Tisztelem, ha valaki képes olyan szót alkotni, ami aztán szállóigévé válva később be is olvad a nyelvhasználatba. Ezt ilyennek ítélem. Mondhatjuk, hogy Heltai Jenő 1907-ben véletlenül feltalálta a "mozi" szót, amit ma már aligha tudnánk nélkülözni. S ami mindenki számára pont ugyanazt jelenti. (Nem úgy a "gizda" - talán már elmélkedtem erről -, ami az én időmben valami nyomorúságos, sajnálnivalóan szegényes külsőre vonatkozott, mondjuk egy pipaszár srácra, aki terminátornak képzeli magát, gyermekem szótárában viszont pont az ellenkezője: e szó dicsérőleg - pl.: hú, de jó! - volt használatban. Talán még ma is.)

Extra az Extrában. Egyik Dániel, kinek Extra a vezetékneve, a gép pedig, amiben ül, az apja, Walter Extra építette Extra-300-as. Jó, hogy nem kérdezed, mikorból, mondjuk, úgy 20 éve, Őcsényben kapta lencsevégre Hemmert Laci barátom (aki kiváló fotós és grafikus mellesleg, plusz egy végtelenül szeretni való ember). A dzseki, ami Danin van, még Mutti ajándéka; elképesztő szorgalommal küldött neki szinte hetente ruhát-cipőt-játékot, bármit, amíg élt. 94-ig pontosan. Addig egyetlen magyar gyártmányú holmi nem volt a fiún, amit nem bánok egyáltalán. Viszont kialakult egy oly mértékű igényessége (talán ezt sem bánom), hogy sosem vett fel magára szart. Olcsót. Inkább tartott két cipőt, két nadrágot, két pulóvert, de azok minőségiek voltak. Ja, és ma is azok. (Ajjaj, mint tudod, minden a családból eredeztethető... jó, rossz egyaránt.)
Szomorúan látom a Jet Stream feliratot is a gép oldalán. Ez a cég, amelyet Herkely Tibor fémjelzett, Farkas-hegyen működött, kb. két évig én is e cég égisze alatt oktattam Cessnával. Pl. egy olyan növendéket, akire emlékezni sem szeretek. (Főnököm lett később, undorító, elképesztő, nem túlzás, ha azt mondom: megalomániával fertőzött, paranoiás barom volt. Plusz kicsi és csúnya - ami sok mindent megmagyaráz, de nem mindent; talán a Napoleon-komplexust igen.) Szóval a céghez - előbbieken túl - csupa szép emlékem fűződik, prosperáló vállalkozás volt, és lehetne ma is, ha a tulajdonos el nem hunyt volna egy hülye autóbalesetben. Na látod: már megint az emlékezés ma a fő téma.
Szerettem Fahegyen repülni, az volt az otthonom, ott kezdtem vitorlázni, és utoljára ott oktattam motoros repülést. Amíg a Jet Stream élt és virágzott, élvezet volt kimenni Fahegyre, bulik voltak, jó társaság volt, és Zsömle, a szőke kutya mindig kapott friss tápot zabálni (mindig vittem neki csontokat én is, ilyenkor hátsó lábaira ülve ágaskodott, szinte imádkozott a kajáért). Volt a hangárban kávéfőzőgép, volt lakókocsi, amiben lehetett földi előkészítést, meg rep. utánit tartani, a Csepel Repülőklub hátsó büféjében lehetett sörözni, egy kész, egész, klassz konglomerátum volt.
Rég jártam arra... talán még most is megvan a hangulat, ami volt, csak meg kéne nézni.

Valami Murphy-törvény szerű, hogy ha le vagy égve, minden egyszerre fogy el: a wc-papír, a kávé, az étolaj, a vaj, a krumpli, a hagyma, a mosogatószer, a tészta - persze rögtön a cigaretta után. Azonban gyermekem megdobott egy tizessel, így e fenyegető rémeket azonnal visszaszorítottam, és akkor Ági gyorssegélye még meg sem érkezett. Jól vagyok! Füstölök!

Eléggé megrázott Peti bejelentése - ő Dani gyerekkori legjobb barátja -, hogy az ősszel Angliába szándékozik távozni. Merthogy ott tízszer annyit fizetnek a munkájáért, mint itthon. Ez a fiú méltán nevezhető számítógépes gurunak, egy csomó olyan vizsgája van, ami nekem csak 3-4 nagybetű, de aki érti, az tudja, mit jelent (MCITP, MCTS, SQL, MSSQL, XML, II8 és ilyenek), azért tudom, mert átküldte a Curriculum Vitae-jét angol nyelvtani ellenőrzésre. Azt mondta, jelenleg az ország bankrendszerének működése az ő kezében van, mégis 300k alatt keres. Gyereket is csak akkor vállalna, ha látná a jövőt a panelon túl, amiben még mindig lakik. Mondjam azt, hogy nincs igaza, ha ezzel nem elégedett? Ha tízszer annyit is megkapna odaát? A világon minden jót kívántam neki, és szívemből drukkolok, hogy befusson és megkapja, amit érdemel. Csak azt nem értem ilyenkor, hogy itt, ebben a nagyjából nyomorult kis országban, ahol olyan kevés a jó szakember, aki van, azt miért nem tudják megbecsülni? Nem veszik észre, milyen érték van a kezükben, csak ha már elment. Miért nincs egy elmenésellenes programunk? Ha tudjuk, hogy egy adott pozícióban ki teljesít jól, kire van feltétlenül szükség, miért nem fizetjük meg? Miért gondoljuk, hogy mindig lesz pótlék, ugyanolyan jó? Egyszer elfogynak a pótlékok, és a minőség is elfogy. (Lehet, hogy kormányprogramot kéne írnom? Országmentőt? Már hegyezem a tollam, mert látom, hogy ez is rám marad.)

Az előbb megkérdeztem Kálmán Olgától, hogy a jobb szemöldöke miért kétszer olyan hangsúlyos, mint a bal. Talán pártpreferenciát fejez ki? Persze csak egy mail, amit majd a papírkosárba dob, de lehet, hogy holnap gondosabb munkára inti a sminkesét. Akkó már ért valamit.

"Ha nem vagy, ha nem írod a blogod, ez a kép nem születik meg. Thank you, Daka" - eme üzenet aranyozta ma be a napomat a fenti kép küldőjétől. Ez a srác azért kezdett repülni, és azért élvezi most odafent az életét, mert tőlem kapott ihletet. Legalábbis ezt írta. Nagy dolog számomra. Tudod, az ember, ahogy öregszik, főleg az emlékeiből él, és - ahogy ez nálunk lenni szokott, mert nem olyan társadalomban élünk, ahol az öregeknek becsülete van - egyre kevesebb elismerést kap, egyre inkább leírják, elfelejtik, nem-kompatibilisnak tekintik a korral, szóval egy ilyen mondat nekem akár azt is jelentheti, hogy nem éltem hiába. Ebből azért ne azt szűrd le, hogy nem vagyok büszke mindarra, amit tettem, a gyerekre, akit rendes emberré neveltem, nem erről van szó. Csak a mai mindennapokról, amikor már nincs visszajelzés, mert nincs kitől. Mint egy légüres tér, úgy vesz körül a mai jelen, impulzusok nélkül. Ha ebbe behatol egy dicséret, mint a fenti is, attól turbulenciába kerül a lelkem, a legjobb értelemben. Muszáj megemlítenem azt az egyéb sok kedves visszajelzést, amit másoktól is kapok, nehogy azt mondják: de hát én is! Igen, minden számít, és mindent köszönök. De el még nem köszönök. Howgh.

Ez a mai napfelkelte. Valaki figyelmeztetett, hogy ez a felszabadulás ünnepe, hát bocs, én ezt a napot ugyanolyannak indítottam, mint máskor, csak így estefelé kezdem felfogni, milyen más volt ez az egész pár évtizeddel ezelőtt. "Április 4-ről szóljon az ének, felszabadulva zengje a nép: Érctorkok harsogva zúgják a szélnek felszabadítónk hősi nevét!" Satöbbi. A dallam még mindig a fejemben van, isten bocsá', sosem fog kimenni onnan. Meghatározta egész ifjúságomat. Naná. Néha beugrik egy másik dal, amit kora reggel a rádió harsogott, így kezdődött: "Jól fut a motorod, Józsi" - sajnos, tovább nem emlékszem. Szerintem nem is baj.

Volt idő, mikor sose hittem volna, hogy másképp lesz, mint hogy hősi felszabadítóinkat kell ünnepelnünk e napon. Ezért igaz az, hogy sose mondd, hogy soha. Ajj, de jó!

Kiskutyám a combomra helyezi dús fejét, ami azt jelenti: masszíroznom kell. Vagy hasonló szeretgető mozdulatokat tenni. Mi is lenne velem nélküle? Mindig eltérít a magvas (néha sötét) gondolatoktól, szóval maga a csoda, hogy velem van, hogy én vele lehetek. Amen.

csoda megint történt: Ági felhívott - igen ritkán szokott -, és bár nekem eszemben sem volt szóba hozni, rákérdezett az anyagi helyzetemre. Megérzés? Valaki árulkodott? Nem tudom. Mindenesetre ragaszkodott hozzá, hiába hárítottam, hogy holnap felad nekem egy összeget, amivel kihúzhatom 11-éig. Mi van itt? Azt hittem, a szombaton húzott lottómat nézve fogok felsikoltani imígyen: "vége minden szenvedésnek!" - de nem.

Ez csak a mai napfelkelte, ami azért különleges, mert a Nap, amíg eme baromi rövid rétegen átmegy (háztető és fekete felhő közt), mindössze 2 perc telik el. Egyrészt időben észrevettem, másrészt gyorsan futottam a géppel, hogy még ne tűnjön el, mire kinyitom az ablakot és élesítek. Azt hittem, ez egy jó kép lesz, de nem lett. Túl nagy volt a zoom, az élesség rovására. Így aztán el kell hinned, hogy a valóságban majdnem döbbenetesen szép volt.

Láttam ma a régi kocsimat! Az orrom előtt haladt el, a lila Twingó, a rendszáma ERE-150, igen, ő volt. Már az orráról is ráismertem. Olyannyira szerettem. Minden bajunk ott kezdődött, hogy engedtem Dani nyomásának: eladtuk, mert ő nem volt hajlandó lila kocsiba ülni. Ha akkor lettem volna olyan kemény, mint sokszor máskor, még ma is meglenne kedvenc autóm, plusz nem lopták volna el a több mint 1 milláért vett Cliót, és nem kellett volna további pénzért egy szar Suzukit venni, amit utálok, bár Daninak kellene inkább utálnia. Ha ma is a gyönyörű Twingóm lenne az enyém, még mindig nem érte volna el az órája a 100 ezer km-t, a karosszériája tökéletes - majd 10 évig garázsban tartották -, és mellesleg imádtam. Valami megmagyarázhatatlan vonzalom ez a formái iránt, a belsője iránt, az egésze iránt. Másfél milliót dobáltunk ki az ablakon puszta hiúságból, engedékenységből (utóbbi az én bűnöm, és igen nagy), szóval hülyeségből. Amikor lecseréltük. Azt nem kellett volna. Eső után köpönyeg (Józsi bácsi hozzátenné rögtön: "nyálazd meg a tökömet" - de én persze ezt nem teszem).

Volt egy furcsa élményem, nem fog tetszeni: egy halott galamb hevert odalent a fűben, elsétáltunk mellette, tényleg nem élt. Ahogy a sarokra értem a kutyával, visszanézve látom ám, hogy két élő galamb harcol a halott mellett. Hogy melyik hágja meg nagy szárnyrebegtetések kíséretében. Azt hittem, nem jól látok. Végül mind a kettő meghágta némi dominancia-harc után. Oké, hallottam már olyan végzetes elferdülést, hogy valaki halott nőt megdugott, de bíztam benne, hogy az állatok között legalább ez nincs, lévén ők ártatlanok, természetesek, normálisok, gondolkodás- és elvárás-mentesek. Hát nem.

Kisebb csoda ma is történt. Találtam két elgurult kétszázast a szekrény alatt. Így mára is megvan a cigim. (Piha!) Volt még pár huszasom, amivel kiegészítsem. A legeslegutolsók.

Ez itt egy Miskolcon rendezett szocialista Eb, ahol véletlenül bronzérmes lettem. Az első helyen Ljubov Nyemkova, második Halide Makagonova; mindketten világ- és Európa-bajnokok motoros műrepülésben. A Szovjetunió színeiben.
Azt azért tudnod kell, anélkül, hogy fényezném magam, hogy a szovjet pilóták órák százait kapták gyakorlásra (mi 20-30 órával is boldogok lehettünk - példa: a 94-es debreceni vb-re mindössze hat óra gyakorlási lehetőségem volt -), és az állam minden egyéb támogatását, gépeket, szerelőket, benzint. Csak az volt a dolguk, hogy mindig elsők legyenek. Lettek is. Tudásuk sok évig felülmúlhatatlan volt világszinten. Még akkor is, amikor ott állhattam mögöttük. (Valamikor 87-ben? lehet, te jobban tudod. Már arra sem emlékszem, mi a frászt szorongatok a kezemben, mikor ők lógó karral állhatnak.) Azért vágok szomorú képet, mert Anna sporttársam, aki pont a jobb kezem mögött látható a képen, aznap közölte, hogy nőt nem óhajtanak tovább látni a válogatottban - bennfentes információi voltak, lévén a budaörsi reptérparancsnok felesége -, mert nem éri meg anyagilag. Ő magára biztos nem gondolt, pedig tehette volna, hisz mindössze kábé 2 évig nyomult velünk, kevés sikerrel, se előtte, se utána. (Én végül is túléltem őt, meg a kigolyózási szándékot is, szerencsére.) A fenti eredményem némely évekre meghosszabbította ott-létemet.

Lehet, hogy nem tudod, de az "átkosban" mi, motoros műrepülő válogatott csak annyit kaptunk, hogy gép a fenekünk alá, benzin, és hajrá. Aztán élj meg, ahogy tudsz. Manapság talán már furcsán hangzik, de azért, hogy teljesítettünk, hogy ott voltunk, hogy mindenünket feláldoztuk, egy vasat sem kaptunk. Mi persze úgy éltük meg, hogy baromi szerencsések vagyunk, hiszen repülhetünk! Csak ez számított. Hogy közben, én, mondjuk, egy szoba-konyhában tengődtem, és a főnököm örökké büfögött, hogy el kell engednie, mert törvény volt rá, hogy a válogatottaknak jár heti két nap edzésidő a munkaidő terhére, nem könnyítette meg az előrejutásomat semelyik cégnél. Se elismerés, se fizetésemelés, se jövőkép. De ki a francot érdekelt: repülhettem! Aki ma repülni akar, milliókat fizet, szóval az átkos nekem nagy szívességet tett akkor. Soha nem is fogom kárhoztatni ezért. Az életem leggyönyörűbb húsz évét köszönhetem ennek. Ki a fenét érdekelt, hogy titkárnőből mondjuk irodavezető legyek? Csak az érdekelt, hogy kedden és csütörtökön mehettem a reptérre (megjegyzem, akkoriban ilyen cím, hogy irodavezető, talán nem is létezett; volt egy általános posvány, ahonnan kitörni csak pártajánlásra lehetett. Volna. Nekem nem).

Ye, közben megtaláltam, négykézláb, a szkenner mögé behullott bronzérmemet, rémlett, hogy pár éve már beszkenneltem egyszer, és igen, ott volt a fal mellett, a sarokban. Íme. Tényleg 87-ben történt. És tényleg Miskolcon (már ebben se voltam biztos). A 2. program a szabadonválasztottat jelenti, első mindig a zárt kötelező volt. Amit mindenki sok hónapig gyakorolhatott a kiadott kotta szerint. A szabadont magunk választottuk, megadott pont- és figuraszám korlátai között. A kottáját - rajzát - a bírók megkapták, és döntöttek a pontosságról, ritmusról, harmóniáról, egyediségről. Hadd legyek büszke erre az éremre. Már úgyis alig maradt más valamim, mint a büszkeségem.:)

Előrebocsátom: ma undok, rosszkedvű és sértődős vagyok. Körülöttem halál, baleset, csupa rossz dolog, amitől nem lehet örülni (ráadásul az utolsó cigim is elfogy holnap délelőttre...).

Olvastam/hallottam egy parlamenti képviselőtől, hogy "akinek semmije sincs, az annyit is ér." Most jön be a sértődés. Meg a rosszkedv. Sőt, az undokság is. Össz vagyonom egy kelenföldi panellakás - túlélhetetlen rezsivel -, össz vagyonom a bankszámlámon ma lévő 40 forint, a zsebemben pedig nulla (és holnapra csak két cigi, ezt ne tessék elfelejteni!). Tehát: ez vagyok én. Nem vittem semmire. Egy senki vagyok.

Mindössze 9 nap, hogy megjöjjön a nyugdíjam, és megint valaki legyek: olyan, aki legalább a számláival nem kerül hátralékba. Egyelőre. Most leszek undok: utálom az olyan képviselőket, akik ilyeneket mondanak. A nagyon magas állásukból, a csodás autójukból, a drága házukból, a nagyszerű fizetésük mellett, amiből nem gond egy villanyszámlát kifizetni. Egy ilyen képviseljen mást, ne engem. Hadd képzeljem, hogy minden bajom ellenére többet érek, mint ő gondolja.

Vége az undokságnak mára, amúgyis utálom már a politikát. És leszarom, ki mit mond, hadd higgyem, hogy voltam/vagyok valaki akkor is, ha nincs egy vasam se. Csakazértis. Howgh

Más.

Említettem, hogy volt halál mostanában, kedves barátnőm férje halt meg, amiről sok minden eszembe jutott. Neki csak egy vigasza volt: hogy férje méltósággal tudott meghalni. Ezt írtam neki (önző módon):

Bocsásd meg, hogy saját életemre hivatkozom: apám nem tudott ilyen méltósággal elmenni. Ő is rákos volt, 77 évesen. Őt pelenkázni és mosdatni és ápolni kellett sok hónapon át. Biztos, büszke ember lévén (országos tornászbajnok volt, 70 évesen még kézenállt), ő sem ilyet kívánt magának, de nem tehetett róla. Szerencsére morfiumot kapott a végén, ami tudatmódosító szer, és fájdalom ellen is jó, remélem, nem sokat fogott fel belőle. Rettenetes volt annyi időn át ott látni őt, ahogy sorvad, a teljes reménytelenségben csak azt várni, mikor áll el végre a lélegzete, merthogy ez volt az egyetlen, ami segíthetett rajta. A halál.

Rettenetes élményem - és lelkiismeret-furdalásom tárgya - az, hogy egyik karját a feje fölé tette, és én egy napig nem vettem észre, hogy szeretné visszatenni a hasára. Apró impulzusokat láttam, mintha mozdítaná, de már nem tudta. Végül rájöttem, hogy az úgy neki nem jó, óvatosan lehajtottam a karját, láttam, hogy fáj, de aztán megkönnyebbült. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy előbb nem vettem észre.
Mostam a testét, azzal a mélységesen berögzült előítélettel, hogy leány az apját nem láthatja meztelenül, de én láttam, először láttam, és megejtően szépnek láttam. Még akkor is atlétikus, arányos, gyönyörű teste volt. És amikor még sóhajtani, kicsit beszélni tudott, azt mondta: "Istenem, ez milyen jó!" Ez kicsit segít elviselni, elhinni, hogy talán tényleg rendes voltam, hogy megtettem, amit lehetett, hogy nem kell magamat kárhoztatnom bármiért. Mert az ittmaradóknak szerintem ez a legnagyobb kérdés: tényleg megtettem-e mindent, tényleg nem kell-e életem végéig ostoroznom magamat valamiért, amit elmulasztottam az ő végóráiban? Ennél a kérdésnél kevés fontosabb van az életünkben.

Csodák mindig vannak. Észrevettem, hogy van egy kettes találatom a lottón, elmentem kutyával a lottózóba, fizetett 1600-at. Délután Dani is átjött a nyári gumikért, Macit is elvitte sétálni, sőt megdobott egy 500-assal. Így most megint nem fogok füstmentes életet élni legalább holnapig. Aj, de jó. Holnap meg jöhet a következő csoda, sosem tudhatod!

Azt az őrjöngést úgysem tudod elképzelni, amit Maci lecsapott, mikor igazi gazdája csendesen bejött az ajtón. Az ablakban állt az ágyamon, és bámult kifelé, de felriadt az ajtócsukódás csekély zajára. Aztán meglátta Danit. Legalább tíz percig nem bírt négy lábon állni, csak kettőn, hogy mindenáron rámásszon, a fülét nyalja, és minden érzékével, lábával magához ölelje. Az öröm kölcsönös volt. Imádom nézni.

Mellém sosem ugrik fel a kanapéra, de Danitól nem bírt tíz centinél messzebb lenni. Minden ízével rámászott. Ez a kép maga a boldogság. (Most veszem észre, Daninak milyen szőrös a karja. Úgy változik, mint a kutya. És ugyanúgy nem veszem észre, csak kisvártatva.)

Hát vége ennek a hónapnak is. A madarak dalolnak, a fű növését szinte látni, minden nap sűrűbb, zöldebb és hosszabb, imádkozom, minél később jöjjön az önkormányzat kaszálóbrigádja: mindig ilyenkor szokták levágni, mikor még alig volt érkezésem gyönyörködni benne. Tele van virággal, lilák, fehérek, ibolyák, szóval kár érte.

Veres Zoli, Szász Alajos, én, dr. Hegedűs Dezső, a Magyar Repülő Szövetség főtitkára, Talabos Gábor, Besenyei Péter - 94-ben, a debreceni műrepülő vb-re készülőben. Fahegyen történt a fotó. Ajjaj. Életem első és utolsó vb-je. A megelőző tizenévben mindig közbejött valami: vagy Amerikában rendezték, vagy engem, mint egyedüli nőt túl költséges lett volna nevezni, szóval ezekből mindig kimaradtam.
Nem tudom, voltál-e már úgy, hogy kabátzsebekben kutatsz kóborló pénzérmék után (talán Móricz Zsigmond valamely regényében olvastam ilyet, oké, nem vagyok tüdőbajos), én most itt tartok. Annyira ciki! Soha életemben nem állt elő az a helyzet, hogy 500 forintom maradjon egy elkövetkező 11 napra. Most ez van. Mivel azonban ez azzal jár, hogy cigarettát, kaját venni sem tudok, csupa kedvező kilátás. Van rajtam túlsúly, és azt, ugye, senki nem vitatja, hogy a dohányzás káros. Úgyhogy isteni rendeltetésnek is tekinthetem: mostantól semmi nincs. A dolog holnap indul, mert mára még maradt kb. 10 cigarettám. Tehát ma még bűnös életet élek, holnaptól azonban erre nem lesz módom. Ha jól végiggondolom, van még egy fél csomag tésztám, és egy krumplim - jó nagy! -, meg lisztem is, amiből csapatit tudok sütni. Sőt, most jut eszembe, legalább 6 tojásom is maradt. Szerintem ebből 11 napig simán ki lehet húzni. Látod: mindig a pozitívumokra koncentrálok.

Tegnap is elsétáltam Danihoz, fel is mentem, de elég durva volt a fogadtatás: Macinak sáros volt a lába, összetaposta az előszoba egyharmadát, sajnos, a padlócsempe fehér (utálom ezt a színt!), Dani rögtön kiküldte, kidobott egy ócska törölközőt, hogy megpucoljam a talpait, miközben ott bent feltörölte a nyomokat. Nem volt hozzám egy kedves szava sem, pedig vittem az isteni rizsből és sült hús is volt hozzá a dobozban. Uborkával.
Ma is arra sétáltam, mit tegyek, nagyon szeretem látni a kölykömet. Nem mentem fel. Beültem a kocsiba, aminek ajtóit már nem is lehet bezárni, ott vártuk őt Macival. Megint vittem egy dobozban tejfölös csirkepaprikást tésztával. Ez volt az utolsó "nagy durranás", amit még annak tudatában vásároltam, készítettem, hogy holnapra is lesz pénzem. Le kéne szoknom ezekről. Örömöt nem láttam rajta. Biztos csak az óraátállítás miatti morcosság az oka, nagyon nehezen kel fel reggel.

Az alábbi 84-es műrepülő vb-re emlékezve - megróván magamat azért, hogy csak magammal foglalkoztam - kell elmondanom, ezen a vb-n lett Besenyei világhíres. Olyan free style, azaz szabad programot mutatott be, amit még senki. Kezdő létére. Amire legjobban emlékszem, az a ferde bukfence volt, persze több más, leírhatatlan dobott orsó mellett, de ezt a bizonyos bukfencet, olyan szögben - tökéletesen - még senki nem mutatta be. Senkinek eszébe sem jutott. Besenyő azért zseni, mert folyton eszébe jutnak új dolgok.
Nagy élmény volt a kommunizmus vége előtt még jóval igazi világelső, nyugati pilótákkal találkozni, őket nézni. Kermit Weeks amerikai pilóta ragadott meg azért, mert - ma már mindenki így csinálja, hogy felhívja magára a figyelmet - minden felszállása előtt hatalmasat sikított. Üvöltött. Este felé pedig leült a csabai tankoló állomás háta mögé, a felszállómező szélébe, és hegedült.

Ez ő, a sok göndör fürtjével, a Pitts-ével, a szakállával, ahogy én is láttam, csak a hegedűje nincs most vele.

A Richthofenről szóló filmmel csak az volt a bajom, hogy egy pisze orrú, szinte kamaszfiút választottak főszereplőnek, akinek nem volt ilyen álla. Se orra. Mint tudjuk, az orr és az áll meghatározó jellemvonás. Határozottságra utal. Hát csak nézd a képet. Ahogy ez a fickó kinéz és néz, abból szinte minden kikövetkeztethető. De legalábbis az - vulgárisan -, hogy ide nekem az oroszlánt is, vaze!

A tökéletes rizs
Talán csak mesterszakácsok tudnak ilyet készíteni tapasztalataik alapján. Én évekig csak véletlenszerűen tudtam. Sose jöttem rá, mi hiányzik, mit vétek el. Tegnap sikerült. Egy bögre - kb. 2 deci - rizst öntöttem forró zsiradékra - mindegy, hogy vaj, olaj vagy zsír -, kicsit megfuttattam, amíg megfehéredett (kevergetni kell), közben a mikróban forraltam kb. 3/4 liter vizet egy húsleveskockával, plusz egy olyan kockával, amire ízbomba volt írva. Igaz, én petrezselymes kockát vizionáltam, de mire beledobtam a forralandó vízbe, kiderült, hogy paprikás kocka volt. Mindegy. Mivel nyitva volt egy zacskó Mexikói chilis bab (Knorr) por is, abból egy kanállal a rizsre szórtam, és csak kevertem. Mikor felforrt a 3/4 liter víz a kockákkal, ráöntöttem a rizsre, alapjáratra raktam a főzőlapot (kerámiát használok, isteni!), és hagytam 15 percig. Utána elzár. Lábos marad. Hadd tegye a dolgát a rizs. Keverni nem szabad. Elképesztően finom, bár nem fehér, hanem inkább barna, de nagyon ízes, szemenként pergethető, jól megfőtt rizs lett belőle. Én még ilyen jót nem főztem, pedig gyakorlom pár éve. Akármi nélkül, önmagában is zabálni való.

Lassan rászokom, hogy régi fotókról emlékezzem, nem is olyan rossz. Tekintve pláne, hogy a fotók kezdenek elöregedni, talán itt a neten tovább megmaradnak.

A békéscsabai műrepülő vb-n tettem látogatást 84-ben. Még épp azon voltam, hogy 47 kilóról legalább 52-re hízzak, félúton. A gyomorműtétem után. Dani tehát - Mutti (azaz Oma) ölében - két éves. Ez a gyulai híres strand egyik szeglete. Sosem hittem, hogy tényleg jó csaj vagyok, de így visszatekintve nagy marha voltam. Nekem ez a nő tetszik. Csak úgy kívülállóként.
83 őszén tértem haza Kölnből, persze rögtön nyüzsögni kezdtem repülésügyben, de többen büfögtek volna attól, ha így hirtelen, ennyi kihagyás után visszavesznek a jó ideje edző csapatba, úgyhogy csak néző voltam ezen a vb-n, annak ellenére, hogy mentálisan és fizikailag tökéletesen késznek éreztem magam. Nem baj. Jókat napoztunk.

E képről csak azért tudom, hogy 84 után készült, mert az USA-feliratos gatya van rajtam, amiért az MHSZ néhány prominensétől szóbeli nemtetszés-nyilvánítást kaptam. Mit is gondoltam én, hogy USA-felirattal ebben a közegben megjelenni illendő? Végül is nem szedték le rólam, úgyhogy használtam csakazértis. (Hé, ti, akik nem értitek: minden nyugati "beütés" akkoriban majdnem főbenjáró bűn volt, bizony.)
Dunaújvárosban edzőtáboroztunk, oda nem messze van Baracs a lovaglóiskolájával. Gyerekkorom óta vágytam a lovaglás után, hát ilyen sokára sikerült. Szívesen látták ott a műrepülő keret tagjait, ingyen. Nagy élmény volt. Leginkább az lepett meg, hogy egy ló ilyen magas tud lenni. Huh, tériszonyom van! Pedig ha összehasonlítom más lovakkal, ez nem is volt egy óriás. De azért mégiscsak két méterrel a föld fölött ringatta a seggemet. Az övével együtt.
Dunaújról mindig csak Arab (Pálfy Károly), a reptérparancsnok jut eszembe - sajnos, már nem él -, aki ha felhívott a repülőszövetségben, amúgy is mély hangját mégjobban elmélyítve így mutatkozott be: "Itt arabrádió", vagy "Levegőértékesítő", vagy "Hintaló-legeltető". Nagy arc volt.

A Kwai-folyó hídja Thaiföldön. Ennek is van már vagy 15 éve. Mármint hogy ott jártam. Odaát, a túloldalon felültem egy elefántra applikált, kényelmes székbe, és mentünk. Megkértem az elefántfarmon egy ápolót (így hívják azt, aki az állatokról gondoskodik?), fotózzon le, mikor az elefánt az ormányával a levegőbe emel. Megtörtént. Csak a gépemről a sapkát nem vettem le. Tehát fotó nincs, elefánt felemelt derékszögbe fordítva a testemet, a srác is nyomta a gombot, de fotó nem lett. Mindegy, emlék van. Ha azt kérdezed, tudom-e, milyen, amikor az elefánt átölel az ormányával és a magasba lódít, azt felelhetem: tudom. Nagyon izmos az az ormány, úgy emelt, mint egy pelyhet. Mégis gyengéden.

Ez a kis faszkalap (bocs, mindig így hívom csupa szeretettel=a kutyám) mindig a lábam elé teríti összes hegyét-völgyét-síkságát, ahányszor feltápászkodnék a kanapéról, bonyolult műveletek árán tudok csak átkelni az elém tornyosuló akadályokon. Ilyenkor még ráadásul hanyatt is dobja magát, hogy még nehezebb legyen az áttörés: vakargatnom és masszíroznom kell a hasát, hátát. Mondjuk ettől még nem könnyíti meg az átkelést, de legalább tudomásul veszi, hogy kimegyek a szobából. Nagy ugrásokkal. A testén keresztül.

Maci. Csak úgy.
Hahh, nem sok percen belül kezdődik Gordon Ramsay A pokol konyhája (Hell's Kitchen) műsora, aminél jobban kevés sorozatot szeretek nézni. Viasat3, ha érdekel.

Két napig vártam a stratusokat az égen, és nem jöttek. Se viharos szél, se zápor. Ez a hidegfront egészen furcsán köszöntött be. Szinte már melegfrontként, hisz most is csak alaphangon szitál az eső, igaz, hideg van, de semmi több.

Mártának ellopták a táskáját egy hónapja. Felhívta egy nő a rendőrségről, hogy ott van a cucc, menjen érte. Ment. Kétszer. Senki nem tudott róla semmit. A komputerben nem volt adat arról, hogy bárki leadott volna egy táskát. Szidtam: miért nem kérdezte meg a hívó nevét, de hát te se biztos erre gondolnál, mikor a rendőrség felhív, és boldog vagy, hogy mégse kell minden papírt újra készíttetni. Pedig ez volt a helyzet. Márta nem valami futóbajnok, leginkább mankóval jár, gondolhatod, hogy elkeserítő élmény volt számára elmenni a töketlen, semmit nem tudó arcokkal vitatkozni. Kétszer. Elment tehát az önkormányzathoz, hogy ideiglenes személyit és lakcímkártyát csináltasson. Ez meg is történt. Pénzért. Aztán még valami történt: postán megjött a rendőrségtől a táskája, benne az irataival. Csak a telefonja hiányzott, meg a szemüvege. Én nem tudok erre gombot varrni, te igen?
Addig is: bort, búzát, békességet, szeressük a rendőrséget!

Más. Alább DeLand, Florida, drop zone (magyarul ejtőernyős repülőtér). Mellettem Palotai Nándi. Sajnos, már nem él. Ami nagy veszteség az egész magyar ejtőernyőzésnek. Ő honosította meg országunkban a tandem-ejtőernyőzést, az accelerated free fall-t (gyorsított szabadesés);akkor is - 93-at írtunk - azért mentünk ki, hogy becsempésszünk (konkrétan) egy teljes tandemfelszerelést. Sikerült. Úgy toltuk át a vámon, mint ajándékcsomagot a gyerekünknek.

Ez itt a hajtogató szoba, a falon ott díszelgett Maverick, alias Tom Cruise fotója, aki itt tanult meg ejtőernyőzni.
A fotónkat Tóth Endre, egykori magyar ejtőernyős oktató készítette, akkor már tíz éve odakint élt mint kivándorló menekült. Mégis alig beszélt angolul. Nándi - szokásos humorával - megállapította: mivel tíz év alatt nem tanult meg angolul, közben a magyart is felejtette, még tíz év, és már semmilyen nyelven nem fog beszélni. Azóta - mintegy húsz év után - sikerült Endrének zöldkártyát szereznie, mivel elvett egy helybéli nőt. Addig se ki, se be, csak élt ott illegálisan. 2004-ben hazalátogatott, felkeresett engem is a repülőszövetségben, tisztességben megőszült, és egy sérvműtétre jött haza, mert az itt olcsó, s mint kiderült, a magyar személyi igazolványát is meg tudta újítani. Vannak még furcsa dolgok. Csak hogy a rendőrségre visszautaljak.

Miami beach, valamikor 14 évvel ezelőtt. Palotai Nándival és Rácz Edével utaztam oda. Én voltam a "mami", aki gondoskodni igyekezett róluk.
Már biztos megírtam, milyen baromi egyszerű volt itt a homokba pisilni, magam alá, nyomtalanul eltűnt, és nem kellett futkosnom, hogy mosdót keressek. Az ilyesmi jól jön, ha hideg sörből egynél többet iszol. Csak úgy kiengeded, és kész. Mellesleg ezen a beach-en inni sem szabad (éljen a szabad Amerika!), csak rejtett módon, általában szivacsból kreált, a sörösdobozra illő, nem is tudom, minek nevezhető, amolyan külső burkolat segítségével. Este pedig bezár a beach, a rendőrök mindenkit hazazavarnak, nincs mese. Nincs parti parti, semmi.
Életem egyetlen marihuanás cigarettáját itt szívtam el - sokadmagammal -, amiből kifolyólag mindenki röhögni kezdett, mint később megtudtam, ennek a kanabisz-származéknak épp ez a jellemzője. Hogy röhögtet. De jöttek a rendőrök, mire gyorsan elástuk a homokba a sörösdobozokat, és más terhelő bizonyítékokat, majd birkamódra eltávoztunk.

Fenti kép azért biztos, hogy 96-ban készült, mert Csumi azon évben született, és itt még pici volt. De már annyira fegyelmezett, együttműködő velem, hogy meglévő vadászállat-késztetései ellenére rá tudtam venni, hogy Kati Sandra nevű sziámi macskáját hagyja békén. Amire a bizonyíték itten van. Persze ez is Délegyháza, a boldogság temploma.

Csumi és Olga, a legboldogabb helyen, alig pár éve, a nyár és a délegyházi tó bűvöletében. Soha nem volt és nem is lesz már ilyen csodálatos kutyám. És szerintem ilyen csodás nyaram sem. Az a társaság, amely szívemnek legkedvesebb, ott volt, sokan együtt, teljes harmóniában, a vita tárgyát maximum az képezte, hogy aki a faluba megy, fehér-barna sörkeveréket hozzon-e, vagy fröccsnek való bort és szódát.
Koránkelő lévén én indultam kora reggel Dunavarsányba vásárolni. Előtte persze fejest ugrottam a tóba, gyors hajmosás (a szárítás a napra volt bízva), kutya velem úszott, aztán ugrás a kocsiba. A boltban megvettem a felírt számú kiflit, süteményt, tejet, miegymást, és parkolón a sarki kocsmában vagy egy ouzót ittam jéggel, vagy egy hideg őszibaracklét. Mire a többiek előkecmeregtek sátraikból a tóparton, meghoztam a reggelit. Pöcök nagyon tudott számolni, mindig ő könyvelte el, kinek mi jár, hány főre mennyit fizessen, tökéletesen működött az únió. Persze számlák ellenében, ahogy azt kell.

A vacsorához - ami mindig bográcsban készült - már többen indultunk bevásárolni. Hús, zöldség, kenyér bőven volt a faluban, válogathattunk, a menü pedig már el volt tervezve. Miután letudtuk a kocsmát - az mindig kötelező fordulópont volt egy hideg sörre -, nekiláttunk mi, lányok az előkészületeknek a vacsorához. Hűtőnk nem volt, sietni kellett. Hajszoltuk a darazsakat, akik imádják a nyers húst - ezt is itt tudtam meg. Addig azt hittem, csak az édességre nyomulnak. Volt, amelyik úgy belefúrta rágóit a húsba, hogy simán lecsaphattuk, élvezete teljében lelte halálát. Legyek csak akkor zavartak, mikor valamelyik férfitársunk óvatlanul felnyitotta a horgászáshoz vett lisztkukacos dobozt, és abból már kifejlett legyek leptek el bennünket. A természet működik, kérem. Akkor is, ha némely időre dobozba zárjuk.

A fa ágán mindig ott lógott egy nagyméretű szemeteszsák, soha egy zsebkendőnyi szemetet sem hagytunk magunk után. Az is javarészt én voltam, aki autóba rakta a gyakran már hangyák által elözönlött zsákot, és addig mentem, amíg szemétlerakót nem találtam, ott aztán megszabadultam terhemtől. Majd autótakarítás következett. De ott a tóparton minden rém egyszerű volt. Víz elég, nap éget, a szőnyeg, amit az autó tetejére terítettem, fél óra alatt csontra száradt.

Meghívhatsz nyugodtan a Maldiv-szigetekre, de váltig nem hiszem, hogy ott jobban érezném magam, mint Délegyházán az NDK-s sátramban. Azzal a társasággal, ami ott volt. A nagy baj az, hogy a cigányok időközben kivágták azt a néhány igen nagyra nőtt, árnyat adó fát is, ami alatt jó volt sátorozni, kivágták az erdőt, ahová vécére jártunk az ásóval, mert kötelező volt mindent elásni. Megváltozott a táj, nem beszélve arról, hogy eredeti tavunkat, ahová 9 évig jártunk szabadon, privatizálták.

Nagyon szomorú, mikor az embertől elveszik az emlékeit. A tájat, amihez kötődött, amihez viszonyult, amit megszokott. Minden megváltozott, semmi nem a régi. És már nem is lesz. Maradnak a fotók, marad az emlékezés. Marad a keresgélés: hátha valahol valami hasonlóra találok, amit nem lopnak el ilyen gyorsan. De marad a gyönyörű emlék, mert ha megkérdeznéd, mit jelent a felhőtlen, abszolút boldogság, akkor csakis azt mondhatnám: ezek a nyarak voltak azok.

Tudtam én nagyon boldog lenni reptereken, versenyeken, de ott nem volt árnyék, lombsusogás, nem volt tó, igazi szabadság; ott feladat volt, kemény munka, az nem ugyanaz. Mindazonáltal ez is okozhat elmúlhatatlan boldogság-emléket, de ahol munka van, ott valami más viszont nincsen: igazi elernyedés, gondtalanság, szabadság, nyugalom.

Amikor belecsöppentem a repülésbe, legalább két évig semmi más nem létezett számomra hétvégén, mint: ki Farkas-hegyre, főni a napon, futni a gépek után, remélni azt a párszor négyperces felszállást a Góbéval, ami akkor a Mindent jelentette. Aztán egyszer csak visszatértem Gödre, a Dunához, apám még élt, a kis faház is megvolt, ahová bármikor mehettem. Első dolgom volt jó mélyen beúszni a Dunába. Hanyatt feküdtem a vízen, néztem az égen a felhőket, a parton az elúszó tájat, és nem értettem, hogy hagyhattam ezt ki annyi ideig. Víz! Duna! Ez is a Minden egyik formája számomra. Vannak csillagórák, azaz felejthetetlen percek: ezek is azok voltak akkor. Megértettem: nem lehetek két helyen, tehát visszamentem a reptérre. A forróságba, a pusztába, a munkába. Ahol a folyónak még a szaga sincsen. Azt hiszed, megbántam? Nem. Karma, zsosz? A japánok rendkívül fegyelmezettek, éppen az előbb említett két szó miatt. Alávetik magukat. Elfogadják. Nem lázadnak. A sors ellen minek?

Tegnap kizárólagos szerződést kötöttem az OC ingatlanosával. Lenyűgözött az ifjú hölgy, valamitől már tíz perc után úgy éreztem, le kell tegeznem, mert mintha egy hullámon rezegtünk volna. Neki is van kutyája, Macit is szerette. Azt mondta, segít összepakolni, ha költözöm. Kérdeztem: miért? Csak. Mert szívesen. Azt is tudja, honnan lehet dobozokat szerezni. Oké, messze még a végkifejlet, de nagy lökést adott az optimizmusa, a személyisége. Mintha egy ecsetvonással eltörölte volna összes aggodalmamat. Plusz ma már egy teljesen magánember is felhívott, hogy pénteken megnézné a lakásomat. Mintha beindulna a dolog csupán attól, hogy kezdem pozitívan látni a dolgokat.

Ezek után feladtam harcomat a lepkék ellen. Nem sok, de valahány mindig itt repked. Itt tenyésznek, még ki nem derített helyen a lakásomban. Képes voltam egy felkapott zoknival, gatyával nyomukba eredni, hogy leüssem őket, viszont tegnap, mikor egy megint feltűnt a konyhában, azt mondtam, csinálj, amit akarsz! Ki nem szarja le? Erre odarepült az orrom elé. Naná, hogy lecsaptam. Ezúttal futkosás nélkül, egy úgynevezett majommozdulattal: odanyúltam, és megvolt.

Ervin barátom tájékoztatott róla, hogy Péren már betonos kifutópálya van. Nagyon meglepett, és nagyon örülök is. Számtalan vidéki repteret imádok azért, mert ott edzőtáboroztunk hetekig, Pér is e körbe tartozik. Hatalmas puszta volt, nyilván ma is az, de most már csupa fű helyett van rendes leszállópálya is. Naná, hogy erről megint eszembe jutott 1985, mikor sokat táboroztunk ott. A képen Walter Mika Pitts Special gépe, egy osztrák versenyzőé, és Dani a maga pőre valójában.

Ez volt az a hely, ahol kisfiam az ágyneműtartóban aluszkált minden délután, mikor mi a háztetők felett zúgattuk a Zlin-motorokat. Nem zavarta.
A reptér még csak puszta volt, balról egy nagy kocka, elöl is egy nagy kocka, de nagyon nagy, amíg a szem ellát. Leültem valami épület lépcsőjére, és néztem a végtelent esténként, repülés után. Sehol egy sör.

Mintegy 6-7 évre rá lehívtak Pérre egy repülőnapra, lennék én a műrepülést abszolváló pilóta. Akkor már, ugye, piacgazdaság volt, az repülhetett, aki fizetett. Szombaton érkeztem, a régről jól ismert, igen tágas hálóteremben egyedül aludhattam. A ház betonpanelekből épült, ugyanolyan forgóablakkal, mint amilyet az én lakásomban is lehetett találni valaha (már kiirtottam). Apró koppanásokra lettem figyelmes az üvegen. És jött a csoda: egy csomó denevér a fényre odacsalt rovarokat kapkodta le az ablakról kívülről. Nem untam meg nézni. Olyan pontosan céloztak, hogy semmilyen lepke nem kerülhette el a sorsát.
Másnap aztán akadt egy utasom, egy ifjú ember, mondhatni, rajongó, akit élvezet volt a mennybe vinni. A második is ő volt: megint beáldozta a nemtudomhány ezrest, hogy újra elvigyem. Nem miattam, repülni szeretett. Így aztán végül nem mentem hiába.

Jajj, szeretek kuncogni! Kuncze Gábor szokott engem kuncogásra fakasztani, mint ma is a Kommentár c. műsorában, mikor a 15-i ünnepségen elhangzott szavalatra utalva azt kérdé: "Beszéljünk kicsit a Petőfi-versről; a 2/3-os forradalom következményeként most már a versnek is csak a kétharmada hangzik el?"

Sok helyről hallottam már vissza, hogy államelnökünk valahol egy vendégkönyvbe írván az álamfő és álomás szavakat jegyezte be tulajdon kezével. Ne, ne gondold, hogy kritizálni akarom, vagy szembeállítanám magyarnyelv-őrző törekvéseivel, épp ellenkezőleg! (A sok éves olvasószerkesztői énem persze rögtön felhorgadt mindezt látván, de gyorsan le- és toleranciára intettem magam.) Tudván, hogy mennyit volt külföldön életében, valószínűleg sok évig más nyelveken kommunikált, anyanyelve pedig kicsit feledésbe ment nála (az fel sem merül bennem, hogy tán sosem volt jó magyar nyelvtanból - hisz akkor azt sem tudná, hogy mit nem tud -, oh, dehogy!). Talán éppen azért fektet akkora súlyt szép nyelvünk megtartására, mert érzi saját korlátait, és nem szeretné, ha mások is az ő hibájába esnének. Szerintem ez nagyon dicsérendő szándék. Most már tényleg csak az volna a legfontosabb feladata, hogy kifogástalan magyarnyelv-tudással rendelkező asszisztensekkel vegye magát körül. Hiszen ő lektorálásra nem alkalmas. De vajon hogyan fogja megállapítani, ki felel meg e követelménynek?
Ismét leszögezem: egy percig ne feltételezd, hogy gúnyolódnék; soha nem tennék ilyet, ha az általam olyannyira imádott magyar nyelv egy elhivatott őrzőjét üdvözölhetném végre az ország élén!

Az első bekezdéssel kapcsolatban csak az jutott eszembe még, hogy kisiskolás - meg nagy- is - koromban kötelező volt úgy kezdeni a szavalást, hogy: "Petőfi Sándor: Anyám tyúkja. Ej, mi a kő..." stb. Sokkal később, szerkesztő koromban fejvesztés terhe mellett volt kötelező bármilyen idézet esetén a forrást megjelölni (lábjegyzetben vagy zárójelben). Ezzel mindenki tartozik a copyright-nak. Meg a sajtótörvénynek? Vagy még kinek-minek? Majd válaszold meg, mert én kifogytam.

Kutya. Megint tanultam tőle. A kommunikációját tanulom. Mert ő egy végtelenül szelíd és nyugodt lény, nem követel, nem ugat, nem terrorizál - azt aztán soha -, szóval nehéz felfogni az üzeneteit. Rászorított multkori befosásával, hogy sokkal jobban figyeljek. Tegnap este arra figyeltem fel - jóval séta után -, hogy nagyon liheg. Ez nem szokása. Aztán forgolódik az előszobában. Hajj, mondom, akkor cipőt fel! Azt az örömtáncot látnod kellett volna, ahogy ezt a műveletemet jutalmazta! Akkor már tudtam, hogy jól döntöttem, meg azt is, hogy jó lesz sietni. Körözött, ficánkolt, míg leértünk a lifttel. Alig húsz méter után aztán megint fosás. Kivárta! Büszke voltam magamra, hogy kezdem őt érteni. Annak ellenére, hogy baromi kevés jelet ad. Mert fegyelmezett. Kicsit magamra is büszke voltam, meg igazából egy jól irányzott kokit is megítéltem magamnak, hogy nem előbb figyeltem rá - már megint.

Talán a holdtevékenység teszi - állítólag rég nem volt olyan közel a Földhöz, mint most -, hogy annyi emlék jut eszembe. Ámbátor az is segített ma benne, hogy egy idegen megtalált, egy zenebolond csillagász, hogy vajon én vagyok-e az, aki az Úton című dal szövegét írta az Unió együttesnek. Naná, hogy feltámadtak emlékeim, a régi, Izabella utcai szoba-konyhás lakás, le-fel jártam az avitt bútorok között, tollal a számban, az asztalon füzet, Tesla magnómról a dallam, amit Szendrődi Zsolt alkotott, szívemben az a napfényes életérzés, ami az országúton bolyongást idézte - minden hétvégén stoppal mentünk a Balatonra -, és szinte magától jöttek a sorok. Szél bújja ingem... És nem fújja! A vállamon tarisznya lóg... Apámtól maradt rám egy ócska vászontarisznya, mindig azt vittem magammal, fogkefe, bugyi, trikó belefért, pár forint, és hajrá! Neki a világnak gyalog. Az akárhányas villamos kivitt a budaörsi benzinkútig, ott elég könnyű volt bekéredzkedni valamelyik tankoló autóba - persze csak olyan sofőrhöz, akivel nő nem volt -, mindig Ágit ültettem előre, mert ő nagy dumás. Ha meg nem sikerült, indulás gyalog, aztán integetés, amíg felvett valaki. Csak azt mondhatom, akinek ennyi csodás emléke van, akár meg is halhat, nem vesztett semmit.:)

Ablakom alatt rajcsúrozik három tizenhárom éves kis, még csak kamasznak se nevezhető fiú, kezükben égő cigaretta.
A lépcsőházban hatalmas kravál: két nőszemély egymást túlkiabálja. Egyikük lakásába bekéredzkedett két ifjú azzal, hogy valami zűr van a vízvezetékkel, "az a hülye férjem" - mondja a nő - simán beengedte őket. Az egyik a konyhában matatott az öregúrral a vízcsap körül, a másik pedig a szobában semmi perc alatt lenyúlta a nő összes aranyékszerét dobozzal együtt. Jó sokat. Csak egy bóvli karkötőt hagyott meg. A másik nő azt mesélte, két férfinak nyitott ajtót, az egyik rögtön az ajtórésbe dugta a lábát, és nyomult volna befelé, de ő hátraordított a férjének, hogy gyere gyorsan, nekik meg azt mondta, "a férjem rendőr!" Elrohantak azonnal. Nos, szerencsére ezek nem a mi házunkban történtek, de azért én ajtónyitáskor mindig Maci fejét engedem először kinyomulni a résen. Nem is szokott senki méternél közelebb lépni.

Háborgok azon, hogy Petőfi "15-dik március, 1948" című versét megkurtítva adták elő 15-én, se a címét, se a költő nevét nem említve (ami szerintem mérhetetlen tiszteletlenség, mindhárom), az előadó hölgy pedig - számoltam - hatszor tért el a szövegtől. Ejnye, hol élünk - hányszor kérdeztem már... Sok helyütt cenzúrának hívják az ilyet.

Biztos te is voltál már úgy, hogy sérült testrészedre szó szerint rájár a rúd: mindenbe beütöd, megnyomod, csak hogy fájjon. Így vagyok felszabott ujjvégemmel: nem múlik el nap, hogy amikor kabátom cipzárját alul összeakasztom, ne egyenest a sebbe szaladjon bele a fémdarab, amikor mellé nyúlok. Brr. De azért a gépelés már megy.

Délegyháza 99 körül... a felhőtlen boldogság helye és ideje a tóparti sátorozás heteiben. Gyermekeink mögött számtalan eldobott, nyakig sáros bicikli. Dani középen a hosszú szőke hajával. Arról jutott eszembe, hogy megint házakat keresgélek, és egyre inkább visszahúz a szívem a tavak környékére. Nehéz elszakadni a boldogság tíz évének emlékétől. Bence, a bal szélen, állítólag már 180 magas szépséges fiatalember, és dolgozik. Rég nem láttam.

Kölni "börtönöm" terasza a Venloer- és Franz Geuerstrasse sarkán. Ez a kép miről jutott eszembe? Kutyázás közben gyakran elmentem egy Albert utcán parkoló Ford Sierra mellett, ami pár napja nyomtalanul eltűnt. Abból az évjáratból való volt, mint Dani. Odalent a Kölni utcán is - a megállni tilos tábla előtt, látod? - mindig parkolt egy ugyanilyen autó, amit szájtátva csodáltam, a sok, szögletesnek megszokott, 82-ben modernnek hitt átlagautó között maga volt a jövő csodája, vonalvezetése, szokatlan, áramvonalas formája ámulatba ejtett. Az év autója is lett abban az évben. Dani még átfért a szárítókötél alatt, amire hétvégén szigorúan tilos volt teregetni. A városkép miatt (vajon miért félnek mondjuk Nápolyra hasonlítani ezek a németek, gondoltam ilyenkor). Nem tudván a törvényt, teleraktam mosott ruhával szombaton, mire jött Mutti, és bűntudattal telve gyorsan lekapkodott mindent a kötélről, magához szorította a kupacot, és berohant vele az ajtón, mint aki lopott holmit rejteget ölében.

Nagyon felszabtam a bal kezem középső ujját a késsel, beragasztottam szorosan celluxszal, így elég nehezen gépelek, és főleg röviden. Sok vér ott gyülekezik a cellux alatt. De nem fog kijönni holnapig, garantáltan.
Délelőtt váratlanul beállított gyermekem, csak a bringájáért jött, ami kint dekkol a szárítóban. Azt mondta, gondolt rá, hogy be se néz, csak elviszi. Hogy kutya ne legyen bánatos. Próbálom megértetni vele: minden perc, ami kutyának örömet okoz, csak jó lehet, hát még 20 perc egyfolytában! A kutya a percnek él, nem következtet, nem remél és nem bánkódik, csak elfogad. Mindenesetre 20 percig olyan boldog volt, hogy azt leírni is nehéz, pedig állítólag tudok írni. Inkább képben fogalmazok:

A kép címe lehetne - ha megérdemelné, hogy címet kapjon -: Végre újra veled!

Örülök, hogy Dani ezt mégsem hagyta ki, biztattam rá, hogy a jövőben se tegye. Kutyának - és ezzel nekem is - mára megvolt a boldogságadagom, ami csak jót tehet. Hát nem? llyen turbulens, őrült, mindenen túláradó szeretetet úgysem láthatsz senkitől, csak kutyától. És persze ilyen őszintét se.
Mérhetetlenül szeretem a fiamat, a kutyámat, a saját életemet, a múltamat, az elhunyt anyósomat, és a - sajnos már lassan számtalan elhunyt - repülőbarátomat, és hogy ezt miért mondom, nem tudom. Csak úgy rámtört ez az érzés. Ma ilyen a napfolt-tevékenység: kihozza az emberből azt, ami fontos. Néha ez is kell. Kicsit szuttyogunk, aztán babamódra elalszunk, reggel felébredünk, és a világ máris más. A gondok felejtve. Új világ kezdődik. (Ajánlom mindenkinek, aki hajlamos a tegnapban élni.)

Nem vettem a lapot. Maci nyafogott, le-fel járt, azt mondtam, kussoljon, most volt sétálni, most kapott enni stb. Elfoglaltam magam a japáni földrengéssel a BBC csatornán. Aztán egyszer csak putty! Az előszobában - természetesen csakis a szőnyegen - egy nagy fos. Jól tudom, hogy a kutyák sosem piszkítanak saját fészkükbe - általában a madarak sem, szóval ez törvény -, tehát nem lehetett neki könnyű megkönnyebbülni épp az előszobaajtó előtt. Pláne a szőnyegen. Úgy nézett rám, mint egy sorozatgyilkos, aki tisztában van tette súlyosságával. Nem szidtam meg. Az én hibám. Nem vettem a lapot. Pedig ő adta. Sajnáltam, elsősorban őt, aztán magamat persze.
Fertőtlenítés, sikálás, puccoválás, volt minden, mire úgy éreztem, hogy már nem érzem a szagot, ami rettenetes volt. Ilyet ő még sosem csinált. Gyorsan levittem, még ott is adódott dolga, tehát legalább a felét vissza sikerült tartania. Örök hálám!
Csak magamat okolhatom mindezért. Ő nem tehet róla. Egy szóval sem bántottam, tudtam, neki sokkal nehezebb volt odaszarni, ahol él, mint nekem feltakarítani. Ez egy kutya habitusától teljesen idegen. Nekem meg? Mit számít eggyel több szar, amit fel kellett már takarítanom életemben? Túlvagyunk rajta.
Ezt az egészet csak azért írtam, hogy eltereljem saját figyelmemet (is) a rémségről, ami Japánnal történt. Egész délelőtt az eseményeket követtem nyomon, halálfélelemmel és mély együttérzéssel, elképzelvén, hogy érezhetném magam egy olyan autóban - láttam -, amelyet papírként görget maga előtt a durva ár. Sok rémes filmet láttam, de ha az ember a valót látja, rögtön tudja, hogy ez más. Ezt nem lehet legyintéssel elintézni. Ez egy borzalom. Japánnak annyi. És mivel minden begyűrűzik mindenhová, a mi helyzetünk sem lesz rózsásabb emiatt. Naivság volna azt gondolni, á, az messze van, majd megoldják. Hát nem. Minden szeglete a világnak ma már hatást gyakorol minden más szegletre, akármilyen messze is legyen. A líbiai felkelés miatt a mi benzinünk drágul, a japáni katasztrófa miatt pedig, ki tudja, talán a számítógép-ipar érzi meg a válságot, vagy az a sok elégett olaj Tokió mellett okoz valami közvetett áremelkedést nálunk is. Nem tudhatod! Minden mindennel összefügg. Ha igaz, hogy jövő decemberre várható a világvége, akkor az előkészítés nagyon látványos. Nem viccelek.

Ervin barátom szerintem megrémült két nappal ezelőtti beírásomtól, ezt kaptam tőle:

Tudod hogy hülyeségeket írsz! (március 8. utolsó két bekezdés) Te ezt megérdemelted (ha nem többet) Sokat, sok G-vel terhelten tettél le az asztalra, öregbítetted a hazai pilótanők hírét!
MEGÉRDEMELED ! ÉRTED??? Dolgozzon meg a fiad is azért hogy legalább úgy éljen mint veled! Mennyit spórolt? mennyit adott haza keresetéből! Te tudod! Tehát ne vágyakozzál "oda" előbb vagy utóbb úgyis oda jutunk! Élj még egy kicsit! Ki fog akkor ide (blogot) írni? Kevesebbek leszünk azok, akik tudják ki vagy, ki voltál! Tessék jó képet vágni a dolgokhoz, nem vagy te egy olyan síró, rívó, picsogó nőszemély!! ÉRTED ???

Értem. Tény, hogy nem vagyok. Mi is nem vagyok? Ja, síró és picsogó. Tényleg. A fenti seggberúgások mindenesetre a "felejts és kezdj új életet" irányába rugdosnak. Ezért csak köszönetet mondhatok. Nem vagyok egy lemondó alkat, még soha semmiről sem mondtam le, ami fontos volt. Most sem fogok.
Mindazonáltal ma is elmentem Dani házához. Kint lógott az ablakban, lekiabált, hogy ma később megy, mert tanfolyama van. Felmentem kutyával. Azt nehéz leírni, ahogy Maci őt üdvözölte. Sok percig tartott, mire őrjöngő felugrálásai, kéz- és fülnyalogatásai elmúltak, és végre bemehettünk a lakásba. Már nem is tűnt olyan rémisztőnek. Alaposabban szemügyre véve egy tisztára festett, járólappal és parkettával rendelkező, isten tudja hány - semmi - négyzetméteres lakás picsányi mellékhelyiségekkel. Azt hiszem, előszörre a hófehér falak keserítettek el: úgy utálom a fehéret, mint a gyászt. A hátam borsódzik minden fehér felülettől, akár kívül, akár belül van. Itt meg csak ez van. Míg Dani fürdött, megkért, süssek neki tükörtojást virslivel. Rég kezeltem gáztűzhelyt, nekem kerámialapom van. Az ablakpárkányon volt a gyufa, sikerült begyújtanom. Nem tudtam, milyen hőfok a jó, végül majd 20 percig sütögettem, de sikerült. Jaj, utálom a gázt. Szerintem aki kipróbálta a kerámia főzőlapot valaha, soha nem térne vissza az őskorba (a gázhoz). A konyha akkora, hogy mellettem - és a tűzhely mellett - egy kb. ugyanolyan szélességű ember fért volna csak el válltól-vállig. Pedig nem vagyok egy Schwarzenegger. A tűzely egyik felén két tepsi poshadt áztatóvízzel egymáson, hátul egy lábas fáradt olajjal... Dani szerint mióta ő ott van, az a lábas is ott van... A kenyértartóba benéztem, volt egy félkilónyi szeletelt kenyér zöld penésszel színezve, azt beraktam egy szatyorba a hamutartó tartalmával együtt, és a szemétládában lévő teli szatyrot is összefogtam, hogy levigyem a kukába. Ennyit tehettem mint anya. Végül Dani elvitt az Allende parki CBA-hoz, ott simán meg tudott fordulni, én vásárolni indultam, ő meg a tanfolyamra. Amit a munkahelye írt elő. Szerinte ugyan a gyakorlatban már sokkal többet tud, mint amit majd elmesélnek neki, de sosem lehet tudni. Ajj. Ez az élmény sem volt sokkal jobb, mint először. Azt persze élveztem, hogy én sütöttem meg a reggelijét, de az érzés, hogy ő most már ottmarad, kétségbeejtő. Márpedig én biztos elköltözöm innen, ahol immár 26 éve lakom, és akár Dani szülőházának is titulálhatnám, mert nem tudom fizetni a rezsit. Ki van zárva. Még egy tél, és mínuszba futok. Mint épp most. Már kölcsönből élek péntekig, amikor talán megjön a nyugdíjam.
Nyuszikáim, ez a nagy büdös helyzet. Szombaton megyünk házakat nézni. Bár az egyik ingatlanos azt mondta, előbb adjam el a lakásomat, semmi értelme előremenni, amíg az nincs meg. Látott már olyat, aki ott sírt az ajtóban, hogy neki ez a ház kell, de a sajátját még nem adta el, így foglalót sem adhatott, elúszott számára az egész. Igyekszem. Ma már két hirdetést feladtam. Holnap folytatom.
Most - ismét becsületsértéssel felérő szemrehányó pillantások kereszttüzében - le kell vinnem Macit az utcára. Hiszen messze még, hogy kertem lévén csak kinyissam az ajtót, és azt mondjam: huss! Fuss!
Majdcsak eljön ez is.

Ma reggel is eldzsanáztunk a kelenföldi városközpontba séta címén. Tudtam, hogy Dani 7.35-kor pontosan lejön, meg is történt, behajolt a kocsiba, hogy beindítsa a motort, mielőtt lekaparja a jeget a szélvédőről. Maci ekkor támadta hátba - elengedtem, ő meg nekirohant. Dani alaposan meglepődött, mikor a hátára ugrott a kutya az őrjöngésig boldogan. Utána még vágtatott pár kört ott a parkban, aztán tovább taposta Dani elegáns nadrágját, nem lehetett leállítani. Na, nagy találkozás volt. Tény, hogy mindenki örült, nekem viszont az volt a legfontosabb, hogy Maci örüljön. Abban nem volt hiba. Kocsival hazaszállítódtunk, mára ennyi volt.
Már csak a tavaszt várom nagyon. Annyira itt volna az ideje! A cinegék szinte ordítják a kiscipőt, a rügyek is mintha híznának, de igazán nem indult még el semmi. Minden hajnalban mínuszok.
Most viszont Maci már úgy néz rám - csak úgy fektében hátrahajtott arcával -, hogy az felér egy becsületsértéssel. Ami arról szól, hogy vaze, nem gondolod, hogy már rég le kellett volna mennünk?? De igen. Bocsesz. Szasztok.

Állítólag nőnap van, kaptam is maileket, nagyon kedveseket.
Hajnalban elsétáltam több kilométerre lévő fiam lakához a kutyával. Felmentem a hetedikre, aztán meg le, mert már azt se hittem el, hogy jó házban vagyok. De igen. Megint fel. A lépcsőház beugróját lezáró páncélozott ajtón csak három név szerepelt, egyik se az, ami nekem jelentett valamit. Telefont ragadtam. És jöve Dániel, kinyitotta a súlyos ajtót, és beléphettem végre otthonába, amit még nem láttam. Lesújtó látvány volt. Persze nem mondtam. Csak éreztem. Egy szokásos, leharcolt, némileg elhanyagolt panellakás. A szobája nem rossz, hatalmas ágy van benne, amire jó drága matracokat is vett, ott van a számomra ismerős tévészekrény (amit a neten 15 ezerért vettem, de megérte), meg a számítógép-asztala. A fal mellett őskori, szocreál szekrénysor, de jó befogadóképességű. A konyha kisebb, mint az enyém, kora reggel betűzött a nap, akárcsak a szobájába, ennélfogva konstatáltam, hogy keleti fekvésű a lakás. A Tétényi útra néznek az ablakok, de még közbejön egy másik fekete struktúrájú panelkomplexum. Számomra rettenetes volt az egész. A gáztűzhely (Szuzi, hol vagy, mikor azt kritizáltad, hogy a habverőmön volt egy rozsdafolt?) régmúlt főzések kézzelfogható nyomaival szennyezett, az ablakok homályosak, minden az enyészet felé hajlik. Mivel főleg Macival voltunk elfoglalva, aki nem szűnő őrjöngéssel imádta Danit, nem is egészen néztem körül. Csak a hangulatot, a - hogy is mondják? - Gemütlichkeit-ot kerestem volna, de nem volt. Elképzeltem, hogy ez a ma, jéghideg márciusban ily módon betűző nap mit fog majd okozni júliusban, amikor már az éjszakák sem fogynak le 20 fok alá. A fekete házfalak beszívják az összes forróságot, te jó ég!
Össze kell foglalnom, mert érzéseim ezt akarják. Rémisztőnek találtam az egészet. Borzasztónak. Szuttyogtam hazafelé egész úton. Dani elvitt a Csurgói útig kocsival, ott kiszálltam a kutyával, aki még sokáig nézett az autó után, vásároltam az Allende-park beli CBA-ban, és, ahogy mondtam, könnyeimmel küszködtem hazáig azután.
Az én nyomorult panellakásom egy PALOTA ahhoz képest, amit ott láttam. És amihez Dani szokott, gondolom. A tisztaság, a szervezettség nyomait sem láttam. És a fiam arcán egy boldog kifejezést sem. Tényleg ilyen nehéz volna elszakadni? És muszáj? Tudom, hogy igen. Tudom, hogy neki is meg kell tapasztalnia az önállóságot, a saját kis nyomorát, de a szívem azért megszakad. (Vittem neki egy doboz jóféle húslevest, meg gombás tésztát fagyasztva, amit el is rakott a hűtőbe. Már nem is akarok arra gondolni, hányszor szólta le a kaját azért, mert a fagyasztóból vettem elő... megtanulta értékelni.)
Azt hiszem, holnap is arra fogok sétálni, bár legalább 2 kilométerre van, de már bírom az ilyesmit. Látnom kell az arcán egy boldogabb mosolyt, mint amit ma nem láttam.
Ha van gyereked, megértesz. A mélységes mélységig letaglózott az élmény, hogy láttam, hol él. Oda megy haza, onnan indul. A szánalmasan szűkös fürdőszobából, ahol koszlott kádban fürdik, olyan igazi panelosban, ami még kisebb is, mint nálam... És ő hősiesen (ma már úgy látom, eltúlzott hősiességgel) azt mondta, jól érzi ott magát, klasszul berendezkedett. Azt hiszem, beledöglenék, ha egy éjszakát ott kéne töltenem. Pláne egy nappalt!
És megint az okosság: minden viszonylagos. Eddig azt hittem, a lakásom nem is olyan jó, hogy akár 10,5 milláért eladhassam. A mai sétám után már akár 15 millióra is becsülném. Viszonylagosan. Persze tudom, hogy a piac más, mint az érzések, igen. De ez a lakás tiszta, élhető, a másikhoz képest, tágas és szép. Bizony. Megveregettem a vállamat, hiszen én alakítottam olyanná, amilyen most. Funkcionális, kellemes és jó, úgy, ahogy van.
Ettől még sírhatnékom van, ha a fiamra gondolok. Ott, abban a fekete, kelenföldi borzalomban, a központ szívében. Istenem, még a liftajtó sem arra nyílik, amerre logikus volna, hanem a fal felé, ahonnan nem tudsz simán beszállni, csak ha teljesen kitárod. A kutya se értette, mi a helyzet, megszokta, hogy normális irány felé nyílik az ajtó, ahol van hely.

Oké, már elmúlt, de azért el kell árulnom: olyan gondolatom is volt, hogy gyorsan el kéne távoznom megboldogult kedves barátaim, netán anyósom és imádott kutyám világába, hogy Daninak normális élete lehessen. Ebben a lakásban. Úgy éreztem, nem érdemlem meg, hogy itt legyek egyedül, ő meg ott, igaz, nem egyedül, de nagyon szűkösen. Albérletben. Szabad nekem ezt hagynom vajon? Olyan tiszta a képlet: ha én nem lennék, neki minden sokkal egyszerűbb lenne. Mivel mai tapasztalataim fényében saját ingatlanomat már szinte luxuslakásnak látom, hát nem érdemelné meg, hogy az övé legyen? Én csak bitorlom itt a nagyobbik szobát x éve, és vajon milyen jogon? Egy anya meddig lehet anya, főnök, matriarka, vagy akármi, akinek ilyen joga van? Plusz most már a másik két szoba is üres, amire semmi szükségem. Miért is élek még egyáltalán? Sosem voltam egy birtokló alkat, a napi betevő boldogsághormon pont elég volt, hogy jól legyek. Ez jöhetett abból, hogy fiam hazatért, én pedig vacsorát főztem neki. Aztán meg ebédet, amit elvitt. A konyhám mostanában kiszáradóban van. Mosatlan lábasok, tányérok, mert minek? Igyekezzek?

A mai egész napom azzal telt, hogy gondolkodtam, és úgy éreztem: nincs jogom itt lakni egyedül a luxusban, miközben fiam nyomorog egy szar helyen. Mindegy, hogy ő választotta-e, de ha már az is gond, hogy nem tud magának egy vasalódeszkát venni, akkor tényleg szar a helyzet. (Megvallom, a vasalódeszkámat, amit még Kölnből hoztam 20 éve, semmi pénzért nem adom, annak eszmei értéke van, ezt meg is mondtam. De közben sajnálkoztam azért. Különös tekintettel a csodás, krómozott fejű állólámpára, amit Dani minden tiltakozásom ellenére elvitt, pedig az is eme emlék-kategóriába tartozik...) Na jó, ha már ilyen tárgyiasított gondok merülnek fel, azt hiszem, távol állok az öngyilkosság gondolatától. Nem kell aggódni. Igazán csak attól félek, hogy túl sokáig fogok élni, és megérek egy budapesti tájfunt, vagy földrengést, vagy kormányválságot. A többit valahogy túlélem. Erre születtem. Túlélőnek.

Remélem, hogy az alábbi link nem fog elmúlni egy idő után, mert ilyet még életemben nem láttam. Egy ember-kutya kapcsolat ilyen szinten szinte már csak emberi. És mérhetetlen szereteten alapulhat.
http://sorisomail.com/email/74298/como-se-danca-o-merengue.html

Mivel már egy hete nem tartok itthon kenyeret, sütöttem helyette csapatit, legalábbis, ahogy én elképzelem. Tudom, hogy ez csak liszt+víz és szárazon sütik, de én olajon, mint a palacsintát, és víz helyett húslevessel, amiből mostanában bőven akad a talonban. Annyira jó, hogy nem kenyérként eszem valamihez, hanem ünnepélyesen magában, mert megérdemli. Meg én is. Vétek bármit hozzácsapni.

Józsi bácsi:
- Most miért is folyik a szemváladék az orrod irányába, anyukám?
- Beteg a... beteg a barátnőm férje, de nagyon.
- És mi közöd hozzá?
- Ő nem akármilyen barátnő, együtt kezdtük a műrepülést, ez olyan kötelék, ami nem múlik el. A férje pedig legkedvesebb oktatóm volt. De meghalt.
- Ha meghalt, hogy lehet beteg?
- Ez egy második férj már. Egy nagyon szeretett férj, és az én barátnőm nagyon odavan. Józsi néni mit tenne ilyenkor?
- Nem bőgne, imádkozna. Tudod, hogy nem hiszek ebben, de sokan hisznek. Hátha mégis segít. Jobb, mint bőgni. Mert az biztos nem ér semmit. Józsi néni azt a marhaságot mondaná, hogy öleld át gondolatban, és küldj neki energiát.
- Azt teszem...

Lehet, hogy már egy hét múlva is hihetetlen lesz, de ez egy ma reggeli fotó itt, a 11. kerületben. Harmadik hó harmadikán. Szín egy szál se. Pedig színesen fotóztam. Tiszta tél.

Az én kisszívem 3 éves volt, és már edzőtáborban nyomorgott Péren. Pér reptere köztudottan egy beláthatatlan puszta, csak a birkák látványa töri meg egyhangúságát. A birkák tehát megvoltak. Dani akkor még aludt délutánonként. Szerencsésen külön szobát kaptam, kihúztam az ágyneműtartót, nehogy leesen, oda raktam a paplant, azon/abban aludt Dani délután legalább egy órát. Megszokta, nem zavarta, hogy a feje felett zúgnak a gépek. Csak Walter Mikával akadt gondom, ő egy vendég osztrák versenyző volt, a Pitts-ével jött, hogy velünk edzzen, és mivel már túlvolt a negyvenen, adott magára nagyon. Például edzőrepülés előtt bekente a testét valami izommelegítő krémmel, ami forróságot okozott a bőrén. Aztán Danit megölelgette a bekent testével. A gyermekem ordítani kezdett kis idő után, hogy csíp, meg fáj. Piros foltok ütköztek ki rajta. Lezuhanyoztam, Walter Mika meg szégyellte magát. E képről ez jutott most eszembe. Azt még hozzá kell tennem a ma majdnem 30 éves fiam védelmében, hogy az x-lába elmúlt. Tökéletes teste van. Ja, meg barátnője is, úgyhogy rácuppanó lányok kímélhetnek. :)

Ez Békéscsabán készült, 86 körül, valami protokoll rendezvény keretén belül, ahol az MHSZ fejesei voltak jelen. A szervezők személyemmel akartak villogni: lám, egy lány is képes műrepülő bemutatót tartani. Erre jó voltam. Sikerült. Tapsoltak. Kaptam ajándékba egy mokkás készletet, minden csészén MHSZ-felirat, ma is megvan. Igaz, sose használtam, de emlék, nem dobom ki. Lehet, hogy egyszer még valami ősmágus értékesnek tartja, aki gyűjti az "átkos" relikviáit. Várok, amíg érni fog valamit. Ja, és van egy vadiúj nyári MHSZ-es hajózóruhám is, igen nagy méretben. A jóisten se tudja, miért ekkorát kaptam, de kaptam, és megvan. Odaadom, ha sokat fizecc érte! :)

Megoszlanak a vélemények - kutatásaim alapján -, hogy a kutyanyál fertőző-e, vagy inkább gyógyít. A találatok sokasága szerint inkább gyógyít. Én csak azt az esetet hozhatom fel, amikor mélyen megvágtam az ujjamat, és Maci lassan, óvatosan nyalogatta. Már az is furcsa volt, ahogy közelített: tudta, hogy ott van valami, mindenáron látni, illetve érezni akarta. Hihetetlen gyengédséggel nyalogatta a sebet, és, láss csodát, a seb baromi gyorsan be is gyógyult. Sokkal előbb, mint máskor. Persze ehhez az is kell, hogy a kutyáját valaki ne tekintse egy bacillusgócnak, vagy ne undorodjon tőle csak azért, mert néha a saját fenekét nyalogatja. Ami, ugye, előfordul. Szerintem két gyanús tárgy nyalogatása között a szájában helyreáll a rend, és a nyála igenis gyógyít. Nálam bevált. Igaz, én szeretem a kutyámat. Mindenáron.

Ó, igen, Maci még mindig Daniba szerelmes. Ma váratlanul feljött munkája után, azt a táncot, kéz-harapdálást (persze gyengéden), ugrálást, őrjöngő szeretleket el sem lehet képzelni, amit előadott. Nem tudott megnyugodni. Dani magával vitte egy hosszú sétára a mostani lakásáig, reggel meg majd visszahozza, Maci pontosan tudta, hogy ez lesz, ettől volt még izgatottabb. Persze csomagoltam usque 6 doboz előre elkészített kaját, nehogy drága gyermekem hiányt szenvedjen az elkövetkező napokban, lényegében ezért is jött, de igazságtalan lennék, ha azt mondanám: CSAK ezért jött. Maciért is. Tényleg elképesztő, mennyire szeretik egymást. Ami jó. Kutyát ennyire boldognak látni - nekem ez már egy hétre elég töltődés. Akkor is, ha holnap reggeltől megint az én lábamnál sírdogál, hogy hol van Dani.
Tudod, a szeretetnek vannak fokozatai, de amit egy kutya nyújthat, annál több, őszintébb és kézzelfoghatóbb nem is létezik.

Ervin barátom kérdezte, vajon csak a technikai tűrésekből adódik-e, hogy egyik repülőgép a másikhoz képest nagyon másképp viselkedik. Azt hiszem, erre igent kell mondanom. Hiszen amikor lejönnek a gyártószalagról, elvileg egyformának kellene lenniük. Mégsem azok. Utólag állítják be a trimmeket, a csűrőket, ellensúlyokat, és mivel minden szerelő más, a gépek sem egyformák végül. Arra gondolok, ha a kocsid kerekét centrírozzák, az sem biztos, hogy mindig ugyanolyan lesz. Itt is apróságokon múlik, hogy végül a csűrő, a botkormány milyen hatékony, milyen könnyű vagy nehéz. Z-50-es típusaim közül a Fox és a Delta - az Echo-hoz képest - nehéz volt. Kormányilag. Viszont sokkal pontosabb. Már ha bírta a karizmom. Ott álltak meg, ahol kellett, ahol akartam. De igazi, jól kivitelezett negatív dobott orsót egyikkel sem tudtam csinálni, mert képtelen voltam az adott pillanatban a kellő erővel kirakni a botot a jobb sarokba. Bevallom. Ettől az orsó még pörgött, de nem úgy, mint pl. Besenyeinek. Aki jóval erősebb nálam. De bármelyik fiút említhetném, mert ők oda tudták rakni, ahová kell. Ezt egy jó szemű bíró rögtön kiszúrja, ezért is nem én voltam bajnok, hanem az, aki meg tudta csinálni. Rendesen.

Várjál, voltak nekem gondjaim még a Trénerrel is, de mennyi! A fékszárnyat kinyitni! Az nem volt kispályásnak való. 140-nél lehetett, kellett, de az még annyi légellenállást jelentett, hogy a fékszárny-kar mintha be lett volna betonozva. (Ezt nyilván egy fiú sosem fogja bevallani, talán azért, mert izmosabb is volt, meg tán szégyellné is, hogy neki is gondot okozott.) Wimmer Laci - kinek felesége is ezt a sportot űzte - mérnökként kitalált egy fékszárnykar-meghosszabbítót, műanyagból, aminek nyilván - fizika - az volt a lényege, hogy ha hosszabb az erőkar, kevesebb befektetett energia kell a kar meghúzásához. Igaza volt, természetesen. Ezzel a meghosszabbító eszközzel simán kinyitották a fékszárnyat a lányok is, én is. Sajnos, nem sokáig maradhatott használatban, csak addig, míg Wimmer Laci felesége is a növendékek között volt. Utána maradt megint a pőre fékszárny-kar, a hatalmas erőviszonyokkal. Ne tudd meg, mennyit fekvőtámaszoztam, hogy felnőjek a feladatig! Végül, amikor már biztos voltam benne, hogy nem esem se háton-, se talpondugóba, úgy oldottam meg - úgy kellett megoldanom -, hogy akár 110-ig elhúztam a sebességet: akkor már képes voltam fékszárnyat nyitni. Mert a légerők odáig csökkentek, hogy képes voltam. Látványnak biztos szar volt, mert a gép feldobta az orrát, lentről talán úgy látszott, hogy átesésig, de kinyitottam, átnyomtam, és megint volt sebesség, a fékszárny pedig nyitva volt. Hát nem ez a lényeg? Ezt (is) mindig megúsztam.

Nos, a Z-50-esen nem volt fékszárny, az ezzel kapcsolatos megpróbáltatás többé nem jelentkezett. Viszont megnőtt a leszállási sebesség. A kisebb súly miatt, a vágott szárnyak miatt tovább tartott, míg az ember a leszállómezőben, vagy akár betonon kivezette a gépet. A biztos megállásig. Ja, mindennek van előnye és hátránya. Első "betonyos" leszállásom alkalmával - Ceske Budejovicében - sikerült odavernem az egyik szárnyat a betonhoz. Füves repterekhez szokott agyam fel sem fogta (hogy is fogta volna fel), mennyire más betonra szállni. Fékeztem. Olyan intenzíven, ahogy füvön kell. Ez itt sok volt. A gép szinte megtorpant, és - mivel a két lábbal fékezés sosem teljesen egyforma - egyik szárnyát odaverte a betonhoz. Ó, nem lett baj, kis horpadás a szárnyvégen, de a szégyen... az nagy.

Ervin barátom azt is kérdezte, repültem-e Jak-18-assal. Nem. Jakból nekem csak a Jak-55-ös volt meg. Az 50-essel azért sem repültem volna, mert több műrepülő kollégám ezzel halt meg. Összetapsoltak a szárnyak, valami konstrukciós hiba lehetett a háttérben. Ebbe nem mennék bele. A Jak-55-ös viszont - igazi orosz vadállat - a kezemben volt. Dunakeszin repültem vele típust - ne kérdezd, mikor (90-es évek) -, hihetetlenül tágasnak tűnt a pilótafülke. Szambázni is lehetett volna benne. A többihez képest persze, amit addig láttam. Valódi terpeszbe rakhattam a lábaimat. Széles padló, olyan hosszú botkormány, ami majdnem az államig ért, még sose láttam ilyet (ennélfogva könnyű is volt a bot). Orrom előtt felbődült a csillagmotor, ami teljesen másképp szól, mint egy Lycoming, vagy egy M-137A, aztán hajrá. Felszállni sosem gond, előretolod a gázkart, a gép meg teszi, amit kell. Felszáll. Jó gyorsan. Anyám! Egész más hangja volt, mint amihez szoktam. Duruzsolt. Mély hangon. Megbízhatóan. Öblösen. Már ekkor elájultam a gyönyörtől. Aztán próbálgattam persze a műrepülő figurákat a légtérben. Minden baromi jól esett. Azt tette, amit akartam. Talán még jobban is, mint ahogy képzeltem. Odavoltam tőle. De jött a leszállás művelete. Tudod: felszállni mindenki tud, de leszállni? Az már egy másik kérdés. Tettem pár majrékört, mielőtt rászántam magam, hogy most!

Nem egy jó kép, Mutti baromi olcsó fotóapparátjával készült - kb. 20 márkás -, de viszont itt volt Budapesten, a budafoki katakombákban, egy hordóban. Ezt találtam ki neki - nekik, mert családtagok is voltak velünk - mint kuriózumot. Annyira szeretem ezt a nőt, hogy nincs vége. Az idő nem számít. Hiába halt meg már 16 éve, hiába nem tudom meg soha, hogy végül mibe halt bele, ő nekem örökre ittmarad. Anyám nem volt olyan anya, amilyen ő. Imádom, és soha egy percre sem tudom elengedni. Úgyhogy anyósviccekkel kíméljetek!

Azt csak tudni vélés okán mesélem el, hogy amikor először arcon csókoltam, mivel vett nekem egy csodás, piros terhesruhát, este minden barátnőjének elmesélte, hogy arcon csókoltam. Tudnod kell, hogy Németországban ez abszolút nem szokás (de hát mit tudtam én akkor erről?). Valahol itt kezdődött a mi románcunk egymással. Hogy néha már meg is ölelt, hogy néha már könnyezett is, amikor elmentem, vagy visszajöttem. Drága Mutti. Ha nem bánom, hogy át kell kelnem a soul bridge-en, akkor miatta nem bánom. Alig várom, hogy találkozzunk.

86 május, Őcsény. Típusrepülésem a Z-50-essel. Ott remegett a lábam az oldalkormányon, ott bőgött a motor, amelyhez hasonló bőgést még soha nem hallottam, hiszen a Lycoming motor bőgése teljesen más, mint a Z-526 F soros motorjának a hangja, amelyre szocializálódtam. Úgy is mondhatnám, a Z-50-esé egy oroszlán üvöltése, utóbbi pedig egy macskáé. Szóval bömböltettem az oroszlánt - és mivel egyszemélyes repülőgépben az ember csak egyedül lehet -, útjára engedtem, teljes gázzal felszálltam, és rájöttem, hogy ez EGY. Ez egy Első. Ilyen még nem volt. Háromszáz lóerő bömbölt a fenekem alatt, és ehhez csak egy 5-centis mozdulat kellett a gázkaron. Döbbenetes volt. A madár az égbe tört, olyan erővel, amit még soha nem éreztem. Csak vártam, csak reméltem, és elhittem, amit mondtak róla már évek óta. A csoda volt. Ez a kis alumíniumkaszni a mennyekbe repített aznap. (Azt talán mondanom sem kell, hogy az első egyedülrepülésem sikerült, leszállni is sikerült, sőt számtalan orsót megforgatni is, hisz ha nem így lenne, most nem írnám... Ezzel a géppel később úgy összeszoktam, mintha testvérem lett volna, minden rezdülését éreztem).

A háttérben látszik egy erdő, amit sajnos, Talabos Gabi kiirtatott, pedig valamely szinten Őcsény repterének szimbóluma volt. Gólyák és varjak otthona. Azt mondta, majdnem lecsukták érte. Én azt mondom: kellett volna. Sajnos, minden utólag történik. Mielőtt az erdő - amelyhez annyi emlékem fűződik többek között nekem is - vágóhídra került volna, akkor kellett volna közbelépni. Ma már ez az erdő nincs, helyén valami puszta, vagy tó terpeszkedik, azt hiszem, látni sem akarom. Az már nem az én Őcsényem. Amelyet a világ legszebb repterének tartottam mindig is. (Hozzájárult persze az Izo-Bár, a nagy összejövetelek színhelye, ivás-evés, éneklés, vitatkozás, együtt levés minden szinten, minden nap, repülés után. Ajjaj!)

Csak megjegyzem, hogy ez az Echo nevű gép (a lajstromjele utolsó betűjének fónianeve) volt a legkönnyebb kormányú, viszont kicsit ficergős, miközben a Delta és a Fox kemény volt, nagyon is, de sokkal pontosabban irányítható, már ha karizmával bírtad.
Lehet, hogy már akár kétszer is leírtam, de nem győzöm hangsúlyozni: Fogadtam Szász Alajossal, hogy a Foxot trimmelés nélkül húzom és nyomom. Nem hitte el. Mivel a Fox baromi kemény botkormánnyal bírt. Kértem, hogy celluxszal ragassza le a trimmhuzalokat, ha elszakadnak, egyértelmű, hogy használtam a trimmet. Nem használtam. De húztam és nyomtam, mint ahogy ígértem. Trimm nélkül. Láthatta. Ami ciki ennyi év után, hogy ma már úgy meséli, neki volt igaza, a cellux elszakadt. NEM! Ma is büntetőjogi felelősségem tudatában jelentem ki: Z-50-esen nem szoktam trimmelni. Soha.

Józsi bácsi:
- Tudod, a reklám szerint a hüvelygomba - brrr! - egyszerre két helyen okoz problémát: kívül és belül. A Canesten című csodaszer megoldást nyújt mind a két problémára, egyrészt a puskagolyót feltolod a csőbe, ez volna a kúp - brrr! -, másrészt kívül kenyegeted magad. Állítólag újra felszabadult és magabiztos lehetsz. Tényleg? Csak azért, mert már nem viszket a picsád? Ach, bocs, én nemtok másképp... Szóval viszkető züzüvel nem is tudnál tárgyalni fontos emberrel? Ejnye, ti nők...

Én csak azon gondolkodtam el már megint, mennyit számít a hangsúlyozás. Nem tudok leszokni róla, hogy akaratlanul is kritizáljak műsorvezetőket, vagy bárkit, aki akár szinkronizál, akár csak dumál a képernyőmön. Példa: néhány személyes sátor - így, külön hangúlyozva. Azután: néhányszemélyes sátor. Hát nem tök mást jelent? Az első azt, hogy van a raktárban néhány személyes sátor - ami ugye nem a tiéd, mert más személyé -, a másik meg csak annyi, hogy hányan férnek bele. Sok múlik ezen, pláne, ha komolyabb dolgokról van szó.

Pofonok.
Angyal Gyuri miatt kaptam első - és utolsó - pofonomat az első férjemtől. Aki akkor még csak repülőoktatóm és titkos szerelmem volt, de persze Budaörsön, a reptéren már mindenki tudta. (Lehet, hogy csak a felesége nem. Fuj, Daka!) Beestünk valami presszóba, Sanyi előrement, Gyuri pedig a ruhatárban amúgy férfiasan megragadta mellemen a grabancot, magához rántott, és szájoncsókolt. Sanyi pedig visszanézett. Ebből lett aztán a pofon. Érdekes módon nem Gyuri kapta, hanem én. Ezen azóta is gondolkodom. Ilyen volna a pilóta-szolidaritás?
Ezt megelőzően apámtól kaptam - életemben egy - pofont. Mivel nem volt párja, csak annak tudhatom be máig is, hogy szerelmes volt a látcsövébe. Vagy bármely tárgyba, amit birtokolt. Ó, igen, a Skorpió jegyében született, talán így már érted. Megtaláltam valami rejtekhelyen a látcsövét (amúgy minden tárgyat, ceruzát, csavarhúzót stb. dugdosott elképesztő agymunkával kitalálható módokon). Használtam. Mégpedig néztem vele a szomszéd házat. Ezenközben a fekete festéséről lepattant egy borsónyi darab. (Megjegyzem, a festék alatt gyönyörű, tiszta fém sejlett fel, talán az egészet jobb lett volna levakarni, de ezt már csak a pofon után volt módom összegezni. Magamnak.) Amikor meglátta a borsónyi festékhiányt, gondolkodás nélkül képen törölt. Ma is cseng a fülem tőle. Nem hittem volna, hogy egy fülre irányzott pofon ilyen furcsa visszhangot ver. Természetesen azt hittem, mélységesen igaza van, hiszen tudtam, hogy Az Ő Látcsövét mertem a kezemben tartani, amit kutatásaim folytán megtaláltam, pedig kutatnom is tilos volt.

A harmadik pofon nem csattant el. Csak majdnem. Egy igen gyönyörű, szőke, magas, karcsú srác volt belém szerelmes úgy kábé 19 éves koromban. Nagyon vad és nagyon rocker voltam. Sosem hittem volna, hogy egy jól öltözött, elegáns, úrifiúnak látszó egyed is észre képes engem venni. Szóval volt baj bőven az önbecsülésemmel. Ez az Imi (mit tesz isten, apám is Imre volt) valamilyen számomra teljesen érthetetlen okból utánam kezdett járni. Főleg az Izabella utcában, mivelhogy ott laktam. Aztán a Danuviában, ahová táncolni jártam nagyon szorgalmasan. Éppen ott történt, hogy a megbeszélt találkozóról szó nélkül leléptem, aztán a telefonálást is felejtettem. Az Izabella utcában aztán egyszer csak szembejött a nagyon jól fésült kabátjában (ami biztos legalább akkor három havi fizetésembe került volna, szóval emiatt hittem őt úri fiúnak), és látszott, hogy haverjai biztatásának hatására ütni készül. Mivel azonban eléje álltam, és azt mondtam: "nyugodtan megpofozhatsz, megérdemlem", rögtön letett erről. A pofon elmaradt. A srác is. Sajnos, akkoriban nekem túl decens és tiszta volt, én a koszos rockerekre esküdtem, akik nyakig merülnek a buliba. Én is inkább hozzájuk amortizáltam magam, minthogy felfelé tekintettem volna, már ha érted, merre van felfelé. Én nem értettem. Viszont nem bántam meg semmit. A pocsolyában is lehet lubickolni, esküszöm, jól is esik, és attól kezdve van mihez hasonlítanod.

Valaki azt mondta, akkor kezdesz túl sokat a múltba révedni, mikor közeleg a halál. Jelentem, nem készülök elpatkolni, viszont azt sem tudom, hogy az a bizonyos révedés mikor és miért jön el. Néha beköszönt, aztán leírom, és kész. Aggódni nem kell.

Ach, cyberfőnököm ma még Macauról hívott, holnapután már Hong-Kongban lesz. Panaszkodott a kínai kommunizmusra: számtalan kaszinó, weboldal, még a skype is le van tiltva, csak saját gépről lehet nyomulni. Szerencsére nála van laptop, így beszélhetünk minden nap. Hong-Kongban csak valami veszélyesnek mondott tömegszállásra van pénze, tizenemeletes, bődületes komplexum, ahol feltehetőleg mindazok fordulnak meg, akik képtelenek az ottani hihetetlen árakat megfizetni, szóval aggódom kicsit, bár azért bízom is, mert ő eddig bárhol feltalálta magát. Érdekes naponta híreket hallani a Távol-keletről, ahol még fázni sem kell. Hisz ő is azért van ott.

Beletekintettem a Duna tv-n egy régi filmbe, Kopasz kutya a címe. Túl azon, hogy még egy régi ZIL teherautót is láthattam, ott volt Hobó, ifjúságom nagy menő embere a rengeteg hajával, mikor még a Kex együttesnek írt dalokat. Illetve szövegeket. Méghozzá nagyon jókat. Ismét meg kellett állapítanom, hogy egy centi énekhangja nincs. És láss csodát: ezek után évtizedekig abból élt, hogy énekelt. Ez aztán valami! Meg a karizma, nyilván, mert valaminek lennie kellett, ha már hangja nincs. Íme egy ember, aki abszolúte nem tud énekelni, és mégis ezt teszi. Mert csodák bizony vannak. Ezenközben egy csomó jó hangú ember elkallódik, mert valami egyéb tehetség híján van.
Ebből is látszik, hogy - egyrészt - néha többet képzelsz magadról, mint amire képes vagy, vagy - másrészt - elég, ha elhiszed, hogy képes vagy arra, amire igazából nem vagy, de azért sikerül, mert elhiszed. Ez ilyen egyszerű? Vagy nem is? Hobó mindenesetre nagyszerű példája annak, hogy hittel és akarattal leküzdhetjük a tökéletes tehetségtelenségünket is.

Megint - ki tudja, hányadszor - nézem a Nothing Hill c. filmet Julia Robertssel, akit nagyon szeretek nézni, valamint Hugh Granttel, akit szintén csípek, és itt van a dal, amitől látványosan elolvadok:
http://kulfoldi.zeneszoveg.hu/dalszoveg/1331/ronan-keating/when-you-say-nothing-at-all-zeneszoveg.html
(Azé persze a fekete kis képernyőn lévő fehér nyílra rá kell kattintanod, ha ezt a dalt hallani akarod... munka nélkül semmi nincsen.)

You say it best when you say nothing at all... Jó az, ha szavak nélkül értjük egymást. (Már aki, és már ahol.)

Azt talán még nem mondtam, hogy a kiváló lencsefőzelékből Dani annyit elvitt, ami egy lónak is elég lenne. Javasoltam, hogy vegyen hozzá tejfölt, attól még jobb lehet. Mivel egy Szuzi által itthagyott dobozba sűrítettem, még a dobozt sem várom vissza.

Múltkor felhívott Fehér Jocó, ezer éves haverom, repülőszövetségi munkatársam, és amúgy olyan, aki az említett ezer év óta csak reptereken és repülőgépeken fordul elő. Elkopott a combízülete. Katival találkozott valami plazában, nagyon sántított, Katitól tudta, hogy én is átestem hasonlón, hát érdeklődött nálam. Megnyugtattam, hogy minden pénzt megér, ha mielőbb megműtik, mert minden fájdalom elszáll. Akkor még nem tudta, mennyit kell várnia, de múlt héten megint hívott, hogy túlvan a műtéten, és nagyon jól érzi magát. Végtelenül örültem, nemcsak annak, hogy sikerült neki, hanem a megtiszteltetésnek, hogy ezt velem közölni akarta. Egyáltalán nem számítottam rá. Azt hiszem, az ilyen apró kis boldogságok rengeteget jelentenek. Nekem legalábbis.

Daninak írtam egy kissé érzelgős mailt, a válasza ez volt: "Anyucika, ne pityeregj, kérlek! ne tedd nehézzé, mert elérzékenyülök! kemény csaj vagy te, simán jó lesz neked, sőt még jobb is, mert nincs ott a hálátlan fiad, aki mindig csak ordibál!"
Azt hiszem, ennél biztatóbb és megnyugtatóbb üzenetet nem is kaphattam volna. Számomra ez több, mint egy szerelmi vallomás. Boldog vagyok, hogy olyan fiút neveltem, aki ilyet tud írni. Egy mondatban belátta mindazt, amitől évekig szenvedtem. És sose hittem, hogy ő is látja. Látta. Tudta. Jó!

Fel voltam készülve a csalódásra. Szerencsére. Be is jött. A délegyházi ház a fotókon istenien nézett ki, a valóságban pedig egy lyuk. Több lyuk egymás mellett. Hihetetlennek tartom, hogy ilyesmit még emberi fogyasztásra szánva újonnan építenek. Picsányi kert, arasznyi helyiségek, egyedül a fürdőszoba volt királyi méretű és gyönyörű, na de ott mégsem lakhatok! Akkora volt, mint a nappali. A tervező koncepcióját ha megérteném, én lennék Uri Geller, aki a dolgok mögé lát. Vagy Frei Tamás.
Az ügynök elvitt egy majdnem kész házhoz is, ami már ezerszer kellemesebb környezetben volt majdnem kész, viszont azt nem lehetett előre látni, hogy az egyelőre pusztába levert karók körül-mögött milyen házrengeteg fog épülni, a táj parcellázás alatt áll. Csak az ablakokon leshettünk be, mert senki nem tudott beengedni. A kert háromszor nagyobb volt, mint az előzőnél, ahol alig, a környezet meggyőző - leszámítva a majd-felépülő-házakat -, lementünk Macival a tópartra, ahol egy csodás sétány - remélhetőleg beépíthetetlen - hosszában Maci úgy rohant oda-vissza, mint a gyorsvonat. Mint aki megőrült! Háromszor berohant a tóba nyakig, utána tovább vágtatott néha már annyira, hogy nem is láttuk. Ilyenkor szégyellem halálra magam, hogy legalább hetenként egyszer nem viszem el egy helyre, ahol kirohanhatja magát. Ő már rég rájött, hogy ha alkalma van, rohanni kell, mert utána ilyen alkalom ki tudja, mikor lesz. Azt hiszem, el fogom kérni hétvégente a kocsit, és kiviszem Kamaraerdőre, mint annak idején Csumit annyiszor, hiszen most már végre tudok gyalogolni. Nagyon-nagyon bántott, hogy ennyire kivetkőzött magából, mert ez azt jelzi, mennyire szüksége van ilyesmire, és én mennyire nem biztosítom neki. Fogok tenni róla, neki megígértem.

Együttrezgés. Hallottad már ezt a szót? Talán nem véletlenül áztattam be tegnap a lencsét, és főztem meg a füstölt tarját. Ma egybeolvasztottam a kettőt, meg még fokhagymás rántás, mustár, ecet, cukor, szóval lett egy igazán elsőosztályú lencsefőzelék. Még nem volt egészen kész, mikor Danitól mailt kaptam, hogy aszongya: van kaja? Megírtam neki, hogy mindjárt kész. Ez persze csak holnapra vonatkozik, mikor elmegyünk Délegyházára, de véletlenek nincsenek. Azért főztem, mert éreztem, hogy kell. Tudtam. Magamnak sose főznék meg fél kiló lencsét meg majdnem ugyanannyi füstölt tarját. Az ízesítés kitűnő lett, nem kell szégyenkeznem. Jó nagy lábosnyi áll most itt, épp hűlő fázisban.
Számtalanszor tapasztaltam, hogy megérzem, mit akar. Sokszor a közértben levettem a polcról olyasmit, amiről nem tudtam, hogy mit akarok vele kezdeni. Aztán később kiderült, hogy Dani pont arra vágyott. Ezzel a lencsével meg tarjával is így voltam. Miután megkaptam a következő üzenetet is : "can you make some breakfast for me? ", már biztos voltam benne, hogy a zsömlét sem hiába vettem reggel, merthogy nekem nem kell. Holnap reggelire viszont jó lesz szendvicsnek. Sőt, paparikát is vettem, amit szintén nem magamnak szántam, csak úgy a kezembe ugrott. Azt teszem majd a szendvicsébe holnap.
Nem mondtam? Délegyházán megnézünk egy házat, amit a neten találtam. 13 milla. Azon a környéken, ahol 10 évig életem legboldogabb sátras nyaralásait töltöttem. Két tó között félúton. Holnap délelőttre van randevúnk az ingatlanossal, Dani szállít engem, meg a kutyát. Macit nem hagynám itthon, ha semmi nem jön össze, vagy nem tetszik, akkor is sétálunk egyet kedvenc tavaim egyikének a partján. Azt hiszem, nem akarok vízközel nélkül élni. Lehet az Duna, Tisza, vagy bányató, nekem mindegy, csak nedves legyen. Úszható. Ha tó. Ha nem.

Láthatod, ízlések nagyon különbözőek lehetnek. Amúgy meg - hogy pontos legyek - nem Thaiföldön csemegéznek ebből legfőképp, hanem a környező országokban.

Rémes dolgokat csinálok. Pl. hatalmas krumplikat veszek, amiket hosszában felszelek jó tenyérnyi darabokra nagyjából 7 mm vastagon, és kisütöm olajban-vajban. Aztán ezeket a lepedőnyi szeleteket sóval és erőspaprikával megszórva megzabálom. Szerintem rémes. Nem is tudom, hogy fogok leszokni róla, mikor annyira imádom.

Az egyedüllét számtalan előnyét kezdem érezni. Például - az előbb említett sült krumplik vonatkozásában - egy hete ugyanazt a tányért használom, amit nem mosok el, mert minek. Tehát vagy két hete nem is mosogattam, alig pár darab gyűlt össze, amik nem sürgetnek. A vécépapír-fogyás is drasztikusan csökkent. Meg aztán hajnalban, néha bizony már 3-kor felkelek, nyugodtan köhögök hangosan, és a tévét is fülemnek megfelelő hangerővel nyomatom. És hangosan beszélek magamban, meg a kutyával is. Bizony! Továbbá a vécéajtót sem csukom be, mert minek. A mosdón pedig nincs hajszál és leborotvált szőr, amit takarítanom kéne. Most egy csomó olyan előnyt mondtam, ami azelőtt nem volt. A vásárlásról nem is beszéltem, amelynek végösszege draszikusan csökkent, pláne a fejtörés - csodálatos - hiánya, hogy mit is főzzek ma. Nem főzök. Haj! Vagy azt főzök, amit akarok, de főleg akkor, amikor akarom. Holnapra pl. beáztattam fél kiló lencsét, megfőztem hozzá a füstölt tarját, majd annak a levével fogom felönteni a főzeléket. Nem mondom, hogy tisztán magamnak készítem, inkább azért, hogy a mélyhűtőből bármikor elővehessek valami készet és finomat. Még mindig munkál bennem a kiszolgálás ösztöne... nem tudom abbahagyni ilyen gyorsan. Na szóval. Mindenki nyugodjon meg, kiválóan érzem magam. Néha már szinte euforikusan. Pláne, mikor hajnalban hangosan köhöghetek, vagy becsaphatom a mikrosütő ajtaját csak úgy. El se hiszed, milyen élmény!

Reggel visszahozta Dani a drága kicsi kutyámat. Beálltam az ajtó mögé, amely ajtó így szinte magától volt nyitva, mondhatni, személytelenül. Kutya berohant, először a konyhába, utána a szobába, utána megint ki, aztán megint be, Dani szobájába, ahol már, ugye, semmi nincs, aztán megint ki, teljesen felajzva. Dani mellettem állt az előszobában, ő szólt rá, hogy "itt a mama!" - erre végre megtalált, és rámzúdította összes gyengédségét, ugrált, nyalt, nyafogott, boldog volt. Egészen meghatott, hogy én is kaphatok tőle olyasmit, amit eddig csak Daninak adott - hiszen ő volt mindig, aki elment, majd visszajött. Én meg az állandó vagyok.

Azt az örömtáncot nem tudod elképzelni, amit Maci levert az előbb, mikor Dani megjött. Mint egy kígyó, tekergett a lábai között, felugrált, nyalta a fülét, eszegette a kezeit, és nem szűnt meg prüszkölni, nyafogni. Az előzmény az volt, hogy küldtem neki mailen két fotót Maciról, ahol szomorú képet vágott. Válaszában megírta, hogy eljön érte, és magával viszi. Majd reggel visszahozza. Ez két jó hosszú sétát jelent, plusz azt a boldogságot, hogy igazi gazdájával mehet, lehet, alhat a kutyám. Boldogság nekem is.

Most hallom, hogy akár 50%-kal is nőhet a távhő díja. Legutóbbi számlám 35 ezer, nem akarom, nem merem elképzelni, mennyi lenne, ha ez a túlbuzgó, Audin havi 900 ezerért járó Lázár János belepiszkít ebbe is valami önálló képviselői indítvánnyal. Még sose éreztem úgy, hogy az utcára mennék tüntetni, de ha ez bekövetkezik, semmitől sem riadok vissza. A legszavasabb szó szerint nem marad akkor már veszíteni valóm.

Hívott valami udvarias hang, már a köszönéséből tudtam, mit akar: eladni valamit. Mielőtt gyorsan közöltem volna, hogy nincs házastársam és csak fél lábam van, haboztam, tehát mondani kezdte.
- Jó napot, hölgyem, Nyüzsög Elek vagyok, önnel beszélek?
- Velem.
- Szeretném önt meghívni egy egészségmegóvással foglalkozó programra...
- Ajjaj, éppen azon vagyok, hogy amortizáljam magam: rengeteget dohányzok, iszok, kefélek, és az a célom, hogy mielőbb egy urnába kerüljek mint hamv.
- Ööö... A programunk talán segíthetne önnek...
- Hát persze! Ha tanácsot adna, hogyan nyúvasszam ki magam minél előbb, azt megköszönném!
- Ööö... én köszönöm, a viszonthallásra.

Jaj, de édes volt ma reggel Kuncze az ATV-n: "Milyen a közlekedési helyzet a fővárosban, ezt kérdezzük Fülöp Józseftől, a taxi maxi... a maxi ta... a Max Személyszállítási Vállalkozás képviselőjétől..." - röhögtem nagyot, ő viszont el sem mosolyodott! A cég neve egyébként röviden Max Taxi, istenem, nem mindig sikerül kimondani.
Danit 2 nap után tegnap reggel láttam 3 percre, kérte telefonon, hogy vigyem le a nyakkendőit, mert azokról megfeledkezett. Összetalálkoztunk a ház előtt, sietett, de igazán furcsa hangsúllyal kérdezte: "a vállfát is lehoztad?" - kihangzott e rövid mondatból, hogy ha nem, akkor komoly lebaltázásra számíthatok. Naná, hogy vállfával együtt hoztam a nyakkendőit. Mit kezdenék egy speciálisan nyakkendők számára kiképzett vállfával amúgy? Begyűrtem az egészet egy szatyorba, átadtam. Kutya mérhetetlenül boldog volt, bár nem volt szabad ráugrálnia ezúttal a munkába menő tiszta nadrágjára. Kaptam egy puszit és egy ölelést is, az elmúlt 4 napra ennyi jutott. Nem vagyok bánatos.

Ica úgy képzeli, mindig kell valami ürügy, amiért felhívhat. Csak tudnám, miért gondolja így. Nekem elég, ha valaki beköszön, aztán dumálunk, ami épp adódik, arról. Szabad vagyok, nyitva vagyok.

A lakásomat elöntötte a hagymaszag. Még nem tudom, honnan, de biztos nem tőlem. Vannak azért eme összkomfortos lakótelepnek ilyesforma hátrányai is. A közös szellőzők. Esküdni mernék, hogy eddig ilyet még nem tapasztaltam, ezért furcsa és megjegyzésre okot adó. Írtam is egy cédulát a cigányvajdának odalent, hogy ellenőrizze a tetőn a ventilátorokat. Közben lent voltam Macival, mire visszajöttem, már nem volt hagymaszag.

Maci most itt ül előttem a szoba közepén, és mondani akar valamit. Alig hallható nyafogás, nyüszögés közepette néz rám. Dani nem jön haza, mondom neki, erre lefekszik. Hátat fordít. Nem tehetek róla! Ezt már nem érti meg. (Én is nehezen.)

Nem politizálok! De azért nézem Orbán évértékelőjét a Hír TV-n. Az előbb Edisonról példálódzott, akinek laboratóriuma 1914 decemberében leégett. Másnap reggel reményeinek és álmainak üszkös romjai közt kószálva (sic) azt mondta volna: "a katasztrófa legnagyobb haszna, hogy minden tévedésünk elégett. Hála Istennek, tiszta lappal indulhatunk újra". Megtudhattam azt is - mintegy válságból főnixmadárként feltámadó tanulságként -, hogy eme esemény után három héttel Edisonnak sikerült megszerkesztenie az első fonográfját. (Nekem a megszerkeszteni szó sajnos csak a Word szövegekhez hajaz, de annyi baj.) Ami baj, az az, hogy bár a tűzvész valóban a mondott időben volt, Edison 37 évvel előbb, 1877. augusztus 12-én mutatta be első fonográfját, továbbá 1896-ban indította be a National Phonograph Company-t, a fonográflemezek piacára pedig 1912-ben tört be (a tűzvész idején mindezen már marhára túlvolt).

Orbán így folytatta az előzőekben ismeretett furcsa hasonlatot: "Mi, európaiak azáltal győzhetjük le a válságot, ha megértjük és elfogadjuk, hogy elsöpörte a tévedéseinket is, és végre tiszta lapot nyithatunk." Nos, én még sose nyitottam lapot, se tisztát, se piszkosat, pedig rengeteget kártyázom, én max. új, azaz tiszta lappal nyitok, kezdek új partit. És hogy a válság, avagy a tűzvész azért jó, mert elsöpri a tévedéseinket is, hát akkor most gyújtsam fel a tévét? Ami pedig ismét a megszerkeszteni igéhez vezet vissza, az a felháborodás ama szerkesztő iránt, aki miniszterelnökünk beszédét szerkesztette. Monnyon le! Kirúgni!

Hiába rágom a mondatot, hogy a válságot legyőzhetem, ha elfogadom, hogy elsöpörte a tévedéseimet, és ez nekem jó, mert most már semmim sincs, még tévedéseim se... Ki nem szarja le a tévedéseimet, ha a többit is elvitte a válság? Ami nem volt tévedés? Amiért megdolgoztam keményen?? Ott egye a fene a tiszta lapot, én azt akarom vissza, amim volt a válság előtt! Te nem? Aki ezt a mondatot Orbán szájába adta, az szerintem egész hétvégén ivott, és még most se józan.

Az apropó, amiért erről írok, a Spektrumon A világ legszigorúbb szülői c. műsor. Szeretem. Kezelhetetlen tinédzsereket küldenek a világ másik végébe olyan családokhoz, ahol a tiszteletlenség bűn. Erről jutott eszembe, milyen szerencsém van, hogy a fiam olyan korban született - mondhatnám, átmenetiben növekedett -, amikor még élt a régi rendszer szigora, de már felvillant az új összes lehetősége. Nem mondom, hogy nem füvezett, mert az újkor ezt is elhozta, de abbahagyta. Ahogy a dohányzást is, amit persze szintén kipróbált. Nem ivós, csak ha buli van. Igazán szerencsésnek mondhatom magam miatta. Csak az a felnövő kora volt rettenetes. Amikor minden, amit tettem, rossz volt. Ő mindent jobban tudott. Egy kedves szava nem volt hozzám évekig. Égetett a barátaim előtt. Amikor kivittem Floridába egy népes társasággal - haverjaimmal -, ott is előadta magát. Szalai Gyurinak kellett megfékeznie, megmondania, hogy fiam, anyáddal így nem beszélsz! A határozott férfihang hatott rá, jobban, mint az enyém. Ott nyugtatott meg társaságunk egyik nőtagja, akinek lánya már elmúlt húsz, hogy ez el fog múlni, még az is lehet, hogy egyik napról a másikra, csak ki kell várni. Igaza lett.

Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy szinte lábujjhegyen átvészeltem gyermekemmel a rendszerváltás utáni kitáruló csábítások mezején majdnem minden ártó hatást, kivéve a füvet. De már ez is elmúlt. Mégpedig nem azért, mert valaha is észrevettem - sajnos, nem ismertem fel a szagát, amikor itt szívták a szomszéd szobában, mivel életemben egyszer szívtam füvet Miami tengerpartján, a szabadban, sokakkal együtt egy cigit, szóval fogalmam sem volt a zárt térben felismerhető illatáról -, nem vettem észre, de ő magától lemondott róla. Felismerte, hogy kezd hülye lenni, furcsán viselkedni. Például ököllel beütötte a szekrényajtót annyira, hogy ma is durva külsérelmi nyomoktól szenved. Mármint a szekrényajtó. Ezt, meg hogy a dohányzást is abbahagyta, igazi áldásnak tekintem. És záloga ez annak is, hogy van ereje, ítélőképessége a jövőre nézve. Hogy nem fog elkallódni. Most már biztos nem, hisz nincs messze a 30-tól. Csak nehogy Szuzit vegye feleségül!! Jaj. (Ezt holnap lehet, hogy kitörlöm, de most nagyon ki akart jönni.)

Lapos vagyok, mint egy palacsinta. Az állagom is pont olyan. Tegnap reggel Dani beugrott, meg is fürdött, borotválkozott, tiszta inget vett. Este levitte a kutyát, cserébe megkapta a marhapörköltet és tarhonyát rejtő dobozt. Ma pedig Szuzival együtt elcipeltek rengeteg ruhát, ágyneműt. A leány úgy mozgott itt, mint egy zupás őrmester. Vagy csak a hangulatom tette, hogy így láttam. Vagy csak rájöttem, hiába próbálom, nem tudom szeretni. Számtalan reggelen néztem rá, ő pedig rám nem, valahogy hiányzott egy "jó reggelt!", ami mindig elmaradt. Nem kapok tőle semmiféle visszajelzést számtalan gesztusomra, amit tettem felé. Már nem is érdekel. Abból a rengeteg reggeli szendvicsből, amibe szívem-lelkemen kívül minden jót beletettem számára, egy is több, mint amit ő adott nekem. Ám nemcsak ez nyomaszt: Dani abbahagyja az iskolát ama indokkal, hogy nem tudja kifizetni a következő félévi tandíjat. Majd jövőre, mondja. Kilátásba helyeztem, hogy kölcsönt veszek fel, de abból, ahogy erről lebeszélt, rá kellett jönnöm: már rég eldöntötte, és leginkább az akarat hiányzik belőle. Mitől legyek boldog pont ma? Beköltözött egy lúzer mellé, akinek nincs munkája, akit elhagyott a felesége és elvitte a gyereket is, aki boldogtalan és magányos. Legjobban attól félek, hogy rányomja a bélyegét.

Floridai naplementékre gondolok, amelyeknél színpompásabb kevés helyen látható, a Bee Line-on száguldok Orlandóból Miamiba (ahol azt a hamutartót loptam, amelynél praktikusabbat azóta sem találok - valahol elveszett), ülök a tengerpart sárga homokján, ahol olyan könnyű volt magam alá pisilni, mert a föveny rögtön beitta, nyom nélkül eltüntette, észre sem vette senki, hallgatom a hullámok zuborgását, így próbálok feljönni a víz alól. Elmúlik ez is, tudom, és már mi közöm az egészhez?

Józsi bácsi: - Ne rinyálj, anyukám. Nem ismerek rád. Te sose aggattad rá a gyerekre az álmaidat, sose görcsöltél, hogy legyen belőle valami. Mégis lett valaki. Hagyd a fenébe. Vigye a motyót, oszt boldoguljon. A kiscsaj meg szedje össze magát, és tegye a segge alá, amit eddit te tettél. Tanulják meg egymást, meg az életet. Itt van az idő. Neked is! Vetted az adást?
- Vettem. De...
- Nincs de! A te bőröd van olyan értékes, mint az övé. Eddig minden a te bőrödre ment. Tettél eleget. Legyen most az a dolgod, hogy várod a tavaszt, és kész.
- Tudja, állt egyszer egy édes kis szőke lány az ajtómban, Danitól azt a kínos megbízást kaptam, hogy adjam vissza a karkötőjét, amit ittfelejtett. Az a lány olyan volt, mint egy szeretetért könyörgő, elhagyott kiskutya, minden ízével szeretett volna bejönni, velem lenni - jobb híján, mivel Dani nem volt itthon -, kedves, szerény és szép volt. Valami, valaki ilyenről álmodozom, amikor az elfogadás szó jut eszembe a fiammal kapcsolatban.
- Ajjaj, még nem hallottad, hogy minden menyet utálni szokott az anyósa? Szokjál hozzá. Jó, ne kapd fel a vizet, tudom, hogy nem utálsz senkit. De nem szerethetsz mindenkit. Általában nem az jön el, akit várunk. Akit más választ, néha azt is kell szeretni. A világ így lesz gömbölyű. Jobb, ha viszed a kutyádat innen, mert már nagyon bámul. Nem akarom, hogy engem utáljon helyetted, amiért itt nyafogsz. Huss!

Leültem az előbb a szoba sarkába, abba a sarokba, ahol Dani aludt 1985 óta, s ahonnan pont arra a házcsoportra látni, ahol most alszik, ha alszik. Néztem a hegyeket, a fényeket, és rámtört a visszavonhatatlanság érzése. A falak, amiket én tapétáztam, a szőnyeg, amit én vettem és szabtam, az egész miliő, amit én alakítottam, hirtelen fölöslegessé vált. A szobák is. Egy-két kacattól eltekintve üresek. Maci néha bemegy, körbeszaglászik leeresztett farokkal, aztán kioldalog.

Már két napja, hogy elköltözött, villámgyorsan megoldotta két haverja, meg egy plusz autó közreműködésével. Tegnap felhívott, hogy megy az Auchanba vásárolni, mit is vegyen. Tanácsoltam az alapvető élelmiszereket: krumpli, tészta, olaj, kenyér, felvágott, hagyma, zöldség... Panaszolta aztán, hogy tízezret otthagyott (én minimum 18 ezret szoktam...). Később befutott azzal, hogy leviszi a kutyát, de csináljak neki ebédet, amit elvisz. Hát persze. Sült csirkemell, vajas krumpli, zöldséges rizs, saláta, dobozolva. Ma is vártam, de nem jött. Pedig szobám minden kilincsén, fogantyúján egy-egy frissen vasalt ing lóg, hisz holnap már dolgozni megy. Talán reggel fog beugrani átöltözni. A tehetetlenségi nyomaték késztetett nyilván arra is, hogy összekészítsek egy isteni marhapörköltet tarhonyával, amit most a frigóm fogadott kebelébe.

Ma kedd van. Vasárnap és hétfőn szinte lubickoltam a nem-csinálok-semmit állapotban, de ma valahogy lekonyultam. Az újdonság varázsa elmúlt, a végleges elválás pedig kezd tudatosulni. Nem szoktunk sokat kommunikálni akkor sem, ha itt van, de az, hogy egy szót sem, egy pillantást sem válthatok vele, eléggé új. Túlélem, ez nem kérdés, sőt, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb eme elválás összes előnyét is ki fogom élvezni.

Rémülten rohantam ki a lépcsőházba: egy gyerek olyan hangon üvöltött, mintha nyúznák. Mint egy mantrát ismételgetett valamit, de az artikulálatlan bömbölése miatt csak a huszadik "felszólalását" értettem meg: anya, ne vigyél az óvodába!! Azt a kétségbeesést, azt az őszinte rémületet leírni nem lehet, ahogy a hangja szólt. Gondolom, a lifthez menet huzakodhattak, azért tartott olyan sokáig a hangzavar. Végül lelifteztek, de még a földszintről is felhallatszott ugyanaz a rémült mondat. Nem hiszem, nem tudom elképzelni, hogy elráncigáltam volna Danit valaha is olyan helyre, amitől ennyire fél, retteg, kétségbeesik. Valószínűleg mérhetetlenül szerencsés vagyok, vagy az óvónénik voltak hivatásuk magaslatán az én időmben, de Dani egy könnyet sem ejtett, sőt, pár napon belül az óvoda kedvencévé vált, és kikiáltották a legszebb gyereknek. Vajon mi indíthat egy szegény kiscsávót ilyen mérhetetlen kiborulásra? Milyen lehet annak az óvodának a hangulata, a személyzete, ahová ordítva tiltakozik elmenni? Sajnáltam nagyon.

Mivel felszabadultam az esti melegszendvics-készítés kötelezettsége alól, most magamnak sütök. A húslevesben szétfőtt kelkáposztalevél masszáját tettem a sajt és a felvágott alá, ne tudd meg, milyen csodálatos ízvilágot képezett! Hogy mitől jutott egyáltalán eszembe, nem is tudom, talán nem akartam kidobni, de találmánynak is elmegy.

"those funny familiar forgotten feelings started walking all over my mind"... Dani ma van itthon utoljára úgy, mint eddig. Mint a fiam, a lakótársam, az eltartottam, a szerelmem, a valakim. Holnap elmegy. Bútorostul, ruhástul. Nem hittem volna, hogy ennyire fogok bőgni emiatt, ahogy most is. Azt se hittem, hogy fogok. És lám. Kimostam egy nagy adagot utoljára, bizakodom, hogy holnapig megszárad - igen jól fűtenek ebben a sok mínuszban -, főztem egy kiváló vacsorát, utoljára, meg is ette, nem csont nélkül, mert csont volt benne, de böcsülettel lerágta a karajt, szerintem a sok zöldséggel telepakolt rizs is kiválóan sikerült. Talán még soha jobban. Az utóbbi hetekben kezdek kreatívabb és jobb lenni, mint voltam. Most jönne az, hogy "de minek?", ha pesszimista lennék. Tudom, mindennek van ideje, oka, célja és értelme. A sírásnak, az örömnek. Most sírok, mert ennek van ideje. Holnap más lesz. Azután meg még másabb. Biztos.

Találkoztunk ma Bandikával, egy vörös cicával. Aki folyvást a kerítéshez rohan, ha meglát minket. Cesar Millan mozdulataival leállítottam Macit, hogy ne támadjon, miközben Bandika felült a kerítésre, hogy simogathassam. Maci óvatosan megszagolta hátul, aztán semmi horror nem történt. Biztosan másképp lenne, ha én nem volnék jelen, de már ez is valami.

Funny familiar forgotten feelings... azért ma mégiscsak ez szuttyogtat. Már nem sírok, már Dani beült mellém kissé, néztük együtt a kutyadokit, aki egy félős akitát próbált lelkileg rendbe hozni, megegyeztünk, hogy az akita gyönyörű, örültem, hogy legalább ennyit, a mélységes kutyaszeretetet sikerült beléje plántálnom. Biztos mást is sikerült, de most nem óhajtok számot vetni semmivel, hiszen nem külföldre megy, csak a kelenföldi városközpontba. Mondhatnám, röhejes az egész elérzékenyülésem, mert egyrészt a dolog törvényszerű, másrészt szükséges, harmadrészt meg elkerülhetetlen. Ez van.

A tavasszal jelentkeztem át a mostani háziorvosomhoz, mert fiatal, mert férfi, és itt rendel a sarkon. Szokása hosszan elbeszélgetni mindenkivel. Így tudtam meg azt is, miután a kutyáinkat - akiket imádunk - megtárgyaltuk, hogy mennyire örül a Fidesz győzelmének, amely párntnak kezdetektől őszinte híve. Nem nyilatkoztam se pro, se kontra, mert elvem, hogy semmilyen személyes kapcsolatba politikát nem szövök. (Ami engem illet, nem mentem szavazni, mert nem találtam olyan pártot, amelyikra akartam volna.) Ily módon kapcsolatunk felhőtlen és töretlen volt egész mostanáig. A kapcsolat megtörését sajnos, mégis a politika idézte elő. Megtudtam, hogy orvosom elmegy Angliába orvoskodni, mert olyan országban, ahol ilyesmi történik, amit az általa oly sokáig támogatott párt előad, nem akar élni. Kiábrándult, és menekül. Ami engem nagyon érzékenyen érint, mert soha ilyen lelkiismeretes, kedves háziorvosom nem volt még.

Médi nagynéném még mindig a kórházban van. Fogalma nincs, hova mehet haza. Volt róla szó, hogy unokájához költözhet, vagy vissza a lakásába, ahol volt veje, Zsani fogja továbbra is ápolni, akinek viszont már egy vasa nincs. A többieknek sem. Úgy áll a helyzet, hogy Médi senkinek sem kell. Ott egy öregasszony, fekszik egy kórházi ágyon, és tudja, látja, hogy nincs hova mennie. Hogy nem akar róla senki gondoskodni. Rémálmaimban képzelek csak ilyesmit, átélni rettenetes lehet. A fejemet a falba verném, hogy kitaláljak valamit, de nem tudok, ha lenne még egy szobám, idehoznám, de nincsen. Így megöregedni, így magunkra maradni, egy ötszemélyes családnak ennyire nem érezni az affinitását, az együttműködését: ez maga a képtelenség. Ha már nem tudok járni, ha már másokra szorulok, vajon rám is ez vár majd?? A nagy semmi, a senkitől "el nem várható" gondoskodás? Illetve annak elutasítása? Nem tudom, mi lesz vele, és nem tudom, hogyan segíthetnék. Ha sok pénzem volna, megoldanám, de nincs. Ilyenkor szokott bekövetkezni, hogy a szegény, öreg, járóképtelen ember inkább meghal a kórházban, hogy ne okozzon gondot senkinek. Nagyon félek, hogy ez következik. Én is inkább ezt választanám. Méltatlan halál, és felháborít, és dühre fakaszt, és ordítanék, de megoldást nem tudok. Csak a családja tudna, ha akarná. De senki nem akarja. Nem akarja. Mint kivert kutya, úgy fog meghalni, és ezt már most látom, és nem segíthetek.

Erre a napra ennyi is elég, nagyon is.

Meglátogattam Médit. Majdnem otthonos érzés volt visszatérni abba a Hungária körúti rehab intézetbe, ahol volt szerencsém napokig dekkolni az ősszel. Mindig attól félek, utoljára látom. Csak reménykedem, hogy nem. Zsani is ott volt, hűségesen látogatja minden nap. Mos, vásárol, gondoskodik. Mintha bármilyen rokon volna, pedig csak egy 8 éve elvált, egykori vej. Soha nem volt róla jó véleményem, mostanáig. Gyökeres változáson mentem át, ami őt illeti. Az ember néha évtizedekig rosszul ismer valakit, a bajban pedig megmutatkozik az emberség. Az történt itt is.

Világéletemben harisnyanadrág-pusztító voltam, viszont mióta a járás probléma lett, mondjuk majd 3 éve, azóta csak zoknit viselek nadrággal. Ilyenkor persze más a helyzet, ha el kell mennem emberek közé, jöhet újra a harisnyanadrág. Az egész lábazatom és alvázam viszketett végig, míg rajtam volt. Mindent meg lehet szokni, és mindentől durván el lehet szokni, mint láthatod.

Mivel Dani szobájában is gyakran kártyázom, ott láttam Szuzi elfelejtett ékszereit: egy kis karperecet meg fülbevalót az asztalon, a monitor mellett. Kikerestem rég nem használt ékszeres palackomból egy mutatós fekete zsinóros nyakéket, amin arany szív lóg (aranyozott) egy áldrágakővel a közepén. Egyszerű és elegáns. Két, szintén Párizsban vett fülbevalót is hozzátettem, bevittem és leraktam Szuzi ékszerei mellé, mondtam Daninak, hogy szívesen nekiadnám, ha elfogadja. Nem fogadta el. Nem ő jött a szobámba, Danit küldte. Ő rakta le mellém a szófára a kis maréknyi cuccot azzal, hogy Szuzi nem visel ékszert. Azt hiszem, rosszul esett. Oké, ha valakinek nem tetszik valami, persze, hogy meg lehet mondani. Vissza lehet adni. Személyesen. Valami apró, talán kínos, talán nehéz (de miért is?) félmondattal, ami úgy szól, hogy "köszönöm, de nem..." - aztán egy mosoly is elég, és vége. Nem tudom, miért éreztem magam rosszul ettől az egésztől, talán túlérzékeny lettem? Nem veszem magamon észre. De sosem lehet tudni.

Pár percig beletekintettem egy adásba, amit a Pa-dö-dö két kulcsfigurája zárt dalával, nem akartam tovább nézni, de elidőzött tekintetem a méreteiken. Györgyi már fel sem tud állni, Mariannt pedig hónapokkal ezelőtt valami holtbiztos elhatározás fűtött, hogy most már biztos lefogy. Ehhez képest mindkettő dagadtabb, mint valaha. Hogy a fenébe tisztelhetném őket? Nem tudom. Sajnos, talán túl kemény, vagy türelmetlen, vagy intoleráns vagyok, de ilyen húshegyekkel kapcsolatban első érzésem a tiszteletlenség. Merthogy ők színpadi lények, hogy lehet, hogy ők nem tisztelnek bennünket meg azzal, hogy igyekeznek jól kinézni? Vagy legalább jobban? Nem bezabálni a dupla vacsorát, vagy ki tudja, mit esznek, mert hogy zabálnak, az teljesen biztos. Amikor a számhoz emelem a hamburgert, vagy a sültkrumplit, eszembe jut - ha én ők lennék -, hogy azannyát, megígértem, hogy lefogyok! A közönségnek! Ha már saját testüket képtelenek megtisztelni egy kis önuralommal, legalább minket, a közönséget tisztelhetnék jobban. Nem tehetek róla, borzadok, ha rájuk nézek. A szemem előtt zabálják magukat halálra. Sajnálnám, ha idő előtt elhunynának a túlsúlyuk miatt, pedig erre minden esélyt megteremtenek maguknak.
Asszem, ez a téma többet nem érdemel. Igazából ennyit sem.

Szép, mély hangú, régről ismert bemondó, mostanában filmek előzetesét szokta kommentálni, elmondja, kik a szereplők, a rendező, a szinkron. Érezhető, mennyire nincs érzéke se az angolhoz, se a némethez, és mégis őt használják. Rosszul ejt, rosszul hangsúlyoz. Ma éppen az egyik kedvenc sorozatomat mondta alá, aminek címe Álom és szerelem. Tudom, nem biztos, hogy jó fényt vet rám, amiért ilyet nézek, mert általában gazdagokról és szépekről szól mindenféle társadalmi konfliktus nélkül, meg ha igaz akarok lenni, valódi probléma nélkül, mármint olyan nélkül, amiről nem tudnám előre, hogyan is fog megoldódni, mindegy, ellubickolok benne reklám nélkül. (Mentségemre: gyönyörű képek, szépséges angol tájak, kastélyok, kellemes arcok, és az az érzés, hogy a végén úgyis minden rendbejön, szóval valódi álomvilág, ami, ugye, időnként kell az embernek, ráadásul, mivel németek csinálták, hiányzik e filmekből a brazil stb. szappanokra jellemző gagyi, már amennyiben magát a forgatókönyvet nem tekintjük annak.)

Rosamunde Pilcher fémjelzi ezeket a filmeket, akiről azt írják, híres, hát... Lehet. Ez a szép, mély hangú alámondó úr úgy ejti a nevét, hogy "Pilcser". Ilyenkor szólalok fel hangosan: ugye, akkor Münchent is Müncsennek mondanád, vaze? Nem értem, hogyhogy még senki nem szólt rá. Nyilván ugyanazon okból, amiért a repülőgépek ereszkedése miatt sem vágtak még kupán senkit, mondván, az süllyed, te barom!

Csak hogy megnyugtassalak: elmúlt a fájás a rossz lábamból. Amiről azt hittem, valami megreccent, vagy ilyesmi. Immár tökéletes. A lépcsőn simán lemegyek. Meg akárhová. Csak úgy. Haj!

Nézegettem tegnap top-pilótákról készült filmet, ültek a centrifugában, és 6 g terheléstől sorban elájultak. Igaz, ami igaz: ez a terhelés nem pillanatnyi volt, hanem legalább 15 másodpercet ki kellett bírni. A sportrepülésben, ami az én műfajom, nem volt ilyen hosszú ideig tartó terhelés. Volt viszont 10 g is, meg -7. Azon gondolkodtam, mi mindenhez képes az ember hozzászokni. Emlékszem az éveleji repülésekre, a téli nagy csend után azonnal kiütközött a szemhéjamon, a nyakamon a bíbor véraláfutás. Megpattanó hajszálerek hálója. Az már csak velejáró volt, hogy a combhajlatom is kék-zöld-lila lett hetekre. Viszont tény, hogy gyakorlással mindez leküzdhető. A huszadik légtérrepülés után már nem volt véraláfutás (kivéve a combomat, amit a heveder halálra gyötört) se szemhéjon, se nyakban. Nyárra általában odáig jutottam, hogy a szemhéjamat nem azért festettem, hogy eltakarjam a foltokat, hanem csak úgy.

Ami a vadászrepülő srácokat illeti, ahogy ültek a centrifugában, és diktálták nekik rádión, mikor vegyenek levegőt és hogyan fújják ki, úgy drukkoltam nekik, mintha közöm lenne hozzájuk. Aki rosszul gazdálkodott a levegővel, az elájult. Tudod, nekem, nekünk senki nem diktált semmit, magunktól kellett rájönnünk, mitől nem ájulunk el, hogyan vegyük a levegőt túlterheléskor. Ami engem illet, tényleg nem tanított erre senki, rájöttem, ha nagyon megfeszítem a hasfalam, és akkor fújom ki a levegőt, lassan, módszeresen, amikor a legnagyobb a g, az nekem jó. Ha jött a megkönnyebbülés, a g-mentes állapot, akkor vettem igazi szép, nagy levegőt végre. A többi küszködés volt. De nem hiábavaló. És nagyban hozzájárult a napi boldogsághoz. De mennyire. Minden nap egy győzelem.

Ha valaki TGM-et nézi (Tamás Gáspár Miklós), az kösse fel a gatyáját. Én felkötöttem ma este, de leesett. Az állam is. Nem az az állam, ami szintén összedőlhet, hanem a saját állam csak úgy. Ajjaj! Vannak emberek, akiknek alapból hiszek, TGM közéjük tartozik (meg Heller Ágnes is). Nem tudom pozitívan látni a jövőt annak tükrében, amit ő hisz erről. Miután én neki hiszek. S miután ő sötét jövőt prognosztizál. Ott volt Strasbourgban mint meghívott előadó, végignézte, ahogy - szerinte - miniszterelnökünket megalázták nagyon, még sajnálta is, mert ennyit senkinek nem kéne elviselnie. Ez csak rossz lehet mindenkinek. Félek.

Isten bocsá', szoktam nézni az atv-n az egyenes beszédet, nemcsak azért, mert az is Olga, aki vezeti, hanem csak. Ott volt ma a budapesti főpolgármester-helyettes, szegény, nagyon idegesen. "Pusztán puskális" - mondta, aztán gyorsan, egyet kaccantva javított: "fiskális", majd még egy csodás félmondatát idézem: "...várospolitikai szempont nem játszik a nézőpontjukban..." Yes, szeretek gúnyolódni, mintha én nem követnék el számtalan hibát, pedig de.
Várjál, L. Simon Lászlótól is van egy érdekes feljegyzett mondatom a médiatörvényről: "A magyar modell sokkal nagyobb távolságot ad a közvélemény befolyásolási lehetőségében..." Ezt értelmezd, ha tudod. Nekem nem megy.

Maci eszik. Dani készülődik költözni. Én meg szeretek itt lakni. Ma is többször rámtört az érzés: de jó is itthon lenni!

Maci. Megint nem evett. Amíg Dani haza nem jött. Igaz, hogy közben főztem neki egy húslevest, és rá is raktam a kajájára; amitől rögtön étvágya lett, az mégis az, hogy Dani hazajött. Mintha az anyagcseréje, a játékossága, a jókedve is csak attól függne, hogy Dani itt van-e. Szomorú ez annak tükrében, hogy elsején elköltözik. Már pedzegeti, hogy majd eljön érte, elviszi, reggel visszahozza, és - tette hozzá - egy ebédet is adhatnék ilyenkor akár. Amit magával vihet a munkába. Végül is... Ha azt veszem, üzletileg, hogy eddig napi egy sétáért főztem neki ebédet, napi két sétáért jól járhatok. Tunk (kutya meg én). És nem azért, mert lusta vagyok, hanem mert a kutyának jó lenne egy akkorát sétálni este-reggel, amekkorát én nem szoktam.
Mióta seggre estem, egyre jobban fáj a régen megszokott lábam. Lehet, hogy valami eltört, letört, megreccent, nem tudhatom. Megint kínlódva lépek le egy lépcsőről, járdáról. Ami nem tesz boldoggá. Ne mondd, hogy menjek orvoshoz, mert nem megyek. Egyelőre várom, hogy rendbe jöjjön. Hiszem, hogy fog. Használom a biomágneses matracot. Amiben Dani abszolút nem hisz, sőt szid érte, ha teheti, de azért időnként ráfekszik, mikor energiafeltöltésre van szüksége. Focizás vagy vizsgák előtt. Tény, hogy a krónikus térdfájásom teljesen elmúlt - ettől-e, vagy nem, ki tudja -, tény, hogy a derékfájásom is elmúlt, most remélem, hogy ez a furcsa, hátsó fájdalom is el fog múlni. Majd elmondom.

Szuzi apja jól van, Médi is. Hála a jó égnek. A dolgok kezdenek rendbe jönni. Szeretném a folytatást minden szinten.

Azóta már kiderült számomra, hogy a megasztár Reni lett. Örülök neki. Bár a szívem csücske még mindig Szíj Melinda. Az X-faktorról most sem tudok semmit. Ne fáraszd magad infókkal: nem is vagyok rá igazán kíváncsi. Nem azért, mert lenézném őket, inkább azért, mert annyira tehetséges volt mindegyik, hogy a választás, a kiszavazás kínjait nem akartam végignézni.

Igazából és legmélyebben az aggaszt, hogy vajon eljön-e az idő, amikor a nyugdíjamra valaki azt mondja, hogy túl sok, tessék 20%-kal kevesebbel megelégedni? Ez lenne az igazi horror, tekintve, hogy kivédeni nem tudom, és kompenzálni sem.

Józsi bácsi: - Mi az, hogy imidzs?
- Tudja, mikor valaki azt hiszi, csak úgy állhat mások elé, ahogy megszokták, vagy elképzelik. Mondjuk havi 30 rongyért készült frizurával, trendi ruhával satöbbi.
- Ez, fiam, agyrém. Hát nem az számít, hogy te ki vagy?
- Hát nem. Sokhelyütt nem. A barátok között persze igen, de még tőlük is kaphatsz olyan kritikát, hogy "most már igazán elmehetnél hajat vágatni, ahelyett, hogy te vágod a hajadat évek óta".
- Na de te akkor is te vagy, fiam, akárhogy néz ki a hajad, nem? Ez nem számít? Igaz lenne a mondás, hogy ruha teszi az embert? Nem az ember teszi?
- Ez mind nagyon jól hangzik, de mikor belépsz valahová, rögtön megítélnek a fejedről, a ruhádról, talán még a cipődről is. Aszerint beszélnek veled, ahogy kinézel. Ha úrinő benyomást keltesz, jobbak az esélyeid. Ha a világ legcsodásabb embere vagy is, a legkedvesebb, de ősz és zilált a hajad, leharcdolt a kabátod, nem számíthatsz semmi jóra.
- Én akkor is azt mondom, fiam, hogy aki így ítél, azt nem érdemes észrevenni sem. Ugorj feljebb. Nézzed onnan őket, akik megpróbálnak lenézni. A maguk kis pocsolyájából, ahol csak a külső számít. Minek aggódsz? Aki veszi a fáradságot, hogy jobban rádhangolódjon, az látni fogja, ki vagy. A kopott ruha, meg a zilált frizura ellenére is.
- Jól esik, hogy ezt mondja, de a világ nem így működik.
- Inkább lennél egy kikent-kifent senki, tűsarkúban, frissen sütött hajjal, aki lenéz másokat pusztán azért, mert nem érnek fel hozzá jólöltözöttségből, mert nincs mondjuk Bvlgari parfüm a fülük mögött, mint inkább olyan, akit szeretni lehet, mert szerethető, bárhogy is néz ki? Melyik lennél, he?
- Tudom, hogy igaza van. Persze, hogy a másik lennék inkább. Az egyszerű. Néha azt gondolom, a jóisten azért adott kevés pénzt életemben, hogy az maradjak, aki vagyok.
- Egy őszinte mosolyt, egy kedves szót bárki el tud röppenteni, mint fehér galambot. És akkor minden szem az égre néz, amerre a galamb repült, és nem számít, ki engedte el. Az emberek önfeledten mosolyognak. Vissza. Csak kezdeni kell.

Szerintem a sárgarépát főzni vétek. Viszont zsiradékon sütni! Akkor aztán olyan ízek jönnek elő belőle, amik nem is hasonlítanak egy főtt répáéhoz. Bedobáltam a serpenyőbe (vaj és olaj fele-fele) hagymát, fehér- és sárgarépát, és alaposan megpirítottam őket. Ugyanolyan vékony szeletekre szelt krumplit is hozzáraktam, aztán felöntöttem egy leveskockás köcsögnyi forró vízzel. Bugyogott, ahogy kell. Ebbe dobtam bele a múltkori egész csirkéről lepucolt apróhúst és két szárnyat. Most rotyog az egész egy viszonylag barna lében, jött még hozzá tárkony és petrezselyem is. Másfél órát szánok rá, hogy minden, nagyon lassan, puhára főjön. Szándékomban áll tejfeles habarással besűríteni, amibe egy kanál citromlét is teszek.

Médiaügy:
Az új törvény mind politikai, mind jogi értelemben kötéltánc a megbízható médiarend és a cenzúra között (Georg Paul Hefty újságíró, Frankfurter Allgemeine Zeitung). Forrás: Hír TV

Szeretjük a magyarokat, de ezzel ők valóban rögtön az elején eljátszották hírnevüket (Karel Schwarzenberg, cseh külügyminiszter). Forrás: Hír TV

Egyetlen másik tagállamban sem fordul elő, hogy a teljes médiaszektort egyazon állami hatóság felügyelete alá helyezzék, amely hatóság kormány által kijelölt tagjai egyazon párthoz tartoznak (Jean Asselborn, luxemburgi külügyminiszter). Forrás: Hír TV

A médiatörvény megfogalmazásai tág értelmezést tesznek lehetővé: közérdekről és közerkölcsről esik szó bennük, ami bő teret enged az interpretációnak (Tim Gerrit Köhler német tudósító). Forrás: Hír Tv. (megjegyzem, szerintem interpretáció helyett talán improvizációt akart mondani...)

Ehhez nem kell hozzáfűzni semmit. Legalábbis nekem. (Legfeljebb annyit: amíg a Hír TV-ből idézek, addig talán nem kell félnem.:)) ??

A citromlé nem kellett volna. A tejföl elég pikáns. Így se rossz, sőt, szerintem nagyon jó. Akkorát zabáltam belőle, hogy - amint az lenni szokott jóllakás után - elszunyókáltam a tévé előtt. Aztán jött Dani, ismét melegszendvics, ezúttal hangosan kiáltotta: "köszönöm, anyuci!" - még ki is szaladtam, hogy miért kiabál, nem volt ez szokás. Maci persze ilyenkor sokkal előbb ér oda, mint én, ha bármelyikünk kiabál, rohan a másikhoz, hogy szóljon.

Volt egy fél zacskó gombalevesem, tudod, ez az úgynevezett forró bögre, szóval kicsi. Melegítettem féldeci vizet, beleszórtam. Kevés volt. Előszedtem egy fokhagymás csirke alap nevű port, abból is egy kanállal bele. Kavartam. Még egy kanál ketchup, megint kavartam. Már kezdett jó mártásnak látszani, de savanyú volt. Szerencsére tartok itthon tejszínt, abból is jött bele egy kanál. Olyan ízű mártás lett belőle, hogy alig tudtam a kóstolgatását abbahagyni. Ezt öntöttem ma a tegnap sütött hagymás karajra, és hajnalban még héjjában főztem hozzá krumplit. Naná, hogy Dani ebédjéről beszélek, nem a magaméról.
Néha rámtör az aggodalom: mi lesz velem nélküle? Már nem lesz senki itt, akiért egy szalmaszálat keresztbe tegyek. Mondjuk ma, mikor hat ingét kivasaltam, nem épp erre gondoltam. Utálok vasalni. Meg mosni is. Mosogatni pláne. Mindezek ellenére e feladatokat böcsülettel ellátom, mióta eszemet tudom. Lehet az, hogy eme tennivalók valaha még hiányozni fognak?
Más is túlélte, hogy gyermeke - akár nem is egy - kirepült a fészekből. Egyetlen depressziósról sem tudok, aki emiatt lenne az. Sőt. Élvezik a szabadságot. Én is erre készülök. Bocs, hogy néha még visszaesek a szokásos, jövőbe tekintő optimizmusomból egy kicsit az aggódásba, hogy mi is lesz, meg hogy is lesz ezután. Gondolom, én nem fogok megváltozni, ami az alkalmazkodóképességet illeti, tehát nagy veszély nem fenyeget.

Alább láthatod kismacit, még ott volt nyakán a világos partedli, bizisten, csak most vettem észre, hogy már nincs ott, miután régebbi képeit néztem. Az állat megfeketedett egészen. Felnőtt. Ja, és kezd kissé vörösödni is. A két kép közt nagyjából egy év a távolság.

Ha az ember nap mint nap lát valakit - és a kutyám Valaki -, észre sem veszi a változást. Tudom, Ildi, akit az ő "anyjának" is nevezhetnék, említette, hogy színváltozások be fognak következni, de eddig ezt nem vettem észre. Azért annak örülök, hogy a lábain még mindig ott van a világos harisnya. Annak is örülök, hogy végre abbahagyta a vedlést, és tömött, gyönyörű szőre lett. Kétszer annyi, mint a képen.
Szerettem volna a december 11-i spitz-kiállításra elmenni, nagyon, de a szervezők nem gondoltak rá, hogy bár szombat, mégis munkanap lesz. Dani nem tudott elkísérni. Én pedig még nem tudok futni. Vagy tudok? Mindegy, akkor még nem tudtam. Egyelőre nem adom fel.

Rózsaszínre, vagy -ra? Hát ez az. Biztosan van már új magyar anyanyelvvel foglalkozó tankönyv (nem olvastam), az én időmben viszont a szabály az volt, hogy mélyhangrendű, valamint vegyes hangrendű magánhangzókat tartalmazó szavakhoz mélyhangrendű végződések tartoznak. A rózsaszín szóban mindegyik magánhangzó mélyhangrendű (az i-betű is annak számít, talán még ma is úgy helyesebb, hogy férfival, férfinak - bár az é magas, az i miatt mégis vegyesnek számít, tehát a -val, a -nak társul hozzá), úgy lenne helyes, hogy "rózsaszínra". Ám ezt már senki nem tudná benyelni. Ennyire változik a nyelvünk, és a szokások, amikkel szavakat képzünk. Partnerek, vagy partnerok? Inkább már az előbbit használjuk. Dacára a régi szabálynak.

(Eszembe jut a kis Dani, kérdeztem, mivel megyünk, azt felelte: "Vinnajos. Val." - ez lett volna a villamossal. Mondjuk, a hangrend rendben volt...)

Sokat jár az agyam az Uzsoki kórházban, egyrészt Médi miatt, akit vasárnap műtöttek, másrészt Szuzi apja miatt, aki talán most is még a műtőasztalon fekszik. Reggel elmenőben biztosítottam róla Szuzit, mennyire drukkolok. Várom a híreket, hogy megnyugodjak.

Különös ez, ahogy lassan távozunk egymás életéből, Dani meg én. Az elválás fájdalmai megkezdődtek. Kóstolgatom gondolatban, milyen lesz, ha nem kell többé vacsorát és ebédet készítenem, mosnom, vasalnom. Ő pedig ma reggel úgy jött be a szobámba, mint egy szerény kisiskolás a tanárnénihez: "Alig van már alsógatyám, és ingem se..." Udvarias modorában benne volt, hogy nincs JOGA követelni, immár csak kérhet. Kért. Ki sem mondta, hogy mossak, vasaljak, mint máskor, de nem is kellett. Ez teljesen más, mint amihez szoktam. Mintha máris értékelné, amit eddig tőlem kapott, mintha máris nem lenne olyan természetes minden.
Tegnap hazahozta az új monitorát. 16:9-es átlójú, legmondernebb. Nem hittem, hogy komolyan vette, amit mondtam: nem adom neki a monitort, amit eddig használt, és amit magamnak vettem anno, de rögtön lenyúlta, mikor meglátta, milyen jó. Én azóta az ő régijét használom, ami kisebb is, még adapterrel működik, és szintén - nyilván - én vettem 56 ezerért részletre. Ha nagyon gondolkodom, talán eszembe jut, mikor is, de úgy 6-8 évre teszem a múltban. Az is lehet, hogy tíz éve volt, tekintve az árát, meg az ahhoz képest regisztrálható elavultságát. Mivel két monitorra és gépre van szükségem, nagyon örülök, hogy megmarad nekem az, amit örömmel magamnak vettem.
Mint tudod, még mindig kártyázom különféle kaszinókban (koordinátorom, cybergyerek most megint meleg éghajlatra költözött, onnan dirigálja tevékenységemet skype-on), gyakran kell játszanom úgymond live kaszinóban, ami - ha nem tudod, elmondom - azt jelenti, hogy élő videokapcsolat van köztem, meg a dealer (osztó) között. Ott ül ő az asztal túlsó végén, beszél, üdvözöl, én is mondhatok neki dolgokat a chat-en, amit elolvas a képernyőjén, és válaszol is élőszóban. Az általam látogatott kaszinók live-szekciója mind Lettországban van. Szebbnél szebb leányok egyforma, kivágott, fekete ruhában ülnek ott, türelmesek, édesek, és imádom az orosz akcentusukat. Természetesen angolul beszélnek, de pl. a "hit" (húz) szót olyan kemény h-val mondják, hogy akár egy tízgyertyás torta összes lángját el tudnák vele fújni. Aztán itt van a t és az i kapcsolata. Oroszt tanultam, tudom, hogy az i meglágyítja az előtte lévő mássalhangzót, ami folyton előjön pl. abban a szóban, hogy "twenty", ezt úgy mondják: "tvonyi". Szerencsére ma sok "tvonyit" kaptam, így nemcsak sokat nyertem, de élvezhettem újra meg újra ezt az akcentust. A tizenötöt (fifteen) is úgy ejtik: "fiftyin" és sorolhatnám. Tényleg kész tanulmány. Még egy lányt se láttam, aki megközelítőleg kiejtéshelyesen beszélt volna. Legalább van okom mindig mosolygani. Ogni.

Szoktam nézni John Edward műsorát a fene jobban tudja, melyik csatornán - keresd ki, érdemes, nem vagyok a reklám helye -, ő egy médium, aki halottakkal beszélget. Üzeneteket közvetít. Így leírva brrrr, te hülye vagy, mondanám bárkinek, de ha megnézted, más lesz a véleményed. Beszél velük, tényleg. S az embernek jó tudni, hogy imádott családtagjai odaát jól vannak, sőt üzennek is. Olyanokat, amiket más nem tudhat, csak azok, akiknek az üzenet szól. Emiatt számomra is sokkal elfogadhatóbb a várható halál gondolata, amit, ugye, 60 fölött az ember már nem tud semmibe venni. (Tudod, két dolgot biztos nem kerülhetsz el: a halált és az adót.)
Amikor e filmek kapcsán először kezdtem tényleg arra gondolni, hogy egyszer én is elmegyek, örömmel töltött el, hogy odaát újra találkozom majd Csumival. Ő volt az első gondolatom, ő biztosan vár rám. Utána jött Mutti, a csodálatos anyósom. A szüleimmel nem bánnám, ha nem kéne találkoznom. Vess meg, így van. Viszont boldogan viszontlátnám Palotai Nándit, Rácz Edét, Molnár Andrist, és persze Sinyát. Ha jól meggondolom, kiváló társaság vár rám odaát! Megvan már a létszám egy pókerpartihoz, egy jó közös berúgáshoz. Egyáltalán nem félek; ha az ilyen műsorok csak ennyit tudnak értem tenni, akkor már nem hiába költötték rájuk a lóvét.

Most jövök rá: azt sem tudom, ki nyerte a Megasztárt! Miután Szij Melinda kiesett, az egész már nem is érdekelt. Ugyanígy nem tudom az X-Faktor végeredményét. Rémes vagyok, mi?

Megint összedobtam valamit csak úgy: krumplilevesnek indult, mert maradt reggelről lé, amiben virsliket főztem, aztán pirítottam hagymát, rádobtam egy maradék kolbászvéget apróra szelve, majd liszt, félbarna rántássá képezve, felöntve a virslilével; találtam egy nyolcadcikk káposztát, azt is beledobtam - apróra szelve - egy szintén maradék virslivel együtt. Köménymag is dukál a káposztához. Végül jött a krumpli, ami az alapötletet testesítette meg. Nos, szép, sűrű, igen jóízű leves kerekedett belőle (onnan tudom, hogy a nagy tányér Danitól üresen jött elő).
Jellemző: most kezdem élvezni az improvizálást, amikor már lassan nem lesz kinek.

Médit tegnap műtötték, mégiscsak eltört a csípőjében valami, mikor 3 napja elesett. Felhívott, nyugtatgattam, hogy ha combnyak-törése volna, azt tudná, mert irtózatosan fáj. Hiba volt nyugtatgatni, szerencsére azonban a családja mindenképp kórházba vitte (még a végén kiderül, hogy tényleg aggódnak érte?).

Mari fiának trombózis van a lábában. Mari odavan.

Tünde apja sztrókot kapott, félreáll a szája, nem hajlandó orvoshoz menni. Tünde odavan.

Szuzi apját holnap műtik, legalább 6 órán át, rákja van. Szuzi odavan.

Én mindegyikért odavagyok. Mi van itt? Miért történnek ezek a dolgok így egyszerre? Miféle napfolt-tevékenység, vagy csillagkonstelláció generál ennyi nyomorúságot mindenütt?

Te nem vagy őszinte ember - mondta nekem Dudi, az unokanővérem. Miután vagy fél éve nem is beszéltünk. Indoklás? Valami sms, amit nem néztem meg, vagy nem tudtam megnézni, hisz közben kórházban is voltam, meg a telefonom is megadta magát. Nem derült ki számomra, hogy mitől ne lennék őszinte. Csak azt tudom teljesen biztosan, több évtized távlatából, hogy ő igen sok ügyben soha nem volt őszinte velem. De nem vettem zokon, tudván, hogy financiális kérdéseket egyáltalán fel sem tehetek, nem is tettem. Soha nem tudtam, miből él, de igen jól élt világ életében. A tapintatom nem engedte, hogy ilyesmire rákérdezzek. Ő viszont bármit kérdezhetett tőlem, semmi okom nem volt nem őszintének lenni. Így aztán nemcsak hogy nem értem ezt a megjegyzést, de fáj is. Sok mindent lehet rámhúzni ilyen-olyan okból - kinek milyen oka volna -, de hogy nem volnék őszinte? Tényleg? Aki engem olvas, eddig még csak azt tudta a szememre vetni, hogy néha túl őszinte vagyok. Azért te nyugodtan hidd el, hogy az életben sem vagyok más. Nincs bennem kétféle személyiség. Nyilas vagyok, nem Ikrek. A nyilammal mindig a valóságot, az igazat próbálom megcélozni. Ha ez eddig nem derült ki számodra, akkor vagy rosszul írok, vagy benned vannak előítéletek. Csak annyit mondhatok: őszinte vagyok most is, tegnap is az voltam, és holnap sem leszek más.

Amikor Dudit felhívtam, csak azért áldoztam be jó sok pénzt a vonalas telefonomról az ő mobiljára, mert Médiért - aki az ő anyja és az én nagynéném - aggódtam: egész nap nem vette fel senki a telefont a lakásában. Kiderült, hogy elesett, eltört valamely csontja, és holnap műtik. Elmúlt nyolcvan... istenem. Nagyon aggódom érte. Meg se hallom, Dudi milyen jelzőket aggat rá, amikkel hülyének akarja nyilvánítani, én tudom, hogy nem hülye. Még nem.

Hú, jól felidegesített. Így most kénytelen vagyok egy jó kis paradicsomos tésztát kreálni némi marhahús-betéttel (amit levesben főztem). A szószba tejszínt is teszek. Mostanában mindent ötletszerűen csinálok, fenébe a receptekkel.

Mellényúltam: paradicsomos helyett a chilis zacskót vettem le. Mindegy. Abba is kevertem tejszínt, bár kicsit csípős, mégis piros és jó ízű. Improvizálni néha érdemes. Reszelhetek rá sajtot is: kívánságműsor egyenlőre létezik. Aztán ha Dani elköltözött, már nem lesz ilyen gondom, de feladatom sem. Magam is kíváncsi vagyok, hogy fogom túlélni. Illetve - mivel túlélő típus vagyok - megélni.

Ami a hanyattesést illeti, egész testemben, de tényleg mindenütt, durva izomláz kezdődött. Ilyenkor fogom fel, milyen összehangolt munkát végez a testem egy zuhanáskor, nyilván minden izmom megfeszült a vészhelyzet generálta riadó hatására. Főleg a nyakizmaim fájnak, amiknek köszönhetően a fejem nem tört szét tojáshéjként az aszfalton. (Hála a műrepülésnek, ami nagyon is nyakizom-fejlesztő tevékenység!)

- Háj, madersip of de jír - szól be Dániel (írhatnám angolosabban is, de minek) - vat ár jú dúing hír?
- Áj em körömpucoling - felelem. Ilyesmik gyakran megesnek.

Józsi bácsi:
- Anyukám, tudod, hogy szeretlek, de nem lehetsz ennyire hülye! Az mondja neked, hogy nem vagy őszinte, aki ix éve mások nyakán él, gondolom, ez hazugság nélkül nem megy, akkor most mit rinyálsz itten? Te mennyi évtizedet dolgoztál végig? Na, ugye. Nem használtál ki senkit. Ő meg folyton. Mit számít most neked, hogy szerinte nem vagy őszinte? Ami ő sose volt. Nehogy már a szívedre vedd, csak vagdalkozik. Próbálja magát valahová besuvasztani, ami egy normális mérce volna. De ilyen nincsen. Csak az számít, hogy ki mit tett le az asztalra. Ő semmit, te meg böcsülettel mindent, amit kellett. Nem elég ez neked? Csavard le a petróleumlámpát, ami a büszkeséged, oszt aludj jól.

Végre befejezte! Tíz vagy még több percig zongorázott egy ifjú titán az EU-s stafétaátadó ünnepségen, miközben mindenki halálra unta magát... Ez baklövés volt. Előtte minden flottul zajlott, számomra a fénypont Rúzsa Magdi éneke volt (én Király Viktort is meghívtam volna...). Ha én szerveznék ilyet, olyan nyelven énekeltetném a főműsorszámot előadót, amit mindenki megért. A Parlamenttel szembeni Néprajzi Múzeum fantasztikusan fel volt díszítve az eseményre, mélységes elismerésem a szervezőknek. Orbán tehát átvette a stafétát, és innen már ő dirigál. Remélem, lesz belőle hasznunk. Annyira remélem, hogy na. Na. Nagy nap ez a mai. Mindenki tökéletesen viselkedett, a szervezés kifogástalan, senki nem esett hasra, csak néha lehetett áthallásokat regisztrálni talán mobiltelefonokról, mondták, hogy izé most ült le, a másik most ment ki, most te jössz, és ilyenek. A fordítás a belga átadó elnök beszédének elejéről teljesen hiányzott, utána meg a hangmérnököt rúgnám ki, de rögtön, mert vagy a tolmácsot nem lehetett hallani, vagy a belga csávót. Mindezt a Duna tévén sikerült végignéznem. Végül is nem volt rossz, néha még igen meg is hatódtam, hisz nagy esemény ez, de nem lennénk magyarok, ha bakik nem csúsztak volna be. Az unalmas, hosszadalmas zongoristát mindenki megtapsolta, viszont Rúzsa Magdi csodálatos énekéért egyetlen tenyér sem verődött össze. Ez szomorú (talán nem gyulladt ki a tapsgép?)

Te jó ég, valaki süt valamit. Ki se merek nézni a konyhába, nehogy Szuzi azt higgye, bármiféleképp ellenőrizném. Hadd készüljön a két ifjonti embert kiszolgáló csodanő szerepére! (Dani az előbb bejött, és halkan megkérdezte, hogy kell habarást készíteni, hogy ne legyen csomós a főzelék... Elmondtam. Szerintem későn).

Beregi Péter Mikroszkóp-színész azt mondta Verebes lemondásáról, hogy ő azt akarta: "jót, s jól". De ez nem találkozott a közönség uszályába szorult társulat igényével. Vagy a közönségével? Mindegy. Tudom, hogy Verebes nem csípi a ripacskodást, mint ahogy én is utálom. Szememben - Hofi halála óta - az egész Mikroszkóp a ripacsok gyülekezete. Bocsáss meg, ha te másként látod. Ezért nem csodálkozom, hogy Verebes nem bírja tovább. Azt sem értettem, hogy eddig miért csinálta. Saját véleményem igazolásának látom most a lemondását. Üdvözlöm.

A karácsonyinak nevezett kaktuszom megint sztahanovista üzemmódba váltott: november után most megint virágzik. Ez hihetetlen. Ezt is üdvözlöm.

Majd elfelejtettem: ma hanyatt estem. Tökéletesen klasszikus módon mindkét lábam előre kicsúszott alólam, seggre érkeztem, a fejemet úgy bevertem, hogy a sapkám is elgurult az úttesten. Ahol a jeget nem vettem észre. Maci tanácstalanul ácsorgott, miután orrba vágta a rugós póráz általam elengedett, súlyos vége. Míg zuhanásban voltam - talán tizedmásodpercig -, lepergett előttem az összes lehetőség: kartörés, lábtörés, fejtörés, combnyak-kiugrás, János Kórház stb. Mielőtt ez történt, épp azon filóztam, milyen szerencsésen megúsztam a három perccel előbb történteket: Maci rásprintelt egy tüzelő szukára, úgy megrántott, hogy csak hatalmas, mondhatni öles lépésekkel tudtam nem hasra esni, fájt is. Jaj, mondogattam, milyen szerencsés vagyok, hogy megúsztam. Alighogy ezt végiggondoltam, már feküdtem is az úttesten. Könyökkel-csuklóval - ösztönösen - védtem az ütközést, csak onnan tudom, hogy most ápolom a sérült könyökömet, és a csuklóm fáj, a karomban komoly izomláz kialakulóban.
Talán ha most azt mondom: megúsztam, tényleg meg is. Nem szeretnék holnap rátenni egy lapáttal. Annyira megkönnyebbültem attól, hogy nem tört el semmim, és annyira megrémültem előzőleg attól, ami történhetett volna, hogy sírtam hazáig. Nem vagyok egy sírós, de ez egy apróbb sokk volt nekem. Ilyenkor állítólag megengedett a bőgés. Szóval bocsesz.

De legalább Maci eszik.

Maci nem akar enni. Vettem neki tegnap drága pénzért féreghajtót, hátha. De már kijött belőle - nem tudtam megnézni, mozgott-e -, mégse evett. Amint viszont Dani hazajött, megsétáltatta, rögtön a táljának esett, amiben órák óta hiába várta a táp. Őt sajnálom igazán, ha Dani elköltözik. Teljesen megváltozik, amikor meglátja, kitör rajta a hülye kölyök, hozza-viszi a zoknikat, gatyákat, játékokat, tombol és eszik. A boldogság összes tünetét produkálja.

Cigányvajdánk - a házgondnok - kitűzött a kapura egy cédulát, egy sor az egész, alig három helyesírási hibával, aszongya: "Biztonságuk érdekébe kérjünk bezárni a kaput". Édes! Ő volt az is, aki az ablaka előtt növő fenyőt feldíszítette igazán szép, színes gömbökkel, karnyújtásnyira a sétáló emberektől, és immár két hete még egyet se loptak el. Mintha valami varázslatot hozott volna ránk. Mióta itt van, mindig tiszta a lépcsőház, a fejünk fölül eltűntek a dühöngő ifjak, a járda csúszásmentes - pedig igen hosszú -, szóval minden rendben van. Ő és családtagjai köszöntik Macit, ha meglátják, meg persze engem is, előre. Szeretem őket.

Ma néztem először Való Világot. Csak hogy tudjam, mit fikázok. Nem tehetek róla, a legnagyobb benyomást, illetve kérdőjelet a műsorvezető jelentette; ha arra gondolok, hány embert vezettek láncra fűzve a rendőrök, akik nem törtek össze két autót meg két embert betépve, részegen, akkor sok mindent nem is értek. Mielőtt a cenzúra lecsapna rám, el is hagyom ezt a témát.

Gyönyörű reggelre ébredtem ma: minden fára művészi jégkristályok nőttek, mint valami hollywoodi film túldimenzionált képsorozata, olyan volt az utca. Majdnem hihetetlen. Élvezet volt ma a séta.

Danielzon reggel szerényen átnyújtott három tízezrest, aztán ment dolgozni. Este úgy üdvözölt, öleléssel, kedves szóval, mintha már ott tartanánk, hogy csak hetenként egyszer lát. Még az "anyaaaanyaaa" is elmaradt, puszta kérdés volt - némileg bizonytalan is -, hogy "csinálsz melegszenvicset?". Persze, hogy csináltam. Komolyan venni tűnik az ultimátumaimat. Amíg a sajtot szeltem, a nyakamba lehelte: "hogy fog ez nekem hiányozni, anyuci..."

Nem hittem volna, de reménnyel és megnyugvással tölt el a várhatóság: tényleg elköltözik. Említette, hogy Szuzi fog rájuk (Attilára és rá) főzni, mosni. A leánynak ez nagy kihívás lesz (valószínűleg türelmetlenül várja is a bizonyítás lehetőségét), egyrészt gyakorolhatja, mi egy feleség gondja, másrészt sütkérezhet két szép fiatalember dicséretei fényében. Ameddig bírja. Itt nálam fél év alatt körülbelül tíz tányért mosogatott el, ott majd ez is más lesz. Szívből kívánom, hogy váljon be háziasszonyként, ez az ő ifjú életére nézve is fontos tapasztalat lehet.

Dani már pedzegette, hogy majd idehozza a mosnivalóit, de Mari barátom szigorú tanácsára hallgatva ezt kereken megtagadtam. Közöltem, csak a következőkön spórolhatok - amire igen nagy szükségem van -: mosás, vasalás, főzés, számítógép és tévé éjszakai üzemmódja, reggeli 200 liter melegvíz a kádban... És különben is, ha valaki saját lábára akar állni, akkor mindent fel kell vállalnia, okoskodtam. Közben igen keménynek éreztem magam, és azt hiszem, ebből nem is engedhetek.

Nem bánom, ha valaki más tereget ki négy kiló ruhát heti kétszer (megveszi hozzá a mosó- és öblítőszert, fizeti az áramot), vasal és főz minden nap, tényleg nem bánom. Tegye! Áldásom rájuk. Csak már kezdhetném új életemet!

Valamikor régen azt írtam magamról, hogy nemcsak túlélő-, de alkalmazkodóbajnok is vagyok, most látom, igazam volt. Máris alkalmazkodtam a pár hete még rémisztő jövőhöz: egyedül fogok élni. A hőn szeretett, örökké kiszolgált, gyönyörű fiam nélkül. Pár hét elég volt, hogy meglássam ennek előnyeit, és mára készen állok, belenyugodtam, sőt várom. Nincs bennem rossz érzés, azt hiszem, itt az ideje, hogy elszakadjunk. Mari mondta azt is: ha eddig még nem repült ki a fióka, akkor ki kell lökni, saját érdekében. Mari nagy igazságokat tud. Érdemes rá hallgatni.

Hi! Sokat részegeskedtem mostanában... ezért írni se volt kedvem.
Daninál megkezdtem a ridegtartást: mikor ma rázendített az "anyaanyaaa..., mi a kaja" műsorra, azt mondtam, nincs. Rendelt egy pizzát - én is kaptam belőle egy ízes szeletet -, aztán elaludt. Jóval azelőtt, hogy levitte volna a kutyát. Így ez megint rám maradt. Két napja csak egyszer vitte le, ma egyszer se. Én tudom, hogy szereti, nagyon, de ennek meg kéne nyilvánulnia némi áldozatvállalásban is, mint ahogy én teszem. Senki ne gondolja, hogy naponta háromszor-négyszer akkora istenadta kedvem van lemenni a csúszós, jeges, fagypont alatti utcára. Nincs. De megyek.

Másik puffogásra okot adó dolog, hogy mikor repüléssel foglalkozó filmeket nézek, a repülőgépek folyton "ereszkednek", ahelyett, hogy süllyednének. A szinkronizálóknak fogalmuk sincs sokszor a repülésben elfogadott kifejezésekről, úgy gondolják, a descend az egyenlő az ereszkedéssel. Pedig nem. Nem tudják, hogy alapból a hajózás kifejezéseit használjuk a repülésben is. Nem véletlenül hívták Budaörsön hajózóknak a pilótákat, hajózóruhának a pilótaruhát, és hajózópihenőnek a szobát, ahol leültünk cigizni. Egyéb példákat is mondhatnék, de minek; aki ott volt, tudja, aki meg most lett pilóta, az már nem lesz hajózó. A nyelvezet viszont nem változik ilyen gyorsan. Legalábbis remélem. (Mert ha igen, akkor én leszek elavult...)

Mikor 8 körül nekikészültem, hogy utoljára levigyem a kutyát - előtte Dani még aludni látszott -, észleltem, hogy a konyhában ég a villany. Kisfiam valami szendvicset készített magának (magának!! nélkülem!! Ezt jegyezd meg jól!). Közben felrótta nekem, hogy azért ébredt fel, mert betrappoltam a szobájába. Hát igen, mint annyiszor, kikapcsoltam a számítógépet, a monitort, a tévét, a hangszórókat, mivel tökéletesen alvást színlelt, a készülékek pedig hangosan üzemeltek, aminek a számlája engem terhel, ugye. Azt is közöltem vele, ha már ébren volt, hogy kirakom a cuccát a lépcsőházba, ha nem hajlandó holnap átutalni a számlámra 30 ezret, mint eddig (illetve legutóbb júniusban... azóta semmi). Azt hiszem, meg volt sértődve. De nem néztem az arcát, mert próbáltam nagyon érzéketlennek látszani. (Azért ne felejtsd el, hogy ő a fiam, és imádom... és megértem, hogy rajtam spórol, rajtam élősködik, de hát azért talán hadd legyen jogom előbb-utóbb - immár utóbb - felháborodni, ugye megérted?)

Sétám befejeztével összetalálkoztam hőlégballonos haverommal a szomszéd házból, egy avitt, ezer éves automobillal parkolt le éppen.
- Hol van a szép, piros Suzukid? - kérdeztem.
- Elvitte a bank. Ráadásul még négymilliót követel rajtam. Az autó újkorában se ért ennyit! Aztán már a lakásom is veszélyben van.
Szóltam pár szót arról, hogy te jó ég, és még hányan szenvednek ettől, persze ez őt nem vigasztalta, de azt is mondtam, hogy sajnálom, és reménykedjünk egy szebb jövőben. Legyintett, és elment.

Hála az égnek, hogy nincs hitelem! Pláne CHF-alapú. Sokat hallok róla, mennyi ilyen hitel dőlt be, de ez a fiú volt az első ember, akit személyesen ismerek, és akinek elkeseredett vonásai igen letaglóztak. Reményvesztett volt, teljesen.