elejére

2017-19

2014-16

2012-13

2011

2010

2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr

elejére

2008. október 31.

Még az ablakot is kinyitottuk az irodában! Meleg jött be. Az egyik kis növény meleg rózsaszínű virágot kezdett bontani. Senki sem tudta, hogy képes ilyesmire.

Izé elvtárs eléggé kiszúrt velem. Távol álljon tőlem, hogy szándékosságot feltételezzek, de a tény az tény. Kölcsönkértem tőle a diktafonok egyikét, hogy a dvd-n lévő anyag hangját felvegyem, mert így könnyebb dolgom lenne a leírásával (tudnék lassítani, ami nem mindegy, ha a riportalany nagyon hadarós), azt hittem, felfegyverkeztem a hétvégére, hogy korlátlan mennyiségű anyagot legépeljek, de sajnos nem jött be. Először Dani gépén indítottam el a dvd-t, de nem jött a hang (azért ott, mert ha a saját tévémet használom, akkor mit csináljak közben?!). Mailben megkérdeztem tőle, vajon mit kapcsoljak be, hogy hang is legyen, de csak egy mosolyt :) küldött, hogy tegyem a hangszóró elé a diktafont (a hülye kérdésekért jár ilyen hülye válasz). Na jó, de azt nem árulta el, hogy tudnám a hangszórót bekapcsolni. (Ez nálunk nem magától értetődő, mert millió kütyü van egymáshoz kötve, nem szokásos módon, és a hangszórón nincs is bekapcsoló gomb.) Mivel állandó félelemben élek attól, hogy a dolgaihoz nyúljak, csak módjával mertem egyéb eszközökön gombokat nyomkodni, mindegy, sikerült. Megszólalt a hangszóró. Odaraktam a diktafont, elindítottam a filmet, ment a felvétel! Oh, mily öröm. Aggódó típus lévén tízpercenként odafutottam, odatérdeltem - a hangszórók a földön vannak - megnézni, a diktafon tényleg veszi-e a hangot. Láttam, villog a töltésjelző. Affene! Izé elvtárs leharcolta az elemeket. Végem van. Nincs itthon ilyen elemem. Negyven percet tudtam felvenni - szerencsére ezt a számítógépen futó dvd jelezte, így én is feljegyezhettem -, amikor a diktafon leállt, megadta magát.

Gondoltam, a felvett anyagot áttöltöm a gépemre, hogy dolgozhassak addig is, amíg elemet szerzek. Negyven perc hanganyag bőven elég egy embernek egy napra, hogy leírja. Munkára élesítve dugnám a zsinórt a diktafonba, amivel majd összekötöm a számítógéppel, de nem stimmel a foglalat. Amikor délután elkértem a madzagot, Izé elvtárs állította, hogy ez való ehhez a kütyühöz. Még rá is kérdeztem: biztos? Biztos. Hát nem. És még mindig nem mondom azt, hogy ki akart szúrni velem. Csak képtelen odafigyelni másra. Vagy csak tévedett, mert arra sem tud odafigyelni, hogy melyik diktafonhoz melyik madzag való. Valamikor még tudta, de az legalább egy hete volt. Azóta sokminden történt vele, nyilván ez az apróság rég kiesett a fejéből. Nem vádolom. Csak emiatt holnap be kell mennem az irodába, ha a hétvégén dolgozni akarok. És akarok.

Most, mivel munkalázam kielégületlen marad, be kell érnem a celebekkel, akik Argentínában szenvednek.

Sose hittem volna, hogy Forma-1 fan leszek, de a srácok megfertőztek. Alig várom a vasárnapi utolsó futamot. Annak ellenére, hogy Louis Hamiltont "gyerekeim" csak csokiköcsögnek hívják (azonnal kijelentem, mennyire helytelenítem az ilyesfajta rasszizmust!), én mégis neki drukkolok. Massa sem unszimpatikus, de csakazértis Hamilton! Szeretem, ha a kisebbség nyer. Ezért drukkolok Barack Obamának is. Megérdemelne Amerika egy fehértől különböző bőrszínű parancsnokot.

Amúgy meg valamiért mostanában Alajosra gondolok sokat. Az ilyesmi általában odavezet, hogy előbb-utóbb valami módon kapcsolatba kerülünk. Ennyit már felfogtam a megérzéseimből. Az okát nem tudom, csak úgy eszembe jut többször. Féltem, hogy a rengeteg kilója miatt kiszuperálja magát a repülésből, vagy infarktust kap, vagy csak a térde tönkremegy - erre már volt példa -, aggódom érte. Nagyon nem szeretném elveszteni. Mint annyi mást. (Remélem, nem a halottak napja inspirálja ezeket a gondolatokat?!) Konklúzió: megöregedni azért nagyon szar, mert egyre több embert veszítesz el. És egyre több miatt aggódsz, nehogy elveszítsd. Alajossal valami olyan lelki közösséget érzek, amit kevés másról mondhatok el. Nem számít, hogy kirúgott. A műrepülő válogatott keretben együtt töltött évek meghatározóak, és még az is, amit az ő cégénél ledolgoztam. Megtanultam tisztelni a mérhetetlen teherbírását, a döbbenetes átlátó képességét, az üzleti érzékét. Nagy céget épített fel (www.pannonair.hu), és még mindig építi. Csak azért aggódom, nehogy belerokkanjon (bár azt mondják, aki kiadja a gőzt, az nem rokkan meg a visszafojtott energiák miatt, és ő bizony sokat ordít és csapkod, tehát talán sokáig él is).

2008. október 30.

Mennyire jellemző, hogy ezen nap reggelén valaki kinyitja a busz ablakát, mert mindenki fuldoklik a melegtől? Ez történt, és a közönség hálás volt, végre levegőhöz jutottunk. Két nappal november előtt! Egyetlen réteg ruhában indultam ma el, és nem bántam meg. Leszámítva a sűrű záport, ami - nyilvánvalóan - abban az öt percben zuhogott csak, amíg a villamostól az irodáig értem. Utána kisütött a nap. Hazafelé megint ilyen ferde, kristálytiszta napfény tűzött be a busz ablakán, bearanyozott sok zöld lombot és gyepet odakint, azt sugallva, hogy igazán még csak szeptember eleje van. Miután szeptember elején volt szerencsém novemberi hideget és esőt elviselni, ez igazi ajándék. Megborult a világ, ez biztos. Szép nap ez a mai, ez itt a lényeg. És még tartani fog ez a késői indián nyár. Mézédes szőlőt vettem a piacon. Magyar saszlát. Mellette volt az olasz "mézédes", persze százzal többért, de nem hittem benne. Jól tettem. Mert a saszla valóban csodás.

Annak idején szinte tömjénes-bubusos-rámdumált szinten ódzkodtam attól, hogy a Teleki téri piacra betegyem a lábam. Féltem a cigányoktól, az aljanéptől, ami az egész "nyóckert" elönti. Megváltoztam: szeretek azon a piacon vásárolni. Minden sokkal olcsóbb, mint máshol, és a cigányok nem bántanak. Az árukészlet tökéletes. Hálás vagyok érte, hogy minden nap arra kell mennem, így minden nap módom van benézni a piacra. Akár bármilyen vásárlási szándék nélkül is. A mondás tökéletes: minden rosszban van valami jó. Ma már akár nézelődni is szeretek ott.

Fénymásoltam ma rengeteget, amit kifejezetten utálok (ezért szeretek gyorsan túllenni rajta), mert az ózon, amit a gép kienged magából, undorító. Holnap megint ez vár rám. Nem baj. Szeretem, ha dolgom van, legyen az akár undorító is. Szóval alapjában jó nap volt. A lelkem tökéletes rendben található. Ezen sokat javít persze az a kilátás, hogy hosszabb távra otthoni munkát fogok kapni, megint csak hanganyagok gépelését, ráadásul dvd-ről, amit lassítani nem lehet... ez némileg - illetve sokkal - bonyolultabbá teszi a leírást, viszont a mennyiség méretes, ami a távlatokat tekintve méretes bevételt ígér. Rengeteg munkával, amiről megint csak azt mondhatom: gyere!

Nem kell sok ahhoz, hogy azt higgyem: alapjában szerencsés vagyok. Mert hány ember szeretné, ha a szabadidejében pénzt kereshetne? Sok. És mégsem találják meg a lehetőséget. Engem a lehetőség talált meg. Tehát jó nekem. Örüljek!

2008. október 29.

Ez a Teleki tér valami múlt századbeli hangulatot idéz. Mármint a piac. Odamegyek egy rakás paprikához, ami 5 méterre van a kiszolgálótól, választok két paprikát, mire azt kapom, hogy "nem, hölgyem, majd én!" Vagy azt: "maga nem is köszönt, csak nyúlkált!" Hiába mondom, hogy "uram, odavittem volna magához, hogy lemérje, köszöntem volna is, de mással volt épp elfoglalva". Szóval mindez hiába. Emiatt már két pulttól is örök búcsút vettem. Nem bírják elviselni, hogy én választok árut, amit majd én is fizetek ki. Mire kell ilyenkor gondolnom? Arra, hogy ha épp egy kiló lecsópaprikát kérnék, akkor ők olyan nyomott darabokat is belecsempésznének, amit én biztos nem választanék. Egyértelmű. Mi másért haragudnának rám, amiért én választok két-három szemet? Ezek az emberek még most sem jutottak el odáig, hogy a vevő a fontos, amit ő választ, azt kell adni. Hiszen ő fizet. Én pedig már rég hajlamos vagyok megsértődni, ha más akarja előírni, mit válasszak a pénzemért. Ezért is sértődtem meg már két árusnál is, akikhez biztosan nem megyek vissza. Hülyék ezek? Hány év kell, hogy megtanulják: én vagyok a fontos, nem az, hogy ők minden szart eladjanak? Sajnos, a nyócker cigányokkal és igénytelen emberekkel van tele, az árusok is hozzájuk szoktak, velük ezt meg lehet tenni anélkül, hogy elpártolnának, vagy megsértődnének. Tehát vannak még a világváros Budapesten is szigetek, ahol az idő megállt.

2008. október 28.

Továbbra is olyan fáradt voltam, hogy csak semmitmondóságokat tudtam volna előadni. Inkább semmit. Megjöttek az anyagok, amiket valaki külsős gépelt, akinek a bevonása miatt még aggódtam, gondolván, majd tőlem veszi el a lehetőséget, hogy pénzt keressek. Bevallom, hibakereső üzemmódban szinte minden anyagát végigolvastam. Röhögőgörcsök közepette. Alig volt benne mondat, ami befejeződött volna. Sokból épp az állítmány hiányzott. Összbenyomásom az lett volna, ha kívülálló vagyok - és végül is az voltam -, hogy itt két 8 IQ-val megvert személy próbál beszélgetni. Meggyőződésem, hogy ez nem a riport résztvevőinek hibája, hiszen ők értelmes emberek, sokkal inkább azé, aki leírta, amit leírt, illetve kihagyta, amit kihagyott. Ilyenkor csak egy fejemhez kapásra telik erőm: a fene egyen meg (engem), amiért olyan lelkiismeretes vagyok, hogy egyetlen félig mondott mondatot sem hagyok meg, mindet befejezem, kerül, amibe kerül, kerül akár abba, hogy húszszori meghallgatás után kitalálom, hogy kellett volna befejezni egy gondolatot. Beleképzelem magam a beszélő helyzetébe, értékelem, amit előtte mondott, megtalálom a dolog lényegét, és leírom. Mert hülye vagyok, mint mondtam. A leghülyébb azért vagyok, mert ugyanúgy 25 fillérért dolgozom, mint az, aki sosem csavarja vissza a "magnót", csak írja, amit hall - illetve hallani vél, és neki ennyi elég. (Még azt is leírta, hogy a riportalanyt valaki kávéval kínálja, és ő megköszöni...)

Mondtam már, hogy kimostam a mobil telefonomat? Benne maradt a hasznos táskám zsebében. Jó hír: a Dominókártya - amire nemrég töltöttem fel egy ötezrest - megúszta. Dani hazajött tegnap Erdélyből (sokféle nyomor látványa sokkolta), mindjárt kipróbáltuk a kártyámat az ő telefonján, és működik! Hasonló történt Izé elvtárssal is, ő az egyik pen drive-ját mosatta ki a nejével, de megszáradás után az is működött. Gyerekek, a technika jó! Igaz, a telefonomat el kell dobni, de ki bánja, már évekkel ezelőtt is használtan vettem, és már akkor is lefutott típus volt. Alig várom, hogy Daniét megkapjam, aki viszont annak örül, hogy most újat vehet. Mindenki boldog!

Magvas gondolatokat akartam ma papírra vetni, de mivel elkezdtem a híradót nézni, minden elmúlt. Tanulság: kapcsold ki a tévét minél többször! Ja, ma megint volt itt egy nagyhasú férfi az iskolás kislányával lakást nézni. Nem nekik kell, hanem a kislány nővérének, aki majd a műszakin tanul itt a közelben. Micsoda marhaság: más szemével nem tudsz nézni. Természetesen ebből sem tudtam meg semmit, nem volt visszajelzés. Majd eldöntik otthon. Csak annyit mondtak, itt a hetediken jobb a levegő, mint mondjuk a másodikon. Milyen baromság... Nem szoktam kalauzolni őket, eltespedek a rekamén, ráhagyom az egészet az ingatlanosra, elvégre sokat kaszál ezért. Dolgozzon.

Keresem a pozitívumokat minden nap, de ma csak annyit tudtam leszűrni, hogy a villamosmegállóban, a töröknél nagyon jó minőségű törülközök voltak kipakolva az utcára, olcsón. Egyelőre nem akarok készletet cserélni, így hasznom ebből nem lett. De már az is valami, hogy észrevettem, nem? Kollégáim is csupa jót mondanak ezekről a törülközőkről...

2008. október 25.

Olyan fáradt vagyok, hogy már a szemeim se állnak egyenesben. De megírtam a 43 oldalt, amit az ünnepekre rám bízott a cég. Hanganyagból. Ma már 4-kor fent voltam, 9-re oda jutottam, hogy csodálkozva néztem: tényleg nincs több, amit le kell írni? Nem volt. Viszont az egészet újra kellett olvasni - ami négyig tartott -, kiszűrendő a megbúvó hibákat (amiket utálnék megengedni magamnak). És még előttem egy egész vasárnap, amikor tényleg pihenhetek! (A franc egye meg azt is, aki miatt 25 fillérért kellett ezt a mártíriumot vállalnom 35 helyett!)

2008. október 23.

Kénytelen vagyok az 56-os dolgokat nézni. Nézem.

	Az ágyam alatti dzsumbujban találtam egy régi retikült, amúgy tökéletes bőrből készült, de befogadóképessége nagyon csekély volt. Mindössze 600 régi forint fért bele, amit most megtaláltam.
	Nem is tudom, ki emlékszik még ezekre a százasokra... Jól esett megtalálni őket, csak azt nem értem, miért hibernáltam ezt az - akkor még - sok pénzt...

2008. október 22.

Dani elutazott Erdélybe. Kollégái annyira megsajnálták kedvenc kocsija ellopása miatt, hogy összedobták a pénzt, és elvitték magukkal öt napra. Áldásom rájuk!

Voltam ma felülvizsgálaton annál a sebésznél, aki operált. A rtg-felvételt nem is volt hajlandó megnézni (valami ősi ellenszenvvel viseltet a radiológusok iránt, ahogy az már júliusi, utolsó látogatásomkor is kiderült), lediktálta, hogy meggyógyultam, és kész. Csak úgy odasúgtam, hogy a radiológus véleménye is pont ez volt. Legközelebb februárban akar látni. Ami nagyon pozitív élményként ért, az volt, hogy említettem, mennyire fáj a lábfejem. Gyorsan megnyomkodta széltében-hosszában, pont ott nem, ahol fájt, és közölte, hogy ő mellesleg ortopéd szakorvos is. Szerinte egy lúdtalp-betét minden szenvedésemet megoldaná. Harántsüllyedésem van. (Ha belegondolok, mi minden sokkal súlyosabbat elképzeltem már, ez megkönnyebülésként hatott.) Lehetett volna úgy, hogy elküld egy ortopéd rendelésre, az meg tovább egy olyan helyre, ahol a betéteket készítik, de nem így lett. A szomszéd szobában levették a mintát a talpaimról, két hét múlva mehetek is a betétekért. Amik talán - biztos? - majd lehetővé teszik, hogy az elképesztő nyilalló fájdalom kiálljon a lábfejemből. És többé nem fogok sántítani. Igazából a combom miatt már nem is tettem volna. Az meggógyult. Ma megint az igazi segítőkészség tanújeleit láttam. Komolyan mondom, nem is tudom hová tenni. Hogy valaki csak úgy, spontán, azonnal segítsen, ez elképesztő. Köszönöm.

2008. október 20.

Már megint felzaklattam magam. Pénteken kifogyott a nyomtatóból a fekete. Lementem a raktárba, zárva. Találtam a szekrényben egy újnak tűnő patront, beraktam. Nyomtatott is pár oldalt szombaton, de aztán fehér papír jött csak. Megint raktár, megint zárva. Ma, hétfőn, szól Izé elvtárs, hogy vételezzek patront. Lemegyek. Zárva. Kiragasztottam egy cédulát az ajtóra, ki vagyok, hol kell felhívni engem sürgősen. Azt hittem, mindent megtettem.
- Maga túl hamar feladja - reagált Izé elvtárs, amikor ezt elmondottam neki. - Legyen kreatív, keressen megoldást.
- Kerestem, kiírtam az ajtóra, hogy sürgős. Vagy elmegyek, és veszek patront.
- Nem erről van szó. Arról van szó, hogy, izé, nem próbál meg mindent, nem megy el például a, izé, gazdasági osztályra, vagy a gondnokhoz. Túl hamar feladja, ezt nem így kell csinálni.
- Honnan sejteném, hogy a gazdaságinak bármi köze lehet egy patronhoz?
- Ez a baj, hogy nem is sejti. - Ekkor hátrafordult (eddig a hátának beszéltem), letolta a szemüvegét (vagy fel, már nem tudom), szúrósan rám nézett, és folytatta: - Maga kifinomult érzékkel magyarázza meg, hogy mit miért nem lehet megcsinálni, ahelyett, hogy a feladatot próbálná megoldani. (Egy izé sem volt benne!)
- Hát igen, én erről vagyok híres - kaptam fel a vizet -, kerülöm a feladatokat, azért melóztam egész hétvégén, mint állat - és ezzel be is csuktam magam mögött az ajtót, hogy induljak a gazdasági osztályra. Ahol, mint sejtettem, a két nő úgy nézett rám, mint hülyére. Kiszaladt belőlem, hogy Izé elvtárs lecseszése miatt vagyok itt, aki úgy véli, ti majd eligazíttok, mi lehet a módja, hogy kreatívabb legyek, és szerezzek egy patront a zárt raktárból. Miután tettek pár dehonesztáló megjegyzést Izé elvtárs kreativitására, annyit elértem, hogy megnézték a jelenléti íven, hogy a raktáros egész hétre szabadságot vett ki. Nem tudtak ötletet adni, mit tehetek a patron megszerzése érdekében.

(Hétvégén valóban dolgoztam, hanganyagot gépeltem, mert az neki sürgős. Igaz, pénzért, ami biztos levon a nemeslelkűségem meg az affinitásom értékéből. A neten sok helyen utánanéztem, mennyiért vállalnak ilyesmit, jogos árnak találtam a 35 fillért karakterenként, de ő 25-nél többre ezt nem értékelte. Mert van régi, jól bevált gépelő ismerőse, aki ma is ennyiért vállalja - mondhatom, ők rontják a piaci esélyeket...-.)

Nem ragozom túl, végül a gondnok tényleg kinyitotta a raktárt, lett is patron, csak nem jött belőle a festék. Újra betörés a raktárba, újabb patron, az se működött. Hívtuk a rendszergazdát, talán a nyomtató romlott el. Ő végül különféle praktikák bevetésével - gemkapoccsal szurkálta a patron szellőzőlyukát, majd langyos vízzel melegítette - elérte, hogy a festék kijöjjön. Szerinte utángyártott, évek óta álló patron lehetett, beszáradt némileg.

Tanulság? Egy: legyél kreatív, önálló, keresd a megoldást. Kettő: Ne önállóskodj, mert ebből még sok bajod lesz, mindig kérdezz, mielőtt bármit tennnél (mindkettőt Izé elvtárs hányta a szememre). Akkor most mi is legyek? Kreatív, önálló? Vagy az ellenkezője, aki mindent megkérdez, mielőtt lépni mer? Az istenért, valaki döntse már el, miként tudnék neki megfelelni! Tudod, mit? Nem akarok neki megfelelni! A tanulság tehát az, hogy tehetek bármit, neki lesz komótosan, udvariasan, mégis hatásosan elővezetett, önbizalomromboló kritikája.

Magyarázatot keresek: miért? Nyilván utál. Rákérdezhetnék, hogy miért, de ez sem érdekel. Olyan hajszolt mostanában, annyira szokatlan számára, hogy tényleg dolgoznia kell, hogy frusztrált lett, ideges. Szokatlan számára az is, hogy nem ő a főnök, hanem neki van. Még szokatlanabb, hogy nekem már nem főnököm (erre pont ő hívta fel a figyelmemet). Van mit megemésztenie, az biztos. Azt ugyan nem értem, hogy rajtam mit nem tud megemészteni, de valószínűleg most bárkibe szívesen beleköt, aki nála lejjebb áll a létrán. Merthogy ő lecsúszott egy fokot. Ma megint határon voltam, hogy otthagyom az egészet, de egyrészt megint azt mondtam magamnak: hülyeségek miatt nem érdemes érzelemdúlt állapotban esetleg rosszul dönteni, másrészt adok még egy esélyt, legyen harmadik szemétség, amit már nem viselek el. Talán.

Nem könnyű neki... Bizonyítania kell, hogy ér valamit. Ilyesmire az elmúlt hat évben nem volt szüksége. Úgy szervezte a munkáját, ahogy akarta. Most más szervezi neki. És már nem jogosult rá, hogy a vezetői értekezleteken részt vegyen. Akár úgy is érezheti, hogy visszacsúszott átlagos senkivé. Pozíciója nincs már, mint annak előtte, de az elvárásai, a beidegződései megmaradtak - ez tényleg frusztráló lehet. Talán nem is csoda, hogy nekem adja elő fennsőbbségességtől áthatott, intelligenciával fűszerezett, mégis porig alázó elméleteit arról, hogy milyennek kéne lennem. Mintha a tükrének beszélne.

Nagyon ügyel arra, hogy mindig úriembernek lássék, de ma nem (sem) sikerült neki. Könnyű dolgom van: nekem kell úriembernek maradnom. Jó éjt, Yolanda!

2008. okt. 18.

Nem tudom őszintének elfogadni azt a mosolyt, amely felvillan, mint az index előzéskor, aztán zutty, az előzés után azonnal lefagy, visszaáll az arc a tartós közöny utazó üzemmódjába. Az ilyen mosoly minek egyáltalán? A mosoly nem lehet másodperces történés! Felragyog, él, virul, örömet sugároz, utóélete, visszfénye van, nem lehet elzárni, mint egy vízcsapot.

Voltam az önkormányzatnál, hogy kivonják forgalomból az autómat. A Bejáratman kopasz, kigyúrt, barátságtalan. Kérdezem: autólopás ügyben merre menjek. A rendőrségre, feleli ő. Már voltam, mondom én. Akkor kell a jegyzőkönyv. Az is van, felelem. Végül sikerült kinyögnie, milyen osztályra húzzak egy cédulát az automatából. Jeggyel a kezemben kérdem: "erre?" Rám se néz. Elindulok. Végül utánamszól, igen, arra. De még megjegyzi: ha nem úgy beszéltem volna, ő is másképp szólt volna hozzám. Odaálltam elé, és szelíden elmondtam: Idejöttem, köszöntem, kérdeztem, hogy autólopás ügyben hová menjek. Közbevetette, hogy arcokat vágtam. (Megjegyzem, csak neked: nem vágtam arcokat. Ahhoz túl fáradt és szomorú vagyok.) Az ilyennel nincs mit vitatkozni. De azért rátett egy lapáttal a kedélyemre, ami úgyis romos. Még a tömeg, vagy valami hajszoltság sem indok erre: egyedül voltam az egész épületben. Hiszen szombat van. A hölgy, aki végre észrevette, hogy ott ülök magányosan, kiírta a számomat. Elmondta, mi minden kell ahhoz, hogy a dolgot elintézhessem. Legalább három dolog nem volt hozzá. A honlapjukról tájékozódtam, aztán telefonáltam is: szót nem ejtettek mindarról, amiről ő beszélt. Ezt csak úgy megemlítettem. És azt, hogy egy kolléganőjével beszéltem. "Akkor intézze ő az ügyet" - reagált nem igazán barátságosan. Különben is a számítógépes rendszerük most omlott össze. Végre szólt, hogy üljek le. A könnyeim folytak, egy zsebkendőt kellett elővarázsolnom. Nem vagyok hatásvadász, de ez mégis kiváltott belőle valami segítő szándékot. Tekitnve, hogy baromira ráért, se előttem, se utánam senki, hajlandó volt négy egész percben elmondani, mi és miért szükséges ahhoz, hogy a kocsimat ideiglenesen kivonják a forgalomból. Ezek után a hentesnél a készséges és barátságos kiszolgáló végképp arra indított, hogy bőgjek. Én, aki a halál torkában sem bőgtem. Hát aludj jól ma is, Yolanda.

2008. okt. 17.

Hajnalban fagy is lehet, markáns hidegfront hagyja el országunkat. De azért még számíthatunk valami pluszfokokora napközben.

Hajnali hatkor bedübörgött az ágyam fölé egy rovar, mélységes frekvenciákon döngetve a szárnyait, naná, hogy felkaptam a fejem, és lestem, hova száll. Az ablakon megnyugodott. De én nem. Rögtön felkeltem és kimenekültem. A szobában villanyt gyújtván a rovar hamarost ott körözött a csillár körül. Addig körözött, míg leért koncentrikusan a szőnyegig. Lassú járású állat volt, mint egy miniatűr An-2-es, úgy is nézett ki. Nem tudtam megállapítani, miféle. Csak azt tudtam, hogy nem maradhatunk egy légtérben. Leütni nem akartam, inkább figyeltem. Leoltottam a villanyt, kimentem rizst főzni a konyhába. Szerencsére nem jött utánam. Mikor visszatértem, és letelepedni készültem a kanapéra, azért még szemügyre vettem a párnát, amire a lábamat szoktam polcolni. Hát tényleg ott ült! A tévé által megvilágított térben láttam a csápjait, a fejét, ahogy engem néz az egyik párna szélén. Csak egy bugyi akadt a kezembe, azt összehajtogattam, és bátor mozdulattal ráborítva megragadtam az állatot. Kivittem a lépcsőházba, ott eldobtam. Nem néztem meg, megölni se akartam, csak örültem, hogy kikerült a lakásból. Immár sose fogom megtudni, mely rovarfajhoz tartozott, de a döngése teljesen új volt. Azt meg, hogy honnan és mikor kerülhetett hozzám, végképp nem tudom elképzelni.

Céges örömök. Mostanában diktafonról írok szövegeket. Gondold el: három digitális diktafont vettek a célból, hogy sürgős riportokat készítsenek, és mindhárom más márkájú, más kapacitású, más programmal működik. A fájlformátum, amit programjaik kezelnek, szintén más. Agyrém? Igen! Most a hülye parasztot játszom, aki azt kérdezné: tessék mondani, nem lehetett volna három egyformát venni? Komolyan, tegnap két órát küzdöttem az egyikkel, hogy képes legyek lejátszani a hanganyagot. Konverter, encoder, meg minden, tényleg agyrém. Az egyik diktafon programja ezt tudja, a másik meg azt. Izé elvtárs ki akarja helyezni általa favorizált gépelők kezébe a felvett riportokat, de nem hiszem, hogy tisztában van azzal, mi mindent kell megoldania ehhez. (Azt végképp nem hiszem, hogy a megbízottak erre kalibrálva lennének.) Installálás, konvertálás, meg a többi. Mire az ember eljut odáig, hogy szóljon a hang, amit aztán gépelni is lehet, hosszú az út. És mi van, ha a program nem tud két-három szót visszapörgetni, amit nem értettél? Ez az igazi kérdés. Tudod, ez már nem olyan, mint egy magnó, ez a digitális világ. Itt minden szoftveresen működik. Amit meg kell tanulni. Ha a szoftver elég intelligens - például legalább annyira, mint te -, még akkor is össze kell csiszolódni.

2008. okt. 16.

Istenem, ma ne szólj hozzám, mert nem hiszem egy szavad sem! Három a magyar igazság... három dolognak nézem hűlt helyét ebben az évben: a jó lábamnak, a kutyámnak, és végül az autómnak. Miért? Hogy lehettem annyira rossz, hogy ez az év a három csapás éve lett? Ja, és még nincs is vége! Ki tudja, mi vár rám a következő 2,5 hónapban... Pozitív gondolkodás, mondom mindenkinek, aki elkeseredett, lásd meg a jót a rosszban is, véletlenek nincsenek, minden okkal történik, és a végén kiderül majd, hogy a rossznak tűnő dolog valami nagyon jónak az előszele volt.

Higgyen ebben, aki akar, én most képtelen vagyok. Hazafelé a villamoson többen hosszan nézték az arcomat, látszott rajta a dráma, nem tudtam a vonásaimon uralkodni. A bőgést ugyan visszatartottam, de a nyomorúságba feszült vonásaim nyilván oldhatatlanok voltak. Sűrű munkába merülve próbáltam feledni a reggeli tőrdöfést: az autó nincs ott, ahol Dani az este hagyta. Némi szemrehányással telefonált, hogy hova álltam, és hova mentem vele az este, és miért. A hideg rémület töltött el... Sehova nem mentem. Ott kéne lennie, ahová ő parkolt. De nem volt. A szerencsétlen teljes rezignációval közölte: "Tudtam, hogy el fogják lopni. Éreztem. Túl szép ez az autó!" - ennyit mondott. Aztán ment a rendőrségre.

Tudvalévő, hogy férfiember mélyen tud kötődni a kocsijához, ő is szinte szerelemmel szerette. Minden nap örült neki, hogy beleülhet, hogy az övé. És már nem. Riasztó nem volt benne, viszont egy súlyos kormányzárat minden este rákulcsolt a kormányra. És mégis. Eltűnt a benne fekvő egymillió kölcsönnel együtt. "Soha nem lesz már autóm..." - jegyezte meg, és bár ifjak könnyen mondják ki a sohát, azért hosszú lesz az út odáig. Valóban. És ami neki fáj, az nekem duplán. Ez a bajom. Ha az ő fájdalma nem szomorítana, még megkönnyebbülést is tudnék érezni: végre nincs autó, amiért biztosítást, benzint, súlyadót kell fizetni, hisz nekem gyakorlatilag azóta nincs autóm, mióta Dani elrekvirálta. És már kutyám sincs, akit szállítanék, ha azt akarom, hogy velem legyen távoli helyeken. Az a sok pénz fáj, ami vele együtt elveszett. Most cserélte le az összes gumit, a bordásszíjat, mind százezres tételek voltak.

Renault Baumgartner: ez a gyanús cég. Dani többektől hallotta, hogy aki ott szereltette a kocsiját, annak egy hónapon belül ellopták. Talán ez történt most is. Lehet, hogy valami beépült maffiatag áldozatai lettünk. Hisz a szerelő megkapja a kulcsot. A forgalmit. Tudja a címet, lemásolhatja a kulcsot, és már csak egy kormányzárat kell kiiktatnia. A kormányzár biztos, hogy az autóban maradt, miért is ne. Ki lehetett találni, milyen kulcs illik bele. Máris felállítottam a magam teóriáját. Csak az zavar, hogy a rendőrség nem így gondolkodik. Ők általában nem találnak meg lopott kocsikat. Már a feljelentés pillanatában legyintenek rá. Ez van. Jó éjt, Yolanda!

2008. okt. 15.

Ez a váratlan nyár tiszta ajándék! Még mindig azon diózom, a busz melyik felére üljek, hogy ne süssön a nap, annyira meleg van. Tiszta nyugalom és békesség a világ, tudom, ez relatív, mondom tehát úgy: nekem.

Fiammal tegnapelőtt óta nem is találkoztam. Mikor lefekszem, még nincs itthon, mikor elmegyek, még alszik, mire hazajövök, már elment dolgozni. Csak köcsögszinten találkozunk: kikészítem a főtt kajás köcsögöt, ő meg elviszi, aztán a mosogatóba rakja, amit hazahozott. (Hoppá, épp most egy ifjú hölgyet hozott az ingatlanos, nézgegetik a lakásomat, én meg nem akarok láb alatt lenni, hagyom őket. Megint az lesz, ami eddig vagy négyszer: köszönik, elmennek, és senki nem jön vissza. Csak tudnám, mit bámulnak ennyi ideig... Már vagy tíz perce kint vannak, legalábbis a nappalimon kívül, ahol írok.)

Jörg Haider meghalt, meg vagyok lepve. 58 évesen rommá törte magát meg az autóját. 1.8-as véralkohol-szinttel. Csak szélsőséges nézeteit ismerem, meg a tévéből az arcát: amolyan szilaj csikónak látszott, akinek semmi se drága. Úgy tűnik, még az élete se volt az eléggé.

Nos, elment a lakásnéző meg az ügynök. Talán ez volt a leghosszabb bámészkodás eddig. Innen kezdve csak a remény marad, hogy valakinek pont ez kell... Szívesen túrnám már a kertemet valahol vidéken. És persze dögönyözném a kutyámat a füvön. Szepes Mária azt mondja - és persze az ő nyomdokain felnőtt életmód-tanácsadók sokan -, hogy ha nagyon akarsz valamit, az közeledni kezd feléd. Ő így fogalmazza: "A hallgatásba feszült akarat, amely mögött tudás és félelem nélküli merészség várakozik, megérleli számunkra az időt. Ha valamely törekvésünkben létre tudjuk hozni magunkban ezt az attitűdöt, csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy e türelmes, uralt, szívós belső izzás vonzani kezdi kívánságunk tárgyát, s anélkül, hogy látható gesztusokat tennénk feléje, a cél közeledik felénk." Totál igaza van. Méginkább legyen!

2008. október 14.

"Véres köpetürítés" - ezt hallom, mikor egyik csatornánkra váltok. Naná, hogy azonnal továbbkapcsolok. Ott arról tudósítanak, hogy Monika ruháit ki biztosította. Majd jön Győzi, aki meg akarja ölni a malacot a celebes argentínai sorozatban, mert ő egy képzett hentes, és mellesleg éhes is. Anyám! Ezt kell nézni minden nap! "Meg kell nézni egy gólörömöt" - jelenti ki egy focista az NB12-ből, na, eddigre már sikítanék. Ha nem volnék nyugodt.

Nagyot bukhat, aki most aranyba fektet - hallom a tévéből. Klapka urat kezdem sajnálni. De azért bízom benne, hogy neki nemcsak hatalmas tartalékai vannak, hanem szokásosan jó előérzetei is, tehát nyugodtan aludhat. (Sőt, most fog keresni igazán!)

Főnököm ma azt mondta, menjek el 2-kor (máris beindult a lelkesedésem), de előbb menjek az Ápiszba műanyag spirálokat venni, mert ő holnap reggel spirálozni akar az újonnan érkezett spirálozógéppel (amelyhez okos megrendelője spirálokat nem rendelt). Jó. Ültem és vártam. Kettő elmúlt, mikor visszajött, és mintha csodálkozna és helytelenítené, hogy még mindig nem mentem el. Nem adtál pénzt, és nem mondtad, mit és mennyit vegyek - közöltem, mintegy elhárítva a ki sem mondottakat. Miután megmondta, hány oldalas prezentációkhoz kéne spirál, és hogy várjam meg Izé elvtársat, akinél a pénz van, úgy éreztem, tisztáztuk a helyzetet. Vártam. Izé elvtárs félháromkor esett be. Azonnal túrni kezdte az asztalán halmokban heverő papírokat, mert számlákat kellett prezentálnia a gazdasági osztályon, amiket szokás szerint nem talált. Sokáig. Közbevetettem szerényen, hogy ha adna pénzt, elmennék spirált keresni a közeli Ápiszba. Adott. Elmentem. Nem volt nekik spiráljuk. Visszajöttem. (Közben arra gondoltam persze, hogy egy kevésbé sántát is küldhetnének ilyen túrákra.) Már csak negyedóra volt hátra a munkaidőmből, felvállaltam, hogy a neten keresek spirálforgalmazó cégeket. Kerestem. Az első nyolc városon kívüli volt, végül találtam egyet az Almássy téren. Otthagytam a képernyőn. Addigra véget ért a munkaidőm. Kollégámnak említettem, hogy ha a főnök vagy Izé elvtárs visszajön, említse meg nekik: oda lehet menni spirálért.

Hazajöttem, és gyötör a lelkiismeret, hogy nem tettem eleget. Mert holnap mindenképp spirálozni kell. Mégsem látom, mi többet tehettem volna. Futnék el én az Almássy térre? Hadd ne! Izé elvtársnak útba esik hazafelé, kocsival. (Megjegyzem, miután elvitte az általam túlórában, sebesen összekészített mappákat tegnap, a hozzájuk tartozó ezer markert - filctollat - nem jutott eszébe hozzájuk csomagolni, így a képzés résztvevői csak félig lettek ellátva, kölcsöntollakkal kellett ékeskedniük. Talán mégse nekem kéne hagynom, hogy furdaljon a lelkiismeret?) Mindezen kívül neki kötetlen munkaideje van, és nagyjából hatszor annyit keres, mint én. Az ő helyében ugrálnék, mint pók a falon, hogy holnapra minden rendben legyen. Mivelhogy az ő dolga volna. Illetve nemcsak volna. Kíváncsi vagyok, mi vár holnap.

2008. október 13.

Volt vagy száz oldal, amit ma kellett nyomtatnom, 22 példányban lemásolnom, szortíroznom, majd témánként genothermekbe dugdosnom, utána meg a dossziékba, ahová tartoznak egyenként. Ez mind holnap reggelre kell. Megértettem a kihívást. Szerveztem a munkát: amíg a nyomtató szenvedett a jó minőségű színes oldalakkal - ez mindig hosszú idő -, addig mást csináltam, írtam, szerkesztettem, másoltam. Vagy szortíroztam a másolt papírokat. Dugdostam őket a bugyikba. Este félötre kerültem oda, hogy mind kész volt, és végre a dossziékba rakhattam őket. Így ma majdnem 6 óra volt, mire hazaértem, de a jól végzett munka megnyugvásával. Rajtam nem múlt semmi. Annyi munkát kaptam, ami másnak két napra elég - nem vagyok szerénytelen! -, közben még Izé elvtárs is igénybe vette szolgáltatásaimat, én rendeltem meg - helyette - neten egy kamerát, amivel ő semmi időt nem nyert (csak én vesztettem), mert ott kellett állnia mögöttem, és mondani, hogy milyen szállítás, milyen fizetés, mikor és egyáltalán. Megcsináltam neki, aztán még javítanom is kellett, mert gyorsüzemmódban mindent kisbetűvel írtam, gondolván arra, hogy aki számlázik, majd tudja, mit kell nagybetűvel írni. Izé elvtárs nem alkuszik, nem hisz el semmit, ami gyorsüzemmódban logikus, ő a maga bonyolult módján mindent pontról-pontra tökélyre akar vinni (akkor is, ha időből rémes a hiátus). Több tízperces gondolkodással egy-egy pár soros téma fölött üldögél. Íjj! Ha meg kell öregedni, nem így akarok.

Tudni akarta, mikor leszek kész. Utaltam rá, hogy ez túl sok, nem tudom. És ekkor nézett rám szerintem munkába állásom - pont egy hónap - után először, és megállapította, hogy még biztos fáj a lábam (mivel sántítottam). Mondtam, igen. Négy hét kellett, hogy emberként lásson... Négy hétig nem vette észre, hogy mennyire fáj felállnom egy székről.

A liftben reggel a nem-állatbarát szomszédom megkérdezte, hol a kutyám, rég látta. Mondtam, megölték. Csak annyit részleteztem az idő rövidsége miatt, hogy egy harci kutya végzett vele. "Akkor most magának nagyon nehéz" - feltételezte, én pedig bólintottam, igen, együtt töltött tizenegy év nagy idő. "Pedig ő igazán szelíd és kedves kutya volt" - tette hozzá mint nem-állatbarát. Ebből kifolyólag megint végigkönnyeztem a sárguló levelekkel borított utat a fák alatt, ahol annyit sétáltunk együtt Csumival. Hazafelé is ugyanez volt. Nem tudom, mikor leszek képes másra gondolni minden egyes úton, ahol eddig az ő kunkori farkát láttam, és örültem, hogy velem van. Már nem öröm sétálni. Menekülnék innen, messzire, hogy semmi ne emlékeztessen a múltra. Csak ma hagytam itthon a telefonomat hetek óta, persze, hogy ma akart egy lakásnéző eljönni. Majd eljön, ha érdekli, talán holnap. Dani is sürgeti. Reménykedem. Csak az aggaszt, hogy a világcsőd majd begyűrűzik, és a hitelfelvétel nem lesz könnyebb, hanem inkább nehéz.

Biztos minden okkal történik, fatalista vagyok. Kell, hogy oka legyen ennek is. Egyszer kiderül, mi. Az nem lehet, hogy "az ág is húz" legyen az ok. Ha meg igen, meglesz rá a magyarázat, ami majd jobbra fordít mindent. Howgh.

2008. október 12.

Jól esett a Forma-1 ma is. Szegény Patrik! Ő Dani legjobb barátja. Akinek az ejtőernyőzést vette a születésnapjára. Patrik állítólag éhezik. Pedig még hónap közepe sincs! Egyből feltámadtak anyai ösztöneim, csomagoltam neki hagymaágyon, pirospaprikával pirított krumplit néhány szelet tepsis combszelettel, de még egy darabka sült kolbászt is a tetejébe nyomtam. Mellékeltem egy dobozban tejfölös, olajos, hagymás, fokhagymás, borsikafüves fejessaláta-tépedvényeket (tudvalévőleg legjobb a salátát bármi eszköz mellőzésével kézzel szaggatni).

2008. október 11.

Mi az, hogy az ember úgy is tud boldog lenni, hogy nem megy sehova, nem jön hozzá senki, és mégis?... Lásd: én így. Öröm, hogy a fiam mellettem ül és együtt drukkoljuk végig a Forma-1 időmérő edzését, miközben tálcáról zabálja a kaját, amit prezentáltam. Aztán szegény elment dolgozni este 8-ra, ami reggel 8-ig fog tartani, de még ebben is találok örömet. Azt, hogy egyedül lehetek. Azt csinálok, amit akarok! Senki nem kér kaját, akár felmoshatok, mosogathatok úgy, hogy csakis én döntöm el, hogy és mikor. Ja, és még a Megasztárt is nézhetem olyan hangosan, ahogy nekem tetszik. Tudod, a motoros pilóták hallása egy bizlonyos állandó frekvencián történt túlterhelés miatt rendszerint károsodott, az enyém is, tehát ha én élvezni tudok egy hangerőt, az Daninak már túl sok. De most nincs itthon, tehát üvölt a tévé, és leszarom a szomszédokat. És még mondja azt valaki, hogy nem talál az életben örömöt! Nekem ez is az.

Barátnőm tegnap meglátogatott, tehát nem igaz, hogy nem jön hozzám senki, jókat söröztünk, itt is aludt, kibeszéltünk mindent, amit kellett, ez a hétvége ettől már teljes. És még egy vasárnap is előttem áll. Oh, anyám, de szép is a munkaszünet!

2008. október 9.

Kolléga bocsánatkéréssel kezdi, hogy ilyen későn hív. Semmi gond, mondom, még csak kilenc óra. Leoszt néhány feladatot, amit majd holnap innen-onnan keressek elő, cím, telefonszám, aztán tudassam. Felírom, nehogy elfeledjem, rendben (közben nézném a Hal a tortánt, no nem azért, mert színvonalas, de szeretem látni, ahogy Annácskát szívatják. Ill. csak szeretném.) Kérdezz-felelek: vajon őt a főnök miért nem hívta vissza, mikor kérte, és vele senki miért nem törődik; vigasztalom, talán senki nem is hibás, talán a főnök vissza se jött ma már, adjuk meg ezt az esélyt neki. Én mindenesetre nem tudok hozzászólni, nem voltam ott három után. Még mindig vigasztaló, nyugtatgató üzemmódban azt találom mondani, nem kéne ezt a dolgot ennyire túlspilázni. Talán a szóhasználat volt obligon kívüli, talán az értelme, a vége az lett, hogy sértődve lerakta a telefont. Akkor most én is sértődjek meg? Tekintsem feladatkiosztását semmisnek? Menjek be holnap és verjem főnököm fejét az íróasztalba, mondván: mi az, hogy Kollégát nem tetszett visszahívni, mikor ő ezt elrendelte?! Mi az, hogy itt senki semmit nem vesz komolyan? És egyáltalán: mi az, hogy mi az? Én melózom holnap, tehát megteszem, amire kért. Ő nem melózik. Nem azért, mert nem kell, hanem mert pénteken nem szokott. Végül is azért vagyok én - tényleg... -, hogy elintézzem a dolgait. Az övéit is. Este, telefonon történt rendelés után. Haj, de jó nekem. És ha a telefont most épp én akarnám lerakni, mert ez az egész mondjuk nem tetszik, nincs rá módom, mert ő rakta le. Már megint azt történt, ami többször, hogy engem kér valamire, aztán én vagyok a rossz ember egy nemtetsző szó miatt, akire rá kell sértődni. Ettől én még megteszem, amit kell, nem vagyok se bosszúálló, se haragtartó, de azért kérem, kérem! Nem lehetne engem esetleg esténként kihagyni a problémamegoldásból? Gyönyörű szép, hosszú péntek lesz holnap, amikor számtalan dolgot el lehet(ne) intézni. Akár velem, akár nélkülem. De ma csütörtök van, és öreg este. Tessék szíves lenni engem békén hagyni. Ha kérhetném.

2008. október 8.

A béke folytatódik. A szobatársaimra mért erőteljes hanghatások (a diktafonról való írásra gondolok) azonnali lépésre késztették Izé elvtársat: egy fejhallgatót hozott. Ma olyan tempóban sikerült működnöm, hogy szinte mindennel elkészültem, aminek határideje hétfő vége lett volna. Hiába, aki nem ismer, nem tudhatja, milyen tempóra ösztökél feladataim sűrűsödése. Kedvem jó. Azelőtt nem szerettem annyira az irodába járni, mint most. Adódott egy másik munkatárs is, szintén diktafonon hozott leírnivalót, mondtam, küzdjön meg Izé elvtárssal, hogy melyiküké a fontosabb. Már ha, persze, túlleszek a harmadikon, ami most az első, s amin kívül hétfőig mást nem csinálhatok. (Főnökömnek ma már volt hozzám egy darab kedves szava. Amolyan őszinte és egyszerű, nem a mézédes-mázas-udvariaskodó-kötelességtudó mosollyal kísért.)

2008. október 7.

Béke volt ma az irodában. Hagytak a gép előtt szinte egész nap. Sokat voltak távol mindketten. Főleg azzal foglalkoztam, hogy diktafonról dumákat vetettem papírra. Eléggé idegölő és feszült koncentrálást igénylő feladat, de épp ezért sikerélmény is egyben. Végül is: az írás egy formája, amit szeretek. Kellett aztán még egy rakat irodaszert rendelnem a neten, az is megoldódott. Egyre inkább be kell látniuk: nem boldogulok anélkül a gép nélkül, mert a diktafonok (háromféle is van) szoftvereit máshová nem tölthetem fel. Kíváncsi vagyok, mikor látja be valaki, hogy nagyon gyorsan kell egy új gép.

Mire reggel megérkeztem, eldőlt a feladatok sorrendbe utalása. Izé elvtárs már el volt igazítva azt illetően, melyik az én legsürgősebb dolgom (nem az, amit ő akart). Ma idő hiányában nem tájékozódhattam a fontossági sorrend első helyezettjéről, de holnapra kiderül. Addig is bömböltetem a riportalanyok hangját, mert másképp nem tudom leírni, mit beszélnek - néha hárman is egyszerre (ennyit a riporterkedésben felfedezhető szaktudásukról). Kíváncsi vagyok, meddig bírja a környezetem ezt a harsogást. Ők nem tudnak miatta telefonálni, én nem tudok miattuk írni, ha telefonálnak, mert két fülem van, s ha mindegyik mást hall, az zavar. Igaz, Izé elvtárs egy süketszobában is kiabálva telefonálna, ami külön megnehezíti a helyzetet.

2008. október 6.

Hogy éreznéd magad, amikor a főnököd gyakorlatilag átnéz rajtad? Mintha ott sem lennél? Sőt, mintha nem azért lennél, hogy neki segíts? Válaszolok: szarul. Nem tudom az okát azon a kezdeti bakimon túl, hogy kidobtam - szerintem - használhatatlan és fölösleges papírokat a szekrények rendezése alkalmából. Ezért már bocsánatot kértem, no nem mintha ez számítana valakinek, aki mondjuk magában belül dühös az eset miatt. (A dolog lezárásaként kaptunk egy iratzabáló gépet.) Kapok feladatokat, szeretem is, hogy végre nem unatkozom. Viszont amiről azt hiszem, hogy fontos, meg sürgős, és bele is vetem magam, egy nap múlva kiderül, hogy ráér. Így tolódnak olyan dolgok az aktualitások miatt, amikről esetleg később majd kiderül, hogy mégis fontosak voltak, és ÉN nem csináltam meg időben...

Az autonómiámat féltem, mert imádok egyedül lenni (ezt most épp Mama Gésa mondotta a tv2-n, de osztom). Erre nem sok alkalmam adódik a jövőben, már mostanában sem. Az egyetlen netes gép elől el kell távoznom igen gyakran. Minden programom, minden belőtt "házi" termékem ezen a gépen van. Például: a Wordben rengeteg rövidítés, amit csak én ismerek, és amik hosszú szavakat váltanak ki, ha gyorsan kell írni. Ezt a gépet "belaktam", a képemre formáltam. Egy ilyenre mindenkinek szüksége van, ha hatékonyan akar működni. Utálom, ha nem vagyok hatékony. Az sem egészséges, ha Izé elvtárs - aki maga hangsúlyozta, hogy már csak kolléga - feladattal lát el, amit aztán reális főnököm azzal söpör félre, hogy ez nem sürgős. Valaki sérülni fog itt, és nem óhajtok én lenni. A tetemrehívást is utálom, de talán kénytelen leszek szembesíteni őket önmagukkal: döntsék el egymás között, hogy melyikük utasítását kell előnyben részesítenem. Úgyis az volt ellenem a legfőbb vád, hogy túl önálló vagyok, sőt önkényes döntéseket hozok. Mivel mindent utálok, ami vád, ettől szeretnék megszabadulni.

Hehe, viszont pont ettől olyan izgalmas mostanában a munkába járás! Ha sikerül kívülállónak maradnom, élvezhetem a csörtéket két olyan ember közt, akikből egyet biztosan nem szeretek már, a másikat meg még nem sikerült megszeretnem, mert ő sem akar bennem bízni. Figyu, nekem nincs veszteni valóm. Max. otthagyom őket, na és? Azt a 49 ezer nettót bárhol megkereshetem, akár még kártyán is. Hátradőlhetek és szemlélődhetek. Miközben azért mindent legjobb tudásom szerint teljesítek. Mert elveim szerint csak a teljesítmény számít. Amit az asztalra tehetsz. És az ott is van. Ebben jó vagyok. Valaki majdcsak észreveszi, aki hagy is működni. Az új főnökömnek szívesen dolgozom a keze alá, mert értelmes, és egyetlen mondatában sem szerepel az "izé" szó. Minden napom új kaland, kihívás. Szeretem. Holnapra Izé elvtárs is előkerül hosszú hétvégéjéből, feltehetően számon fogja kérni, amit ma nem tudtam teljesíteni "felsőbb" utasítások miatt. És mert elhajtottak a gép elől némileg. Állok elébe.

2008. október 4.

Vicuska eljött hozzám, holnapra is ittmarad. A fatalista beletőrődését csak bámulni tudom. Mikor Mari becsukta maga után az ajtómat, odament, nyaffantott kettőt, aztán megértette, hogy a dolog elrendeltetett. Visszajött hozzám	.
	Helyet foglalt a kanapémon. Nekem dőlt, félig rámtelepedett, hagyta, hogy vakargassam a hasát, a nyakát. Belátta, hogy mostantól csak rám számíthat. Semmi nyugtalanság, semmi ária, elfogadta a helyzetet. Soha nem fogom megérteni a kutyák ilyesfajta intelligenciáját.
	Nyugodtan hever most is a kanapén, mint aki otthon van. Feje középen, két kis, szőrös mancsa kétoldalt, ellapulva, mint egy szőnyeg, szundikál. A jelenléte balzsam a lelkemnek. A szőre érintése boldogság.

A kedvessége, ahogy nekem dől, ahogy számít rám, ahogy érzi és tudja, hogy most csak én maradtam neki, megtiszteltetés. Közben tudom, hogy a lelke romokban van, mert az igazi gazdája elhagyta. A kutya nem fogja fel, hogy "majd visszajövök". Neki minden elválás végleges. A nyugalma valószínűleg színtiszta szomorúság. Ő most árvagyerek, aki csak rám számíthat. Ezért hozzám kedves. Vár. Ahogy csak kutyák tudnak várni. Nem tudja, amit én tudok, hogy holnap Mari érte jön. Nem szól, nem mozdul, nem akar semmit. Túlél. Méltóságteljesen. Remélem, hogy mégis valami mélyebb tudatában sejti, hogy gazdája egyszer visszatér. De mikor? Ezt nem tudhatja. Próbálom megérteni őt, azt hiszem, értem is. Vigasztalom. Most voltunk sétálni, éjjel 11-kor. Reméltem, hogy ilyenkor nem garázdálkodik a környéken egy staffordshire terrier vagy pitbull sem, ahogy a múlt héten. Akkor megmart egy ilyen egy kicsi kutyát meg a gazdáját is. Már régóta minden sarkon veszélyt sejtek.

Vicuska úgy veszi a levegőt, hogy minden ritmusába belesző egy icipici nyüszítést is. Bár el tudnám neki magyarázni, hogy a helyzet csak átmeneti! Bár tudnék kutyául! Drága kicsi lélek még holnap estig árva lesz, és nem tudom, hogy mondjam el: nincs okod félni. Mari megjön, és magához ölel hamarosan. Minden úgy lesz, ahogy volt.

2008. október 3.

Bazmeg, bazmeg, ezt most komolyan mondom! Nem érdekel, hogy nem akarod látni vagy hallani! Albert Györgyi meghalt. Ma. 44 évesen. Akár azt is mondhatom: élete teljében, mielőtt boldog lehetett volna, mielőtt gyereket szülhetett volna. Annyi undorító ocsmányságot zúdítottak rá az utóbbi időben - talán még én is, a vacsoracsata kapcsán -, hogy miután végigolvastam az összes szennyet, amit rá szórtak, és hozzáadtam a magamét is, azt kell mondanom, ez várható volt. Predesztináltuk mi, kívülállók, és ő maga is arra, ami történt. Csak az furcsa, hogy nem öngyilkos lett, ahogy mindenki várta, hanem valami taxiban lett végleg rosszul. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem készítette elő alaposan a saját rosszullétét... Mérhetetlen szomorúságot érzek, ha elképzelem, hogy még ma is szép arca és teste egy hullaházban hűl.

Hasonlatokat keresve magamra tudok gondolni: 44 évesen egy kiegyensúlyozott, boldog ember voltam egy 10 éves szép fiúgyerekkel, a motoros műrepülő válogatott keret oszlopos tagjaként edzőtáborokban és versenyeken töltöttem az időm fontos részét, és nyugodtan kiáltottam: ide nekem az oroszlánt is! Úgy éreztem, még rengeteg dolog áll előttem, vár rám, és ez így is volt. (Meg van is.) De ő, szegény? Mit várhatott még az életétől? Csak tegnap láttam őt a Joshibarát műsorában, élt, bár boldogtalanul, tudott haragudni, utálkozni a nemrég még vőlegényének tekintett férfin. Szenvedélyes volt. Csak azt láttam biztosan, hogy tökéletesen kiábrándult és boldogtalan. De hogy ilyen gyorsan véget ér az élete, soha nem gondoltam volna. Mélységesen sajnálom. Gyászolom. Ez megint egy olyan halál, amit képtelen vagyok elfogadni. Miért pont ő? Feladta. Ez biztos. Már régen. És aki feladja, annál csak (kis) idő kérdése, és be is következik.

Akaratlanul is eszembe jut 33 éves barátnőm, Balogh Ági, akivel sokat dolgoztam együtt, de ennél jóval több volt nekem. Igazi barát. Ő sem akart igazán élni. Képzelj el egy 170 centis, karcsú, dús, szőke hajú nőt, szép alakkal, szép arccal, hihetetlen szerény természettel, nagy tudással, végtelen kedves természettel... és mégsem akart élni. Gyerekkorától arra volt predesztinálva, hogy boldogtalan legyen. Az is volt mindvégig. A házassága nem sikerült - végtelen naivitással vágott bele -, a szerelmei kudarcra voltak ítélve. Krisztusi korban halálozott el, és még ma sem tudom pontosan, miért. Rosszul lett a munkahelyén - amit mindig a leglelkiismeretesebben második hazájának tekintett -, aztán összeomlott. Egyik szerve a másik után. Pedig nem voltak káros szenvedélyei. Nem volt férje, nem akart gyereket erre a világra, csak egy szerelme volt, aki viszont el sem jött a temetésére. Úgy ment el, hogy csak néhány ember emlékezete állíthat neki emléket, én, és néhány kollégája, aki megtapasztalta, milyen csodálatos ember és kiváló munkaerő. A családját most kihagyom, az ő veszteségük nyilvánvaló. Ági egyszerűen nem erre a világra való volt. Nem akart igazán élni. Próbálta szegény, elment ide-oda, ezzel-azzal, de nem talált boldogságot. Tartósat semmiképp. Túl jó volt ő erre a világra. Aztán fogta magát, és meghalt. Minden elképzelhető és látható ok nélkül. Ezért is hiszem, mélyen, hogy a reményvesztett emberek korán halnak. A szervezet elintézi. A boldogtalanság a legsúlyosabb betegség. Györgyi is ebbe halt bele.

Majdnem belehaltam én is. A reménytelenség volt a kiváltó oka mindennek, ami rémség történt. Ha nem jövök haza onnan, ahol állandó reménytelenségre voltam ítélve, biztos nem élnék már. De nekem megadatott a menekülés. Éltem vele.

2008. október 2.

Egy hajszálra álltam attól, hogy szedem a motyómat, és vissza se megyek abba az irodába, ahol dolgozom ez idő tájt. Izé elvtárs - ezentúl így nevezem volt főnökömet, aki leszögezte, hogy immár csak kollégám, és aki egy ötszavas mondatot biztos tizenöt szóval mond el, az ötön felüli szavak egyformák: "izé" - leteremtett azért, mert távol lévő főnökömnek továbbítottam a maileket, amik az irodába jöttek. "Miért nem kérdez, mielőtt valamit csinál?" - kérdezte Izé elvtárs. Próbáltam megvilágítani, hogy ha valamivel kapcsolatban fel sem merül bennem a bizonytalanság, hogyan merülne fel, hogy kédezzek. Arra gondoltam, jól teszem, ha továbbítom a postát, hisz én nem tudhatom, van-e köztük valami, ami halasztást nem tűr. Hosszas, kétségtelenül udvariasan fogalmazott, mégis valami ősi ellenszenvet sejtető okfejtése arra irányult, hogy én mennyire hajlamos vagyok az önkényes döntésekre anélkül, hogy tudnám, miről is van szó. Ehhez nyilvánvalóan nincs jogom, éreztette, tehát szíveskedjek mindent kérdezni, mielőtt megteszem. Ne higgyem azt, hogy jól tudom azt, amit nem tudok. Mert mit szól majd a főnököm, akit meg sem kérdeztem, vajon jó-e neki, ha továbbítom a maileket, szóval mit szól, ha olyat küldök, amihez neki semmi köze, és majd azzal kell fáradnia, hogy megnyomja a Delete gombot. Csak mondta és mondta, és az egésznek az volt a kicsengése, hogy az én túlzott önállóságom mennyire nem helyénvaló. Tehát érezzem magam meghúzva, és ne képzeljem, hogy bármihez jogom van azon kívül, amit a számba rágnak. Ezek után odaültettem az egyik mail elé: akkor most kérdezem, ezt továbbküldjem-e? Ez azzal járt, hogy munkáját megszakítva át kellett ülnie az én helyemre, bifokális szemüvege alján, mereven feltartott állal végigolvasnia azt, ami igazából a főnöknek jött, és mivel koncentrálóképessége max. 10%-os, eltartott a tíz sor értelmezése vagy tíz percig. Végül azt az ítéletet hozta, hogy továbbíthatom (nem tudta, hogy már megtettem - ama önkényes korszakomban, amikor erre még nem figyelmeztetett). Hallgattam, lenyeltem azt, amit mondtam volna, és lemondtam arról, hogy drámai távozásom következményeit - reá nézve - majd másoktól kárörvendve tudjam meg. Egyszerűen legyintettem magamban: hülye, így kell elfogadni, nem kell foglalkozni vele. Rossz napja van, előfordul bárkivel.

Aztán felhívni készült a főnököt, kérdezte, van-e számára valami üzenetem. "Kérdezze meg tőle, amiről beszéltünk, hogy baj-e, ha odaküldöm a postát". "Én ebbe nem akarok belefolyni, nem az én dolgom" - tért ki furcsamód, miután az egész napom azzal tette tönkre, hogy nagyon is belefolyt, és kinyilatkoztatta mindazt, amit kinyilatkoztatott. "Csak zsémbeskedtem" - próbálta enyhíteni, amit nem tudott, de azért elégtétellel szolgált némileg.

Később írtam egy levelet főnökömnek, amiben udvarias körmondatokkal megtudakoltam, vajon feljogosít-e arra, hogy előbbi gyakorlatomat folytassam, és ha hibáztam azzal, hogy ezt előre nem kérdeztem meg, akkor nézze el nekem. A válasz telefonon érkezett, nem voltam jelen, mikor Izé elvtárs felvette, de kitaláltam, kivel beszél. Volt sok más témájuk, elég sokára tette le. Akkor röviden annyit mondott: "Magának adott igazat." Csak egy hmm-féle hangot hallattam erre, talán kihallatszott belőle, hogy "nyilván". És lehúztam a rolót. Amikor tíz percig felforgatott mindent, motyogva, háborogva, hogy miért nem találja, vajon hova lett, és a fene egye meg, nem kérdeztem, hogy mit keres. Azelőtt kérdeztem volna. Segítettem volna. Talán sötét lelkem még egy kárörvendő mosolyt is megengedett belül, hogy na végre, saját szétszórtságába dőljön, keresse, de nélkülem. Az ebédjegyét nem találta 3 perccel zárás előtt. Aztán a felső zsebébe nyúlt hatodszor, és ott volt a jegy. Kérdezte, voltam-e már enni. Voltam. Azelőtt ilyen se történt: mindig együtt mentünk. Én kérdeztem, jön-e, ő kérdezte, jövök-e. Elhatároztam, hogy ezentúl egyedül eszem. Meglógtam. Hadd utáljon ezért is, ha már valamiért úgyis utál. Én így fejezem ki, hogy a köztünk lévő bármilyen kapcsolat ezennel zsákutcába jutott. (Legalább nem látom, ahogy terjedelmes zsebkendőjét széthajtogatva, az orrom előtt hangosan orrot fúj az ebéd fölött, majd megnézi, mi az eredmény, aztán visszahajtogatja, és szerinte nem is történt semmi. Azonkívül, hogy az étvágyamat elvette. Ilyenkor jön be a mondás igaza: minden rosszban van valami jó. Mert rossz az, ha nem lehetünk jóban, mégrosszabb, ha pikkel rám - bár tudnám, miért -, de jó, ha egyedül ülhetek a tányérom előtt, és senki nem taknyol bele a lelkembe.)

Már megint - eléggé el nem ítélhető módon - nézem a Hal a tortán c. "műsort". Szerepel benne most egy Körtvélyesi Zsolt nevű, ősz hajú bonviván, akiről azt mondják, 40 külföldi filmben is játszott, de nálunk főleg a Barátok közt-ben. Mivel ez utóbbiból egyet sem láttam, nem tudom őt megítélni. A többiek tisztelik és nagyon izmosnak is tartják. Én hányingert kapok attól, hogy a társaságban szereplő Zsuzsira mennyire nyomul. És az előbb mosolygó, beszédes szája két sarkában láttam két nyálcsomagot. Tényleg! Biztos ismersz te is olyan embereket, akiknek ilyen fehér nyálcsomó képződik a szája szögletében. Mindkettőben. Nos, én ettől nagyon undorodom! És ahogy előrezengték, ezzel a nyálcsimbókos szájával meg fogja csókolni a huszonéves Zsuzsit, kinek egész héten udvarol, annak ellenére, hogy igen jó seggű felesége nem fogja ezt jó néven venni. Van aztán a társaságban két ifjú, akik annyira utálják egymást, ahogy csak lehetséges. Szerintem azért választják őket egy társaság tagjaivá, hogy én, még én is! azért nézzem a műsort, hogy mikor látok végre egy pofont, egy jó egymás pofájába mászást. Bizony, pont ezért is nézem. Meg hogy lássam, képes-e a szép, fiatal Zsuzsi egy nyálcsimbókos szájsarokkal megáldott, ősz lovaggal csókolózni. Holnapra te is tudod, ha most megnézed. Na csá.

2008. október 1.

Tegnap erőt véve magamon éjfélre kimentem Ferihegyre Daniért. Stockholmból 10 perccel előbb érkezett, mint ahogy vártam. Pont abban a percben szállt le a repülője, amikor beléptem a csarnokba és megláttam a táblát. Mivel a hátizsákján kívül nem volt várható csomagja, gyorsan átölelhettem a derekát. Örült, meg én is. A cégtől hazahoztam egy adag rakott krumplit meg aranygaluskát is, ő meg baromi éhes volt - a Wizzair nevű fapadoson csak pénzért adnak enni -, szóval teljes megelégedésére szolgált, amit felszolgáltam. Közben néztük a Forma-1-et, amit vasárnap vettem fel a kedvéért (miután sms-ben életveszélyesen megfenyegetett, ha nem teszem), szóval éjjel kettőig üldögéltünk és bámultuk Alonsót, ahogy egyre előbbre tört. Akkor elfogyott a cérna, aludni mentünk. Mindketten tudtuk, hogy Alonsó nyert a végén, de azért végignézni mindig élmény.

2008. szept. 30.

Az idén nagyon kimarad a vénasszonyok nyara. Talán csak ma volt olyan idő, ami még a nyárra hasonlított. A meteorman hideget és sok rosszat mond hétvégére.

Furcsa helyzetben vagyok: egy hívás kapcsán azt mondtam, adom a főnökömet. Volt főnököm a telefon lerakása után haladéktalanul kiigazított: ő már nem a főnököm, csak kollégám. Hova tegyem magam? Különösképp akkor, amikor utasítást ad valamire? Az ajtóban megállt, igaz, tétován, azt mondta, utánanézhetnék, hogy a tárgyalóban minden rendben van-e. Aztán - mintegy önmagát leintve - mégis betette az ajtót, mégsem adott feladatot. Azt hiszem, még maga sem szokott hozzá, hogy én kolléga lettem, nem pedig beosztott. A valódi főnökömtől kapott munkán agyaltam egész nap, bizony egyszer azt is mondtam, hogy ez most fontosabb, mint amivel ő szeretett volna átmenetileg megbízni. Nem jó ez nekem, és neki biztos még rosszabb. Mivel azonban a legritkább esetben volt hajlandó eddig is kiadni a kezéből azt, amin ügyködött, gyorsan meg fogja szokni. Mármint azt, hogy még átmenetileg sem "jogosult" a szolgálataimat igénybe venni, amennyiben "felsőbbileg" meghatározott dolgom van. Én ezt nem élvezem, próbálom a helyemet megtalálni. Időbe telik. Úgy is fogalmazhatnék, hogy szar helyzet. Csak egyet akarok: megfelelni az új főnöknek. Annál is inkább, mert igazi feladatokat kapok, ami érdekel, aminek a hasznát látom. Végre.

2008. szeptember 29.

Egy vadállat garázdálkodik megint a környéken. Ugyanolyan staffordshire-fajta, mint ami megölte Csumit. Elkapott egy kicsi kutyát, meg a gazdáját, mindketten kórházban fejezték be a tegnap estét. Mit tesz isten: ezúttal négy cigánygyerek mentette meg a nőt meg a kutyát, ezek a cigányok mostanság itt dekkolnak naphosszat, mivel lomtalanítás van. Örülök, ha jót is lehet róluk mondani. Tényleg. Halálfélelem telepedne rám, ha nekem is kutyát kéne sétáltatnom, mint azelőtt 11 éven át. Várnom kell, itt, ehelyütt nem vállalhatok kutyát, el kell menni mindenáron! Már az összes utcasarkot utálom, mert mindegyikről Csumi jut eszembe, az ő csodás szürke szőre, a békéje, a toleranciája, ahogy mindenhez és mindenkihez viszonyult.

Volt idő, hogy elképzelni se tudtam, némely vénasszony miért és hogyan tud egyik percről a másikra sírvafakadni beszélgetés közben. Adja isten, hogy még ne legyek vénasszony csak azért, mert már meg tudom érteni. Annyi veszteség éri az embert az évek múlásával, annyi szeretett megy el, hogy elég az egyikre gondolni, és máris jönnek a könnyek. A kutyámmal így vagyok. Minden percben hiányzik, bármikor képes vagyok elsírni magam, ha rá gondolok. Érzem tenyeremben a szőre selymét, látom szemében az odaadó imádatot, amit rámsugároz, hallom dobbanásait a padlón, pedig már rég nincs itt.

2008. szept. 28.

Végre Alonso nyerte a Forma-1 futamot! Az én egész "csapatom" mindig is neki drukkolt. A csapatom áll Daniból, Balázsból, Arturból és még pár srácból, akiket most kifelejtettem a listából. Tehát ez a mi győzelmünk! Hajrá. Daninak sms-ben megírtam, ki a második meg a harmadik, de az elsőt nem írtam meg. Felvettem a futamot, hadd izgulja végig. Nem szabad elvenni tőle az izgalmat. Kedden éjszaka jön haza Stockholmból. Jól érzi ott magát, pedig el se akart menni. Azt írta, tudna ott élni. Nem kétlem.
Jaj, tudod, mit mondott tegnap Till Attila a Megasztárban? "Erotikus kisugárságod hiányzott!" - szó szerint. :)

2008. szept. 26. péntek!

Hétvége végre! Ennek fényében boldogan téblábolék hazafele, mikoris letámad Kolléga (véletlenül itt lakik), hogy azt mondja, mi az, hogy nem hoztam haza a papírokat, amiket e-mailben megrendelt? Néztem, mint borjú. Mondom, nem hoztam papírokat. Azt hitte, viccelek, mert nem voltam komor. A maileket nem tudtam megnézni, mondtam, mert jelenlegi mindkét főnököm egész nap ama gép előtt ült, amelyből a posta egyáltalán kinyerhető. Egy hátsó szobában dekkoltam, hogy egyáltalán dolgozhassak, a fordítói munkámhoz net kellett. Ezt elmondtam, de Kolléga felháborodott: nem tudok hétfőn dolgozni a papírok nélkül! Volt még szó arról, hogy nekem mi a kötelességem, például hogy reggel rögtön megnézzem a maileket. Mivel azonban mindkét főnököm a maileken lógott egész nap reggeltől fogva, nemcsak nem volt rá módom, hogy én is ott lógjak, de tökéletesen fölösleges is lett volna, hisz mindent láttak, elolvastak, én meg nem szoktam postát kapni. Hát így.

(Mondtam már, hogy csak a férfiillatokat csípem dezodor-ügyben? Vettem egy Adidast, állat. Meg lottót is, mert valami plakát azt mondja, akit az utcán elcsípnek, és van nála érvényes szelvény, az rögtön nyer egymilliót. Miért is hagynám ki a reményt?)

2008. szept. 25.

Vakarom a szúnyogcsípéseimet, és nem tudom eldönteni: újak-e, vagy régiek. A montenegróiak még mindig tökéletes viszkető kondíciót mutatnak. Hihetetlen. Három hetesek, vajon meddig még? Vajon mit ettek azok a szúnyogok, hogy ilyen maradandó vörös göböket képesek tartósan fenntartani a karomon?

Leraktam ma Danit Ferihegyen, elrepült Wizzairrel Stockholmba. Már rég befizette, semmi kedve nem volt menni, de elveszett volna a pénze, hát elment. Egyetlen hátizsákkal. Szerintem - ha már ilyen kedvetlenül indult neki - biztosan szuperjól fogja érezni magát. Ez velem is mindig így volt. Végy egy adag kedvetlenséget, undort, pénztelenséget, ellenérzést, aztán mégis vágj bele: a siker tuti! Keddig egyedül leszek... Se főzés, se szendvicskészítés - akkor mi? Ilyenkor derül ki, hogy életem keretét az említett dolgok adják. A kis mindennapi kötelességek. Hirtelen keret nélkül maradtam; talán szétfolyok. Mellesleg másfél órát araszoltunk Ferihegyre, hazafele már 35 perc alatt jöttem.

Megvolt a második lakásnézőm: egy család, apa, anya, gyerek, kutya. Sajnos, nem lehetett leolvasni róluk semmit, de hát ez már így van, én se árulom el, ha valami nagyon tetszik, nehogy aztán ne lehessen alkudni. Hinnem kell, hát hiszek benne, hogy sikerül. A fóti ház még ott van a hirdetések között, az, ami tetszett. Valami azt súgja, ott van az én kertem. És a jövőbeni kutyám ott fog szaladgálni. Hadd higgyem, nem igaz? Azzal nem ártok senkinek.

Megint jön a Hal a tortán c. műsor. Mazochista vagyok, tehát megnézem. Az alámondó embert legszívesebben lelőném. Sajnos, már a Vacsoracsatába is betüremkedett. Keleti Györgyi - egyik szereplő - apja nem szeretnék lenni. Aija! - mondaná a kínai. Ha meglátná a túltöltött kebleit, ajkait, és látná a barátnőjét. Mert embert barátjáról... Szeretnék toleráns lenni, de ez most nem megy. Csak a b.k. rövidítés jut eszembe róla, amiből az első valami nem jó szagú, a második meg nem úrilány. Sajnálom, eme véleményemet nem én alakítottam, hanem ő. Annyira kár volt a fenti sorokat rászánni, hogy nem is értem magam. (Nem először.) Figyelj, nincs jobb témád?! - kérdezem magam. Mondhatnád például, milyen jól telt a mai napod az irodában. Mivel volt meló, egy perc szünet nélkül dolgozhattál. És még holnapra is jut egy kihívás: fordítani kell magyarról angolra. Mert bíznak benned. És meg is akarod oldani annak ellenére, hogy a szakzsargont nem ismered, de meg fogod találni a forrást, ahonnan elő lehet csalni. Ez igazi feladat, amiben nem volt még részed ezen a helyen. Hoppá. Nagyszerű. Ilyenkor élek igazán! Alig várom, hogy reggel legyen, és nekiugorhassak. Ennyit számít egy új főnök. A régi semmit nem adott ki a kezéből. Hiábavaló volt kérni, remélni, várni. Nem hitte, hogy más nála jobban csinálhatja, vagy ha tudta, hogy igen, azt végképp nem vállalta. Ez volt az ördögi kör. Ami most kinyílt, kiegyenesedett, úttá vált, amin haladni lehet. Megyek is.

Közben elmúlt a Hal a tortán, Keleti Györgyi egy kotont ajándékozott a házigazdának... Hogy te erre mit szólsz, nem tudom, de én? Szutyok. Sajnálom.

2008. szept. 22.

Nem történt semmi vészterhes. Bevallottam a főnökömnek, hogy mit tettem, sajnálatomat fejeztem ki. Ha haragudott is, nem látszott rajta. Tisztában vagyok vele, hogy a megítélésem rosszul kezdődött így, a csorbát pedig lassan lehet csak kiköszörülni, tartós "jó magaviselettel". Mivel általában jó vagyok, ez csak idő kérdése. Csütörtök előtt nem ér rá velem foglalkozni, addig lecseng benne is, van elég dolga. A magam részéről biztos vagyok abban, hogy semmiféle papírt nem fog keresni senki azok közül, amiket elhordattam.

Tizenkét órát sütöttem mérsékelt hőfokon egy bőrös karajt. Előzőleg hagymás, fokhagymás, olajos, mustáros pácban állt egy napig. Valahol azt az infót szívtam magamba, hogy 80 fokon akár 24 órás sütéssel állítják elő a híres barbecue-t is az amerikaiak, attól olyan porhanyós a legvaskosabb hús is. Mari pedig egy Stahl-féle recept nyomán 5-6 citrom levét nyomkodra rá sütés közben, időről-időre, ő is sokáig hagyta a melegben, isteni lett. Az enyém is, csak az hibádzott, hogy mikor fel akartam vágni, szinte szálaira esett szét. Belül elég száraz maradt, ettől omlott annyira. Ki kéne kísérletezni a puha, de rugalmas, szaftos karaj sütési módját...

2008. szept. 19.

Nyugalmas nap volt, régi főnököm többször elküldött a számítógép elől, hisz netes munkái voltak, végül már a fotelba telepedtem és regényt olvastam, olyannyira nem volt tennivalóm. Mivel abban a szobában képtelen volnék úgy tenni, mintha dolgom lenne, ezt találtam megfelelőnek. Miért is ülnék egy asztalnál semmittéve? Nos, ennek a hétnek úgyis vége, majd hétfőn kiderül, hogy mi derül ki. Kolléganőm nyugtat, hogy új főnöknőm nagyon rendes, okos, gyors és toleráns, de hát nem ismerem, ezért még mindig félek kissé. Ugyanakkor máris azt mondja a nagyon tapasztalt, sok vihart megélt énem: én már semmitől sem félek. Nincs vesztenivalóm. Lenyelek bárkit egészben, aki annyira fiatal, hogy a felét sem élhette annak, amit én. Maradjunk ennyiben. Aki vagyok, aki lettem, akiért megharcoltam, mindig megmarad, el nem vehetik. Aki meg mást lát bennem, az okolja magát. Howgh!

Megkértem Danit, hogy jöjjön értem a dolgozóba. Szó nélkül megtette. Igaz, kóválygott némileg a nyóckerben - amiről megállapította, amit én, hogy undorító egy hely -, de hazavitt, és még vásároltunk is a Teleki téri olcsó piacon némi alapélelmiszert. Engem már az is örömmel töltött el, hogy szó nélkül hajlandó volt hazafuvarozni. Úrinőnek éreztem magam!

2008. szept. 18.

Pocsék egy nap ez úgy, ahogy van. Főleg azért utálom, mert jelentős hibát követtem el. Az új főnököm - akivel még csak levélben értekeztünk - írásban azt kérte, tegyem rendbe a szekrényeket, de ne dobjak ki semmit, majd ők átnézik, amit kidobásra ítélek. Azt csak a jó isten tudja, miért kerülte el a figyelmemet ez a nagyon is fontos megjegyzés. Három napig csak szórtam ki a szerintem fölösleges papírok garmadáját... Egy percig sem jutott eszembe, hogy amit teszek, annak az ellenkezőjére kértek. De miért? És éppen akkor, amikor nagyon is szeretnék megfelelni ennek az új főnöknek, akiről csupa jót hallottam? Nincs válasz. Nem értem magamat. (Itt kezdődne már a vég?) Egyértelmű, hogy felületes voltam, ezen a mondaton simán átsiklottam. Fűtött a rendezési vágy, lelkesen hajigáltam ki, ami - szerintem - rég nem kell. Nagy hiba volt...

A régi főnököm is ellenséges viszonyba került velem amiatt, hogy kiírattam 3 hét szabadságot. Mire is gondoltam, amikor ezt tettem? Arra, hogy ha már úgyse kezdek dolgozni szeptember közepe előtt, legalább a megelőző 3 héten fogyjon a szabadságom, ne maradjon év végére 30 napom, mert akkor alig veszik hasznomat az idén. A saját betegállományomból vettem el a napokat, merő jóindulatból. De ez is baj volt. Valahonnan tudnom kellett volna, hogy ezt ne így csináljam. Viszont senki nem szólt. És most itt állok a régi főnököm nemtetszésével (aki aláírta a szabadságkérelmemet, de nem tudja magába fojtani ellenérzéseit - miért nem közölte?), meg az újtól való félelmemmel, amiatt, hogy egy köbméter papírt kidobtam. Hétfőn lesz a tetemre hívás, már azon jár az eszem, hogy felajánlom lemondásomat. De addig is pocsékul fogom érezni magam. Új főnökömet csak látásból ismerem, fogalmam nincs, hogy áll hozzá bármihez, pláne hozzám, csak annyit vettem ki a leveléből, hogy a kreativitásomra maximálisan számít, épp ettől kaptam a szárnyakat, amik a papírok elítélhető kidobásához repítettek. Tényleg nem értem, hogy történhetett, hogy nem olvastam figyelmesebben a levelét... Annyira rendet akartam, annyira utáltam már régi főnököm számtalan fölösleges másodpéldányait, ötször újrafogalmazott dolgait, amikből minden példányt őrzött, de minek, hogy elment az eszem az örömtől, hogy rendet rakhatok végre.

Hogy ebből mi lesz, nem tudom, de ahogy múlik az idő, már nem is érdekel. Annyira. Hajrá, legyen hétfő, aztán megtudom.

Nézvén a vacsoracsatát tettem egy megjegyzést, hogy a fenébe, ennél én is jobbat tudnék főzni! Gyermekem - mivel az én gépemnél tanyázott éppen az én szobámban - válaszolt: "Naná, hogy jobbat!" Gúnyolódsz? - kérdeztem őszintén. Nem, komolyan mondtam - felelte őszintén. Nos, ezek után ki a frászt érdekel, mi lesz holnap vagy hétfőn? A gyerekem komolyan gondolja, hogy jól főzök! Miután annyi erőfeszítést tett annak érdekében, hogy vagy a kedvemet, vagy az önbizalmamat elveszítsem... Ez a kölyök egy látens jófiú, de rohadtjól titkolja. Mindegy, a mai rossz nap máris jó lett, és szarok a világra amúgy!

Már csak annyit teszek hozzá, hogy a tandori csirkém
http://www.receptverseny.shp.hu

a fenti linken, bár kihagytam belőle a koreandert, és semmit sem pirítottam, baromi jó lett. Dani most nyalta ki a tepsit, pedig tegnapra is ezt kapta. Nem volt egy szava sem. A csirkén megalvadt joghurtos trutymót úgy, ahogy volt, ráöntöttem a tenyérnyire, de vékonyra vágott krumpliszeletekre, és az egészet jól megsütöttem sokáig fólia alatt, majd kevesebbet anélkül. Elég sok vajat szórtam a krumplikra, sőt, még pár halálvékony szelet bacont is rájuk terítettem. És ha Dani azt mondja, hogy isteni, és kikotorja a tepsit az utolsó falatig, akkor elhiheted, hogy jó ez így!

2008. szept. 17.

Megjöttek első lakásnézőim. Egy fiatal pár, amelynek férfitagja annak ellenére lehúzta a cipőjét, hogy tiltakoztam. Fogalmam sincs, milyen benyomásokkal távoztak. Az ilyesmi nem szokott kiderülni az arcokról. Láttam némi csodálkozást - egyedi megoldásaim mián -, de az is lehet, hogy csak képzeltem. Mármint azt, hogy a csodálkozás pozitív jellegű volt. Szeretném azt hinni, hogy megindult a szekér, hogy eladjuk a lakást, és megváltozhat az életünk. Jó lenne.

2008. szept. 16.

Második munkanap. Meg sem álltam: szekrény, dosszié, rámolás, kidobás, portörlés, rendszerezés, feliratozás egész nap. Úgy eltlet, hogy még maradtam is volna. Tegnap kölcsönkértem négyszázat a bulipénzből (ez a fiókban van), mert otthonhagytam a pénztárcámat. Ma megint otthonhagytam, ezt rögtön közöltem is a kölcsönadókkal azzal a félszeg kommentárral, hogy még egy ezres jól jönne bevásárolni... A két nő közül egy sem ajánlotta fel, hogy ad egy ezrest... Tudod, ha volna nálam, rögtön odaadnám, akár egy hétre is, hogy segítsek. Ilyenkor csak arra tudok gondolni: vajon azt hiszik, hogy nemcsak a 400-at nem fogom megadni, hanem az ezrest se? Kik vagyok ti, kérdezem? Kiből-miből indultok ki? Belőlem biztos nem, mert ilyesmit nem követtem el. Maradjunk annyiban, hogy nem értem. És hogy tőlem bármikor kérhettek egy ezrest, ha van nálam, odaadom, biztos. Még nektek is.

A kutyaügyet a Sors lerendezte, valaki megvette, aki pénzzel állított be a házhoz. Egyrészt sajnálom, másrészt megkönnyebbültem. Tudtam, hogy rábízhatom magam a véletlenre. Legyen előbb kert, aztán kutya. Biztos jobb így.

Megint néztem a Hal a tortán-t. Ebből megtudtam, hogy Torgyán József igazi úriember. Amit pl. Hajdú Péter nem mondhat el magáról (sőt, szerintem már nem tanul, úgyhogy a jövőben se). A háziasszony Albert Györgyi volt, akinek a könyvét is megvettem, annyira szimpatizáltam vele. Mostantól nem fogok. Leszarta, hogy mi van az asztalon, még poharakat sem készített oda, nemhogy valami welcome drinket. Nyers zellert és répát kellett valami trutymóba mártogatnia a társaság azon részének, amelyik erre hajlandó volt, előétel gyanánt. Torgyán úr kitartott! Szinte csak ő. Mondom, gentleman. Aztán jött a tandori csirkének becézett sült csirkecomb, a desszertnek felszolgálandó fagyit pedig György egyszerűen elfelejtette, szerette volna, ha már mennek haza a vendégek. Ilyen mísz, gondolattalan, gondatlan vendéglátót életemben nem láttam. Tényleg mindenkit leszart. De azért Hajdú Péterre tudott haragudni, mert szóvá tette hiányosságait.

Mindegy, a tandori csirke maradt meg az egészből, amit Albert Györgyi - ki Indiában töltötte gyerekkorát, ahonnan a receptnek származnia kéne - csinált; csirkéje annak ellenére valami piros édes cuccal lett bekenve, szó se volt pácolásról, és a tepsibe Colát öntött... - illetve azt se ő, hanem egyik segítője, akiből több is volt. Ma összeraktam a net szerinti igazi tandori csirkét, s most 24 órát hűl a szekrényben. Írd be a gugliba e két szót, az első, ami bejön, aszerint pácoltam én is. Majd holnap sütöm. Bár koreanderem nem volt itthon, a többit beleraktam a joghurtba, amivel leöntöttem.

Ach, jön az Um Gottes Willen! - c. sorozat, az egyik kedvencem. Végre pihenhetek, ma annyit álltam a talpamon, mint utoljára februárban.

Azt még el kell mondanom, hogy Montenegro különös "ajándékkal" kápráztat el: az alig észrevehető, pici szúnyogcsípések mára megnőttek, vörösek és kemények lettek, úgy nézek ki helyenként, mint egy bárányhimlős. Egyáltalán nem látszanak elmúlni, valami különös anyag (ilyenkor azonnal méregre tudok csak gondolni) munkálhat a pattanásokban, amitől nőnek ahelyett, hogy csökkennének. Úgyhogy az összes szúnyoggal együtt a montenegróiakat is verje meg az isten!

2008. szept. 15.

Első munkanapom február óta! Eljutottam a nyóckerbe gond nélkül, csak az frusztrál, hogy némi seggemen ülés után nagyon nehéz felállni. Fáj. Buszon, villamoson, számítógép előtt. Új főnöknőmtől - aki hozzám képest igen régi, csak én még nem dolgoztam vele - hosszú levelet kaptam, amiben kreativitásomra számítva számos változtatást kíván mind az irattározásban, mind a szoba berendezésében. Eddig pont ilyenekről voltam letiltva, akkor bosszantott, most meg egyenesen megrémít. Ahelyett, hogy örülnék... Ez a hét elég nyugalmas lesz, régi főnököm csak csütörtökön kerül elő, az új meg jövő héten.

Első dolgom volt kiszórni egy tonna régi papírt, gondosan átnéztem a nagyját, de régi főnököm biztos sokra azt mondaná: tartsuk meg. Valahogy meg kéne maradnom mindkettejük szimpátiája sugarában, de szerintem nem fog menni. Megint magamra zúdítom legalább egy ember nemtetszését. Mit tegyek? Rámolok. Rendszerezek. Az új főnök utasításait tekintem mérvadóknak. Mindenkinek nem felelhetek meg, bele kell nyugodni. A kihívást annak tekintem, ami: megyek a saját fejem után. Valakit kihívok, nincs más út.

Van azért egy titkos szerelmem a cégnél: ő, aki mindig "Kicsiolginak" hív, és az egyetlen volt, aki átölelt és megcsókolt, mikor 7 hónap után visszajöttem. A melegsége, a szavai többet jelentenek nekem, mint bármilyen gyógyszer vagy terápia. Ugyanabba a hibába esett, mint a fiam: olvasta a blogomat. A régit. Is. (Remélem, nemcsak ezért szeret.)

Ha már fiam, akkor újabb meglepetés, amire igazán nem számítottam: ő hozta elő mai mail-jében a kutyatémát, azzal kezdve, hogy ezért a kis maciért meg kell dögleni. Tőle sokáig el nem várható előrelátással felvázolta a felelősség kérdését, mint aki tényleg eszébe vette: egy kutya több, mint pillanatnyi szerelem, sok évi felelősség és a többi. És mégis azon van, hogy lássuk, ismerjük meg, és kell. Aggodalmát fejezte ki a rossz lábam miatt, elképzelve, hogy egy ekkora állat majd zászlóként lobogtat maga mögött, ha meglát egy céltárgyat, de hozzátette - amit már Csumi kapcsán látott -, hogy biztos jól megnevelem. Azonnal megoldást talált aggodalmára, ami eddig igazán nem volt rá jellemző. Épp tegnap kérdeztem meg tőle: ugye, Csumi jól nevelt kutya volt? Azt felelte: életében nem látott jobban nevelt kutyát. És ez igaz. (Gondold el: soha nem csurgatta a nyálát, mikor ettünk, sőt, látványosan félrefordította a fejét, soha nem kellett pórázt, nyakörvet használni, annyira megbízhatóan teljesítette a parancsokat, úgymint "ide lábhoz", vagy "állj", vagy "fekszik" és sorolhatnám. Vele sétálni igazi szabadság volt. Nem a póráz végén húzott, hanem szavakra hallgatott, mindig azt tette, amit kértünk, és mi is szabadok lehettünk.)

Bízik bennem, hogy újra képes lennék egy kutyát felelősen, szigorúan nevelni. Ezt én is érzem magamban. Ugyanakkor kétségekkel is tele vagyok. A tenyésztőre bízom az ítéletet: megírtam neki, hogy még panelban lakom. Szerintem én leszek az utolsó, akinek a kutyát adni akarja. Az ő döntése. Ha talál jobb gazdát, az mindenkinek jobb lesz. Főleg a kutyának. És ez a fontos.

Azért az elég furcsa, hogy egy hét alatt 30 fokot csökkent a hőmérséklet! Mikor a fák még sárgulni sem kezdtek! Novemberi hideg volt ma, pedig amikor a Keletiből, igen nemrég, hazacipeltem a kirándulás után a csomagjaimat, melegrekord volt: 37 fok! Nem csodálom, hogy fáj a lábam, azt se tudja, mire készüljön. Én meg pláne nem tudom, mire készüljek. Úgy döntöttem: nem készülök semmire, a sorsra bízom magam. Úgy lesz jó, ahogy eldől magától.

2008. szept. 13.

Valahogy még mindig nem értem haza igazán. A kezemen a körmök olyan mértékben nőttek az elmúlt 2 hétben, amilyet még sose láttam. Folyton melléütök a klaviatúrán: nyesni kell hamarost. Pont ma láttam a Travel Channelen egy montenegrói összeállítást, megtudtam, hogy a környezetvédelmi és idegenforgalmi minisztériumot összevonták, mert nekik a kettő együtt fontos. Még most is érzem az eldugott sarkokból áradó húgyszagot... látom a töméntelen szemetet egy olyan turisztikai célponton, mint pl. Ulcínj... Vajon mi lett volna, ha még ennyit sem tesznek? Tudom, kicsi ország, szegény is, meg szép is, van benne rengeteg lehetőség, de a jelen állapotok aggasztóak. Egyszer már kimondtam Thaiföldre anno, hogy a következő tíz évben nem óhajtok odamenni, mert ugyanilyen mocsok rémített halálra; lehet, hogy Montenegró is még vagy tíz évig fog rám várni. Gondolom, kibírja.

Kutya. Nézem a hirdetéseket. Nem tudom, miért, csak. Egy filmben láttam ma, amit úgyis tudok: egy háziállat közelsége már önmagában elég ahhoz, hogy levigye a vérnyomásod, boldogabbá tegyen. Hát még az érintése! Borzasztóan érzem magam kutya nélkül. Akitában gondolkodom. Mert neki is olyan vágott a szeme, mint Csumié volt. Mert őseik közösek. Mert erős és hűséges, mert nyugodt és fenséges. Uralkodó típus, sok türelem és következetesség kell ahhoz, hogy falkaverzérnek ismerjen el. Nekem való feladat. Egy ilyen kutyát szolgává tenni, elismerését kivívni bizony nehéz. Épp ezért érdekel annyira. Megoldanám. Szükségem van egy ilyen kihívásra. Méginkább kutyára.

2008. Montenegro, Ulcínj

Tévedsz, a gondolatok nem jönnek, hanem mennek, amikor a kék, végtelen tengert nézed órahosszat. A bícsen fürdőző gyerekek rívása, kiáltása idehallik az erkélyre, ahonnan mindent látok, amit érdemes. A nyugati szél bejárja a szobákat, nem kell klíma (pedig van). Szúnyog meg alig. Bitter lemon vodkával: ezzel hülyítem magam, de még normális vagyok. Ági kávét főz, a nap pedig még mindig nem szivárgott be hűs erkélyemre. Fél méter = fél óra: nemsokára elűz innen.
Gulyáslevest akartunk enni első étterembe ruccanásunk alkalmával, erre kihoztak egy csodálatos marhapörköltet krumplipürével. Kevés ilyen jót ettem életemben. Csak a leves cím nem stimmelt sehogy.

Este. A kis traktor a "plázsán" szelíden duruzsolva gereblyézi össze azt a szemetet, amit ez a balkáni nép még nem tanult meg magával vinni. Gyakorlatilag egész országukat egy gigantikus szemétlerakónak képzelik, legalábbis erre kell következtetnem abból, amit eddig láttam.

50 centért neteztünk fél órát. Odalentről, a sétányról - a néptelenség látszatának dacára - tömény hangzavar hallik, nevetés, beszéd, kurjongatás. Megnyugtató. A tenger csendes, szél nincs, hullámok se. Szerencsére a vendéglátó egységek nélkülözik a zenés műsorokat.

	Kati azért jött velünk, hogy mindig dagadt bokája rendbejöjjön. Egynapi fürdőzés után már olyan karcsú volt a rossz lába, mint a jó. Tényleg volna itt valami varázserő, ahogy mondják? Olyan dolgokról meséltem itt, amikről tizenéve senkinek. Barátom végül azt mondta: "olyan jó hallgatni, ahogy beszélsz." Ez felért fél Nobel-díjjal. Napi mászás a szállásra és -ról.

A mindennapos panoráma.

	Csak ülök, és nézem... Az ott az óváros. -Nak nevezett eléggé - és eléggé el nem ítélhetően - új város. Alig hagytak meg igazán régi köveket, ablakkereteket.

	Rég elfeledett dalok szövege jut eszembe. Hogy? Csak. Azt mondják, itt a szellem is frissül, nemcsak a test. A müezzin reggel, délután, este "dalol". Szóval mondja a magáét. Valószínűleg magnóról, de jól hangzik. Az a hír járja, hogy minden városban, ahol 20 ezernél többen laknak, kötelező mecsetet is építeni. Igaz lehet, mert többet is láttam, s Ulcínj már rég túlvan a 20 ezres népességen.

	Copacabana plázsának hívják a helyet, amit Abramovics jó érzékkel félig már megvett. Hatalmas, tágas tengerpart, barnás, de tiszta, finom homokkal. A víz és a homok állítólag itt is gyógyító erejű. El tudom képzelni (sőt, szeretném is), hogy pár éven belül micsoda paradicsom épülhet itt.

Abramovics tudja, mit csinál! A tökéletes helyet választotta. A part végeláthatatlan, üres, hatalmas.
A nádtetős, fapados, szellős evőhelyen egy sovány kismacska ült az asztalon, és ette az otthagyott makarónit. A szép, magas, ifjú és mosolygós pincért mindaddig nagyon kedveltem, míg el nem kergette (azt még értem), és utána nem rúgott kettőt (ezt sérelmezem).

Öblünk egy hatalmas amfiteátrum. Bármely pontján keletkezik egy hang, azt mindenütt hallani (leginkább fönt a "karzaton", ahol élünk). Ha lent a sétányon valaki levakarja a sarat a cipőjéről, mintha mellettem állna. Ez a város sosem alszik (tán csak korán reggel, legalábbis, ami a taxisokat illeti), állapítom meg napkelte előtti száműzetésem során a balkonon. Nem gond: majd alszom egyet napközben, mikor senki se horkol. Idő mint a tenger.

Kedves, de ész nélkül épített város ez, járda alig van, a szűk utcák maximum szamárforgalomra optimalizálva, az autók kínlódva kerülgetik egymást. Csupa újdonkodó, stíulstalan épület, szinte mániákusan elfedik a régit ott is, ahol meg lehetne hagyni.

Ritka az ilyen - számomra - csodálatos épület, amit nem vakoltak fehérre, és nincsenek benne új, műanyag ablakkeretek... Szerencsére mindennap elmegyek mellette úszás előtt és után. Az Adria, mint mindig, kitesz magáért: képtelenség elsüllyedni. Alig pár ujjmozdulat, és hanyatt ringatózó testem úgy fekszik rajta, mint egy matracon. A mellúszás éppen ezért nem egyszerű: kalimpáló lábaimat kidobja magából a víz, fröcskölve rugdalok a felszínen, derekam ívben hajlik. Nem mintha ez ártana, sőt. Ajjaj, de finom!

	Sokan élnek így: a szabadba telepítik a konyhájukat. Szegényes, de nagyon praktikus. Se ételszag odabent, se elszívó, se szellőztetés nem kell, se konyhaépítés. Télen nincs itt hidegebb +15 foknál. Haj, de jó is lenne ilyen helyen élni! Semmi távfűtési díj!

Budva: végre igazi óvárosi, öreg kövek! Elhajóztunk volna a Kotori-öbölbe egész napra, de úgy tűnik, ez a fajta kirándulási lehetőség augusztussal lezárult.

Rengeteg, méregdrága yacht... autócsodák... ez a hely már most a milliomosoké. Lehet, hogy Abramovics ide is betette a lábát?

Fú, de utálom, ha a társaságban valakire állandóan tekintettel kell lenni! Különösen, ha én vagyok az. Szégyellem magam. Miattam nem néztük meg a város jelképét, meg a nagy sziklát. Túlságosan tűzött a nap. Tanácsom: nyomorékot ne vigyél magaddal kirándulni, ha jól akarsz mulatni! Köszönettel tartozom mindenkinek, aki elviselt, és még szóvá sem tette.

	Szép szemű, sudár termetű lány, nem tudja, milyen szép, vagy ha tudja, jól titkolja. Építgetjük az önbizalmát, de nem látszik hatni. Egy vécét sem mer egyedül megrohamozni egy étteremben, és soha nem ül előre, pedig minden taxis arra vágyik. A segítő kezek is először az ő válláról veszik le a táskát. Utálom a túlzott önbizalmat, de a kevés is elég nagy baj. Szinte menthetetlen...

	Ulcinjban csodák történnek, mondja mind, aki már volt itt; nem mondhatok ellent. Vagy a dagadt boka karcsúsodik, vagy az elkopott szőr nő ki újra, a fájó váll felejti el a fájdalmat, a hámló bőr válik ismét simává, a gombáid hagynak el, vagy mentálisan gyógyulsz, de valami lesz. Én a fiamtól kaptam egy mailt, amiben istennőnek titulált, miután elolvasta a régi naplómat. Ez is egyfajta csoda.

Talán lent kéne lennem utolsó estémen a többiekkel az élet áramában, élvezni a kebab-, csevap- és pizzaillatot, de ezek feljönnek ide is. Meg az összes kipufogógáz, amit odalent bárki kinyom a csövön a sok öreg autóból. Ez a völgy tényleg úgy szolgál, mint egy nagy lavór. Ami az alján történik, elghangzik, elfüstöl, az felnyomul ide, a peremhez, ahol ülök. A déli szél hajtja a partra a hullámokat és gondoskodik róla, hogy minden lakosa ugyanazt kapja.

Montenegro gyönyörű (ha nem akarok fenyvesekkel vadregényes tájat). Itt alig van fenyő, ami van, görcsös, ferde, semmi köze például a Kárpátokéihoz. Nem lennék asztalos, ha belőlük kéne élnem. Talán ezért van minden ház teteje betonból, arra még cserepet is raknak, lehet, hogy kormányzati, tájképvédelmi szempontokból (ha nem így tennének, ez egy végzetesen szürke ország lenne). A fák meredek lejtőkön nőnek, azaz inkább cserjék, bokrok azok. Sziklából van csak korlátlan mennyiség.

A strandunkon nem láttam wc-t. Ez magyarázhatja, hogy a felfelé kanyargós utcák, lépcsősorok számtalan eldugott szögletéből trágyaszag árad - a szeméthalmokat már megszoktam. A mosógépek vízelvezető csöveiből gyakran egyenest az utcára folyik a víz, vagy lecsurog a falon, ahova akar.

A netező alagsori helyiségében ültem, amikor megállt egy méretes Mercedes az ajtó előtt, motorja járt, a kipufogógáz beterült alám, és ott is maradt. Tekintve, hogy az utca - mint említettem - max. szamarak kétirányú közlekedésére optimalizált, hamarosan érkezett a következő hatalmas kocsi, dudálva, járó motorral várva, hogy a hazánkban is jól ismert, napszemüveges, kigyúrt, anyósülésen szőke bombázóval rendelkező egyén előkerüljön egy boltból, és keresetlen szavak váltása után végre elhajtson. Addigra már mögöttük állt a hon alapkategóriájú, két, roncstelepre való, Zastava-fílingre hajazó, akármilyen, de közlekedni vágyó egyede is - megjegyzem, ők nem dudáltak, csak a CO-t bocsátották ki korlátlanul. Ekkor menekültem el. Rohanvást a tengerbe. Ott valódi, tiszta szelet lélegezhettem be.

Ablakom alatt olajfa, a tövében két macska embertorkot megszégyenítő üvöltésekkel. Kinéztem. Harc nem volt, csak egy tál, kajával, és két "egyed", szoborként nézve egymást. Nem látszott, ki az erősebb. Egyikük lassan tolta lábát előbbre (talán ő volt a főnök), szemét a másikra, és nem a tálra szegezve. Idegfeszítő lassúsággal, legalább negyedóra alatt tette meg a húsz centit a tálig, akkor már az orra is mozgásba lendült, de tartotta a tempót. Nem ragozom, végül ő ürítette ki a tálat, csak azt nem értem, hogy tudtam hangtalanul kivárni a műsor végét, mikor legszívesebben hozzájuk vágtam volna valamit, hogy felgyorsuljanak. A háttérbe szorult macska végig egyhelyben gubbasztott, nem értettem, de ő biztos, hogy miért adta fel. Pedig ő volt a nagyobb!

Száguldunk haza a magas hegyek közt.

Egyik alagút a másik után.

Búcsúzunk Montenegrótól, a hegyek, vizek, boldog emberek országától. Szép volt. (A cigaretta pedig kifejezetten olcsó...)