elejére

2017-19

2014-16

2012-13

2011

2010

2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr

elejére

2005

Május 31. kedd

A hölgy visszatért. Van most egy 4-órás állásom. Ma dolgoztam igazán először. Nem csak bámultam, mit csinálnak mások, hanem tényleg hajtottam is. A főnök búcsúzáskor azt mondta: "viszlát, szia" - ez olyan nekem, mint egy befogadó nyilatkozat. Tekintve, hogy az egész stáb nagyjából 30-on aluli, eszemben sincs tegezni őket, nekik pláne nem engem, nem tudom, hogy hívják őket, ők se tudják a nevemet (a protokoll maximálisan elmaradt), én meg ott gubbasztok, mint öreg varjú, de talán nem hiába. A munkaidő elején el akartam menekülni, mert fél órán át senki rám se nézett, csak ültem egy széken, de aztán feltaláltam magam, odaszegődtem egy fiú mellé, akiről tudtam, majd az ő munkáját kell folytatnom. Aztán folytattam. Lehet, hogy nem elég gyorsan, minden lehet, de hogy lelkiismeretesen, az biztos. És holnap is nap lesz. Megint 2-6-ig bizonyíthatok, ha tudok. De miért ne tudnék. Annyi slamposságot, összecsapott félmunkát láttam a képernyőn, hogy sikítani tudtam volna. Arra gondoltam, ha egy cég még így is megy, akkor mennyivel jobban menne ezek nélkül. Velem.
Nem vagyok túl lelkes, végül is semmi közöm ehhez a profilhoz, de ez csak a kezdet, még az is lehet, hogy előbb-utóbb jól fogom ott érezni magam. Rajtuk is múlik, meg persze rajtam is, mennyire vagyok képes még alkalmazkodni. Bár ezzel eddig gondom nem volt. Ha valakit az alkalmazkodás hősének lehetne hívni, az én vagyok. Mindig többet feltételezek a velem szemben állóról, mint amire érdemes. Tényleg mindig. Sok csalódás ért emiatt, sokszor kiderült, az illető még a negyedét sem éri annak, amit beléje álmodtam. És mégsem változom. A naivitásom valami kőbe vésett parancs lehet, nem tudok elszakadni tőle.

Május 28. szombat

Nagy nap volt a tegnapi. Úgy járkáltam a városban, mint egy turista. Így örülhet az, aki csak kocsival és csak oda ment eddig, ahova kellett. Például mindig a városon kívülre.
Gyalog voltam, egy nyugdíjas bérlettel a táskámban, ami feljogosított, hogy bármire felüljek, ami mozog. Fel is ültem. Piszokjó érzés! 25 év után újra szoronghattam a 76-os orosz troli hátsó ülésén, ahol a térdem nem fért el, a mellém ülő hölgy meg csak féloldalt, végigutazhattam az Izabella utcán, ahol a régmúltban naponta utaztam, csodálhattam a fejlődést, építkezést mindenütt, és arra gondoltam: mindenkinek, aki már csak autóban gondolkodik, kötelessége lenne legalább évente egy napot rászánni a városnézésre BKV-val. Nemcsak azért, hogy megértse, mit élnek át azok, akik ma is naponta ezt teszik, hanem talán ugyanúgy a szép emlékekért, ahogy én is tettem. Aki meg túl fiatal, annak még inkább tanácsolnám, hogy vegyen mintát a mindennapi élet sűrűjéből, szagából, ízéből egy trolin, villamoson, buszon, metrón, földalattin. Mert ez a budapesti élet lényege, a többi csak púder. Járulnak hozzá csodálatos engedmények is: nincs parkolóhely-keresési görcs, parkolódíj, oda mész, persze gyalog, ahova akarsz, beszívhatod a város illatát, nézhetsz kirakatokat, bámészkodhatsz bárhová, ingyen. Információkat gyűjthetsz, vásárolhatsz, vagy csak sétálhatsz elveszve egy világváros csodálatos forgatagában.
Nagyot tanultam én ebből. Például azt, hogy leendő munkahelyemre biztosan villamossal fogok bejárni. Útközben számtalan üzlet kínál mindenfélét. Apróságokat. Nem kell célzott útitervvel elindulni valamely bevásárlóközpont felé egy heti cateringet vizionálva, naponta egyenként megvehetek mindent, ami aznapra kell. Könnyű szatyorral, könnyű szívvel császkálhatok üzlettől-üzletig, szagolhatok, bámulhatok, dönthetek. Egy csodás világváros szívében. Imádom Budapestet! Ismerjétek meg ti is, akik csak átgázoltok rajta Fordon vagy Audin, vagy akármin, tegyétek le az autót, és rezegjetek együtt az emberekkel, az élettel, ami az utcákon áramlik!
Kíváncsi voltam, mit lép a Burger King eladója, mikor visszavittem neki a feketére sült csirkeszárnyakat, mondván, én ilyet nem eszem, olyat adjon, ami a fényképen van: világosbarnákat. Kisvártatva ugyanolyan feketésre sült szárnyakat adott át, mint az előbb. Azt mondta, ezt külön nekem sütötték, higgyem el, hogy így jó. Elhittem. Elvittem. Keserű volt, mivel feketére sült. Megettem. Közben azon morfondíroztam: vajon minek a fénykép, ha képtelenek ahhoz hasonló ételt előállítani. Jövő héten megint odamegyek, megint kísérletezem. Nem biztos, hogy mindenki ezt tenné, de én adok még egy esélyt. Nekem könnyű: olcsó bérlettel utazom. És a nyugdíjintézet a közelben van, ahová muszáj elmennem. Mondtam az ügyintézőknek, ne küldjék ki postán a papírokat, inkább jövök, boldog budapesti turista vagyok Budapesten, épp csak fotóapparát nem lóg a nyakamban.
A napot egy baráti jeges viszki pecsételte meg, Duci Astrella (sokgyőztes tibet terrier) mamájánál, ki egy csodálatos hölgy, és örömmel nevezhetem barátnőmnek. Három kutya tanúskodhat erről.
Annyi kedves embert ismerek, annyinak szeretnék segíteni, már csak az a nyüves ötös találat hibádzik a lottón, ami mindezt lehetővé tenné. Ha rossz kedvem van, gondolatban pénzt, ajándékot, lehetőségeket osztok barátaim között, elképzelem reakcióikat, örömüket; ez mindig felvidít. Néha úgy járok az utcán, mintha álmodnék, mert ilyeneket vizionálok. Földiekkel játszó égi tünemény, istenségnek látszó csalfa, vak remény - hiába mondja Csokonai, hogy csalfa, meg vak, én LÁTOM a reményt, érzem és élvezem. Jó eljátszani vele, mi lenne, ha… Álmodom ebben a gyönyörű, illatos májusban egy szebb életet másoknak, és magamnak is. Ha rajtam múlik, mindenki boldogabb lesz, akit szeretek.
Lement a nap, minden csendes, kutyám szárad (megúsztattam a Dunában, hogy mérsékeljem a hirtelen jött nyár nyűgjeit), a madarak dalolnak, és én Zweig csillagóráit élem.
Sosem tudni, mitől, mikor, miért jönnek ihletett pillanatok, a mindenség felfogására, átérzésére képes hangulatok, de tudom, hogy most ilyet élek meg, annak ellenére, hogy a kettétört fogamat piszkálom a nyelvemmel, és egy prózai kék ing szárad az ajtófélfára akasztva, hogy a fiamnak legyen mit felvennie a mai bulira. Ez mind belefér. Szeretem az életet, annyira, hogy mindjárt sírok.

Május 24. kedd

Elvégeztetett. Az este már nem tudtam kivárni a végkifejletet, de reggel első dolgom volt, hogy meggyőződjek róla, a hölgy cipője nincs az előszobában. Próbáltam ifjamhoz szólni - leginkább, míg a klotyón ült, az ajtón át -, de nem óhajtott részleteket mondani. Csak annyit, hogy két órát dumáltak. Hiába kérdeztem, fáj-e ez annyira, mint az ősszel, mikor először rendült meg a leányt illetően, csak annyit mondott, helyesen döntött, és ez a lényeg, tudja, hogy igaza van. Nem akarja így tovább. Ó, istenem, add, hogy így maradjon! Már épp ott tartottam, hogy a napokban közlöm a leánnyal, a legközelebbi 10-tekercses wc-papírt neki kell megvennie, utána tovább a többieknek, hogy én csak augusztusban kerüljek sorra megint. De ma bevásároltam, még wc-papírt is. Előlegben. Bizalomból.
Megint odamászott hozzám a jákópapagáj az Auchanban, annyira szeretem, hogy legszívesebben ellopnám. Mintha ő is ezt érezné. Mitől?
Most képzeld el, az a szegény fiú, akit azért hallgatott ki a rendőrség, mert kimentett két kislányból egyet a tóból, hirtelen ijedtségében bevallott több rablást és betörést. Micsoda rémítő rendőrségünk lehet nekünk? Vagy micsoda ijedős a fiú. Hinni kell a bűntudatban, a lelkiismeretben. Is. Nem tudom, mit higgyek. Arról a srácról, akit karddal megszúrtak, szintén furcsa dolgok derültek ki. Mondjuk úgy: nem volt szent. Mindegy, szerintem aki életet ment, azt eszerint kell megítélni, pont. Bármit is vallott be hirtelen ijedtségében, legyen enyhítő körülmény, hogy egy kislány azért él, mert ő ott volt. Remélem, eszerint ítélik meg.
Van két állásajánlatom, de most elkezdtem vacillálni: nem lenne-e jobb nekem szabadúszni, és csak itt-ott lecsípni valamit? Hajlok rá. Az időmet legszívesebben én osztanám be, ha hajnalban, ha éjjel, mindegy, akkor dolgoznék, mikor kedvem van. És akkor nem, mikor nincs. Megcsapott a szabadság szele. Jó szagú, májusi szél! Érdemes szagolni.

Május 23. hétfő

Nagyon izgulok, hogy édes fiam kirúgja-e ma a barátnőjét, vagy nem. Mielőtt bárki gusztustalan anyósjelöltnek nézne engem, szolgálok némi háttér-információval. A leány úgy diffundált be az életembe (lakásomba), hogy kifejezetten elleneztem, írásba foglaltam: nem járulok hozzá, hogy lakását kiadja, és rajtam éljen. Megtette. Kb. fél év telt el, mire megtudtam. Addig csak azt hittem, azért alszik itt minden nap, mert szerelmes, az ilyen elnézhető. Emiatt sose tanácsoltam volna el (még most se tettem). Javára írom: soha nem találtam egy hajszálat a mosdón, egy fölösleges szépítőszert, bármit a polcon, egy ruhát sehol, semmit a saját életteremben. Igyekezett mindig úgy felkelni, mosakodni, hogy ne legyen utamban. Tényleg igyekezett, és ezt díjazom. Ezzel együtt sajnos általában ugyanabban az időben kell készülődnie reggel, miikor nekem. Ez engem frusztrál. Lehet, hogy őt is, de én most hadd gondoljak csak magamra. Körül kell lesnem, mielőtt lenge öltözetben vagy anélkül utamra indulnék a klotyó felé, vagy bárhová. A fürdőszobából se merek kilépni gondtalanul, csak gondos körülnézés után. A konyhába hányt mosatlan edények, teli hamutartók garmadájáról is beszélhetnék, ha erről akarnék beszélni. Csak azt tudom: ha én úgy laknék valahol, mint ő, a lelkem kitenném, hogy hasznos is legyek. Ennek szikráját sem tapasztaltam. Mosogatok rendületlenül, hamutartókat pucolok, szemetet viszek ki, fogkrémet és wc-papírt, sampont és folyékony szappant veszek, mert elképesztő mértékben fogynak. Ebben persze nem egyedül a hölgy saras, hanem a rengeteg haver is, akik hétvégén itt dekkolnak.
Miért drukkolok most valójában? Nem akarom, hogy fiam boldogtalan legyen. Állítólag a hölgy viselkedése váltotta ki belőle, hogy most 3 szatyrot telerakott a cuccaival, és nemsokára orra elé rakja valamely megállóban, ahol találkoznak (egy Camus, egy Dosztojevszkij és egy Turgenyev könyvet cool! felkiáltásomra visszavont az ágya mellé). Miért drukkolok? Hogy győzzön az igazság. Ha tényleg méltatlanul bánt Danival, bűnhődjön. Elvégre rajta (vagyis rajtam) élt fél évig. Azzal az ideológiával, hogy őt már annyian kihasználták, hogy senkiben nem tud bízni, senkinek nem mer és akar semmit adni. (Én is ezt mondanám, ha elég eszem volna ingyen élni.)
Egyrészt nem akarom, hogy fiam szenvedjen, másrészt akarom, hogy karakán legyen, és azt adja a nőnek, amit megérdemel. Igazából csak ő tudja, mit vétett ellene. Továbbá jó szemmel nézném, ha a wc-papír, a melegvíz, a fogkrém és egyebek nem fogynának olyan mértékben, mint ha csak ketten élnénk itt, eredeti mivoltunkban. Egy olyan ágyastárs nélkül, akinek eszében nem volt ősz óta hozzájárulni semmiféle költségemhez. Pedig rám fért volna. Lehet, hogy szemét vagyok, és nyilvánvaló: azért drukkolok, hogy szakítás legyen a vége, na jó. Tényleg. De csak akkor, ha a fiam elviseli. Róla viszont tudom, hogy kőkemény, elvégre Oroszlán! A büszkesége sérthetetlen. Figyeljetek: akármit pofázok, úgyse szólhatok bele, és nem is fogok. Az lesz, amit ők döntenek. Én meg szívok tovább, vagy fellélegzem a következő banyáig. Csak épp baromi kíváncsi vagyok, mi vár rám a következő hetekben, hónapokban. Ugye, ehhez még van egy ici-pici jogom?

Május 21.
Kirúgásom története

- Figyu, tudom, hogy most nagyon megbántalak, de én mégse megyek a bulira.
- Micsoda?! - rikoltotta Kati az ősfelháborodás összes hangszínét egy szóba sűrítve. - Már kész a kaja, jönnek a Rudiék, azért, hogy téged lássanak, tudod, hogy csak ma érnek rá, aztán hazautaznak!
- Ne haragudj, nem vagyok olyan állapotban, hogy emberek közé menjek. Kirúgtak.
- Mikor?!
- Tegnap.
- Akkor pláne jönnöd kell! Majd elmondasz mindent. Pont erre van szükséged! Kidumáljuk, eliszogatunk, és sokkal jobban leszel.
- Nem, képtelen vagyok. Egyedül akarok lenni. - Még ment egy ideig a de igen, de nem, aztán Kati sértődöttre halkult hangon elköszönt. Már fél oldalt teleírtam a lelki szemétládám szerepét betöltő képernyőn, mikor megcsendült a telefon a szomszéd szobában, és jő Dániel, fülén a kagylóval, már messziről vigyorogva: - Szét lesz rúgva a segged - és átadja a telefont.
- Idefigyelj, most beszéltem a Rudival, azt mondta, ha nem jössz, ők se jönnek! - Ez már egy egészen más hangszín, kimódoltan határozott, két oktávval mélyebb fekvésű, mint az előbb. - Indulás!
- Na jó, akkor összeszedem magam.
Öt perc múlva visszahívtam: - Te hazudsz! Milyen okból beszéltél a Rudival?
- Felhívott, hogy hova menjünk értük, akkor mondtam, hogy nem akarsz jönni.
- Na jó. - Az, hogy gondolkodás nélkül vágta rá a választ, meggyőző volt. Mentem. Már a napfényes országúton gondtalannak éreztem magam, én is tudom, nem árt az embernek, ha történnek a dolgok, sőt, ez segít. Rudiéknál jobb terápia nem is létezik: vidámak, aranyosak, humorosak. Közös múltunk 1972-re nyúlik vissza. Évente egyszer tudunk velük találkozni, mikor hazalátogatnak Németországból. Nagy kár lett volna kihagyni. Annyit röhögtem órákon át, hogy fájtak az arcizmaim. Nem tettem említést a telefonon kapott fenyegetésekről.
Mikor véletlenül egyedül maradtunk a napfényes teraszon, Kati megszorította a kezem. - Tényleg hazudtam - mondta aggódva.
- Tudom. És örülök neki.
- Nem haragszol?
- Igazad volt. Nagyon jó itt. Hülyeség lett volna otthon enni magam.
- Miért rúgott ki?
- Beletapostam a hiúságába. Már kora reggel fel volt húzva amiatt, hogy 80 mail összegyűlt a weben, és én napok óta nem néztem meg. - Járt a szád, hogy nem kapsz üzenetet, pedig aznap harmincat is kaptál - fröcsögte. - Itt egy csomó szar, amit már rég ki kellett volna törölni! - közben a klaviatúrán csattogva törölt. Rendes körülmények között az üzenetek letöltődnek az Outlookba, amit minden nap többször megnézek. Az utóbbi pár napban nem jött egy se, nem volt érkezésem kitalálni, miért. A rendszerrel amúgy is sok baj van, nem ez volt az első eset. Azt mondtam, nem volt időm ezzel foglalkozni. És nem volt. Rendes hangon mondtam neki, nincs miért aggódni, csak úgy 300 üzenet körül telítődik a postafiók. Szinte vicsorgott, úgy mondta: - Fogadjunk, hogy tudok EGY olyat küldeni, amitől leáll az egész! - Még mindig visszafogottan ellentmondtam: - Nem tudsz, többször kipróbáltam, pár megánál többet nem enged be a rendszer. - Közben tűkön álltam, tíz percem volt rá, hogy egy faxot követően a banki átutalás elinduljon, amitől egy nagy üzlet függött. A fax a kezemben volt. Valszeg türelmetlennek is látszottam, mert az voltam, fölösleges szócséplésnek tűnt az egész párbeszéd, ahhoz képest, amit kockáztattam azzal, hogy ott ácsorgok. Olyannak láttam, mint egy klimaxos nőt, akinek egy félresikerült éjszaka vagy kínos kudarc után bárkin muszáj levezetnie összes feszültségét, valakit földbe kell döngölnie, különben nem tud megnyugodni. Vagy még attól se. - Most nincs időm - mondtam, és indultam faxolni. Erre gyilkos tekintettel az asztalra csapott. - Azonnal gyere vissza! Én szépen mondom neked, hogy mit csinálj... - Nem mondtad szépen - vágtam közbe még mindig tárgyilagos hangon. Ezt nem kellett volna? Igaz volt. - Ki vagy rúgva! - kiabálta. - Tizenöt napot nem kell ledolgoznod... - megint közbeszóltam, a legeslegutolsó meghunyászkodásommal (szégyellem is), hogy - Ne csináld! Ha ezt nem küldöm el féltíz előtt, nem lesz üzlet! - Jó, légy szíves, küldd el - felelte, és én el. Remegő kézzel. Mivel áldott jó kollégám, ki régebb óta dolgozik mellette, többször mondta, nem kell szívre venni az ilyet, ha kiordítja magát, megnyugszik, nem sokáig aggódtam, túl azon, hogy egész nap remegett a kezem, és enni se tudtam. Akárhogy idézem vissza a dolgot, nekem egy felemelt hangom se volt, ő meg végig indulatból szónokolt, a kötekedés olyan szintjén, ami ellen nincs orvosság. Ellentmondásnak pedig nincs (nem lett volna) helye.
Egy hétig várt a felmondólevéllel. Csak miután - nem ő! - kezembe adták, kezdett furcsának tűnni az elmúlt napok néhány eseménye. Például nem adott puszit, mikor bejött. Megkérdezte, miért töröltem le a honlap egyik oldalát. Dehogy töröltem le, csak betelt a tárhely. Fel akartam tölteni az újat, de nem lehetett. Üres lap lett az eredmény. Utólag érzem csak szúrós tekintetében a gyanút, hogy netán ez a bosszú kezdete részemről (szerinte minden nő bosszúálló, szerintem meg magából indul ki). De mivel akkor még nem tudtam, hogy elküld, miért lett volna okom kárt okozni. Viszont a gyanú mérhetetlenül sért. Sosem voltam bosszúálló, és már nem is leszek. Ilyenkor olyan közhelyek jutnak eszembe, hogy az úr a pokolban is úr. Hadd engedjem meg magamnak: én mindig úriember voltam és maradok.
- Hát ő aztán messze áll ettől - ocsúdott fel Kati a monológom hatása alól. - A szemedbe nézni se volt bátorsága, mikor felmondott?
- Nem, aznap külföldön volt.
- Örülj, hogy megszabadulsz tőle. Ez egy bunkó. Semmi köze ahhoz az emberhez, akit ismertünk és kedveltünk. Nem érdemel meg téged. Sose hittem volna, hogy egy kedves srácot, egy barátot így meghülyít a pénz. Hogy királynak képzeli magát.
- Szegény kollégám rémülten hívott fel az este, hol találkozhatnánk, mert elfelejtette aláíratni velem, hogy átvettem a felmondásomat. És ha ilyen papírt nem tud bemutatni, biztos nagy ordítozásnak néz elébe. Nyugtattam, sose fogom letagadni, nem megyek bíróságra. Nagy sóhajjal azt mondta, jó, legyen ordítás, ha hétfő reggel előbb jön a főnök, mint én, mielőtt aláírhatnám. Olyan kedves volt, csillagomnak nevezett, az együttérzés minden skálája benne volt a hangjában, a szemem is könnybe lábadt tőle. Valószínűleg ő is minden nap egy ilyen levélkétől reszket, és neki több a veszteni valója. Hátrébb van a nyugdíja, mint nekem. Bár a nyugdíjból én se fogok megélni, mégis valami biztonság, legalább a számlákra elég (lesz, ha végre megítélik). Neki viszont sokkal több számlája van, mint nekem. A szívem mélyéből sajnálom, hogy tovább kell tűrnie az agresszivitást, a kötekedést, egy olyan főnököt, aki sose dicsér, akinek semmi sem elég jó. És az ordítást, amitől sajnos nem az érzi állatnak magát, akinek a torkából előtörnek az állati hangok, hanem mindenki más, akire zúdulnak. És ami a legrosszabb, meghunyászkodni kénytelenek. A kutyájával biztos nem beszél úgy, mint az embereivel. (Erre most azt mondaná, a kutya nem szól vissza, és tőle nem vár többet, mint ami egy kutyától elvárható.)
- Nagyon el vagy kenődve? - aggódik Kati.
- El vagyok, most is kb. 130 a pulzusom, ami biztos nem normális, de szeretnék egészséges maradni, ezért se maradhatok ott. Aki nem ordíthatja ki magából, ami bántja, az beteg lesz. A Király persze makkegészséges. A tűrés, nyelés, megalázkodás akár rákot is okozhat. Kösz, nekem elég volt az az egy, ami pont ezért jött elő.
- A többiek hogy bírják ki mellette?
- Mindenki valamiért kényszerhelyzetben van. Olyanokat válogatott maga mellé, akiknek nincs módjuk változtatni. Vagy nyugdíj előtt állnak, vagy nincs lakásuk, és az épületben lakhatnak, vagy súlyos részleteket fizetnek, vagy olyan előmenetelt érhetnek el, amit máshol nem, szóval van motiváció bőven. A markában tartja mindegyiket. Én is borzasztó hálás voltam, hogy kimentett a munkanélküliségből anno, én is kényszerhelyzetben voltam, és a hálám egész a múlt hétig motivált, de a megaláztatás túl sokra gyűlt össze mára. Egy éve még minden reggel, munkába menet együtt énekeltem a rádióval, hogy "Happy days are here again", de a boldog napok már elmúltak. Egész nyáron a székembe ragasztva ültem, míg mások nyaraltak, tartottam a frontot. Csak félnapos szabadságokat vettem ki, nehogy a hiányom fennakadást okozzon. Senki nem köszönte meg.
- Az én főnököm minden elsején odaadja a fizetésemet, ha valamiért gondjai vannak, telefonál, aggódva elnézést kér, hogy esetleg egy napot csúszik az átutalás.
- Hát nálunk ilyen sose fordult elő! Mármint aggódás, csak késlekedés, semmit nem tudás arról, vajon mikor érkezik meg a számlára a pénz. Még azt is kinyilatkoztatta a Király: szerencsések vagyunk, mert a fele szabadságunk kifizetésére nem is köteles. Állítólag ez európai gyakorlat. Ő viszont baromi rendes, mert a szabadságunkat tényleg fizeti. Akkor kérdeztem meg Rudit, hogy Németországban létezik-e ilyen. Egy nagy "Marhaság!" volt a válasz. Aztán Zitát is megkérdeztem, ki a Munka Törvénykönyve nagy tudója, elküldte a passzust, abból is az derült ki, hogy amit "fizetett szabadságnak" hívnak, az tényleg fizetett. Nem is nagyon értette, mi a fenét kérdezek. Te érted ezt?
- Nevetséges. A "fizetett szabadság" fogalma egyértelmű. Mi az, hogy a felét nem fizeti ki, ha úgy gondolja?
- Ezt állította, méghozzá határozottan.
- Nem normális. Ez az ember mindenben ilyen? Hogy bírtad ki?
- Nem tudom. Muszáj volt.
- Felejtsd el, és kezdj új életet. Ennél minden csak jobb lehet! Az én főnököm mindenért hálás, amit elintézek. Pedig nem dolgozom napi 8 órát, pénteken be se megyek, de tudja, hogy számíthat rám. Az számít, hogy a munka meglegyen. Legszívesebben rám bízná az egész cégvezetést, hogy több szabadideje legyen. Bízik bennem, elismer, és ez nagyon jó érzés. Mikor beteg voltam, vagy dolgom volt, ő tuszkolt, hogy menjek már, csináljam a dolgomat. Én ehhez vagyok szokva, elképzelni se tudom, hogy csak azért kell 9 órát az irodában ülnöd, mert ez a szabály. Ha kell, ha nem. És sose kapsz elismerést. És miért 9 óra?
- Van benne fél óra reggeliidő, meg fél óra ebédidő. Naná, hogy nem veszem ki, otthon reggelizem, a monitor előtt eszem, ha eszem egyáltalán. Három hete még azt mondta, kapok egy szuper számítógépet, monitort, diktafont, dvd-írót otthonra, ezért színes híreket kell gyártanom a honlapra, hogy a látogatottsága minél nagyobb legyen. Mert ehhez értek. És csak 9-2-ig kell az irodában lennem, a többit otthon csinálhatom a saját szélessávú internetemen. És még azt is fizetni fogja. Lelkes voltam. Hányadszor! Elegem van az ígérgetésekből. Ígért nekem külön szobát, ahol nem zúg a szerver egész nap, azt is mondta, saját ízlésem szerint festhetem ki, rendezhetem be, elkápráztatott, mert azt nagyon tud. Semmi nem lett igaz. Rádumálták, hogy a leendő szobám legyen inkább más célra felhasználva, aki ezt tette, már rég nincs ott, a szoba lomtár, mégse az enyém. Ahányszor oda benézek és elveszett álmaimat látom, a kuplerájról az jut eszembe: olyan ez, mint a főnököm lényege. Egy halom ígéret és eldobott álom, egy csomó szószegés, kacatok halmaza. A motivációi kimerülnek az ígéreteiben, amiket nem vált valóra. Három hete még boldog jövő elé néztem, pont olyan munka várt rám, amit imádok, amiben jó vagyok (riportok, hírek, írás!), most meg elvérzek a hiúság vásárán.
- Sose becsüld le egy férfi hiúságát! Állítom, hogy egy nő feleannyira sem hiú, mint egy férfi. Pláne, ha a büszkeségét sértik meg.
- Ez történt, pontosan. Lelkiismeretesen dolgoztam, nem lógtam, csak volt pofám ellentmondani. Most már sajnálom, hogy legalább a véleményemet nem mondtam meg, nem kértem ki magamnak az ordítozást. A végeredmény ugyanaz lett volna, de kielégültebb lennék. Mindig utólag jövök rá, mit kellett volna tennem. Sajnálom, mert a barátom volt.
- Ne sajnáld. Barátok nélkül fog meghalni. A pénzeszsákján ülve. Egyedül!
- Néha azt hiszem, egyszer eljön az igazság pillanata, mikor még ez az ember is képes lesz belátni, hogy néha hibázott. Mert nagyon sokat hibázott. De egyelőre azt hiszi, tévedhetetlen. Mondja is, hogy mindig neki van igaza. Én meg gondolatban hozzáteszem: "ha nincs igazad, akkor is te vagy a főnök. Sajnos."
- Szerintem nem az a fajta, aki bármit belát. Inkább úgy hal meg, hogy mindig igaza volt. Ez kényelmes, nincs szükség bűnbánatra, nem kell senkitől bocsánatot kérni. Ez lett belőle.
- Kár érte. Tényleg szerettem.
- Ne sajnáld - legyintett Kati -, nem méltó rá. - Volt egy barátod, de már nincs. Itt vagyunk, bennünk nem fogsz csalódni.
Ekkor befejeztük egymás kezének szorongatását, nehogy valami humoros jelenlévő viccet gyártson belőle. Jó nap volt, erőt adott. Kár, hogy most már eggyel kevesebb barátot szerethetek.
Túl fogom élni. A jövőt nem látom egyáltalán, csak azt érzem, nem kell aggódni. Mikor tavaly januárban, életemben először rúgtak ki, nagyon kétségbeestem. Ez most nem olyan. Nem hiszem, hogy azért, mert az ilyet is meg lehet szokni, valami másért, amit nem tudok. Még.
Pár szó a véletlenekről. Amiket inkább sorsszerűségeknek neveznék. Múlt héten bedobtak a postaládámba egy Kiskegyedet. Sose olvastam se szenny-, se pletykalapot, idegen tőlem a műfaj. Eltévesztette a postás. Mégse helyeztem a lépcsőre a többi reklámújság garmadája tetejére, hanem felhoztam, egye fene, ha már kaptam, belenézek, legalább tudom, mit fikázok. Olvasgattam, megnyugodtam, nem hiába fikáztam. Viszont a heti horoszkóp azt mondta, nagy változás áll be az életemben, legyen az magán- vagy nem. Vártam is. Bekövetkezett. A felmondás. Igaz, én alapállásból jóra számítottam, de ez is bejött. Ennyi véletlen már nem is lehet az.
Nem értem, hogy miért nem vagyok elkeseredve. Sőt, még abban is biztos vagyok, hogy ha a Királlyal pár év múlva találkozom, és tárt karokkal, csókkal üdvözöl, a keblére fogok borulni. Ilyen hülye vagyok. Ilyen feledékeny. Vagy nem. Nem tudom elfeledni azt a kedves srácot, aki volt. És aki talán megint lehet, ha nem függök tőle. Lehet, hogy ennek az értelmezéséhez már pszichológus kell, de lehet az is, hogy a "csak a szépre emlékezem" effektus működik.

Május 18.

A hosszú 7végén döglöttem a tévé előtt arra számtva, hogy megint semmit, de semmit nem kapok a pénzemért, amit a UPC-nek fizetek havonta. Valami közízlés-ficamom lehet, mert az HBO-n futó idióta vígjátékok, horrorok, thrillerek, krimik, sci-fik, szellemkutyák, rajzfilmek, nadrág-letolós örömködésekközött hetente talán egyszer találok egy megnézésre alkalmas filmet, és rendszerint kora hajnalban, nem pedig ünnepeken, mikor ráérek. Ezért kapcsoltam megint inkább a National Geographics-re. (Persze a UPC ezt az adót is a legmagasabb tarifájú csomagba tette, nehogy kibúvó legyen.) A Concorde katasztrófájáról, a 4590-es Air France-járat lezuhanásáról adtak egy nagyszerű filmet. A számos reklám alatt volt időm pisilni vagy kávét főzni menni, így elkerültem a bosszankodást, mint mindig. Letaglózó volt a film. Christian Marty kapitány személye különösen. Ő vezette a lánghalálba a Concorde-ot, de előbb elkormányozta az útjába eső Gonesse városától, ahol 4 ember helyett - akik a szállodában haltak meg, amire a gép végül rázuhant -, sokkal többen áldozatul estek volna.

Május 14.

Barátnőm bajban van. Főnöke ordít vele. Pl. azt ordítja, hogy "ki vagy rúgva!". Nem először. Barátnőm rettentően érzékeny, mondhatni, halálosan kiborul az ilyen ordításoktól. Napokig nem tér magához, nem bírja elviselni a megaláztatást. Úgy érzi, nem érdemelte meg a megszégyenítést, sem az ordítást, valahol európai szabvány szerinti normális megbeszélést tart egy főnökhöz méltónak. De ilyet nem kap. Naponta megesik, hogy ordítanak vele és asztalt csapkodnak. Hagyd ott, tanácsoltam neki, a biztos idegrendszer fontosabb, mint a bizonytalan állás. Nem mer lépni, túlvan az ötvenen, részleteket fizet, háztartást, kocsit tart fenn, még nem nyugdíjas, már nem kívánatos sehol, hiába van sok tehetséggel, tapasztalattal megáldva. Május 8.

Hidegfront van. A légnyomás lemegy, a véredények tágulnak, elönt a nyugalom, az alkotókedv, meg minden. Az egek, a fények elvarázsolnak színpompájukkal. Ilyenkor repülni maga az álom. Minden ragyog. Tisztaság, hatalmas látás, igaz, a szél rugdal, de mindenért kárpótol a fényözön.

Május 5.

Beleolvastam az elmúltakba, próbáltam kívülálló lenni, megütötte a szemem egy mondat: "Kutya is berohant, mindig meg akar védeni a testi inzultusok ellen. Leginkább közénk áll, nehogy közvetlenül érintkezhessünk; csak rajta keresztül." Még a végén azt képzelheti valaki az "inzultus" szóról, hogy valami erőszakra utal. Te jó ég. Közöttünk az "inzultus" mindig egy nagy, szoros ölelkezés, hátbaveregetés, puszik; kutya ezt nem bírja szó nélkül elviselni. Azonnal közénk furakszik, hogy ki ne maradjon belőle. Ha Dani megjön, nem hozzá rohan, hogy üdvözölje, hanem hozzám, felugrik mellém, és készen áll rá, hogy mikor a puszit kapom (és netán még ölelés is jár hozzá), ő ott legyen, közénk tudjon nyomakodni. Sokszor direkt kapaszkodunk egymásba, hogy lássuk, mit művel, hogyszétválasszon, vagy hogy neki is jusson valami.

Szép nap a mai, a számlám immár pluszban van, járandóságaimat megkaptam, már csak az Aeromagazin tartozik tavalyról, és a Twingó tankja is tele. Mit kívánhatnék még?

Néztem a Fábry show-t. Alapvetően tisztelem az ember dinamikus beszédkészségét, szófordulatait. De benne is azt az én idegeimet őrlő hiányosságot látom, hogy nem hagyja kibeszélni a riportalanyait. Annyi más helyen is ettől püffögök: miért vágnak közbe, miért nem mondhat végig egy gondolatot az érdekes ember (mellesleg meghívott vendég), amire én speciel kíváncsi volnék? Ez többekre igaz. Kérdeznek valamit, aztán a válaszra nem kíváncsiak igazán. Akkor vágnak közbe (rendszerint saját gondolataikat ítélvén közönségsikerre számot tartónak), mikor a lejobban szeretném tudni, hogy is fejezné be a történetet a kérdezett. Ekképpen sose tudhatom meg a dolog végét. Ennél már csak azidegesít jobban (mi az, hogy jobban, egyenesen dührohamra indít), ha táncos csapatot mutat be valamely adó, és a tisztelt operatőr az arcok filmezésére szorítkozik. Úgy szeretném feldugni neki a kameráját ilyenkor! A tánc szerintem a lábakról szól, de ő a fejeket filmezi.

Május 2.

A Rózsa-völgyre látok ablakomból. Eleddig csupasz házak, utcák, most pedig a kopasz, átlátszó fák helyén domborodó lomblabdák, mintha felfújt volna valaki sok zöld luftballont, teljesen átalakult a táj. Annyira szeretem! Minden madár énekel, illatok szállnak, és zöld és zöld mindenütt. Lehet, hogy csak én tudok ennyire örülni a színeknek, a tavasznak? Nem hiszem. Nagy, kollektív öröm az enyém, ez biztos. Olyan mértékig átlagember tudtam lenni mindig, hogy néha úgy érzem, én magam vagyok az átlag mindenben. Amiről azt hiszem, sláger lesz, az is lesz. Ami nekem tetszik, a legtöbb embernektetszik. Persze vannak kivételek, de most átlagról beszélek.

Átlagember voltam ma reggel is, mikor 10 ezerért tankoltam a kicsi autómba. És káromkodtam. Megfogadtam bár, hogy én is tartom a 2-ai tankolási tilalmat, de nem tehettem semmit: üres volt a tank. Sajnálom, emberek! Átlagemberként úgy gondoltam, az én kis renitenciám úgyse változtat a nagy egészen. És nem is változtatott. A hírek szerint teljesen átlagos napot zárt a MOL.
Mit nézzek a tévében? Van olyan, hogy Barátok közt. Akik közt egy darab barát sincs, már amennyit belenézek néha, csak harc, ellenségek, szitkok. Ilyen barátok közt a fene se akar élni. Gyorsan elkapcsolok. Az HBO-n mindig ugyanaz megy este, amit már hajnalban se akartam látni. Az igazi jó filmeket néha csak hajnali 3-kor vagy 4-kor láthatom, normális időben nem. Az egyik adón vetélkedő, a másikon idióta sorozat, mégis, mit nézzek? De komolyan! A legvastagabb díjat fizetem alegvastagabb csatornákért, de mindhiába. Ma este sincs egy olyan adó, ahol érdemleges lenne a műsor. Havi 6600-ért. Időnként az Animal Planet nyújt vigaszt, ott legalább nincs manipuláció, csak az élet, az állatok saját valójukban. De mikor nem kutyáról szól, már nem érdekel annyira. Most épp oroszlánok zabálnak egy dögöt kollektívan: hát nem találok benne örömet. És hozzá két kalapos ürge, Mike és akárki, a nevüket nem jegyzem meg, önmagukat fényezik, hogy milyen jó felvételeket csináltak. Mennyire utálom őket! Hol van valami igazi alkotás, valami őszinte, pózmentes, ahol az alkotó kussol, és hagyja, hogy nézzem, amit csinált? Hogy eldöntsem: tetszik-e. ? anélkül, hogy belepofázna?

Május 1.

Ma mindenki anyázik. Rádió, tévé. Anyák napja van. Hajnali 11-kor felkelt Dani, és rámförmedt:
- Remélem, ma kapok végre reggelit! Tegnap nem volt reggeli, és vacsorát se főztél, ez durva volt!
Pampogtam valamit arról, hogy ha reggel 7-kor jön haza, nem szokott délután előtt felkelni, és én már fél 1-kor itthon voltam a kutyakiállításról a bevásárlószatyorral, amiben a reggeli is ott volt. De ő váratlanul elment már délelőtt. Alig aludt valamit. Természetesen végig se hallgatott.
Készítettem szép open szendvicseket tálcán, bevittem neki, meg Arturnak, aki a mai ittalvó volt. Amíg kentem a vajat a kenyérre, odalépett, és konstatálta, hogy anyák napja van.
- Igen - mondtam -, szép kezdés volt.
- Nekem is eszembe jutott- felelte ő. - Ne haragudj.
- Nem haragszom, megszoktam. Csak téged sajnállak. Ha már emlék leszek, neked fog fájni minden szó.
Az ilyet utálja, úgyhogy gyorsan távozott. Annyira tud fájni minden, ami rosszat mond, nem azért, mert sért vele, hanem azért, amit mondtam: tudom, hogy szenvedni fog tőle, ha már elmentem. Legyen az bármikor. Az ő jövőbeli szenvedése fáj már most. Nem akarom, hogy szenvedjen, semmikor, soha. Viszont sajátmagától nem tudom megvédeni.
Egy órája azt mondta, éhen hal. Friss húst sütöttem pirított petrezselymes krumplival. Beszóltam, hogy kész. Azóta 40 perc telt el.
- Bocs, anya - jött be az elébb -, nincs étvágyam. Tudom, hogy frissen jó, de most nem tudok enni.
Ez van. Kaja ott kristályosodik az asztalon, soha nem lesz már olyan, mint mikor kiszedtem a serpenyőből. Csak bólintottam. Mi mást tehetnék. Kutya ott fexik a konyhakövön, és őrzi az illatot, hiú reményekkel.
Most csendesen utálom magam, hogy már megint szóba hoztam a saját elmúlásomat. Sose jut időben eszembe, mennyire utáltam, mikor anyám ugyanezt tette. A "ha már nem leszek" kezdetű mondataitól a hideg rázott, én is menekültem. Hogy a frászba tudok beleesni ugyanebbe a hibába??? A gyerekek képtelenek a jövőre gondolni, nekik csak a ma van. Ezt kéne újra megértenem, hiszen egyszer az én világom is csupa mából állt. Emlékezni! Nem szabad elfelejteni a gyerekkort. Igyexem toleráns, megértő lenni, Dani összes haverjával tegeződöm, kedvelem őket, nem rossz gyerekek, hagyom, hogy itt dőzsöljenek, és kivirágzom, mikor fiam néha arról mesél, milyen másképp állnak fiaikhoz a barátai szülei, mennyire más vagyok én, mennyivel jobb. Többük azért menekült el otthonról al- és egyéb bérletbe, mert nem bírta a szüleit. Fiamat többen irigylik azért, amilyen én vagyok. (Nagymellény, gyere be!) Tény: ez itten az a sziget, ahová bármikor bárki menekülhet hajnalban, éjszaka, részegen, álmosan, éhesen, megpihenhet. Enni kaphat. Még lelki vigaszt is, ha elfogadja. Szerelmi bánat esetén, például.
Az én anyám hosszú évekig képtelen volt elviselni, elfogadni Ágota barátnőmet, körülbelül csak azért, mert tupírozta a haját, és festette a száját. Mi már rég örökre és elválhatatlanul barátnők voltunk (jelentem, ma is azok vagyunk, 40 év után), mikor ő még mindig kifogásokat emelt ellene. Hiába mondtam, hogy a feslettnek látszó külső alatt egy nagyszerű, megbízható, őszinte ember lapul, nem volt rá kíváncsi. Neki elég volt az, hogy "kurvás". Persze ezt a vad szocializmus keretei között kell érteni. Ma valszeg senki nem csodálkozik azon, ha egy tinilány furcsa frizurát hord, és -- isten bocsá' -- még rúzst is ken a szájára. Akkor ez elég volt a megbélyegzéshez.
Ágota maga volt - és ma is - a megbízhatóság szimbóluma. Ha Ágota szombaton kiírta az ajtóm mellett a falra szemceruzával, hogy "Csopakra mentem", akkor én szedtem a cuccomat, kiálltam az országútra stoppolni, és estére meg is találtam őt a Vitorlásban, Füreden. Mert azt is tudtam, hogy előbb a Vitorlás, a buli, csak utána Csopak.
Nem kívánok senkinek szegénységet, olyat, amiben mi éltünk, hogy egy nyamvadt nejlonharisnya 120 forintba került akkor, amikor a fizetésem volt 800, de kívánom mindenkinek azt a sok kalandot, bulit, barátságot, összetartozás-érzést, amitől szárnyakat kaptunk, és mindennek ellenére rettentően boldogok tudtunk lenni.
Szedem már össze az anyagot, hogy autóstoppos kirándulásainkat is megírjam. Mivel az anyag kb. 1966-tól datálódik, akár szociológiai élmény is lehet.
5 óra után 20 perccel csoda történt: fiam hozzám lépett, többször homlokon- és arconcsókolt, és közölte, hogy szeret. Most esett le neki az anyák napja. Kutya is berohant, mindig meg akar védeni a testi inzultusok ellen. Leginkább közénk áll, nehogy közvetlenül érintkezhessünk; csak rajta keresztül. Jó nekem. Biztos van olyan srác is, aki elfelejti az anyák napját. Vagy éppen az anyját. Mit kívánhatnék még???