2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr
2006
Július 31. hétfő
Elharcolgattam a UPC-vel az elmúlt héten. Írtam pár emilt, válaszolt az automata, hogy aszongya: adjam meg a nevem (aláírtam), az e-mail címem (arra válaszolt), az ügyfélszámom (rajta volt a válaszlevelén), meg a modemem szériaszámát, különben nem tud velem foglalkozni. Nos, a szériaszámot megadtam, aztán eltelt 5 nap, és semmi. A bajom az volt, hogy nem tudok feltölteni a honlapomra. Alapállásból azt kérdeztem, nem lehet-e, hogy betelt a tárhelyem. Erre Csak további 2 nap után tudott valaki végre igent mondani.
Uramisten! Most hallom, hogy Zenthe Ferenc meghalt... Elképzelni sem tudom, hogy ezt az embert valaki ne szerette volna, legyen az öreg, vagy fiatal. Egy csodálatos ember ment el, az istenit, miért kell mindenáron elmenni?? Ma is meg fogom nézni a Szomszédokat, ahol ő a Taki bácsi. De ma más szemmel fogom nézni. Könnyessel.
Július 23. vasárnap
Mindig
tanul az ember! Nyilván te is az agyadba vésted már, hogy az Activia joghurt
legfontosabb része nem a kanál, amivel megeszed, hanem a bifidus
essensis. Úgy hidd ezt el, ahogy elvárják: feltétel nélkül és tanulékonyan.
De ne kapcsolj át a német RTL-re, mert jól bevésett tudásod azonnal meginog.
Ugyanazt az Activiát ott a digestivum essensis miatt tartják
hihhhhetetlenül hatékonynak emésztési zavarok ellen. Leginkább mindkettő
(vagy ez ugyanaz?) a beleidben tevékenykedik, hogy könnyebb legyen az
életed.
Já, elfelejtettem a múltkor Szekeres Imrétől idézni, ki mostanság hadügyminiszter
(vagy mi), hogy aszongya: "...a személy szerinti katonát hogy lehet
megvédeni..." vagy: "...létrehozzák a fenyegetettségeket..."
Ezek a támogatottságok és fenyegetettségek és szempontrendszerek már teljesen
elfeledtetik az igazi magyar szavakat: támogatás, fenyegetés, szempontok...
Ha ez egy divat, akkor nem tetszik. "Hozzáláttak a végrehajtásának"
- ez is micsoda. A "hozzá-" kezdés eleve meghatározná a ragot:
"végrehajtásához" - de nem. Ő a "nekiláttak"-ra gondolt,
de nem azt mondta. Hogy ki, azt már nem tudom, de jellegzetes.
Július 22. szombat
Maradt
még a hétköznapokból egy csiszária: "Ostorozzák
a miniszterelnököt, bocsánat, az ostorozás jelző erős volt..." -
már megint ez a "jelző". Igére fogva. Végül is miért lenne kötelező
bárkinek tisztában lennie nyelvtani szerkezetekkel? Az, hogy miért használja,
ha nem tudja, miről beszél, más kérdés.
"Sergio Santoz beszéli a nyelvünket, lévén hogy magyar" - ezt
is hallottam. Hogy a nyelvtannál maradjunk, dühít, mikor a "lévén"
után a "hogy" következik, mert ez azonnal elárulja, a beszélő
nem ismeri a szó használatát, értelmét. Helyesen úgy lett volna, hogy
"lévén magyar" - vagy "magyar lévén". És kész.
Alaposan kiművelődtem kígyóügyben a Discoveryn, és arra jutottam, örüljetek,
feleim, hogy az utca bokrából nem leselkedik rátok egy Crotalus ruber
ruber (vörös csörgőkígyó), továbbá a vízben, ahol mostanság úszkáltok,
nem támad a Hydrophis ornatus, azaz a legmérgesebb tengeri kígyó. Ilyeténképpen
életünk tökéletes boldogság azokéhoz képest, akiknek élőhelyén mindez,
vagy bármelyik egyáltalán előfordulhat. Hát nem jó nekünk? De tényleg?!
Ezt még egy "gyantaszűz" is felfoghatja, isten áldja az összes
eszelős reklám megszövegezőjét, aki valószínűleg úgy képzelte, ütős, új
fogalmat alkotott és ettől valakinek érzi magát. Netán nyelvújítónak...
Július 21. péntek
Menekülés
Délegyházára és -ról
Elmenekültünk Délegyházára Katival. A régi tavat, ahol tíz éven át sátoroztunk,
és mindannyian - jó sokan - alig vártuk, hogy nyár legyen, privatizálták.
Már be sem lehet lépni a területre. Horgásztó lett, fürödni tilos, meg
ott lenni is. Átmentünk a vonatsíneken ehhez a tóhoz. A vize szép tiszta,
de a part nem alkalmas táborozásra (túl keskeny), még kellemes ottlétre
is alig. Méterenként szeméthegyek, de komolyak. Flakonok, papír, kiégett
tábortűz-maradványok, minden elképzelhető mocsok. Senkinél nem láttam
szemeteszsákot. Amit mi mindig számolatlanul vittünk magunkkal. Az odavezető
úton is lépten-nyomon undorító szemétdombok. Isten veled, Európa!
Csak addig maradtam - voltam képes -, míg egy hapsi elkáromkodta magát,
midőn kutyám kirázta a bundájából a vizet, és abból rá is hullott valami.
Árnyék sehol, Csumi csak úgy bírta, ha leginkább a vízben ücsörgött. Arra
még nem tudtam megtanítani, hogy ott rázza magát, ahol senkit nem zavar.
Leléptem korán. Pedig a víz igézően tiszta, kellemes és meleg volt.
Táborozásainkkor még a csikkeket is mindig összeszedtük azzal a rengeteg
szeméttel együtt, amit mások hagytak maguk után (volt ott szaros pelenkától
a szarig minden). Úgy is mentünk el, hogy a terület tisztább volt,
mint valaha. Ami dolgunk akadt a szükségletek mián, azt gyalogsági
ásóval jól elástuk a homokos bokros területen. Sokáig bámultam a pókot a kocsma sarkában, miközben Katit hozta a sárga busz. Később fogott egy fürkészdarazsat (a pók), jól be is csavarta, gúzsba kötötte, majd eszegetni kezdte, de az a fotó homályosabb lett, mellőzzük. |
 |
Volt
időm gondolkodni a régi szép időkön. Olyan mázlink volt, hogy némi jó
szervezés után mindig ugyanazon a helyen, egy gyönyörű, nagy nyárfákkal
tűzdelt partszakaszon sátorozhattunk. A szervezés abban állt, hogy valaki
már csütörtökön odament foglalni, mi meg másnap vagy később sorban megérkeztünk.
Besenyei Petinek is gyakran "volt dolga" arrafelé, mindig megörvendeztetett
bennünket néhány műrepülő mutatvánnyal, rácsapott a vízre nagyon alacsonyan
(egyszer pont a tó közepén heverésztem hanyatt lebegve, de víz alá buktam,
olyan közel jött). Aztán be is állított egy láda borral, ahogy szokott.
Jó bulik voltak! És vége az egésznek. Tavaly már nem volt meg a legnagyobb
nyárfa, ami árnyat adott, és előtte is évről évre fogytak a fák, elvitték
tüzelőnek télen, mikor senki nem őrködött. Szörnyű volt látni a fogyatkozó
természetet.
A
dunavarsányi kocsma mindig útba esett, jövet-menet. Ott találkoztunk,
ha érkeztünk, ott búcsúztunk, ha távoztunk, és a kocsmáros mindig beszerzett
pár üveg Uzót, ha tudta, hogy táborozunk. Reggelenként gyakran kértünk
egy stampedlival a jeges italból étvágygerjesztőnek, miután bevásároltuk
- mármint az aktuális napos bevásárolta - tízszámra a kifliket, tejeket,
kakaókat és egyéb, kívánságlistára felvésett kajákat. A kocsma szerencsére
nem változott, de a varázsa csak addig élt, míg onnan a mégnagyobb varázslatba,
a mi tavunk partjára indulhattunk, aminek most már örökre vége. Ültem
ott Katira várva, és próbáltam visszaidézni azt az önfeledt boldogságot,
amit mindig is éreztem, ha a faasztalon könyököltem egy sör mellett. Nem
jött! Csak a kis veréb, fürödni a pocsolyában, méterre az asztalomtól.
Július 20. csütörtök
Juhé van ma! Gyerekem győzött, új állása van a banknál, tanfolyamra megy, okosodik, fejlődik, és több pénzt keres. Nincs is különb érzés, mint a büszkeség, ha a gyerekedről van szó. Szóval boldog vagyok.
Július 19. szerda
Beszabadultam
a remények birodalmába megint. Fiamat 2 hónapon belül kirúgni szándékoznak,
azaz szerződés-hosszabbítástól elállás forog fent, mert ő egy Human Rent
által kölcsönzött figura. Méghozzá call center figura, ilyet az a bank
sosem hosszabbít meg egy év után, mert pontosan tudja, hogy ebbe a "szakmába"
ennyi időn túl bele lehet őrülni. Megkattant munkatárs pedig nem nyerő.
Bevallom, voltak rá jelek, hogy nem bírja soká, utálattal ment dolgozni,
pedig csak hat órát kellett elviselnie. De volt olyan, hogy 200 hívást
fogadott és persze ugyanennyi hülyébbnél hülyébb kérdésre próbált udvarias
és elfogadható választ adni. Bevallom azt is, sose hittem volna, hogy
épp a dumájával fog állást találni, vagyis folytatni, de hát én se tudhatok
mindent. Még a saját fiamról se.
Mi a lényeg? Hétfőn a banknál tesztelés folyt 12 emberrel, 5 órán keresztül.
Mindenféle szituációs és egyéb, pl. százalékszámítási próbák inclusive.
Négyet hívtak fel azzal, hogy sikerült, ő volt az egyik. Ma délután, talán
épp most interjuvolja meg őt a leendő főnöke, és választja ki, ha kiválasztja.
Akkor igazi alkalmazott lehetne, nem pedig kölcsönzött. Igazi jogokkal
és juttatásokkal. Most mit mondjak? Jó Isten, segíts! Ma még megtudom.
Van pár csiszáriám az elmúlt napokból, Veres
pénzügyminiszternek mondta: "Önök, bocsásson meg a jelzős szerkezetért,
sarcolnak." Majd: "Ha - bocsánat a jelzős szerkezetért - átverik
ezt a változtatást..." Olyan jókat vigyorgok ilyenkor! Amikor is
a "sarcolnak" és az "átverik" igék jelzős szerkezetnek
minősülnek valaki szájából, aki azt sem tudja, hogy a jelzős szerkezet
minimum két tagból áll, egy jelzőből, és egy másikból (mondjuk, alanyból
vagy tárgyból), akire/amire a jelző vonatkozik... De ha csak paraszti
ésszel érem fel, egy szerkezet mindenképp egynél több darabból van összerakva,
nem? Hadd mondjak példát: piros tulipán. Koszos utca. Ügyetlen riporter.
Stb.
Várjál, Lucia megint alakított: "A hegyi völgyekben 15 fok van"...
Édesanyám! De a Tv Paprikában is találtam egy kedves szakácsot, aki azt
mondá: "A tésztagyúrás felemelt mozzanata"... Nyilván emelkedett
pillanatra gondolt, de más gondolni, és más megfogalmazni.
Több kekeckedés ma nem telik tőlem, legalábbis így 3 óra felé, ki tudja,
mit hoz az este.
Július 13. csütörtök
Aj,
megint szemezgettem a reggeli Mokkában... Jenő napra át is nyújtom a Csiszáriák
szolid csokrát... Ettől ki is tört rajtam a bifidusessensis-hiány. Ha
nem tudsz befejezni egy mondatot se, ha a tárgyat vagy az alanyt notóriusan
kihagyod, ha saját szavadba vágsz, ha szóval helyett szal-t
mondasz, egy mondatba négy-öt tehátot és ugyét illesztesz,
és közben úgy gesztikulálsz, úgy hangsúlyozol, mint egy idegbajos, akit
azzal fenyegetnek, ha nem elég harsányan meggyőző, quillotine alá kerül,
akkor van helyed a mostani Mokkában! Riporter lehetsz. Figyelned kell
persze arra is, hogy lehetőleg te beszélj, minél többet, gyorsabban és
összefüggéstelenebbül, így kitöltődik a műsoridő; az mellékes, hogy akit
meghívtál, nem jut szóhoz.
Ebből kiderül, hogy nem tudok csillogó szemekkel csüggeni a mostani Mokkán...
Csiszár úr pedig minden igyekezetem ellenére ellenszenves. Napról napra
jobban. Ápolatlannak látom, loncsos hajúnak, alulöltözöttnek, borostásnak
- trendi ide vagy oda. Abbeli hitében, hogy nagyon fontos, amit ő mond,
harsány és túl sokat gesztikulál, miközben elfelejt mondatokat szerkeszteni.
Én mindig azt hittem, a riporter első kötelessége értelmesen, magyarul,
helyesen, szabatosan beszélni, és főleg hallgatni, hogy a másik beszéljen.
Ő ezt nem tud. Azt is hittem, a kifogástalan megjelenés - amibe senki
nem köthet bele, mert a tisztaság, a jól ápoltság követelményeinek minimum
megfelel - szintén fontos. Ne üljön ócska farmerban olyanokkal szemben,
akik őt öltönnyel tisztelik meg. A haja ápolatlannak látszik, akkor is,
ha ki tudja, milyen kunsztok árán tudja ilyenné tenni annak ellenére,
hogy valószínűleg naponta megmossa és rendbe teszi. Nem elég tisztának,
rendesnek lenni, annak is kell látszani - ezt a mondást loptam.
Ma nincs jobb dolgom, mint szemétkedni. Csípi a szememet ez az ember.
Lealázza azt a műsort, amit eddig szívesen néztem. Biztos nem könnyű Havas
Henrik székében ülni, de talán épp ezért valami alázatot elvártam volna.
Nem HH-val szemben, hanem az iránt, amit ő képvisel. Tartózkodóan, kevés
értelmes szóval kicsikarni a szemben ülőből mindent, amire kíváncsi vagyok.
Sose a kérdezőre vagyok kíváncsi! (Most nagyot hazudtam, mert Havas Henrik
esetében néha a kérdezőre vagyok inkább kíváncsi, oly mindegy, ki ül vele
szemben... de ő a szabályt erősíti mint kivétel.)
Július 12. szerda
Jajistenem,
és szentég, én egy ciciállat vagyok. Barátném nálam töltött egy napot.
Három külföldi helyen járt, ennek négyzetével szorzandó, amit mesélt,
illetve nagyon rossz képekben megmutatott. A nappal egynegyede táján már
sikítottam volna, hogy édesistenem, beszéljünk másról, vagy hallgassunk,
csak ezt ne! Ám nem volt menekülés. Ő mondta. Mekkora szoba, jobbra vagy
balra volt a terasz, hány óra hány perckor érkeztem hová, és onnan hánykor
tovább, és mibe került az izé a piacon, és hány sört ittam a minek a lábánál
lévő padon, és a homok leszedte a sarkamról a kemény bőrt, meg a nemtommilyen
szigetet nem találtam meg, mert azt hittem, az á droit az egyenest, és
nem jobbra. Továbbá milyen jópofa az ember, akit nem ismerek, és a másik,
akit szintén nem, és milyen jót buliztunk a nem tudom, hol, és mennyi
volt a vacsoratálon a húspogácsa, amiből még reggelire is elraktunk hat
darabot. Meg aztán a tenger hány méterre volt és a hazai pálinka hány
napig tartott, valamint a piacon a cipő hány centbe került és főleg hány
színben vehettem volna, ha több eszem lett volna. Utcák és terek nevei,
és kanyarok, és metróállomások, és esik az eső, vagy nem, és áruházak,
amik olyanok, mint a másik, vagy épp nem, és imádom Párizst (na ezt vettem,
mert én is, de közbeszólni nem lehetett), de aztán gyors kanyar Rióba,
ahol az orchideakiállítás nem volt színvonalas, és a csoportból ketten
kint maradtak csak úgy, mert ismertek két fickót, akik már rég ott vannak,
és különben is gyanús volt, hogy sokat vannak együtt. Mosdás mosdóban,
lábmosás bidében, olcsó sör az akármi boltban, és mindezt nekem ÉLMÉNYKÉNT
kellett (volna) megélnem. Nem sikítottam. Beraktam egy filmet a videóba,
és néztük. Igaz, hogy többször láttam, de az is jobb volt. És utána még
kettőt. Így eltelt az este is. Az éjszakát a kanapén töltöttem, egész
jól. A szúnyogok odáig nem jönnek be. Reggel még pár úti élmény, ami valahogy
mindenről, de mindenről az eszébe jut, hiába próbálom másfelé terelni
a szót. Végül sikerül pár közös ismerősünkről is szót váltani. Elkísérem
a villamosmegállóig, útközben rámjön valami mondanivaló, két percben folyamatosan
lököm, hogy én miket gondolok mostanában, úgy néz rám, mintha meghülyültem
volna, úgy érzem, menekül, de lehet, hogy csak jött a villamos, azért
sietett. Nevezzük ezt két régi barát találkozásának? Jól elbeszélgettünk.
Nekem tíz mondatra volt esélyem. Arra se figyelt oda.
Ha megkérdezed, miért írok blogot, hát ezért. Szerintem mások is. Valakinek
el kell mondani, amit el kell mondani. Emberi fülekre manapság - legalábbis
környezetemben - már nem lehet számítani. Olyanokra biztos nem, amik nem
úgy működnek, hogy egyik oldalon be, másikon meg ki, aztán szevasz.
Amúgy
zuhog végre!
Ha nem érted, mi az elején a "ciciállat", elmagyarázni próbálván utalnék egy szóképileg hasonló, főként férfiak által használt és rájuk utaló dehonesztáló meghatározásra, amit úgy foglalhatnék össze, hogy nem jó fiú, de viszont nagyon szemét, sőt ...ci plusz állat. Ezt próbáltam feminizálni. Miért? Mert marhára nem tartom helyénvalónak, hogy ősrégi barátnőmről úgy nyilatkoztam, ahogy. Belső kényszer az oka, hogy nem tudom magamba fojtani az őszinte gondolataimat akkor sem, ha különben szégyenkezem azért, mert kimondom őket. Oké, megtörtént, mossa el a fenti gyönyörű nyári zápor. Megjegyzem: most is esik. Imádom! Ennélfogva eltölt a szeretet érzése, ahogy az agykontroll is előírja. Keblemre mind! Szeretlek bennetek.
Július 9. vasárnap
Felugrott
a kutyaszőr a tévére
annak is a letisztított részére
így se volt jó, úgy se volt jó,
sehogyan se volt ez jó.
Mindig csak a más kutyája volna jó.
(ha kopasz)
Jelentem,
nem csíptek a szúnyogok az éjjel! Rudi barátom Németországból örömmel
jelentette, hogy mindjárt kész a házuk, csak a szép, tükrös, hibátlan
hálószobaszekrény nem fért bele, kénytelen volt fűrésszel feldarabolni
és szemétre rakni. Eszembe jut erről, milyen egyszerű nálunk a dolog:
csak kirakom a kapu elé, ami nem kell, és félóra múlva már nincs is ott.
Egyszer kapun belül támasztottam a falnak egy csomag csempét, míg a másikat
felvittem az emeletre - jó nehéz volt -, s mire visszajöttem, nem volt
ott. Amikor meg a közfalat vágattam ki Dani két szobája közt, hogy egy
nagy legyen neki, rendelnem kellett egy óriás konténert a hulladéknak.
Ha már ott volt, a szárítóban felhalmozott cuccokat is kiválogattam, volt
ott fél bicikli, lánctalpas dömper, fél szekrény, szánkó, rossz pokróc
és hasonlók. Félig megraktam a konténert. A környék lakói felbátorodtak,
odahordtak mindent, míg púposra telt a nagy edény, nehogy már félig telve
szállítsák el az én pénzemen. Másnap mit látok: egy kiszuperált matracon
egy hajléktalan alszik a koszos konténer árnyékában, fejénél üres borosüveg.
Harmadnapra úgy elhordtak mindent, hogy csak a betontörmelék maradt a
konténer alján. A cég, akitől kölcsönöztem, tudhat valamit, mert bár egy
napra rendeltem, egy hétig otthagyták. Így csak feleannyi dolguk akadt
a kiürítéssel.
Deazé a zárt lépcsöházunkban sem jobb a helyzet: innen már tűnt el tíz
percre kirakott pehelypaplan és gyerekbicikli is, nem beszélve a lakattal
zárt szekrénykémről, ami pont elfér a tűzcsap alatt, használt autószőnyegek
meg pár festék van benne, hogy azt hányszor próbálták felfeszíteni...
szerencsére nem pajszerral. Ezé szoktam gyakran kint hagyni a kutyát az
ajtó előtt heverni, szeret is ott lenni, ne tudd meg, mennyi mindenkit
riasztott már el az ugatásával meg a félelmetes külsejével. Ilyen lopakodó,
lépcsőn járó illetőket, mindenki gyanús, aki nem lifttel jön. Igaz, egyszer
a pénzes postást is lekergette, vagyis csak "rászólt", mire
az visszaugrott a liftbe és elmenekült, lentről telefonált, hogy hozott
nekem valamit, de a vadállatot tartsam belül. Azóta kétszer volt itt,
mindig látom arcán a rémületet, nehogy a kutya kifurakodjon a lábam mellett,
míg aláírom a papírjait. Na ezért se lennék postás. Viszont drasztikusan
csökkent a lépcsőn settenkedők száma. Nyilván úgy működik ez, hogy a banda
egy tagját felküldik terepszemlére, aztán ő elmeséli falfehéren, hogy
a hetediket nehogy megcélozzák, mert azt őrzi egy farkas. Így egyszerre
egész dinasztiát lehet távol tartani. A paplanárus cigányasszony se fog
többet hozzám csöngetni, az biztos. Különben is sokszor csak azért csöngetnek,
hogy megtudják, van-e valaki itthon. Nem is szólok rá Csumira, hogy ne
üvöltsön, hadd üvöltsön! Már a képét is kiragasztottam az ajtóra, hogy
tudják, ki ugat belül. Félelmetesen néz ki. Mennem köll, mert dörög az
ég.
Gyorsan visszagyöttem. Vizes hajjal mentem le ugyan, de ilyen gigantikus hajszárítóra nem számítottam: az összes lehullott falevél egy irányba száguldott az utcán velem együtt. Aztán esett három percig, pontosan addig, amíg a kapuig értem, és kész. Mire fölértem, szél se rezdül. Már a viharok se a régiek.
Július 8. szombat
Már
megint nem engem kérdeztek meg, mi lesz az eredménye, következménye annak,
ha az üdítőgyártókat kötelezik arra, hogy x százalék üdítőt újratölthető,
azaz visszaváltható palackba töltsenek. Megmondtam volna előre, ami most
ki is derült, hogy az ilyen palackot inkább meg se vesszük, mert csak
gond van vele. Hát nem egyszerűbb összegyúrni és szemétbe dobni a göngyöleget
ahelyett, hogy gyűjtögeted egy szatyorba, aztán elautózol vagy -gyalogolsz
vele valahova, ahol visszaveszik (persze tisztára mosva)? Miért van az,
hogy erre csak én jövök rá? Ezzel nem csökkent a hulladék, de csökkent
az eladatlan áru. Emberek, van-e itt valaki, aki gondolkodik néha? Elsősorban
persze a törvényhozókra gondolok.
Pamplonában eregetik a bikákat. A barmok. És most messze nem a bikákra
gondoltam, mikor barmokat mondtam. Vajon miért van szüksége a spanyoloknak
az évi rendszeres, nagy, népi állatkínzásra? A világ mikor jut el oda,
hogy megtiltsa ezt is?
Jaj, most jut eszembe, az ágyamra tettem a kovászos uborkát, mert délután
már csak oda sütött a nap, remélem, nem pukkadt ki a teteje - én ugyanis
lezárt műanyagdobozban követem el ezt, na megyek is megnézni. Megúsztam,
még csak púpos volt a fedő.
Beüzemeltem az elektromos szúnyogriasztót, évek óta őrzött készülék, a
hozzá való, sztaniolba csomagolt, vegyszeres lapkák is kiállták az idő
próbáját, amennyiben ma éjjel nem fognak csipkésre csípni a rohadt dögök.
Csupa olyan helyen kell vakaróznom, ami nem is normális: szemhéj, csukócsont,
térd, könyök, sarok... és csupa olyan apró, teljesen szokatlan csípés,
ami mintha elfajzott, gyenge, vagy nagyon növendék dögöktől származna,
akik alig mernek leszállni, egyet szúrnak, aztán gyorsan tovább. Régi
szép időkben ha egy szúnyog megcsípte a szemhéjamat, az másnapra bucira
dagadt, nem is láttam. Most meg csak egy pici folt. Mi van itt? Már a
szúnyogok se a régik? A döngésüket se hallom. Lehet, hogy már nem is rezgő
szárnnyal közelítenek, hanem zuhanórepülésben, radarszűréssel, mint a
settenkedő?
Július 6. csütörtök
Baszki, az öreg hölgy nagyon kiaszott velem! Ő az, akit naponta órákig
bámulok, dereka egyáltalán nincs hálistennek, szóval egyenes kétfelől,
mint a deszka, egészen a sztereó hangfalakig. Erre ma reggel fogta magát,
és a szemem előtt produkálta a csodát: megkarcsúsodott egy pillanat alatt!
Már szinte homokóra-formát vett fel. Ettől a Tarlós István feje a Napkeltében
cukkini-formájúvá szépült a stúdió egyéb berendezéseinek elvarázsolt kastélyba
illő torzulásával egyetemben. És így maradt órákig. Gyorsan lóra ültem,
és kivágtattam a budaörsi reptérre, ahol most az Aeromagazin székel (ennek
igenis van összefüggése a fentiekkel, mivel egy fillérem nem volt itthon,
hogy tévészerelőt hívjak), meg is kaptam a 2004 áprilisi cikkemért járó
honort, amivel vastagon (azaz "vastagon") hazagaloppoztam. Újságot
is kaptam, no nem akkor, mikor kellett volna, csak így utólag. A cikket
majd legépelem, ha lesz kedvem (szörnyű apró betűs, elektronikus formában
pedig már rég meghalt).
A büdös öreg hölgyet - a tévémet - direkt szívattam, levett hanggal órákig
mutogatta itt nekem a karcsú derekú képernyőjét, mígnem a szerelő becsöngetett.
Ebben a pillanatban ismét a régi lett! Kutya ugatása még el sem halt,
és máris ő szívatott engem. A szerelő tétován mesélt valamit arról, hogy
talán egy alkatrész, ami ha bemelegszik, akkor jó, okozhatja a hibát,
amiből arra következtetek, hogy ha holnap hajnalban bekapcsolom, megint
nézhetem a trapézfejű hírmondókat, vagy a másik megoldás: sosem kapcsolom
ki. Ne már, most van itt az igazi takarékoskodás ideje villanyszámla-ügyileg,
egy frászt fogok egész nap tévét nézni háttérintézményként. Ez a nyomorult
(nem a szerelő, bár őt is említhetném, mert szervize mintegy 5 percre
van tőlem) legombolt rólam 1500-at a semmiért. És holnap megint kezdődhet
elölről! Miért ver engem az Isten? (Talán túl sokszor szólítom fel nemi
közösülésre...)
Végre négy keréken járóképes lévén levittem kutyát a Dunára, de hetedszer már nem akart beúszni a faágért. Most viszont iszonyú kutyaszag árad a vizes bundájából. Megállapíthattam hovatovább, hogy bundarázás előtt egy sovány patkánynak látszik. Ezúton közlöm ezt mindazokkal, akik ráfogják, hogy kövér disznó. Közlöm: csak szőr az egész! Amitől viszont kiakadtam, az a következő. Dániel második napja küzd, hogy az mx-es egeréhez külön beszerzésből származó mattosított üveglap alá ragasszon valami textildarabot, hogy ne csússzon az asztalon. Ehhez nem talált adekvátabb megoldást, mint a kedvenc, 94-ben szponzorilag, a világbajnokság ürügyén kapott pirosnyomatú, fekete trikómból kivágni egy téglalapot... Késsel... És még tőlem kért ragasztót hozzá! Nem tárgyalunk. Jóisten most megint nem szeret, mert számtalan vonatkozásban felemlegettem különféle nem bibliai cselekedetekre felszólítva... Most csak szerényen annyit mondok: azistenit! Mindenkibe, aki nem becsüli más holmiját! Ezt a trikót lenyúlta tőlem tíz éve, azóta csak ő hordta, most meg azt mondja, sosem volt rajta! Rajtam se! Mert nála volt. A fakultságából ítélve jónéhányszor kimostam, amire nem került volna sor, ha senki nem hordja. Ilyenektől megyek a falnak! Megint egy ereklyének vége van.
Sziszifuszi
munkával összeragasztottam egy Z-50-es repülőgép-modellt, akkor még szemüveg
se kellett hozzá, fotók alapján sk. ki is festettem, pont olyan volt,
mint amivel annyit repültem, és olyan kedves volt a szívemnek. Kérdezhetném
most azt, hogy lehettem olyan barom, hogy Dani szobájában akaszottam fel
egy damilon a plafonra, kérdezhetném, de minek. Csak egy házibuli kellett
hozzá, hogy a gép elveszítse a kabintetőt és a fél vízszintes vezérsíkot,
meg a (forgó!) légcsavart is. Azóta itt áll szárnyaszegetten a polcomon,
immár - túl késői - biztonságban. Ahányszor ránézek, dühbe gurulok. Pedig
valójában magamat kéne szidnom. Miért bízom én a gyerekemben? Mire fog
ő vigyázni, ami nekem fontos? Semmire. Soha. Tartsd meg magadnak, ami
neked fontos, tanácsolnám ezek után bárkinek, és akkor nem ér meglepetés.
Július 5. szerda
Álmomban összenőtt a szám sarka. Olyan ez, mint a fülemben a lyuk. Habár
a számat még tegnap is nyitogattam. Csak ez történhetett, mert mikor hajnalban
az elsőt ásítottam, repedés keletkezett ott, ahol mosolynak kellett volna.
Aztán leküzdöttem a lapos kereket. Utálom, mikor odaugranak a benzinkutasok,
hogy segítsenek, mert utálok borravalót adni. Nekem se ad senki azért,
mert a munkámat végzem (ha volna). Az pedig hogy néz ki, hogy hagyom,
hogy kiszolgáljon, és nem fizetek? Na ez a veszély nem állt fenn, senki
nem rohant segíteni, hogy a kerekemet felfújja. Pedig ezúttal eltekintettem
volna a kutyapisis szelepsapka letekerésétől... Végül is null komma nix
idő alatt belefújtam a két kör levegőt - már kezdett szegény Twingo sántítani,
olyan kevés volt a jobb elsőben -, így egyelőre megúsztam egy x ezer forintos
kerékjavítást, mert féléves tapasztalatom szerint legalább egy hónap,
mire megint csáléra fog állni. Valami apró lyuk lehet csak az okozó. És
a levegőt, szerencsére, még ingyen adják. Már ha nem segít senki.
Kora reggel értem az ósönbe, ahogy az egyik reklámból megtudtam a helyes
pronunciation-t - biztos tősgyökeres angoltanuló az illető és a nazális
magánhangzók esküdt ellensége -, ahol már a bevásárlókocsik kígyózó sorai
is jó érzéssel töltöttek el. Nem beszélve a sűrűn foghíjas parkolókról.
Kutyát nem vittem a melegre való tekintettel, bár szeretem, ha ott dekkol
a csomagtartóban, tekintve a kóborló hajléktalanokat, akikben gyakran
egynél több a vonyóhúzás, ahogy drága kerettársam, Juci mondani szokta
(ha cigányt látott), és akik ellenőrizetlenül kószálnak, és nagyon jól
látnak (múltkor azt is látta egy, hogy engedékeny hangulatban vagyok,
elkérte a drótkocsit - persze a benne nyugvó százas miatt -, én pedig
odaadtam; aznap vágytam egy jó cselekedetre). Na szóval kutya, bár szelíd
bárány, mint tudjuk, ordas farkassá válik, ha bárki az autóhoz közelít,
pláne meg is érinti. Mivel nem volt velem, bekapcsoltam a titkos árammegszakítót,
pedig nem szoktam.
Elég gyorsan végeztem a 13 ezer elköltésével (és még azt hittem, a tízest
nem lépem túl!), főleg azért, mert már kékre fagytak a lábujjaim. Nemcsak
a tejtermékek birodalma volt irtózatos hideg, de az egész kóceráj. Most
próbálom visszanyerni testem normális hőmérsékletét, és várom az első
izzadságcseppeket. Oké, már itt is vannak.
Nem szabad ennyire kifogyni mindenből, mert a végén túl nagy a számla
és a fázás. Vettem tíz dvd-t is, végre lemoshatom a vinyóról a felgyűlt
másolnivalót, már alig van hely azon a 80 gigán. Próbálom elképzelni,
milyen lesz, ha a két hosszú polcot megtöltő videokazetták végre dvd-re
kerülnek, és hirtelen mennyi hely! Hej! Csak nehogy mire befejezem, kitaláljanak
egy új technológiát, ami aztán a dvd-t is az avítt hordozók süllyesztőjébe
utasítja, oszt nem lesz mivel lejátszanom, vagy kezdhetem a másolást elölről...
Amikor ilyen piszkosul nem történik semmi, miért tudok ennyit pofázni?
Ja, nehogy begyógyuljon a szám sarka. Most lemegyek a csomagtartóba a
harmadik három szatyorért, nehogy megolvadjon az egész jövő hetem.
Július 3. hétfő
Úgy váltottunk júliusba - ami, ugye, lassan a nyár közepe -, hogy észre
se vettem. Bár az utcánk még zümmög, ha egy pillanatra csend van, mert
a rengeteg ecetfán ott ülnek a sárga virágfelhők, rajtuk meg sűrű szárnyrezegtetéssel
hatlábúak szorgalmatoskodnak, azért néha már az ősz integetése rémít,
ha a naptárra nézek.
Na elég a pátoszból. Amúgy hideg van, amit nem bánok. Délutánra biztos
megmelegszik. A szürkeség meg direkt jól esik akkor is, ha olvasáshoz
el kell húznom a függönyt. Talán ezért gondoltam pont ma az őszre. Globális
kamatemelési ciklus indult el, így mondják. De jó, hogy nem tartozom senkinek!
De viszont a millióim se kamatoznak bőszen odabent a számlán, ajvé. Ebből
az a gyors következtetés származik, hogy megint az jár jól, akinek súlyos
a bankbetétje. Mint mindig. Nem baj, legalább valakinek legyen jó is.
Erről jut eszembe az egykori - egyik - főnököm esete, aki olyan csúnyán
elbánt velem, hogy azt hittem, sosem bocsátom meg neki. Abból gondolom,
hogy megbocsátottam, egyrészt, mert képtelen vagyok hosszan haragot tartani,
másrészt, mert nem éreztem örömet, mikor megtudtam, hogy mindent elvesztett,
ami fontos volt neki. Egy percre felrémlett előttem, hogy Isten nem ver
bottal, de aztán elszégyelltem magam, és tényleg csak sajnálni tudom.
Akkoriban, mikor a főnököm volt, csak kis Sztálinnak hívtam magamban;
valódi diktátori allűröket mutatott, beleértve a titkos kurkászást, megfigyelést,
számítógépem ellenőrzését, vajon hol-merre jártam virtuálisan, amíg ő
távol volt. Aztán lecsapott! Nyomokat talált arra, hogy megnyitottam a
pasziánsz nevű kártyajátékot. Az időt már nem nézte: munkaidő után történt.
(Hihetetlenül - sőt hülyén - lelkiismeretes vagyok, amikor érzem az elvárás
súlyát, ezzel arányosan élvezem a teljesítményt is, szóval távol áll tőlem
a sunyiság, az, hogy kihasználjam az alkalmakat, vagy hogy egyenesen várjam,
mikor lóghatok egy kicsit. Szeretek dolgozni!) Az "óvakodj a törpéktől"
intés csak akkor vált előttem értelmessé, mikor a keze alá kerültem. Valójában
haverokként kezdtük (legalábbis én azt hittem), tanítottam őt repülőgépet
vezetni. Képességeimet értékelte (vagy túl-?), mindenesetre elcsábított
a munkahelyemről. Jól fizetett, de sokat is kért.
Elsőre azt mondta, félkilenc KÖRÜL kell kezdeni, majd kétszer is keményen
leszúrt, mert 5 percet késtem. Azt hittem, már rég túlvagyok azon az MHSZ-nél
igen gyakori elváráson, miszerint születésemtől fogva tudnom kell dolgokat,
amiket nem tudok, és mégis. Újra beköszöntött a komcsi-ízű éra, de még
időbe telt, mire elhittem, hogy ilyen van. Igen gyorsan és nagyon lelkesen
eljutottam odáig, hogy rám bízhatták az irodát. Volt ott fogadás, ünnepség,
karácsonyfa, amire csak azért emlékszem annyira, mert hirtelen hullajtotta
el az összes levelét, a buli utáni felfordulás még csak súlyosbította
ezt a káoszt, én pedig mégis tisztára suvickolt, rendbe rakott irodával
vártam hétfőn a Nagyokat. Akik észre sem vettek semmit. Akkor minek küzdöttem
a szúrós fával, mire sikerült lecipelnem a szemétbe, összeszedni a rengeteg
tűlevelet, morzsákat, szemetet, elpakolni és lepucolni mindent, szobákat,
vécét, konyhát rendbe tenni? Legalább egy csodálkozó tekintetet vártam
volna, amiben van egy szikra elismerés, bizisten, megelégedtem volna ennyivel.
Ez csak az esszenciája lehet annak, amit nap mint nap át kellett élnem.
Volt, hogy pénzek eltűnése kapcsán váltam gyanúsítottá. Amikor a főnök
rájött, hova is tette, nem kért elnézést. Szó nélkül hagyta. Biztos leírtam
ezt már valahol, de a biztosítékom akkor ment ki, mellesleg az övék is,
csak más indíttatásból, amikor elutaztak síelni, egyedül hagyva engem
az összes melóval, én pedig 39 fokos lázzal ültem végig a hetet, de végigültem!
Megjöttek, közölték, hogy most rögtön pakolhatok és mehetek, mert barátságtalanul
szóltam a telefonba, mondta egy ügyfél. Akkoriban épp rossz volt az autóm,
villamosoztam naponta, térdig érő hóban-fagyban, lázasan, de töretlen
kötelességtudattal. Asszem, képzeled, hogy mit éreztem. Mivel éles helyzetekben
rendszerint nem tudok naprakész, vagyis spontán lenni, csak annyit bírtam
kinyögni, hogy igazán megköszönhetné, hogy kitartottam. Ez persze nem
következett be, főnököm rég eldöntötte, hogy kirúg. Dülledt szemű barom,
gondoltam őszintén.
A napszemüveg. Kapott valakitől egy szemárkokat átívelő, foncsorozott,
jó formájú műanyag szemüveget. Nekem adta. Örültem. Amikor kirúgott, ott
hagytam a fiókban - hiszen tél volt, későbbi használatra szántam. Évek
múlva találkoztam vele a reptéren, a Floridában vett, nagy becsben tartott
ejtőernyős szemüveg volt rajtam, ami hasonlított az említettre. Mosolyogva
szólt: Milyen jó a szemüveged! Hát... rám jellemző módon ennek az értelmét
is csak jóval később fogtam fel. Akkor mondtam hangosan: A kurva anyád!
Csak nem képzelted, hogy AZT a szemüveget hordom? Akkor se tettem volna
az orromra, ha az ment meg a rosacea borzalmaitól!
Ez az ember nagyon sokat dolgozott, nagyon sokat elért, és nagyon elfelejtett
ember maradni. Legalábbis a körülötte élőkkel, vagy legyünk nagylelkűek:
az alkalmazottaival. Megrendülten távoztam a motyómmal, tudtam, rögtön
átprogramozza a riasztót is; az egész kirúgásomat úgy tervezte, nehogy
egy klaviatúra-leütést, egy porszemet, egy iratot megmozdíthassak, szeme
rajtam volt, míg pakoltam. Tudod, milyen érzés bűnözőként funkcionálni??
Akinek minden mozdulata gyanús? Alighanem ezt mégse tudom igazán megbocsátani,
ezért is írom az egészet. Bár még aznap visszavettek az előző helyemre,
méghozzá boldogan, ez a dicstelen élmény mindig feketén itt marad bennem.
Ez az ember aztán, azokon az alapokon, amiket tőlem tanult, igazi pilóta
lett, mikor én már nem voltam az. Ez az élet rendje, még büszke is voltam
rá, hogy némi adalékot tán nekem köszönhet a karrierjében. Csak a hozzáállása
nem tetszett: az az asztalhoz támaszkodó, nagy értékű autó slusszkulcsát
pörgető, laza, bőrnadrágos világfi, aki úgy mesél minderről, hogy attól
elvárhatólag hasra kell vetődni. Megkapta, amire vágyott, nyilván meg
is harcolt érte, mert a pilótaságot, valljuk be, sehol és soha nem adták
ingyen. Ahhoz se a pénz, se a bőrnadrág nem elég. Nemcsak sokba kerül,
de kell hozzá tanulni is rengeteget. És teljesíteni is. Neki a pénze megvolt,
az akarata is, az lett. És aztán azt hallom a múltkor, egy buliba hajózván
egy haverral, hogy ez az ember már nem repülhet. Kivágták az orvosin.
Valami miatt, ami kapcsolatban van a szemével.
A "letiltás" rettenetes szó, úgy is mondhatnám: rettegett, mert
mindent jelent, ami a repüléstelenség szakadékába taszít. Hát ezért sajnálom
őt. Ezt az érzést senkinek a világon nem kívánnám, akkor se, ha gonosz.
Igazán gonosz nem is lehet az, aki legalább egy-két valamit igazán szeret,
mondjuk, a gyerekét, és mondjuk, a repülést.
A kárörömtől, bár undorító, szerintem senki nem lehet garantáltan mentes.
Ha nagyon kiszúrt veled valaki, aztán megtudod, hogy vele is nagyon kiszúrtak,
nem érzel valami elégtételt? Kárörömöt? Valld be, hogy igen. Ez volt velem
is egy percig. De aztán belegondoltam mindabba, amit az előbb mondtam:
letiltás, repüléstelenség... ez mindennél rosszabb, ilyennek nem örülhet
senki. Most, igazán most bocsátok meg neki, mert végre sajnálni való emberré
vált számomra, akinek a fájdalmát tökéletesen értem; most vagyok biztos
abban, hogy neki is úgy fáj valami, ahogy nekem fájt. Függetlenül attól,
amit velem tett. Attól, amilyen volt: érzéketlen, kegyetlen, diktatórikus,
undorítóan emberietlen. Már csak egy szenvedő ember.
Azt nem állítom, hogy a dülledt szemeitől horrorisztikussá vált arcát
szeretném viszontlátni, de már képes vagyok elrakni őt egy emlékdobozba,
ahol rendes emberek tanyáznak a rendes emlékeim között, akiket bármikor
előveszek és megnézek nagyobb indulatok nélkül.
Más:
Egy rendőr alezredes azt mondta: "Több tucat szakértői véleményt
végeztettünk el"... Akkor talán tekintsd úgy, hogy a fenti véleményeimet
én is csak úgy elvégeztettem... Ezért nem lehet haragudni, ugye? Nem tehetek
róla, ha valaki rosszul végezte.
Megint más:
- Nem éreztél magadban egy kis szégyenérzetet? - így Csiszár a Mokkában.
Az is megérne egy misét, hogyan lehet szégyent kívül, és nem belül magamban
érezni, de hogy érzetet érezni is lehessen, hát ez tényleg aranyos. Tudom,
nem könnyű riporterkedni, na de nem is kötelező. (Havasra ilyet ráfogni
se lehet.)
Kutya odébb ment két métert, és megint lefeküdt. Ilyenkor aggódom. Ezért
kellett felállni? Hogy alig távolabb megint lerogyjunk? Amúgy tegnap jöttem
rá, hogy mégse tíz éves, csak kilenc. Boldog voltam!! Megtaláltam a pedigréjét.
Kilencszer hét az hatvanhárom: emberben ennyi lenne. Nem vészes! Örülj
velem!
Képzeld, Dani megvette az akkumulátort. Reggel lemértem, hányszor hány
centi fér bele a Twingóba, nem tévesztette el. Rohadtul nem volt kedve
segíteni nekem kiszerelni a régit, amihez csak egy nagy franciakulcsot
vittem, amit viszont nem lehetett beilleszteni a szűk helyre az anyák
mellé. Feljöttem keresni valami tízes kulcsot, azt mondta utálkozva, semmi
kedve megvárni, én meg azt, hogy neked, haver, nincs is más vágyad, minthogy
itt várj rám, különben nem lesz vacsora, az biztos. Nincs más eszközöm,
csak a zsarolás... Lett kulcs, még a bicikli-készletből, de megfelelt,
fiam csavarta is rendesen, épp, mikor szólni akartam: ne ijedj meg, ha
felvisít az autó, mikor rárakod a második sarut az akkura, felvisított,
Dani megugrott, mint arab csődör, de végül sikerült mindent a helyére
rakni. És Autó beindult! Istenem! Hetek óta nem volt ilyen élményben részem!
El is vágtattam vele a kúthoz, mert deci benzinnél több nem volt már benne
(gondold el, idén csak egyszer tankoltam ötezerért!), egy gazdag vízeséses
lemosásra is gondoltam, amit szegény Twingo úgy megérdemelne (2004 novembere
óta hivatalosan csak az eső mosta), mikor jön Dani kifulladva: "Nincs
lakáskulcsom!" Bedőlt az anyósülésre, a mosók foglaltak voltak, a
kerékfújónál is ketten álltak, mit tehettem, elhalasztottam hajnalra a
globális karbantartást. De akkor aztán! Csak a lapos kerék kitartson addig.
Alapvetően nagy nap ez a mai! Holnapra már elképzelhetem, hogy végre eljutok
az Auchan-ba, tolom a kocsit, rakom bele a dvd-ket tízszámra, hisz már
annyi film felgyűlt a hdd-n, hogy alig van hely, aki nem érti, fogjon
szótárat, de alapvető dolgok sincsenek itthon, pl. wc-papír, liszt, olaj,
kávé, mosópor, krumpli, és sorolhatnám. Ha ezeket a környéken veszem meg,
csúnyán ráfizetek. Juhé, holnap AUTÓZOM!
Utóirat
Olyan gyönyörű vacsorát csináltam Daninak, hogy majd meghalok, mert nem
ehetek belőle. Alapvetően azért, mert csak egyszemélyes mindig. Gondold
el: apró fasírtgolyócskák petrezselymes krumplival, kukoricás rizzsel
- egyik sárga, másik zöld, harmadik barna -, mellettük gyönyörű, piros
paradicsom szeletelve... Már a színek is bódítóak. Még a számítógépet
is azonnal otthagyta, mikor meglátta. Ez aztán Elismerés!
Tartott tíz percig. Most jött be, hogy egyelőre nincs több étvágya, de
én nehogy megegyem. Majd később. Gondolom, hajnalban, ahogy szoktam, beosonok,
és maradékokat kutatok. Hajnalban enni isteni! Az már biztos nem kell
senkinek. Kutyát most nem számítom.