November 16. szerda.

Nagy trauma ért ma. Nem is egy! Életem első franciasalátája okán ki óhajtottam nyitni egy zöldborsó-konzervet. Nem ment! Van egy fali, tekerős konzervnyitóm, mindenre jó, és most vettem egy nem fali tekerőst, mert féltem, hogy a fali esetleg befuccsol, hiszen 30 éves. Ezenkívül találtam a fiókban egy őskori, igazi pici, hüvelykujjas, kétfilléreset is, és egyik sem tudta felbontani a zöldborsó-konzervet. Kész! Nem volt pereme, amit bármelyik eszköz meg tudott volna lovagolni. Dani kézbe vette a dolgot a pici kézi régivel, nyitott akkora rést, hogy egy villa belefért. Ennyit tudtunk elérni. KÖSZ, AUCHAN!!! KÖSZ OLCSÓ KONZERV!!

Utána jött az auchanos tejesdoboz. Nem nyílt ki! Hiába feszítettem hátra a két fülét, össze volt forrva! Ennyi minden egy napra sok már nekem! Dani nyitotta ki azt is, kérdésemre, hogy siklerült, csak röviden annyit mondott: ügyesen! Kösz. Eddig azt hittem, én is ügyes vagyok. De nem eléggé. Ne vegyetek olyan konzervdobozt, amin nincsen fül, amivel fel lehet tépni, ez az én jól megalapozott tanácsom. A fülekben még nem csalódtam, ami viszont nem jelenti azt, hogy nem is fogok.

November 15. kedd
Van egy pár morgolódni valóm ma is. Kaptam egy "Terhelési összesítőt" a Díjbeszedő Rt-től, figyelj, félméteres slejfni, és hiába szemüvegezem át-keresztül az egészet, csak annyi biztos, hogy a fizetendő végösszeg 295 forint, és egyetlen napról, augusztus 21-éről szól. Egy darab szolgáltatást nem számítanak fel, csak a szolgáltatási díjat, ami 200 Ft, meg az ügyviteli díjat, ami 95. Ha nullát szolgáltattak, kérdezem én, miféle díj tartozhat ehhez?! És miért írnak tele fél méternyi papírt azért, hogy egyetlen napra vonatkozó nulla fogyasztásomról értesítsenek? Agyrém! A terhelési összesítő kelte a mai nap, ami különös, hiszen ma találtam a postaládában.

November 13. vasárnap

Meglett a mogyorós csirke tegnap. Nem volt panasz. Mostanában hirdetik, hogy kötelező biztosítást lehet váltani, hát beírtam magam az origo űrlapjára, mire kiderült, hogy az én személyi-igazolvány számomon valaki már regisztrált. Most mi van?? Én nem voltam, az biztos. Ennélfogva biztosítót se válthatok. Pedig van egy, ami 10 ezerrel olcsóbb éves szinten, mint amit most fizetek.
Az előbb főztem szét egy lábos tésztát, mert itt ülök ahelyett, hogy a fakanálnál állnék. Most újra kezdtem, a szétfőtt tésztának holnap kutyám fog örülni. Kutya ma hanyatt vágta magát D. lábszagától, ezt itt láthatjátok.

November 12. szombat

Elmúlt 10 óra, erőt veszek tehát magamon, és elszánkózom a Kikába. Égen-földön nem találok mozsarat már mióta, pedig törési vágyaim töretlenek. Erre most hirtelen megláttam a fent említett áruház honlapján álmaim netovábbját: egy márvány mozsarat! Dísznek se utolsó. A másik, amit a környéken képtelenség fellelni: szójaszósz. Be kell térnem tehát a budaörsi központ tecsójába is, hátha... Kényszerítenek a körülmények, mivel második napja öregszik egy termetes csirkemell a frigó hátsó falához tolva, ahol nagyon hideg van. Ebből ma már halaszthatatlanul mogyorós kínai csirkét kell kreálnom, ami se tört mogyoró, se szójaszósz nélkül nem képzelhető el. A nem is legutolsó kényszer az autóm akkuja, ha legalább kétnaponta nem megyek vele, feladja a harcot. Andiamo.

Na megjöttem (éreztem, ha még kettőt kell forgatnia az önindítónak, akkor nem megyek sehova egy darabig). Töretlen törekvéseim a törhetnékem elfojtásának elodázására sikerrel jártak, íme a MOZSÁR!
Nem fogod elhinni: dúl már a karácsonyi taposás a kikában. Veszik a díszeket, aggatni valókat meg miegymást. Kocsiszámra. Mi lesz egy hónap múlva?! Az edényrészlegről már nem mentem sehova, nem bírom a tömeget. Láttam egy elegáns, kényes-fényes, hosszú lábon álló hamutartót olyan pörgőlemezes csikkeltüntetővel, alig volt tízezer, eljátszottam a gondolattal, ha gazdag volnék, megvenném a volt főnökömnek, hogy kidobja végre azt az ős-oroszkori, laktanya-múltú, roggyant, rozsdás hamuzó oszlopot, ami annyira rontja az imázst a fényesnek képzelt cégének ajtajában.
Arról meg, hogy átsétáljak a tecsóba, lebeszélt az ezernyi autó látványa. Nem óhajtottam meggyőződni róla, hogy MIND odabent vannak, akik ezekkel jöttek. Így megint szójaszósz nélkül maradtam. Egy pár kanálnyi van még a régi üvegemben, kénytelen leszek azzal - meg vízzel - főzni.

Mire visszaértem, már hiányzott a fele egy háznak, amit reggel kezdtek bontani. Egy óriási, betonos telken, amin a Piért rengeteg raktárát egy hét alatt elpusztították. Már csak az a sor van hátra, amit ma kezdtek. Hihetetlen tempóban készítik elő a terepet egy többszáz lakásos ház számára. Amely házra nem adták ki az építési engedélyt, legalábbis úgy két hete, egy direkt e célból tartott lakossági fórumon ezt mondták bele aggódó arcunkba. Azóta naponta figyelhetem, hogy dolgoznak a markológépek, hogy tűnik el minden, s próbálom kiszámolni, mi pénzbe kerül ez, és vajon miért csinálják, ha nem építhetnek a helyére semmit... Vagy... lehet, hogy hazudnak nekünk simán? Vagy... lehet, hogy engedély nélkül is győz a pénz, és építeni fognak, mindenáron? Hamarosan kiderül.

Van mára még egy témám, a tescós kapucsínó. Por. Azt hittem balgán, hogy ha forró vízbe szórom, lesz belőle csomómentes kávé. Nem lett. Gyötörtem a kanál hátával neki a bögre falának hosszú percekig a csomókat, de csak ráragadtak a kanálra (a képen látható), végül mégis csomós kávét kell innom, amíg el nem fogy. Hát ezt ne vegyétek, ha nem akartok küzdeni.

November 10.

Jaj, hát vettem egy olcsó fürdőszoba-szőnyeget a Kikában. Bizony. Szép napsárga. Amikor jó sokat fröcskölök a zuhannyal fejmosás címén, jó lesz kilépni egy vízmentes foltra, gondoltam. Hát tévedtem. Ez a szőnyeg gondosan megőrzi a vízcseppeket, mindent megtesz, nehogy egy is elnyelődjön. Ha tehát kilépek a kádból, vízcseppekre lépek. Mintha szőnyeg nem is lenne. Ennyit az olcsóságról. Ámbátor lehet, hogy a fürdőszoba-szőnyegeket nem is azért kreálták, hogy száraz lábbal tudj kimenekülni a fürdőből. Ugye? De akkor miért?

Sétáltam a házunk előtt a fasorban, s a fejemre esett egy fél dió. Felnéztem meglepetten. Eddig is tudtam, hogy alapvetően ecetfák alatt járok, felnézésem során semmi változást nem láttam a fasor összetételében. A dió mégis ott volt a lábam előtt. A madárinfluenza helyett a madárintelligencia költözött a városba: varjak! Az őshonos galamb is csak les e szezonfüggő albérlő láttán; nem tud lépést tartani vele. Sose volna képes egy távoli fáról diót lopva az én fasoromban feltörni, majd a héját rám leejteni.

Csodálom a varjakat. Néha már attól is elrepülnek, ha a kamerámat rájuk fogom. Tudnak valamit!

November 8.
Nem tudom, miért pont ez jut most eszembe: aki időhiány miatt, vagy egyéb elfoglaltságai béklyójában, netán szűkös empátia kapcsán, az interaktív kommunikáció késztetésének tartósan ellenállva (vagy arra eleve képtelen lévén) elfelejt másokra figyelni (vagy durvábban: a körötte élőket emberszámba venni, emberi mivoltukkal törődni), az vénségére csak tettestársakat mondhat majd magáénak, barátokat nem. Howgh! Beszéltem.

November 4.
Leástak több méter mélyre, lángvágóval meglékeltek egy vastag vascsövet, nem is egy, de több helyen, tűzoltók, markolók és egyéb rohamkocsisok tüsténkedtek napokig; na miért? Egy kutyáért. El tudod te ezt képzelni szép hazánkban? Vagy inkább az a verzió tűnik életszerűnek, hogy aszongya: ott dögöljön meg, én ezért nem fogok tűzoltót hívni! ? Valahol azt a bölcsességet hallottam, hogy egy nemzet kulturáltsági szintjét az állatokhoz való viszonyán lehet lemérni. No comment.

November 3.

Még mindig kaktusz. Még több virággal. A bimbói egymás után bomlanak ki szemet gyönyörködtető látvánnyá.

I am your lady, and you are my man... Egy dal, Jennifer Rush elképesztően zengő hangján, és én máris ott táncolok a budaörsi reptér körépületének halljában, összeborulva T-vel, akinek a nagyon bizalmasan közeli tarkójáról pont az a kölniillat száll az orromba, amitől vad gondolataim támadnak, és lépkedünk, és félhomály van, és odakint, a nagy üvegen túl kuporognak a lenyűgözött repülőgépek, és különben is pont ott vagyok, ahol lenni szeretnék, sehol máshol. Körben emberek csoszognak a zene hangjaira, beszélnek, motoznak, emberek, akikhez rengeteg közöm van, egy boldog perc, családi pillanatfelvétel az egész, ami örökké tart. Ha ez a dal felcsendül, még T barna pulóverét is látom, és az illata az agyamba száll, és rögződik minden és mindenki köröttem egy szoborszerű egésszé. Úgy is mondhatnám: itt a dagály hatalmas hullámokkal: az emlékek a partra csapnak. És ehhez egy dallam elég. Amit az előbb meghallottam.

November 1.

Hihetetlen, hogy már lassan a karácsonyra készülünk, mikor múlt héten még egy trikóban sétáltam a langymelegben.

Ez egy sima kaktusz. Kivirágzott! Barátnőmtől kaptam, azt hittem, ugyanarra a sorsra jut, mint a többi virág nálam: lassú, de biztos halál. Mert nem törődöm velük. Ővele kicsit törődtem, és láss csodát: ez elég volt, hogy gyönyörű virágjait kibontsa a konyhaablakomban. Ez több mint megtiszteltetés, ez maga a csoda. Köszönöm! Ez a növény úgy gondolta, jó neki velem lenni. Jó vagyok hozzá. Máskülönben hogy bonthatná ki gyönyörű virágait épp nálam? Szeretem őt, és szerintem érzi ezt. Sose hittem volna, hogy egy kaktuszt fogok szeretni, mint ahogy azt se tudtam, hogy ilyen csodás virágokat képes fakasztani magából. Szerintem mindketten meglepettek vagyunk ez idő tájt.