elejére

2017-19

2014-16

2012-13

2011

2010

2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr

elejére

2013. december 24.

Izgalmas napom volt tegnap. Azzal kezdődött, hogy éjféltől reggel hétig nem tudtam aludni. Akkor ledőltam, csak úgy ruhástól, aztán 9-kor két rendőr rázta a vállamat. "Rendőrség!" - mondták, egy nő meg egy férfi. Kimásztam az ágyból, lemásztunk mind a falépcsőn, időbe telt, mire megértettem a helyzetet. Andi, a szomszédnőm a kertben állt aggódó arccal, integettem neki, hogy minden rendben.

Délután megjött Dani, hozta a számíógépét is, de nem sokat használta. Kissé maga alatt van. Utál unatkozni, és mostanság, mióta kirúgták, nem tehet mást. Kutya le nem szállt róla, nyalogatta, eszegette, belebújt. Úgy volt, hogy itt is alszik, de estefelé rájött, hogy jobb lenne a saját ágyában. Elhagyott. Ültünk egy fél órát a kanapén úgy, hogy átölelt, hozzám bújt, éreztem a sörtéket az állán, kutya persze közénk furakodott, nekem ez volt a karácsony.

2013. december 18.

Ezúton szeretném mindenkinek megköszönni a születésnapi jókívánságokat, akinek még nem sikerült személyesen válaszolnom! Túl sok mailt kaptam. Igyekszem. 10-én voltam 66 éves, amire Dezső azt mondta, "én is voltam annyi", de nekem ez még új, és nem olyan örömteli, mintha 26 lennék. Ünneplésről perszó szó sem volt, pláne itt, a világ végén. Bár Ági barátnőm itt töltött 3 napot, amivel nagyon megisztelt. Jó kis rakott káposztát főztünk, ettünk, ittunk, dumáltunk; mi kéne még? Mostanában a kályhában fűtök, rém hangulatos, csak sokat kell fűrészelni. Az Andor utcából igen sok faanyagot - szekrényajtók, lécek, plolcok stb. - elhoztam, még eltartanak, vagy inkább kitartanak egy darabig, de a tél végéig biztos nem. A tavaly kivágott, elszáradt tujám némi darabjai megvannak még, de már nem sok. Gondolkodnom kell azon, hogy fát rendelek.

Dani karácsony körülre ígérte magát. Szerintem nincs munkája most sem. Aggodalmam szűnni nem akar.

2013. december 7.

Hófúvás, hajj! Az első hó idén. Sirályok szállnak fölöttem, de még soha egyetlen madarat nem láttam a tavon. Vajon hova mennek?
Kati megnézte a munka törvénykönyvét, amiből kiderül, hogy törvénytelen a gyermekem 9 hónapos próbaideje. Te mit tennél? Bíróság, rakás pénz, pereskedés?l
Nálam még tavaly óta nem járt a gázművek leolvasni, sem vízművek kitalálni, hogy a csatornadíjat miként fizessem be vissszamenőleg, így rémes, visszamenőleges lóvékra számíthatok, amikről nem is tehetek. Naponta figyelem a gázórát, hogy elképzelésem legyen a várható számláról. A gázóra nagyon jól működikk, fene belé, néha megállhatna kicsit.
Itt olyan csend van, amit ti elképzelni sem tudtok. Amikor lefekszem a 2x2 tméteres ágyamba a 2x2 méteres paplanommal, akkor a csodák birodalmába jutok. Ezért vagyok itt. Mert ez jó.

2013. november 27.

Hajj, de rég volt, hogy régi emlékeken, kedves emlékeken tudtam örömködni! Nagyon vártam ezt a napot, mert a 27-es a szerencseszámom, de nem jött be. Tegnapelőtt Danit kirúgták az FHB Bankból. Pont 27-éig tartott a próbaideje.
Az én időmben nem volt olyan, hogy valakit 3 hónap próbaidőre vesznek fel, és utána még 6 hónap póbaidőt raknak rá. Ez már 9 hónap! Ha valakiről 3 hónap alatt nem derül ki, hogy használható-e, akkor szerintem a főnök, a döntnök nem kompetens: őt kéne kirúgni.

Ez az ügy mindenesetre teljesen lepadlózott, és azóta sem tudtam feljebb jutni. Azt hittem, a gyerekem biztonságban van, és most azt látom, hogy az árok szélére került. Ahol, Orbán azt mondta, senkit nem hagynak ott, de ezt ki hiszi el?? És igaz-e?! Kiderül.

Én mindenképp magam alatt vagyok, és azt is tudom, hogy számtalan anya, akinek fiatal gyereke van, alaposan elgondolkodik azon, hogy hová irányítsa a sarját, mibe érdemes belevágni, kéne-e inkább külföldre gondolni? Mert itt, országunkban majdnem lehetetlen rendes állást (vagy akárcsak állást) találni. Mi a franc történik itt?! Miért nem érzeheti itt az ember biztonságban magát?

2013. november 25.

Azért ez durva, ami itt megy! Szélvihar, hófúvás! Egyik napról a másikra minden megváltozik. A fűzfák még nem dobták le magukról a lombot, de a többiek igen.
Eszembe jutott egy floridai reggel: jégcsapok tapadtak a nagy fenyőfa ágaira, amely az udvarban állt, aztán, pár óra múlva már pólós idő volt, 25 fok meleg. Ez itt biztos nem fog végbemenni. Azt hiszem, nem a megfelelő helyen lakom!
Eszem be jutott egy telavivi emlék is, a Carlston hotelban laktam, esténként lerohantam a tökéletes tengerpartra, ami ott terült el a szálloda előtt, mezítláb. Amíg leértem, olyan feketén, ragadósan mocskos lett a talpam, amit nem tudtam rendesen lemosni. Még a tenger sem tudta, merthogy utána vissza kellett talpalnom a szobámig. Jól van, na, ott sem voltam egyedül, lett egy hirtelen szeretőm Ciprusról. Nem szoktam az időmet vesztegetni. A kőgátakon túl messzire beúsztam a tengerbe, ő meg utánam jött, valójában rám volt cuppanva. Pedig az áramlatok eléggé megijesztették, mondta sokszor, hogy forduljak végre vissza.

2013. november 18.

Tegnapelőtt, szombaton csodás napom volt! Bevallom, reszketett a kezem egész délelőtt, míg készülődtem, hiszem másfél éve ki sem mozdultam innen. Vettem Macinak egy szájkosarat, ami, mint kiderült felpróbálás után, inkább egy bernáthegyire illett volna, kétezerért. De a faluban ez volt az egyetlen szájkosár. Amikor a vonatállomáson ráraktam a fejére, lebénult az egész kutya. Azt hitte, járni sem tud, míg le nem rázza, tolja, vakarja a rémséges tárgyat az orráról. Megtette. Anélkül nem jutottunk volna el a vonat lépcsőjéig. Ott is gond volt, de végül egy nagy lendülettel felrohant. Leszálltunk Kőbányán, de Dani nem várt. Félórát keringett, mire megtalálta az épületet. Mindegy, Maci örömtánca számtalan várakozó arcára csalt mosolyt, mikor végre találkoztunk.

Kimentünk a 11. ker-be egy Burger Kinghez, mert ott ki lehetett ülni az utcára - ez főleg a kutya miatt volt fontos. Elmentünk az Andor utcába is, sétáltunk egyet egykori házunk mögött, felnéztem ablakunkra, és meglepve láttam, hogy meghagyták az erkély ablakait. Semmi furcsát nem éreztem, honvágyat végképp nem. Meglátogattuk Zsuzsit a Király utca-Körút sarkán lévő kávézóban - hétvégenként ott dolgozik -, kaptam egy pirinyó csészében kb. 2 centiliter méregerős kávét, az biztos, hogy kitűnő volt az íze, de ha megittam volna úgy, ahogy volt, feldobom a talpam. Dani öntött hozzá a saját kapucsinójából, ettől fogyaszthatóvá vált.

Következett a Rózsa utca, a lakás, amire már rég kíváncsi voltam: mégiscsak kedvenc fiam lakik ott. Nagy örömömre hangulatos, bár irtó nagy szobák fogadtak. Hatalmas a konyha is, az előszoba is, a falak mindenütt tele Zsuzsi apjának festményeivel. Nonfiguratívak, inkább absztraktok, mint nem. Ha összeszámolnám, mi volt még a sarkokban, ide-oda eltárolva, legalább nyolcvan képről lehetne beszélni. Ami igazán fontos volt számomra, az, hogy Dani szeret oda hazatérni, ahogy mondta. Hamarosan hazaindultunk. Amikor lefordultunk az 51-es útról Dunavarsány felé, épp lemenni készült a nagy, gyönyörű, vörös nap, s a ködös erdők-mezők látványa igazi boldogsággal töltött el. Azt találtam mondani: szeretem az életemet. Dani nevetett rajta. A vasútállomásnál parkoltam. Dani azt mondta, csak a régi feeling kedvéért hadd vezesse az én autómat, én meg az övét a házig. Így lett. Mindketten élveztük. Meg kellett állapítanom, hogy az új Suzuki szinte már luxusautó az enyémhez képest.

Dani még meghívott az Erdei vendéglőbe vacsorázni (hatalmas sült hecket evett, maradéktalanul kivetkőztette a bőréből, amit aztán hazahoztunk Macinak, én meg szalontüdőt zsemlegombóccal, amit legalább 30 éve nem ettem), majd kitett a ház előtt, és elhúzott.

Szép nap volt. Boldog nap. A nap is sütött végig.

2013. november 11.

Baktat felém a macska a hét méterre lévő fonott fotelból, határozottan, mint egy galoppozó ló. Azonnal az ölembe ugrik, elhelyezkedik, és kész. Mégcsak nem is dorombol. Az túl nagy fáradság lenne. Ez egy önző dög. Számos szék van itt párnával, ahol dögölhetne, de mindig a két combomon köt ki, amelyek azért két comb, mert egy ládára rakott párnakra szoktam feltámasztani a lábaimat. Ott el tud nyúlni akár egy méterre, mert fejtől farokig lassan már ekkora.
Láttam ma Tarnóczki Anitát Joshival beszélgetni, 35 éves létére azt mondta, még mindig keresi az útját (biztos tudod, ő Medgyessy nevelt lánya). Muszáj volt számot vetnem a saját életemmel, és rájönni, mennyivel szerencsésebb vagyok. Amikor 25 évesen kitébláboltam Fahegyre, rögtön tudtam, mi lesz az utam. És az lett. Biztos vagyok benne, hogy számtalan ifjú életet mentett meg és koordinált a repülés az elkanászodás, a hülye kamaszlét előtt vagy közben. Aki reptéren nőtt fel, mert szerencséje volt, nem lett drogos, se céltalan, szóval nem veszett el. Sohasem fogom a szerencsémet eléggé áldani, amiért ebbe a közegbe beléphettem. Manapság ez egy óriási hiátus.

Dazielzon közölte velem, hogy hétvégén vár, aztán majd visszahoz. Szeretné megmutatni a Rózsa utcai lakást, ahol él, de odáig el kell mennem. Én úgy érzem, Maci nélkül nem érdemes. Tehát vennem kell egy szájkosárt, meg jegyet a kutyának, mivel nekem már nem kell. (Szájkosár kéne, de jegy már nem.)

2013. október 31.

Történés már nálam az is, hogy berepül egy feketerigó az ajtón, a szemben lévő tükörnek egyenest. Amit leszar, miután nagyot koppant - gondolom, simán kinyomódott belőle -, plusz még a kanapét is. A macska épp a kanapén aludt, legjobban attól féltem, elkapja, mielőtt kitalál az ajtón, de kitalált. Horror nem volt, de én az ilyesmitől alaposan meg tudok ijedni. Főleg a rigó miatt.

A paplanomat most már minden reggel és este nagyon megrázom, mert találtam már pókot és egyéb rovart a lepedőn. Ne tudd meg, milyen trauma számomra egy bogarat kinyúvasztani!

Ma már muszáj volt befűtenem, mert a 15 fokot nehezen tűröm. Ami politikában történik, sajnos szinte abból nézem a legtöbbet a tévében, pedig mindig mondom magamnak: vazze, hagyd abba, minek ez?! Ahogy én most látom, OV még négy évig simán uralkodni fog. Döntsétek el ti, hogy mennyire csodás, vagy milyen szörnyű. Sok mindenkit utálok ebben a konstellációban, de azért sem mondom el.

A macskámra vettem ezerötszázért egy bolhanyakörvet, nem mertem nagyon meghúzni. Több napig viselte, szép piros volt. Egyszer csak azt álmodtam, hogy mikor felrohan egy fára, majd háttal le akar rohanni róla, akkor felakasztja magát. Egy bolha se lehet ilyen fontos! Legmélyebb megnyugvásomra tegnap Waczak hazajött nyakörv nélkül, épen. Hogy hol vesztette el, azt csak ő tudja. Én megkönnyebbültem. Nem rakok rá másikat! Inkább legyen bolhás.

Vettem egy tálca csirkecombot, amin látható, hogy alapvetőan a Bát-grill kft állította elő, de én a Reálban vettem meg, és ott már 10 dekával több volt ráírva, ami 10% többlelóvét jelentett. Legalább száz forintot. Ez most micsoda?! Ez normális??

Utánazézve ezért (azért) Bát-grill kft-t nem találtam sehol a világon. Állítólag Bátaszéken vannak, a Mohácsi úton. Most ne jöjjön elő nekem az a sok szöveg, amit arról hallok, hogy az illegális húsipar milyen csodásan nyomul? Pedig szerettem volna írni nekik, hogy egy tizest ráraknak a termékeikre, ami nekem biztos nem jó. Arra kell gondolnom, hogy ez a Bát-Grill Kft. nem is létezik, legalábbis legálisan nem. Csinálnak szép kis cimkéket, amin rajta van, hány deka a hús, mikor jár le, de nincs ráhatásuk, hogy aki átveszi - illegálisan - , mi mást ír még rá. Pl. azt, hogy száz forinttal többe kerül, mert száz grammal több. De akkor engem miért néznek engem hülyének? Kezdek már hozzászokni, hogy ez így megy, és hogy ez ellen nem tehetek semmit. Lassan, de biztosan alá kell vetnem magam a kormány akaratának, amely mindent meghatároz, mindent szabályoz, és a végén - remélem - megment az elsüllyedéstől.

2013. október 24.

Féltem, hogy balhé lesz, de szerencsére nem volt október 23-a ürügyén. Ami össz megjegyzésem lenne, az talán az a bizonyos bajai hamis videó, amiről én már az első percben tudtam, hogy hamis: gondold el, ül ott négy vagy öt roma ember, és az asztalon kóla, ásványvíz. El tudod ezt képzelni? Én nem. Minimum pálinkának, bornak kellett volna ott lennie. Számomra nem volt életszerű. Aztán mindenki azt mond róla, amit akar.

2013. október 21.

Én csak egy nagyon szimpla senki vagyok ahhoz képest, amit az országban sokan éreznek és szenvednek. Sikerült megmenekülnöm a repülőhaláltól, amint Szin Ferinek köszönhetek, sikerült megmenekülnöm az örök fájdalomtól Szücs Attila sebésznek köszönhetően az Uzsokiban, végül is mindentől sikerült megmenekülnöm! Ki kívánhatna többet? Néha hálaadó napokat tartok mindazért, amiben részem lehetett, amiért hálás lehetek (ne gondoljatok túl sokat, nem gyújtok gyertyákat, megiszom pár bort, elszívok pár tucat cigit, de közben tényleg hálás vagyok!!)
A szerencsés ember boldog ember, és én az vagyok, akkor is, ha az idei paradicsomom mind zöld maradt. Ott egye a fene. Majd megérnek az asztalon, már kezdik is.

2013. október 18.

Azon gondolkodtam, mikor bőgtem úgy utoljára, mint mikor az alábbi levelet megkaptam. Szin Feri írta, aki évekig a szerelőnk volt a műrepülő csapatnál. Lehet, hogy emlékeznem kéne az alább leírt eseményre, de sok oknál fogva (időskori szenilitás, versenydrukk stb.) nem emlékszem. Azt tudom, hogy a mostani nagy bőgés előtti nagy bőgésem akkor volt, mikor Szűcs Attila sebész felhívott az Uzsokiból tavalyelőtt, hogy a csípőprotézis-műtétemet már szeptemberben el tudja végezni a következő év januárja helyett. Nagyon bőgtem!
Nagyon bőgtem tegnap is, mikor Szin Feri alábbi levelét megnéztem.

Szia kedves Olgica
     Október van, a Nyírség Kupák ideje. Istenem, a régi szép idők. Szezonzárás, örömködés, ti jókat repültetek, és én is jól éreztem magam, mert barátok között voltam, a nyíri testvéreimnél. Szerettem odajárni. Persze addigra a gépek már teljesen le voltak harcolva. Ezt talán te tudod a legjobban, hiszen, már nem tudom, melyik évben, éppen a felszálláshoz készültél, azt hiszem a szabadonválasztott programra. Bikázni kellett a gépet, mert szar volt az akkumulátor, és ez volt a szerencsénk. Ahogy, mint mindig, még egyszer átfutott a tekintetem a gépen, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a tűzfal után, az első bordánál a borítólemez a függőleges oldalon vagy 25 cm hosszan megrepedt. Nem hittem a szememnek. Te akkor már beindítottad a motort,    én meg a kezemmel átsimítottam a lemezt. Akkor azt hittem, hogy elájulok, rájöttem, hogy itt nagyon nagy a baj, azzal együtt, hogy nem láttam bele a törzsbe, az ösztöneim és a sokéves tapasztalatom azt súgták, hogy ezt a lányt most nem szabad elengedni, mert a szabadonválasztottja jön, és ő  úgy dobálja a gépet, ahogy senki más. Ekkor szóltam neked, hogy légyszíves állítsd le a motort. Nincs felszállás, ki kell vennem az üzemanyagtartályt. A többi mindeki számára ismert, el volt törve a bal felső motorágybekötés. Belegondolni is szörnyű, hogy mi történhetett volna. Rémálmaimban szokott előjönni ez az eset.
Ehhez kapcsolódva: ti nem nagyon tudtátok, hogy én mennyit harcoltam t. vezetőinkkel az alkatrész-utánpótlással kapcsolatban. Ők azt hitték, hogy vettek új gépeket, és ez örökké működni fog. Se gyertya, se akku, se megszakító, se semmi. A frász volt rajtam egyfolytában az LA- kon (Zlin-50LA) redszeresített savas aksik miatt. Az egyik ott volt a pilóta lába között, a másik a háta mögött. Rettegtem ezektől. Nem tudtam elintézni a zselés aksikat. Valakinek nem állt érdekében. Ravennába úgy mentünk ki, hogy én a saját pénzemen csináltattam megszakítókat a Széna tér környékén egy kisiparossal. Működött. Pedig akkor már 3500 Ft-ot kerestem. Bármelyik gyárban egy lakatos, vagy esztergályos 5-6 ezret keresett, de én 1-ső osztályú szerelőként, MEO-szakvizsgával ennyire voltam megbecsülve. Egyszer emiatt Gulyás elvtársra (Budaörsi reptérparancsnok) rábasztam a párnás ajtót. Nem voltam párttag. A fizetésemet kénytelen voltam kiegészíteni fekete-taxival, pincérkedéssel, és egyéb más dolgokkal.      Kéz csók         Szines

Megmentette az életemet. És lehet, hogy akkor észre sem vettem. És kerettársaim életét is megmentette, mert nem biztos, hogy pont alattam ment volna szét az a repülő. Talán kibírt volna még egy szabadonválasztott gyakorlatot.

Amikor a fenti levelet elolvastam, valóban bőgni kezdtem, ez nem vicc. A dolog huszonéve történt, és én csak most fogtam föl. Szin Feri az, akinek biztosan az életemet köszönhetem, és erről mostanáig nem tudtam. Köszönöm, Szines!

2013. október 12.

Forgalom volt itt nálam mostanában, ezért nem sokat tököltem a blogírással. Először jött Dani két napra, hozta az egész pc-felszerelést, miáltal minden saját gépem ki lett húzva a helyéről, sajnos, hangot azóta sem tudok előállítani, hiába molyolok a kábeleken, a hangfalak nem szólnak, és kész. Amúgy meg nagyon jól elvoltunk egymással, ő ült a számítógép előtt, én a tévé előtt, meg aztán másnap félegyig aludt fönt a hálóban, amit pozitívumnak értékelek, legalább kipihente magát.

Gizocska volt a következő látogatóm, akivel nagyjából 25 éve nem dumáltam személyesen, úgyhogy az itt-töltött 3 napja alatt volt miről szövegelnünk. Meg is tettük. Hozott nekem mindenfélét, pálinkától a csirkepörköltig, és az utolsó napon még az Erdei vendéglőbe is meghívott egy ebédre. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy pusztába szakadt régi jó barát, akit fel kell karolni, és megmutatni neki, hogy működik az élet a civilizáción belül. Viccelek, persze, de akárki jön hozzám, tényleg mindig hoz valamit, némelyek túl sokat is. A Jóisten tartsa meg jó szokásukat. Mindenesetre most már van egy fűnyíróm, hamarosan ki is fogom próbálni, majd elmondom, milyen élmény volt. Első élmény!

Nehezen dolgozom fel, hogy emberek ilyen gondoskodók, adakozók tudnak lenni anélkül, hogy én bármit vissza tudnék adni, vagy bármit előre adtam volna. Az emberiségbe vetett hitem itt úgy fordul, hogy NANÁ! Imádok mindenkit, és a barátok tényleg úgy működnek, ahogy kell. Legalábbis itt.

2013. szeptember 29.

Nagyon nehéz elhinni, hogy ennyire ősz van! Semmi indián nyár, vagy ahogy barátnőim mondják, az ő nyaruk mintha elmaradt volna (hajlamosak magukat vénasszonyoknak titulálni). Találtam egy irtózatosan nagy pókot a fürdőszoba előtti térben, szerencsére megvárta, mire előkeresten a Biokillt, és lefújtam vele. Valami nagy, fehér zacskó volt potroha mellett/alatt, és mivel azon reggel a fejem felett találtam egy hófehér pókot, rögtön az lett a fixa ideám, hogy ez a pókanyu még akár száz apróságot tartalékolt nekem a fehér bögyében. Talán kissé szégyellem is magam, hogy lefújtam, és miután előmászott félig holtan, porszívó gyomrába küldtem, és ezzel egy igen nagy családot küldtem az enyészetbe, amely család valószínűleg egész évben azon dolgozott, hogy megszaporítsa magát. Sajnálom! Már csak abban reménykedhetek, hogy a porszívóból nem tudnak előmászni.
Kismacskámnak megsimogattam a farkát, mire visszafordult, és megharapott. Erre pofonvágtam. Csodálkoztam, hogy tíz perc múlva megint az ölemben dekkolt. Ezt a macskát én nem tudom megfejteni. Hogy nem kedves, az egyértelmű. Szeret felülni a lépcsőre, onnan nézi, hogy trónolok a klotyón. Sétálunk is együtt, ez már mindennapos. Fülsértő nyervogással közli, ha enni akar. Kedvesen is tud nyávogni, amíg ki nem megyek a konyohába, akkor minden lábamhoz dörgölődve, kitartóan követeli a kaját. Amit pont ma semmiképp nem óhajt megenni. Leszarom. Ez van! Olcsó kaja. Éhen döglesz, vagy megeszed. Megjegyzem, a két napja kint heverő apró egértetem ma reggelre eltűnt. Már turbóztam magam, hogy össze fogom szedni, hisz holnap hajnalban jön a szemetes. (Most épp valaki fingott egy nagyon méreteset, és ne higgyed, hogy a macska nem képes erre! Igaz, épp a kutya van közel, de akkor is!)

2013. szeptember 26.

Bocsánatot kérek - bár a Dotroll nem tette -, hogy két napig nem voltam elérhető. Szervert cseréltek. Persze csak utólag tudósítottak erről.

2013. szeptember 20.

Kaptam egy cédulát ingyenes látásvizsgálatról, el is mentem, és nem bántam meg, mert kiderült, hogy minden betűt el tudok olvasni a falon, szemenként külön, és szürkehályogra sincs esélyem.
Most készülök összeszedni - napok gyötrődése után - négy darab halott gyíkot, persze farkuk nélkül, akiket Waczak gyilkolt meg, és most gyönyörű, szivárványszínű hasukkal fölfelé hevernek a kertben. Tényleg, mindjárt erőt veszek magamon. A wadállat most épp vizet iszik Maci táljából, itt az orrom előtt - ablakkal szemben ülök -, de hát hogyan haragudhatnék rá? Mindenre ugrik, ami mozog és elkapható. Jó, fogtam a lapátot és összeszedtem a szerencsétlen gyíktetemeket, legalább most már nem kell a lábam alá figyelni, nehogy rájuk lépjek. Vállon veregetem magam, bravó!
Ez az őszi eső úgy megújította a természetet, hogy még egyetlen fa sem kezdett el aranyszínűre váltani. Minden zöld, mint májusban!

Ez itt egy sima szitakötő, aki a paradicsomjaim megtámasztására leszúrt bot tetején sziesztázott. Amúgy a paradicsomjaim, mivel későn, júniusban ültettem őket, még csak két darab piros termést produkáltak, és ha az idő így marad - mármint hajnalban 3 fok!? -, akkor nem tudom, mikor fognak beérni.

2013. szeptember 13.

Képzeld el, amint jól megérdemelt pihenésedet kezded meg, már félálomban, a világ legkényelmesebb ágyában, és egyszer csak valami elkezd felszaladni a lábad között egészen odáig! Villámgyors mozdulattal odakaptam, megmarkoltam és kihajítottam messze az ágyon túlra. Persze villanyt gyújtottam, körülnéztem, ráztam a paplant, próbáltam azonosítabni valahol a szőnyegen a merénylőt, de nem találtam semmit. Viszont jó sokáig nem tudtam elaludni. Másnap reggel aztán a fotel alatt megláttam a kis, halott pókot, aki az egészről tehetett. Azóta persze nem merek úgy lefeküdni, hogy az egész ágyat át ne nézzem, meg ne rázogassak mindent, ami rázható. Már álmodom is néha pókokról. Ott egye meg a fene őket!

Ma kiszállt hozzám a UPC, mert szarakodott - időnként lefagyott - a médiaboxom. Ingyen kicserélte, és azóta minden tökéletes. Ráadásul kedves ember volt, még a tányérantennámon is állított valamit, hogy jobban fogja a jeleket. Igaz, ötezerbe került a kiszállás, de ha nem ezt választom, mehettem volna a Fehérvári útra, hogy cseréljek boxot, és ki tudja, az újat hogy sikerült volna nekem beállítani. Egy csomó dolgot beállított, amit nem tudtam, hogy kell, szóval nekem bőven megérte a pénzt. Ár:érték arány ezúttal rendben volt.

2013. szeptember 10.

A tóban persze még - kissé hősiesen - három napja is úsztam, piszok jól esett. Ez a mostani szürke időjárás nem sok reményt ébreszt, hogy ez folytatható. Közben kiestem a kádból, ahol a tóban szerzett apró koszokat akartam lemosni. Az eredmény egy felszakadt szemöldök, megkékült félpofa és megbicsaklott nyak - de már jobb. Biztos volt agyrázkódás is, mert tagnap alig lézengtem némi állandó hányingerrel küzdve. Nyalogatom sebeimet és alig hiszem el, hogy ez mind velem történik. A kádra ránézni is utálok azóta, úgyhogy csak mosakodom. De aggodalomra nincs ok, mindent túlélek.
Ha az alábbi linket megnézed, nagy élményben lesz részed, amennyiben gyorsan tudsz olvasni, és kivárod az első pár percet. A végén jön a felülmúlhatatlan!

http://www.youtube.com/watch?v=JYkCa0lJE8s

2013. szeptember 2.

Józsi bácsi:
- Anyukám, hallottad, hogy kérik a lakosságot, jelentsék be, ha látnak ellopott csatornafedeleket? Némelyik mázsás is lehet! S milyen veszélyes a lyuk, amit otthagynak! De nem ám a MÉH nevű céget kérik, hogy ilyeneket ne vegyenek át hulladékfémnek! Ezért kérdem, hogy te érted-e ezt?
- Nem.

Az már önmagában súlyos, hogy szeptember van. Utojára tegnapelőtt úsztam a tóban, és a mai didergős reggel után alig hiszem, hogy erre lesz még alkalmam. Túl gyorsan elment ez a nyár! Itt csak két napig volt zápor, de a tájaimon, amelyek már olyanok voltak, mint "kopár szik sarja", amely ég a napmelegtől, hirtelen elkezdtek vadonatúj, élő zöld füvek nőni, amitől mindennek a színe tavaszira változott. A természet csodákra képes. És milyen gyorsan!
Ach, ma megjött végre új hitelkártyám, be is vásároltam rögvest. Még sárgadinnyét is.
Tudod, hogy mindig szeretettel vagyok a magyar nyelv iránt, és szívesen ostorozom azt, aki vagy írni, vagy beszélni nem tud rendesen, legutóbb egy hangsúlyozási problémát röhögtem ki: "Harry herceg nősülni készül" helyett a rossz hangsúly miatt ezt hallottam: "Harry hercegnő sülni készül".

Ági megint nálam töltött három napot, isteni rakott kelkáposztát főzött, pedig a mikrómban rejlő sütőkapacitást nem volt hajlandó figyelembe venni. Tehát lábasban megfőzte a kelt, én megfőztem a rizst, ő megfőzte az általam megdarált lapockát hagymával, fokhagymával, paradicsommal, aztán összerakta egy fazékban, jó sok tejfölt tett rá, és olyan finom lett a végeredmény, hogy két órát aludtam utána. Ha fel nem költ, három órát aludtam volna. Ami már kimerítené az udvariatlanság kritériumát, amennyiben vendéged van, és te elvonulsz aludni.

Történt csoda is. Ági vagy 5 héttel ezelőtt elcipelt Szilasligetről idáig egy tő páfrányt, én hevenyészve el is ültettem, nagyon kevéssé mélyen, a föld száraz és kőkemény volt, meg igazából páfrányra sem vágytam, de ha már egy hete őrizgette egy szatyorban, és el is hozta, az volt a minimum, hogy elültetem. Jött persze a negyven fokos hőhullám, hozzá az én minimális affinitásom a virágok iránt, szóval egy hét alatt kihalt az egész tő páfrány, de nagyon barnán és szárazon. Aztán mit látok tegnapelőtt, a nagy záporok után? Egy vadonatfriss páfránylevelet kinőni abból a tőből, ami már teljesen halottnak látszott! Esküszöm, hogy locsoltam én is, de az biztos keves volt. És ahogy izgatottan azóta nézem, talán még három másik levél is ki fog onnan nőni. Na, az ilyeneket nevezem én csodának. Amik az én közreműködésem ellenére is képesek kisarjadni!

A macska szeret mostanában az ölemben ejtőzni (arccal mindig a tévé felé), aztán időnként nagyot ásítva eltolja mellső lábaival magát a bal combomtól, amolyan kéjes nyújtózkodásként, minek következtében a jobb combomról leesni készül, szóval a következmény az, hogy mind a húsz rohadt körmét a bal combomba akasztja, nehogy leessen. Mondjam, vagy mutassam?!

Megdöbbentett a hír, hogy Katiék madara, nem tudom, hogy sólyom volt-e, vagy karvaly, egy gyönyörű madár volt, meghalt. Amit erről gondolok, az egyértelmű. Gyilkosság! Számtalan hónap óta egy ketrecben tartották, nem volt módja REPÜLNI. Aki arra született, hogy repüljön, annak mi is a ketrecbe zárt rabság? Én mondjam meg?
A szerencsétlen madár soha nem lehetett az, amire született: szabadon szárnyaló. Nagy ritkán elvitték valahova, ahol repülhetett, de egész élete egy ketrecben zajlott. Ebbe akárki belehalhatott volna. Viszont jól mutatott a gazdája karján: na né, itt egy madár! Ezért élt és halt meg a szerencsétlen, hogy a gazdája néha felmutathassa. Ez kicsinyes, önző, brutálisan kisszerű, alig találok szavakat rá. Piszkosul szégyellheti magát az, aki egy csodálatos, szabad madarat ebbe az életbe és halálba belekényszerített. Ahelyett, hogy hagyta volna ÉLNI. Amit most érzek, az csak sima undor. És egy csodálatos madár, egy repülő lény miatti mélységes szánalom. Amely az önzés, kevélykedés oltárán halt meg. Mire kellett? Ezt a kérdést kéne megválaszolni annak, aki ketrecbe zárta. És hagyta meghalni.

2013. augusztus 23.

Lehet, hogy pont ama hétfői kivonulás gerjesztette a tolvaj elhatározását, amikor mi, kutyástól, családostól az étterembe vonultunk, hogy a (sajnálatosan) nyitott kapun át ellenállásmentesen bejuthat a házba, és az ajtófélfán lógó táskámból szinte kiköszönő pénztárcámat lenyúlhatja. Megtörtént. Kedden délelőtt vettem észre, igen nagy lelki traumát okoztt a tény, hogy az a pénztárca bizony sehol nincs, csak volt. Pár ezer forint volt benne, a hitelkártyámat pedig rögtön letiltottam. Viszont a mai napig - péntek van! - egy fillérem se volt, hogy bármit vegyek. Az első hétköznap szerdán következett be, neten megnéztem, hogy a számlámon ott van-e még a nyugdíjam nagyobbik része. Ott volt. Kértem Ágit, küldjön postán 20 ezret, amit meg is tett. Ma végre meg is kaptam. A postáskisasszonyt a kapuban vártam, röhögött is rajtam.
Van tanulság bőven: a kaput nem hagyjuk nyitva, a táskát nem az ajtó mellé akasztjuk, vagy ha igen, a pénztárcát nem hagyjuk benne. Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy a tolvajnak volt helyismerete. És nagyon rá volt szorulva, hogy egy pénztárcát lopjon. A hajára kenheti azt a pár ezer forintot, amit zsákmányolt. Egészségére! Másfél hét, mire az új kártyám megérkezik. Ki fogom bírni. Vettem csirke farhátat, zöldséget, hogy levest főzzek a kutyának, mert már nemigen akarja enni a száraztápot, és folytonos nyomás alatt vagyok fiamtól, hogy hízlaljam az állatot. Ha húst és húslevest öntök a bogyókra, akkor hajlandó megenni. Ma este is megette. Na látod: ez sikertörténet! A többi meg a múlté. Apróság.

2013. augusztus 19.

Épp a Ludas Matyit nézem. A DunaWorld-ön. Lehet, hogy be fogják tiltani ezt a csatornát? Olyan egyértelmű analógiákat fedezek fel a jelennel, ami másnak is szemet szúrhat. Itt van például ez a Döbrögi. Aki meghirdetett egy nagy vásárt, de senki nem kezdhetett eladni, vásárolni semmit, amíg ő azt nem mondta, hogy lehet. Nekem rögtön március 15-e ugrott be, igazán nem tudom, miért. Te tudod? Ő minden adót kivet és beszed, de nem érdekli a nyomorgók sorsa. Üldözi azt, aki szembeszáll. Fütyül mindenkire, csak a saját gazdagsága érdekli.

Egész kiskorú életemben Ludas Matyinak ismertem azt, akit ma - nem tudom, miért! - Lúdas Matyinak aposztrofálnak. Gondolj bele: kút - kutas, nyúl - nyulas, út - utas, ló - lovas, fű - füves, szú - szuvas, dér - deres, szén - szenes stb. Nem fogadom el Lúdas Matyit, csak Ludas Matyit.

Gyermekem ma váratlan látogatást tett nálam, szerencsére Zsuzsit is magával hozta. Sétáltak a kutyával, majd úsztak a nagyon meleg tóban, aztán napoztak a kertemben. (Kimondani is gyönyörűséges, hogy "kertem"! Még nem szoktam meg...)

Dani persze, ahogy szokta, meghívott ebédre az Erdei vendéglőbe. Zsuzsival jót beszélgethettem végre. Igazán aranyos leány, és gyönyörű járása van, amit említettem is neki. Azt mondta, Dani szerint x-lába van, ami egy röhej. Ahogy a vendéglő teraszára értünk, és áthaladtunk a párakapun, az asztaloknál ülő vendégek szeme mind Zsuzsira tapadt, amit egyáltalán nem csodálok. Az alakja tökéletes, a mozgása pedig, mint már említettem, tanulni való.

Ez tehát szép nap volt, remélem, nem csak nekem. Nekem azért is plusz, mert a szokásos rántott csirkemell megint dupla volt, a felét holnap fogom megenni nagyon jóízűen. Amúgy meg hőn szeretném végre látni azt a hidegfrontot, ami végre megöntözi ezt a paradicsomot, ami egyelőre túl poros és száraz. Tőlem a tűzijáték is elmaradhat, fütyülök rá, csak itt legyen végre egy jó zuhé! Nagyon kéne. Ma nem is locsoltam, mert számítok rá. Csak el ne felejtsem az emeleti ablakot becsukni, ami pont nyugatra néz. Volt rá eset, hogy elfeledtem, és beázott a fél szoba. Erről jut eszembe, a hülye macskám tegnap, amikor odafent 33 fok volt, reggeltől-estig egy fenti széken aludt, sosem fogom megérteni, hogy bírta ki. Most meg éppen a vádlimat simogatja selymes gerincével, ami azt jelenti, zabálni akar. OK, legyen! Szasztok!

2013. augusztus 14.

Ma 5 éve született a kutyám. Tehát ez egy születésnap. Gratuláltam neki. Főztem friss tyúkhúslevest farhátból csak neki. Merthogy a drága, hétfőn vett tápot ma már meg se akarta enni. Tekintve, hogy Dani éheztetéssel vádol, jobban odafigyelek a kutya etetésére.
Jaj, de nagyon jó ez a hűvösség!
Majd 5 órán át készültem, gyűjtöttem az erőt, hogy kivonuljak a kertbe a tuja alá egy lapáttal, hogy összeszedjem a Waczak által széttrancsírozott, és háromnegyed részben megzabált galamb maradványait, a megfelelő mennyiségű hangyával és léggyel együtt. Brrr, csak ilyenek ne lennének! Múlt héten egy halott rigót dobtam át a kerítésen, aki nem is volt széttépve, csak lefejezve. Az ilyenektől komoly lelki válságba tudok esni. Aztán a dög jön dörgölődzni, bizisten már kezdek tőle undorodni. Az tény, hogy sose szerettem úgy, ahogy elképzeltem, és ez már valószínűleg így is marad. Múltkor tetőtől-talpig bogánccsal borítva ugrott az ölembe, és ott kezdte ezeket kioperálni magából. Hát úgy kiraktam, mint macskát szarni, ahogy mondani szokták, az ajtót is gyorsan becsuktam utána. Másnap bogáncstalanul került elő, és lakásom is megúszta.

A tó már nem az igazi: kezd hűvössé válni. Gondolom, azért, mert kicsi a mélység, azért a víztömeg is kicsi, tehát az éjszakai 15-17 fokokban gyorsan kihűl. Tegnap sem úsztam, meg ma sem, de még vár ránk némi felmelegedés. Már azt is élvezem, hogy ventilátor nélkül aludhatok. Felhőtlen boldogság? Ha van ilyen, akkor biztos lehetsz benne, hogy én éppen ebben élek. Van gyönyörűbb út, mint az, ahol a kutyával sétálok? Nincs. Csupa fa, bokor, sóder, tó, hazafelé a macska kitámad az orgonabokor alól, nekiugrik Maci nyakának, aztán felemelt farokkal hazajön velünk. Szép dolgok ezek. Szeretem.

2013. auguszus 10

Kati megjött, a tőle elvárható, sőt igazából el nem várható munícióval, elképesztő mennyiségű kaját-piát hozott, és rögtön főzni is kezdett, áthívtuk Pöcköt, Szilit, akik át is jöttek, volt esti vacsora, meg esti úszás a meleg tóban, a boldogság valahol itt kezdődik. Nem tudnék nagyobb örömöt elképzelni, mint hogy a teraszomon ülnek az általam szeretett emberek, élvezettel zabálják, amit Kati megfőzött, és beszélünk hosszan.

Kati jelenléte nekem olyan, mint egy ajándék. Együtt rezgünk, egyformán gondolkodunk, nem kell azon tűnődnöm, hogy mit mondhatok, vagy nem, szabadjára engedhetem magam mindenképpen.

2013. augusztus 4.

Kati azért teremtett le, mert naponta csak egyszer úszom. Ez tényleg hülyeség, pláne ilyen időben. Kora reggel tehát úsztam egy jó nagyot. A parton nem volt más, csak én és a szemét. Utána még háromszor úsztam, utoljára az előbb, bőven naplemente után. A víz selymes, langyos, tiszta. A túlparton már égnek a lámpák, mégis egy csomó ember lubickol, nevet és csobog a sziget végénél. Alig bírok kijönni, legszívesebben onnan nézném a tévét, ha lehetne.

Már egy hete nem dohányzom. Dobozonként ezret - Hofi szavaival élve - nem fizetek ezeknek. Sajnos viszont zabálok. Próbálkozom ésszerű dolgokkal, mint prágai sonka sárgadinnyével, sajt vagy párizsi üresen, de egy tál rizs azért be-becsúszik. Ha már megfőztem. Nem kellett volna. De úgy megkívántam! Egész héten csak két zsemlét ettem bűnbeesés gyanánt.

2013. augusztus 1.

Meghozták a gyerekek a kutyámat vasárnap. Meg egy kisebb zsák száraztápot hozzá.

Előzőleg telefonon alaposan leteremtett a fiam, mondván, éheztetem a kutyáját, csont és bőr, és a 3 napra adott kaját már az első este megette. Persze, úszás után olyan, mint egy csoffadt patkány a lelapult szőrével. Lelkemre kötötte, hogy legalább kétszer annyi kaját adjak neki, mint eddig, és azóta is minden nap rákérdez, amikor felhív, hogy betartom-e ezen utasítását. Be.

Már megint költözöm! Legalábbis adminisztratíve. Megváltoztatták az utcám nevét - eddig csak helyrajzi számom volt a Kéktó sétányon -, ezentúl a Liliom utcában kell laknom. Ami ezzel jár: ismét bejelentőlapot kitölteni, kicserélni a lakcímkártyákat, értesíteni az összes hivatalt a címváltozásról, sőt még a ráckevei földhivatalba is elmenni, és pénzért átvezettetni eme új adatot a tulajdoni lapon. Mivel Dani is "itt lakik", ez rá is vonatkozik. Egy darabig elszórakozhatom ezzel.

2013. július 26.

Megint itt volt Ági két napig, jókat ettünk-ittunk és persze dumáltunk is. Ma reggel vittem ki az állomásra. Délután megjöttek a gyönyörű fiatalok: Dani Zsuzsival, meg Artúr a barátnőjével (3 év alatt nem tanultam meg a nevét, bocsánat, de összesen talán háromszor láttam....). Boldogság volt itt látni őket a házamban, és közben hálát adni istennek, hogy ilyen barátok kerekedtek Dani köré, akiket soha nem kell szégyellni. És egyik se vitte őt rossz útra. Most már, gondolom, nem is lehet. Elvitték Macit Ráckevére, ahol jó kis hétvégi bulit csapnak. Most, hogy kutya nélkül vagyok, biztos bezárom az ajtókat éjszakára, amit nem szoktam. Mindig megnyugtatott az éjszakai ugatása, mert tudtam, hogy résen van. Most aztán tényleg egyedül vagyok. Waczak nem számít. Amúgy egész nap a szemétdombon aludt a hülyéje.

A fúnyíró embert még időben lemondtam, mert rájöttem, hogy sokat hadovált, és végül nem óránként ezert kért volna, hanem még kiszállási díjat is. Inkább sarlózom, ott egye meg a fene. Nem tetszett a hangja, és kész.

Haj, megint a nagyon vörös naplementében szántam rá magam egy hátonúszásra, mert egész nap olyan meleg volt, hogy a szobából kilépni se volt erőm. De viszont estére elmúlt a zsibongás, hazamentek a nyaralók, majdnem csend honolt a tavon. Mindenkit piszkosul sajnálok, aki eme hőség elől még egy tóban sem tud elbújni!

2013. július 21.

Kedden felhívott Pöcök, hogy menjek át, Szalai és Egér is be fog nézi, ő meg egyedül van egész héten. Átmentem. Mintaszerű kertje van, minden növény csodálatot érdemel, mert látszik rajtuk a gondos kéz munkája. Miután Szalai és Egér elmentek, jól kitárgyaltuk őket. És még másokat is a társaságból. Kénytelen vagyok elismerni, hogy a mások kitárgyalása a legizgalmasabb elfoglaltság. Közben persze tudom, hogy piha! Pöcök szedett nekem vagy három kiló kajszit, amit betároltam a frigóba. Már csütörtökön ettem belőle, másnap úgy ébredtem, hogy vakaródzom, mint a rühes kutya, szidtam is a mocsok szúnyogokat. Lettek rajtam vörös kiütések. Aztán elmúltak. Aztán megint ettem barackot. Aztán szombat estére olyan lett a bőröm, mint egy másodfokú égésesé: a vörös, duzzadt kiütések összenőttek mindenütt, és viszkettem egész valómban, még a seggemen is. Alvásról szó nem lehetett. Az éjszakában - jobb híján - átnézem a viszkető kiütések címszó alatt megtaláltakat, és rájöttem, hogy valamire nyilván allergiás vagyok. Ami soha életemben nem voltam!! A tanács az volt, hogy gondoljam végig, mit ettem, ittam olyasmit, amit máskor nem. Be kellett ismernem, hogy sárgabarackot vagy húsz éve nem ettem. Elég hihetetlen, hogy ettől az általam imádott gyümölcstől legyek allergiás, de másra nem tudtam fogni. Éjjel 3-kor megittam egy kalcium Sandoz pezsgőtablettás italt, meg még bevettem egy kálcium kovaföld kapszulát, sőt egy Algopirint is. Mert már rázott a hideg, annyira kivörösödtem és felforrósodtam mindenütt, hogy szerintem lázam lett. Végül hajnali 5-kor, már világosban, úgy éreztem, talán lefekhetem további vakaródzás nélkül, és talán végre alhatom. Sikerült! Hétkor úgy ébredtem, bár nagyon fáradtan, hogy nincs rajtam kiütés. Azért nem kívánom senkinek ezt az éjszakát: többször megpróbáltam aludni menni, de a viszketés erősebb volt az alvásvágynál. És a rémület is: mi van velem?! Hol van itt sürgősségi, hol van itt háziorvos? Sehol senki, csak én, meg a kutyám. Figyeltem, nem lesz-e légszomjam, ami egy anaphylaxiás sokkhoz vezethet, de nem volt.

Alighanem jól kezeltem magam, mert szombatra elmúltak a kiütések, igaz, reggel is ittam egy calcium Sandoz tablettás italt. A hűtőben dekkoló gyönyörű sárgabarackokat pedig egy szatyorba raktam, és átadtam a kerítésen a szomszéd Zolinak. Nagyon örült neki. Utána 5 perccel hívott Dani, hogy jön hozzám. Nem bánom, hogy nem neki adtam a barackokat, isten se tudja, mi lehetett rajtuk allergiakeltő.

Megvolt a szokásos őrjöngés Dani és Maci között, amit mindig imádok nézni. Elmentünk az Erdeibe zabálni, kutyástól, megint rántott csirkemellet ettem, isteni volt. A felét becsomagolták és hazahoztam. Még ma reggel is a maradék petrezselymes krumplit szurkáltam a villámra. Dani lement a tóra úszni, volt annyi esze. A tó már igen jó. Nemsokára hazament.

Üldögélés pocsék hatalma
ó, életemnek egyetlen tartalma
Füst Milán írta ezt, de néha tökéletesen rám illőnek érzem (azért ma lesarlóztam egy halom füvet, hogy dolgozzam valamit... továbbá megrendeltem keddre egy fűnyíró embert, aki állítólag óránként ezerért nyír egy benzines, vállról indítható izével).

Az éjjel megint nem sikerült rendesen aludnom, mert az Erdeiben olyan hangos volt a diszkó, hogy miután félegykor felébredtem, esély sem volt rá, hogy elaludjak ismét. Zengett a környék. Mélységesen sajnálom a vendéglő közvetlen közelében élőket, akik ráadásul rezidensek, hogy mit élnek át minden hétvégén. Én légvonalban legaláb 300 méterre lakom, de a hálószobám ablaka feléjük néz, és tisztán hallom az amúgy kedvemre való zeneszámok szövegét is... Nem baj, ilyen a nyár!

2013. július 15.

Tegnap még hanyatt dőltem a vízben, bár már kellett hozzá némi elszántság, mert a nap nem melegítette eléggé fel a tavat. Ez a nyomorult macska egyfolytában a lábam körül sürgölődik, nyilvánvalóan zabálni akar. Pedig mostanában sokkal többet adok neki, mint máskor. Nem értem. Még a klotyóba is utánam jön, és embertelen hangon nyervog. Csak ilyenkor telepszik az ölembe, amikor vár tőlem valamit. Döbbenetesen önző. A fejét még megsimogathatom, de ha a hátához érek, harap. A fenébe, vajon miért szeretem mégis? Azt végül is nagyon élvezem, hogy velünk sétál. Akármilyen messzire. Úgy baktat, mint egy ló.

Nyílt itt a faluban egy nemzeti dohánybolt. Bementem. Egyelőre annyiért adják a cigit, ami rá van írva. Nagyon elegáns! De kártyalehúzójuk még nincs.

Ha valaki el tudná nekem magyarázni, mit jelent a meghívásoas koncessziós pályázat, akkor talán nem képzelném azt, hogy bizonyos körök hirtelen jogot nyernek nyerőgépek üzemeltetésére, amit nemrég egyik napról a másikra betiltottak. Hol élek már megint?! Ha valaki tudja, magyarázza meg!

2013. július 7.

Miki meghozta a tízezret, ha hiszed, ha nem. Tegnapi durva rákiabálásom következtében - gondolom - meg sem próbálta lelki válságát taglalni. Igaz, a kapun sem engedtem be. Rendszerint minden az arcomra van írva, nyilván az is világosan látszott, hogy a kapun sem óhajtom beengedni. Valamit hadovált arról, hogy nemsokára két részletben a másik tízezremet is elhozza, miközben mutatta a pénztárcáját, hogy már csak 3400 forintja van. Jó neked, mondtam, az én tárcámban már napok óta papírpénz sincs! Tényleg azt hitte volna, hogy most elkezdem sajnáln?!

Hej, nagyon jó a tó, ma is úszkáltam, bár ilyenkor elég sokan táboroznak a parton. Nem baj. Van élet. Meg jó sok szemét. Második napja várom a vihart, de az istennek sem jön. Kénytelen vagyok tehát locsolni. A holnap mégis jobb lesz, elmennek az autók, a ricsajozók, és marad a csend, a nyugalom. Imádom a hétköznapokat.

2013. július 6.

Bedudált ma Miki a hátsó kapun, egyből azt kérdeztem: "hoztál pénzt?", nem hozott, de hitegetett, hogy holnap 4 és 6 óra között (miért pont akkor?) hoz tízezret. Közölte továbbá, hogy lelki válságban van. Durva természetem folytán csak az ajtóból kiabáltam ki neki, hogy "én is lelki válságban vagyok, sőt anyagi válságban vagyok, már a kutyámnak se tudok enni adni, de ez kit érdekel?!" Ő valami olyat felelt, hogy "engem". Ebből következtettem, hogy szerette volna, ha beengedem, és elzengheti nekem a válságát, mivel már korábban is utalt rá, olyan vagyok, mintha anyja lennék... Tudod mit? Leszarom! Nem engedtem be, ajtót csaptam, a hátam közepére se kívánom az ő lelki válságát! Mindenki visszaélhet azzal, hogy hallgatni tudok?! Normális ez?! Kezd elegem lenni belőle. Én leírom ide, amit gondolok, ezért nem terhelek senkit a tirádáimmal, aki akar, elolvas, aki nem, az lapoz, és költség nincsen. Már régóta nem számítok arra, hogy valaki azért hív fel, mert valóban rám kíváncsi.

2013. július 5.

Ági itt volt keddtől csütörtökig, úsztunk, dumáltunk, és életem legfinomabb csirkepörköltjét hoztuk össze. Nem volt itthon se paprika, se paradicsom, ezért egy fél sűrített paradicsomot raktam bele, meg némi kakukkfüvet. Persze tejfölt is. Kiváló lett. Mivel már rég elfogyott minden köretnek valóm, végül eszembe jutott, hogy liszt még van, óriási, nagykanállal szaggatott nokedlikat főztem, mit tesz isten, az is csodás lett. De mennyire! Tegnap, mielőtt reggel hazaindult, sütöttem hat palacsintát, és az összetört csirkehúst beléjük göngyöltem, leöntöttem a szép, sűrű szósszal, dobozba csomagolva elküldtem a férjének. Állítólag morzsa nélkül megette. A maradék szószt ráöntöttem a maradék nokedlira, és mit mondjak, mennyei lakoma lett nekem.

Úsztam ma is, a víz még korántsem olyan meleg, mint az első hőhullám idején. Viszont hűsíteni képes. Éppen komor felhők gyülekeznek az égen, talán még el tudok futni a kutyával két sörért, mielőtt kitör a zápor. Nincs kétségem, hogy valami készül, mert Maci az asztal alá bújt.

Józsi bácsi:
Azt hallom, megvédik a betétesek pénzét a takarékszövetkezetekben. Ám hallottam olyat is, hogy megvédik a nyugdíjpénztárakban lévő betéteket is. Gabriella pont erre volt hivatott. Nem kell neked magyaráznom, anyukám, hogy mi lett a vége. És tán azon sem csodálkozol, ha azt hiszem, hogy megint nagy szar jön a nagy megvédés helyett...

2013. június 30.

A nagyon kedves közjegyző hölgy azt mondta, persze hogy megvárja, míg elintézem a vízművekkel a dolgot, eszében sincs megbüntetni addig. Majd megküldik nekem a papírokat, hogy a csatorna bekötési engedélye rendben, aztán mehetek könyörögni, hogy legalább részletfizetést engedélyezzenek az évi elmaradt csatornadíjak miatt. Közben Dániel is "megtért", kérés nélkül is úgy nyilatkozott, hogy igazából segítene, de momentán a hitelszámlája is nullán van, meg ő is. Ez jól esett. Megértem. Ki, ha én nem?

A folytonos fűnyíróhangok és egyéb kalapálások traumájától eltekintve tökéletes ez a hétvége is, mivel befújt a nagy szél, szomszédom abbahagyta a fűzfa maradványainak égetését, amit jól tett. Bár ma nem volt vele gondom, mert az északi szél nem a házam felé sodorta a büdös füstöt, hanem a többi lakó felé. Haragudjanak rájuk mások! E percben igazi nyugalom van, már csak azt szeretném, ha a telefon se csöngne. Márta keményen rászokott, hogy majdnem naponta felhívjon, és egy órát beszéljen a semmiről. A mai hívásán már túlvagyok, sikerült kétszázezredszer is elmondanom, hogy "kelj fel és csinálj valamit, rakj rendet, főzz vacsorát a férjednek" - ettől mindig kiborul és lerakja a telefont. Megúsztam. Szégyenletesen egyszerű ez, szégyellem is magam miatta. Bocsánat, emberek! Önvédelem is van a világon. Nem véletlenül tartok egy furkósbotot az ágyam alatt... Akár agyon is üthetnék vele valakit, aki netán besétál a házamba. Felkészültem rá. Az itteni zajokat már jól kiismertem, bár néha meglep a fagerendák hangos reccsenése bármikor, de mivel Enikő azt mondta, a fa mindig él, amíg el nem tüzelik, és addig recseg is, hát megnyugodtam.

2013. június 26.

Anyósom volt az igazi anya. Őt életem végéig gyászolni fogom, ahogy anyámat sosem. Ember volt, gyengéd volt, esendő volt, minden volt, ami anyám sosem. A légből kapott engem váratlanul, idegenként, aki még a nyelvét sem beszéli, mégis mellém állt, és ott is maradt. Soha nem fogom tudni meghálálni neki azt, amit értem tett. Ha valaki azt kérdezné, kit szeretek a legjobban, az lenne Anneliese Extra, az anyósom. És ez már nem fog változni. Egyik szülőm se ér fel vele.

	Ez nem virág volt, hanem két fatörzs, amiket egész télen egy kübliben gyökereztettem. Aztán mikor megvolt a gyökér, kiültettem, és ez lett belőle. Csodás virágok. Csak a nevüket nem tudom.

2013. június 25.

Most igazán nehezemre esne nem lekonyulni. Eljött az ember megtervezni a csatornámat, amely terv nélkül nem lehet szerződést kötni a csatornázókkal, és amely csatorna másfél éve be van kötve, nyilván egy kellő tervezés után. Amiről azonban sehol semmi papír. 8500 volt az ember, aki skiccet rajzolt egy papírra, aztán elment. E pénzért még azt is megteszi, hogy beviszi az önkormányzat műszaki osztályára a tervet. Azt mondta, menjek el a jegyzőhöz, aki kiszabta a talajterhelési díjat, és könyörögjek, biztos lehet például részletfizetést kérni. Nem fogom megúszni a több mint 50k-t az elmúlt évről. Így hagyományozta rám a házat az előző tulajdonos, nincs mit tenni. Dani pedig elfelejtette, hogy még egy csomó pénzzel tartozik jó néhány évre visszamenőleg. Elfelejtette! Ezt add össze! Hát le is raktam a telefont gyorsan. Azt mondja, megkaptam a Suzukit, mit akarok még? Na és a Twingóm, életem legkedvencebb autója, amit azért kellett eladni, mert Danielzon úgy ítélte, hogy rémesen lila? Az egész szarság ott kezdődött, hogy ebbe belementem. Ezt is elfelejtette. Csodálatos szelektív memória... könnyű lehet így élni.

2013. június 22.

Csak úgy jött a semmiből, magától: egy hatalmas repedés fültől-fülig a Suzukim szélvédőjén. Nem volt kavicsfelverődés, nem volt semmi, csak egyszerre a repedés, amit nem tudok mire vélni. Amikor azt hiszem, végre fellélegezhetek, nem lesz pluszkiadás, akkor jön egy ilyen. Ha istenhívő volnék, biztos imádkoznék, hogy segítsen, de első reakcióm az, hogy bassza meg az isten! Ez már tényleg túlzás. Mi jöhet még? És miért pont engem ver az isten? Lehet félni tőle, hogy a szélvédő egyik fele egyszer csak az ölembe esik, akkor mi lesz? Egy darabig biztos nem fogom tudni megcsináltatni.

Furcsa jelenség: a bamuszaim leveleinek fele elsárgult. Gondoltam, ha már a hosszú telet zölden kibírták, talán a nagyon aktív hangyák okozzák, amelyek a tövek közelében építkeznek. Befújtam a töveket a Biokill-lel, és láss csodát: a levelek visszazöldültek! Ilyet még életemben nem láttam.

2013. június 20.

Közben elintéztem az úgynevezett nullás igazolást, ami arra jó, hogy elődöm kifizette a közműhozzájárulást, mielőtt a csatornát bekötötték volna. Furcsa továbbra is, hogy a vízmű nem tud erről, pedig nekik kellett ellenőrizniük, hogy jól csinálták-e. Kezdek kevésbé lelkesedni az itteni adminisztrációért. Állítólag nekem kell megkeresnem a csatornabekötés tervezőjét. Annak ellenére, hogy nyilván a vízművekhez nyújtotta be a terveit. Ám ők nem tudnak róla. Vagy rohadtul lusták előkeresni.

Most éppen folyamatosan elmegy a tévéadás, ami akkor szokott lenni, ha odafönt komoly elektromos tevékenység zajlik, magyarán vihar közeleg. Nyomát se látom itt, a hold a tiszta kék égen virít, de északnyugat felé nem látok el, lehet, hogy onnan jön valami. Ma is dagonyáztam jó sokat a tóban, beszélgettem szomszédaimmal, eltelt az idő.

Sej, most jöttem ki a vízből: jobbról a rég lement nap, balról a fényes - majdnem teli- - hold a tiszta égen, a víz pedig mint a bársony. Negyedtíz van, és még nincs sötét. Ettől jó a június. Próbáltam fellelni elektromos tevékenységre képes felhőket, de csak a távoli láthatáron tűnt fel pár sötétebb folt. Ebből arra kell következtetnem, hogy a UPC szolgáltatásával van baj, nem az égiekkel. Most viszont tényleg sikerült kissé lehűlnöm, már nem folyik a képemen az izzadság, pedig nem a ventilátor sugarában ülök épp. Gyönyörű a nyár, imádom a tavat, bárcsak mindenkinek átnyújthatnám mint ajándékot!

2013. június 19.

A tavat későn próbáltam ki tegnapelőtt, addigra a víz már legalább 28 fokos volt, nem lehetett benne lehűlni. Egy órát dagonyáztam, közben jött Kati a három pitbull-szerű kutyájával, egyik aranyosabb volt, mint a másik. Úsztak, kedveskedtek, mi meg beszélgettünk. Másnap megint sokat feküdtem hanyatt a vízen, és azt csodáltam, hogy bármilyen mozdulat nélkül megtart; utoljára ilyet az Adrián tapasztaltam, előtte meg a Holt-Tengeren, no de az egész más kategória volt. Délután beállított Kati, kutyák nélkül, és legalább két órán át itt ült velem. Kezdtem kínosan érezni magam, hogyan is tudnám eltávolítani. Szívta a cigimet is, ami rossz anyagi helyzetemben külön tüskét jelentett a jó közérzetemnek. Végül megkértem, most már menjen el, mert dolgom van. Tudom én, hogy a házam varázserővel bír, aki itt letáborozik, az jól érzi magát, de egy idő után én már nem érzem jól magam, és szeretnék magamnak maradni.

Ma is henyéltem a víz tetején vagy egy órát, próbáltam úgy érezni, hogy de jó, már nincs olyan melegem, de nem jött össze. A víz testmeleg, ráadásul ma már sokan voltak, minden lejáró foglalt, és mindenfelé szemét. Mire megtettem azt ötven métert a kertkapumig, már megint főtt a fejem, mintha nem is áztattam volna magam. Megy a ventillátor éjjel-nappal, mégis kissé túlzás ez a meleg. Nem panaszkodom, hiszen majd nyolc hónapot vártam a nyárra, de a szélsőségek... nem mondom, hogy kiakasztanak, legyenek, kit érdekel, csak furcsa, hogy pár hete még télikabátban flangáltam, most meg nem tudok elég cuccot levenni magamról (már csak a bőröm maradt), hogy ne főjek meg. A kutyát sajnálam nagyon , mert nem talál enyhülést sehol, mint ahogy a macska se. Ma legalább három kilométert sétáltunk kora reggel, elmentem Marihoz, vittem neki egy szatyor kutyaszőrt Maciból, mert azt mondta, a vakondok utálják, és nála rém sok a vakond. A szatyrot bedobtam a kerítésen. Macsek végig velünk jött, mikor autó közeledett a műúton, ahol a visszaút nagy részét megtettük, behúzódott a kutya mellé, mint aki ott talál biztonságot.

2013. június 16.

A szombat nem volt kellemes. Egész nap fúrás-faragás, fűnyíró és flex hangjai, este meg dáridó az erdei vendéglőből. A tóban emberek dagonyáznak, az utcák tele autókkal, horgászok a stégeken. A kutyám lábán csúnya fekély. Orvos tanács: betadint vegyek, kenjem. Hiába, lenyalja.

A jó isten se tudja, hol szöknek be a szúnyogok a hálómba, de ronggyá csíptek, arra ébredtem, hogy nem bírom abbahagyni a vakaródzást. Felkeltem 11 felé. Egy darabig bírtam, aztán inkább a másik szobában tértem nyugovóra, ahol az ablakot ugyan nem lehet kinyitni, mert nincs rajta szúnyogháló (ami úgy látszik, amúgy is hiábavaló), szóval irtó meleg volt, de legalább takaró se kellett, és tudtam aludni treggelig.

Még este 7-kor is lubickoló gyermekek hangját hozta a szél(csend), mikor sétáltam Macival. Lehet, hogy holnap kipróbálom a tavat. Addigra elmegy a sok vendég, autó, szemét, illetve utóbbi sajnos ittmarad. No most töltök még pár cigarettát az este hátralévő részére, megnézem a heti hetes best of-ot, aztán szundi. Szasztok!

2013. június 14.

Arra gondoltam, hogy rajzolhatnál nekem valami egyedit, valami rám jellemzőt, valami örökké tartót. Kicsiben képzelem el, ilyen max 10*10cmes képet, vagy nonfigarativ dolgot, valami ejtőernyőzős extra oroszlánt.

Ezt kérte a fiam, erre varrj gombot! Rögtön tudtam, hogy tetoválásról van szó. Átestünk az én próbálom, ő megsértődik, hagyjuk a francba fázison. Végül a képek, amiket küldtem - mást nem tudtam - elérték az ő célját, megbékélve megtervezte, hogy legyen ott repülőgép, a szárnyán oroszlán, a másikon extra, a gépben pedig én. Mindenesetre megtisztelő, hogy az én arcomat sem akarja kihagyni az örökkévalóságból.

Szar éjszakám volt, éjjel háromkor a tenyerembe harapott egy szúnyog, vagy kettő, ne tudd meg, milyen rettentő érzés, hiába vakarom, nem múlik, szóval alvásról tovább szó sem lehetett. Ami előremutató a mai napon, az, hogy végre megvettem a paradicsompalántáimat és el is ültettem. Tavaly is ennyit vettem, vagy inkább többet, 300-ért, most ez 1200 volt. Tudom én, hogy romlik a pénz, de ennyire?

2013. június 13.

Ági itt volt három napig, jól elfőzőcskéztünk, iszogattunk. Tizedikén volt Márta barátnőnk születésnapja, Ági kitalálta, keressem a Mister Moonlight-ot, amit ezer éve Csopakon oly boldogan hallgattunk együtt: http://www.youtube.com/watch?v=6STQwYCY2MA

Odaraktuk a telefont, és Lennon beleüvöltött, ahogy kell. Márta azt mondta, egyrészt valami ilyet várt tőlünk, másrészt nagyon örült. Mindhárman igen boldog perceket éltünk meg, és ez a lényeg.

2013. június 8.

Egyrészt Besenyő születésnapja, másrészt anyámé, aki már 23 éve halott. Nagyon is ikrek voltak mindketten. (Egyikük még jelen időben.) Azonkívül Medárd napja is ez, szerencsére itt most nem esik az eső. Mivel kutyám nem bújik a lábam alá, arra tippelek, hogy az égszakadás ma elkerül.

Hej, azóta eltelt sok óra, most már igazából 9-e van és vasárnap, éjjel kettő. Vagy hajnal? Az még messze van. Próbáltam aludni úgy 10 óra körül, de lehetetlen. A szomszédom, aki légvonalban 50 méterre van, egy nagy társaságot lát vendégül, beüzemeltek valami karaoke-gépet, és velőtrázó hangon énekelnek vele. Tudod, megy a tüc-tüc, az áriázásra magukat alkalmasnak tartó egyének kieresztik hangukat a szegény, csendes tó fölé, de mivel a hang több irányba is terjed, kapok belőle bőven. Egyelőre gondolni sem tudok rá, hogy ágyba menjek, mert semmi értelme. Viszont abban bízom, hogy holnap sokáig csendben lesznek. Nincs vele gondom, elvégre én akkor alszom, amikor akarok - vagy amikor hagynak -, bármikor ráérek. A szombatok itt ilyenek. Talán most már érted, miért szeretem a hétköznapokat. Nemsokára az is eljön. Szerencsétlen óbégatók most jól kiadják magukból a heti feszültséget, aztán visszahajtják fejüket az igába hétfőn. Igazából sajnálom őket. Mulassanak csak, én akármeddig képes vagyok fent maradni, van csomó filmem, amit nézhetek.

Jaj, még nem is mondtam: értesítést kaptam a jegyzőtől, hogy a tavalyi talajterhelési díjat fizessem ki. Mivel nem vagyok csatornára kötve. De vagyok! Így vettem a házat. Elég komoly összeg lenne, majd 50 ezer, ha ki kellene ezt fizetnem. Valószínű, hogy csatornadíjat sem fizettem, illetve ez látszik a számlámból, tehát valami extraköltség mindenképpen ismét sújtani fog, de az nem olyan kemény. E-mailt írtam a jegyzőnek tényfeltárás céljából, kíváncsi vagyok, reagál-e rá valaha. Közben pedig nem értem, hogy lehet, hogy valaki csak úgy, titokban csatlakozzon a csarornarendszerre, mindenféle hivatalos dokumentum nélkül. Ezt a kérdést a jegyzőnek is feltettem. A füvet, ami már több mint fél méter magas, és a csatornabekötés fölött nő, direkt nem vágom le, hadd lássák, ha akarják. Már azt hittem, ebben a hónapban nem lesz pluszkiadásom, de úgy tűnik, ez hiú remény.

2013. június 6. árvíz

Józsi bácsi:
Csak regisztrált (mi ez?!) önkéntesek léphetnek be azokra a területekre, ahol homokzsákot kell tölteni. Hallottam már regisztrációról pl. az interneten, na de hogy lapátoláshoz is kell ilyen, azt hem hittem volna. Apropó lapát: futott egy csík a tévében, hogy ide meg oda segítőket várnak, de hozzanak magukkal lapátot. Szűzanyám, már lapát sincs elég? El tudsz képzelni pár egyetemistát, akik közösen bérelnek valami szűk kis pesti lakást, viszont túlteng bennük a segítőkészség, hogy vajon honnan fognak lapátot szerezni? És azzal kiutazni a helyszínre, ahol segíteni kell? Anyukám, isten óvjon bennünket, csak ezt tudom kívánni. No meg sok lapátot azoknak, akik hajlandók a gátra állni.

2013. június 3.

Elővettem a süllyesztőből a télikabátomat, felhúztam két nadrágot, zoknit, két pulóvert, és így ülök itt mostanában minden reggel, mikor 6 körül felkelek, és csak 15 fok van. Kint meg 10. Miféle nyár eleje ez?! A jó isten áldja meg a világot, hát miért nincs se tavasz, se nyár? Csak - ahogy hallom - özönvíz mindenütt (szerencsére itt csak decens záporok hullnak), de ennek mi köze a júniushoz, kérem? Attól nem félek, hogy itt bármi ki fog önteni, de közben igen sajnálok mindenkit, akit árvíz fenyeget. Kutya most úgy néz rám, mint aki mindjárt éhen hal, vagy sétálás elmaradása miatt súlyosan fogyatékos lesz - nem tudom eldönteni. Amit tehetek, hogy most elmegyünk körbe a tóparton, utána odaadom neki az utolsó félbögre tápot, s majd holnap kiveszem az utolsó létező ötezremet (Dani utalt egy tízest), és veszek neki (is) kaját.

Szomszédom szombaton lefejezte az utca egyetlen gyönyörű fűzfáját - valaki megmondhatná, hogy volt erre joga, mikor nem az ő telkén nőtt -, aztán elkezdte a friss, zöld, nedvdús lombokat mintegy négy órán át égetni. Általában szerencsésen északi szellő lengedezett, ami utcahosszan főleg Andiék felé vitte a füstöt, de volt néhány komoly nyugati áramlat, ami egyenest az én házamat árasztotta el füsttel. A harmadik órában már nem bírtam, csak úgy magamnak elkurjantottam itt a nappaliban, hogy "meddig csinálják még ezt?!", kihallatszott, a válasz rögtön ez volt a kövér banyától, hogy "amíg el nem fogy a fa". Szerencsére idővel Andi férje is elhaladt az utcán, ő nem rejtett véka alá néhány bazmeget, aminek az volt a lényege, hogy te hülye, ha vártál volna egy hetet, addigra megszárad a lomb, és simán elégetheted, de most csak telefüstölsz mindent. Különben is szombat van.

Így végül abbahagyták, de addigra mindenem füstös lett. Úgy éreztem, én is mérgezést kaptam, hisz nem volt hová bújni a mindent elöntő füsttől. A szomszéd banya hihetetlenül erőszakos, ő állította oda vékonyka férjét mindegy négy órán át a tábortűz mellé, miközben többször hülye fasznak nevezte és igen hangosan kárált arról, hogy neki igenis van joga égetni legalábbis vasárnap meg kedden. Azt elfelejtette, hogy mindez szombaton történt.

Ma néztem meg a tegnapi frizbit, ahol hajdú péter felidézte Erős Zsolt utolsó interjúját, mielőtt a Kancsendzöngára indult volna, és ott lelte volna halálát. A felesége, Hilda hihetetlen lélekerőről tett tanúságot, megmondta, hogy nem a média előtt óhajt sírni.

Még eltűnése napján fogalmazódott meg bennem: "Felmászom a hegyre, mert merek, odalent vár anyu és a gyerek, miért csinálom? Csak. Mert ha megyek, életem ettől kerek."

2013. május 30.

Értő fülekre azonnal Koltai Gabinál találtam, aki hajlandó lett volna tízezret átutalni nekem, amit persze nem fogadhattam el. De nagyon meghatott a hajlandósága, szinte már a mesék világába vitt, hogy ilyen ember még létezik? Igen! Köszönöm, ezerrel!

Dani új bankban van már hétfő óta, némely megsúgott mondatai alapján élvezi, szereti, de ezt a sort lásd olyannak, mint egy sövényt. Ami elválaszt.

Dani megkérte a számlaszámomat, amit már évek óta tudnia kellett, mindegy, a tíz rugót át akarja utalni. Hát nem lehetek egy boldog mutter? A tízest már tegnap kivettem a számlámról, most abban reménykedem, hogy mikor a NAV leveszi a 10,5 lóvét, amit még 3 évig fizetnem kell, akkor lesz elég lovetta a számlámon. Erről szól az élet: lesz-e elég lóvéd, mikor ki kell fizetned, amit ki kell?

2013. május 29.

Próbálok értő fülekre találni fiamnál, hogy legalább egy tízezrest utaljon már a számlámra, mert nem húzom ki még két hétig. Elzárkózik. Aztán már nem is válaszol. Na de!? Tényleg? Létezik ez, hogy ha adni kell, akkor jó vagy, ha kérni vagy kénytelen, akkor nem?

Válaszolt, azt írta, hogy elherdáltam a pénzem, és neki mi köze hozzá. Meg hogy zsarolom, mert azt írtam, hogy már kutyakaját se tudok venni. Ami egy nagy igazság. A következő felsorolást küldtem neki elherdálásom történetét illetően:

Volt egy 5-éves megtakarításom, ami 900k-ra rúgott. Ebből herdáltam a következőket:

és közben szégyellem magam, hogy felhánytorgatást végzek, és még azt is elárulom, hogy évek óta tartozik nekem 400 ezerrel, immár a második kocsija miatt, mert az elsőt ellopták, szóval, de komolyan, most én szégyelljem magam mégis? Mert szorult helyzetemben kértem tőle 10 ezret? Ki a fasztól kérjek, már bocs, hogy ilyen vulgáris vagyok!?

2013. május 26.

Nem lett volna gond, hogy Miki csöngetését nem hallom, aki megint pénzt kérni jött hozzám, és itt is ült vagy negyven percig, míg végül azt mondtam neki: most menj el, mert dolgom van, pénzem meg egy szál se. Sajnos észrevettem az ablakból, hogy a kapunál áll. A gond az volt, hogy a kapura szerelt dudám tölcsérszerű "hangadó" nyílásába beköltözött egy méretes pókanya az egész pereputtyával együtt. Így a duda annyi hangot adott csak, mint egy fél macskanyávogás. Egy csavarhúzóval kikapartam a családot, így azóta a duda megint rendesen szól. A családnak részvétemet nyilvánítottam. Miki pedig megértette, hogy hozzám most már csak pénzt hozni lehet, vinni nem.

Első férjem meglátogatott tegnap. Váratlanul. Mondjuk én voltam a GPS-e, mert sehogy sem akart idetalálni, de végül itt ült vagy három órát, és leginkább kibámult az ablakon. Miközben hozzám beszélt. Ezt nem értem. Szeretem, ha a hozzám beszélő ember az én arcomat nézi. Ez nem jött össze. Összbenyomásom az volt, hogy nem boldog ember. Pedig mindene megvan: nagy ház úszómedencével, kiváló nyugdíj (időben dobbantott a Malévtól), két sikeres lány, akik már férjet is találtak, szóval nem értem a távolba nézését. Annyira nem lehetek ronda, hogy nem lehet rám nézni! És ő folyton mégis kifelé bámult az ablakon, amiből itt nálam számtalan előfordul. Persze csak távozása után ülepedett le bennem az egész találkozás zacca, ekkor ismertem fel, hogy igen boldogtalannak látszott, és a folyton mellém nézése is utólag azt a képztetet kelti bennem, hogy bizonytalan, hogy elveszett, nem látja a jövőt. Beszélt, mesélte kényszerleszállásai történeteit, amik valóban izgalmasak voltak, de pár óra után már majdnem vakarództam tőlük. Isten biztos megbocsát: életemben annyi ilyet olvastam, láttam, hallottam, hogy már semmilyen hatással nincsenek rám. Amikor megkérdezte, mi van a fiammal, boldogan belekezdtem volna ennek taglalásába, de láttam, kurvára nem érdekli. Itt ült tehát egy nehézsúlyú ember - a pilótaságát is beleértve nehézsúlyú -, akit nem érdekelt semmi, ami velem történik, aki azt mondta, már csak egy barátja van (a mi időnkben több tízen voltak), akit nem voltam képes annak az embernek látni, akit valaha szerettem nagyon, pedig csak a régi nagy mosolyai, nyíltsága, életöröme kellett volna. Mindezt nem láttam. Egy boldogtalan embert láttam. Annyira sajnálom! Megöregedni már önmagában is nagyon szar, de elveszíteni azt a vonzerőt, amiért mindenki szeretett, az mégnagyobb szar. Sosem felejtem el azt a nagyon nagy röhögést kint a budaörsi vörös négyszögben, amikor volt férjem azt taglalta, milyen ronda volt a lány, így jellemezte: "az oroszlán is sírva enné meg". Akkor volt önmaga, felszabadultan nevetett együtt az egész ekipázzsal, akiknek épp oktatója volt. Ott voltam én is. Ezért is szerettem. Tegnap csak morzsáit láttam a régi, szeretett embernek, és a morzsák sem tetszettek.

2013. május 23.

Lapos macska suhan át az úton, vörös szőrén lángol a reggeli fény
halak háta kanyarog a tóban, sárga nádnak új fia nő: zöld tünemény.

Bocs, a tavasz költővé tesz. Be kellet ma mennem Dunaharasztiba, mert mint már említettem, ápr. közepéhez képest mára kaptam csak időpontot az okmányirodába. Azt mondták, Árpád utca 8-ban vannak, nos, ilyen utcát sok körözés után sem találtam, végül bementem az ingatlanirodába, ahol valaha lefoglaltam mostani házamat, és az ottani hölgy odamutatott az út túloldalára: ott az iroda. Ott is volt. Árpád utcáról szó se volt. Percek alatt elintéztek, fotó, papírok, és már mehettem is. Végre beszabadultam az Aldiba, ahol otthon érzem magam, mert Kölben is mindig az Aldiba jártunk Muttival. Furcsa ez a honvágy: oda vágyom vissza, ahol életem legboldogtalanabb időszakát éltem, és mégis nosztalgiázom róla. Szeretem a német feliratokat, mert értem is őket, szeretem a választékot, mert ritkaságok is vannak köztük, na szóval 11 ezerrel megint sikerült lefosztanom a kártyámat. Pedig visszafogtam magam. Aztán még tankolnom is kellett, szégyenletes módon 3700-ért vettem benzint, mert. És kész. Mostantól lábrázva próbálok megélni június 12-ig, amikor a következő nyugdíjam megjön. Mindig azt mondom, hű, de gyorsan megy az idő, de ha erre gondolok, akkor lassan. Túlélem, ne izgulj! Rengeteg macskakonzervet vettem, száraztápot is, meg fekete olajbogyót (ajj, de imádom!), kihúzom pár hétig biztosan. Csak ne lenne 16 fok a 26 helyett, ami most dukálna. Nem baj. Ismered a kuckóérzést? Amikor kint barátságtalan az idő, bezárkózol, bebújsz a jó kis paplanod alá, körbegyömködöd magadon, és lazítasz, miközben arra gondolsz, milyen szar annak, akinek nem jut paplan és biztos fedél, és közben még rádiót is hallgathatsz, míg el nem alélsz. Ez a ma esti programom is... Szeretem.

2013. május 21.

Lila akácok, minek a szív, ha úgy fáj... - ezt dúdolom, amikor a rengeteg, gyönyörűen virágzó lila akác mellett sétálok, és nem vagyok szomorú. Szóval a szívem nem fáj, mert nincs miért. Az akácok pedig kitesznek magukért. Mindenképp csodás a tavasz, akkor is, ha hétvégén mindenki zúgatja a fűnyírót, szemben betont kevernek, kalapálnak, de aztán eljön a hétköznap, amit én igen szeretek. Pláne, ha fiam felhív, és azzal kezd, hogy "anyucika, nagyon szeretlek!" - mi a frász kéne még, hogy boldog legyek? Nekem ez elég.

Ágit reggel vittem ki a vonathoz, tegnap jött látogatóba. Jókat dumáltunk. Immár vagy ötven éve így van ez. Tegnap bedudált egy kis srác, kimentem, kérdeztem, ki vagy. Dávid vagyok, mondta, a Miki... mostohafia, egészítettem ki a mondatot. Adj egy százast fagyira, kérte. Hát persze, hogy adtam. Igazából nem tudom, ennyiért lehet-e fagyit kapni. De hogy Miki családtagjai is idejárnak már pénzt kérni, hát... nem csodálkozom. Nem tudom, a húszezremnek vajon végleg búcsút mondhatok-e, amivel tartoznak. Pedig most nagyon kéne, mindennek a végén vagyok. És hol van még a június 12, amikor végre megjön a nyugdíjam?!

A hiúságon gondolkodtam, hogy mikor múlik el. Azt hiszem, soha. Amikor - majd másfél éve - elöl kihullott egy fogam, azt mondtam Daninak, azért nem fogadok el egy meghívást, mert így nem akarok emberek közé menni. Látnod kellett volna az arcát. Nem értette. Neki csak egy leharcolt nő voltam, mindegy, hogy fog van-e, vagy nincs, hirtelen úgy éreztem magam, mint egy hajléktalan, aki azon görcsöl, hogy vajon jól festette-e ki a száját. Tökéletesen átéreztem azt, hogy már minden mindegy, akármi hiányzik, az nem tűnik fel senkinek, és nem is számít. Hiszen már nem számítok. Tényleg elgondolkodtató, hogy meddig tart a hiúság, és hogy érdemes-e tartania egy határon túl.

2013. május 17.

Néha nem is értem, hogyan múlik el, vagy hogy egyáltalán máris elmúlt egy hét. Ifjúkori emlékeim arról szólnak, hogy fogcsikorgatva, türelmetlenül, alig bírtam kivárni egy-egy eseményt, ami fontos volt. A szenvedésre emlékszem még mindig tisztán, amit az okozott, hogy várni kell, hogy nincs itt azonnal, amire várok. Nyilván az ilyen események, csodák hányoznak mai koromból, amiket érdemes lenne várni. Akkor ezt most jól megmagyaráztam, mi?

Zita piszkál, hogy keressek képeket Walterról. Mivel azonban tudom, hogy érzékeny lelkű, átfogalmazom: kért rá. Egy órát kutattam az első fényképes dobozomban, de nem találtam semmit. Mivel nagyjából tudom, hogy nem is fogok, maximum egyet (de hol?), rá kell jönnöm: második férjemről szinte semmi emlékem nem maradt papíron. A kevés kép, amire emlékeszem, ki van kaparva, Dani kikaparta apja arcát. Sok idő eltelt, mire észrevettem, és az ő frusztrált lelkéről ez idő alatt nem tudtam semmit. Ezt nagy mulasztásnak értékélem anyai szolgálatom körében. Sosem beszéltük meg. Ilyen dolgok kapcsán érzem úgy, hogy egy jó anyával ez nem történt volna meg. Szóval elég rossz anya voltam. Ma már persze mindegy, egy öreglány, akitől a fia rég elköltözött, alig tud rossz lenni, de a múlt tud furdalást okozni és fájni is.

Egész délután vártam a bejelentett vihart, ami átsöpör az országon, de csak alig nemrég köszöntött be, bőven este. Mivel kutyám az utolsó séta alkalmával alaposan belebújt egy levéltetvekkel fertőzött bokorba, miáltal háta és feje ragacsos anyaggal lett gazdagabb, számos kézmosáson kellett átesnem, miközben a dörgésektől remegő testét masszírozgattam a lábam alatt, ahol egyedül üdvözítő menedéket talált félelmében. Az eső végre zuhog, aminek kertem és egész környezetem bizton örülhet - a leglassabban haladó autók is nagy port vertek fel az úton -, isten áldja Délegyházát! Szeretem a zuhogó eső hangját hallani a tetőn, mindaddig persze, amíg valahol be nem folyik a víz. Amitől a gondviselés óv, remélem. Egyelőre.

Mondtam már? Nem. Dani itt volt a héten, váratlanul beállított kedden, amolyan utólagos anyák napi látogatást letudva. Én az ünnepeknek sosem tulajdonítottam nagy jelentőséget, főleg, ami engem illet, nem haragudtam érte, hogy pont anyák napján nem volt kedve még kikelni sem az ágyból. Van elég baja mostanában. Most eljött, a kutya persze megint magán kívül volt a boldogságtól, sétálni is elvitte. Aztán meghívott az Erdei vendéglőbe egy ebédre, teljes volt a nap. Igaz, úgy három órát teljes csendben, olvasással kellett töltenem tévénézés helyett, mert a számítógépemnél ült, és leckét írt. De legalább egy beadandó dolgozatát sikerült elkészítenie, amiért ez nem volt részemről nagy áldozat. Sajnos, hiába tűnik nyunyákosnak, annyira imádom ezt a pasit, hogy arra nincs szó. Szép nap volt.

Előtte szombaton meg Pöcök hívott fel, hogy menjek át hozzájuk, hisz már vagy három éve nem voltam ott. Alig találtam oda, mert a fél méteres sövényük a kerítés mellett már két méteresre nőtt. Jókat dumáltunk, boroztunk, Szili egy "tábori" wokban (gázpalack, kondér, szélfogó, wok) igen színvonalas ebédet sütött: csirke, zöldségek, krumpli, plusz főtt spárga. Jó elbeszélgetni olyanokkal, akiket egyrészt nagyon szeretek, másrészt sok éven át sok közös élményt szereztünk. Így tudtam meg azt is, hogy a Magyar Repülő Szövetség főtitkára várhatóan egy 25 éves lány lesz. Akinek nyilván fogalma nincs a repülésről, mert mostanáig iskolákba járt, és Romániából érkezett hozzánk. Erre varrj gombot! Ha tucc.

2013. május 10.

Állítólag árvaszúnyognak hívják ezeket a horribilis nagyságú, szúnyogszerű lényeket a rettenetes hosszú, egyszál lábaikkal, akik minden este megkeserítik az életemet. Ugrálok fel a légycsapóval, hajtom, űzöm, le is csapom őket, bár eközben szörnyű lelkiismeret-furdalásom van, de alig tudok másra figyelni, mint az ő zengő szárnyaikra. Ez egy horror! Ma végre felakasztottam a hátsó ajtóra a sufniban tárolt szalagfüggönyt, találtam továbbá egy részleges szunyogháló-ajtót (az alja hiányzik), amit betámasztottam az első ajtó keretébe, így ma 15 helyett csak 3 rémséges lény jutott be hozzám (az egyik most szállt a képernyőmre, de mire elfutottam a légycsapóért, felszívódott).

Dani ma szenvedett utoljára a Budapest Banknál. Holnaptól szabad ember! Ezt a képet küldtem neki utoljára:

Maci nem hóesés miatt ilyen, hanem mert bebújt a virágzó bokorba, és reá hullott rengeteg virágszirom. Holnaptól tehát fiam boldog ember, és ettől persze én is szárnyalok. A következő két hétben valamikor biztos meglátogat - csak 27-én kezd az új bankjában -, hogy pótolja az anyák napi elmaradást, tehát még egy ok, hogy örüljek. Az élet csupa öröm itten!

2013. május 8.

Megesküdnék rá, hogy tegnap még nem volt az akácfákon virág - levél is alig -, mára pedig mind kivirágzott. Illatorgia! A természet rohamtempóban hozza be a lemaradását, amit csak értetlen csodálattal tudok szemlélni.

Tegnap felhívott Sanyi, hogy félkettő körül meglátogatna, mert erre jár. Mindent rendbe vágtam, takarítottam stb. Egy óra után telefonált, hogy akkor most melyik házban is lakom, a 18a-ban, vagy a b-ben? Az Andor utcában járt... Nemcsak én vagyok feledékeny. Egy hónapja beszéltünk, elmondtam neki, hogy már Délegyházán lakom. Elfelejtette. Nem baj, legalább rendet raktam, persze nem volt ideje 30 km kitérőt tenni oda-vissza, majd máskor találkozunk. Jó lett volna egy nagyot dumálni annál is inkább, mert megint egésznapos áramszünet volt. Ami 3 körül ért véget.

Holnap megint fogorvos... de - mint tudjátok - hős vagyok. Megyek.

2013. május 6.

Hát persze, hogy miki nem hozta vissza a baltámat, amit ma délelőttre ígért, és tegnap kérte kölcsön, hát persze, hogy megint locsoltam, mielőtt kitört a zápor, hát persze, hogy fiam mégse jött el engem mint anyját (anyák napja volt tegnap) megköszönteni, mert délelőtt 11-kor felébredvén rohadtul fáradtnak érezte magát, hát persze hogy azt mondtam, bármikor jössz, ugyanúgy fogok örülni (ezt egyébként komolyan gondolom annak ellenére, hogy Mari elképzelni sem tudja, hogy egy ilyen ünnepet ki lehessen hagyni, és retorzió ne érje a bűnöst), szóval igazából szép napom volt, a villámlás-dörgés alatt Maci a lábaim alatt reszketett megint, a macskáról nem tudok, de nem veszett el, a rengeteg orgona kezd már barnulni, bár illataik még bódítják hajnalaimat (már egy hete felraktam a szunyoghálót, amihez teljesen nyitott ablak kell), tehát alapból jól vagyok, nem is értem, ki gondolhatná azt, hogy nem.

2013. május 1.

Éljen május elseje! stb. Meglepett a dunai légi parádén, hogy Besenyő Veres Zolival közös programot vállalt. Besenyő gyengéden szólva fenntartásokkal viseltet VZ iránt (baszottul utálja, töröld!), de az esemény szép volt mégis (csak tudnám, hogy vették rá Pétert erre?!).

Je, a konyhám kész van, a bútorok is a helyükön, heuréka!

2013. április 26.

Három darab gyíkhulla... ez már sok nekem. Szeretem a gyíkokat. Sajnos, Waczak százszor gyorsabb náluk, és imád eljátszani áldozataival.

Megjött a járólap végre. Hétfőn kezdenek a fiúk. Már biztos, hogy majdnem nullára lefogyasztom a számlámat, én hülye, valamikor azt képzeltem, lesz pár százezer tartalékom... álom.

2013. április 24.

Ó, a számítógépem se örökkévaló, besokallt, napokig egy nagyon ügyes és elszánt ember tisztította, javítgatta, szerencsére igen közel, Dunavarsányban. Én itt csupa szimpatikus és hozzáértő emberrel találkoztam eddig. A háza félkész, bepucolatlan falak, félkész tető, ő pedig küzd a fennmaradásért. Számlái sorban állnak, mindig azt fizeti ki, amelyik a legsürgősebb. Szerintem ez ma egy látlelet a "köznépről", aki én is vagyok. Bár én mániákus számlafizető vagyok: időben elutalok mindent, inkább ne legyen kajám, vagy cigarettám, de első a kötelesség. Mélységesen együttérzek azzal, aki már képtelen tovább lépni, mert nincs hová. Nem tartottam túl soknak, hogy tízezret kért két számítógépem rendbe rakásáért (a második csak tartalék, arra másolt át csomó fájlt erről, amin írok, de az is tele volt vírussal, mint ez). Olyan kalózprogramok vannak ma már, hogy teljes jóhiszeműséggel letöltött programok mellé beékelődnek azok, amikre nem voltál kíváncsi.

Figyelj, három nap alatt virágba borult a cseresznyefám, a sarkon a húsz méteres orgonabokor, nem is értem, hogy lehet ilyen gyorsan levelet, virágot hozni. Elképesztő dinamikával működik a késői tavasz, és be is hoz minden lemaradást.

Az állatorvos tegnapra ígérte látogatását egy veszettség oltás kapcsán, de nem jött. Elkönyveltem: biztos vannak esetek, amik sürgősebbek, valódi betegség, sérülés stb. Ma reggel megjött, és ugyanezt mondta, miután elnézést kért. Már előbb kibontottam egy doboz cigit, mert tudtam, hogy kérni fog egyet. Úgy is lett. Míg szívta, egy pilótáról mesélt, aki itt lakik, és a Malév megszűnése miatt most Kínában repül. Fodor nevű, mondtam, nem ismerem. Igazából azt sem értettem, honnan tudja, hogy nekem közöm van a repüléshez, mert amennyire emlékszem, ilyesmiről sosem beszéltem neki. Ez a fickó nagyon laza, nagyon jóképű, és ahogy hallom, jó állatorvos is. Ismer mindenkit, akihez azelőtt Pesten jártam. Már az is tetszett, hogy Maci tarkójába nyomta az injekciót, ahol sokkal kevésbé fáj, mintha a seggébe adta volna. A kutya meg se nyikkant, viszont előtte köröket futott, mert tudta, hogy ez itt egy állatorvos. Kértem, hogy a végén simogassa meg. Ehhez ugyan magamhoz kellett csalnom a kutyát, de megtette. A kutya is, meg az orvos is. Remélem, Maci ebből úgy került ki, hogy nem kell félnie tőle.

A fürdőszoba előtti zugban kezdődik a lépcső, ami az emeletre visz. Ott valaki, valami elhullajtott egy kajadarabot, amin hirtelen ötven hangyát találtam. Jaj! Eddig még sosem sikerült kiderítenem, honnan jönnek, de logikusnak tűnt, hogy a hajópadló réseiből. Beszórtam őket sütőporral. Azóta csak pár hangya kóvályog - a lassújáratúak közül, szerencsére - a fürdőben, akikkel simán leszámolok (a fürdőszobai lefolyót mindenesetre leragasztottam ragasztószalaggal, mit lehet tudni?). Nagyjából ugyanez történt a konyhában. A macska tálja télen mindig ott állt a sarokban, s egy tavaszi napon ellepték a hangyák. Nem kívánom neked! A tál azóta a pulton van, ha nagyon nyervog, kap bele Waczak pár konzervfalatot, de rögtön fel is veszem, ha megette, ha nem. Sütőport bőven szórtam ott is, de képtelenség megállapítani, honnan jönnek. Ezért aztán komoly döntésre jutottam: kicserélem a padlót a konyhában! Most fehér járólappal van borítva, amit azért utálok rettentően, mert fehér - nálam semmi ne legyen fehér! -, és azért pláne utálom, mert rosszul van lerakva, mert régen csinálták, és alatta ki tudja, mi zajlik. Vasárnap megrendeltem a neten az új járólapokat, tegnap hívtak, hogy holnapra megjönnek. Közben felhívtam Csodálatos Tamást, aki gáz- és vízszerelő, de máshoz is ért, tudtam, hogy lesz egy sógora, aki burkoló. El is jöttek, meg is nézték, állítólag 15 ezerből megúszom. Én sokkal többre gondoltam, tehát boldogan mondtam erre igent. Közben még jól is érzem magam, hogy a helyi vállalkozókat támogathatom. Nyilván nem fogok számlát kérni, nyilván saját zsebükre dolgoznak. Legyen nekik jó! Meg mindenkinek. Már csak azt a 3 napot kell túlélnem, amíg ez tart: feltörik a ronda, fehér járólapot, utána a helyét leöntik valami szintkiegyenlítő trutymóval, majd végül lerakják az új lapokat, ami szárad, addig nyilván se főzni, se mosogatni nem tudok majd. Kibírtam már ennél többet is. Csak kezdődne el, alig várom. Drukkoljatok!

2013. április 18.

Visszagondoltam a kedves repülős társasággal tett floridai kirándulásomra, ahová Danit is magammal vittem, aki akkor 18 éves volt. Mondhatom, a kamaszkor rémséges szakaszában leledzett. Égett a pofám minden mondata, minden megmozdulása miatt. Másoknak kellett rászólniuk, hogy így nem beszélünk anyánkkal stb. Szégyelltem magam nagyon. A társaság egyik anyája, aki ezen már túlvolt, megnyugtatott: egyik napról a másikra el fog múlni! És igaza lett.

Sokszor felmerül bennem a kérdés: vajon jó anya voltam-e, vajon mindenre kellően reagáltam-e, jól tereltem-e a jó irányba... Ha benned nincs ilyen kérdés, akkor szerintem nem vagy jó anya. Soha, de soha nem hihetjük azt, hogy mindent jól csináltunk. A jó szándék rohadtul nem elég, csak a tettek számítanak, az, amit a gyerek felfog egyáltalán, és attól a jó irányba fordul. Jó esetben. Bevallom: kezdek megnyugodni 30 éve tartó kételyeim után (no de vazze, 30 év nem kevés kételkedni!!!), hogy talán mégis jól csináltam. Erre a dologra (gyereknevelésre) kiképzés, tanfolyam nincs, mindenki maga tanulja a saját kárán. A világ legfontosabb feladatát senki nem tanítja, csak ugatja, de nincs ott veled, hogy tanácsot adjon egy vészhelyzetben. (Emlékszem egy estére, amikor olyannyira el voltam keseredve csemetém viselkedése miatt, hogy a konyhapultba vertem a fejemet, és bőgve azt skandáltam, hogy el akarok menni, akárhová, csak el innen! Mivel emlékszem rá, nagyon komoly lelki lószar lehetett.)

Dani délelőtt hívott, hogy úton van hozzám. Alig volt időm megfésülködni. Napozott a teraszon, és oly mértékben élvezte a zöldet, a madárfüttyöt, a szabadságot - s főleg a kutyáját, aki magán kívül volt -, hogy régi énem jutott róla eszembe, amikor borotvával elvágtam az ujjamat, hogy kimehessek Gödre, mert akkor is tavasz volt. Ő egyéb okból ment betegállományba, de a cél ugyanaz volt. Élvezni a tavaszt! Elnéztem a napon pörkölődő gyerekemet, és tudtam, már nincs vele dolgom. Mindent tud, mindent kézben tart, nincs szüksége rám. Legfeljebb akkor, ha kicsit rosszabbul van, és anya kell neki. Mivel egész nap áramszünet volt, nem tanulhatott nálam online, és főzni se tudtam neki, tehát elmentünk az Erdei vendéglőbe, és nagyon jó rántott csirkemellet ettünk petrezselymes krumplival. Ültünk a kerthelyiség padján, és azt találtam mondani: most semmi nem hiányzik, még te sem: tökéletes ez a nyári nap. Ő is így érzett, láttam.

Gyönyörű nap volt, ráadásul váratlanul. Úgy tűnik, biztos állása lesz egy másik banknál, ahol jól megfelelt az interjúkon, így ő is nagyon bizakodó. Mostani állását rémesen utálja. Csupa szép reménnyel vagyunk tele, és kérem, szeretném, ha ezt senki és semmi nem írná felül! Hadd legyek boldog még egy kicsit ennyire!

2013. április 16.

Sok minden történt az elmúlt 2 hétben. A legfontosabb: kitört a tavasz. Az ajtó nyitva egész nap, kutya-macska ki-be járhat végre, nem kell felugranom, hogy egy ugatásra kiengedjem Macit, vagy azt figyelnem, hogy Waczak ott ül-e az ajtónál kikéredzkedve.

Kis kertem elkezdett virágozni. Az ibolyákat, nefelejcseket, százszorszépeket, nárciszokat nem mutatom, a kék, buzogányszerű virágocskák nevét pedig nem is tudom, de gyönyörűek. Az egyik bambuszom tövében két új hajtás van, az egyik már az ősszel kibújt, de szerintem megállt a növésben a sok hó miatt, mivel a második, későbbi születésű már le is körözte.

Ági itt volt három napig, jókat főztünk és dumáltunk. Hatalmas munkagép jelent meg tegnap az utcámban, azt tette, amit reméltem: nagy kotrólapátjával elegyengette a sódert, ami telis-tele volt kátyúkkal.

Kétszer voltam hős: fogorvosnál jártam. Múlt kedden kioperáltak egy rég halott gyökeret, ettől féltem a legjobban. Délegyházára kellett jönnöm, hogy egy rettentő ügyes, és főleg kedves orvosnőt találjak, aki beszélget, nevetgél, és úgy működik, hogy már nem is félek tőle. Az asszisztensnője dettó. Ingyen! Ma voltam másodszor, fél óra alatt annyi információt szereztem tőlük (jogosítvány, háziorvos, intézkedés, önkormányzat ügyben), mint egy év alatt senkitől. Mondtam is nekik: ez a hely jobb, mint egy kocsma, ahol mindenki mindent tud mindenkiről. Jót vihogtunk. A szomszéd ajtó mögött, ahová átirányítottak, míg hatni kezdett az érzéstelenítő, el tudom intézni a jogosítványom hosszabbítását. Mindössze 2500-ba fog kerülni. Ott is egy orvosnő fogadott, szerencsére. Csodálkoztam: nem küld mindenféle vizsgálatra máshová? Azt mondta, álljak a falhoz, és olvassam a szemközti táblán a betűket a piros csík alatt. Mindet elolvastam. A szemem jó, mondta, más meg nem kell. Adott időpontot péntekre, és kész. Pesten szerintem nincs ilyen. Hallottam másoktól, hogy EKG-re, szemészetre, ki tudja még hová küldik az embert. Mázlista vagyok már megint.

Hogy tovább vigadjak, mert ezen csak vigadni lehet: tudtad-e, hogy pártunk és kormányunk gondoskodik a fiatalok párválasztásáról is? Mert szegény egyetemistáknak nincs idejük ismerkedni, segítségre szorulnak. Kíváncsian várom, hol és hogyan fogják megszervezni, hogy az ifjak és a hölgyek összejöjjenek egymással. Hej, eszembe jut a Majakovszkij utcai tánciskola: a nagy, parkettás terem egyik oldalán a lányok álltak, a másikon a fiúk, és volt egy határozott nőszemély, aki dirigált, ki kit hogyan öleljen át, és mit lépjen. Az emlék kedves, mert nagyon fiatal voltam. Ott aztán a spontaneitásnak semmi szerepe nem lehetett. Azzal kellett táncolni, aki véletlenül szemben állt. Vajon ez az idő fog visszajönni?

2013. április 4.

Április négyről szóljon az ének,
felszabadulva zengje a nép
érctorkok harsogva zúgják a szélnek
felszabadítónk hősi nevét!

Persze ma már az érctorkok mikéntjén is el tudnék andalogni, de hogy ez a dal, a szöveg így beíródott az agyamba, az jelent valamit. Valakik valamikor jól csinálták a propagandát. Most néztem egy tévéműsort, egy fiatal sráctól megkérdezték, mit jelez áprililis négy, és fogalma nem volt. Amiből nekem egyenesen következik, hogy a szüleinek se. A következő gondolatom persze az lett, hogy kurvára elment az idő, mert egy huszonéves fiatal mondjuk 50 éves szülei sem jegyezték a dátumot, nem ismerték már a fent idézett dalt, amit nekem kötelező volt megtanulni az iskolában. Ergo: megöregedtem! A fenébe.

Látszik, hogy kilóg a vámpírfog a szájából: ez egy gonosz macska.

2013. április 3.

Jaj, srácok, biztos ti is úgy vagytok vele, hogy a francba már a téllel! Hét hónapja tart, és már csak 5 hónapunk maradt valalmi másra. Nem szívás? (Bezzeg Floridában ilyesmi nem fordulhat elő!)
Tavaly április 1-jén költöztem ide, akkor húsvét vasárnapja volt, most meg ugyanez a dátum húsvét hétfőjére esett. Az időjárás pedig semmit nem változott. Sártenger a kertemben, ha kutya-macska benyomul, nyomok bőven vannak, nyilván felmosás is aktuális. De a régóta csíráztatott paradicsom- és napraforgópalántáimat sem tudom kiültetni, mert elfagyhatnak.
Örülök, hogy már egy éve itt lakhatom, tényleg. Most már igazán csak a napfényre és a tavaszra volna szükség, de gyorsan. Dani meglátogatott húsvét vasárnap, kutya teljesen kiakadt, én még ilyen sírás-rívást, nyomulást nem láttam. Folyton ott kellett lennie érintésközelben, ha tehette volna, teljes testével rámászik Danira. Folyton ezzel próbálkozott. Én soha nem kaptam ilyen visszajelzést a kutyámtól, ebből is látszik, ki az igazi gazdája. Aki én sose leszek. Ők ketten valami különleges kapcsolatban vannak, aminek egyrészt örülök, másrészt sajnálom nagyon, hogy ilyen irtkán találkozhatnak.

2013. március 30.

Ha valaki megkérne, magyarázzam el, mit jelent a freudi elszólás, azt hoznám példának, amit Békesi Lászlótól hallottam a tévében: "a magyar adófideszedők pénze..." - ide most sok mosolyjelet kéne tennem, mert nyilvánvaló szóbotlásról van szó, de tekintettel Békesi úrra mint jelenségre (elegáns, visszafogott, művelt, szakértő, valódi úriember), nem teszek jeleket. Csak azt találom kétségbeejtőnek, hogy már az ő nyelve is képes megbotlani.

2013. március 25.

A francba, már harmadszor kellett kirohannom a partvissal, hogy lekotorjam a UPC tányérjáról, meg a vele szemben felszerelt adóról a havat, mert a tévéadás kezdett atomjaira hullni. Utálom a déli szelet! El sem tudom képzelni, mit tehet az, akinek mondjuk a háztetőjén van a tányér, vagy egy oszlopon - látok itt ilyent - hat méter magasan. Az elmúlt, 15-i hófúvásban csak egyszer kellett söpörnöm, de akkor északi szél fújt (eltartott egy ideig, mire rájöttem, miért szűnt meg minden tévéadás, de végül sikerült, söpörtem).

Van azért jó is: reggel elvitte Imi az autómat, és hatkor visszahozta levizsgáztatva, 30 ezerért. Nekem megérte, hogy a kanapén ülve vészeltem ezt át, mint egy kofidiszes, és most minden rendben van.

Rogán Anti kitalálta, hogy Peter Falk szobra kéne a Falk Miksa utca végére. Anyám! Ennek a Falknak annyi köze van a másikhoz, mint nekem Rogánhoz. Gyerekek, itt már tényleg bármit meg lehet tenni? Csak azért, mert valakinek jó ötlete van? Én is szeretem Columbo hadnagyot, nincs ezzel baj. Szobrot azonban inkább a feleségének állítanék, akit évek (évtizedek!) óta hiába szeretnék megismerni. Arra biztos ezrek lennének kíváncsiak. Elég sokszor megkérdeztem már, de megint: hol élek?!

Nem volt más zsebkendő a közértben, csak az, amit nyilván gyerekeknek szántak. Zöld és sárga takonyszínű kis nyuszik vannak rajtuk, nem is merem elővenni olyan helyen, ahol mások láthatják.

2013. március 22.

Sok rossz hírt hallok, többek között azt is, hogy megint leminősítik kedvenc országomat, meg hogy Cipruson megadóztatják (vagy -nák) a százezer euro fölötti bankszámlákat. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy sosem lesz százezer eurónyi megtakarításom, de az elv megrémít. Ha országunkban a matolcsizmus kitalálna valami hasonlót, lehet, hogy már pár százezer forintnál kezdené az adóztatást. Igazából már évek óta ettől félek. Aztán majd jön valami hirtelen benyújtott törvény, ami ez alól mentesíti azokat, akiknek rengeteg a lóvéjuk. A félelmem arra irányul, hogy megint mi, csórók fogjuk megszívni, de nagyon. Élnék inkább Cipruson! (Voltam ott kétszer, elsőre Dani is velem jött, szóval tényleg tudom, milyen ott létezni. Jó!)

Most épp itt megy le a nap a kertem végében. Talán észrevetted, hogy a nap az év során minimum 45 fokot vándorol. Már ami a felkeltét és a lementét illeti helyileg. Ezt most a postaládámhoz viszonyítom (jobbra lent egy fehér doboz), aztán majd később beszámolok az eltolódásról. Amúgy jól viselem, hogy már reggel 6-kor világos van, ahogy beköszöntött az új év, szinte napról-napra rövidültek az éjszakák. És ez még csak fokozódik! Hajrá, tavasz, a fene essen beléd, hogy ennyit késel, hisz megint mínusz 10 fokokról beszélnek! Már eltakarítottam a kedvenc bambuszaim tövéről a felhalmozott avart, ami a fagytól védte őket, így nem tudom, mi lesz velük. Egy tálban napraforgók csíráznak, egész szép, zöld szárakat eregetnek, egy másik dobozban paradicsompalánták dugdossák ki fejüket, csak még nem merem őket kirakni a vad természetbe. Ejnye, legyen már tavasz!!

2013. március 16.

A 17 négyzetméteres betonbunkeres nappalimhoz képest persze nagyon tágas itt a tér, bizonyos szögekből nézve akár hét méter is lehet egy irányban. Nem szégyellem magam ezért. Mármint azért, hogy ilyen házban élhetek. Megdolgoztam és megszenvedtem érte.

Miután két barátnőm is felvetette, hogy lehet rádióhallgatás nélkül élni, előszedtem a süllyesztőből egy reám hagyományozott rádiót, amiről azt hittem, csak cd-lejátszó, de nemcsak az volt, volt hozzá két hangfal, ezt beüzemeltem a hálómban a polcon, azóta egész éjszaka hallgatom a Klubrádiót. Nyilván számtalanszor alva, félálomban, agonizálva, de arra lustán, hogy elnyúljak a kikapcsológombig. Még álmaimba is betüremkednek a zenék, a mondatok, jobban alszom tőlük. És már hajnalban hallgathatom a friss híreket. Ha a fülem épp nyitva van. Ez az új alvásstílusom, és bizony néha már alig várom, hogy aludni menjek.

Mondtam már, hogy a gázérzékelőmet kiiktattam? Volt egy éjjel, amikor végig pippegett, még jó, hogy az emeleti hálómba alig hallatszott, pláne, ha a fülemre húztam a paplant. De azért hallottam, és idegesített. Amikor dezodorral fújtam be magam, rikoltozni kezdett, mint akkor is, mikor egy cigivel a közelébe mentem. Elegem lett belőle, kihúztam a dugóból, és elkönyveltem, hogy megint kidobtam 7 rugót. Végül is van kutyám, macskám, akik a földön döglenek, ahol a co2 szokott tanyázni, majd ők jelzik, ha zűr van, ingyen. Amúgy meg mindenki kapja be, aki ennyiért ad egy ilyen készüléket, ami mellett még dezodort se fújhatok magamra, ha nem akarom, hogy teleüvöltse a házamat.

2013. március 15.

Halk fohászom, ami arra irányult, hogy ma ne történjen semmi jóvátehetetlen, az időjárás jóvoltából meghallgatásra talált. Köszönöm! Itt is egész nap dühöngött a szél, meg persze egész éjszaka, hótorlaszok épültek a ház oldalánál, szegény Maci házába is teljesen bezúdult a hó. Mikor reggel beengedtem az állatokat, először Maci türemkedett be, másodjára a macska, aki elfoglalta a házát. Volt bátorságom délelőtt sétálni menni, bár nagyon fenyegető volt az időjárás, végül is nem bántam meg. A hó alatt latyak volt, ami nem csúszott. Ennek ellenére úgy szoktam totyogni, hogy már magam is röhögök magamon, és még el is fáradok a túlzott óvatoskodástól. (Figyu, aki egyszer seggre esett, és három évre nyomorék lett, valszeg hasonlóan viselkedne...)

A világ gyönyörű, minden lehető felületen hófehér hó ül, már csak azt várom, hogy mikor olvad el. Nézem a híreket sok szerencsétlen elakadt autósról, és önző módon arra gondolok: milyen szerencse, hogy nem én vagyok az. Ugyanakkor nem értem, miért indultak el, amikor lehetett tudni, hogy mi várható. Túl sok a hülye ember, vagy aki azt hiszi, ő mindennel megbirkózik. Azon persze majd még sokat fognak rágódni jobbról-balról, hogy ki mikor és miért nem időben lépett, hogy segítsen. Jó kis gumicsont lesz ez is.

2013. március 14.

Ady Endre: Ma még egymást összetévesztjük, holnap egy leszünk, észre se vesszük.
Így legyen! (Közben nem értem, hogy lehet valaki ennyire bölcs, aki sokkal fiatalabb nálam... El kéne már kezdenem bölcselkedni.)

Dani nem tudott eljönni tengap, pedig nagyon vártam. Egy hónapja már kivette a szabadságát, de tegnapelőtt szóltak neki, hogy nem mehet, túl sok az ügyfél a bankban. Minden nap döngölöm belé, nehogy meggondolatlanul otthagyja az állását, mert ki tudja, hol és mikor tudna másikat találni. Amitől az én szívem fáj, az, hogy boldogtalan a munkahelyén, mondhatni, utálja. Mivel én soha életemben nem dolgoztam olyan helyen, ahol ne szerettem volna lenni, ezt alig tudom megérteni. Csak azt értem, hogy irtózatos szerencsém volt. Ami nem lehet mindenkinek. A mai világ egészen más.

Durr az ajtóm üvegén: minden szokatlan hangra ki vagyok hegyezve, szóval kinéztem. Egy szerencsétlen cinke ült a teraszon félárbocra eresztett szárnnyal, láthatóan azt se tudta, hol van. A becsapódása nyomát láttam az üvegen. Számtalan gondolat futott át az agyamon: behozom, meleg rongyba csavarom, hisz kint szinte hóvihar van, aztán úgy döntöttem, a cselekedeteim több stresszt okoznának neki, mint amit már elszenvedett. A túlzott gondoskodás néha több kárt okoz, mint ha hagyjuk a dolgokat megoldódni. Fél óra múlva a kismadár már nem volt ott... és nem azért, mert a macskám kint van: ő bent döglik az emeleten, a wc-szőnyegen.

Szoktam nézni Laci bácsi konyháját, sokat bosszankodom rajta. Felütött tojás, mondja. Próbálj felütés nélkül tojást keverni, veszekszem néha hangosan. Aztán mindig megkérdem magamtól: mi a fasznak nézed ezt, hisz soha nem mondja meg azt sem, mit meddig kell főzni, sütni!? Néha tényleg önkínzó üzemmódban vagyok, és nem értem, minek.

Láttam egy riportot: szőke nő borpincében, borász elmagyarázza, hogy kell fogni a pohár szárát, majd megforgatni a nedűt a pohárban, kóstolás előtt. Nő kérdi: "az mindegy, hogy melyik irányba forgatom?"

Mi lesz holnap? Félek. Egyrészt attól, hogy hóviharban, sárban, latyakban kell helytállni; ez biztos sok embert elriaszt az ünnepen való részvételtől. Én szeretném, ha nagyon sokan vonulnának, ez itt a másrészt - ha már egyrészt is volt -, szóval másrészt attól félek, hogy balhé lesz, hogy ez elkerülhetetlen, ahogy hegyeződnek a kedélyek. Adja Isten, hogy mindenki épségben érjen holnap haza, ennyit kérek.

Most kezd a hó keresztben esni az ablak előtt, amin épp kinézek, nyilván valami szélnyírás esete forog fenn itt a ház sarkánál. Igen, a tuják is nekiálltak ringatózni, eddig szélcsend volt. Elmúlt 4 óra, ideje, hogy ideért a front. Dani már délben mondta, hogy Pesten havaseső esik, ide meg csak most jött el. Lassan teljesen hóvá válik. Sajnálom a kis, zöld leveleket, akik már kidugták fejüket a rügyekből szerte, de azért bízom benne, hogy ennyit kibírnak.

2013. március 11.

Ritkán kérek a Jóistentől bármit is, de ahogy jövő ilyenkorra gondolok, úgy érzem, kérnem kell: Add, hogy senki ne vesszen el! Már a pár nap múlva bekövetkező ünneptől - márc. 15 - is félek, de a jövő évi választást én háborúnak látom.

Az igazság szép dolog, jó dolog, de akinek hatalma van, nem szorul rá. Ezt Mikszáth Kálmán mondta. Honnan tudta vajon?

2013. március 10.

Még sosem fájt a fejem. Vagy nem vettem észre? Magas a fájdalomküszöböm, azt már megtanultam észrevenni. Mindegy, a fejfájás nekem nem mond semmit (a fogfájás sokkal többet). Néha elgondolkodom, vajon hogy fogok kimúlni e világból, de még nem jöttem rá. Időnként érzek a szívem körül apró fájdalmakat, igazából reménykedem is, hogy majd az visz el, és legalább gyorsan, de nem fogadnék rá. Így aztán alapból túlélésre vagyok predesztinálva.

Szeretnék borzalomreklám-díjat adni: biztos láttad, mikor egy piszoár mászkál egy férfi után... Valami rettenet! Nemcsak azt csodálom (negatíve), aki kiötlötte, hanem sokkal inkább azt, aki képes volt fizetni érte. Érthetetlen.

2013. március 5.

Centroplane: mond ez nektek valamit? Nekem sokat. Sok év óta fennálló, tisztességes, megbízható légitársaság volt Budaörsön, Fedő égisze alatt. Aki nem tudná, Fedő Hajdú Károly, régesrégi ismerősöm, és egy kitűnő ember, szerelő, cégvezető, pilóta, meg amit akarsz, minden. Kénytelen volt nyilvánosan bejelenteni, hogy nem megy tovább, felszámolja a céget. A szívem vérzik. Nem is akarom elképzelni, micsoda katarzis, életmódváltás, mindent feladás kell ahhoz, hogy valaki ilyen döntést meghozzon, és mégrosszabb elképzelni, mit éreznek mindazok, akik évtizede, vagy régebben mindenüket beáldozták a cégért. És nyilván hittek benne, rengeteget dolgoztak érte, fejlesztették, kiszolgálták - a minden ezt jelenti. S most jön a semmi. Szépen, becsületesen, törvény- és szabálytisztelően dolgoztak sok évig, mintául szolgálva másoknak (aki nem tudná, a repülésben iszonyú sok előírást és szabályt kell betartani), mégis végsiklásba kerültek. Valaki igazán megszólaltathatná Fedőt, hogy összefoglalja ezt az egészet (ha már megtörtént, akkor hála istennek).
Emlékezzünk: www.centroplane.hu

Mark Twain mondata valamiért itt jutott eszembe: "Az embereket könnyebb hülyíteni, mint meggyőzni, hogy hülyítik őket."

2013. március 3.

Először is: hurrá, srácok, március van! Most már semmi nem akadályozhatja meg, hogy tavasz legyen! Valami nemtudommik kidugták a fejüket a kerítés mentén - mint zöld lándzsák -, kíváncsi vagyok, mivé lesznek.

Jaj, Miki (alias Alföldi úr) megint bedudált hozzám, ahogy attól már napok óta félek. (Elhatároztam, ha megint látom, első kérdésem lesz: pénzt hozott? Persze, hogy nem.) Felmutatta bal kezét, alaposan begipszelve, levágta egy ujját valami géppel. El akart nekem adni valami gépet, mondtam, nem kell, és higgye el végre, hogy nyugdíjból élek, és még vagy tíz nap, mire megjön, addig meg kell húznom magam. Csak az ablakból beszéltem vele, eszemben sem volt beengendi a házba. Olyan kínos! De meddig tartson a megértésem? Örökké? Engem meg ki ért meg?

Figyelem Waczakot, aki néha tapicskol a szőnyegen, vagy a padlón, általában frissen kikelt pókokat próbál elfogni. Ezért van jelen állandóan a porszívó a szoba közepén. Ezeket én rögtön megszívatom. Tudom, hogy pókot ölni disznóság, de velük együtt élni keserves!

2013. február 25.

Mozgalmas volt ma a reggel. Négykor keltem, mert a kutya ritmikusan ugatott, ahogy nem szokott, és nem akarta abbahagyni. Fentről nem sokat láttam belőle, az okát végképp nem, tehát feladtam az alvás lehetőségét, és lemásztam a lépcsőn. Fogtam az elemlámpát, és kicsoszogtam a teraszra. "Holdvilágos éjszakán macska lóg a körtefán" - ilyesmi történt, bár körték azon a fán nem érnek. A nagy, kék macska ott trónolt a magasban, Maci pedig nem hagyta abba a hangoskodást, míg be nem hívtam. Felkapcsoltam volna a nappaliban a villanyt, de egy ijesztő robbanással leugrott az egyik villanykörte a plafonról, és ezzel minden áramszolgáltatás megszűnt. Mivel az elemlámpa még mindig a kezemben volt, ismét kicsoszogtam a teraszra, hogy megszemléljem a villanyórát. Levágódott a főkapcsoló, azt visszanyomtam a helyére. A ház egyik felében helyreállt a világítás. Szerencsére a tévé körül is, meg a konyhában, így tudtam teát főzni. Legalább egy órába telt - miközben ízlelgettem a gondolatot, hogy hívom a vizes srácot majd, aki villanyt is tud szerelni -, mire logikai szinten eljutottam oda, hogy talán több biztosíték is van abban a szekrényben, és talán valamelyik még mindig le van csapva. Megvártam, míg kivilágosodik, és e megvilágosodást követően valóban találtam még egy áramkört, amely kiiktatódott. Tehát: helyreállt minden, kivéve az egy lámpát, amiből majd egyszer, ha kedvem lesz, ki fogom operálni a villanykörte foglalatát, mivel anélkül ugrott ki onnan.

2013. február 21.

Miután egy pók ereszkedett le egy szál fonálon pont az orrom előtt, úgy döntöttem, ideje nagyot porszívózni a gerendák réseiben odafent és oldalt és lent is. Ma végre megtettem. Két napig vártam, miután a porszívót a szoba közepéig képes voltam elvonszolni, egyrészt, mert rohadtul lusta vagyok, másrészt mert a porszívóm gégecsöve kiszakadt a foglalatból, megragasztottam, vártam, hogy megkössön. Úgy tűnik, nem hiába vártam. Leszedtem minden pókhálót a nappaliban, minden képet letöröltem, minden sarkot megpucoltam. Igaz, a konyhát kihagytam, de ott még sosem ütköztem pókhálóba; szerintem utálják a hagymaszagot. Van okom kihúzni magam: rend van és tisztaság. Ebből a melldöngető pozícióból könnyű már visszagondolni másokra, például Dudira, ahol, akinél, nem egy lakásában nem láttam mást, mint kuplerájt. A konyhapult dugig mindenféle üvegcsével, dobozzal, edénnyel, a szobában is szinte csak ösvényeken lehet közlekedni. Márta ugyanilyen. Mártáról tudom ugyan, hogy régóta depressziós, az ilyeneknél nem ritka a semmivel sem törődés (kivéve saját magukat), de Dudit nem tudom hova tenni. Ha pszichológus lennék, azt mondanám: olyan a lelked, amilyen a lakásod. Nem vagyok én egy túl rendes alak, de zűrzavar még sosem volt nálam. Lehet, hogy egy hétig nem takarítok, de aztán biztos mindent helyre teszek. Igényem van rá. Akinek nincs, az szerintem lelkibeteg. Még szerencse, hogy nem vagyok pszichológus, biztos volna mentség nekik is. De aki évek, évtizedek óta képes kuplerájban élni (ruhák, dobozok, tárgyak minden vízszintes felületen, rakásban tárolt fölösleges cuccok stb.), az szerintem nem egészséges lelkű ember.

Maradjunk annyiban, hogy ez az én véleményem, aztán mindenki nézzen körül: csinálhatna-e egy kis rendet végre. Most töltenem kell pár cigit, mert elfogyott. Mondtam már? Van, aki rég tudja, én most tudtam meg, hogy lehet cigihüvelyt kapni szűrővel, meg dohányt, meg töltőt, ami felébe sem kerül, mint ha készen veszed. Úgyhogy van még egy Don Matteóm, amit megnézek ma, és ahhoz kell pár cigi. Hajrá, töltés! Jóccakát, állítólag holnaptól egy hétig esni fog. Kár, ma gyönyörű idő volt, hideg, kemény a föld, tiszta a levegő, napsütés, csupa élvezet sétálni. Az esőt se bánom, csak a sarat, pláne, hogy most minden igen tiszta idebent. Elég, ha a kutya berohan, majd a macska is, és már moshatok fel. Sajnos, a konyhám padlója fehér járólap, amit rohadtul utálok, eleve utálok mindent, ami fehér; ezt aztán tényleg mosni kell. No dehát ráérek, nem igaz? De.

2013. február 18.

Porgramoztam magam, ha megszólal a kapu dudája, azonnal tagadásba megyek át. Mármint hogy most nem alkalmas, nem nyitok ajtót, nincs több pénzem, és mindenki hagyjon békén. És bekövetkezett. Megint Miki. Nem emlékszem, milyen holnapi lehetőségéről beszélt, amihez nyilván lóvé kellett volna, betartottam az abszolút tagadást. Csak az ablakon át beszéltem vele, nehogy beengedjem. Azt mondta, sejtette. Nem nehéz kitalálni, hogy egy rókáról csak egy bőrt lehet lehúzni (rólam már kettőt sikerült tízezrével). Eléggé felzaklat a dolog, mert hozzájuk képest krőzusnak érzem magam a százezer biztos nyugdíjammal, de azért a jó isten áldjon meg mindenkit, hadd gazdálkodjak magamnak, ne másnak! Azt csak én tudom, mire kéne még a pénzt tartalékolni (netán fogorvos? autóvizsga? stb.) - remélem, nem ítélsz el azért, mert ezt a családot szeretném végre tényleg levakarni magamról. Hisz ki tehet arról, hogy a családfő - Miki - börtönbe került? Ő maga. Úgy érzem magam, mint mikor egy pók ereszkedik a nyakamba, én pedig igencsak undorodva megrázom magam, hogy azonnal essen le rólam. Ezért nem akarok bűntudatot érezni. (Még most sem tudom, mi lesz a tél végén, mennyi tartalékom marad bármire, mert folyton közbejön valami. Például a jogosítványom is lejárt, még orvost is kell találnom. A kutyának ma vettem hat rugóért egy kullancsnyakörvet. Nincs értelme sorolni. Tavasszol oltatni is kell...) Szóval lehet, hogy 47 ezerből meg lehet élni, ahogy hallom, én viszont úgy vagyok vele, hogy százezerből nagyon nehéz.

2013. február 16.

Meglátogatott Miki (Alias Alföldi úr), miután kijött a kóterból. Szerencsére ő nem melegedni jött, így tényleg elegáns időn belül (ami 20 perc) távozott. Mesélt kicsit a börtönéletről, hogy mennyivel többször emelte meg a súlyt, mint az izompacsirták, akiknek szerinte tüdejük nincs, csak izmuk, istenem, ahogy elnéztem szegényt, nagyon megértettem, hogy valamiféle kompenzációra - ha csak képzeletbeli is - nagy szüksége van. Tán nem is mondtam, de feleségének odaajándékoztam a Dani focilabdáját, mert a fiai imádnak focizni - mindegy. Jobb, mint ha itt dekkolna egy fűcsomó mögött, mert maximum Maci játszik vele, de csak akkor, ha Dani rúgja neki. Szeretek adni, bár Mikinek most semmit nem adtam, még reményt se, mert elhatároztam, hogy a vízszerelő sráccal fogom a hátsó ajtóba az ablakot berakatni, ő mondta, hogy meg tudja csinálni. Sokkal több a bizalmam hozzá. Még villanyt szerelni is tud. Kész főnyeremény. Miki már vizualizálta, hogy fogja megcsinálni, én meg hallgattam, remélve, hogy végre talál valami munkát, amiből meg tudnak élni. Én nem vagyok alkalmas a támogatásukra a nyugdíjamból, a fenébe. (Ha Ritának jobb szaga lenne, talán másképp gondolkodnék, de így a gondolattól is borsódzom, hogy újra itt üljön, és szagolnom kelljen. Biztos nagyon szemét vagyok és még önző is, Isten, bocsásd meg.)

2013. február 13.

A történések itt nem üldözik egymást nyakra-főre. Történt mégis, hogy piszoknagy hó esett, minden álomszerűvé vált. És hihetetlenül csendessé, tisztává.

Az utolsó száraz napon még elautóztam - az immár megjavított járművel - egy CBA-ig, ahol állítólag lehet kapni dohányt, meg töltőt, meg hüvelyt, amibe tölthet az ember. Így aztán az elmúlt napokban ezt is kitanultam, és saját töltésű cigit szívok. Tudom, mennyivel egyszerűbb lenne az egészet hagyni a fenébe, de hát... csak egy gyenge nő vagyok... így meg az egész felébe sem kerül.
Vettem aztán egy gázjelzőt, aminek a középső ledje arra hivatott, hogy a készenlétet jelezze, de nem ég, plusz a fehér készüléken koszos ujjnyomok vannak. Hétezerért úgy érzem, át vagyok baszva. Majd visszaviszem, kíváncsi vagyok, visszakapom-e a pénzemet. Azt hiszem, elég nekem a kutya-macska, akik a földön döglenek, hogy megérezzék, ha zűr van. Meg a cigarettafüst miatt is eleget szellőztetek, szóval hajrá, tavasz, az egész már nem tart soká!

Szoktam hangosan káromkodni, mikor valamely film szinkronizőre olyan rosszul hangsúlyoz, hogy szinte érthetetlenné teszi a mondatot. Egy példa "A belsővégső soronüti a külsőt". Ha nem látom a kontextust, biztos nem érteném. Arról volt szó, hogy nem a külső számít, hanem a belső. Helyes hangsúlyokkal így nézne ki: "A belső végsősoron üti a külsőt".

Rita tegnap megint idejött. Nem azért, hogy megadja a pénzemet, hanem hogy melegedjen. Ezt hellyel-közzel a mondataiból vettem ki. Csak akkor gyújt be, ha délután a gyerekei megjönnek az iskolából. Egyértelmű volt, hogy húzza az időt, miután kávét kért - mert neki elfogyott -, akármiről beszélt, csak maradhasson. Nekem ez olyan kínos, hogy alig türtőztettem magam. Nem hiszem, hogy életem története bárkit is érdekelne, de ő úgy tett, és persze ő is mesélt magáról. Kurvára nem érdekelt. Alig vártam, hogy legyen oka felállni és elmenni. A tévé megkönyörült rajtam: a médiabox csak két órát tud állni, utána beindul, tehát megszólalt a tévé. Rita pedig felállt, és végre elment. Sokat szellőztettem utána. Van valami furcsa szaga a tömény izzadság mellett - valami silány illatszer -, amitől még elviselhetetlenebb az odeur körülötte. Sokszor vélem itt érezni, mint valami átkot, pedig biztos nincs már itt. Lehet, hogy egy borzalom vagyok, egy érzéketlen fasz, de nagyon szeretném, ha többé nem üldögélne itt nálam, csak akkor, ha meghozta a pénzt, amit adtam. Vagy ha minden ajtót-ablakot tárva lehet hagyni.

Mivel elolvadt a tegnapi tükörjég az útról, elmentem a tescóba, mert a réges-régi telefonom is beszart, elkezdett furcsa hangon rezegni, mint egy májusi cserebogár. Csak úgy tudtam megállítani, hogy kivettem belőle az akkut. A másik, a Samsung, amit ősszel vettem, beszart, ezért raktam vissza a kártyát az őskori Ericssonba, ami még Danié volt úgy tíz évvel ezelőtt. Vettem tehát egy használt Nokiát 13k-ért, csak még rohadtul nem értek hozzá. A pasi a pult mögött kipróbálta a Samsungot is, azt mondta, semmi baja. Valóban: neki bejött az összes ikon, ami nekem egyáltalán. Visszahoztam: akkor most van 3 telefonom, egyik rezeg, másik csak akkor működik, ha szakember piszkálja, a harmadik meg viszonylag új. Csak még nagyon szokatlan és kiismerhetetlen. Tényleg jól esne, ha végre valami elsőre sikerülne, nem csak harmadikra!

2013. február 5.

Megint eljött Rita, Miki felesége, aki tízezret kölcsönkért, de tegnapelőtt ötezret megadott, ma mégis kérte vissza az ötezret... visszaadtam neki. Az autószerelő kora délután bejelentkezett, némi telefonálás után meg is talált, elvitte az autómat. Este 7-re vissza is hozta, állítólag tökéletesen, mert volt hibája, pl. elosztófedél, gyertyák, olajszűrő, légszűrő, szerinte most vizsgakész állapotban van. Jó érzés tudni, hogy az a dög, ami itt áll a kapu előtt, akár képes lenne elvinni vásárolni, de főleg visszahozni is. Huszonötezerbe került. Alig maradt pár ezresem az élethez. De ha a kocsi működik, nem lesz gond, eljutok az atm-ig.

Itt járt a gázszerelő srác is, aki már három hete ígéri, hogy kicserél valamit a konvektoron, amitől akár naponta kétszer is kialszik. Legalább két órán át szenvedett itt térden állva - adtam párnát a térde alá! -, azt mondta, most már jó lesz. És csak négyezret kért, amiben a megvett alkatrész is benne volt. Hihetetlen. Amit itt küszködött, amit végignéztem, az sokkal többet ért volna. Még azt is remélhetem tőle, hogy a hátsó ajtómba a rég megvett ablakot beszereli, ezt mondta. Azt hittem, Zolee pótolhatatlan, de lassan a lyukak maguktól betömődnek, ahogy az természetes.

Ez egy jó nap volt, sokan megfordultak itt, de mostanra, estére már a nyugalom és elégedettség szállhat rám végre. Meg a vastag pörköltszag, mert úgy éreztem, meghalok, ha nem ehetek egy vastag pörköltöt tésztával. A tészta holnap lesz, a pörkölt alatt meg mindjárt elzárom az ezer éve működő - alapjáratú - főzőlapot. Ma már nem eszem, csak szagolok. A reggel ilyen volt:

2013. február 4.

"A kezdőmondat, ami úgy kezdődött, hogy..." - ezt H. Rózsa szájából hallottam, hát igen, a kezdőmondat már csak olyan, hogy kezdődik.
Fantasztikus repülőidő van! Magas, összeállt, szürke plafon, se szél, se termik - ez maga a mennyország egy műrepülőnek. Épp most avelt el a házam felett a Lidva, rezzenetlenül, gyomorból szóló, mély zúgásával. Mindig is az ilyen időt szerettem, ilyenkor nincsen lökdösődés, csak a jó látás, a fénytelen ég, minden megvan ahhoz, hogy a függőleges függőleges legyen, és ne lehessen semmi körülményt hibáztatni a pontatlanságért. Ajj, de szeretem ezt az időt!

Véletlenek? Tegnap elindultam szokásos utcámon sétálni a kutyával, de mivel szörnyen cudar idő volt - jeges szél, eső -, és mivel Maci elintézte, amiért kimentünk, az utca végéről visszafordultam, amit még sose tettem (általában nagy rádiusszal körbejárom a helyet). Gumicsizma volt rajtam, nem kellett a lábam elé figyelni. Mégis, egyszer csak lenéztem, és ott voltak a sárga, ázott kavicsok közül alig kitűnő pénzérmék a csizmám orra előtt. Összesen 605 forint. Sokszor álmodtam már olyat, hogy ások a kezemmel, és egyszer csak pénzek kerülnek elő, de hogy ezt megérem - ásás nélkül -, azt nem hittem volna.

Elgyalogoltam Magdihoz, akit itt ismertem meg, és akitől a macskám eredeztethető (most 13 macskája van, gyönyörűek!), és persze azonnal segítettek: kaptam telefonszámot autószerelőhöz, vizsgáztatóhoz. Utóbbi el is jött, 30-40 ezer lenne a vizsga, a többiről meg majd holnap tudok többet a szerelőtől. Komolyan: itt sosem ér már véget az örökös pénzkidobás. De azért az emberek segítőkészsége sem olyan, mint egy városban. Jobb.

Még nem tudom, mibe fog ez nekem kerülni, de az biztos, hogy sokba. Nagyon szeretném már azt mondani: minden véget ért, szigetelés, építkezés, javítás, autó, és mostantól csak én vagyok, egyedül (plusz egy kutya és macska), és KÉSZ! Elegem volt.

2013. február 2.

Tegnap bedudált hozzám a nő, aki Miki (alias Alföldi úr) felesége, könnyek között. Adtam neki zsebkendőt, hogy ne a sáljába törölje a könnyeit. Kávét is adtam neki, meg cigit is. Plusz a telefonomat, hogy hívja fel, akit akar. Miki börtönben van, mert egy régi autóbaleset következményét, ami számszerűsítve 90 ezret jelent, nem fizette ki. Eljöttek érte a rendőrök, és elvitték. A hölgy motivációja nyilván az volt, hogy az égen-földön már nincs kihez fordulni, hát keressük meg Olga nénit - Miki így hív. Szóval engem. Adtam neki megint tízezret, mint legutóbb Mikinek is. Megtudtam, hogy a büntatésvégrehajtásban napi 2500 Ft-ot lehet leülni. Ezért javasoltam, hogy miki csak üljön még kb. 3 hétig, így letudja az adósságát. Eléggé megrázott az ügy, kit is ne rázna meg. Aranyos, rendes család, csak épp nem tudnak megélni, mint annyian mások sem mostanában.

Szégyellem magam, hogy itt ülök egy csodálatos házban, melegben, egyelőre még ki is tudom fizetni a rezsit, miközben ez a család egy picsányi, bár tóparti házat bérel, ami fele ekkora, de van 3 gyerek is, és havi 40k a bérleti díj. Igaz, hogy két keresőképes, viszonylag ifjú ember a bérlő, de sajnálom őket, mert nem könnyű ma munkát találni még a fiataloknak sem.

Becsöngetett a múltkori kutyaharc szemtanúja (vagy részese? nem tudom, az emberre nem tudtam figyelni), elmondta, hogy volt az állatorvosnál, ajánlották neki, hogy a jegyzőnél tegyen panaszt ellenem, nem tett, az állatorvost sem akarja kifizettetni (szerintem semmi komoly sérülés nem törént, csak a kutya pofáján pár fognyom vérzett), azt is mondta, hogy délelőtt 11 előtt sosem sétál, igazából baromi rendes volt, mert agyon is verhette volna Macit - tett rá utalást, ha meglátja, vasrúd volt a kezében, akkor megtette volna -, szóval ez el van rendezve, én nem győztem ígérgetni, hogy póráz nélkül soha többé, de úgy tűnt, nem érdekelte, már csak utánakiáltani tudtam, hogy köszönöm a megértését.

Aki nem ismeri a lelkemet, az nem tudhatja, mennyire szarul érzem most magam. Kaptam egy ajándékot: nem perelnek be, nem indítanak ellenem eljárást, pedig megtehetnék, ha rosszindulatúbbak lennének, és igazuk is lenne: Maci póráz nélkül volt, mikor összeverekedett azzal a másik kutyával. Szerencsére a másik kutyának nem lett komoly baja (Maci nyakánál még mindig van némi sikításra okot adó hely), de talán ezt lerendeztük. Mostanában úgy megyek ki a gyönyörű utcákra, hogy remeg a lábam: nem jön-e szabadon futó bármilyen kutya, aki verekedni akar. Én póráz nélkül soha többé nem indulok el. De az ősi félelem, ami már Csumi miatt is belém ivódott, előjött újra. Szorongatom a zsebemben a gázspray-t, amit még sosem használtam, és próbálok belőle valami biztonságérzetet kreálni. Nehéz. A félelem elkísér minden utamon. Remélem, az idő majd valahogy ezt is megoldja.

2013. január 31.

Nem tudom, felfogtad-e már, hogy holnap február lesz! Jön a tavasz! Messzire elég jól látok, ezért meg mernék esküdni, hogy a cseresznyefám ágain valódi rügyek duzzadoznak! Apró, élénkzöld gyomokkal minden tele van, nem több mint fél-egy centi átmérújű levélkék borítanak be mindent. Nemcsak itt, mindenütt. Mellesleg a ládába ültetett petrezselyem is túlélte a fagyot, még mindig lehet róla szüretelni. Ha nem is sokat.

Ajj, régóta félek, mióta köhög a kocsim, hogy egyszer csak bevásárolok alaposan, és nem fog elindulni. Ma ez meg is történt. Mivel csak Dunavarsányban tudok bevásáolni, ami 2,5 kilométer, számtalan csomaggal hazavándlizni nem lenne könnyű. A coop parkolójában épp teleraktam a kocsit, amikor is baszott beindulni. Történt ez pont egy perccel azután, hogy beülvén ezt elképzeltem. A franc essen az előérzeteimbe, amelyeknek már a nevében is szerepel - szerintem -, hogy jóval előbb kellene megérezni. Nem egy perccel előbb! Ha időben tudom, el se indulok. Az akkum jó, elég sokat pörgettem, de mindhiába. Izzadtam, mint a ló, a nap sütött, meleg volt - pláne nekem -, végül a mellettem autójába pakoló férfit megkérdeztem, nem tud-e valahol autószerelőt. Nem indul be? - kérdezte. Hát nem. Beleült. Próbálta. Hátul durrogott ki az elégetlen üzemanyag. De nem indult. Szerintem értett hozzá, mert ő is ezt mondta. Nincs alapjárat. Túl sok benzint kap a motor. Talán gyertya, talán más. Aztán beindult. Többszöri leállás után megint. Azt mondta, elmegy vele egy körre. Miután a pénztárcám - a megpakolt kocsi ellenére - a zsebemben volt, mondtam, csak menjen. Nagyon becsületes, félig cigány képe volt. Elszáguldott. Tíz perc múlva megjött, azt mondta, biztos, hogy már nem fog leállni. Elmondta, merre van autószerelő, én meg nagyon megköszöntem. Itt ilyenek az emberek! Az a lényeg, hogy tényleg nem állt le, hazahozott.

A bizonytalanság az, amit mindennél jobban utálok. Ha nem tudhatom, mi vár. És ma már úgy is indultam el, hogy szinte számítottam erre. (Nem akarom azt hinni, hogy pont ezért következett be, de van rá esély... Jaj, ne várd el a legrosszabbat, mert még bekövetkezik!)

Mivel sikerült hazahoznom egy jó nagy, zsíros kacsafarhátat mindenféle zöldséggel, meg még elképesztően gyönyörű tarjaszeleteket is a hentestől, ahol hetenként disznót vágnak, kénytelen leszek ma még egy nagy húslevest főzni, pedig rohadt lustának érzem magam. A levest leginkább Macinak csinálom, de egy kacsából nem maradok ki, az biztos. A tarjákhoz meg holnapra kitalálok valami extrát (ha már így hívnak). Akkor hát: irány a kukta, a répapucolás (azért egy nagy krumplit is szoktam bele tenni - magamnak). Na tehát: mielőtt mét elkezdődik Gordon Ramsay általam favorizált műsora, az Amerika mesterszakácsa, ideje volna legalább a szatyorból kirámolni az alapanyagokat. Mivelhogy már csak két perc van hátra. Futás!

2013. január 29.

A pihent agyú barma feltalálta a piramis alakú, 3D-s teafiltert. Normális keskeny és hosszúkás - szóval megszokott külsejű - dobozban persze nem férnek el. Jóval nagyobb és ormótlan a csomagolás. A belógatáshoz szolgáló madzag két helyen van a piramishoz ragasztva, naná, hogy elsőre kiszakítottam a filtert. De másodikra se működött jobban, akkor a madzag szakadt el. Tehát ha tudnám, ki követte ezt el, kötelezném, hogy életében ne kapjon a kezébe lapos teafiltert ragasztatlan madzaggal. Howgh!

2013. január 28.

Nem ettem még soha mogyoróvajat (bár egy barátom szerint nem vesztettem semmit), se homárt, se rózsaszínűre sült báránykarajt, se scallopot (fésűkagyló), se lazacsztéket, se bálnahúst, se cápauszonylevest, se tektőclevest, se lepényhalat, és a jóisten tudja, még mi mindent nem, továbbá nem úsztam ellenáramoltató medencében, és a Maldiv-szigeteken sem voltam. Nem láttam Kínát, Indiát, Tahitit, Ausztráliát, Bermudát, Alaszkát, Izlandot... Az egy dolog, hogy eddig ezek nélkül éltem, de hogy ezek nélkül haljak is meg, az már idegesít.

Ma ilyen napom van. A hó hull szakadatlan, minden fehér. Ezzel semmi baj nincs. Inkább itt, mint egy mocskos városban. A tó is hófehér, mert a vékony jégen megállt a hó.

Rájöttem, milyen finom a reszelt jégcsapretek. Sült májjal megrakott szendvicsre szoktam rakni kis borssal meghintve: isteni. De vajas-sajtos kenyéren is nagyon jól szerepel. Hízom is, bevallom.

2013. január 23.

Szokás szerint ölemben terpeszkedett Waczak, amikor is egyik mancsát a vállamra tette, nyilvánvalóan a mozgásérzékelője indult be. És valóban: egy szép, barna pók mászott felfelé a pulóveremen a nyakam felé. Irtózatomban baromi gyors tudok lenni: bal kézzel egy hatalmas lesöprő pofont adtam a póknak, de sajnos Waczaknak is. Szemét-száját összehúzta hirtelen, azt se tudta, mi van. Nos, azóta nem fekszik az ölembe. Igazából nem bánom, mert elég terhes órákig tartani, de azért ha tudnék macskául, szeretném elmondani neki, hogy véletlen volt. A kezemtől még nem fél, ezt napjában többször kipróbálom. Ettől macska ő, és nem kutya. A kutya azonnal megtanulja, ha egy kéztől félni kell. És azt baromi nehéz helyrehozni.

2013. január 19.

Ma igazán a tél fogságába kerültem: mindkét kapum nyitószerkezete befagyott. Hiába raktam a kulcsot a számba, hogy felmelegedjen, nem mozdult a zár nyelve. A reggeli sétáról le kellett mondanom.

A kert látványa sok mindenért kárpótol, kéne egy halszemoptika, hogy az egészet előadhassam. Szép, na. Az utakat egy traktoros kotró tisztítja, mire dél felé kiszabadultam, mert kiolvadt a zár, már csúszásmentesen tudtam közlekedni. A nap pedig hétágra ragyogott, akár még napszemüveg is kellett volna. Egyik barátom esküszik rá, hogy holnap tízen felüli mínuszok lesznek, a másik szerint pluszok, jó volna, ha én is néznék végre valami jelentést, de nem nézek. Úgyis kiderül.

2013. január 17.

Még mindig félig-meddig sokkos állapotban vagyok: tegnap Maci nagyon összeverekedett egy túlsúlyos goldival, aki hanyatt döntötte egy mocskos pocsolyába, és a torkáról nem akart leszállni. Az én bűnöm mindez: a lakatlan félszigetről kifelé jőve nem fogtam pórázra, odasasszézott a goldihoz, aki azonnal támadt. Macit nem lehetett leszedni róla a támadás után. Kijött a szomszéd egy baseball-ütővel, és jól hátba vágta Macit, aki elszédülni látszott, megingott, aztán elrohant utcahosszat. Volt persze közben nagy kiabálás, próbálkoztam, de a harc olyan éles volt, hogy egyik kutya se hallgatott senkire. Ami rosszul esett, és rossz színben fog feltüntetni: szomszédom közbevetette, hogy ez a kutya - mármint az enyém - majdnem szétszedte az ő puliját is. Erről már írtam, a puli szabadon volt (igaz, Maci is), és váratlanul nekiugrott a kutyámnak. Jogos önvédelemnek tekintettem a dolgot.

Elrohantam az utca végéig, meg tovább is, de Macinak se híre, se hamva. Visszafordultam, gondolván, eléje kerülök, és jól gondoltam. Közben a szomszédom, aki még mindig kint állt, javasolta, adjak rá szájkosarat, mert veszélyes állat. Meg elnézést is kért a baseball-ütő miatt. Nem voltam olyan hangulatban, hogy előadást tartsak neki az eurázsiai természetéről, csak annyit mondtam, nem haragszom rá.

A tér túloldalán kiabált valaki, mintha egy kutyát akarna elzavarni, meg is láttam Macit. Karomat kitárva hívtam, ezt a jelzést szerencsére jól ismeri, odarohant. Sántított durván. A nyakához nyúltam: felvisított. Óvatosan megtapogattam, nem tűnt úgy, hogy eltört volna valamije. Irtózatosan mocskos volt a pocsolyában hempergés után. A meleg szobában meleg vizes ronggyal megpróbáltam valamelyest letisztogatni, de még mára sem értem el ideális állapotot. Nézegettem óvatosan a nyakát, de a sok szőr miatt semmit nem láttam.

Macsek valami érzett rajta, körbeszaglászta, aztán mellé feküdt. (És közben nézzed, milyen rondán tekint rám! Ez egy gonosz dög.)

Tudom, ez nem éles kép, de szerintem a költőiségét nem lehet vitatni. Ez a cica többet tud, mint sok ember. Vigasztalni akar.

Emellett a tűz látványa is lenyűgözi.
Ma délután bedudált a szomszéd srác, aki rásózott a kutyámra, kérdezte, megtaláltam-e, és mi baja van. Mondtam, mind a két szeme kissé bevérzett, sántít, és a nyakához nem lehet nyúlni. Hozzátettem azt is, hogy az én hibám, mert nem volt pórázon. Megegyeztünk abban, hogy ebből tanultunk. Örültem, hogy van benne némi lelkiismeret-furdalás a hatalmas ütés miatt, amit Macira mért. Én minden nyitásnak örülök, ami könnyebbé teszi a szomszédi viszonyt. És könnyen bocsátok meg, ha tudom, hogy én is sáros vagyok. Csak a mozdulatot nem bírom elfeledni, ahogy lesújtott Macira, és ahogy ő tántorgott, majd azt sem tudta, hová fut, csak futott. Ez még sokáig fog kísérteni, mint Csumi...

2013. január 15.

Kutyám reggelenként polpozícióból indul: orrát az ajtó réséhez dugva készen áll a rajtra. Waczak viszont a hasa alatt, lábai között durván beelőz, ahogy ajtót nyitok, máris az élre tör. Ilyenek a nagy, reggeli bezúdulások.
Latyak van, olvad minden. Félelmem az, hogy ha ez mind lefagy hirtelen, mi lesz velem. Nem merek majd kimenni.

2013. január 13.

Az ilyen megérzésektől mentsen meg a Jóisten! Hajnali elmélkedéseim közepette előjött Dániel egy szava; "hazaköltöznék"... hajnalban találkoztunk az utcán, kutyával voltam, ő meg kocsival jött, és utalt rá, hogy talán hazaköltözik, mert mostanában depressziós, ez két éve volt. Hogy miért ez jutott hajnalban eszembe, fogalmam nincs. Viszont az előbb olvastam sok órája küldött levelét, amely úgy kezdődik: "anyuska, hozzád költözhetek?" Későbbi soraiból kiderül, hogy megint depressziózik, ki akar lépni a bankból és ilyenek. Akkor most ne rázzon ki a jéghideg libabőr? Bárhogy számolom, a nyavalyás nyugdíjamból ketten még akkor sem vegetálhatunk el, ha tényleg leszokom a dohányzásról. Pláne télen! Fűteni kell rendesen.
Később azért írt olyat is, hogy ez csak vicc, de nekem nem az, mert tudom, hogy komoly. Valamiféle válságban van megint. Nemsokára be kell fizetnie a második félévi főiskolát, 160 ruppót, ha viszont nem gondolja komolyan a munkát, akkor ezt sem, akkor semmit sem. Uram, segíts! Nem érdekel, hogy velem mi lesz, csak az, hogy ő boldoguljon valahogy, akárhogy, mint eddig.
Yes, nehogy már az ember pár hétnél tovább is boldog lehessen: be kell ütnie valaminek, ami elveszi az élettől a kedved. Ez persze nem igaz, csak lelomboz, de nagyon. Nem tudok rosszabbat annál, ha a gyerekem nem boldog, ha neki valami baja van.

2013. január 12.

Mindig is voltak megérzéseim. Jobb szerettem volna, ha konkrétabbak, és valami fontosat tényleg előre tudnának jelezni, de tulajdonképpen így is ez van, csak nem tudom hasznát venni. És fel sem ismerem, csak ha már beteljesült.
Példa: Reggel arra gondoltam, milyen jó, hogy a pókok így télen nem nyomulnak; a szűk ösvényen, ahol szeretek járni, nem kell egy faággal folyton kavarni, hogy arcom ne fusson bele egy hálóba, és a lakásban is abbahagyták tevékenységüket. Fél óra múlva, mikor is cipőmet akartam felhúzni kutyasétáltatás céljából, kirohant belőle egy hatalmas, fekete pók. Nem mertem agyonütni, bár kezemben volt a cipő, hagytam, hogy elaveljon a fűtőtest irányába.
Másik: Nem szoktam telefont vinni a reggeli sétára. De tegnap beraktam a zsembembe. Arra gondolva, ha bármi történik, elesem, nem tudok felállni, mégis legyen valami, hogy segítséget hívjak. Naná, hogy elestem. Megint hanyatt. Segítség nem kellett, de a zuhanás közben megint lepergett az életem: János kórház, mentő, műtő satöbbi.
Nagyra becsülöm Szűcs Attilát, aki a műtétet végezte rajtam, mivelhogy azóta se fáj az a lábam, csak egyet kért: lehetőleg ne essek el. Nos, azóta hatszor estem hanyatt, mint most is, és hiába erőltetem az agyam: legalább harminc évre visszamenőleg soha máskor.

Ma is elindultam a kutyával, de csak húsz méterre jutottam, mert tükörjég volt a tegnapi olvadás után lefagyott út, a fák és bokrok miatt nem találtam olyan szélet, ahol legalább az egyik lábam havas terepre tudott volna lépni. Szegény Maci! Visszafordultam.

Szerintem kócsag ez, de szóljatok, ha nem. Ketten voltak, de mire visszarohantam a gépemért, egyikük elszállt.

Hát ilyen itt az élet. Megint esik a hó. Nagyon szép. A kicsi boltban az eladó kérdezte, hogy érzem magam Délegyházán. És hogy megismerem-e őt. Nem tudtam hová tenni. Ő volt az ingatlanos, aki arra a napra szervezett csomó háznézést, amely napon ezt a házat elsőként megnéztük, és én örökre letettem a garast mellette. Sajnálatomat fejeztem ki. Furcsa volt őt egy kis falusi közértben látni. Az ingatlanüzlet nem jött be neki. Többek között az olyanok miatt, mint én: akivel megbeszélt és megszervezett egy egésznapos programot, aztán azt hallotta, hogy bocs, mi már megtaláltuk, amit akartunk. Elmondta, hogy a Honvéd-szigeten akart mutatni egy házat, kétmillióval olcsóbban, mint ez itt, és teljesen tóparti, és szerinte rossz vásárt csináltam egy faházzal. Mivel tudom a címet, el fogok arrafelé sétálni, és megnézem, az biztos. Azt mondta, egy nagyon kedves fiatal házaspár azonnal beleszeretett, és meg is vette. Lehet, hogy én is lehettem volna ez a beleszerető, és akkor lenne még kétmillióm? Ennek biztos végére járok, ha elmúlik a jég és a hó. Nem mintha nem hinném, hogy épp most álmaim házában ülök, és soha ennél szebbet és jobbat nem kívántam, de a kíváncsiság nagy úr.
Ha most valaki letenné a vételárat plusz kétmilliót, kiröhögném! Engem innen már az atombomba sem tudna kirobbantani.

Madaraim jól el vannak látva:

Elkapartam a hót és kiraktam nekik jó sok magot, meg még kaját is, de sajnos, annak nagy részét Maci felnyalta.

2013. január 2.

Alföldi úr nem jött, szerintem szégyellte magát a függöny miatt - amit nem is mulasztottam volna el a szemére vetni -, én viszont levágtam az aljából kábé 6-7 centit, így végre tudnak lógni, és nem a padlón kunkorodik a végük. Így aztán megint le van küzdve egy probléma, és megint elkönyvelhetem, hogy szar munkáért fizettem rendesen. Kezdem azt képzelni, hogy a nálam szar munkát végzők azért haragszanak meg rám, mert azt hiszik, én is haragszom. A szar munkájukért. Ami igaz is, de azért megtartanám őket jobb időkre. Én úgy istenigazából haragudni nem tudok. Lehet, hogy kéne? Biztos olcsóbb lenne.

2013 január 1.

Úgy döntöttem, túl lusta vagyok ahhoz, hogy erre az évre új lapot nyissak. Szóval maradok, ha nem bánod, itten.

a kerítésemet szegélyező bokrok ilyen gyönyörűek; majdnem olyan szépek, mint virágzásukban.

A cinkéim rendesen nyomulnak, de ma már vagy húsz verebet is láttam.

A kis félszigetem eleje: autóval leállni és állatokat fürdetni tilos. Mondjuk nincs az az autó, amely oda bemehetne, de hogy egy kutyát vajon miért nem lehet megúsztatni, az számomra nem világos. Légy nyugodt, nemcsak én úsztattam Macit, mások is a saját macijukat. Azt hiszem, országunk a tilosok országa, sehol a világon nem láttam ilyen táblákat. Általában kérni szokták az embereket, hogy ne tegyenek valamit, nem ilyen drasztikusan tiltani.

A szilveszterem békésen telt: megittam egy üveg pezsgőt, aztán elaludtam szépen. Előző nap főztem egy nagy lábas kocsonyát, Alföldi úr itt járt felszerelni a hőfüggönyömet, nekiadtam három tállal, mert mire kész lett, megundorodtam. A hőfüggöny felszerelése nem volt nagy dolog, a lényege az lett volna, hogy alul maradjon egy centi rés, hogy a műanyag kilóghassa magát. Alföldi úr ezzel szemben úgy szerelte fel, hogy legalább 7 centi a padlón fekszik alul, kilógásról szó sem lehet. Tényleg nem értem, hogy végezhet valaki ilyen munkát. Na jó, biztos nagyon szeret, már mondta is, olyan vagyok, mintha az anyja lennék, tehát holnap ismét idejön. Végül is jó stratégia: egy nap helyett kettő után kapni lóvét. Talán holnap feljebb rakja a függönyt, és minden rendben lesz. Tudod mit? Fütyülök rá! Ez legyen a legnagyobb bajom. Buék mindenkinek!

2012. december 31.

Unokabátyám... gyönyörű szó. És testet öltött. Tegnap megszólalt a duda a hátsó kapunál, és bemutatkozott Daka Gábor. Nyilván nem ismertem volna meg, ha nem mondja, ki ő, hisz majd 30 éve nem láttam.

A bal oldali az én bátyám, mondjuk 15 éves koromban, amikor szerelmes voltam belé, valamivel fessebb legény volt, ez igaz. A jobb oldali Tamás, akinek van köze a család(om)hoz, de most nem tudnám elmondani, hogy mivégre(ről). Ittlétük alatt sokmindenkiről kaptam információt, de isten bocsá', részletekre nem emlékszem. Pláne rokoni kapcsolatokra és nevekre. Ez nekem sosem ment. Utoljára Dani 2 éves korában jártam Kiskőrösön, ahol élnek, akkor sem találkoztam szinte senkivel a népes rokonságból. Hatalmas megtiszteltetés volt Gábort újra látnom, azt hittem, életemben erre már nem lesz mód. Egészen bravúros módon nyomozták ki hollétemet (telefonszámomat nem tudhatták), még a varsányi benzinkutas is segített, meg a blogom némileg. Az biztos, hogy paff voltam, amikor megjelentek. Egyetlen postás vagy kézbesítő még sosem talált ide magától. Ők meg igen. Nagyon szívmelengető volt találkozni Gáborral. Egy másik, igazi Dakával!

Már megint egy alkonnyal fárasztlak.

Meg egy kis cigifüsttel.

2012. december 28.

Jó kis filmet néztünk Danival, itt is aludt a fotelágyon, amin most ül, bagyújtott a kályhába, mert jól tud tüzet rakni, igazán kellemes estét töltöttünk együtt. Mondanom sem kell, hogy kutya le nem szállt róla, minden ízével hozzá akart dörgölődzni. Számomra ez igazi szép karácsony volt. Sült házi kolbászt zabáltunk vacsorára.

Miki próbálkozott Dani érkezésekor, de rájött, hogy jobb, ha nem. Másnap megjelent újra, kiderült, rögtön tudtam, pénz kell neki. Adtam kölcsön tízezret. A hadoválására már nem is emlékszem, hogy kinek mit adott kölcsön, és mikor kapja vissza, és hogyan törleszti, nem is tudom. Tegnap este felhívott, tudnék-e adni neki négy darab cigarettát. Hát akkor nekem már betelt a pohár, és nemet mondtam. Következő nap ismét jelentkezett, cigarettát kért. Mondtam, mivel már pluszok vannak, befejezhetné a villanyszerelést. Be is fejezte. Adtam neki kétezret. Meg egy doboz cigarettát, amit rögtön hazavitt, mivel a párja nehezen bírja a nikotinelvonást. Így az összes kísérletezése és rövidzárlat-okozása után együttesen majd hatezret fizettem egy röpke lámpahiba miatt. Tudom, nem vagyok normális. Sajnálom őt. Elmesélte, bent voltak a Blaha Lujza téren, és órákat álltak sorba az ingyen kajáért. Mivel kettejüknek 3 gyereke van, elképzeltem, mibe kerülhetett az útiköltség. Nekem sehogy nem érné meg Pestre menni ingyenkajáért, bár rohadt jól hangzik, de egyszerűbbnek találnám egy jó lábas paprikás krumplit főzni kolbásszal, és nem menni sehová. Lehet, hogy a tízezremet sose látom viszont, akkor megint tanultam valamit.

Ja, a gumisnál jártam közben, kiszedte a csavart a kerékből, belenyomott valamit, ami szerinte elég jó, de azért kérte, hogy januárban menjek vissza, hogy jobb anyagot nyomjon a lyukba. Így aztán igazából minden rendben van körülöttem. Szeretném, ha az enyhe idő így is maradna.

Reggel végre igazi napfényt láttam, amely a szomszéd fűzfáját ragyogta be; előtérben az én kopasz eperfám, amire cinkegolyókat akasztottam - eszik is rendesen -, Waczak gyakran felmászik, hogy elkapjon egy madarat. A hátsó kertben már láttam némi tollakat, és Waczak ma reggel nem is volt éhes, szóval igazi vadállattá kell nyilvánítanom.

Ez a tegnapi este volt, nem tudtam nem lefotózni, mivel olyan a fény, mint egy sirály. Siettem a tópartra, és még el is értem.

2012. december 21.

Még csak reggel félhat van, de már félkettő óta fent vagyok. Nem tudom, miért. Lezuhanyoztam, hajat mostam, minden szempontból tiszta ruhát vettem, hogy így várjam a világ végét. Végül is meg kell neki adni a kellő tiszteletet, nem? A hajnalhasadásig másfél óra van hátra, addig csak tévézek. Van csomó felvett filmem, nem szeretném, ha túl sok kárba menne. Nagy, sőt nagyon nagy csend van itt, minden pisszenés, reccsenés gondolatokat ébreszt.

Immár este 5 van, és még nincs vége semminek. Voltam a "városban", ami Dunavarsányt jelenti, vettem a kutyának egy kiló mellcsontot, zöldséget, már meg is főztem húslevesnek, plusz lapos gumimmal elmentem a benzinkútra. Egy kedves hölgy azonnal kézbe vett, felfújta, aztán javasolta, nézzem meg az olajszintet, fagyállót stb. Kiderült, a kerekembe befúródott egy csavar, azért engedte el a szuflát. Ahogy ez a nő hozzáállt az autómhoz, vagy inkább hozzám, az példaértékű. Meg akart oldani mindent. Így legalább tudom, hogy az olaj és a fagyálló rendben van, már csak a gumishoz kell holnap elmennem, azt mondta, nyitva van négyig. Nem győzök csodálkozni azon, hogy az itteni emberek milyen odaadással és empátiával viseltetnek mások iránt. Ez egy pestinek szerintem elképzelhetetlen. Merthogy nekem is az.

No, azért végül egyezzünk meg abban, hogy a maják sem mindenhatók (bár éjfélig még bármi történhet), szóval a világ holnap is működni fog. Reményeim szerint.

2012. december 19.

Aranybarna. Hadd vitatkozzam! Ki látott már barna aranyat? Sokszor használják ezt a kifejezést, de nem értem, miért. Az arany aranyszínű, és kész. Vagyis nem barna, és kész.

A kályhában fűtök, de olyan meleg, van, hogy szinte már elviselhetetlen: 24-26 fok. Még nem jöttem rá, hogyan lehetne szellőztetés nélkül, energiatakarékosan "lejjebb venni" a kályhát. Dobálom bele a fadarabokat, már egy zsák olyan facsempét eltüzeltem, amit az Andor utcai előszobám falára ragasztottam fel, majd onnan véstem le... A múltamat tüzelem. Nem fáj, csak furcsa. Örülök, hogy meleget ad. Rengeteg ilyen csempét nem volt idegem levakarni, a nagy része ottmaradt, gondolom, nyűgnek. Amit elhoztam, az legalább hasznosul. (Úgy zúg a gépem, mint egy idegbeteg ventilátor, már érzem, megint szét kell szednem, és a hátsó részét is ki kell pucolnom.)

Nem hittem volna, de a macska tévét néz! Amikor egy madár balról jobbra repült, ő ugyanarra ugrott, és különben is láttam, hogy figyeli a képernyőt.

Van egy reklám, amit még vissza is tekerek néha, hogy még egyszer lássam: a Főkefe reklámja. Nem is a látvány, inkább a zenéje az, amit imádok újra és újra hallani.

Ilyen a kályhám gyomra. Nem csodálom, hogy Dani ragaszkodik hozzá: ha jön, tüzelni kell.

Wettem pár karácsonyi gyertyát; Waczak épp ezeket szortírozza. Sikerült neki a pirosat a padlóig amortizálni, onnan kezdve pedig be a kanapé alá.

Próbálta kikanalazni, de nem sikerült.

2012. december 17.

A fiatalság azért is gyönyörű, mert gondolkodás nélkül képes áldozatot hozni, lázadni, akarni. Fellengzősen fogalmazok: dagad a keblem a diákok tüntetései és kitartása miatt. Talán ők elérnek végre valamit, amitől jobb lesz az életünk. Már régóta félek bármi ilyet leírni, de ezt nem tudtam visszatartani. Ha visszagondolok a "hajrá, Magyarország!" szlogenre, akkor most tudnám ezt kiáltani.
Mi lesz a világ végén? Egy számmisztikus biztos ki tud silabizálni valamit a számokból: 2012. 12. 21. Csupa hasonló szám... érdekes. Megvárom!

Begyújtottam a kályhába, pillanatok alatt 21 fok lett, ami számomra már szinte trópusi hőmérséklet. A 17 fokkal teljesen elvagyok. A csend isteni errefelé, nincs forgalom, nincs gyár, ha valaki elgyalogol az utcán, tisztán hallom a lábai alatt surrogó sódert: nem tudna idelopakodni csak úgy. Kutya sem hagyná.

Itt a konyhám, amire szeretnék egy bútorlapot rakni, ami áthidal mindent a frigótól a kenyérdobozig. Még gondolkodom rajta.

A dög nagyon el tud aludni a széken, amely a konvektor mellett leledzik.

Látni a szemén, hogy milyen szemét. Nincs benne egy szál gyengédség sem. Hízeleg, amíg zabálni nem kap, utána pedig harap, ha hozzányúlok. Na jó, nem mindig, de látni, hogy utálja a kezemet. Én nem ilyen macskát akartam!

2012. december 16.

Alföldi úr megjelent ma este, díjazom, hogy több villanyszerelő szakemberrel megbeszélte a problémámat, azt már kevésbé díjaztam, hogy mindezt fél óra alatt elmagyarázta nekem - egy szót se értettem belőle, hogy melyik vezeték miért ide meg oda, és miért nem -, mindegy, a jövő héten eljön, és ismét próbálkozik, és kikötötte, hogy ezért pénz nem jár. Nyilván tudja, hogy pénz nélkül sosem engedem el. Mindazonáltal jól esik, hogy akar, hogy nem nyugszik bele a problémába, és nem hagy vele engem egyedül.

Igen nagy köd van ma egész nap. Elolvadt az összes hó, a pocsolyákról lemállott a jég, igazi élmény ilyenkor sétálni. Hatalmas a csend, a kutya vágtat, a hülye macska meg nem akarja enni a nyers csirkehúst, amit összevagdaltam neki. Mi a frászt képzel? Adtam neki konzervet is, de azzal is finnyáskodik. Dögölj éhen, szoktam neki ilyenkor mondani, azanyád finnyás picsáját. Bocs. Most éppen kint van, ma már nem is engedem be. Zabáljon, amit akar. Maci is érzi már a vesztét: őt is nemsokára kipaterolom. Végül is házőrzőnek szerződtettem, odakint kell ugatnia, ha valami furcsát lát. Elég jól belejött amúgy. Számtalanszor ki kell engednem, mert úgy hallja, hogy feladata van: rohanni a kerítéshez és ugatni. Ez jó. Méretes ösvényt taposott már ki magának a vágtató útvonalain. Ahová nyilván nem ültethetek majd semmit, mert minek. Az egy napvirág-tő csak egy napig bírta, mert azonnal kirúgta az egészet. Rossz helyre tettem. Tanultam belőle.

2012. december 15.

Alföldi úr (alias Miki) megjelent tegnapelőtt, mert hívtam, hogy ki kéne cserélni két villanykapcsolót, amik már csak ökölcsapásokra voltak hajlandók üzemszerűen működni. Ez sikerült. Utána jött a hátsó teraszom külső lámpája, ami abbahagyta a világítást. És nem izzóprobléma miatt. Szegénykém két nap alatt vagy négy órát szenvedett vele, lebontotta az összes vezetéket a falon, közben kilenc darab rövidzárlatot okozott, amit nem szívleltem igazán. Hogy tényleg baj van, abból következtettem, hogy bár szokása szerint, ha kellet, ha nem, folyton kommentálta, mit csinál (most ezt kihúzom, aztán szigetelem, aztán jön a következő, biztos ez lesz az igazi, meg a nullás, meg a föld), az utolsó órában teljesen hallgataggá vált, csak azt ígérte, hogy több villanyóra-lecsapás nem lesz. Ám volt még kettő. Próbálj így tévézni, vagy bármi adást felvenni! Meg kellett mondanom neki pénteken 3 órakor, hogy elég volt, majd keresek egy villanyszerelőt. Felajánlotta, hogy a kocsimmal elmegy, és ő keres, de nem láttam értelmét, mivel 4-kor már sötét van, és keresni én is tudok, amit meg nem mondtam, hogy nem bízom villanyszerelői kvalitásaiban. Így elhurcolkodott végre. Adtam neki kétezer forintot, mert sajnáltam a négyórai szenvedése miatt, nem akarta elfogadni, de ragaszkodtam hozzá.

Lehet, hogy vannak ilyen szakember-elűző tulajdonságaim, mert Zolee teljesen eltűnt. Pedig ő volt nekem az, aki eddig mindent megoldott. Amikor a házam majdnem leégett amiatt, hogy körbeszigetelte a konvektorok kiömlőnyílását, és mivel bekapcsoltam, a szigetelés leolvadt egész az ablakpárkányig, és szerencsére kihívtam a gázszerelőt, hogy nézze meg, ő azt mondta, ez így nagyon tré, miután megjavította, én arra kértem, a jövőben Zolee-val együtt kéne működnie, hogy ilyenek ne történjenek. Csak arra tudok gondolni, hogy ezt valóban továbbadta, és ettől Zolee besokallt. Előtte Zolee még hozott nekem egy duplaüveget, amit a hátsó ajtóba kéne rakni szigetelés mellett, megbeszéltük, nagyjából hat hétig ígérgette, hogy majd jön, aztán eltűnt. Úgy négyszer rátelefonáltam, vagy nem vette fel, vagy más vette fel. Két sms-t küldtem, semmi válasz. Rá kellett jönnöm, hogy persona non grata lettem... Aztóta is fáj érte a szívem, mert igazán használható szakember volt. Minden mozdulatán érezhető volt ez. Hogy a gázszerelő srác mit mondhatott neki, nem tudom, de más okot nem tudok, amiért rám megharagudhatott. Sokat vesztettem vele, mert ő biztos tudna azonnal egy villanyszerelőt, egy autószerelőt, egy üvegest - mint ahogy eddig is tudott -, és bármit és bárkit és bárhol, mert nagyon képben van. Egy ilyen embert elveszteni katasztrófa. Nem érzem magam bűnösnek, és mégis bűntudatom van. Vajon miért hagyott el? Lehet, hogy börtöbe került? (hozott nekem csempészett, olcsó csigarettát) Talán kórházba került? (esett le a nyáron állványról) Megszületett a gyereke? (aktuális volt) Eladta a házát? (sínen volt)
Nem tudok semmit. Ma a közértben kértem az eladót, szerezzen nekem egy villanyszerelőt, talán hétfőre tud.

A tavon ma elolvadt a jég. Csöpög az eresz. A kertemben már alig van hó. A szemét Maci felnyalta a földről - miért is tettem oda? - azt a kevés császárszalonnát, amit a rigóknak szántam. Ma vettem két nagy csomag madárnak való magot, mindjárt ki is szórom. Vagy lehet, hogy megvárom, amíg megint hó esik, és megfagy a föld, mert ez most már nyunyákos kezd lenni. Ilyenkor szerintem a rigók találnak benne gilisztát. Rengeteg cinke forgolódik itt azóta, mióta a golyókat a fára akasztottam, plusz még egy szelet császárszalonnát, azt is csipkedik rendesen. Öröm látni.

Az egyik reklámban olyan megmondóembert alkalmaznak, nyilván pénzért, aki a "job" szót úgy ejti: "zsab". Hol élek?

Dani kilátásba helyezte, hogy a világvégét együtt töltjük, tehát jövő hétvégén idejön és itt is alszik. Heuréka. Mint a múltkor, megint feltétlenül beüzemeli a kályát, mert szüksége van a lángok látványára és melegére. Én még csak gázfűtök, egyelőre nincs túl hideg.

2012. december 11.

Néha félórát is elüldögélek itt leoltott villanyok mellett, az utcai fények által megvilágított szobában, amely fények - ha nem nézek ki - olyanok, mint az ezüst holdfény (amúgy sima neon).
Reggel kimentem a kocsihoz, közben Maci is az utcán volt, próbáltam felfeszíteni a kocsi ajtaját, ami megint befagyott. Arra jött egy biciklis ember, megállt, hogy segítsen. Együttes erővel sikerült a hátsó ajtót kinyitni, kérdezte, nincs-e valami piám, ami őt átmelegíthetné. Mivel a kocsiban ott volt két üveg bor, mondtam, ebből adhatok. Adtam. Szomszédom megérkezett, kieresztette két kutyáját, hadd fussanak egyet, merthogy sétáltatni sosem szokta őket. Az egyik, egy helyes kis puli azonnal összeakaszkodott Macival. Nagy morgás és harakiri kezdődött, én csak annyit tudtam kiáltani, hogy bocsánat, szomszédom meg azt felelte, hogy van miért. Kettőnk kiabálására a kutyák szétváltak, Maci elszaladt, a kis pulit meg gazdája átvizsgálta, nem sérült-e meg. Nem. Macit aztán bezártam a kertbe. Így utólag kissé igazságtalannak érzem a megjegyzését, hogy van miért bocsánatot kérnem. Egyrészt a kis puli mindig is agresszívan acsarkodik a kerítés mentén Macira, másrészt ő sem pórázon tartotta a kutyáját, akkor miért lenne kirívó, hogyén sem? Mindegy, úgy látszik, nem szerzek még egy rossz szomszédot, mert azt nem akarnám. Nemrég ő jött át, hogy étolajat kérjen, mert pincepörköltöt főz bográcsban, persze adtam neki egy flakonnal. Pár nap múlva visszahozta. Remélem, segítőkészségem enyhítő körülmény.

Figyu, így a világ vége előtt ezek igazán nem számottevő problémák. Azt azért tudnod kell, hogy holnaptól, 12-étől kezdenek rövidülni az éjszakák. Itt nálam minden reggel 6:47-kor oltják le a közvilágítást, így módom van nyomon követni a változásokat. Fogom is.
A macska a legfölső polcon alszik, kutyám a szőnyegen kinyúlva, előre sajnálom őket, mikor kirakom mindkettőt a mínuszokba. Ehhez ragaszkodom. Tessenek alkalmazkodni a külvilághoz. Maci már belakta a házat, amit építettem neki, Waczakról viszont nem tudom, hol tölti az éjszakát. Házat neki is csináltam, de még nem láttam, hogy használná. Ő baja.

Józsi bácsi:
- Emlékszel, anyukám, amikor a kormány stratégiailag megvédni óhajtotta a Malévot, majd a békéscsabai, gyulai, kaposvári húskombinátokat? Hajj! Én csak azt sajnálom, hogy olyan isteni gyulai szalámit már soha többé nem fogok kapni. A csípősebbre gondoltam. Szólj rám, ha másképp lesz!

2012. december 10.

Ténylegesen ma születtem 47-ben. Kurvarégen volt, nem igaz? De ha arra gondolok, kedveseim - pilóta- és ejtőernyős-társaim - közül hányan nem érhették meg ezt a kort, akkor jó nekem. Szeretem az életet, azt hiszem, ennél többet nemigen lehetne kívánni.

Láthatom, ahogy a vadlibák v-alakban elhúznak dél felé, láthatom, hogy sirályok százai jönnek dél felől a tavaimra, kaphatok a Numerus Aqua cégtől levelet, miszerint múlt péntek-szombat-vasárnap akartak idejönni ellenőrizni a vízműveimet, ezt is úgy, hogy ma, 10-én kaptam meg a levelüket, amelyben az is áll, hogy már többször hiába próbáltak bejutni hozzám. Ahhoz képest, hogy mindkét kapumra nagy hangerejű dudákat szereltem, és javarészt egész nap itthon döglök, kevéssé értem, hogyan nem tudtak hozzám bejutni. Igazából nem is érdekel. Rájuk hagyom, hogy megtaláljanak, hiába írtak levelükbe nagybetűs, vastagon szedett telefonszámot. Hát nehogy már én hívjak fel bárkit is, hogy uram, mikor jönne végre lemászni a pincémbe a vízórához? Oldják meg. (Csak megjegyzem: a címemből egy darab 1-es hiányzik, lehet, hogy az utca túlfelén próbáltak valakihez bejutni? Nem az én gondom. Nincs kedvem segíteni nekik. Mióta tudom, hogy már a talajvizet is meg akarják adóztatni.)

Dani hozott nekem egy energiatakarékos gyertyaizzót, azt mondta, több mint 2000-be került, becsavartam, és lám: nagyjából 10 Wattos teljesítményt produkál. Hatvan wattos létére. Tiszta szerencse, hogy rosszul olvasta a mailemet, és nem 6 darabot hozott ebből. Eldobom az agyamat! A sarki boltos is azt mondja, nemsokára már csak ilyeneket lehet venni, addig örüljek, míg még kapok hagyományos, olyan Tungsram-félét. Amelyik tényleg annyi wattot ad, ami rá van írva. Nem mondom, hogy rossz Európához tartozni, de ha ettől sötétbe borul Magyarország, akkor itt és most tiltakozom!

2012. december 9.

Ági volt, pezsgőztünk is egyet a holnapi szülnapomra - 65 éves leszek, vaze! -, a csülkös bablevesből senki nem evett, viszont elcsomagoltam neki majdnem az egészet (ami maradt, a kutya ette meg, én rosszul letem tőle valamiért). A reggeli jégvakarás eléggé kiakasztott, nem találtam a kocsiban vakarót, pedig azt hittem, van. Sokat szenvedtem. Az ajtók nem nyíltak, a festéket veszélyeztető eljárással - egy kampóval - feszegettem, hogy közben a kilincset ne törjem le.

Szülnapomra való tekintettel Daniel is feltűnt, meglepetésemre már tízkor. Hozott egy száraz pezsgőt - nem hazudtolta meg magát: Extra Dry volt -, és egy jégvakarót, amin szőrös rész is van a hó lesöprésére.

Eléggé elmondhatatlan, milyen boldogságözönt produkált az állat.

2012. december 5.

Szétszedtem a számítógépet, sikerült beüzemelnem a cd-lejátszót, megnézhettem a mikróhoz adott tájékoztató anyagot. Szart se ér. Az elülső két ventilátor olyan - szerintem budapesti - fekete ragacsokat őrzött magán, hogy vízbe mártott fülpiszkálókkal egy órán át pucoltam őket. Ettől függetlenül elvágtam másodszor is a bal hüvelykujjamat, immár olyan helyen, ami képtelenné tesz a csatornák kapcsolására a távirányítón. Mivel a kanapém jobb oldalán ülök immár, a balfelemre rakom a távirányítókat, tehát megértheted, milyen problémával állok szemben: egy bal hüvelykujj, amely nem képes kapcsolgatni... Szörnyű! Azért tanulságul elmondhatom: miután többször mosogattam az elvágott ujjammal, sokkal jobban lett. Ez amúgy már régi tapasztalatom.

Azt mondják - és az inka naptár is ezt mondja -, hogy december 21-én eljön a világ vége. Biztos te is kaptál már valami eszelős mailt, amit tovább kellett (volna) küldened e témában. A mindenit! Mindenki hülye?

Itt a "gyerekeim" láthatók, akik nem tudnak semmit a világ dolgairól.

amit vörös szőrnek látsz, az a kutyámé, mögötte meg Waczak mosakodik - szereti a napfényt.

Már két napja azt énekelem, hogy "hull a hó, fúj a szél, Dimitrij Lénáról beszél..." Előre sosem tudom - pedig milyen fontos lenne -, hogy bizonyos dalok, szövegek miért jutnak eszembe váratlanul. Ma éjjel megértettem, mert hull a hó és fúj a szél.

Józsi bácsi:
- Képzeld, anyukám, a gázórám kiakadt, vagy mi a fene, már három napja ugyanazt a számot mutatja! Úgy befűtöttem, mint az állat, mindegyik konvektorom maximumon üzemel, a trópusokon érzem magam! A számláló pedig áll egyhelyben. Hát nem Hawaii? Bár kitartana egész télen!

A mai napkelte volt ilyen. Ha korán kelek, és látom, hogy készül valami, nyakamba akasztom a fotóapparátot, és futok a kutyával fényirányba.

Ági holnap jön. Vagy ma? Végül is éjjel három múlt, szóval ma. Már beáztattam egy fél füstölt csülköt meg babot, remélem, nem lesz kifogása egy jó bableves ellen.
Furcsa, hogy kutyám magától kiment, és a házába bújt ahelyett, hogy velem döglődne itten. Rákapott a hideg ízére, ami nagy bundájához biztos jobban illik, mint a gázfűtés.

2012. november 28.

Mikrosütőt üzemeltetem, gyakorlok, kaptam hozzá cd-t, de a gépem nem tudja lejátszani, az írott anyag meg rohadtul keves. Tehát kísérletezem. Rizst már főztem benne, jó lett, tésztát is, az is jó lett. A crisp-tálban a sült krumpli kiváló. Csak utána a fröccsenő zsírt kell alaposan kitakarítani.
Az idő isteni, minden nap 15 fok van minimum. Reggel nézem a jelentést, aztán kinézek a hőmérőre: mindig öt fokkal melegebb van itt, mint amit mondanak. Adja isten, hogy így is maradjon.

Egy kis füst; elképesztő ábrákat tud rajzolni. Mint ha élne. A vadlibák v-alakban repülnek minden nap dél felé. Mikor köd van, akkor is, hiába nézek fel, nem látom őket, de a gágogásukat tisztán lehet hallani. Ahogy Petőfi után a lehulló levelek lágy neszét is... tényleg! Olyan csend van itt, hogy ez tisztán érzékelhető.

Tegnap virradtam ilyen hajnalra, megint kivágtattam Macival a térre, ahol jól láthatók a fények. A napkeltét is megvártuk, de az már nem ér meg itt egy képet, csak simán szép volt.
Elmondom egy furcsa élményemet: ma reggel félötkor, ahogy a konyha felé aveltam, egy percre úgy éreztem, hogy magányos vagyok, hogy valaki innen hiányzik. És mi értelme az egésznek. Valóban csak egy percig tartott, amíg a függönyt el nem húztam, a villanyt fel nem gyújtottam, utána már nem is értettem, hogy előbb mit nem értettem.

2012. november 21.

Sokat gereblyéztem ma. Majdnem tiszta a kertem a lehullott levelektől, de ahol még várható a hullás - például az eperfa baszik hullani -, ott nem gyötörtem magam fölöslegesen. Négy zsák lombot tettem a kapu elé, a hirdetésnek megfelelően holnap hajnalban ingyen elszállítják.
Muslicák. A franc tudja, hol jönnek be! Illatos teákat iszom reggelente, ők erre nyomulnak. Na meg a sörre is. Két szúnyogot is levadásztam a napokban, a szúnyog olyan, mint egy B-52-es, a muslica meg akár egy Messerschmitt. Előbbieket két tapsolással megsemmisítettem, miközben a muslicákat elkapni lehetetlen.

Jajj, csak Dani meg ne tudja: rendeltem egy mikrosütőt, ami mindent tud. Ma hozták meg. Naná, hogy a közértben voltam, mikor a postás felhívott, de onnan gyorsan haza lehet érni. Már a helyén áll, a frigó tetején, de még nem mertem hozzányúlni. Komoly irodalom érkezett vele, amit holnap, valódi világosban szeretnék tanulmányozni. Egyelőre csak csodálom, simogatom, gyönyörű és fényes. A régit halált megvető erőfeszítéssel kivittem és felraktam egy polcra a sufniban, kurvanehéz volt, vagy a polc magas, mindkettő, de úgy utáltam már, mint a szart (az előző lakó hagyta rám). Régen biztos fehér volt, de megsárgult, nyikorgott, ha működött, szóval minden nap utálattal néztem. Ezt most mind lehet mentegetődzésnek tekinteni, hogy miért kellett az új. Mert beleszerettem! No, csak ezt akartam ma elmondani. De Daninak ne szóljatok!

2012. november 19.

Alig hiszem el, hogy már túlvagyunk a november közepén... Múlt héten még Ausztráliában tűzvész volt, Olaszországban árvíz, Velencében a Szent Márk teret elöntötte a tenger, itt meg nem történt semmi. Mintha valami kiváltság lenne az osztályrészem: itt béke van.

Éppen kirúgok a hámból: körülöttem az összes lámpa ég, a tévét csak leállítottam, de világít, a fűtés majdnem húsz fokot produkál, szóval igazi dőzsölés folyik. Ilyet nem szoktam megengedni magamnak. Általában megelégszem a 17 fokkal.

Sokat gereblyéztem ma, mert az értesítés szerint szerda este ki kell raknom az avarral megtöltött zsákokat, ezeket díjmentesen elviszik. Sajnos, az eperfámról még el sem kezdett lehullni a levél, pedig az elég méretes mennyiség lesz.

Zolee barátom azt szokta mondani: jövő héten jön szigetelni a hátsó ajtómat - az üveg már megvan -, ez immár ötödik hete tart.

Múlt héten láttam egy műsort Bodrogi Gyulával és Voit Ágival, igazán megható tudni, hogy a házat, melyben lakom, ők építették, felügyelték, és attól lett olyan tökéletes, amilyen lett, hogy ők igényesek voltak. Örök hálám nekik! Itt tényleg minden a helyén van, ha arra gondolsz, hová dugd be a porszívót, máris előjön egy konnektor, ha odakint szeretnéd a fűnyírót üzemeltetni (még nem vettem), ahhoz is van kint vagy három konnektor. Minden nap hálás vagyok azért, hogy ilyen gondosan és alaposan építették ezt a házat.

Ez a mai naplemente. Mondom, hogy béke van!

...és őszbe fordul minden.

A leszedett zöld paradicsomok lassan megpirulnak itt az asztalon. Ez nekem egy kis csoda. A többi csodát pedig minden nap újraélem. Még mindig nem tudom felfogni, hogy lettem ilyen szerencsés, hogy itt élhetek. Kutyám nem lát többé aszfaltot, csak füvet, sóderos utakat, gyönyörű, tóparti tájakat - velem együtt -, s ez a tágasság és jól kitalált kényelem soha nem lesz jellemző egy lakótelepi bunkerra. Istenem, hogy tudtam ott élni 27 évig?! S mivel érdemeltem ki, hogy itt lehessek? No nem fárasztok senkit ezekkel a hülye érzelgősségekkel, elég annyi, hogy simán boldog vagyok. Minden nap. Minden órában. És mindenkinek ugyanezt szeretném kívánni, tiszta szívből.

A furcsa az volt, hogy az első naptól kezdve pontosan tudtam, mi merre van, amikor kiszállok az ágyból. Soha egy percig se tévedtem el, soha egy percig nem jött vissza az Andor utcai emlék, érzés, semmi. Így messziről nézve az egész inkább már rémálomnak tűnik. Itt minden a helyén van, és nincsen semmi fölösleges. Nem vagyok egy gyűjtögető fajta, de amikor ki kellett rámolnom a panellakást, mégis megbélyegeztem magam: gyűjtögettem, felhalmoztam. Kidobtam! Ezektől megszabadulni kész öröm volt. És az öröm azóta is tart. A mocsok, ami ott mindennapos kihívást jelentett, itt nincsen. Emlékszem, hogy a kocsim szélvédőjéről fekete, olajos kormot pucoltam, de hányszor. Itt ilyen nincs. Ha száraz az idő, legfeljebb kis homok telepedik a kocsira, amit mások felvernek, bár az utcámban a forgalom maximum tíz autó naponta.

Jaj, ne bánts, mert tényleg nem azt akarom mondani, hogy de rossz neked, csak simán imádom az életemet, és nem bírom befogni a számat. Jó éjt!

2012. november 12.

Gordonka zúgása: légcsavarok hangja az égen, álmomat eszik meg éppen. Aludni tovább? Kétlem. Felkelek sötétben.

Isten kegyes hozzám: odakint még minden nap tíz fok fölött van a plusz, ami azt jelenti, nekem csak 5-6 fokot kell ráfűtenem idebent. A gyönyörűen színesedő külvilág a köddel együtt csodás. Ma kis körútra indultam autóval bevásárlás miatt, és látnom kellett, hogy körülöttem mindenütt esett valami eső, vizes volt az út, de itt, nálam semmi. Valamikor barátaimmal azt mondtuk a tavunkról - ami mellesleg légvonalban egy kilométerre van -, hogy teretó, ahol minden másképp van, mint máshol. Úgy látszik, az én tavam is teretó, amit elkerülnek az időjárás külsérelmei.

Vannak itt jó emberek, meg furcsák is. Valamelyik nap bedudált hozzám egy új szomszéd, történelmi névvel (Nagy Sándor), csak hogy kérje, ne bánjam, ha a kutyái ugatnak. A kutyái nem ugatnak. De jól esett. Egy másik embernek tóparti háza van gyönyörű kilátással a szélvédett tóra, ahol mindig tükörsima a víz - majdnem -, ő mégis nádfonattal zárta le a kerítését, így semmit sem lát. Vett egy édes kis vizslalányt, akit rugdos és eltilt mindenkitől, merthogy majd vadászni viszi, nehogy túl barátságos legyen. Egész napra egyedül hagyja, naná, hogy én és Maci odamegyünk a kerítés egyetlen nyílásához, amit szegény Sziszi kirágott, és megsimogatjuk, örülgetünk neki.

Gyakran elmegyek arra a gyönyörű helyre, ahonnan az egész tavat belátni. A gyep olyan, mint egy focipályán, zöld és rövid. Egy Mazda kiállt a kertből, járt a motorja, míg a gazdája becsukta a kaput. Olyan bűzt éreztem, hogy majdnem megszóltam, pedig nem füstölt a kipufogó. Gyorsan elszégyelltem magam, és visszaidéztem az Andor utcát, ahol 27 évig laktam, sétáltam, lélegeztem napi több ezer autó között. Ennek az egy autónak a szaga úgy tört be a komfortzónámba (basszus, ezt a szót manapság a tévében már senki ki nem hagyná, és nagyon utálom!), mint egy merénylet. De mivel elszégyelltem magam, kezdtem azon gondolkodni, hogy a fenébe bírtam én ki egész életemet Budapesten, ahol soha nem volt harmatos, csendes reggel, tiszta levegő, fényes tó, zöld fű? Jaj, de könnyű volt megváltozni olyanná, akinek ez a természetes, és a francba kívánja a régit! Igaz, hogy telefüstölöm a házat, mert a cigarettáról még nem szoktam le, de ha kimegyek, ott nincs semmi, csak a csodás természet és a friss levegő.

Az esőcsatornám nem a régi, mióta Zolee egyik munkása leszerelte azért, hogy mögötte is festhesse a fát. Aztán meg nem szerelte vissza. Egyszóval a víz nem oda folyik, ahová kellene, hanem csak úgy lezúdul. Alája raktam egy nagy műanyag edényt, gondolván, locsolóvíznek jó lesz. Jó is. Már ha kéne locsolni, de mostanában igazán nem kell (már a szép vízszerelővel téliesíttettem a kerti csapjaimat is, így nem félek a fagyoktól). Ebbe a mindig teli edénybe esett bele ez a szegény szitakötő, aki olyan, mint egy vékony lábú balerina, csábos ruhában, csak sajnos halott. Úgy éreztem, megérdemli, hogy megörökítsem halálában és szépségében. Figyu, neked nem ott viszket mindig a hátad, ahol nem éred el? Nekem igen. Pont most is...

Laci bácsi konyháján szoktam időzni és bosszankodni, mert azt nagyon tudok. Múltkor azt mondta, kapott báránycombot, azaz lapockadarabot. Egy darab volt. Elgondolkodtam, hol van az én combom a lapockámhoz képest. Már nem érdemes komolyan venni semmit. Fontosabb az, hogy mindjárt nézem Gordon Ramsay pokoli konyháját, amit igazán szeretek, és ahol ilyen elszólások soha nem fordulhatnak elő. Ő aztán nem szenilis.
Azt azért még eldicsekszem, hogy a bambuszaim neve Phyllostachys Viridis, és majd jövőre vagy utána esetleg felnőnek a házam tetejéig. Remélem, megérem!

2012. november 6.

Vannak jó dolgok. Például az, hogy október 23-án nem vert meg senki senkit. Ettől nagyon féltem. Aztán a fiam mégiscsak eljött, méghozzá itt is aludt.

Kinyitotta a fotelágyat, amit vettem a nyáron, és azon aludt, mert elhozta persze az X-boxát, hogy játszhasson - sajnos játékfüggő. Maci és a macska is rajta aludt.

Mit mondhatnék még? Boldogság volt őt itt tudni. Másnap reggel hatalmas sétát tett a kutyával, körbejárta ezt a hatalmas tavat, majd másfél órát tartott a dolog. Rájött, hogy szomszédosak vagyunk azzal a tóval, ahol tíz évig boldogan sátoroztunk, meg is nézte a helyeket, ahol.
Familiáris érzés volt reggel odavinni neki a nagy tálca bundáskenyeret az ágyhoz, és ő a szokásosat mondta: Madör, kaja érkezik balról! Ilyesmi túl sokszor történt már ahhoz, hogy elfelejthessük. Visszarezegtünk a múltba. Jó volt. Maci le sem szállt róla.

Kiderült, hogy a gázkonvektor begyújtását követő füst nemcsak gőz volt, hanem a nikecell szigetelés, amit Zolee a házam falára felrakott, égett, olvadt napról-napra. Sikerült végre elhívnom a víz- és gázszerelő, gyönyörű fiatalembert, aki nagyon lelkiismeretesen körbeszigetelte a konvektorok kiömlő nyílásait, és nemigen értette, hogy Zolee hogy csinálhatta ilyen tűzveszélyesen. Mondtam, majd egymással beszéljék meg. Zolee a múlt hét előtt azt mondta, jövő héten jön szigetelni az ajtómat, a múlt héten megint ezt mondta, most van a második jövő hét, de már fel se merem hívni, hogy mikor jön.
Miki - alias Alföldi úr - megint itt járt, visszahozta a fűrészemet, és kért egy reszelőt. Adtam. De nem álltam meg megkérdezni: micsoda szakember maga, hogy még egy reszelője sincs? A dumájára persze már oda sem figyelek, tehát nem tudom. Ági hozott nekem egy bundás kabátot, ami sajnos kicsi rám, elvittem Mikiékhez, és bedobtam a kerítésen. Megtudtam tőle, hogy szerencsésen használni tudják. Ez jó érzés.

Ez volt az október végi hó a kertemben. Meglepett. Szerencsére azóta csak pluszok vannak, alig kell fűtenem. A kályhát még nem üzemeltem be. Vettem egy zsák fabrikettet, de ahogy hallom, nem sokat érek vele, maximum három napra lesz elég az a húsz kiló. Meglátjuk!

október 22.

Márta mégsem jött, depressziós lénye megint azt javasolta neki, hogy inkább forduljon a falnak és aluszkáljon, ahelyett, hogy összeszedné magát és elindulna - mármint beülne férje kocsijába, és hagyná, hogy idehozza. Nagyon rossz cihológus lennék, mert az ilyenektől simán dühbe gurulok. Ági aztán felhívta, hogy ne hülyéskedjen, jöjjön mégis. Amitől megint dühbe gurultam. Egyrészt azért, hogy szervezzen a saját szakállára vendéget, másrészt mert közben Danival megbeszéltem, ha Márta nem jön, akkor ő eljönne akár két napra. Amit még sosem tett. Kénytelen voltam Mártának odaszólni, hogy ez a helyzet, és tényleg jobb, ha otthon marad. Az egész szituáció úgy szar, ahogy van, szerintem Ágit is megbántottam, meg Márta sem örül, viszont Daninak főztem székelykáposztát, sütöttem csirkét, és mostanáig nem jött. Mivel holnap az utolsó szabadnap, a kétnapos vendégségből már biztos nem lesz semmi. Erre mondják, hány szék közül is?...

Józsi bácsi:
- Néztem egy mesefilmet. A herceg magas lovon kivágtat a parasztok birtokára, és követeli az adót.
- Már megfizettük! - szól a paraszt - személyesen vittem el a királynak.
- A király nem fogad el alamizsnát! - dühöng a herceg.
- Az a mi egész évi munkánk eredménye! Nincs már semmink, amit odaadhatnánk - így a paraszt.
- De van házatok! - és a herceg lerombolja a viskót, amiben a család él. Komment?

- No. No de azért tudok mégis valamit hozzátenni. A vízművek szerint az a víz is az államé, amit a kútból kiveszünk itten. Tehát vízórát szándékoznak szerelni a kútjainkra, amikből eddig ingyen locsoltunk, persze leszámítva a szivattyú működéséhez használt áramot. Sőt, azt is megtiltják, hogy az esőcsatornák vége az "állami" csatornába torkolljon. Nehogy már az elcsorgó esővíz bérmentve használja a csatornát... Ajjaj, félek, nem lesz olyan olcsó itt az élet, ahogy reméltem.

2012. október 18.

Megépítettem a kutyaházat a plafonból maradt lambériákból, a szintén maradék kőzetgyapottal ki is béleltem, az Andor utcából hozott faanyagokkal rögzítettem, így duplafalú lett. A gyapot nem volt elég, tehát szétszabdaltam egy kempingágyat, tudod, szivacsos a borítása belseje, szóval az szolgált végül padlóul.

Sokat melóztam vele, főleg az oldalak összeillesztését volt nehéz kitalálni, de összejött. Az elülső teraszon végeztem a munkálatokat, de mire megdupláztam a falvastagságot, és össze akartam állítani az egészet, rájöttem, hogy csak daruval tudnám a hátsó teraszra vinni (a hátsó ajtón ki se fért volna), szerencsére idejében jöttem rá, így hátracipeltem a darabokat, és ott csavaroztam össze. A macska azonnal beleköltözött, Macinak nem volt kedve kipróbálni. Viszont mikor ma reggel szokásosan bezúdult a két állat ajtónyitás után, meglepve tapasztaltam, hogy Maci bundája nem hideg, hanem szobahőmérsékletű. Szerintem a házban dekkolt Waczakkal együtt. Hát ezért is szeretnék a hátsó ajtóra egy üveget - meg persze szigetelést is, mindkettő jó nagyot késik -, hogy kilássak. Nem hittem volna, hogy az egész nyár és a fél ősz is eltelik, s még mindig nem vagyok kész. Miközben a lóvé drasztikusan fogy. (Kati csúnyán lehordott, hogy bonthatom fel a Fundamentás megtakarításomat négy évvel a lejárta előtt, elveszítvén így az évi több mint 71k állami támogatást... viszont akkor most mi lenne? Itt ülnék egy sima faházban, várva a telet, mikor is minden fűtőenergiám elszáll a falak résein. Semmi egyéb erőforrásom nem volt, csak ez a négy évi megtakarítás. Nulla büdzsével költöztem ide, mit tehettem volna?). Ami még hátravan, az a hátsó ajtó szigetelése, ahol alul belátni, illetve ki-, szóval nem egy téli álom. A hőfüggönyt megvettem (remélem, Zolee majd felszereli), ami arra hivatott, hogy a felső szintet elzárja a felmenő hőtől, szándékozom a földszinten aludni, ha beütnek a mínuszok. Ezért vettem a fotelágyat, amit utálok, mert hatalmas és hivalkodó, és nem illik ide, de lehet rajta aludni, és csak 15 ezerbe került. Nálam már minden a télről szól, amiről fogalmam sincs, hisz világéletemben Budapesten éltem, jól fűtött - főleg távfűtött - komfortban. Nem tudom, mi vár rám. De viszont nem vagyok tőle megrémülve, megoldom.

Meséltem már a hattyúpárról, akik három kis barna csibét hoztak elő tavasszal. Itt az egyik. Félek, hogy több nincs már.

A fél tavat körbefutottam, hogy sikerüljön lefotóznom őket, valamiért mindig arra úsztak, amerre nem én voltam.

Itt a gyönyörű kutyám, aki egyre vörösödik a napon.

Ez meg Waczak, imád a napon sütkérezni. Szerencsére már minden varratot kivettek belőle két napja. Vasárnapig bírta - az volt a hatodik nap a műtét után -, akkor kezdte elszántan letépni, lerágni magáról a ragsztott kötést. Kénytelen voltam segíteni neki, mikor már szaltózott a pániktól, hogy fél oldalán lóg valami, szóval levágtam. Persze csomó szőr is jött vele. Mire a dokihoz vittem, már nem volt rajta kötés. Elképzelni se tudtam, hogy lehet egy macskából varratokat kivenni: ezért szerencse, hogy nem én vagyok az állatorvos. Ő csak felemelte, azt mondta, fogjam meg a hónalja alatt, az állatka lógott a kezemben, ő meg a túloldalon simán kivette a hasából a madzagokat. Egy rossz szó sem esett. Egy percig tartott. Pénzbe sem került. (Megjegyzem: ha ezt a Juhász-klinikán csinálnák, már onnan kezdve 4500 forint, hogy ránéznek egy állatra...)
Márta holnap jön, marad legalább öt napig, úgyhogy lesz nagy sütés-főzés, mert ő imád enni, főleg leveseket, én meg majd csinálok neki. Hoz pontyot, kirántjuk és megzabáljuk. Jó világ lesz.

Maci őrzi Waczakot. Aki időnként méretes pofonokat húz le neki, persze csak úgy, hogy felugrik magasra, egészen a füléig. Lendületből.

Józsi bácsi:
- Anyukám, ez a Romney olyan fess legény, de hallom, hogy már hatvanöt éves. Hát hogy képzeli Amerika, hogy egy nyugdíjkorhatáron rég túl lévő pasi kormányozzon egy ekkora országot? Nálunk a bírók már 62 évesen alkalmatlanok erre! Te érted ezt?
- Nem.

Mindig sötét hajnalban kelek - legalábbis, mióta elmúlt a nyár -, és mindig azt dúdolom: "Ó, csak a hajnal jönne máááár..." S meg kellett tudnom, hogy ma reggel már egy halott ember dalát dúdoltam. Borzasztóan fog hiányozni.

2012. október 14.

El kellett vinnem szegény Waczakot miskárolásra, mert jön a bagzási idő, és nem tudnék felvállalni 6-7 macskakölyköt.

Szegénykém két napig bódultan próbálta kiheverni a műtétet, a fejét alig tudta felemelni, nem evett, nem ivott. Még dorombolni sem volt ereje. Nem jött a közelembe, mintha elvesztette volna összes bizalmát az emberi kezek érintése iránt. Megértem. Mivel ennek már hat napja, boldogan jelenthetem, hogy egyrészt félig lerágta magáról a kötést, másrészt én is segítettem kissé levágni, harmadrészt úgy zabál, mint egy őrült, folyton enni kér hatalmas, elviselhetetlen hangszínű nyervákolással. És rendszerint az ölemben ül elnyúlva.

Alföldi úr - alias Miki - majd egy hét késéssel csak visszajött, és felaprította a fáimat. A kifogásaira már nem is vagyok kíváncsi, annyi van belőlük.

Amikor a doki megozta a macskát, azt javasolta, tegyem abba a szalmafonatú ládába, amin rendszerint a lábamat tartom. Bele is tette. Maci ott körözött sírva, nyafogva, orrát a ládához dugva. Mire a sétából hazatértünk, Waczak kint volt a ládából - hiába, nem bírja a bezártságot. Szörnyű állapota ellenére képes volt kiszabadulni. Attól kezdve Maci őrzőjéül szegődött. Kiengedtem őket a kertbe. Kérdeztem Macit: hol a cica? Elfutott hátra, és lefeküdt ott, ahol cica épp gubbasztott. Látszott rajta, hogy pontosan tudja: itt most baj van, vészhelyzet van. Hihetetlen számomra az állatok ilyen helyzetfelismerő képessége. És főleg a kutyám hozzáállása. Waczak azóta már megint kiszalad elénk a sarokig, mikor sétából hazatérünk, és száguldozva keresztbe-kasul provokálja Macit. Persze hiába. Egy biciklis ember meg is állt, mert nem értette, hogyan is van ez: egy kutya, aki ügyet sem vet a macskára, amely ott teszi magát. Mondtam neki: ezek barátok.

Józsi bácsi:
Ha valaki azt mondja: "kettőezertizenkettő", akkor vajon attól fél, ha simán kétezret mond, akkor félreértik, és mondjuk hétezernek hallják?! Szánalmas!

- Gondoltál már arra, hogyan maradnak el a barátok, mikor látják, hogy nem vagy elég "megfelelő"? Például - ahogy nálad is, meg persze nálam is - kihull pár fogad, rádköszönt valami betegség, és már nem vagy sem szép, sem mobilis, a kedvességedet, az értékeidet simán elfelejtik? Maradnak egymásnak azok, akik megvehetik a szép ruhát, a drága bort, ami belépő lehet egy összejövetelre? Mármint olyanra, ahol csak a "megfelelőek" vehetnek részt? El tudod ezt képzelni a barátaidról? Mármint ha tényleg barátok?
- Nem.
- Anyukám, jó lesz, ha az elképzeléseidet felülvizsgálod! Egy perc alatt senkivé válhatsz, ha nem vagy már megfelelő!

2012. október 8.

A poloska és én... Rémület hajnalban. Már éjjel éreztem, hogy valami mászik a karomon. Egy bal fordulattal - amit a jobb karommal nem tudtam volna tenni, miután tizennégy évesen úgy eltörtem, hogy azóta sem fordul - a matracba "töröltem" az érzést, fel s e ébredve igazán. Mivel mindig sötét hajnalban kelek, a gyér lámpafénynél láttam a paplanomon a méretes poloskát. Gondoltam, hozok szemüveget, de olyan nyilvánvaló volt, hogy mégse. Csak a pajzsalakú mezei poloskára gondolj, ne másra. Nos, kéznél volt a fehér-fekete pettyes bugyim a széken, azzal megfogtam, miközben vadul irtóztam, és levittem a mosogatóba, ahol bugyistól beáztattam. Sajnos, a pettyek miatt nehéz volt megítélni, hol a bogár, és hol a petty. De végül kialakult: a bogár ott úszott a bugyi alatt. Méreténél fogva nem volt reményem rá, hogy a lefolyóba belefér, így kénytelen voltam egy szalvétával összecsőrölni és kivinni a klotyóba. Na most ilyenek kora hajnalban engem nagyon frusztrálnak. Tehát szar volt a hajnalom. Viszont a tegnapi kivételes:

Ahogy a konyhaablakon az első vérvörös sugár beesett, máris kaptam a gépemet, és futottam hatvan métert a térig, ahol felkel a nap. Tudtam, hogy ez a csoda csak pár percig tart. Amint visszaindultam, máris elenyészett a csoda, és elkezdődött egy ronda, szürke, ködös reggel. És tartott is sokáig.

Cic és kuty, mit mondjak? Imádom őket. Ahogy Waczak az ölembe fészkelődik, azonnal Macinak is sürgős dörgölődznivalója támad a lábam körül, leginkább azért, hogy a nagy, busa fejével letúrja a cicát az ölemből. Ez még sose sikerült, mert Waczak pofonok árán is őrzi pozícióját, attól sem riadva vissza, hogy Maci fülébe harapjon. A kárvallott mindig én vagyok, mert ha a cica mégis dőlni látszik, karmaival a lábamba kapaszkodva igyekszik helyben maradni.

2012. október 2.

Ági barátnőm megint megtisztelt jelenlétével, ilyenkor - váltásban - elmegyünk az Erdei vendéglőbe, és hazahozunk egy méretes sült hecket sok sültkrumplival, és a teraszon kézzel-lábbal széttúrjuk, megesszük. Ezúttal is jól sikerült. Legközelebb én fizetek. Megéri! Alföldi úr szombaton itt járt, azt hitte, még van valami dolga, de én Zolee révén már megcsináltattam a teraszajtóimba az üvegezést, plusz a hálószobám kitört ablakát is megcsinálta, nem kellett hozzá 24 óra sem. Mire szegény Alföldi úr idejött, már arról is értesítenem kellett, hogy az utolsó munka, a hátsó ajtóm szigetelése is Zolee fennhatósága alá került. Elvitte viszont a vadonatúj baltámat, hogy megélezze, mert a bolt, ki tudja, miért, életlenül árulja. Hamarosan visszahozta, és fel is vágott fele pár tuskót, prezentációként. Közölte, hogy hétfőn visszajön, hogy megnézze, a balta még mindig éles-e. Bezártam minden kaput. Nem jött.

2012. szeptember 26.

Haj, mexenvedtem ezt a plafonszigetelést. Alföldi úr hovatovább mégiscsak ért valamit az asztalosmunkához, mert végül szép lett a plafonom, és jó tudni, hogy fölötte van a tíz centi vastag kőzetgyapot. Igaz, nem volt elég csavarja - az én összes tartalékomat elhasználta -, nem volt dekopirfűrésze és fúrója, ezeket is én adtam, és bizony szóvá is tettem, hogy ha én vállalkoznék, biztos hoznám a szerszámaimat, és főleg elég csavart.

A jó kedélyéből szerencsére ez nem sokat vont le, aminek az lett a vége, hogy rá kellett szólnom: végre fogja be a száját, mert nem bírom egész nap hallgatni, miközben próbálok tévét nézni. Egyszer csak leszólt a létra tetejéről: "Gyorsan ki kellene lépni az unióból!" Nem kommentáltam. Amikor később megérdeklődte, melyik párt szimpatikus nekem, azt feleltem: nem publikus. A nemet biztos megértette.

Utolsó nap, természetesen megint két óra késéssel, letáborozott a szoba közepén, és a szőnyegen kezdett takaróléceket fűrészelni. Mivel előző nap felnyaltam az egész lakást, olyannyira kérdőn néztem rá, meg még nyögtem is, hogy megszólalt: Van valami kérdése? Igen, feleltem: miért bent, és miért a szőnyegen?! Mert így szoktuk, felelte. Hát nálam nem! Kimehetek a teraszra? - kérdezte. Naná! Attól kezdve tudtam nyugodtan hátradőlni, és csak azt elviselni, amikor bejött, felmászott a létrára, és mindenféle kommentár kíséretében felcsavarozta a takaróléceket. Szerencsére nem volt belőlük sok. Elmesélte, mi az a csőgörény, ami ahhoz kellett neki, hogy az eldugult vécéjüket dugulásmentesítse. Meg hogy két órán át borotválkozott, mert erős az arcszőrzete. Többek között ezért késett minden reggel két órát. Amikor azt mondta, reggel jön 8 és 9 között, már csak annyit nyögtem rá: lárifári. És mindig igazam volt. Menet közben kérte el a pénzt - óránként 800-at fizettem neki -, mert már a lakbérével is hátralékban volt, meg a családnak ennivalót kellett venni. Én igazán jól bántam vele, sajnálom is, és elismerem, hogy miután megtudta, hogy az időket excelben nyilvántartom, valóban hatékonyan kezdett dolgozni. Nincs rá panaszom. Utolsó nap bepakoltunk az autómba, és minden cuccával hazaszállítottam. A két létrájával együtt. Létraügyben volt konfliktusunk: mindkét létrájának hegyes lába volt, ahogy végighúzta a padlón, azonnal nyomot hagyott. Szétvágtam egy törülközőt, és rákötöttam az egyik létra lábaira, beismerem, a megjegyzést sem mulasztottam el, hogy jobb helyeken ezt így csinálják. Mivel azonban ő lépkedett a létrájával, ez nagyon is fontos volt. Nekem.

Próbáltam pénzt spórolni: mikor egyszer két órás ebédszünetet tartott, én harminc takarólécet lefestettem lazúrral: azóta is jól mutatnak a plafonon, bár ő azt mondta, még lecsiszolta volna, meg miegymás, szóval eltökölt volna velük a pénzemért. Értem én! Ki a frász fogja látni a plafonon, hogy az a vékony takaróléc vajon le van-e csiszolva, vagy nincs? Jól néznek ki, ez a lényeg.

Darázsügyben kértem, hogy a meglévő trutymómmal lője már be a réseket a ház oldalán, ahol a dögök bemásznak. A trutymóhoz való pisztolyt ő hozta. Nagyjából szigetelt is pár rést, bár szerintem a darazsak most is bejutnak (a fürdőkádban találtam kettőt), viszont a trutymómat magával vitte, mert neki is kell. Most itt tartunk: trutymó nincs, darázs van, Alföldi úr pedig Németországba készül, ahol majd gipszkartonozni fog. Reményei szerint jó pénzért. Isten áldja, és hozzon neki szerencsét.

Elképesztő és váratlan vihar volt tegnapelőtt éjjel: már tizenegykor kiugrottam az ágyból, hogy szegény kutyámat beengedjem, aki retteg a dörgésektől. Úgy nyomult be az ajtón, mint a gyorsvonat, és borzasztó hálás is volt. Meg vizes. A kutyaház két oldala - amit aznap összeszereltem - kint maradt a záporban, de szerencsére nem vetemedett el semmi. Eléggé rögzítettem a dolgokat. A szerszámaimat behoztam, így nagy aggodalomra nem volt ok. Azóta is csak nézem itt az ablakon át, hogy folytatni kéne, de nincs kedvem. Túl meleg van. Hála a jóistennek. Ez még nyár. A macsek pedig tök szárazon sasszézott be tegnap reggel, ami - remélem - azt jelenti, hogy a számára készített, szigetelt dobozházban dekkolt a vihar idején. Tényleg teljes szívemet beleadtam, hogy jó kuckót csináljak neki.

2012. szeptember 18.

Ma először nem kellett bevennem Cataflamot. A Vitalia nevű biomágneses párna használ, segíti összeforrni a csontokat. Miki - alias Alföldi úr - már két órája elment az autómmal, hogy kettévágassa a párnafákat, amikből baromi vastagokat vett. Csiszológépe sem volt, én fizetem a kétezret, amiért pár napra kölcsönvette valakitől. A pénz csak úszik elfele. A lambériákat sikerrel lefestette két nap alatt lazúrral majdnem olyanra, amilyen az egész házam belseje. Na azért!

Mellette a paradicsomültetvényem látszik. No nem az egész, csak egy része. Kínos volt, mikor pénteken megjelent Zolee, igaz, nem talált itthon, mert Mikivel épp vásárolni mentünk. Lefékezett mellettem, aztán rodeóztunk hazáig. Elképzeltem, ahogy csöngetett mindkét kapun, miután rájött, hogy többé nem tud simán bejutni, viszont kellett neki a létrája meg a deszkái, amiket itthagyott. Így azzal indított, hogy jöttek festeni. Meg is csinálták az ablakkereteket, de ronda lett. Beszélt Mikivel, aki teljesen elvesztette tőle az önbizalmát. Pocsékul éreztem magam kettejük között. Zolee-nak ígértem a nappalim plafonjának szigetelését, de hát egy hónapja felém se nézett. Biztos szar volt neki látnia, hogy már más csinálja. Csak tudnám, hogy ettől miért én érzem magam szarul.

Ez az Alföldi úr képében működő Miki igen szorgosnak látszik, csak így kora délután szeret eltűnni, pláne az autómmal. Neki nincsen (még), biciklivel jár. Amikor megmondtam neki, hogy az emeleten lévő két ikeás heverőmet ingyen elviheti, egészen boldognak látszott. Semmi perc alatt idecsődítette husikát, aki a felesége - így hívják egymást -, plusz három gyerekét, akiből két srác folyton összeverekedett, a nagyobb lány pedig szerette a kutyámat. Pillanatok alatt eltakarították a heverőket matracokkal együtt, gyalog, illetve biciklivel. Nem laknak messze. Az emeleten így lett viszonylag nagy helyem, ami nem baj.

Hajnalban megszólalt egy vadállat a fán, olyan hangja volt, mint egy erőszakos kutyakölyöknek, de mégis szárnyas lehetett, mert egyrészt a fáról szólt, másrész olyan fülsértő ritmusban, amit egy kutya nem tud. Gondolhatod, hogy tovább nem lehetett aludni. Még a nap sem kelt fel. Ilyenkor lebotorkálok az ijesztően meredek lépcsőn - egyre jobban vigyázva -, majd kilesek a teraszajtón, ahol látok egy gömbölybe tekeretett macskát, aki hatalmas szemekkel les felfelé, hogy mikor nyitok utat, másrészt egy kutyát, aki sokkal moderáltabban, de azért ugyanúgy várakozással tekint az ajtóra. A nyitás olyan, mint a "térj be hozzánk, drága vendég, tündökölj ránk fényözön". Macsek azonnal legreszelősebb, elviselhetetlenebb hangján elkezd nyervogni az összes lábam körül megállás nélkül tekeregve mindaddig, amíg a táljába nem lökök valamit, kutya viszont, úriember módjára, csak dörgölődzik, és simán örül nekem. Az ilyesmi azelőtt napkelte után szokott bekövetkezni, de az idő nálunk megállt, tehát most már töksötében, napkelte előtt történik. Az óra amúgy ugyanazt az időt mutatja: általában reggel félhatot.

Hej, Pöcök felhívott a minap, hogy megvan-e a kutyám. Merthogy hallotta, az egész falu beszéli, hogy az új lakó (én) elvesztette a nagy, fekete kutyáját, amit sokan kerestek. Hát így terjednek a hírek. Pöcök elég messze lakik innen, a hírek viszont nem ismernek határt. Nos, legalább azt tudják, hogy én már egy új lakó vagyok. Mostanra azt is tudják, hogy a kutyám meglett.

szívja a nap: vörösödik, mint az apja.

2012. szeptember 14.

Bambuszokat ültettem. Négyet rendeltem a neten, évek óta rajongok a bambuszokért, most végre megtehettem. Azt mondják, jövőre még ne várjak látványos gyarapodást, csak azután. A Cataflam lehetővé tette, hogy kiássam a négy gödröt, és még mindig élek.

Miki, akinek kifizettem 60k-t, ma meghozta az anyagot: lambériát, párnafát. Azt mondta, a szigetelőanyag is megvan, holnap hozza. Olyan lambériát vett, aminek a jobbik felén valami fehér réteg van, amit le kell csiszolni, hogy fára hasonlítson. Alapból megmondtam, hogy csak olyan faszínű plafont viselek el, amilyen most is van. Szegénynek szereznie kell egy csiszológépet, mert ezt kézzel hetekig csiszolhatná.

Kutya elveszett a héten: fél órára mentem a közérbe kocsival, mire megjöttem, sehol nem volt. Még nem jöttem rá, hol tudott kiszökni. Két órán át köröztem mindenfelé, szerencsére a szomszédok is segítettek, egyiküktől tudtam meg, hogy az Erdei vendéglő parkolójában ül, és nem hagyja megfogni magát. Ott végre megtaláltam. Nagyon örültünk egymásnak. Eléggé leizzadtam, aznap még harminc fok volt, és az aggodalom ezt csak felturbózta. Akkor úsztam utoljára a tükörsima tóban, azt hiszem, több ilyen idén már nem lesz. Most is fázik a lábam.

Zolee-t már vagy két hete nem láttam, előtte hozott egy doboz festéket, hivatkozott is rá, én meg arra, hogy az magától nem fog felmászni az ablakra. Azóta nem hallottam róla. Mostanában zárom a két kapumat, amit eddig nem tettem, ezért is tudott Zolee többször simán besétálni, miközben meztelenül dagonyáztam a kanapén. Ennek vége. Egy jó hosszú alumíniumlétrája még mindig itt van, úgy döntöttem, csak akkor adom neki vissza, ha befejezi a festést. Zsaroló leszek, mit tegyek.

Az új kanapém. A neten vettem 15k-ért, ágyneműtartós, kihúzható. Márta szervezte meg, hogy egy srác leszállítsa 10 ezerért. Így se tűnik drágának. Télen majd ezen alszom, lezárom a felső szintet. Már megvettem a hőzáró műanyagfüggönyt, ami, remélem, elzárja a hőt, és nem hagyja felmenni.

Egy szép napfelkelte a hálóm ablakából.

Egy szép naplemente ugyanaznap.

Waczak az ernyő alatt, amit azért vettem elő, hogy a kerti locsoló közelébe férkőzzem elázás nélkül.

Ehhez nem kell kommentár.

2012. szeptember 6.

Úgy egy hete leestem a lépcsőn, azóta eléggé nyomorék vagyok. Az előzőekben említett bevásárlásom egy klassz, meleg, szőrös papucsra is kiterjedt: milyen jó is ez hideg napokon! Épp ezt taglaltam hangosan hajnalban, az új papucsban, mikor lejöttem a lépcsőn, és máris kicsúszott alólam a jobb lábam. Bal kézzel a korlátba úgy kapaszkodtam, hogy az összes körmöm letört, és lengve-kifordulva hanyatt a lépcsőknek csapódtam. Egyrészt egy bordámmal, ami biztos eltört, másrészt a farokcsontommal, ami nagyon ronda azóta is, és ülni sem kellemes rajta. Egy levél Cataflamot már beszedtem, hogy élni tudjak, de köhögni még most sem merek. Tanulság: textiltalpú papucsot ne hordj lakkozott falépcsőn!

Márta ismét itt van egész héten, legalább őrá gondot viselhetek, így nem tunyulok el (most alszik).

Tegnapra vártuk a hidegfrontot, de nyoma sincs. Kék az ég, csak némi szél fúj, én másképp ismertem a hidegfrontot.

Múltkor lestoppolt egy pasi, felvettem, tele volt a keze csomagokkal. Mintegy ötperces utunkon gyorsan elmondta, nemrég bérel itt egy házat, amúgy ács és tetőfedő, meg asztalos, szóval ha bármi kell, kurjantsak be az Újpesti sor 26-ba, és keressem Mikit. A héten kigondoltam egy kutyaházat, lerajzoltam, plusz kérdeztem, a nappalim plafonjának szigetelését el tudná-e végezni, mindezt papíron a postaládájába dobtam, mert utálok kurjongatni. Már másnap idejött, jót dumáltunk. Kiderült, hogy a nemesi Wlassics-család sarja, és korrekt árajánlatot ígért. Majdnem elröhögtem magam, mikor megláttam: a Família Kft-ből kiköpött Alföldi úr volt a kis kalapjával, a pergő beszédével, egész alkatával. Már csak azért is szimpatikus, mert Zolee azóta sem tűnt fel, hogy befejezze, amit kifizettem. Ez a Miki viszont eleve úgy vezette elő, hogy a kialkudott összeg végső 10%-át csak akkor fizessem ki, ha minden kész van. Nem bánnám, ha végre felkészültnek érezném magam a télre, hiszen nagyon közeleg. A sárga falevelek hullanak rendesen. Igaz, Márta még ma is úszott, de szerintem ennek már vége van.

2012. augusztus 30.

Jó ég, mennyire elhanyagoltalak benneteket! Múlt héten itt tanyázott két barátnőm, úsztunk, dumáltunk, főztünk, elment az idő. Volt rántott ponty, persze lecsó is, meg sok dinnye; ilyenkor zabálok csak, máskor alig.

Amúgy csak annyi történt, hogy Waczak beteg lett, franc tudja, mitől, hívtam hozzá az orvost, adott neki két injekciót, ma már ötször kért zabálni, szerencsére jól van, ahogy nézem. A szennyestartóban aludt, míg beteg volt, ez egy mély zsák, már attól féltem, ott fog meghalni. De lábra kapott. Finnyás volt, de most megeszi a nyers csirkemájat, a száraztápot, a konzervet, bármit. Eddig háromezret költöttem rá, nem szeretném, ha ez állandósulna.

A bal képen a kiszáradt tujám, mellette egy fátyolfa, mindkettőt kivágattam. Legallyazták, felszeletelték a törzseket, ott látszik egy halomban. Majd eltüzelem. Húsz perc alatt végeztek vele hárman, az összes szemetet elvitték. Tizenöt rongyért nem volt drága. Azóta hátra hordtam a tuskókat az ajtó melleti falhoz, mint ahogy a Hegyi doktorban annyi ház oldalán látni a feltornyozott tüzifát. Toronyról még szó sincs, bőven lesz mit hozzáadni, ha nem akarok megfagyni. Rohamosan közeledik az ősz, hihetetlenül gyorsan múlik az idő. Így van ez, ha az ember minden nap boldog... Ne sajnáljatok. A paradicsomjaim napról-napra pirosabbak, egy tálcán már kiraktam egy adagot, hogy az úgynevezett napon szárított paradicsomot télen elővehessem majd.

Egyelőre még kacagásokat, élet jeleit hallom mindenünnen, de nem sok idő múlva itt már csend lesz. Abban is van valami szép. Zolee barátom csak nem fejezi be a házamat, némi ablakkeret-mázolással még tartozik, mint ahogy a hátsó ajtóm szigetelésével is. Leesett egy állványról, fájt a lába, kollégája szerint kórházban is volt, de tegnap láttam Varsányban, boldogan autózott. Csak hozzám nem jön.

Kirúgtam a hámból: bementem Dunaharasztiba, ott minden nagyáruház működik, vettem egy hasító baltát (kell majd hasogatni), lábast, serpenyőt, téli gatyát és sok konzervet. Mint a hülye, aki nyáron már a télre készül. Ja és tankoltam, ki tudja, jövő héten mennyibe kerül majd a benzin.

Mellesleg a fehér macska csak-csak a környéken tobzódik. Láttam a kerítésem mellett, meg a túloldalon, de Maci szigorú pillantása egyelőre távol tartja. Istan tudja, miért ez a környék kell neki.

Találtam ma egy tollpihét a fotel alatt. Most átmegyek irreálisba: láttam filmeket, ahol a médiumok megszólaltatták az elhunytakat anélkül, hogy bármit tudtak volna róluk, szó volt arról is: ha egy tollpihét találsz, egy szeretted ott járt. Akarom hinni, hogy Mutti meglátogatott. Jól esik. Amíg élt, gondoskodott rólunk, és hiszem, hogy a halál ezt nem szünteti meg.

Mennem kell, Waczak megint ordenáré hangon követeli a vacsoráját, plusz Maci is sétálna egyet a jó sötétben és tücsökcirpelésben, szóval az embernek azért maradnak kötelességei akkor is, ha nyugdíjba vonult. Úsztam ma, a víz korántsem volt olyan meleg, mint múlt héten, de panaszra semmi ok. Lassan be kell csuknom ezt-azt, mert a szúnyogok támadnak. Meglepő, milyen kevés van ahhoz képest, amit sátorozásaink során tapasztaltam.

2012. augusztus 19.

A szép srác közben kicserélte a szivattyúmat, most már kútról locsolok. Zolee cuccai még mindig a kertemben éktelenkednek. Nyilán a mázolás és ajtószigetelés is várat magára.

Íme, a fehér macs. Nem akarom becézni, mert elhajtottam. Csak úgy megjelent a szobában a nagy, zöld szemeivel, mintha itt lakna. Kutya csak ránézett, aztán elfordult. A macs dörgölődzött, kedveskedett, mintha otthon volna. Próbáltam kutyát ráuszítani, mondván: "fogd meg, csípd meg!", de hasztalan. Számára a házban lévő macska már tabuvá vált. Ez a dög pedig nagyon is kihasználta ezt. Fütyült a kutyára, mintha csak egy asztal volna. Nos, mivel nem óhajtok nősténymacska-farmot létrehozni, beraktam a kocsiba, kanyarodtam előbb balra, aztán jobbra, aztán megint balra, és kiraktam őt az akácerdő szélén. Elporzottam gyorsan. Egy nap múlva mit látok: megint ott dörgölődzik a kályhám alatt, a konyha felé menet. De akkor sikerült a meglepetés erejével ráuszítanom Macit, aki hangos ugatással kikergette. Azóta nem láttam, de még nem vagyok nyugodt.
A héten Ági is itt töltött négy napot, ezért nemigen volt időm írással foglalkozni, főleg főztünk és beszélgettünk, meg kissé veszekedtünk is. Előjöttek ősrégi sérelmek, na de miért is ne lehetne végre tisztába tenni dolgokat. Megtudtam, hogy sokat változtam, persze hátrányomra, én is ilyesmit mondtam neki, aztán megbékéltünk és sört ittunk. Szerdán valószínűleg mindketten ismét meglátogatnak: Márta és Ági is. Sűrű, forró hetem lesz. Pesten maradt Mari barátnőm jól fogalmazott: micsoda forgalom van nálad!

Dani pár napja hívott, mikor Ozoráról, a fesztiválról hazatért, úgy látta, nem volt akkora felhajtás, mint amit a tévé mutatott. Végül közölte: "Anyucika, úgy szeretlek!" - nos, ettől rögtön elsírtam magam, és azóta is őrizem ezt a mondatot itt a gyomromban. Sokáig elleszek vele.

Szerdára ígérte a favágó, hogy kivágja az elszáradt tujámat, plusz egy fátyolfát, ami már nagyon öreg, jó ég, mindig van mire pénzt adni!
A hülye kis macskám már a hatodik félig halott gyíkot cipeli be a lakásba, és itt játszadozik velük, én meg mindegyiket megmentem úgy, hogy grabancánál fogva leemelem őt a zsákmányról, utóbbit pedig felnyalábolom, és kidobom a kerítés túloldalára. Múltkor egy jobb sorsra érdemes seregélyt hozott be, majd akkora volt, mint ő, verdesett, küzdött, akkor is ugyanezt a módszert alkalmaztam: macska levegőbe, madár megfog és eldob a kerítésen túlra. Szerencsére a szerencsétlen emelkedő pályán elhúzott a szomszéd felé, pedig legalább négy evezőtollát sikerült összesöpörnöm később. Remélem, megúszta. Ez a Waczak egy wadállat. Néha Macit is megpofozza, ha olyan kedve van.

 

2012. augusztus 9.

A házam már kész alul-felül, csak az ablakkeretek festése maradt, meg a hátsó ajtó szigetelése. Ígéret persze van, de már fizettem. Volt itt a nagyon szép srác, a vízszerelő is, hozott új szivattyút meg a vécéhez egy dolgot, amitől már nem folyik állandóan. A szivattyú beszerelése még várat magára. A majd 30 ezer anyagköltséget már kifizettem. Jól mondta, aki mondta, hogy egy ház körül mindig van valami...

Márta itt volt nálam vasárnaptól tegnapig, szóval négy napig. Nagyon igyekeztem, hogy mindent a keze alá tegyek, sok levest főztem, mert azt szereti, és szerencséje volt a hétfői oltári meleggel, mert három órát dagonyázhatott a tóban. Tényleg olyan meleg volt a víz, hogy képtelenség volt lehűlni benne. Én is himbálództam a víz tetején sokat, néztem az eget, és nem hittem el, hogy ez mind az enyém. Elnéztem a sok strandolót, akik felfújt gumicuccokkal, pokrócokkal, hűtőládákkal felpakolva meneteltek a víz felé, és nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy egy szál papucsban és ruhában két perc alatt a vízben lehetek, majd hazajöhetek.

A mai alkonyat is gyönyörű, a tücskök óriási hangversenyt rendeznek, a paradicsomjaim kezdenek pirosodni, szóval minden rendben van. Annyira, hogy csodálkozom.

2012. augusztus 3.

Zolee és csapata tegnap délután váratlanul megjelent, és befejezte a ház alsó szintjének festését. A felső még nagyon várat magára. Azt ígérte, ma is jönnek, és vasárnapra kész lesz, tehát hozzak pénzt, holnap elszámolunk. Én elmentem a postára, vettem ki lóvét, de senki nem jött. Azt is mondta, holnap lesz az esküvője (négy éve él együtt egy szép lánnyal, akitől 3,5 gyereke van), de még nincs öltönye hozzá. A netről gyorsan leírtam neki négy címet, ahol extra méretű férfiruhát árulnak. Lehet, hogy ezeket járta végig, azért nem ért rá ma idejönni.

A bal vállam fölött, a tuja ágait túlhaladva látom a teliholdat, már értem, hogy az éjjel miért nem tudtam rendesen aludni. Ilyenkor sosem sikerül. Tegnap Zolee vízszerelőt is hozott, aki lemászott a pincébe, és elzárta a vezetékes vizet, a kútban pedig nincs víz, így egész nap nem tudtam locsolni, a paradicsomjaim már kókadnak lefele. Szerencsére meglátogatott Vali barátnőm, aki a tíz évig tartó boldog délegyházi nyaraló társaság oszlopos tagja volt, ő lemászott és kinyitotta a csapot. Azóta megint locsolok. Remélem, a paradicsomjaim megússzák.

Vali nagyon furcsa volt. Nagyjából öt éve nem láttuk egymást, mégis úgy ült itt, hogy a szemembe alig nézett, csak úgy valahová, és mintha semmi mondani- vagy kérdezni valója nem lett volna. Lassan azért kihúztam belőle, mi a helyzet körülötte, de kevés pozitívumot tudott előadni. Bedarálja a munkája egyhangúsága, most, hogy kivett egy hónap szabadságot, reméli, hogy regenerálódik. Hozott ugyan fürdőruhát, de végül nem akart úszni egyet velem. Csak sétáltunk a tó körül a kutyámmal. Nem tudott lelombozni, pedig szörnyeg negatív volt. Néha ilyenkor szinte szégyellem magam, hogy ennyire boldog vagyok itt... Jó lenne, ha ebből mindenkinek kijutna, bárhol, bármiért, de hadd legyenek boldogok! Vali csak két óra elteltével nézett egyáltalán körül nálam, úgy tűnt, addig észre sem vette, hol van. Teljesen magába volt borulva. Nagyon sajnálok mindenkit, aki ennyire elveszti a valósággal való kapcsolatát, a nyitottságát.

2012. augusztus 1.

Eléggé hihetetlen, hogy már augusztus van...
Láttam egy hirdetést a csicseriborsóról, és beugrott egy (nép?)dal, amiről nem is tudtam, hogy tudom: Csicseriborsó, bablencse, feketeszemű menyecske ne menj haza este, mert megdöf a kecske, pattantyú...
Elég idétlen, de valahol a gyerekkoromban gyökeredzik. Mostanában gyűjtöm ezeket a mondókákat, dalokat, mintha készülnék arra, hogy nagyanya leszek valaha, és majd unokámnak a fülébe dalolhatom őket. Nincs szó ilyesmiről, sajnos.
Zolee tegnap délutánra ígérte, hogy jön, és folytatja a ház bepucolását, de azóta se kép, se hang. Én meg nem vagyok egy folyton nyakára járó (telefonáló) alkat, szóval csak várok szépen, csendben. Élvezem a nyarat, amíg van.

2012. július 29.

Ma 30 éves a fiam... rohadtul gyorsan elmúlt ez a harminc év.

	Megrepültettük Danit, Zsuzsi is és apja is a gépben ült, utóbbi szenvedélyesen vonzódik a repülés iránt (Zsuzsi nem óhajt többet ilyet). A Pilóta Alajos fia, Gabi volt, régi ismerős, Dani haverja. Zsuzsi mamájával végre megismerkedtem, igen csinos és fiatal, mint látszik. Élmény volt újra találkozni ismerősökkel, akik mind szorongattak és csókolgattak; mi kell még egy száműzetésben élő nőnek? Daniból nem lesz pilóta, ez kiderült: a gép túlérzékeny minden mozdulatra, aztán a műszereket is figyelni kell, szóval neki ez túl bonyolult, mondta. (Talán jobban fog engem díjazni ezek után...)

Remélem azért, hogy élményt nyújtottunk neki Zsuzsival közösen: vigyorgott végig, de Zsuzsi papáján nem tudott túltenni: szerintem őbelőle igazi pilóta lett volna, ha úgy alakul az élete. Magamat láttam benne: nekem nem lehetett olyat mutatni műrepülésben, amitől lekonyult volna a mosolyom, minden perc ajándék volt, és a föld fölött jártam leszállás után. Apuka ugyanilyen. Végül tehát a valódi boldogságot neki szereztük meg, az is valami. Zsuzsi amúgy is hófehér, de leszálláskor még annál is fehérebb volt. Neki ez nem jött be.
Alajossal beszélgettem az üzleti életről, azt mondta, régebben, mikor még én is ott voltam, úgy érezte, egy függőleges falon kapaszkodik, de mostanra ez olyanná vált, mintha egy homorú falon kéne a tíz körmével valahogy fent maradni... Nincs egyedül ezzel.

... pedig úgy fest, mint egy pilóta, nem? De nem. Ő inkább ejtőernyőzne, mondta.
Kati viszont kiment Lacházára, ahol pont tegnap volt a fahegyi bagázs összejövetele, boldogan mesélte délután - meglátogatott -, milyen élmény volt a régiekkel találkozni. Sajnálom, hogy nem voltam ott.

Láthattam a tököli hangárban a híres 226-os Trénert, TRL, amivel Katona Sanyi repült a 62-es vb-n, és a világbajnok magyar csapat tagja lett. A motorja még működik.

Pénteken, névnapom alkalmából Pöcök és Szili meglátogatott, hoztak egy finom bort, és dumáltunk a teraszon. Megható számomra, hogy gondoltak rám. Mint ahogy Dezső telefonja is, aki már kora reggel hívott, hogy gratuláljon. Azt ugyan sosem fogom megérteni, egy névnap milyen dicsőség, amihez gratulálni kell, de azért jól esett. Ilyenkor eszedbe jut az a nevű barátod, akit esetleg szeretsz, szóval jól van így. Én örültem.

2012. július 26.

Remélem, Dani nem olvassa írományomat, már két hete szervezkedünk Zsuzsival, hogy a 30. szülinapjára egy olyan repülést intézzünk, ahol ő lesz a pilóta. Legalábbis végig foghatja a botot némi földi előkészítés után. Alajos megajánlott nekem - csak nekem - egy DA40-est, olyan áron, amit mások nem tudnak ajánlani (nem beszélve a típusról, ami egy 21. századi jármű).. Lényeg az, hogy átutaltam már a lóvét, ebből Zsuzsi majdnem a felét, 20 rugót átutalt nekem, úgyhogy egyelőre minden sínen van. Daninak azt mondtam, Alajos valami összejövetelt tart a régi tököli dolgozóknak - Dani is az volt velem együtt -, ezért kell szombaton reggel odamenni. Zsuzsi már e-mailben aggódott, mikor és hogy fogjuk beadni neki, én telefonon vezettem elő, Dani pedig minden egyes felvetést Zsuzsinak kommentált: Megyünk Tökölre szombaton? Maradunk két-három órát? Naná, hogy a leány mindenre igent mondott. Így most nagyon várom a szombatot. Vettem is a piacon egy ruhát (tudod, mióta nem vettem magamnak semmi göncöt?!), de hibádzik belőle egy válltömés. Feltúrtam a varrós szekrényemet, találtam is három válltömést, de mindegyikből csak egy volt. Elképzelni nem tudom, hová lett a párjuk. Mindegy, valamiből majd kiszedek egyet (kettőt) és belevarrom az új ruhámba.

		Ez a sáska a székem fehér lábán ült ma reggel. Kicsit lefújtam, aztán a légycsapóval kitessékeltem az ablakon: elrepült. A másik képen látható napvirág-ültetvényt tegnap este a sötétség leple alatt loptam egy ház elől, aztán elültettem. Ilyet már tettem egyszer, de azt szerencsétlen módon Maci vágtató útvonalába ültettem: rögtön kirúgta.

Egy szál se maradt belőle. Amúgy meg mintha dunsztosüvegben ülnék egész nap, pára, szürkeség, meleg. Ragad minden. Szigetelő embereim elmaradtak. Zolee-val találkoztam tegnapeltőt a közértben, azt mondta, nem hozták meg az anyagot. Nem mondtam neki: vajon ez az az anyag-e, amit állítólag félretett nekem, és már ki is fizettem? Á, időben sose jut eszembe frappáns replika. Egyértelmű, hogy egyik vállalkozásról él a másikra, ami ott megmarad, azt majd én megkapom egyszer. A heti hőstettem, hogy a fenti két ablak zsaluja részére befúrtam a falba hosszú kampókat, és dróttal rögzítettem hozzájuk a zsalukat, mert kilátásban volt egy jókora vihar, amikor azok összevissza csapkodtak volna. Ez legalább meg van oldva, most már fújhat a szél.

2012. július 23.

Este nyolc van, most suvickolják az északi falamat, ezúttal már a színes vakolatot rakják fel. Reggel ötkor érkezett két cigány és Zolee, akkor a hátsó részt, meg a déli falat színezték. Mikor félhatkor előkerültem, és kiengedtem kutyámat az ajtón, a két cigányfiú megrettent némileg. Nem baj. Látszott, hogy nem számítottak erre. Miközben a hátsó falat egyengették, folyton benéztek, látták az egész házat, és ez így utólag zavar. Biztos gazdagnak látszom, pedig rohadtul nem vagyok az. Félni kezdtem, hogy majd valamilyen rosszféle gondolatok ébrednek az agyukban. Isten bocsá', bizony félek. Nyolckor már elmentek. Nagyon meglepődtem, hogy estére Zolee visszajött, és most megint a falat suvickolják. Közben írtam egy tacepaót a sufniajtóra, miszerint tisztelettel kérem, hogy a telkemen semmiféle szennyvizet, hígítót, vegyszert ne öntsenek ki, vigyék ki az útra, ott sóder van, annak nem árt. Írtam ezt azért, mert láttam valami öntet nyomát azon a helyen, ahol Maci ágyat ásott magának a tuják tövében, de mióta az öntet nyomát láttam, nem megy oda. Ki tudja, mi a frászt locsoltak oda. Haj, nehéz az élet.

Az Invitel is megszívatott: május közepe óta megvan a szerződésem egy csomagra, miszerint ingyen telefonálhatok az egész országba hétköznap. Mégis horribilis pénzt fizettem júniusban, és most 15 ezernél többet számláztak ki, amitől már a hajam égnek állt. A telefonos ügyintéző beismerte, hogy látszik az én csomagom megrendelése, meg az is, hogy a számlámon nem szerepel, állította, hogy jóvá fogják írni. Na, kíváncsi vagyok!

2012. július 20.

A csütörtök ugyan rohadt meleg volt, de munkásaim szorgosan dolgoztak a házon, igaz nem túl sok órát, mert kétórás ebédidejük után hamar letették a fándlit. És megint a napos oldalon kezdték, aminek a vége természetesen az lett, hogy a napos oldalon is fejezték be, mivelhogy a Nap különleges tulajdonsága, hogy körbejár. Az este méretes vihar csapott le ránk, villámlás, szélvihar, zápor, aztán egyszer csak kialudt minden az egész környéken. Kéznél volt egy mécses, likőröspohárban égett egycentis átmérőjű tűzgömbként, hangulatosan. Bámultam, mert az ember már csak olyan, hogy bámulja a tüzet, mint őskorában. Halálos csend és sötétség borult mindenre, még a kutyák sem ugattak. Csodálatos volt. Ezért is ültem itt két órán át a fekete tévével szemben, hasamon a macska aludt, lábam alatt a kutya - ő vigaszért nyomult hozzám a dörgések miatt -, és szimplán boldog voltam. Az egyetlen hangot a tücskök szolgáltatták, őket viszont eddig még nem hallottam. Eddig biztos elnyomta őket az a sokfajta madárdal, ami tegnap szintén elhallgatott. Varázslatos este volt. Végül felbotorkáltam a vaksötétben az ágyamig, aztán hajnalban konstatáltam, hogy az utcai lámpák már égnek. Macska meg megint ott dorombol a pofám mellett. Persze, hogy nem zártam ki, de az ágyról határozottan lezavartam.

Imádok ilyeneket feljegyezni, pláne gőgös és agresszív képviselőktől, mint amilyen esetemben Pálfi István (kdnp) - nem akarom tudni, hogy kell helyesen írni a nevét -, aki azt taglalta, milyen esetekre kéne visszahozni a halálbüntetést. Tehát itt állnak saját szavai: "Súlyos, életellenes emberi gyilkosságokra és ezekre a brutálisan végrehajtott ügyekre..." Egyem a kis szívét! Alig bírt kikeveredni ebből a mondatból, pedig bőséges gyakorlata van.

Azt szeretném előre látni, hogy amikor a nyugdíjfolyósító majd a hárommillió embernek átutalja a nyugdíját, vajon, fejenként 400 Ft-tal számolva, mibe fog neki kerülni a tranzakciós illeték? Én 1200 milliót számoltam ki. El tudod képzelni, hogy ezt le fogja nyelni? Én nem.

2012. július 18.

Az állatorvos hétfőn jött, hozta a gyógyszereket, amiket azóta is Maci fülébe nyomatok. Nem egy öröm. Közben a talpát úgy kinyalta, hogy már bőr sincs rajta. Többször bekötöttem, hogy ne férjen hozzá, de folyton nem akarom. Most már mind a két füle nagyon gázos. A doki azt mondta, ha 5 nap múlva - amiből már csak 3 van hátra - nem javul, akkor altatás, pucolás. Csak azt kérdezem ilyenkor: miért fizettem sokezret eddig, miért nem lehetett volna alapból ezzel kezdeni? Ő azt mondja, minden altatás kockázatos, én meg azt, hogy talán ő sem szent, és minden lóvét ki akar szedni egy-egy ügyből. Lehet, hogy túl gyanakvó vagyok, és egyáltalán nem érdemli ezt a gyanúsítást.

A lényeg az, hogy már tudok grízgombócot csinálni - legalábbis megfigyeltem alaposan, hogy kell, Ági mutatta -, és eszem is, nagy örömmel, mert Ági itthagyott egy komoly mennyiségű rántott levest tele gombóccal. Számomra ez mennyei lakoma!

A kutyadoki felkapta a macskámat, és közölte, hogy ez kislány. És pár hét múlva akár hat kölyökkel megörvendeztethet. Ki voltam akadva! Én kandúrnak hittem, úgy is kaptam. Megállapodtunk, hogy szeptember táján túltehetjük magunkat ezen egy műtéttel. A francba! Csak addig ne történjen semmi végeláthatatlan! Tegnap itt állt előttem, az ajtóban egy hatalmas, koromfekete kandúr, és csak nézett. Maci rástartolt, szuperszonikus sebességgel, így ez - remélem, hosszú távon - elhárítva.

Zolee holnapra, csütörtökre prognosztizálta a szigetelés folytatását. Kíváncsi vagyok! Pont holnap lesz megint rohadt meleg, miután erre való hivatkozással függesztette fel a munkálatokat. Még nem érzem, hogy megint át leszek vágva, mint már annyiszor, és reménykedem, hogy talán mégse.

2012. július 15.

A vasárnapot jól észreveszem, mert megelőzi egy éjszakai hangzavar, a tó minden pontjáról zenék, nóták, ordítások hangzanak, napközben meg köszörülés, fűnyírás (megjegyzem, ma éreztem magam először képesnek arra, hogy egy fűnyírót kézbe vegyek, ami a sufniban dekkolt, de mindhiába dugtam össze a madzagokat, nem működött. Ilyeténformán kiraktam a kuka mellé, ahonnan egy óra múltán eltűnt. Hálistennek! Még mielőtt a durva zápor lezúdult volna). Múlt héten egy rozsdamentes fritőzt raktam ki a kuka tetejére, amint a hollandok hagytak rám, még a használati utasítást is beleraktam, az is eltűnt egy óra alatt. Szeretem az ilyet, használja, aki tudja!

Az állatorvos átvágott, nem jött tegnap, pedig a mobilszámomat is elkérte. Tehát szólhatott volna. Kutyám füle így még mindig ellátatlan. Igaz, már nem rázza folyton a fejét, mert többször rászóltam, hogy ne tegye, de ez nem jelenti azt, hogy nem is irritálja. Szerintem egy hülye vénasszonynak tekint, aki túlaggódja a dolgokat - ebben igaza is lehet -, de engem Dani folyton nyomás alatt tart, hogy intézkedjek. Mert ez az ő kutyája. A kutytáp két nap késéssel jött meg; a postásautó az utcában tülkölt, mire kimentem, és végre megtaláltuk egymást. Így most van tápom legalább három hónapra.

Ma estére vártam Ágit és Mártát - Ágit is Márta féjre hozta volna el -, de Márta úgy döntött, hogy jobb neki a depresszióját ápolnia otthon az ágyban, tehát lemondta. Ági tehát holnap reggel érkezik a szokásos 11 órás vonattal, mert reá biztosan lehet számítani. Már fő a húsleves, amit hármunknak szántam volna, de nincs itt elvesző anyag: majd a kutya lesz boldog a többlettel. Örülök, ha jön hozzám valaki, nem mintha egyedül nem lennék boldog (nagyon is az vagyok!!), de néha jó ismerős arcokat látni. Délelőtt tehát megyek a vonatállomásra, utána jól bevásárolunk, kitaláljuk, mit zabálunk, mit iszunk, és hajrá. Már több filmet felvettem a médiaboxra, amit érdemes lesz megnézni esténként. Ilyen az életem. És nagyon szeretem! Hajj, a húsleves már nagyon szaglik, utána kell néznem. Sziasztok! Pláne Maci menne sétálni. Ami nem maradhat el. Megint az ordító brigád felé fogok menni, hogy lássam, mit művelnek. Mert már csütörtök óta egész nap ordítanak. Röhögnek. Ami nem baj, csak nagyon hangos.

2012. július 13.

A hűvösebb idő már tegnap megjött, szigetelő viszont egy sem. Zolee most mondta, hogy nagybátyja elment az unokáival a Balatonhoz (nem kérdeztem, nekem mi közöm ehhez), így ő sem tud egyedül dolgozni. Jövő hétre ígérte, hogy folytatják, mikor nagybátyó hazatér. Hát igen. Egyik érzésem azt súgja: most kezdődik a végeláthatatlan tortúra, a másik meg még bízik az emberben, hogy csak-csak megcsinálja pár héten belül. Kifogás nem lehet, mostantól komoly lehűlés várható. Szerencsétlenségükre barátnőim vasárnap délután érkeznek - Márta, Ágota -, és onnantól csak 24-25 fok lesz. Ilyenkor az ember nem vágyik a tóba.

Van itt egy madár, amely szörnyű hangokat ad, valami csríííííí formában, és nagyon ritmikusan, ami az agyamra megy. Mintha másodpercmutató lenne az óráján. Az előbb kiálltam az ablakba, hogy lesicceljem, de máris elhallgatott. Biztos látott engem. Rémítő lehetek!

Tegnap egész nap frászban voltam: délután 3-ra várt az állatorvos a rendelőjében, Délegyházán, mert már nem bírtam nézni, hogy Maci rázza a fejét egyfolytában, és ha a bal füléhez nyúlok, sikít. Eddig a jobb fülét kezeltem folyamatosan, de még mindig jobbra dől a fordulóban, minden hiába. És most a bal is! Az orvos csak fél órát késett, addig az árnyékban dekkoltunk egy fa alatt. Nekem már az is rémálom, ha Macira ráadják a szájkosarat - ami nem kosár, hanem egy szűk műanyag szövet, amiben a nyelvét sem tudja kinyújtani -, és azzal is tisztában vagyok: ha én betojtam, azt ő is érzi, hát érezte is. Keményen le kellett fognom, míg a doki benézett a füleibe. A rendelője amúgy egy borzadály, eredetileg talán három neoncső is lógott a plafonról, mert a foglalat ezt sugallta, de most csak egy volt benne, amúgy a helyiség alapvetően sötét, pici ablakkal. Még szerencse, hogy a fülbenéző szerkezetének a végén lámpa van. Azt mondta, a jobb fülében semmit nem lát, a balban meg egy kis gombócot, ami fülzsírból meg szőrből áll össze. Telefonon rendelt hozzá gyógyszert meg hígítót, de aztán úgy döntött, talán mégis ki tudná most kaparni azt a gombócot. Na erre Maci már nem volt hajlandó. Embertelen hangon visított és félreugrott, bárhogy fogtam. Le is mondtunk róla. A doki megígérte, hogy szombaton - ami holnap lesz - kihozza a gyógyszereket, és megmutatja, hogy kell használni. Aztán ha négy nap múlva nincs eredmény, akkor jön az altatás és a fültisztítás. Ennélfogva már a holnaptól is félek, annak ellenére, hogy a doki rettentő jóképű. Az is mellette szól, hogy eredeti kérésemet, miszerint altassuk el a kutyát, és kaparja ki a fülét, alapból elutasította, mondván, csak úgy nem csinál ilyet, mielőtt meg nem nézte, hogy szükség van-e rá. És azt mondta, nincs. Most még. Hát... holnap Macira megint kényszerkezelés vár, amitől én jobban rettegek, mint ő, nem beszélve a számláról, amit majd fizetnem kell. Azt hiszem, senki sem díjazza, ha a fülében turkálnak, pláne ha fáj is.

Waczak egy fán, ahogy szokott. Viszont a paradicsomjaim kezdenek gömbölyödni. Aztán a kukorica is már címert bontott a hátsó kertben... igaz, a képről a címer maradt le leginkább. Mindjárt megyek locsolni, mert ez a talaj egy szar. Valami építkezési hulladék lehet, kőkemény, és percek alatt kiszárad.

012. július 11.

A kukackeresés volt ma a fő szempont. Waczak reggel behozott egy méretes kukacot, amiről előbb azt hittem, egy letépett gyíkfarok, de mivel még játszadozásai után egy órával is vonaglott és tekergett, megvizsgáltam közelebbről. Meg is érintettem. Egy nagyon kemény, életrevaló kukac volt, legalább 6 centi hosszú, és egy centi széles, kemény testtel. A macsek másfél órát játszott vele, miközben nem tett benne kárt. Aztán eltűnt, macsek is hiába kereste. Most gondolkodhatom, honnan fog előkerülni mint oszló hulla. Biztos, hogy bepofozta valami résbe.

Beültem az autómba: penetráns bűz köszöntött. Eszembe jutott, hogy egy hete ott hagytam a két ülés között egy zsák krumplit, nos, megindultak az oszlás felé. Embertelen szaggal. Kiválogattam, ami még menthető volt, a többi szemét. Amúgy az autómban minimum plusz 70 fok van napközben, így nem kell ezen csodálkozni. Igazából rajtam kéne csodálkozni, hogy miért teszek ilyet.

A hangyák! A fehér konyhapadlón nem száz, hanem ezer kishangyát találtam tegnap reggel. Mindenütt! Ezúttal a macska tálját is megszállták. Persze, hogy én vagyok hibás, miért hagyok ott ennivalót éjszakára. A porszívó látszott az egyetlen megoldásnak. Az is volt. Egy darabig még szivárogtak innen-onnan - sajnos sosem sikerült kiderítenem, hogy honnan -, aztán levettem a lefolyócső borítását, kiporszívóztam, és mindent beszórtam hangyairtóval. Azóta is szagolom, rettenetes szaga van. Felmostam durva Domestosszal. A lényeg, hogy most nem mászkál senki a konyhapadlómon. Második győzelem a hangyák ellen? Zolee egyik embere azt mondta erre: "A hangya olyan, mint a víz..." Én meg azóta minden pöttyöt vadul nézek: mozog-e?

És ha hat éves lennék, azt kiáltanám: "Anyu, a hernyóból kikelt egy gyönyörű pillangó!" Merthogy egész délután egy hatalmas , szép lepke keringett a nappaliban, hülye módon nem találva a sok nyitott ajtót-ablakot, szerintem most is itt lapul valahol a faborításon.

2012. július 9.

Mit mondhatnék? Kurvameleg van! Napjában többször henyélek hanyattfekve a tó vizén, de mostanság annyira meleg a víz, mintha a saját levemben úsznék. Biztos legalább 35 fokos. Jönnek is bőven mindenhonnan autókkal szemetelő emberek, hófehér bőrrel, amiért nagyon sajnálom őket, mert nyilván sokat dolgoznak napmentes irodákban, de az eldobott flakonok, sörösdobozok satöbbi miatt haragszom rájuk. Szerencsére van egy lejáró a tóhoz, amit eddig még senki se használt rajtam kívül, ott nem zavarom a közönséget a kutyámmal úszva.
A szigetelő emberek már napok óta elmaradtak, nem bírják a meleget (hülyén csinálták a háló felrakását: a keleti és déli oldalon kezdték, ahol végig tűzött a nap. Nem értem, miért nem szorul a férfiemberbe valami logika). Én viszont arra tippelek, hogy Zolee elszámolta magát - ezt szóban is közölte, amire nem reagáltam, direkt -, és most próbálja összesíbolni a hiányzó anyagot valahonnan. Hiszen aláírta, ki is fizettem az anyagköltséget. Anyag még mindig kevés van, tutira nem elég az egész felső szinthez. Várjuk a hűvösebb napokat, mást nem tehetünk, legalábbis én nem. Tegnap leszereltem az összes zsalugátert, és eltároltam a sufni mögé, hisz már rég nem voltak rögzíthetők a megnőtt falvastagság miatt, és ha egy szél jön, összevissza csapkodná őket. Különben sincs rájuk szükségem, nem óhajtok hetekre eltávozni, ami indokolná, hogy bepalettázzam az ablakaimat.
A macska jól van, tegnap is hótt vizesen keveredett elő a hajnali locsolásom után: nem szólt, hogy ott van, ahol ömlött a víz. Ági elnevezte Ficerének, nem rossz név, csak nem áll rá a szám. Általában "Tekisfasz" néven szólítgatom, de ezt azért mégse kiabálhatom ki a kertbe, tehát úgy döntöttem, ellopok egy nevet: Waczak. Ez nagyon illik rá. Tegnap este nem találtam őt a házban, nem tudtam kirakni, nyilván arra ébredtem, hogy ott dörgölődzik az ágyamon, testközelben. Nem, erre nem leszek hajlandó. Az ágyam az enyém.

A nap már le is ment, mikor ez a felhő még élt	Szintén a napsugárhoz kötődik a kép: délutánonként csak úgy ráesik valamire, ami megragad: ezek itt a Holt-tenger kövei egy Egyiptomban vett alabástrom hamutálban

A szigetelés első fázisa: még nem rakták fel a hálót, amire szürke ragasztó került, és még a spaletták is fent voltak. Jó sötétben éltem, de már nem.
Tényleg: néha szinte szégyellem magam, hogy ilyen jó dolgom van. Ha visszagondolok panelproli életemre, kiráz a hideg. Ilyen meleg heteket ott még sosem éltem meg, de pontosan tudom, milyen lehetne. A beton beissza a meleget, és éjjel visszasugározza. Mivel a loggián aludtam, nyitott ablakok mellett, jól emlékszem: hajnaltájt, mikor kidugtam a fejem az ablakon, egy foknyi enyhülést sem találtam, ugyanolyan hőség jött be, mint ami bent is volt. Itt meg hajnalban kiállok a teraszra, kitárom karjaimat, és beiszom a zöld növények hűvös illatát; sehol beton! Aztán alaposan meglocsolok mindent (a paradicsomtöveimen már szép zöld gumók vannak!), és délutánig idebent nincs még harminc fok sem. Pedig minden nyitva.
Maci megérdemli, hogy végre sétálni vigyem, olyan rendes, hogy a kertben sosem végzi a dolgát. Végül is mindjárt 9 óra, hálistennek még nincs sötét. Aztán megetetem őt is, meg Waczakot is.
Rendeltem ma telefonon kutyatápot, én a Nutragoldra esküszöm (amerikai, a bolt ott van az Andor utcában, ahonnan jövök), azt monták, holnapután megérkezik postán a 15 kilós zsák. Mindössze 500 Ft postaköltséggel. Ennyiért kocsival sosem tudnám megjárni a kétszer 30 kilométert!
Ja, és a NAV megküldte kérdőívét, hat oldalas, kitöltöttem, jó sok kérdés volt benne. Mivelhogy méltányosságot kértem a 376 ezer visszterhes vagyonszerzési illeték miatt. Amiből a visszterhes szót abszolút nem értem, de talán nem is kell. Az volna a cél, hogy ne fizessem meg.
Örülök, hogy vége a hétvégének, ami tele volt köszörüléssel, kopácsolással, fűnyírógép-duruzsolással és szombat éjjel egész végig diszkózenével, meg az égen táncoló refelektorfényekkel. Megváltás a hétfő, amikor már csak azok maradnak, akik nem mulatni jöttek, hanem simán nyaralni.

2012. július 4.

Tegnap óta ragasztják, fúrják, simítják a házam oldalát, és a földszint szinte már kész van. Megesküdnék rá, hogy már most sokkal hűvösebb van idebent, mind odakint. Csak 32 fok a hőmérő szerint. Tegnap is, azelőtt is lementem esti ejtőzésre a tóra: néztem a naplementét állig a vízben, a lábam leért, kezemmel alig mozogva függőlegesben tartottam magamat, és csak úgy voltam, élvezve a 37 fok helyett a mindössze 28-at. Annyira sikerült áthűlnöm, hogy még kicsit fáztam is, mikor visszatértem a lakásba. Ez a tó egy álom. Naponta többször lebegek hanyatt, vagy hason, alig mozdulva, a nirvána érzése lehet ehhez hasonló. Maci beúszik hozzám, aztán a parton rájön a rohanhatnék.

Macseket reggel a sövény tetején láttam nyervogva, de gyorsan ledobta magát a két méter magasból, mert éhes volt. A felfordulás - három ember tüsténkedik itt, fűrészelnek, fúrnak, beszélnek - ellenére hazatalál, eszik, iszik, aztán ismét el. Most már van pofája Maci lábához dörgölődzni, mert tudja, hogy nem lesz bántódása. Óvó szemeim mindig rajtuk vannak, mert ki tudja.

Ma hajnalban arra ébredtem, hogy "Sieg heil!" És hozzá hangosan egy náci induló. Félhattól legalább nyolcig utórezegett ez a társaság, amely nyilván tegnap este kezdte a berúgást, de máig nem sikerült kijózanodniuk. Kiabáltak, mulattak. Több német induló nem volt. Csak egy hang üvöltözött változatosan. Gondolom, az induló után leintették, mert többet nem hallottam.

2012. június 30.

Apám régi tornászérmeit egy egész napig suvickoltam, hogy a majd nyolcvan éves korróziót valahogy leszedjem. Párat belőlük a számítógép mögé pofozott a macska, aztán le is hugyozta őket. Ma tűnt fel, hogy valami sötét lébe ragadva mozdíthatatlanok. Változatosan káromkodtam, aztán lemostam mindent domestosszal. Most járt erre, beszagolt a sarokba, és undorodva elfordult. Mielőtt dühösen leradíroztam volna őnagyságát az asztalomról. Itt a tettes:

	a szomszéd kutya, aki ma tévedt be a kertembe... közelről látni siralmas volt. Őmiatta írtam levelet. Eltereltem az első kapuhoz, de mikor meglátta saját otthonának kerítését, megfordult, és elszaladt. Aki így bánik a kutyájával, az ordibál, hogy a madzag, amire kiköti, valójában négyezer forintos póráz...

Meghozták a szigetelőanyagot. A ragasztó simán befért a sufniba, azt nem érheti víz. A szomszéd kutya akkor szökött be, mikor a hátsó kapu sokáig nyitva volt. Szerencséjére Daniék tegnap elvitték Macit Ráckevére hétvégére, a macsek se tűnt fel. Én csak a kis jövevény fejét mertem megsimogatni, annyira rühesnek látszott. A szállítófiúnak sikerült őt végül kiterelnie a hátsó kapun, el is indult az ellenkező irányba, mint ami hazafelé vezetett. A helyében soha többé nem mennék haza oda, ahol ilyen kínok várnak. Annál minden csak jobb lehet. Mióta levelemet megírtam, nem kötik ki, csak bezárták a pár méter hosszú, méter széles "kennelbe", ahová egész délelőtt tűz a nap, és tele van kutyaszarral. Meg nyilván a folyékony része is mindenütt ott bűzlik. Talán azért nincs már szőr a fenekén, farkán, mert csak betonra ülhet. Sétálni nem viszik, a kert füves részére sem engedik ki. Soha ilyen elhanyagolt, szenvedő kis állatot még nem láttam. És a hölgynek, aki ezt teszi vele, két kis gyereke is van. Talán lehetne már szíve. Én is azóta vagyok érzékenyebb mások szenvedésére, mióta szültem, és meg kellett tanulnom törődni mással. Nagyon nehéz nézni ezt...

Szerencse, hogy a fáim mindent eltakarnak. Alapos kézmosás után látom ám: megint hangyák! De ezek másfélék, mint először: azok nagyok és fürgék voltak, és egyértelműen a fal meg a padló találkozásánál lévő résből közlekedtek be hozzám. A hangyairtó jól bevált, azóta nem láttam őket. Az újak viszont egész aprók, lassúak, és a konyha közepén egy kupacban találtam rájuk. Pedig nem volt ott semmi ehető. Nem tudtam megállapítani, honnan jönnek, hová mennek. Nem volt útvonal. Egy vizes törlővel vetettem véget korzózásuknak. Másnap megint ott voltak. Ugyanúgy. Ugyanazt tettem, majd egy jó domestosos felmosás után három napig nem láttam őket. Ma ismét feltűntek. Immár a szemetes körül. A fal mellékét beszórtam sütőporral, és most reménykedem. Valahonnan csak jönniük kellett!
Azt mondta Zolee - aki majd szigetel -, hogy ma 37 fok lesz árnyékban. Itt bent még csak 28 van, de még dél sincs. A ventilátort már két napja használom, nyilván ma is dolgozni fog.
Amit nem értek, az, hogy hová tűntek a darazsak? Tavasszal még szinte invázió volt itt, most meg semmi. Igaz, a villanyóra szekrényének a nyílását betömtem, amin keresztül láthatólag beköltözésre készültek, de ez ilyen egyszerű lenne? Talán a cseresznyefát szeretik most, hogy a sok elrothadt szem még mindig ott lóg magasan. Nem tudom. De jó nem látni őket.

2012. június 28.

Cici most már rendszeresen a cseresznyefán alszik, nagyjából három méter magasan, két vastag ág között. Reggel rinyál, mikor meglát, de nem segíthetek, így egy perc múlva már lent is van, és jön feltartott farokkal kajálni. Macinak az eltelt napokban csak két kisebb rúgás kellett, hogy most már a lábai alatt futkoshasson bántatlanul. Minden éjjel kiteszem - mármint a macskát -, így igen sűrű tapasztalatokat szerez a környékről. Valószínűleg tetszik neki, mert napközben csak néhány fél órát tölt az ölemben, utána rohanvást megy kifelé. Ma vettem észre, hogy a meredek lépcsőt, ami az emeletre vezet, simán leküzdötte, úgy rohangál le-fel, ahogy Maci sose fog a 25 kilójával. Na meg én se.

Reggel fényképezővel indultam, hogy a hattyúkat levegyem, de már messzire úsztak. Múltkor láttam, hogy három kicsi, szürke tollas csibe úszik kettejük között, ezt szerettem volna lefotózni. Loptam napvirágot, hogy Ágit megörvendeztessem, aki 3 napig itt volt velem. Délutánonként ritka fények vetülnek az asztalomra, ezt meg kellett örökítenem. Ági főzött nekem csorbalevest, amit ma megismételtem: fej káposzta, sárgarépa, bármilyen hús, paradicsom és lestyán. Igen finom volt. A mostani levesembe hagymát is tettem, kíváncsi leszek, mit ront vagy javít rajta. Még nem kóstoltam meg, túl forró. Maci szereti, az előző leves maradékát ő eszi sok káposztával, de nem hagyott belőle egy falatot sem. Cici meg vadul eszi a nyers csirkemájat, sőt a csirkehúst is, amiből adtam neki pár falatot, mielőtt megfőztem. Azt hiszem, ragadozó lesz belőle. Alig van idebent - bár épp most a mellettem levő széken nyalja magát -, nem féltem. Az még nem derült ki, hogy fiú-e vagy lány. A száraz fürdőkádban mindenesetre férfiasan brékel, pörög, forog, hentereg, mint az őrült.

Örömmel várom a holnapot, mert Dani megígérte, hogy eljön Maciért, és elviszi Ráckevére egész hétvégére. Ennek Maci miatt örülök, mert az ő igazi szerelme Dani. Nekem nem fáradság naponta háromszor sétáltatni, mert gyönyörű a környék, és minden út, bármerre is megyek, csak élvezetet nyújt. A tudat, hogy ők ketten együtt vannak, ez a fontos nekem.

Félnyolc, kezd lemenni a nap, megyek sétálni. Mondtam már, milyen boldogság itt élni? Ha nem, akkor most mondom. Minden percben csak simán boldog vagyok. És a kutyám is, meg ez a kis hülye cica is, aki pont a monitorom előtt ül e percben, alig látom, mit írok. A lábát nyalogatja, azzal meg a pofáját tisztítja. Mintha már nőtt volna egy hét alatt...0

2012. június 22.

Tegnap elkértem a szomszédtól a ketrecet, amiben ők is a macskát tartották, amíg a kutyák megszokták. Alja nincs, de elég nehéz. Aztán elmentem magdihoz egy macskáért, neki 8 született. Egy cirmost választottam, úgy tűnik, fiú. Beraktam a ketrecbe, mellé vizet és kaját, kint a kertben. Gyakran meglátogattam, nagyon pánikolt. Elszakítottam anyjától, testvéreitől. Macit jól oldalba rúgtam, amikor a száját nyalva nekiállt volna a szatyornak támadni, amiben hazahoztam. Délután aztán egyszer csak felborulva találtam a ketrecet, macska sehol. Sokáig járkáltam ciccegve a környéken, közben biztos voltam benne, hogy egy fekete kutyával terhelt kertbe magától soha nem fog visszajönni. A kerítésen simán kifér egy nagyobb macska is. Ez csak nyolc hetes.

Az éjjel irtózatos vihar volt, köröttem csapkodtak a villámok fülsiketítően: Maci a falig rúgta a szőnyeget, úgy menekült ki a szobámból. Aztán vissza, mivel a másik szobában sem volt csend. Reszketett, kezemet lelógattam az ágyról, úgy próbáltam nyugtatni. Eléggé hiábavaló volt.

Reggel egyszer csak Maci vadászkutya-állást vett fel: egyik lába felemelve, teste merev, feje rászegeződik valamire az asztal alatt. Mit gondolsz, ki volt ott? A halálra ázott-fázott kismacska. Szokásomhoz nem híven nyitva hagytam a hátsó ajtót, ő pedig úgy döntött, hogy ide menekül. Akkor mondtam azt, hogy csodák márpedig vannak! Törölközőbe csavartam, dörgölgettem, Macinak odadugtam az orrát, hadd szagolja, aztán hátul is megszagolta, de a kilógó farkát elkapta. Akkor rúgtam beléje egy jó nagyot. Azóta rá se mer nézni. Behoztam a ketrecet a szobába, és beléje helyeztem. Abszolút ki akart szabadulni, mindenáron. Felém fordulva nyávogott és kérte, hogy segítsek. Muszáj volt. Macit kikötöttem az ajtón kívülre, őt meg kiengedtem. Azonnal rámtelepedett. Felmászott a testemre, a nyakamba, körbe a vállamon, és azt se tudta, hogy doromboljon. Végül elaludt az ölemben, később meg a tarkómon. Piszkosul megviselhette az éjszaka, gondolom.

Maci száműzte magát a házból, árgus szemeimet le sem veszem róla, amitől azonnal leszegi a fejét és másfelé néz. Az éjszakát még nem képzeltem el, az a gyanúm, hogy ha nem figyelek, Maci simán elkapja és megöli. Pláne, hogy látja, amint szeretgetem az ölemben, és ő ettől kirekesztődik. Az is zavar, hogy nyalja a száját, amikor ránéz, mintha egy jó falatot képzelne el.

Cici a kanapémat már belakta. A hátsó ajtómnál próbáltam ezt a keresztben húzódó pókhálót megörökíteni, ami húsz perccel azután jött létre, hogy átmentem azon a légtéren. Sose fogom megérteni, hogy tudnak a pókok ilyen nagy tereket áthidalni. A környéken szerintem már faággal integető hülye picsának gondolnak, mert nagyon utálom, mikor ezek a hálók az arcomhoz érnek, és ilyen mindenütt van, ami két méternél keskenyebb hely. Szóval integetek mindenfélével, ami a kezembe kerül.

A minap körbejárt egy kisteherautó, hátuljából bőven ömlött az a dízelolajból származó vastag füst, amivel a műrepülő gépek is színesítik az eget. Az egész környék ködbe borult. Másnap tudtam meg, hogy ez a szúnyogirtás egyik eszköze. Előtte egy sárga An-2-es is sokat körözött fölöttünk, de nem láttam, hogy bármit szórt volna. Pedig állítólag igen. Nos, előtte egy darab szúnyog nem csípett meg, azóta viszont legalább kilenc viszkető pont van rajtam, amiket kéjjel vakargatok tévénézés közben.
Nem tudom, mi lesz, a kutyám képes lesz-e megbirkózni egy lakótárssal, és még nem is szeretem ezt a pici állatot. Ő mindent megtesz, hogy szeressem, egy lépésre sem mehetek el mellőle, csak a közelemben, vagy épp rajtam képzeli el az életét, most is ideköltözött a mellettem lévő székre, és békésen piheg, miután körbejárta az egész asztalt, a számítógép minden madzagját megvizsgálta, alaposan. Porszívóznom is kellett a sáros ketrec miatt, ő meg egy méterre a zúgó géptől dekkolt. Később már a szívófej mellett sétált: nem egy idegbajos fajta. Szeretném már szeretni, de egyelőre csak problémát látok benne. Leginkább Maci miatt. Emlékszem viszont, mikor Csumit megvettem, több napig kétségek között hányódtam: kellett ez nekem? Jól meggondoltam? Nem voltam benne biztos. A vele töltött tizenegy év viszont gyönyörű volt, sosem csinálnám vissza. Lehet még ebből is valami, csak ki kell várni.

2012. június 19.

A UPC javára kell írni, hogy már hétfőn hajnalban 5-kor megint rendben volt az összes csatornám. Sirámaim tehát meghallgatásra találtak. A meleg ugyanolyan, vagy több, ma egész nap 32 fok van a házamban, a tó pedig, amelyben kétszer úsztunk, szinte semmit nem hűt, olyan meleg, mint egy lavór forralt víz. Ha kijövök belőle, tűz a nap, igen rövid séta alatt, míg hazaérek, már megint ugyanolyan melegem van, mint mikor nekiindultam. Ez nem panasz!

	A pókok Azokat nem bántom soha. Csak kissé irtózom tőlük. Nagyon utálom, mikor a pókhálók az arcomra tapadnak, ha átkelek egy két méteres utcán, két bokor között, vagy ilyesmi. Ez a pók a monitorom előtt vert tanyát az éjjel, csodás hálót épített, amit sajnálatos módon a porszívóval délután eltakarítottam: addig nem fogott el egy falatot sem.

Emődi Józsi már kétszer is járt nálam: többedmagával szerkesztett egy levelet Áder Jánosnak címezve, hogy Kovács Pali 75. születésnapjára kapjon már valami állami kitüntetést, hiszen egyedülálló, amit tett, amit repült, meg úgy magában is, akárhonnan nézzük. Aláírtam. Aztán jött Besenyő aláírása, akinek Emődi egy fekete tollat adott a kezébe, minekutána megállapodtak, hogy csak kékkel lehet szignálni, tehát új papír, új aláírás. Ekkor jött el Józsi másodszor. Amikor is azt mondta, ez itt a béke szigete. És milyen igaza van.
Már lement a nap, ilyenkor indulunk Macival utolsó sétánkra. Megkönnyebbülés az egésznapos izzadás után.

2012. június 17.

Szép vasárnap ez, a melegre nem panaszkodhatom: a viszonylag hűvös házamban is 29 fok van. Odakint állítólag 35 is lehet.

Volt egy péntek, amikor délben felraktam a kajakjaimat a netre, és négy óra múlva már jöttek is érte. Alig egy óra alatt felpakolták, és máris rengeteg hely lett a sufnimban.

Akár a téli tüzelő is beférhet majd. A pénzből, amit kaptam, vehetek is valamennyit. Mivel a hirdetést nem vettem le, csak ma reggel, a hétvégén még öt telefon és egy írásos megkeresés érkezett. Ebből látom, hogy túl olcsón adtam. Meg hogy nyár van, és az emberek szeretik a vizet.

Szombaton megjött Dani, úszott párat, játszott a kutyával, aztán esküvőre kellett mennünk.

Jól elvitt minket a GPS a francba, már térerő sem volt ott, csak puszta és erdő. Miután visszatértünk a térerő zónájába, Dani tudott telefonálni, és nem maradtunk le semmiről.

Az esküvő nagyszabásúnak indult, nagyon is, itt látható az ifjú pár. A hölgy Kati barátnőm lánya, megszületése óta ismerem. Több éve él már a mostani férjével, de most végre megpecsételték kapcsolatukat. Megindító és nagyon stílusos volt. Már ameddig ott tudtunk maradni. Azért mondom, hogy nagyszabásúnak indult, mert nagyon hamar eljöttünk.

	A vacsora már nem fért bele, pedig ez a szegény kis malac is a vendégek kedvéért tátotta a száját ekkorára. Kicsit pezsgőztem (Dani vezetett), aztán búcsút mondtunk. Az asztalunkra helyezett névkártyával szemben sajnos nem ült senki.

Lehet, hogy akik ottmaradtak, még csak most ébredeznek - félhárom van délután -, biztos vagyok benne, hogy nagy buli volt (fél füllel hallottam, hogy a koszorúslányok és az ifjú feleség is éjfélkor tervezi az átöltözést rendes ruhába). Mikor Kati - teljes joggal - számon kérte Danitól, miért nem akar tovább maradni, a fiam csak merően nézett rá, egyfajta megkövesedett mosollyal; az egész arca a rendíthetetlenséget mintázta. Ez nekem is új volt. Hatott. Ilyen arcnak nem lehetett ellentmondani. Végül is kerülőutakon gyorsan és simán hazaértünk már félnyolcra. Macit a házba zártam, féltem, hogy kiássa magát valahol a kertből.

Dani úszott még egyet, aztán elviharzott. A mai vasárnapom pedig úgy indult, hogy a tévéadóm összes csatornája kiírta: nincs hozzáférésem semmihez. Ilyet akkor csinálnak, ha nem fizeted a számlát. Én viszont április eleje óta egyetlen számlát sem kaptam. Egyórás telefonálgatás után végre túljutottam az automatán, amely folyton ügyfélszámot kért, ami nekem csak akkor lesz, ha egyszer számlát is kapok, magam sem tudom, hogy sikerült végre egy élő emberrel beszélnem. Ő azt mondta, 24 óra, mire kollégája helyreállítja a dolgot. Kíváncsi leszek holnap délelőtt 11-kor! Addig kénytelen vagyok a felvett műsoraimat nézni, még szerencse, hogy elég sok van. De a dolog mégis felháborít! Valaki elbaszta, valaki nem küldött számlát, és én szívok. Akkor is, amikor majd egyben kell mondjuk húszezret fizetnem.

A hétvégét azért nem csípem, mert nagyon meghangosodik a vidék. A szomszéd közel van, minden szót hallok, és első dolguk mindenütt bekapcsolni a fűnyírót. Néha már el sem hiszem, hol van e kis telkeken annyi fű, amennyi órán át hallgatom a gépek zúgását.

Én szeretem, ha a fű hosszú. Macinak sincs kifogása. Még sose használtam fűnyírót (pedig a sufniban dekkol), lehet, hogy ez is visszatart némileg. Mint a mosogatógép, "aki" még mindig okoz meglepetéseket.

2012. június 13.

Hogy az esős évszak folytatódik, és a nyárnak híre-hamva sincs, azzal nem mondok újat. Ismét és folyton két pulóver, egy gatya, két zokni. El se hiszem, hogy a múlt héten már úsztam egyet, először 5 év óta. Aznap véletlenül 29 fok volt. Legalább kiderült, hogy úszni még - már - tudok.
Kiderült, az is, hogy a szoknyafám igazából eperfa. Meglepett. Így már értem, miért ez a nagy érdeklődés iránta a madarak részéről. Szintúgy kiderült valami egészséggel kapcsolatos tévéműsort beharangozó szép, ámde úgy látszik, számtanból rendkívül csökött hölgy elmondásából, hogy a japán nők élnek legtovább: átlagéletkoruk 86 év fölötti. Szűzanyám, akkor kell ott lennie 130 évesnek is...
Lehet, hogy valami madár-légifolyosó útjában van a házam, mert ma meg egy galamb repült neki a konyhaablaknak. Szerencsére nem úgy, mint a többiek, de igen felkaptam a fejem a dobbantására.

Arra pláne felkaptam a fejem, hogy lesz (lehet) nyugdíjadó, bár én talán idén még biztonságban vagyok. Hosszabb távra senki nem tud semmit mondani. Azt sem tudni, vajon korosztályomra is vonatkozik-e majd az elvonás azért, mert csak egy gyereket nevelhettem fel. Várjál már, azt is rebesgetik, hogy a nyugdíjakat, vagy azok egy részét Erzsébet-utalványban kapjuk majd. Elgondolkodtam: vajon hogy fogok akkor kártyával fizetni bevásárláskor, vagy a neten számlát utalni; leáll az online bankolás számunkra? Eldobhatom a hitelkártyámat? És ha nem lesz autóm, mert lassan elöregszik, és 3 km-re van a legközelebbi közért, vagy ha a lábam megint elromlik, és száz métert se tudok menni, akkor mi lesz? Most csak magamról beszélek, pedig kiváltságos a helyzetem sok százezer máshoz képest. Szeretnék szembetalálkozni azzal az aggyal, amely annak a fejéhez tartozik, akiben ez a gondolat megszületett.

Ha anyám még élne, azt mondaná: jegyrendszer már megint? Atyaúristen! Mindenki feláll, amikor a Vezír bejön? Jézusmária! Neki ez nem volna újdonság.

2012. június 10.

A lelkem romokban, ha ilyet látok. A kis, szája szélén még sárga jelet viselő veréb a második, amely a házam falának repül, majd leesik, és kapkodja a levegőt, tátog. Felvettem. Forró volt a pihés kis teste, a szíve hihetetlen erővel dobogott, aztán egyszer csak megszűnt dobogni.

A jobb oldali képen egy mai madár, ez már a harmadik, ugyanúgy a falamnak repült, és egy darabig kiterült szárnnyal agonizált. Aztán kicsit talpra állt. Az biztos, hogy nem veréb.

A kampóba hajlott bal lába lassan kiegyenesedett, és már tekintgetett is ide-oda. Sokáig figyeltem, míg egyszer Maci ki nem rohant az ajtón egy másik kutya miatt, akkor viszont kismadaram eltűnt. Nagyon remélem, hogy szárnyra kelt, az biztos, hogy Maci nem bántotta, észre sem vette.
Az éjjel itt is irtózatos vihar volt, egy villám nagyon közel csapott le, egy időben jött a villanás és a csattanás, amely elképesztően hangos volt. Maci akkor költözött az ágyam mellé, szíve szerint fel is mászott volna, de nálam ez nem divat, inkább lenyúltam, és simogattam, amíg vissza nem aludtam, félálomban hallottam egyrészt a diszkót, hiszen tegnap szombat volt, az égre rajzolt fényeik is sokáig látszottak, másrészt hajnalban a fiatalok hangjai is jöttek. Nem nagyon zavartak, szerencsére jól alszom.

A szomszédom autójának szélvédőjére tettem a következő üzenetet, miután órákig hallgattam, hogyan küszködik kicsi kutyájuk a rövid pórázán, nyafogva, szenvedve, nagyon melegben. Ők nem voltak itthon.
"Igen tisztelt Szomszédom! A tiszta jó szándék vezet, amikor ezt írom. Valamint az őszinte szeretet az állatok iránt. A helyes kis kutyájuk ugatása nem zavar, de mikor hallom, hogy a 80 cm-es madzagra kötve nyűglődik a tűző napon, attól a szívem szakad meg. Könyörgöm, ne tegyék ezt vele! A kutyaházban, ami egyetlen menedéke, valószínűleg már reggel is 30 fok van. A kutya csak a nyelvén keresztül tudja hűteni magát, de ehhez friss vízre mindig szüksége van. Ezt nem láttam. Szépen kérem Önt és családját, hogy legalább árnyékos helyre kössék ki, és ne ilyen embertelenül rövid madzagra! Mindig legyen egy tál hideg vize. Biztos vagyok benne, hogy szeretik őt, de akkor jól kell szeretni. Most szenved, és nem tehet ellene semmit. Ez az emberek dolga. Előre is nagyon köszönöm, ha szavaim meghallgatásra találnak. Tisztelettel: Daka Olga."

Tyű, másnap uccahosszat hangzó tiráda jött válaszul, amiben voltam én büdös kurvától kezdve mindenféle, akinek inkább a saját dolgaival kéne foglalkoznia, és mi az, hogy "madzag", mikor az a póráz négyezerbe került... Ennyi jött le a tisztelt szomszédnak az egészből. Én csak hallgattam a sűrű bokraim mögött, de mivel a nevem is elhangzott, nyilvánvaló volt, hogy rólam van szó. Később egy telefonálás kapcsán is hangos, trágár szavakkal mesélt rólam, aki szemét, geci, és beavatkozik olyasmibe, amibe nem kéne. Oké, már én is rájöttem. Mármint arra, hogy nem kultúremberek vesznek körül minden szinten. És hogy hiba volt egy rossz szomszédot szereznem. De a kiskutya miatt akkor is megérte, mert azóta nem hallom a küszködését, és emberibb körülményeket biztosítottak neki. Én csak ennyit akartam. A szomszéd még nem tudja, hogy tíz méterre van tőle a kapum, mert a Daka nincs rá kiírva. Fenyegetőzött, hogy megkeresi ezt a Dakát, és majd jól ez meg az. Jobb lett volna névtelen levelet írnom, csakhogy ez nem az én stílusom. Mondjuk úgy, hogy lapítok, várok, hátha almul a felháborodása, hátha egyszer bekopoghatok hozzá, hogy én voltam az, és majd jól elnézést kérek. Akkor is, ha csak a kutya érdekelt, az ő jobb sorsa, semmi más. Amit elértem akkor is, ha magamra haragítottam a hölgyet, aki egyébként máskor is szokott ordenáré módon "közleményeket adni" a világnak.

2012. június 5.

Félek
Dani nem érti, mitől. A Fundamenta Lakáskasszába nyomatom a pénzemet már négy éve. Most egyben kikértem az egészet. Igaz, elvesztettem az évi 72k állami támogatást - Dani nagyon helyteleníti -, de nem bánom, csak a befizetésem legyen végre nálam. Ne másnál. Alátámasztja aggodalmaimat a ma reggeli híradó, miszerint a soltvadkerti takarékszövetkezet becsődölt, emberek sora áll az ajtaja előtt, és csak papírt tudnak beadni, hogy majd egyszer, hónapok múlva talán megkapják a félretett pénzüket. Amire lehet, hogy már holnap nagy szükségük volna. Vagy tegnap. Hát ilyenek miatt félek. Inkább legyen a párnám alatt a lóvé, mint olyan helyen, ahonnan bárki bármikor elveheti, ha úgy támad kedve. Mint a magánnyugdíjpénztárosokét. Már csak az biztos, ami itt van a markomban. Muszáj a ház szigetelését megoldani e nyáron, ez is igen motivál. Aztán még jön a NAV, aki kitalálja, hogy akár 400 ezer illetéket fizessek, mert lakásból nyaralóba költöztem. A legrosszabbra kell készülnöm, és minden rossz leküzdéséhez a pénz az egyetlen út. Akkor is, ha Dani ezért szid. Megkönnyebbülés lesz, ha többé nem fizetek a lakáskasszába havi 20 ezret, ezt inkább félreteszem a következő télre, isten tudja, mit hoz a jövő. Igaz, hogy még nyár se volt, de a tél egész biztosan bekövetkezik majd. Azt mondják, csak a halál biztos, de szerintem a tél is legalább annyira.

Csínom Palkó, Csínom Jankó... csontos karabélyom, szép selymes lódingom, dali pár pisztolyom... Ki ne ismerné ezt a dalt, viszont fogalmam se volt róla, mennyire nem tudom, mit énekeltem olyan sokszor. Nagy örömmel fogadom a történelmi információkat, amelyek a szavak jelentését megmagyarázzák. A Duna tévéből tudtam meg, hogy a csontos karabély olyan Rákóczi-korabeli, elöltöltős puska volt, amelynek az agyát gyönyörű csontberakással díszítették, persze csak a gazdag tisztek számára. A lódingnak pedig köze van a német "laden" = tölt szóhoz, egy tarsolyt jelöl, amiben szárazon lehetett tartani a puskaport, készült ilyen fémből, ökörszarvból, de a jómódúaknak akár bársonyból, selyemből. Elmaradhatatlan tartozéka a lovasokból álló hadseregnek, mint a dali pár pisztoly is, amiből azért nem volt elég egy, mert szintén egylövetűek voltak, és a ló marján a tisztek két pisztolytáskát (pisztollyal) hordtak arra az esetre, ha első lövésük nem talált volna célba.

Odakint szélvihar dúl, hajlanak a fáim ágai, és olyan jó azt mondani, hogy "fáim". A tuják alig mozdulnak, de a szoknyafa - amelynek az a dolga, hogy a földig hajoljon - mutáns ágai felül már függőlegesen nőttek, és most tépi őket a szél. Nem hiszem, hogy ettől majd besorolnak a lelógó ágak törvényszerű rendjébe, csak remélem. Valaki valamikor rosszul nyírta őket. Már 9 óra, mennem kell kutyát sétáltatni.

2012. június 2.

Ági itt töltött három napot, jól elvoltunk. Disznótorost ettünk, mert a varsányi hentes mindig frissen vág, és baromi jó ízű hurkát-kolbászt, disznósajtot csinál. Zsenge borsóból, répából stb. szép, sűrű levest is főzött Ági. Szóval nem éheztünk. Jó pár sört is megittunk, persze. Véletlenül szép idő volt, sütött a nap, még az ernyőt is kitekertem. Aznap hajnalban, mikor Ágit vártam, elmentem rózsát lopni.

Az Egyiptomban vett alabástrom hamutartóban a Holt-tenger kavicsai pihennek... Csupa emlék. Az elefánt Thaiföldről való. (A piros váza az Ikeából.)

Maci álla vérzett, pöttyözte a lábait, úgy láttam, mintha egy kullancs maradványai lógnának ki a bőréből. Nem mertem hozzányúlni. Az orrán is lett egy szőrtelen folt, ami mintha egyre nagyobb volna. Érzékeny lelkemnek ez elég volt, hogy kihívjam az állatorvost. Tegnap meg is jelent, örömmel simogatta Maci füleit, mondván, semmi baja, viszont nagyon szép. Csak egy ezrest kért. Nem mintha bármit csinált volna a simogatáson kívül, de hát azért pár kilométert mégiscsak vezetett miattunk.

Épp mikor Ágit el kellett volna vinnem a vasúthoz, az autóm úgy döntött, nem megy tovább. Járt a motor, nyomtam is a gázt, de nem történt semmi. Szerencsére az Erdei vendéglőnél le tudtam húzódni egy kitérőre. Természetesen Zolee barátomat tárcsáztam, és mit tesz isten, épp az autószerelőnél volt, egyenesből rá tudott kérdezni, mi legyen. Fél órán belül itt voltak mindketten, elvitték a slusszkulcsot, elvontatták a kocsit Varsányba, és másnap délután vissza is hozták készen. Állítólag az egyik henger nem ment, sok mindent szét kellett szedni, valami dugulás forgott fent. Csak hétezret kellett fizetnem. És egy lépést se tenni azon túl, hogy az Erdeitől gyalog jöttem haza, ami nem több mint tíz perc. Néha nem is értem, hogy lehetek ilyen mázlista.

Ma végre rájöttem - nagy ésszel -, miért nem tudtam pénteken pénzt felvenni a kártyámról. Nem aktiváltam. Új, tegnaptól érvényes. Nem nagy törődés árán ma aktiváltam, el is mentem az automatához, amely volt szíves lóvét kibocsátani számomra. Azt mondhatom, minden a legnagyobb rendben van. Ami aggaszt, az a vízszámla. Amit még eddig nem kaptam. Mindig hallom itt a kanapé mellett a csatornában, a falban a csöppek kopogását, hiába zártam el odafent az egyetlen általam található vízcsapot, csak hallgattam a vízcsöppek koppanását hangosan már mióta. Aggasztott, hiszen a sok vízcsepp sok számlát is jelenthet. Ma végre rászántam magam, és belekotortam a fenti budi vécétartályába, ezen-azon csavartam kicsit, és mit tesz isten, végre elhallgatott a cső, nem kopognak többé a cseppek. Fogalmam nincs, mit tettem, de látszólag sikerült.

Itt ilyenek is vannak! Igaz, nem herceg, és nem is fehér lovon, de mégis! Amikor az összes kutya őrjöngeni kezdett, kimentem a fotómasinával, és ezt találtam. Kérdezte az ifjú, hogy mi célból, mondtam, szeretem a lovakat. Azt felelte, ő is, csak néha meg kell őket járatni. Azóta több halmocska lószar hever az úton, de engem nem zavar.

A kép közepén lévő fa mögött látszik - vagy nem - valahol az én házam teteje, reggelente valamely tavat körbejárom a kutyával, elmondhatatlan, mennyire más ez, mint a Rátz László utcán végigmenni a tizenegy kerben... Szagolok, érzek, látok, élvezek minden percet. Az utak mentén rengeteg a cseresznyefa, mindig lehet szemezgetni.

Ez itt a saját cseresznyefámról van, még létrára is másztam miatta, de megérte. Nagyon finom.

Azt mondanám: aki ilyen esti fényjátékot láthat a tó fölött, az szerencsés. Az vagyok!

2012. május 25.

Dániel tegnap örömmel nézegette a kalapácsot, ami véletlenül itt az asztalon hevert, és amit ő készített még gépészként a technikumban. Azt mondta, hármast kapott rá, pedig szerintem egy tökéletes kalapács. Neki kellett kimunkálnia a fémfejet, a nyelet, meg mindent. Örömmel nézegette. Ezután én is így fogom. Szóval félöt felé csak úgy megjelent, kutya persze rögtön a nyakába ugrott, nagy boldogságfutamok játszódtak le. Sétáltak egyet, aztán Dani tanult valamit itt a gépemnél. Mert mostanában vizsgái lesznek.

Főztem neki egy kávét, a bögrécske most is ott van az asztalon, de közben tésztát is előállítottam ahhoz a húsleveshez, amit tegnap hoztam össze karajcsontokból és sok zöldségből. Egy dobozba pakoltam neki az útravalót, ilyenkor azt kérdezem magamtól: vajon honnan tudtam, de ez már rég nem kérdés. Mindig tudom. Mindig.

Az első képen még csak egy kő volt a kerítés foghíjában, amit Maci simán leküzdött, a másodikban már egy nagyon nehéz, lopott kő alapozta meg a kitörés lehetetlenné tételét. Így is lett. Elmentem tegnap messze, Dunaharasztiba, hogy ragasztót vegyek, és mikor hazaértem, szerencsére, Maci még mindig a kerítésen belül volt. Majd beleszakadtam, mire ezt a lopott kőt hazacipeltem, de megérte! A ragasztó pedig nem az volt, amit kerestem, amit folyékony csavarnak hívnak, és valóban fémmé válik, mikor bárhová benyomod, csak ilyen kétkomponenses epoxigyantás valamit vehettem, amit egy konzervdoboz hátulján összekavartam, és belenyomtam egy villa hátuljával abba a nyílásba, ami túl tágasnak bizonyult ahhoz, hogy a hálószobám egyik ablakának zsanérját megtartsa. Mivel az ablakot levettem, egész éjjel isteni északi szellő fújt a hálószobámba, amit nem bántam egyáltalán. A kötőanyagról nyert információk alapján tudtam, hogy ma már nyugodtan visszahelyezhetem az ablakot. Megtörtént. Tökéletesen működik.

Ami tényleg jó, az az, hogy a Fundamenta hajlandó vissszaadni az összes lóvémat (levonások persze lesznek), amit négy éve beléjük fektettem, persze a számottevő állami támogatás nélkül, de nekem ez is jobb, mint ha nem lenne egy vasam se, hogy végre szigeteltethessem a házamat. Így most optimistán tudok a jövőbe nézni.

A lepedő, amit háromszor kitetregettem, de háromszor jött a zápor. Végül itt kellett megszáradnia, a házamban.

Ez a galamb megpróbál itt a szoknyafámon valami teret nyerni, amivel sok apróbb, nagyon hangos cinkeféle nem ért egyet, folyton körülrepülik és szidják, mint a bokrot, de ő nagy és méltóságteljes, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

2012. május 23.

Hű, de jégeső volt tegnap!

az autóm szerencsére nem sínylette meg, de a paradicsompalántáimból nagyjából összesen húsz maradt állva.

Ennyi kár esett a Suzukiban, ami nem jelentős. Szerencsére vízszintesen fújta a szél a jegeket, nem függőlegesen zuhantak le.
Tegnapelőtt végre kaptam uborkát, be is kovászoltam, azóta, mit ne mondjak, szinte soha nem süt a nap. Tegnap egész nap zuhogott kisebb megszakításokkal. Az est homályában beszereztem (loptam) egy igen nehéz követ, majd megszakadtam, mire hazacipeltem, de beválni látszik, mert ma is elautóztam Varsányba, és Maci nem tudott kitörni a kerítés lyukán, amit eltorlaszoltam. Vettem a hentesnél egy jó adag karajcsontot, majd odébb zöldséget, most fő a jó kis csontleves. Főleg Macinak szánom, de azért csontokat szopogatni én is nagyon szeretek.

Édes kis első- és utolsószülöttem nevére ajánlott levél érkezett, mikor megláttam, hogy Szombathelyről, már tudtam: büntetés. A postáskisasszony, aki kosaras biciklivel jár, az úton talált rám, ahol Macival sétáltam. Harmincezer büntetés, mert mikor innen hazafelé avelt a Soroksári úton, 72-vel ment 50 helyett. Ilyen egyszerű. Új autó, új érzés, nagy gáz, naná, nem csodálkozom. Ha nem ezerszer kértem már, hogy tartsa be a sebességeket, akkor egyszer se. Sajnos megint belemerültem ennek taglalásába, mire levágta a telefont. Így legalább ketten szívunk: ő is, meg én is. Pedig csak annyit mondtam, hogy ha minden sebességet betart, és nekem havonta átutal 30 ezret, akkor mindenki elképesztően jól fog járni. Főleg én. A pénz pedig sokkal jobb helyre kerülne.

Végre mosni mertem, mert ma több órán át sütött a nap. A legfontosabbat, a duplaágyam terítőjét (mások lepedőnek hívnák) kiraktam a kertbe a madzagra, de már most is aggódom, mert dörgéseket hallok. Szerencsére az emeleti szekrényben találtam még egy akkora paplanhuzatot, ami a paplanomra illik, miután vagy hatot kibontottam, de egyik se volt akkora. Ebből az is következik, hogy április eleje óta bizony nem húztam ágyat, ami megbocsáthatatlan. De ma sikerült! Tiszta ágyban fogok aludni. Mellesleg, mikor lehúztam a régit, előkerült egy ronda, fekete bogár, amely a matrac alá futott be. Kiiktattam. Eltapostam. Pedig nem szokásom. De ha már hálószoba, akkor nincs kegyelem! Az ágyamban ne futkosson senki, akinek nem engedtem meg! Most tehát minden tiszta, az előbb a kötélről leszedtem a félig nedves lepedőt, ami ugyan nem lepedő, hanem egy szivaccsal bélelt alkalmatosság, amit helyette lehet használni, mindegy, a fekete felhők csak jönnek, én meg mindjárt megyek kutyát sétáltatni, hiszen ez a dolgom. Naponta háromszor. A húsleves megfőtt, csontokat majd cuppogtatok, a többit meg Maci kapja. Azt hiszem, ha most nem indulok el, akkor nagy elázás lesz a vége. Tehát mindenkinek csá!

2012. május 20.

Reméltem olyasmit, hogy hétvégén van piac Dunavarsányban. Volt is. Az egyik oldalon csak ruhát, cipőt árultak hosszú pultokon, a másik oldalon viszont volt egy ember, aki palántákat. Vettem tőle vagy száz paradicsompalántát. Háromszázért. Akkor kezdtem homlokot ráncolni, mikor közölte: legalább 80 centire kell őket egymástól ültetni. Hol volna nekem ennyi helyem? A terasz lépcsője mellett alaposan kiszélesítettem a nagy kövekkel körberakott kiskertet, kitéptem a törpeorgonát és a sok kövirózsát, majd először egyenként ültetgettem, aztán piszkosul eluntam, 6-8-asával kezdtem őket földbe döngölni. A hátsó kertben is kapáltam pár árkot, azokba is jutott. Gondoltam, biztos lesz közöttük sok, ami meghal - nálam ez szokásos -, drukkolok azoknak, amik megmaradnak. Ráérek karót szúrni melléjük akkor is, amikor már látom, hogy van értelme.

Mit gondolsz, Maci hol fekszik ilyenkor félkettő tájt, mikor odakint zajlik az élet, süt a nap és minden gyönyörű? Az asztal alatt, aminél ülök. Ez egy hülye panelkutya. Hej! Délelőtt találkoztam Carlával, aki Mary barátnője, akitől a házat vettem. Kutyát sétáltatott, amely nagyon agresszív volt. Szerencsére én is pórázt használtam. Láttam, hová ment be, egy tóparti ház, persze másik tó, mint az enyém. Akkor tűnt csak fel odakint a két sárga rendszámos autó. Ő megismert, mert hellót köszönt, én meg egy nagy jóreggeltet, ahogy itt szokás. Később esett le a tantusz. Gondoltam rá, talán átjönnek, hogy megnézzék, hogyan élek itt én, ahol Mary sok évig lakott, vagyis nyaralt. Nem lehet könnyű egy ilyen házat elengedni, ahol biztos sok boldog órát élt meg. Szívesen látnám őket, de mivel egyből meg sem ismertem Carlát, meg az is későn esett le, hogy Mary autója áll a füvön, rég elmúlt az alkalom, hogy meghívjam őket. Mary a kulcsátadáskor úgy búcsúzott el tőlem, hogy ez egy happy home, akkor hirtelen eszembe se jutott, hogy a bolondokházát is így hívják, nyilván ő sem erre gondolt. Egyelőre úgy érzem, boldondok nincsenek itt, szóval csak boldogságra számítok.

Az éjjel nagy robajjal leesett egy kép a falról itt lent, fönt is hallottam, kutya ugatott, nem tudtam hová tenni a zajt, meghúztam magam a paplan alatt, és reméltem, nem betörő volt. Tudod: struccpolitika, ha nem veszel róla tudomást, talán meg se történt. Reggel aztán láttam, hogy az Extra-300-as kép esett le, a keret meglazult, nem bírta tartani magát. És ez mit jelent?! Ez a gép volt a csúcs, amivel repülhettem. A férjem, fiam nevét viseli (hivatalosan az enyémet is). Kérdezném a Gondviselést, vajon mi volt a szándéka ezzel? Véletlenek nincsenek.

Egyértelmű, hogy lát engem, és mégse menekül el. Imádom a pofáját.

Ezt a gereblyefejet Pali hozta nekem még április elején. Kerestem hozzá egy jó kis botot, belefaragtam, át is csavaroztam egy méretes csavarral, lefűrészeltem a fölösleges darabjait, így most lehet vele gereblyézni. Büszkén mutatom: ez a tegnapi alkotásom. Nem szokványos, akár ergonomikusnak is nevezhetném. Nagyon kézre áll. És nem tud a földre feküdni, ami jó. Ugyanakkor bizton látszik: locsolni kell ma is! A vízművek számláját még nem kaptam meg, nem tudom, mit dőzsöltem, és mi ment a kútból. Ha egyszer végre kikalkulálhatom, mennyi a rezsim, tudok tervezni, hogy a szigetelést mikor oldhatom meg. Egyelőre semmi esélyt nem látok rá, de remélem, a nyár hosszú lesz, addig csak történik valami. Például nyerek a lottón... tegnap találtam egy lottózót is a közért mellett, rengetegen álltak sorba, úgy látszik, szombatonként mindenki felteszi a szerencséjét, kivártam, így most én is apellálhatok a több mint 3 milliárdra... haj, mennyi barátom életét tudnám megédesíteni! Én ebből a házból már soha nem akarok elmenni, csak rájuk költenék. S nyilván a gyerekemre.

2012. május 17.

Azt már talán említenem sem kell, hogy a bűvös 13-14 fok fogad reggelenként a nappalimban... Sapkánban, télikabátban, sőt, a viharos szél miatt vastag sállal a nyakamban mentem reggel sétálni. Mikor lesz már nyár?!

Szerelem
Az autó takarítása közben ráleltem egy kékes, kapucnis kardigánra, amit még akkor vittem át Daninak, amikor a kelenföldi városközpontban lakott. Azt hittem, az övé, vagy ha nem, akkor valamelyik haverjáé. A kardigán sok hónapja hevert az autóban, neki nem kellett. Tegnap, mivel szintén rohadt hideg volt, és kitakarítottam ezt is az autóból, felkaptam, hogy magamra húzom. Megcsapott Dani parfümjének az illata. Úgy látszik, volt idő, alkalom, kényszerhelyzet, amikor mégicscsak felvette. Szagolgattam, és eltörött valami bennem.Végtelen gyengédség, rengeteg emlék szakadt rám, szájam legörbült, hogy sírjak (persze nem szoktam), csak belélegeztem az illatát annak az embernek, akinél a világon jobban senkit soha nem fogok szeretni. A hiánya is a szívembe mart, a boldogság hiánya, ami vele együtt sosem kínzott. Én tényleg nem tudtam és nem hittem, és biztos tagadtam is rendesen, hogy ő ennyire tud hiányozni. A szívem szakadt bele az illatába.

Még jó, hogy tegnap különféle faágakkal kipeckeltem a zsaluk rögzítő kampóit, hogy ne tudjanak mozogni, így az éjszakai szélvihar már csak két-három óvodás trappolásához hasonló hangot engedett meg a hálómban egy egész óvodához képest, amit korábban átéltem. Egy ablakot sikerült betörnöm... Pont a hálómban. Kiesett az egyik zsanér az ablakból, előhalásztam az ágy alól, visszacsavartam a helyére, aztán addig emelgettem az ablakot, hogy visszahelyezzem, míg eldőlt, a térdemre esett, és a belső üvegje összetört. Volt mit söpörni és porszívózni. Nem tudok visszaemlékezni rá, hogy valaha is betörtem volna egy ablakot. Jó lenne, ha ez valami sors keze volna, ami után már csak jobb jöhet! Az ilyen babonát szívesen elhinném.

Van azért a szélviharnak előnye is: már elmúlt rég 8 óra este, és egyetlen fickándot se látok itt. Elfújta a szél őket. Sehol darázs vagy légy, tiszta a levegő, mint a kristály. Kétszer locsoltam ma, mert a vad szél azonnal felszárítja a földet. Szeretném már látni, hogy a kukoricán kívül bármi kikel itt nálam, amit elvetettem. Beleértve a fűmagokat is, amik csak hevernek, mint holtak, semmi eredmény.

2012. május 14.

Ma is a szokásos 15 fok fogadott a nappalimban - odafent pár fokkal melegebb volt -, már nem is csodálkozom. Mintha ez a nyár azt akarná velem elhitetni, hogy minden reggel télikabátban kell sétálnom. De viszont újdonságként beültem az autómba, és elmentem a gyógyszertárba, hogy Maci fülére kiváltsam az oldószert. Nagyon rázta a fejét, mikor belenyomtam. A közértben is jártam, istenem, márciuis 30-a óta ilyen nem történt velem! Úgy járkáltam ott, mint hajdan külföldiként Németországban. Mi minden, és akármit megvehetek? Élmény volt.

Most figyeltem fel rá, hogy a mosogatógép elhallgatott. Végre most úgy csinálta, ahogy gondoltam. Minden tiszta és ragyog. Még a végén megtanulok mosogatni (kéz nélkül)!

Bár egész délután szemerkél az eső, tisztába raktam a Suzukit. Elképesztő szeméthalmokat hagyott hátra Dani, még a tavalyelőtti horvátországi nyaralásukból is maradtak itt dolgok. A két rizses zacskót nem bántam, a térképeket kidobtam, a műanyag evőeszközöket is megtartom, de egy zsákra való szemetet dobtam ki. Az eső jó arra, hogy letöröljem a kocsit kívülről, sok tiszta rongyot találtam elődeimtől ahhoz, hogy kívül-belül megpucoljam. Kiráztam az összes lábtörlőt, embertelen por volt bennük, porszívózni nem merek esőben. De az autó már most is lakható, nem kell miatta szégyenkezni. Az ajtóit régen nem lehet bezárni, úgyhogy könnyű az életem: mindig nyitva. Itt nem divat lopni, remélem, ezután is így lesz. A dunavarsányi közért előtt direkt megtekintettem a sok bicikllit: tízből csak egy volt leláncolva. Ez nekem sokat mond.

2012. május 13.

Nagy vihar volt az éjjel. Kushadtam a paplanom alatt, és próbáltam elhinni, hogy nem leszek hajléktalan, mert nem szakad rám a tető. Olyan hangokat adott a ház, mintha fölöttem egy csapat gyerek táncolna a fapadlón. Pedig fölöttem már csak az ég van. Nem jövök rá, miből adódott ez a sok dobogó hang, csak sejtem: talán a zsalugáterek táncoltak az irtózatos szélben. Megúsztam: ma már süt a nap. 28 fokból 14 lett. Ismét duplagatya, dupla pulóver. Vetettem fűmagot a nedves földre, ahol hiátusok vannak, előtte meggereblyéztem - múltkor ez elmaradt, nem is nőtt egy szál fű se -, tördeltem száraz ágakat és szedtem össze tavalyi avart, megtöltendő a kukát, amit holnap reggel elvisznek; miért ne legyen tele?

Tegnap óta ismét autótulajdonos vagyok! Dani és Zsuzsi eljöttek, Dani az új Suzukijával, párja pedig hozta az én régimet, ami mostan itt ácsorog a hátsó kapu előtt. Autó! Ember! Tudod, mit jelent ez? Bárhová elmehetek! Például holnap az állatpatikába. A héten kihívtam az állatorvost, mert Maci fülével baj van. Lefogtam, belenézett, csupa dzsuva. Csak az egyik, szerencsére. A seggébe is belenyúlt, mondván, néha a bűzmirigy okoz fülbántalmakat. De nem. Olyan csinos ember volt, hogy zavaromban már a kapuig kísértem, és eszembe se jutott megkérdezni, mivel tartozom. Mielőtt kiment volna, közölte: háromezer. Bocsánatot kértem, fizettem. Aztán jutott csak eszembe, hogy a 11. kerületi Juhász-klinikán egy 5-perces vizsgálat 4500 Ft. Miután odamentél és kivártad a sorodat. Nos, ezért is jó inkább itt élni. Felírta, milyen gyógyszereket vehetek, és kérte, négy napi kezelés után hívjam fel, mi az eredmény.

Itt csupa olyan tapasztalatom van, hogy az emberek törődnek egymással, és főleg a környezetükkel. Szélesek az utcák, legtöbben a kerítésükön jóval kívül sövényt ápolnak, füvet nyírnak - össze is szedik -, a sövény és a kerítés mögött pedig sajátjuknak tekintik a teret, például virágot, zöldséget ültetnek, vagy parkolnak. Az én sövényem és a kerítés között is van vagy két méter hely, ahol akármit csinálhatok (gondoltam, építtetek egy fasufnit, nem is fog látszani, ahová a téli tüzelőt raktározhatom).

Tulipános Fan-Fan alteregója Virágos Maci, aki még mindig a sövényre huggyant

Gyermekem és párja látogatása arra indított, hogy egész nap takarítsak, nem mintha annyira el lettem volna maradva ezzel, de például az ablakokat egy éve biztosan nem pucolta meg senki. Van idelent 5 duplaablakom, mindegyik olyan, mint egy szabvány lakótelepi: szét kell csavarozni, és belül is tisztítani. Így igazából tíz ablakot pucoltam, plusz a terasztajtón kettőt. De most legalább szuper-átlátszóak! Az a bizonyos jó érzés járt át, és még ma is, hogy minden tökéletes, és minden a helyén van. Kezdhetek megint rendetlenkedni. Főztem nekik egy jó adag rakott krumplit, plusz Daninak sütöttem két virslit, mert ő nem vega, még el is tudott vinni egy dobozzal mára. A kovászos uborkát, amit Katinak köszönhetek, nagyon élvezték.

Kati és Ági, hozták az uborkát és még sok minden mást. Csodás barátnőim vannak...

A gyerekek sétáltak a kutyával a szépséges parton, Dani meg is fésülte Macit, aki a világon mindent hagy, ha imádott gazdája csinálja. Mielőtt az igazi vihar kitört volna, elmentek. Szerintem Dani nézni akarta a Forma-1 időmérőjét este 9-kor.

Asztalomra délutánonként bizonyos órában direkt fény vetül, nem hagyhattam ki ezt a nárciszt, amely bimbóból nálam nyiladozott.

Ilyenek járkálnak itt, ma azt láttam, hogy a küszöböm alá futott be egy gyík. Vajon mi lehet a küszöböm alatt?! Remélem, bogár már nincsen.

A hangyákkal egész jól boldogulok. Miután a léc alá besuvasztottam a hangyairtót, napokig nem láttam belőlük egyet sem. Aztán megint kezdett pár darab mászkálni. Őket visszasöprűztem a léc alá. Közben autentikus forrásból megtudtam, hogy a sütőpor tökéletes hangyariasztó. Mivel én az Andor utcában hagytam az összes sütőporomat, erről még nem tudtam meggyőződni. Ha igaz, jó lesz, mert ez a hangyás por nagyon büdös. Holnaptól akárhová elmehetek vásárolni! Juhé.

Ez a pókháló csak azért különleges számomra, mert fél órával elkészülte előtt áthaladtam azon a két tuja közötti alagúton (amit én vágtam), ahol levertem minden pókhálót. És fél órára rá mit látok? Ezt. Döbbenetes, milyen szorgalmasak és naprakészek ezek a kis nyolclábúak! Egy ilyen tökéletes hálót megszőni fél óra alatt?! Tudtam, hogy itt, vidéken még sok meglepetés fog érni. Remélem, ez lesz a legkevésbé költséges...

Bizisten, már napok óta készülök ide írni, de mindig esti órát választottam, ajtók, ablakok csukva, mégis milliónyi fickánd - szúnyoghoz hasonló, de annál soványabb és nem csípős - lény támadott meg, főleg a képernyőt, de szálltak a hajamba, nyakamba, mindenhová, így inkább feladtam. Nem tudom elképzelni, hol jönnek be, de mindig itt vannak. Reggelenként a tévé elől egy egész csupornyi halott fickándot kell lefújnom vagy leporszívóznom. Aprócskák és gyorsan halnak, de amíg élnek, mindenem viszket tőlük. Biztos láttad már, hogy az utcán hatalmas körön belül egy milliónyi rajzik a napfényben, és nem lehet őket kikerülni, mert utánad erednek. Orrod-szád tele van velük. Hát ez jön be hozzám is minden apró fényre, pedig alig világítok, és fogalmam nincs, hogy csinálják, mikor mindent bezárok. De azért ez legyen a legnagyobb gondom.

Megjött első villanyszámlám (az új postaládámba, mert a régi cipősdobozt a tegnapi vihar végképp leverte), csak azt nem értem, miért április 19-től számítják (nem bánnám, ha 19 napot elfelejtenének, hisz 1-jétől lakom itt), ez 12k. Nyugtatom magam: itt nincs távfűtő művek, akiktől a melegvíz jön; itt bojler fűt csupán. Meg amit a villanykályhámmal a lábamra fújtam a nagyon hideg napokban. De az bőven 19-e előtt volt. Az is azelőtt volt, hogy egész éjjel ment a mosogatógép. Így viszonylag kevésnek érzem. A lakótelepen 9k körül volt melegvíz nélkül. Meglepetésekről beszéltem: még jöhet itt is.

Dalolnak a madarak hangosan, a napokban igazi sárgarigó hangot is hallottam, amit utoljára gyerekkoromban, Gödön, a nagy nyárfákon. Nagy nyárfák itt is vannak. Amikor tegnap beindult a szél, és zúgni kezdtek a fák, visszatért minden gyerekkori emlékem. A gödi házunk körül is a nagy nyárfák szinte dübörögtek a szélben, ilyenkor szerettem a takaró alá bújni, mint ahogy tegnap is. Azt nem hiszem, hogy egy tájfúnt kibírna a házam, de ha a tegnapit kibírta, eléggé bízom benne. Nagy dolog, hogy itt lehetek. Minden nap hálát adok a Gondviselésnek.

Még mindig akadozik a fogalmazásom, mikor azt mondom: a házam. A rag miatt. Eddig csak azt mondhattam: a házunk. Mert sokan laktunk benne. De ez most tényleg az enyém, és alig hiszem el. A kertem. Van ilyen? Megadatott. Igaz, leszegényedtem teljesen, de mégis van, ami az enyém teljesen. Van gereblyém, kapám, ásóm, fűmagom, vetettem kukoricát, paradicsomot - utóbbi fütyül rá, hogy kikeljen, de a kukorica kikelt -, lesem a füvet, hogy egyszer ő is nőni kezd. Nem panaszkodhatom, csak idő kérdése minden. Az meg van.

Ha visszagondolok az Andor utcai kőbunkerre, nem is értem, hogy bírtam ki ott. Pedig jól bírtam - akár halálomig is bírtam volna -, és eszembe sem jutott, hogy rossz lenne. Csak most látom, hogy rossz volt. Kutyám csak aszfaltot ismert néhány fával, kevés fű itt-ott, és ennyi. Itt aszfaltnak nyoma sincs. Itt minden a természetről szól. Fák, virágok, kavicsos utak, három tó és az ő partjaik, nádasok, hattyúk, vadkacsák, és még fehér kócsagokat is láttam az egyik tó kicsi szigetén. A kertet, amit Csuminak ígértem, Maci végül megkapta. Próbálom elképzelni, milyen egy kutya élete egy panelba zárva. Falak. Mindenütt. Maci csak akkor látott ki a világba a sétán kívül, ha felült az ágyamra, és kinézett az ablakon. Sok időt töltött ott. Most meg itt van neki minden. (Igaz, most is itt fekszik mögöttem a szőnyegen alélva, ahelyett, hogy a kertben lenne... rossz beidegződés. Megszokta, hogy nincs tőlem pár méteren túl.)

2012. május 7.

Nagy semmittevésemben nem is értem, miért nem írok gyakrabban. Pár szó az ízeltlábúakról, amelyekhez a panelban nem sok közöm volt, itt viszont kénytelen vagyok együtt élni velük.

Egy hirtelen támadt sültkrumplivágyból kifolyólag létrejött telezabálás arra indított, hogy délután ledőljek szunyókálni, mikoris egy óriási, poszméhre hajazó rovart hallottam és láttam zúgni a hálószobám plafonja körül. Nyitottam én neki ablakot, de ehelyett felmászott a tető legmagasabb pontjára, és egy gerenda mögött eltűnt. Azóta se került elő. Mivel aznap éjfélig fent voltam, igen későn kényszerültem felcipelni a meredek lépcsőn a porszívót, mert pont az ágyam fölött ott trónolt egy nagyon fekete, nagyon soklábú jószág. Póknak hosszú volt, százlábúnak rövid, de vésztjósló mindenképp, pláne abban a forgatókönyvben, hogy majd egyszer csak a paplanomra hull, míg alszom. Ezt a veszélyt több hátborzongást követően ki óhajtottam zárni. Porszívóban végezte...

Lássuk be: házam egy darázsfészek. Rámhagytak egy légycsapót, azzal néha sikerül kihajtani párat, de mintha tudnák, milyen hosszú a karom, legtöbbször magasabban zöngenek, és leszarják, mit hadonászok. Ettől csak Maci szokott frászt kapni, pláne, ha még hangosan kiáltozom, hogy "kifelé!", ami neki igazi parancsszó, amit mindig azonnal végre is hajt. Utána már hiába mondom, hogy "nem neked szólt, kiskutyám..." Jut eszembe: Márta talált valahol egy kis üvegcsét, kívül fa, belül üveg, lecsavartam a tetejét, irtózatos erős illat áradt belőle. Már attól, hogy a faborítást megfogtam, órákig szaglott a kezem is. Nem lehetne büdösnek nevezni, de számomra undorító az illata, ezért kiakasztottam a kilincsre. Mintha azóta kevesebb darázs járna erre. Areon van bevésve a fába. Mi lehet?

Szegény pókom túlélte Mártát, aki öt napon át többször eltakarta előle még a horizontot is a klotyó mellett, aztán adta csak fel. Én mondtam neki, hogy abban a szűk sarokban hiába épít magának két emeletet, a kutya se fog odatévedni vacsorára. Pláne nem szárnyas jószág. Amikor már második napja nem a hálójában, hanem a csempén feküdt hanyatt, megfújtam, és odébbszánkózott. Porból leszünk, porrá leszünk: ő is porszívóban végezte.

Lássuk be: a házam hangyavár is. A konyha ablaka alatt rohangásznak. Sajnos, belül. Az itt talált hangyairtó port kiszórtam, rettenetes szaga van, engem elüldözött, de a dögöket nem. Fogtam egy kést, és alaposan bedolgoztam a port a léc alá, ahová elszaladni láttam őket, most figyelek, hátha nem is ott járnak be. Hajj, e percben mászik át a hangszórómon egy óriási, fáradtnak tűnő légy, amely viszont ettől nem kevésbé undorító.

Rohadtul kezdődött a reggelem. Már hatkor indultam volna sétálni kutyával, kezemben egy apróra vágott császárhússal megrakott szendviccsel, másik kezemben a rugós póráz, amin lóg egy méretes és nehéz vaskarabiner. Mivel a kapum előtt eléggé összeérnek a bokrok, természetesen több pókháló azonnal az arcomra épült, emiatt a pórázos kezemet felkaptam, így a karabiner pont ott vágott fejbe nagyon, ahol a februári hanyattesésemből kifolyó daganat még el sem múlt, a kenyeremről potyogott a császárhús, majd mivel a fejemhez kaptam, még több hús hullott le, végül a cipőfűzőmre léptem, amely fél méter hosszan kibomlott. Amit nem szokott. Mégis, én hülye, kinyitottam a kaput, Maci azonnal szembetalálta magát az ádáz farkaskutyával, amely pont előbukkant a sarkon, verekedtek, ordítottak, én is ordítottam, végül sikerült Macit grabancon fogva visszajutnom a kertembe, és becsukni a kaput. Azt mondtam, erre pihenni kell, leültem a szobában, remegő kezemből letettem az alig használt szendvicset, és nyugalomra intettem magam. Megnéztem egy rövidfilmet, mielőtt újabb kísérletet tettem volna a sétára. Ami végül sikerült incidens nélkül.

Tegnap is itt ültem, ahol most, a gép előtt, mikor hallom, hogy Maci a hátam mögött nekifut a saroknak. Mi bajod? Eloldalgott. A sarokban van egy nejlonszatyor. Hallom ám, hogy mozdul. Valami van ott... Másodikra már felálltam, Maci is figyelt. Megfogtam a nyakát, mikor láttam, hogy egy elanyátlanodott kis zöld gyík keresi a kijáratot. Kinyitottam neki az ajtót, és a lábammal óvatosan arra tereltem. Szerencsére baj nélkül kijutott.
Ez a bazinagy fáradt légy most a magnómon ül, úgy látszik, ott akar meghalni. Tőlem...

Itt járt ma az Elmű embere. Szeretett volna itt járni, de természetesen nem talált ide. Már megszoktam. Két telefon meg egy szaladgálás kellett hozzá, jól eláztam az esőben, hogy kiálljak az útra integetni neki. Így most már az óra végleg hozzám tartozik, nem mintha lett volna kétségem afelől, hogy ezek a művek mindig meg fognak találni, és mindig megküldik a számlát is. Kíváncsi leszek az első havi számláimra; még egyet se kaptam.
Tegnap este rengeteg drága vízzel meglocsoltam az egész kertet, erre ma egész nap esik.

Sövényem - az egyik kerítésem külső oldalán - egyik napról a másikra döntött úgy, hogy kivirágzik. Azóta Maci tele van fehér pöttyökkel, mert szívesen oldalbapisili naponta többször.

Szombaton Kati kihozta Ágit, így Ági férje jóvoltából lett egy kapám, egy ásóm és egy sövényvágó ollóm, továbbá több söröm, borom, csirkém, uborkám. Kati összerakta kovászosnak, de persze a nap azóta alig süt. És kaptam egy postaládát is, igazit! Felszereltük. Resztelt májat főztünk, ettünk is belőle, de a vége a mai ebédem lett. Húslevest is főztem a csirke feléből, Maci örül, mert én nem bírok ennyit enni. A kicsi mélyhűtőm dugig van jó csirkedarabokkal. Mikor leszek olyan éhes, hogy onnan szedek ki valamit? Nem panaszkodhatom, el vagyok látva bőven kajával. Szerintem hetekig elleszek ezekkel. Csak már lenne nyár! Ma megint kétpulóveros, kétgatyás napom van, amit már jól megszoktam itt.

Keskeny tóparti ösvény, itt szoktam egy bottal hajkurászni a pókhálókat.

2012. május elseje!

Itt van május elseje, énekszó, és tánc köszöntse, zeng és dalol az élet, szálljon zeneszó, ének, ébressze a magyar népet! - hát ezt daloltam régmúlt berögződésem alapján a keskeny ösvényen, miközben a két kutyát vezettem szarásból hazafelé ma reggel. Közben egy hosszú ággal hadonásztam, mert a keskeny ösvényt minden éjjel beszövik a pókok, és utálom, ha az arcomon ragad a pókháló. Lehet, hogy aki lát, hülyének néz, de nekem így megfelel.
Öt napig volt itt régi barátom vendégként a kutyájával (vizsla), ezért öt napig nekik szenteltem magam. Régi barátról vagy jót, vagy rosszat... Etettem, mosogattam, támogattam, elviseltem, hogy a vizsla az ágyamban aludt (nem szó nélkül!), meg utána a bőrkanapémon, amiből nekem most van először egy, és láttam karmai nyomát, hajj, mindegy már. Ma elmentek. Maci végig feszültségben élt, mert a vizsla mindent magának akart, terrorizálta, morgott, kétszer alaposan össze is verekedtek, ezért nagyon őszintén kimondtam, amit ritkán tennék egy kutyával szemben: itt ezt a kutyát többé nem akarom látni. Két gazdája próbált rávilágítani: lám, most is milyen békésen fekszenek egymástól alig távol, de ez a dolog nem erről szól. Hanem az én lelki békémről. Azt nem adom! Azért jöttem ide! (Most egyébként mindenféle fickándok nyomulnak a képernyőmre, majd reggel összesöpröm őket, tapasztalataim szerint nem élnek soká. A tévé körül is minden nap ezeket kell söpörnöm.)

Öt nap óta először vagyok megint egyedül, és csak annyit akarok ehhez fűzni, hogy imádok egyedül lenni!

Dániel tegnap váratlanul betoppant. Csak úgy besétált a nyitott teraszajtón, a vizsla vadul ugatott, Maci pedig őrjöngött az örömtől. Nagy pillanat volt. Édes fiam aztán vagy 5 órán át itt is maradt, használta a gépet, tanult, meg kétszer lement úszni a tóra, először a kutyával, utána már egyedül, mert túl sokan kezdtek lenni a nyaralók. Azt mondta, száz métert úszott befelé, és még mindig leért a lába. Hát micsoda tó ez? Én ahhoz voltam szokva tíz évig, hogy beugrom, és alattam rögtön több méter mélység. És ha függőlegesbe tornászom magam, a lábam a jéghideg vízbe ér. Itt, úgy látszik, ettől nem kell majd félni. Ma is egész nap fürdőzők lepték el a félszigetemet, így Maci fürdetését hétköznapokra kell halasztanom.

Egyedül vagyok! Ez megér egy hurrát! Néha tényleg el kell gondolkodnom azon, hogy mennyire is szeretek egyedül lenni. Mindig az a végeredmény, hogy nagyon! Boldog az estém. Maci a kertben ugat végre nyugodtan, mert eddig a vizsla miatt ezt sem tette, senki nem hugyozza le a bokraimat, mert Maci egymagában eddig ezt sem tette, senki nem fog se az ágyamban, se a kanapémon kutyaként aludni, hajrá, azt mondom!

Állati jó itt élni, és ezt minden barátom tudja, akik majd jönnek, azt biztos. Én meg elviselem, mert nem akarok gonosz boszorkánnyá válni.

Még nem is mondtam: míg Dani itt volt, a saját autómmal elszáguldottam Dunaharasztiba, a Tescóba, és vettem végre két durva lábtörlőt, ami a két ki-be járathoz nagyon kell, meg fűmagot, meg műtrágyát, meg három olyan tálat, amiből levest is lehet enni (ettünk is), meg még apróságokat, amik fontosak, csak vállfákat nem találtam. Ezért számtalan ruhám még mindig a fönti ágyon hever, felakasztatlanul. De van Lenor öblítőm, Calgonitom a mosogatógéphez (akivel még mindig hadilábon állok), meg mikroszálas törlőrongyom, és szeszes filctollam is, mert a kapuról le szokott kopni a felirat, ami hozzám vezet. A cipősdobozból készült postaláda még bírja magát, rohadtul érdekelne, hogy az illetékhivatal miért nem küldte ki a förmedvényét, miszerint majd 400 ezret kell fizetnem illetékként. Amit ha időben nem fellebbezek meg, akkor buktam, részletet sem kérhetek. Telefonáltam sokat, azt mondták, mostani címemre kell megkapnom, de mikor? Az aggódástól szeretnék már megszabadulni végre.

Mondtam már? nem. Összeszedtem bátorságomat, és lemásztam a sufniban lévő pincébe, hogy kinyissam a kerti csapok csapjait. Szárazság van. Két kék kallantyút elforgattam csőirányba, ahogy kell, aztán volt egy kapcsoló is, aminek hatására mintha az ott lévő szivattyú működésbe lépett volna (azt hallottam, van itt egy kút, ami szivattyúról működik), végül találtam egy harmadik csapot is, sajnos, kinyitottam. Gejzir tört fel, egészen a sufni tetejéig. Engem totál eláztatott mocskos vízzel. Oké, lezuhanyoztam, ruhát cseréltem, de végül képes voltam a kerti csapjaimból locsolni! Erre mostanság szükség van, majd az első számlámból fog kiderülni, hogy tényleg a kutat használtam-e, vagy a vezetékes vizet, ami errefelé állítólag jó drága, én meg nem tudhatom, melyik csap mire való. Lesznek itt még meglepetések. Egyre több hangya masírozik a fehér konyhapadlómon. Gondoltam, hogy számíthatok erre, mert találtam a szekrényben egy nagy doboz hangyairtót. Csak tudnám, hová szórjam?

2012. április 25.

A pók a barátom, ezt le kell szögeznem. A fürdőben a klotyó mellett 20 centire dekkol a szűk sarokban. Először azt hittem, halott, hanyatt feküdt a hálójában, hosszú, nyolc lába szinte összegabalyodva, mint egy kiszáradt hulla. De bíztam benne. Estére aztán eltűnt: talán vacsorázni ment, talán aludni, de legalább biztos lettem abban, hogy él. Másnap megint ott hevert holtnak látszóan a hálóban. És azóta mindig. Most már néha a falon is terpeszkedik. Rájöhetett, hogy jó helyen van, senki nem fogja bántani.

2012. április 24.

Tegnap megint eljött Ági, magával hozta férje lányát, Noémit. Üdítő társaság voltak. Végre ki lehetett ülni a napra, a kerti bútorokon, ott kvaterkáztunk némi sörrel. Jó érzés volt, hogy már teljes a rend a házban, Ági utoljára úgy látta, ahogy soha többé nem akarok rá se gondolni: tele zsákokkal és káosszal.
Ma legalább tíz fűcsomót áttelepítettem a tópartról a kertbe. Amíg nem tudok fűmagot venni kocsi hiányában, addig ez lesz az áthidaló megoldás. Különösen szeretem azt a félmilliméteres szálú, tűszerű füvet, amit nyírni sem kell. Találtam olyat is. A nagy, recés kenyérvágó késsel vágtam alájuk, így némileg gyepszőnyeghez hasonló képződményt kaptam. Fellazított földre raktam őket, és jól meglocsoltam. Jó lesz nézni, hogy mit tesznek: életben maradnak-e, fejlődnek-e, vagy dobhatom ki őket. Azt hiszem, mindig ilyesmire vágytam: kert, kapálás, ültetés, figyelni, hogy mi nő és hogyan.

Dudi is előkerült. Két év után fellhívott, hogy anyja, Médi épp hozzám készül költözni. Az Andor utcába. Mondtam, jó, csak az új lakók fognak meglepődni. Az itteni címemet eszemben sincs megadni. Agyament ötlet. A szerencsétlen, nagyon idős Médit otthonba akarják adni, ez váltotta belőle ki ezt a reakciót. Értem én, csak nem fogadom el. Talán a saját lánya, Dudi kéne hogy gondoskodjon róla. De ő nem. Ehelyett a fiánál és menyénél hagyja lakni már több mint egy éve. Ők ápolják, etetik, takarítják, de eljött az idő, hogy nem bírják tovább a házukat sem fenntartani a rengeteg kölcsönnel, változtatniuk kell, kisebbet keresnek, ahol Médi már nem fér el. Dudi úgy tudja, hogy Médi rám hagyományozott pénzt és takarékkönyveket. Ezért vár tőlem ellenszolgáltatást. És ezért kaptam azt az undorító sms-t Duditól valamikor tavaly nyáron. Amit mostanáig nem is tudtam értelmezni. Hogy kopjak le az anyjáról. Most már értem. Azt hitte, olyasmit kaptam, ami őt illetné. Elmondtam neki: életemben egyszer kaptam Méditől pénzt, tíz éves születésnapomra hozott egy cserép cikláment, és a virágok közé volt tűzve 50 forint. Igen nagylelkű ajándék volt ez 1957-ben. Az első és utolsó.

Szegény Tündével, aki Dudi fiának a felesége, és egyedül gondoskodik Dudi anyjáról, Médiről, hosszan beszéltem, ami jó sokba fog nekem kerülni, de legalább kiönthette a szívét. Pokoli az élete az egyre furcsábban viselkedő Médivel, akiért mindent megtesz, de köszönetet nem kap, inkább csak kritikát. Terhessége 36. hetében. Alig tudtam szóhoz jutni, annyira sajnáltam, és olyan kétségbeesve öntötte ki a szívét. Előbb-utóbb biztos sikerül Médivel is beszélnem, hogy megkérdezzem, vajon mit is kaptam én tőle, miféle pénzt és takarékkönyveket?! A becsületembe gázoltak, és ettől eléggé kiakadtam. Azért használok többes számot, mert Dudiból kinézem, hogy ő találta ki, vagy feltételezte, hogy az anyja nekem pénzt adott, másrészt már nem tudhatom, Médi valóban nem mondta-e, hogy rámhagyott akárhány takarékkönyvet. Mivel Dudi még - szerintem - normális, viszont borzasztóan pénzéhes, könnyen megfogalmazhatódott az agyában ez a verzió tények nélkül is. Nemigen tud bárkiről jót se feltételezni, se mondani. Sajnálatos, hogy én is e bárkik közé sorolódtam. (Amikor az embernek a pőre becsületét kell védenie, bizony eléggé tanácstalan - én legalábbis -, és nehéz, nagyon nehéz a rágalmakkal szembeszállni.)

Ez itt a "szigorú" tó, ahogy görgeti fölötte a légkör a baljós felhőket, amik mostanra már a házam fölé értek, és vészjóslóan besötétítettek mindent. Macit beengedtem, így viszonylag melegben - most 18 fok van itt - várjuk a végítéletet. Nagyon durva lesz, ahogy a felhőket nézem. Az átmeneti tökéletes szélcsend is vészt jósol. (Ahogy hallom, már esik is. De jó ilyenkor egy lakásban ülni!) Kopognak a zápor hangjai fölöttem, igaz, hogy a kerti bútorok eláznak, de fütyülök rájuk, a növények biztos jól járnak.

Csalódás
Nagy örömmel írtam az iho.hu portál repülős oldalára tavaly július óta folyamatosan, megtiszteltetés volt, hogy meghívtak, igyekeztem is teljesíteni, néha szinte teljes munkaidőben. A januári fizetésemet hiába kértem februárban, márciusban, és hiába kérem most is, április végén, még válaszra sem méltatnak. A méltóság itt a kulcsszó. Talán egy igen/nem/várjál választ megérdemelnék. Sokszor dolgoztam már ingyen, szívességből, de most más a helyzet. Egyrészt ígéretet kaptam, hogy ezt a minimális pénzt mindig megkapom, másrészt el is hittem. Harmadrészt meg teljesen le vagyok égve, és ami jár, az jár. Ha az iho.hu/repules oldalt nézitek, gondoljatok rám. Sokat feccöltem bele. Még akartam is, de már nem tudom, érdemes-e.

2012. április 20.

Ólmos fáradtság ül rajtam. Alig bírok ébren maradni, pedig még 8 óra sincs, igaz, mostanában nem volt ritka, hogy 9 előtt lefeküdtem. Eljött Zolee ember, és betapasztotta a nagyobbik szoba plafonján is a réseket, ahol egyrészt befújt a szél, másrészt jöttek a darazsak. Csak anyagköltséget fogadott el. A fáradtság fő oka a két pirítós, amit egymás után megettem fél uborkasalátával, ez túl sok volt. Egynél több szelet kenyeret egyszerre három hete nem ettem. Biztos fogytam pár kilót, mert csúszik le rólam a gatya. Nem is bírom tovább, megyek aludni, jó?

2012. április 19.

Horror volt az éjszaka. Fél füllel hallottam, hogy Maci nyalogatja magát, szokta, ha bogáncs van benne, ha kicsit megsérült, vagy csak tökeit meg miegymást tisztogatja. Aztán egyszerre úgy felugrott, hogy döngött az egész ház, összerúgta a szőnyeget, a szekrényt, a széket, és átrohant a másik szobába. A csúszós padlón is pofára esett, hallottam karmai karistolását, ahogy menekülni próbált. Kis idő múlva visszajött, nyugtatgattam, simogattam, elképzelni se tudtam, mi történt, mitől ijedt meg ennyire. Reggel aztán megtaláltam egy döglött darazsat a padlón. A kép összeállt azzal a réssel, ami a plafonon tátong. És ahol már láttam darazsat körözni. Nyilván egy hidegtől bódult példány a padlón nyomorgott, Maci pedig ráfeküdt, és kész volt a tragédia.

Zolee ezermestert felhívtam, hogy délután nézzen be valami nagy pisztollyal, amivel réseket lehet betömni. Meg is jött 7 felé, de csak két pisztolya volt, és mint kiderült, az édeskevés a rések nagyságához képest. Felmászott a létrára - amit én cipeltem fel, baromi nehéz volt -, alig érte el a tető csúcsát, de - lábujjhegyen - rendesen betömte azt a részt, ami a hálószobámra esik. Azt mondta, érezte a fején, ahogy fúj be a szél. De már nem fog. A benzinszagú tömítőanyaggal dolgozott, azt mondta, azt utálják a darazsak. Én is. Holnap visszajön, mert a nagyobbik hálóban igen hosszú, hasonló rések vannak, és ott is találtam már döglött darazsat.

Sokan mondták már, hogy egy ház körül mindig van mit tenni. Bizony!

Több kört futottam ma telefonilag az illetékhivatalnál, a délegyházi önkormányzatnál, utóbbi már két hete nem küldi ki az új lakcímkártyáinkat (Daniét is persze), előbbi meg megerősítette, hogy nagyjából 400 ezer a vagyonszerzési illeték, mert nyaralót vettem, nem lakást. Talán sikerül részletfizetést kérni. Mert különben nincs tovább. A Fundamentánál is érdeklődtem, akinél 4 éve fizetek lakáskasszát, de nem sok jót tudtak ígérni. Mindenki csak a maga hasznát nézi, és nagyjából leszarnak minket, akik csak fizetünk éveken át. Kaphatnék ún. áthidaló kölcsönt, de ha 4 év előtt kérem, elvesztem az állami támogatást. Na jó, a 4 év lejár szeptemberben, de muszáj lenne akkor az egész pénzt felvennem, amit összespóroltam, és csak azt ismerik el, amit lakásfelújításra költök. A többi után vissza kell fizetni az állami támogatást. Miközben még 4 évig tovább kell fizetni a részleteket. Meg a kölcsön részleteit is. Hidd el, itt senki nem járhat jól, csak akinek a cihában van a pénze!
A hülye paraszti eszemmel azt hittem, hogy miután 4 éve lakáskasszázom, és van már egymillió forintom, simán kérhetnék mondjuk 400 ezer kölcsönt. Hát nem ám! Nehogy valami logikus vagy emberbarát legyen.

Mára nagyon elegem van. Annyit azért elmondhatok, hogy a reggeli szokásos 13 fok ellenére most már legalább 16 van itt bent, úgyhogy kabátot se kell viselnem. Ez nekem egy teljesen elviselhető hőmérséklet sima kardigánnal, fűtés nélkül. Nincs panaszra okom. Az eső már esik, de ki nem szarja le: éjjel annyit esik, amennyit akar. Csak jót tehet.

2012. április 18.

A szokásos 13 fok megint... Meddig tarthat ez még?! Az este már fél 8-kor lefeküdtem, mert minek maradnék fönt, mikor az ágyam jó meleg? Reggel fél 7-ig el is dagonyáztam ott. Meglep, hogy mennyit tudok aludni.
Reggel elmentem a kisközértbe, ahol rendeltem egy karton cigit. Hazafelé megint becsőröltem egy jó vastag faágat, amit majd estére felfűrészelek, mert arra egy szemernyi esély sincs, hogy ma kisüt a nap és valami használható meleget produkál. Lassan az a tévképzetem alakul ki, hogy a hőmérőm befagyott 13 foknál. Micsoda egy tavasz ez?!

A nappalit már berendeztem. Ne tudd meg, vagy tudd meg? Nehéz volt a szőnyeget egyedül felszögelnem úgy, hogy még vízszintes is legyen (becipeltem hozzá a rohadt nehéz létrát, mert székre állni még mindig nem megy). A kép jobb oldalán az a konvektor, ami momentán nem működik. A másik messze van, és nem ezt a teret fűti.

Nyitva az ajtó, mert hidegebb nem tud bejönni, mint ami bent van. Legalább kutya tud ki-be járni, mindig ellenőrzi, hol vagyok. (Vajon lesz olyan is, hogy kitekerem a napellenzőt, mert már olyan melegem lesz? Most lehetetlennek tűnik.)

Maci mindig ugyanoda fekszik, láthatólag jól érzi magát.

Alagutat vágtam a két tuja között - ma tovább bővítettem egy fűrésszel -, hogy az előkertből a hátsóba ne a teraszra felugorva kelljen eljutni. Maci már naponta használja. Vannak mára is fűrészelni valóim, mert a hőmérséklet így délutánra sem haladja meg a 14 fokot. Hogy az a!!

2012. április 17.

Nehogy már egy szép napom legyen! Ma már csak 11 fok van kívül-belül. Ezért megint bedurrantottam a kályhát. Most jöttem meg fagyűjtő körutamból; sajnos, elég gyorsan elég, amit berakok, tehát azonnal fűrészelnem kell a következő tűzrevalókat. Nincs más: dekopirfűrész. Jobb, mint a lombfűrész. Kutya elmaradt valahol, lesem itt az ablakból, de még nem jött meg. A helyismerete kiváló. A lakhelyem hőfoka immár elérte a csillagászati 18 fokot! Ezt add össze! Vagy fűrészeld, ahogy én. Nem vicc, az egész világ másnak látszik, az ujjaim nem gémberednek, a kedvem fokozódik, amint egy kis meleget érzek végre.
Kutya megjött. Nemsokára megint fűrészelek kicsit. A környéken rengetegen raktak ki tavaszi levágott ágakat, rőzsét, miegymást. Tavaszig már csak-csak kihúzom valahogy!

Ilyen volt nemrég a nappalim, de már nem. (És itt csak az egyharmada látszik annak, ami tényleg volt: halomban!)

Kályha mellett építettem a könyvespolcot.

Kevés könyv maradt, de elég. Azokat hagytam meg, amiket még biztos el akarok olvasni.

Két tó mellett élek, az egyik kék (néha), a másik nem. Ez nem.

Ez az, amit az emeleti ablakból láthatok: a nagyobbik tó. Ami néha kék, tényleg.

Na! Most kék, látod?

Ez lesz az a part, ahol majd vízre szállok. Gyalog.

No comment.

Napok óta nem láttam ilyet, csak szürke felhőket, színtelen eget. De majd eljön az is, hogy végre kitör a nyár. Vagy legalább a tavasz. A képek olyan ritka pillanatok, mikor pár órára valahogy megkegyelmezett a természet. Most ismét mennem kell fűrészelni, hogy az este gemütlich legyen.

2012. április 16.

Isten hozott engem ismét a net világában! Heuréka. Ma volt a nagy nap. Sorba szedem az elmúlt napokat, ahogy a feljegyzéseim szólnak.

1. nap.
Április 1-je, farkasordító hideg, a költöztetők 9-től délutánig annyi szemétre hányt cuccot vittek el, amennyi nem is maradt a költözéshez. Nem hittem volna, hogy 27 év alatt ennyi szemetet halmazotam fel... Sok olyasmit is kidobtam, ami még használható, pl. a működő, kétajtós frigómat, a kenyérsütő gépet - tudtam, hogy nem fogok kenyeret sütni, nem vagyok egy nagy kenyérevő. Rengeteg ruha, amit már évek óta nem vettem fel, nem is férnék bele, és számtalan egyéb apróság és nagyság, ami csak úgy hevert sarkokban, kanapé mögött, itt-ott, hisz az Andor utcai lakásban minden sarkot, plafont beépítettem, még a loggián lévő ágyam alatti teret is, és tele is raktam mindenfélével. Amiről már évek óta nem is tudom, mi volt.
Amikor délután elgördültünk a szállítókkal, már élőhalott voltam. Hetek óta ment a csomagolás, szortírozás, könyvek egyenkénti válogatása, portalanítása. Nagyjából négyszáz könyvet halmoztam fel az előszobai pulton, amit Pali barátomnak, Ági férjének szántam, aki nagy gyűjtő. Szerencsére el is jöttek érte, elvitték, így nem kerültek tűzre. Az évek óta használatlanul heverő házimozimat Robinak adtam, aki Ági öccse, és a könyvek szállításában segített. Azért nem használtam, mert nem volt meg a használati utasítása, nyilván épp aznap találtam meg, amikor már a lomolás végén tartottam. Remélem, jó hasznát veszi.
Mérhetetlen kuplerájt és mocskot hagytam magam után, sose hittem volna, hogy ez a lakás ennyire mocskos az el nem húzott bútorok mögött és a könyvek tetején. Ez persze engem is jellemez: csak ott takarítottam, ahol látszott. Másutt meg az enyészet. Számtalan, általam falra szerelt dolgot sem volt már erőm leszedni, a szekrényekben is hagytam dolgokat; nem tudtam székre állni ott, ahol nem volt mibe kapaszkodni. A lábaim 3 év alatt nagyon elhagyták magukat. Képtelen voltam többet elvégezni, mint amennyit. Senki nem segített. Dani épp vizsgázott az új banknál, meg iskolába is jár, nem tudott velem lenni. Utolsó éjszakámon hajnali 4-kor felcsöngetett, hogy nyissam ki a kaput, téblábolt kicsit, kinézett az ablakon, hogy utoljára lássa szülőházából a kilátást, és csalódott volt, hogy az ő ágyában én alszom, úgy gondolta, utoljára még ő fog, de hát a loggián lévő ágyamat addigra kipateroltam. Megpróbált mellém ledőlni, de az nem volt az igazi, úgyhogy inkább hazament mostani otthonába.
Délegyháza felé máris felhívott Ádám, az új lakó, és kikelt magából, hogy mit hagytam magam után. Tény, hogy a szerződésünk kiürített lakásra szólt, amit távolról sem teljesítettem. Csak annyit tudtam nyögni, mondjon egy árat, megfizetem. 40 ezret mondott, ennyi egy konténer, meg ember, aki leviszi a "hagyatékot". Daninak oda is adtam a pénzt, hogy amint hazaér, vigye oda. Elvitte. Tőle még tízezret kért, szóval az "olcsó" költözés így 70 ezrembe került. Tudtam, hogy jogos a kérése, és mérhetetlenül szégyelltem is magam. Én tényleg hittem, hogy meg tudom csinálni egyedül, de a hitem és a korom, úgy látszik, már nem passzol össze. Elhibáztam a vállalást, és nem teljesítettem. Baromi rossz érzés.

A költöztetők semmi perc alatt telepakolták a sufnit meg a nappalit zsákokkal, faanyaggal, szerszámmal, aztán elhúztak. Még a hó is esett pár percig, irtózatos hideg volt. Dani is gyorsan magamra hagyott, egész nap hurcolkodott, elege volt. Felraktam az asztalra mezítlábas topánkáimat, hátradőltem a bőrkanapén, kabátban, és néztem a tévét, amely természetesen sötét volt. Fogalmam se volt, hol találhatnék egy zoknit, nadrágot, melegebb cipőt... Dühöngött a szél. Hamar nyugovóra tértem új, kétméteres ágyamban az emeleten. Maci is odaköltözött.

2. nap.
Emberemlékezet óta nem aludtam féltízig, de most igen. A szigetelő ember délelőttre ígérkezett, természetesen nem talált ide. Három telefonba került, mire sikerült. 230 ezerért megcsinálná: dryvit, 4 centi kívülről. Azt mondta, van itt közel egy 7-gyerekes család, bármit elvisz nekik, ami nem kell. Plusz a gyerekágyat magának, ami az emeleten van, és nekem miért is kéne. Neki nemsokára megszületik a negyedik gyereke.
Nagy séta, Maci boldog. Felderítettem a kis közértet is. Nincs messze. A gáz nem megy. Nagyon hideg van. Annyira zakkant vagyok, hogy elfelejtettem, hogy kell ágyat húzni. Álltam ott a paplanhuzattal a kezemben, és nem tudtam, mit tegyek. Végül, miután leültem elemezni a kérdést, sikerült. A szél tombol. Kabátban ücsörögtem egész nap. Nem sok jót tudtam tenni a tengernyi zsák között. Egy falatot sem ettem egész nap, de nem is hiányzott.
A UPC pontos volt: délelőtt felszerelték a tányért, lett 76 csatornám és médiaboxom. Legalább ez!

3. nap.
Már 7-kor felébredtem. Macit kivittem a félszigetre, ami itt két tavat választ el, vágtatott boldogan. A szél elállt végre. Ági és Pali bejelentkezett, hogy segítsenek. Két kilométert gyalogoltak a varsányi vonattól, de délre itt voltak. Söröztünk és pakoltunk. Sütött a nap. A teraszon ültünk. Ági hozott egy hatalmas cipót, csirkemájat, zsírt, vacsorára sült májat és krumplipürét ettünk, a többit a lábosban hagyta nekem jobb napokra. Próbáltam velük tévézni, de kilenc felé lecsukódott a szemem. A tetőtéri nagy szobában aludtak, állítólag jól. Miután sikerült ágyat húznom nekik. Ma nem volt hideg.

4. nap.
Végre napkeltével ébredtem. Hosszú sétát tettem Macival a tópartokon. Ágiék 10 felé hazaindulatak. Azt mondák, jól érezték magukat. Sokat segítettek. Lényegesen csökkent a bontatlan zsákok mennyisége, és Pali a biciklim kerekeit is felfújta. Odakint az eresz alatt halomban áll a cucc, amit a 7-gyerekes családnak szánok. Ágynemű, edények, meg amit el tudsz képzelni. Megismerkedtem Andreával, szomszéd két kutyával meg egy macskával.
Próbáltam beüzemelni a mosogatógépet, de tökhülye vagyok hozzá. Sok a darázs. Este beosont egy szép cica. Maci feje pont feléje volt, ahogy szunyókált, nem vette észre. A cica igen, gyorsan elosont, ahogy jött. Macira rákentem egy adag Advantixot kullancsok ellen, ez azért fontos, hogy tudjam, mert csak egy hónapig jó. Este beindítottam a mosogatógépet, aztán lefeküdtem, gondolván, úgy működik, mint a mosógép: ha lejárt, leáll.

5. nap.
Egész éjjel mosogattam... A gép nem állt le. A méregdrága, fényes acél serpenyőm belsejéről lehámlott a teflon... Ki kellett dobnom. Megint tanultam valamit. Legalább annyit, hogy nem tudom kezelni a mosogatógépet. Sose volt még nekem ilyen.

Útnak indultam. Gyalog. Délegyházi polgármesteri hivatal. Azt mondták, csak ott szemben a tó másik oldalán, 10 perc alatt megtalálom. Hát nem. A túlpartról még legalább két kilométerre volt. Sütött a nap, izzadtam, stoppoltam a kietlen, kavicsos pusztában. A harmadik autó, egy nagyon munkásember megállt, és el is vitt. Kiírva: csütörtökön nincs ügyfélfogadás. Könyörgés. Elfogadtak. Leadtam a lakcímkártyákat, majd küldik az újat. Tovább a vonathoz: orrom előtt el. A buszmegálló közel, hamar jött is a busz. Dunaharaszti, két km gyaloglás az Elműhöz. Elintéztem az óraátírást. Vonat, várakozás, rohadt meleg. Vissza Dunavarsányba, ahol a vízművek vártak. Egy furgon felvett, mert az is irtó hoszzú út lett volna. Ügyfélfogadás pont ma nincs. Naná! Könyörgés. Megcsinálták. Kiderült, rosszul lett leolvasva a vízóra, van némi tartozás, mondtam, majd kifizetem, csak legyen vége. Visszafelé egy kis Polskit intettem le. Karolina. Aranyos nő, mondta, 300-ért elvisz akár az Erdei fogadóhoz is. Előbb a postára, mert fel kell adnom Pécsre az Eonnak a gázóra-állást. 500-at kínáltam. Benne volt. Feladtam (megjegyzem: nélküle nem tudtam volna, hol a posta, mert elköltözött egész máshova, mint ahol kerestem volna). Utána Erdei fogadó, adtam neki egy ezrest, olyan hálás és boldog voltam, hogy egy nap alatt mindent elintézhettem. Azt mondta, ha bármikor taxi kell, csak hívjam. A postán pénzt is tudtam felvenni, hogy ne jöjjek zavarba a következő hetekben. Az Erdeiben rögtön megittam egy pohár hideg sört, és rém elégedett voltam magammal. Félnégyre már itthon is voltam.
Az este folyamán egy cipősdobozból postaládát fabrikáltam, nejlondossziék és széles ragasztók voltak hivatottak a vízhatlanságot biztosítani.

6. nap.
Éjjel égszakadás, dörgés, villámlás. Postaláda túlélte. Reggelre szélcsend, nyugalom, minden duplán illatozik: sok a virágzó fa és bokor. Nem siettem el semmit, pár cuccot elpakoltam, este 9-kor már a jó meleg takaró alá kívánkoztam, és miért is ne tehettem volna meg. Felszereltem egy kis lámpát, amit hoztam, az ágy mellé, így olvasni is tudtam.
A lelkiismeret-furdalás minden hajnalban gyötör, elsőre a fiatalok jutnak eszembe, akik szemétnek tartanak, és meg is érdemlem. Igaz, minden nap vezekelek, de ezt ők nem tudják. Én is megkaptam a magamét a hideggel, a szigeteletlen házzal, a rossz fűtéssel - vagyis a nemlétezővel -, de ez nem kisebbíti a bűneimet. Rengeteget gondolok rájuk, és szeretném, ha egyszer megbocsátanának.

7. nap.
13 fok reggel. Édes ébredés, csak kibújni ne kéne a csodás ágymelegből. Sokáig leledzettem az elfekvés állapotában, jól esett. A nagy csendet csak a madarak dalolása töri meg. Aztán jött Zolee, az ezermester - aki majd szigetel. Szétszedte a gyerekágyat, telerakta az autóját a rengeteg cuccal, amit a 7-gyerekeseknek szántam, legalább egy köbméter volt. Azt mondta, félretette nekem a szigetelőanyagot, mert 20% áremelés várható anyagügyben. Esett az eső. Hadd essen! Jó a kertnek. Valaki megkefélhetné már ezt a szomszéd macskát, mert úgy üvölt egész nap, mint egy éhező gyerek.

8. nap.
Nekiestem a hatalmas tujának egy fűrésszel, hogy átjárót vágjak az előkertből a hátsóba, ne csak a lakáson keresztül lehessen hátra menni. Nehéz volt, a tuja elhalt ágai kemények, mint a beton, a fűrész se volt pont erre való. Közben fentről hullott rám a szemét, az elhalt levelek tömkelege. Valami alagút kialakult, de még távolról sem tökéletes. Legalább kicsit melegem lett az állandó 13 fokban. De megtaláltam a melegfújó kis készüléket, amit még 86-ban hoztam Angliából! Bekapcsoltam, és a lábamat legalább némileg melegben tartotta, míg nyugovóra tértem.

9. nap.
Hétfő lévén - bár ez a húsvété, mégis - jött a kukás autó. Lerohantam, kivonszoltam a dugig tele kukámat a távozó autó után. A srác nemcsak az autó lépcsőjére ugrott fel, hanem méter magasra, mert azt hitte, az utánam rohanó Maci valami veszélyes vadállat. A lényeg, hogy egy kukányi szeméttől megszabadultam.
Reggeli séta, egy német juhász összeverekedett Macival, aki nem volt pórázon. Most már tudom, itt is kell a póráz. A nappaliban reggel 9 fok.

10. nap.
A házban már csak 9 fok mérhető. Odakint mínusz: a füvön dér. A kis elektromos fűtődobozom magától beindult hajnalban, elfelejtette, hogy kikapcsoltam az este. Fűtött a semminek, oké, lesz villanyszámla. Maciból irtózatos, nagyon nagy babszemnyi, szúrós bogáncsokat kellett kioperálnom, és még nem jöttem rá, honnan szedte őket össze.
Kinyitottam az ajtót: a 11 fok már Hawaii volt ahhoz képest, ami reggel bejött volna. Kipróbáltam a kályhát. Muszáj volt. A környéken rengeteg száraz ág, fadarab található, megpakoltam, begyújtottam. Az egész ház tele lett füsttel, a kályha befelé ontotta. Aztán egyszer csak úgy döntött, hogy a lángok felfelé kezdenek nyalakodni, és kialakult a status quo. A kályha fűtött! Én meg raktam. A 19 fokot is elértem estére, már nem kabát és sapka, hanem csak úgy, mint máskor, gemütlich.

11. nap.
Sok fát gyűjtöttem. Fűrészelek. Holnap eső lesz, kell a meleg. Megint 13 fok reggel a házban. Hiába nyitok ajtót-ablakot, a kinti pár fok "meleg" nem akar bejönni. Lehet, hogy ez a ház nem is szigetel olyan rosszul? A bicikliről leszereltem a csöngőt, és felerősítettem a kapura, hogy ha valaki jön, legalább hangot adhasson.
Biciklire ültem és benyomultam Dunavarsányba a henteshez egy csirkéért. Utoljára 94-ben ültem biciklin, és akkor még jó lábaim voltak, úgyhogy képzelheted, mekkora kihívás volt ez. Nem is bírtam visszafelé, megálltam, leültem, elszívtam egy cigit félúton, mielőtt az emelkedőnek neki mertem volna vágni. Amelynek a végén a kis közért előtt ki más várt? Maci. Ott ült. A műút szélén, a veszélyben. Jól nézek ki. Amúgy Ági miatt vállaltam a veszélyt, aki azt mondta, Paliból elege van, és pár napra hozzám jön. Egy csirke ezért legalábbis szükséges volt. Tekintve, hogy még mindig az általa hozott cipót és zsírban sült májat eszem.

12. nap.
Izomláz, lovaglóizmok... A tévéből azt hallom, Jézus szenvedéseit éli át Schmitt Pál... Luxuslakásban, őrséggel, milliós fizetéssel... Szegény, bűntelen Jézus hol tudna ezzel "versenyezni"? Jobb is, hogy mellőzöm a politikát, mert csak felhúz.
Sok szerszámot kicsomagoltam, felraktam őket a sufni falára. Az Inviteles azt mondta, délután eljön, fogadtam vele, hogy nem talál ide, nem is talált. Szóval nem jött.
Úgy tettem, mintha elmennék, és rögtön kiderült, Maci hol tudott kibújni a kerítés hiányos részén; ezt gyorsan eltorlaszoltam egy falemezzel. Remélem, több ilyen rejtett kibúvó nincs már. Mivel egész nap esett, Ági lemondta a látogatást. Csirke a mélyhűtőbe, más részei Macinak félretéve napi bogyóira.

13. nap.
Hajnalban Maci öklendezik fönt, a két fehér szőnyeg környezetében. Lerohanok a lépcsőn, ami nem könnyű, kipaterolom a kertbe, ott hányjon inkább. Egy órán át ugatott azon a hangon, ahogy a félős vagy unatkozó kutyák szoktak: szakadatlanul. Még sosem volt egyedül egy sötét kertbe kizárva. Ezt felismervén, bármilyen álmos voltam, egy idő után beengedtem, így aludhattam még pár órát.
Mostam! A mosógép mosott. Nem hittem volna. Centrifugált is. Akkor minek áll a sarokban egy centrifuga? Megy majd a 7-gyerekes családnak.

14. nap.
Megint szokásosan szürke és hideg a világ. Délután Pöcök és Szili bejelentkezett, hisz hétvégén ők is Délegyházán vikendeznek. Körbejártak, nagyon tetszett nekik minden. Szili hozott egy üveg vörösbort, nagyon finomat, iszogattunk belőle. Kisétáltunk a félszigetre, Maci úszott is egyet. Szilivel ketten beindítottuk a gázfűtést. Ki tudja, eddig miért nem sikerült? Most egyből. Csak pont az a konvektor nem működik, ami a kanapém mellett van. De a másik igen. Nagyon jó volt látni őket, hiszen Besenyei Peti 52. születésnapja óta nem találkoztunk. Az pedig 3 éve volt, az ő délegyházi telkükön.
A könyvespolcom már félig kész, nem hittem volna, hogy csak ennyi könyvem maradt a rengetegből. Alig töltik meg a polcot.

15. nap.
Szürkeség, szemerkélés. Később akár 16 fok is összejöhet. Andival - szomszéd - beszélgettem, megtudtam, a halott tujámat pár ezerért kivágják, és hol az állatorvos (Maci fülével baj van), és hogy kell rendes gyepet csinálni.
Eldöntöttem: a csónakokat eladom. A kétszemlélyest egy centire se voltam képes megmozdítani, a másikkal se bírnék egyedül. Anci néni utalt rá, hogy a gyerekeknek kéne ez a két csónak. Majd ráhajtok. Minden fillér kell a szigeteléshez. Egy polcot építettem a konyhába, ahol nem volt elég felület a működéshez.

16. nap.
Ez a 13 fok úgy látszik, állandósul errefelé. Nagyon unom! Szürkeség még mindig. Az este nem felejtettem el kivontatni a kukát a kapu elé, így teljesen szemétmentes lettem. A másik két zsákot is elvitték, amikben még a tavalyi lombok gyűltek.
Mintha hó hullana! A cseresznyefa virágait hajtja a szél, fehér szirmok mindenfelé.
Megjött az inviteles szerelő. Kiderült, hogy ún. telefonkiállás van a házamnál, tehát egy cső jön a földből, meg benne vezeték, ez beível a házba, szóval csak be kell kapcsolni. Sok madzaggal meg elvezetni ide, ahol ülök. Ez megtörtént viszonylag gyorsan. Így minden kész. Telefonálni csak holnap tudok, állítólag.

2012. március 29.

Földbirtokos vagyok! Aláíratott a szerződés végre. Dani nagyon kiakadt, mikor megtudta, hogy mivel a ház nincs szigetelve, mégis 9,5 milliót kérnek érte. Kommunikációs zavar kettőnk között. A szigetelés rengetegbe fog kerülni, és szerinte a telet enélkül nem lehet végigcsinálni. Másik nagy pofon az, hogy a nyaraló nem lakás, tehát nem a két lakás különbözete után vetik ki az illetéket, hanem az egészre, 4% értékben. Ami majd 400 ezer forint. Erre sem számítottunk. Áthidaló elképzelésünk csak az lehet, hogy a szigetelést valahogy megoldjuk, és megpróbáljuk a házat átminősíttetni családi házzá. Akkor már nem a 4 százalék játszik, hanem az eladott és a vett ingatlan közötti különbözet alkotja az illeték alapját. Ami úgy tízszer kevesebb. Egyre inkább úgy érzem, hogy az eladó piszkosul jól járt, míg én sokkal kevésbé.

Éva ingatlanos rendes volt, máris keresett nekem egy délegyházi szigetelő embert, aki hétfőn jön is felmérni, mibe kerülne.

Nagy érzés volt egyedül maradni a házban, miután mindenki elment, csak én maradtam Danival. Összes kulcs a kezünkben (legalább húszról nem tudtuk, mire szolgál). Először járkáltunk úgy ott, mint a sajátunkban. Odébb toltuk az asztalt, a székeket, benéztünk a fiókokba, szekrényekbe, ahol sok holmit otthagytak nekünk. Megnéztem a nagy duplaágyat, ahol vasárnap este aludni fogok az emeleten megfelelő - szintén otthagyott - ágyneműk között. És akkortól minden reggel ott fogok ébredni. Gondold el, 27 éven át egy helyen ébredtem, itt, ahol most még vagyok. Kíváncsi vagyok, hétfőn reggel vajon hogyan fogom feltalálni magam egy vadidegen szoba vadidegen ágyából kikelve. Minden zaj, reccsenés, kutyaláb-koppanás teljesen más lesz. Tekintve, hogy Macinak a meredek falépcsőn kell felcaplatnia, ha mellettem akar lenni, már ez is új zörej. Aztán mit teszek? Lemászom a meredek lépcsőn a nappaliba, ami nagyobb, mint amim valaha is volt, ajtó és előszoba használata nélkül belépek az amerikai konyhámba, hogy például kávét főzzek, aztán leülök a bőrkanapéra, amit reám hagyományoztak sok párnával együtt, és várom a UPC szerelőjét, hogy beüzemelje a tévét és a médiaboxot. Utána jön majd a szigetelőember felmérni, mibe kerüljön a szigetelés. A netet sokára fogják csak beszerelni, úgyhogy nem tudom, mikor írok legközelebb.

2012. március 27.

Ha én az elmúlt tíz évben csak egy bekezdést is átvettem volna egy másik újságírótól, és ő rájött volna (ami nem nehéz, ha a jelenben vagyunk), sokat kaptam volna a fejemre. Soha eszembe nem jutott anélkül, hogy a forrást ne jelöltem volna meg. Jól látod: Schmitt elnök úrra gondolok éppen. Hogy veheti valaki a bátorságot, hogy másnak a farvizén evezzen be a kikötőbe úgy, mintha egyedül talált volna oda? Egészen biztos vagyok abban, hogy se elmarasztalni nem fogják, se nem mond le: itt marad nekünk példaképnek.

Maci a szoba közepén - csak ott van némi hely - elheverve halkan vakkantgat álmában. Körrötte zsákok, porszívó, hulladék, rendetlenség. Meg kell adni: jól viseli a változásokat. Délutánonként a labdáját szokta előhozni, hogy dobáljam, de már nem találja, elveszett a kuplerájban. És már nem is volna hová dobnom: minden tele cuccal.

Ági barátnőm férje meg öccse ma eljöttek reggel, nem tudták, mibe vágják a fejszéjüket: két mázsa könyv tornyosult itt, amit elvittek. Sok zsákot hoztak, de nem eleget, viszont én tudtam adni. Rájuk testáltam a házimozimat is, amit nem túl régen vettem, de mivel elveszett a használati utasítása, évek óta nem használtam. Most meglett az utasítás is, odaadtam, hadd vigyék. Jó néhány zsáktól is megszabadítottak, amiben még használható ruhák, kabátok voltak. (Mindkét gyönyörű őszi, téli kabátot becsomagoltam, amit még Duditól kaptam, aki tudvalevőleg csak high tech-et vásárol - bár a szó jelentését nem ismeri -, ettől meg is könnyebbültem. Minek nekem a "végeken" elegáns teveszőr vagy gyapjúkabát?) A nap tehát jól kezdődött. Azóta nem sok eredményt tudok felmutatni. Helyesebben semmit. Leülepedtem.

Ami megnyugtat: megkaptam tegnap szkennelve a vételi szándéknyilatkozatot, amit én és Dani nyilván csak magunknak írtunk alá 4-én, de most visszajött a holland tulajdonos aláírásával. Ami már valami. Holnap estefelé megyünk ki a "birtokra", hogy szemügyre vegyük, mi marad, és mi megy. Olyan izgalmas, hogy egész reggel remegett a kezem. A kavarást nem értem csak: Mojzi, az ingatlanos beszél Danival, egy perc múlva velem, és megállapodunk olyasmiben, ami ellentmond annak, amit Dani akar. Mondtam Daninak, hívja őt, és állapodjon meg végre, hogy hol, mikor és hánykor legyen szerződéskötés, és ne kavarjon senki, időpontot kérek! Erre megint nincs válasz egyelőre. Ez az egész ügy ilyen sejtelmesen zajlik, sose tudom, mikor kapok választ, és az miről fog szólni. Elhiszem, hogy egy alig magyarul tudó hollandussal nem lehet könnyű egyeztetni, aki ráadásul a mailjeit se szokta gyakran nézni, de most már tényleg elég.

A héten egy csomó nullás igazolást be kell szereznem a közművektől, meg a kutyát is be kell oltatnom, mielőtt elmegyek, kullancsirtót (Advantix) is vennem kell, sőt úgy terveztem, legalább két nagy zsák tápszert is veszek, plusz megszüntetem a Raiffeisennél működő kártyámat, mielőtt újat adnak megfelelő díjért, van elég dolog. És kiadás rengeteg.

2012. március 25.

Első baj: beszakadt a hüvelykujjam körme, de olyan mélyen, hogy sokáig vérzett. Ezek után - Murphy törvénye szerint - szinte mindenbe beütöttem, beakaszottam, szóval, kész szenvedés a napom. És ez mindaddig így marad, amíg le nem nő a körmöm annyira, hogy levághatom a beakadó részt.

Megjött a zsákos ember. Aki 30 darab lisztes zsákot hozott olcsón, darabját 50 Ft-ért. Sebtében összeszedtem Dani szekrénye aljáról egy csomó játékautót, köztük igen értékes matchbox-darabokat is, és átadtam az ember két kislányának, akik vele voltak az autóban. Valószínűleg csak hazafelé menet fog kiderülni, vajon tetszett-e nekik. Ez már nem az én dolgom. Remélem, örültek. Én is lány voltam (vagyok), és mindig csak autókat akartam.

A lisztes zsákok igazán lisztesek voltak, próbáltam először az ablakon keresztül kirázni őket, de több jött vissza, mint ami elszállt, úgyhogy a porszívó mellett döntöttem. Jó döntés volt. A kicsi szívófejet használtam, ami nagyon intenzív. Ezek után kezdtem a falról levésni a faborítást. Jól ment. Amíg az előszobában az orromara nem esett egy nagyjából három kilós darab az éles szélével. Nagyon vérzett, futottam a mosogatóhoz. Aztán meg gyorsan vásárolni, mielőtt zombinak fogok látszani, és bekékül-lilul az egész. Már órák óta nem néztem tükörbe, mert nem vágyom rá, de fáj rendesen. Ilyenek vannak...

A kisszobában lévő - saját kezűleg szerelt - polcomat sok percig képtelen voltam kirögzíteni. Mintegy negyed óra után jöttem rá, hogy mivel bal kézzel próbálom a csavart kiszedni, igazából nem kifelé, hanem befelé csavarom. Nem tudom, dolgoztál-e már két kézzel igazán, de sajnos, ezek egymás tükörképeként működnek. Amikor rájöttem, rögtön sikerült kivenni a csavart. A polc immár szabadon áll, következő felszerelésére várva. Igen sok facsempét is levéstem, zsákba raktam, de rohadt messze van még a vége... A zsákok pedig hihetetlen mennyiségben gyűlnek.

Szegény Maci sehol nem találja a helyét, óráról órára változik a térség, a zsákok miatt már a lábam mellé se tud feküdni, szőnyeg sehol - tisztítóba vittem -, csúszik a lába, minden kanyarban elbotlik, és néha csak néz rám, hogy mi van?! Persze, mondom neki, hogy már nem sok kell, és más lesz minden, de ezt nyilván csak én értem.

Beszéltem ma is Mojzival (ingatlanos), nagyon jól esett, hogy csupa biztatót mondott, amire már igen nagy szükségem volt. Értékelhető információt ugyan ma sem kaptam, de már kezdem megszokni. Lényeges volna tudni, hogy az eladó milyen formában kérné a fizetést. Cash vagy átutalás? Minden pénzbe kerül, de nem mindegy, mennyibe. Azt hiszem, legalább két hete kérdezem mindezt, és még mindig nincs rá válasz. Naná, hogy ideges vagyok. Ezek a hollandok nagyon nyugisak biztos, de én magyar vagyok, és nagyon nyugtalan. Három napra vagyok a háznézéstől, és még mindig semmit se tudok.

Annyit viszont megtudtam Voit Ágitól - közvetve -, hogy a ház nem szigetelt. Úgyhogy hajrá nyár! Ami utána lesz, azt majd meg kell élni. Illetve túl. Most képtelen vagyok több mint két hétre előre gondolkodni, már megbocsássatok. Főleg leszarom, hogy megint tél lesz egyszer - lehet, hogy meg se élem. Most akarok boldog lenni, de nagyon. Hajrá.

2012. március 24.

Észre sem vettem, milyen régen nem írok. Na most! Nem mintha sok közlendőm volna azon kívül, amit itthon elszenvedek.

Le kell bontanom mindent, amit felépítettem. Pl. ezt a szekrényt is. (Látható, hogy már haladtam valamit.) Meg majd a mögötte lévő faborítást is. Ehhez az kéne nagyon, amit tegnapra ígértek, hogy jöjjön hozzám 30 darab lisztes zsák, amibe ezeket a falapokat betárolhatnám. De a srác nem ért rá tegnap, csak vasárnap hozza. És ha nem? Akkor baj lesz.

Ma ennyi csavart csavartam ki. Alaposan építettem a szekrényemet, hogy a fene egye meg. A másik képen a nappalim állandó képe látható, amit kutya nagyon nem ért, semmi nincs többé a helyén, a szőnyeg a tisztítóban, a dobozok és egyebek változó formában a padlón. Irtózatosan messze vagyok attól, hogy valamelyest lássam a dolgok végét. Bevallom, most az éj leple alatt levittem négy zsákot, amit szemétnek nem neveznék, csak fölöslegesnek. Remélem, reggelre eltűnnek. Úgy szokott lenni.

Ez a sok könyv idegesít, a halom azóta már egyharmaddal gyarapodott: ez mind az, amit nem akarok magammal vinni. Mert kétszer ennyi van, amit viszont akarok. Nem kell senkinek! A szívem fájni fog, de ha nem lesz senki, akinek kell, akkor szemétre kerülnek. Vagy eltüzelem őket. Mélységes sajnálatom mellett.

2012. március 19.

Mindig is Jenson Button volt a kedvencem, most szerencsére ő nyert a Forma-1-ben. Vettelt is kedvelem, a sorrend nekem most nagyon bejön. Igaz, hogy gyerekeim Hamiltont csak úgy emlegetik, hogy "a csoki", de én becsülöm az elszántságát és a tehetségét is. Számomra most pont jó helyen van. Az én szimpátiapályámon pont ez a sorrend.

Ma úgy ébredtem, mint odalent a bokrok: mintha valami bimbózna a lelkemben. Pakoltam egy csomó könyvet, amit nem akarok magammal vinni, mert tudom, hogy sosem fogom őket kézbe venni. Lefotóztam őket, valahogy összehozok ebből egy hirdetést, hátha valaki - őrült könyvgyűjtő - ráharap, és elviszi. Hogy ne nekem kelljen. Ami marad, az is megtölt majd két falat, de azok legalább olyanok lesznek, amiket vagy újraolvasnék, vagy még el se olvastam (meglepően sok ilyen van!), vagy csak nincs szívem odaadni. Sokszor megkérdezem magamtól: minek neked ennyi könyv? Nem tudok felelni rá. Csak úgy. Kellenek. Látnom kell őket. Tudni akarom, hogy velem vannak. Ez valami lelki torzulás lenne? Csak nézem őket a polcokon, amiket még nem bontottam le, és szeretm a látványt. Mindenkinek van valami güzüje.

Amúgy még egy polcot se bontottam le, csak takarítom őket, szelektálok, hogy annyi maradjon, ami majd elfér, és ami számít. Most derült ki, hogy két Petőfi összes kötetem is van, továbbá Kőszívű ember fiaiból is kettő, meg az Egészségügyi abc-ből is kettő. Vajon mikor kerültek ezek hozzám másodízben? Fogalmam nincs. Az egyértelmű, hogy mindenféle hatalmas szótárból sok van, ezektől meg is szabadulnék, mert nehezek, és nincs szükség rájuk, mióta a neten mindent megtalálok. Még nem számoltam össze, mennyi könyvet bocsátok majd áruba, de már alig férnek el az előszobai pulton. Érdekes tanulság lesz, ha a világon senki nem tart igényt könyvekre. Akkor mennek a szemétbe. Nagy kár lesz értük...

Mondtam már, hogy Mari dicső közbenjárására találtam egy olcsó költöztetőt? 15k-ért elvisz Délegyházára mindennel együtt! Pedig még azt sem kérdezte meg, mennyi bútorról van szó. Nekem nagyon kevés a bútorom, én mindent a sarkokba építettem be, csak pár darab van, amit két ember simán elbír. Ő embert is hoz ennyiért. Nem hiszem el, hogy ilyesmi még létezik. Ez a srác múlt héten a Balaton hátsó végébe - 200 km - vitt el egy rakás bútort, és csak 30k-t kért érte. Nem is értem, mi haszna lehetett rajta. Úgy látszik, vannak még emberek, akik előbb szolgálnak, kevésért, és majd később szívják teli a tüdejüket a sikerrel, és kezdenek egyre többet kérni. Szerintem ő most ebben stádiumban van. Nekem meg szerencsém van.

Arra gondoltam, megkérdezem, vajon a lomtalanítást is vállalná-e a költözésemet követően. Még nem kérdeztem meg. Hisz nem tudom, mit hagynak nekem ott, mit kell kidobnom vagy elvinnem. Egyelőre nem tudok mit mondani, csak egy darab szekrény, ami bizos lapátra kerül. A többi kérdéses. Na de képzeld el, ha ez a srác - abból kiindulva, hogy Délegyházára elvisz nekem mindent 15 ezerért - azt mondaná, hogy tízezer a lomtalanítás, az mekkora spórolás volna! Már több konténeres céget hívtam fel, 30 ezer alatt egyik sem vállalja. És lehet, hogy még az áfát sem számolták bele. Marinak tehát örök hála - nem először adott nekem tökéletesen használható infókat. A barát az barát, köszönöm, hogy nekem lehetnek ilyenek!

Pár napja simogattam a selyempárnát a seggem alatt, amin ülni szoktam a tévé előtt, és úgy éreztem, a tenyerem elakad rajta. Mintha hámlana, vagy kampók alakultak volna ki rajta. Nem értettem, hogy mibe nyúlhattam, ami károsíthatja a bőrömet. Már megint az olcsóság bűnébe estem: nem is tudatosult bennem, hogy Ultra nevű mosogatószert vettem - ez volt a legolcsóbb. És mostanában azzal is mosogattam. Az Ultrával nekem régi a hadban állásom. Anyám is ezt vette, amitől komoly allergiás tüneteim lettek: a nyakam kisebesedett, nyunyákos, nedvezdő, ronda sebekkel küzdöttem. Aztán jött Budaörs, ahol minden Trénert mindig ultrás vízzel kellett lemosni. Ez a szer olyan erős volt, hogy a kék-fehér gépről mindig kék-fehér víz jött le: brutális volt, és a frász tudja, hogy ma is mit tesznek bele, amitől az ember keze hámlani kezd. De az is lehet, hogy csak én vagyok érzékeny rá, ott egye meg a fene, hogy nem néztem, mit veszek. Vagy hogy elhittem: ez az Ultra már nem az, ami volt. De igen. Most is szőrös a tenyerem, és ha a selyempárnámat simogatom, elakad raja. Óvnék tőle mindenkit!

Annyi vegyszerrel vagyunk körülvéve! Senki nem tudhatja, neki mi a rossz, vagy mi jó. Ha már baj van, akkor persze igen. A hetek óta hámló tenyerem elmesélte, hogy Ultrát soha többé. Mert az új Ultra is a régi borzalmas hatóanyagokat tartalmazza, hiába csomagolták kímélő feliratú csomagba. Szerintem be kéne tiltani nagyon gyorsan. Ne használjátok!

Nem hiszem, hogy ez a kép magyarázatra szorul. Ő az, akinek minden nap elmondom: nemsokára kerted lesz! Egész nap kint lehetsz a füvön! (Ha nekem ilyen hosszú nyelven lenne, ki tudnám pucolni a taknyot az orromból zsebkendő nélkül!)

Így nézett ki a "kertem" bejárata (idézőjel nélkül még nem merem leírni), amikor utoljára, március 4-én ott jártam. Az "eladó" tábla már biztos nincs a kapun. Képzeljétek el, milyen lesz, ha ez a sok bokor egyszer csak úgy dönt, hogy rengeteg levelet növeszt, és elborít mindent!

Még nem hiszek, csak remélek. Drukkoljatok!

2012. március 16.

Ismét Dani nyomására megírtam, hogy az első ajánlatom érvényes a házzal kapcsolatban: üresen 9 milla, mindennel együtt - kivéve a rönkbútorokat, meg a kávéfőzőt - 9,5. Erre annak idején teljes igent kaptam, azután kezdtek csak alkudozni a hollandok. Kíváncsi vagyok, ebből mi lesz. Ahogy összeszedtem a használt gépek és bútorok árait, még így is eléggé nagyvonalú vagyok. Végül is segget csináltam a számból, amennyiben megváltoztattam a legutóbbi ajánlatomat, és visszatértem az elsőhöz. Dani szerint ezt kell tennem, én meg elhiszem neki. Ilyeténformán most már végképp nem tudom, mi vár rám 2 hét múlva, amikor szerződni megyünk. Azt biztosan tudom, hogy a pénzem kevés, és nem fogom kidobni az ablakon.

Most megy a Megasztár, talán bennem van a hiba, de nekem ez nagyon lapos. (Az egyik "sztár" épp most mondta, hogy "lakok"...) Olyan számokat énekeltek eddig, amikben alig volt do-re-mi, csak egy hang sokáig. Nekem ez nem dal. Nekem az a dal, amiben az összes hang előfordul, és még annál is több. A dallamokat hiányolom nagyon. Visszasírom Tabáni Istvánt, aki kiállt, és elénekelte Freddy Mercury legnehezebb számát... Én ezt nevezem dalnak és éneklésnek. Most ilyet nem látok sehol. Oké, nincs vége, de ha így megy, nem is lesz, mert lefekszem aludni.

Még nem alszom, és végre hallottam is két Hangot, az egyiket Tímeának hívják. Majd végre még egyet, Giginek hívják. Nincs isten, ha nem ezek közül valamelyik lány nyeri ezt a játékot. Túl sok volt itt a fiú, felejthető hangokkal. E két lány világszínvonalú.

2012. március 15.

Dani megint variál: legyen üres a ház, és ne adjunk többet 9,2 milliónál. Megírtam neki, hogy nem csinálok segget a számból, úgy marad, ahogy eddig volt.

Annyira elegem van már ebből a sok ide-odaságból: hol lehet valamit, hol nem, hol viszi, hol hagyja, és a végén most se tudom, mi a valóság. Elfáradtam. Ma semminek nem tudok örülni. Leginkább annak nem, hogy tegnap hiába jártam az Obiban meg az Auchanban, sehol nem tudok fellelni egy nyomorult gombolyag spárgát! Hát olyan nagy kívánság ez? Se az azelőtt törvényszerű, erős műanyagszatyrokat nem árulják már. Tudod, amivel a hajléktalanok szoktak járni. Ilyen idióta apróságok miatt nem tudok haladni, nincs mivel a könyveimet összekötni, vagy amibe a szerszámaimat elpakolni. Meg általában semmit. A neten nézelődök, de itt ez a sok nyomorult ünnep, aminek valószínűleg egyedül én nem örülök, tehetetlen vagyok. Csoda tudja, milyen kiadásokra számíthatok még, közben a drága fiam másra se gondol, mint hogy még kihúzzon belőlem valami lóvét az új kocsijához. Na de! A fene jobban tudja, meddig kell egy anyának mindent adni. Nekem most eléggé elegem van ebből. Néha már kapni is szeretnék. Tudom jól, hogy a gyerekek hálátlanok, és aki azt képzeli, a végén majd visszaadnak valamit is, az rohadt nagyot téved. De mégis, legalább hagyjon már élni, sőt, bugyuta módon még arra is gondoltam néha hagymázos álmaimban, hogy talán ő fog segíteni nekem, ha megszorulok.

Ne vedd komolyan, de ma eszembe jutott, milyen egyszerű volna bekapni azt a 4 levél Xanaxot, amitől elaludnék örökre. Tényleg egyszerű. Senkinek semmi gondja többé nem lenne velem, sőt szívességet tennék. Maci az egyetlen, akivel ezt nem tehetem meg. A többi már nem érdekel. Semmi. Ma ilyen napom van. Végül is ráérek a kanalat eldobni egy hónap múlva is, legalább hadd éljek kicsit a kertemben a fáim között. Azt még megvárnám mindenképp. Ye, és ez nem is feltételes mód.

2012. március 14.

Az Invitel mégse jó. Hívott ma a srác, akivel tegnap beszéltem, rosszul tudta, nincs kábel, csak tányér. És így médiabox sincs. Megígérte, holnapra kideríti, hogy mi lehet. Nekem a médiabox alapkérdés. Ez sokkal jobb, mint egy videomagnó - ezt annak mondom, akinek nincs, és nem tudja -, mert megállíthatom a tévéadást, felvehetek bármit, és visszanézhetem bármikor. Én évek óta így élek: felveszem, ami érdekel, és nem vagyok tévéműsorokhoz, műsoridőkhöz kötve. Csak azt nézem, amit akarok. És amikor akarom. Ez egyfajta szabadság, amiről nem tudok lemondani.

Semmiféle választ nem kaptam még a levelemre, pedig ez dönt el mindent. Végül az invitelestől kaptam egy hívást, miután ezt leírtam, sajnos azt közölte, hogy nem igaz, amit tegnap mondott, nekik sincs kábelük azon a helyen. Megígérte, hogy utánanéz, és majd hív.

A délegyházi ház eladója megint írt, és megint kétféleképpen értelmezhető dolgot, a fenébe. Először mintha mindenbe belement volna, amit kérek a házhoz, másodjára meg megint alkudozni kezdett, hogy miért mit fizessek. A tököm tele van vele. Ismét írtam egy angol levelet, kérvén az ingatlanost, küldje át neki, mert szeretném végre tisztázni az egészet. Mit hagy ott, mit nem, és mennyiért. Minden holland ilyen köcsög?!

Ma megkaptam az összes pénzt, ki van a lakásom fizetve, úgyhogy nagyon gyorsan el kell innen húznom. Az új tulajdonosok mielőbb szeretnék teljesen felújítani. Már csak én vagyok útban. Mindent le kell bontanom, amit építettem: szekrényeket, ajtókat, polcokat, mindent. Dani racionális agyával azt mondta rögtön: ezt mind eltüzelheted! És igen. Legalább egy évre való tüzifám lesz, ha lebontok mindent, amit itt fából építettem. Látod? Mindennek van jó oldala. Majd egész ősszel fűrészelhetek. Lesz mit.

2012. március 13.

Nagyon csípem a kedves ingatlanos hölgyet, már tegeződünk is, de úgy látom, nem áll a helyzet magaslatán az ügyféllel folytatott kommunikáció tekintetében. Az ügyfél alapszinten se tud magyarul, mégis így zajlik a levelezés. Számos félreérthető mondattal. Ma megfogalmaztam egy hosszú mailt, angolul, remélvén, hogy Hollandiában ezt mindenki beszéli, akár a németet. Kötelező iskolai tantárgy. Leszögeztem, hogy az üres házért adok 9 milliót, bizonyos berendezési tárgyakért pedig még félmilliót. Felsoroltam, mire tartok igényt. Alapból ebbe egyezett bele az ügyfél az elején, csak sajnos nem tudom bizonyítani. Vagy, szintén sajnos, az ingatlanközvetítő értette félre. A levelem mindent tisztáz.

Dani nagyon keményen lépett fel, egy órát cseteltünk ma ez ügyben. Megmondta: 9 milla a házért üresen, a többi meg a bútor, amit felsoroltam, ha akarják adni. És ne engedjek, és ne szarjak be, nem mutathatom, mennyire kell nekem ez a ház. (Nehéz!) Igaza lehet. Ennek szellemében írtam meg a levelet. Az ingatlanost csak arra kértem, szíveskedjen továbbítani az eladónak. Oh, mindig a várakozás a legrosszabb. Először arra várok, az ingatlanos mikor nézi meg a postafiókját, aztán mikor küldi át a címzettnek, aztán az mikor válaszol. Rémes, az idő meg múlik. Semmit nem tudni a legrosszabb. Pedig én holnaptól egy potenciális készpénzes vevő leszek. Két hét múlva meg egy hajléktalan.

Tudom értékelni a sok rosszban a jót is: hogy Dani ennyire szívén visel. A hollandusok érkezése nem hétvégére várható, mégis azt írta, feltétlenül eljön velem, akárhogy is, nem enged egyedül. Óriási támaszt jelent ez nekem. Aggódott azért, hogy faházban élni nagyon drága lehet télen, és hogy 30 év múlva az már sehol nem lesz. Azt feleltem, én sem leszek, majd te megoldod. Azt hiszem, kissé beletapostam a lelkébe, mert csak egy "kösz" szót írt vissza. Na de, édeseim, tényleg, ki számíthat arra, hogy 94 éves korában még élni fog? Én tuti nem fogok. Abszolút nem rémít a halál, akármikor rámtörhet, megállhat a szívem, elüthet egy autó, agyvézést kaphatok stb. Csak tárgyilagos vagyok. És egyáltalán nem vagyok mértékletes. Tehát szögezem a szegeket a koporsómba nap mint nap. Nem érdekel, tényleg. Csak az érdekel, hogy végre, egyszer, egy kicsit ott éljek, ahol szeretnék, és nem ahová a sors megengedte. Ahol kellett. És - kutyát utálók most csukjátok be szemeiteket - ahol a kutyám végre boldog lehet. Az ő boldogsága engem is kiteljesít. Minden nap elmondom neki: Maci, bocsáss meg, hogy nem sétálunk kilométereket, de nemsokára lesz egy kerted, ahol egész nap boldog leszel! Egy tópartod, ahol futhatsz kedvedre! Persze, hogy nem érti, de én tudom, hogy megadom neki, muszáj lesz bármi áron. Ha nem Délegyházán - amitől össze is omolnék -, akkor máshol, de kert lesz. Csak fekszik itt a szőnyegen naphosszat, az a napi három séta az összes mozgási lehetősége, ami egyre jobban nyomaszt engem. Többet akarok adni. Felelős vagyok érte. Tudom, mennyivel jobb élete van, mint egy kertben láncra vert kutyának, aki csak akkor látja a gazdáját, amikor enni ad neki, de ez a rémisztő példa nem kisebbíti a felelősségemet, hogy sokkal jobbat akarjak. A gyerekem már elszállt a fészekből, neki már nem én adok, de a kutya velem van, neki én kell hogy adjak. És ezt meg fogom tenni. Ez most már - akárhogy is végződik - el van rendelve.

Beszéltem az Invitellel - egy órás automatikus, szájbalökött üzenetek hallgatása után -, és megtudtam, mindent biztosíthatnak azon a helyen, ahová mennék, szóval ez a rész, ami nekem nagyon fontos, le van vajazva. Például tovább tudnám írni a blogomat, és telefonálhatnék, és kábeltévéznék. Jó lenne már ott tartani. Drukkoljatok!

Már semmi sem számít...

2012. március 12.

A délegyházi önkormányzat szerint a házam belterületen fekszik. Ez jó hír. Állítólag UPC, Digikábel és Invitel is van arrafelé.

Ami nem jó hír, az, hogy a tulajdonos elkezdett alkudozni. Eddig arról volt szó, hogy a vételárban benne vannak a bútorok, pár kivételes rönkbútort leszámítva. Most rájött, hogy még félmillió kellene neki a többi bútorért. Ami nekem egyértelműen nincs! Csak az ingatlanközvetítőn keresztül tudok vele kommunikálni, de mindig több napig tart egy kérdésre választ kapni. A szar az, hogy én aláírtam egy vételi nyilatkozatot 9,5 milláért, ő viszont nem írt alá semmit, hiszen nincs itt. Akármit mondhat 29-én, amikor találkozom vele. Mert akkor jön haza.

Nincs jobb szó, mint letargia, amit érzek. Én elköteleztem magam, ő viszont nem. Én letettem 300 ezret, kérdés, hogy neki valóban 600 ezret kellene-e visszafizetnie, ha eláll az ügylettől. Hiszen nem írt alá semmit. Aztán a pénzt is a hajamra kenhetem, mert hónap végén mindenképp el kell innen takarodnom. Ez azért biztos, mert a "gyerekek", akik megvették a lakásomat, holnap átutalják az összes lóvét. Ki hitte volna, hogy a CIB Bank ilyen gyors lesz? Dani azt mondta, nyugodtan várhatunk, de nem lett igaza.

Kutyaszorítóban érzem magam. Bár így elemezve a szót, nem is tudom, mit jelent a kutyaszorító. Csak nem azt, hogy szegény kutyákat beszorítják valahová, ahonnan nem tudnak kijönni?! A gondolat is frusztrál. Én Macinak kertet ígértem, és szeretném is betartani. Legfeljebb üres házat kapok, mindegy, csak kapjam. Csak ne változtasson a tulajdonos a végső találkozáskor valamit. A teljes vételárat már holnap le tudom tenni, hátha számít ez. Csak a reményeim fogynak napról-napra. Egy bizonytalan szerződő fél - aki még nem is szerződött - kénye-kedvének vagyok kitéve. És nincs időm!

Én imádkozom. Imádkozzatok ti is, akik szerettek. Csak egy kicsit! Fogalmam nincs, mi lesz velem mondjuk áprilisban. Nem tudok semmit, Hollandiából nem jönnek válaszok, csak azt hallom mindenkitől, hogy ne görcsöljek, mert sikerülni fog, de én görcsölök, és akármi lehet, ami a sikert meghiúsítja. Holnap megkapom a pénzt, és onnan ketyeg az óra, amíg el kell költöznöm. Úristen, most segíts!

2012. márcus 11.

Ezt nem tudom kihagyni az életemből. Van néhány ember, akire vonatkozik, hogy still loving you, azaz hogy még mindig - és örökké - szeretlek. Nem sorolom fel őket, mert kit érdekelhet rajtam kívül?

Dani felhívott, abszolúte másnaposan, valamikor délután 3 óra felé. Nyilván akkor ébredt. Alig lehetett szót kihúzni belőle. Én már jól tudom, hogy ha berúg, vagy másnapos, akkor engem nagyon szeret, és én vagyok az első, akihez fordul. Most csak azt akarta tudni, illetve ennyi jött ki a száján, hogy "na mi van?". Elmondtam az előző napon tapasztalt kétségeimet, de, azt hiszem, alig jutott el az agyáig. Nem ilyesmire vágyott, amin valóban gondolkodnia kell. Talán azt szerette volna hallani, hogy minden rendben, ne aggódj, sínen vannak a dolgok. Bár ezt mondhatám! Biztos vagyok benne, hogy beszélgetésünk után - csak én beszéltem - azonnal visszazuhant az ágyába, és valamikor jó késéssel fogja csak fel, amit mondtam. Házavató volt náluk tegnap, régi cibes haverok, meg a még régebbiek, szóval jó kis buli lehetett.

Rázza a szél az ajtómat. Mi van? A felhők gyönyörűek, mint mikor valóban nyírások és változások követik egymást. Fények és sötét árnyak odafent, de nagyon szép.

Itt volt ma öt ember, elözönlöttek. Leendő vevőm szülei, ő, meg két szakember. Mindent megmértek. Úgy tűnik, mindent kidobnak és újjáépítenek. Ilyenkor komolyan felmerül a kérdés bennem: mi indította őket, hogy pont ezt a lakást vegyék meg? Legalább két milliójukba fog kerülni mindazt megcsinálni, amit most felmértek. Végül csak annyit szűrök le: mázlim volt. Nekik valamiért ez kellett. Amen.

Ági barátnőm - milyen is legyen egy barát - kijelentette, ha bármi gond van, bárhány hétre hozzájuk cuccolhatok Szilasligetre, ez csak természetes. Nagyon nem szeretném, ha gond lenne... ha bármi közbejönne, és álmaim háza mégse jutna a tulajdonomba. Katival is beszéltem ma, azt mondta, legfontosabb kideríteni, hogy külterület-e, ahol a házam van, vagy belterület. Ha az előbbi, nem lehet oda állandóra bejelentkezni. Akkor? Nem lesz állandóra bejelentett lakcímem. Vajon hogy fogja ezt tolerálni a bank, a nyugdíjintézet és a többiek? Felejtsd el.

2012. március 10.

Megrémültem, mikor újraolvastam a "Megállapodás ingatlanközvetítésre" c. iratot, amit március 4-én írtam alá Dunaharasztiban. A tetthelyen nem vettem észre, hogy az aláírás nem attól való, akivel együtt voltunk. Ő a cége képviselőjének nevét írta alá. Sajátkezűleg. Ami - talán - okirathamisítás? Ezért ma felhívtam a név viselőjét, hogy vajon vállalja-e, amit kollégája helyette írt alá. Azt mondta, igen. Megnyugodjak? Nem tudom. Van egy szerződésem tehát hamis aláírással, plusz letettem 300 ezret készpénzben a hamis aláírónak, amit egy hamis aláírás igazol, és még ne is aggódjak? De. A cég nevét addig nem írom le, amíg ki nem derül, hogy csak jóindulatú csúsztatásról van-e szó az én érdekemben. Amit nagyon remélek. És ha így van, el is felejtem.

Nyilván hibás vagyok, hogy nagy eufóriámban, hogy végre megtaláltam álmaim házát, nem rendesen figyeltem oda az ingatlanközvetítő hölgy, a megállapodást aláíró nevére. Tökéletesen megbíztam benne. Eszembe se jutott, hogy nem saját nevét írja alá, hanem valaki másét, ezért meg se néztem. Igen, igen, mondhatod, a hülye, megvezethető, naív ember pont az, aki én vagyok.

És most mi lesz?

Meg fogom írni, abban biztos lehetsz!

2012. március 9.

Régóta terveztem már, hogy hívok egy mosógépszerelőt, mivel legalább fél éve kézzel mosok a kádban. Mivel tegnap az ügyvédnél jártam, és pont a 7-es busz jött, ott szálltam le, ahol a bolt van, bevállalták a mosógépemet mára. Kiderült, hogy ami elromolhat, az el is romlott: ékszíj, csapágy, automatika, zárlatos kapcsoló... Azért jártam jól, mert jövő héten elviszik ezt a dögöt, és így a maiért sem kértek pénzt. Csak kuncogtak, mikor említettem, hogy előző NDK-s mosógépem 25 évig jó volt, na igen, az még gép volt, meg a Hajdú is, mondták; a maiak élettartama messze nem éri el a tíz évet. Úgyhogy szerencsém volt, az enyém meghaladta ezt. Tehát minél régebbi valami, annál jobb. A gép alsó tálcájából egy egész halom zokni került elő, végre megtudtam, miért hiányzott Daninak mindig a zoknija egyik fele. Maci megint dőzsölt, mint régen: boldogan vágtatott be egy-egy zoknival a szájában, és rázta, mint őrült. Annak idején mindig tudtam, Dani mikor ébredt fel, mert Maci akkor felkapta a használt zokniját, és berohant vele hozzám. Kedves emlékek...

Nőnapra nem kaptam egy üdvözlő szót se (csak Ervintől), nem mintha vártam volna. Ma kérdeztem meg írásban a fiamat, hogy Szuzinak vitt-e tegnap virágot. Vitt. És ezáltal utólag nekem is minden jót kívánt.

Ami a mosást illeti, ki kell várnom a költözést, mert ott, ha igaz, lesz mosógépem. Állítólag ma súlyos napfolt-tevékenység zajlott, én nem vettem észre semmit. Ha csak azt nem, hogy isteni ízű paprikás krumplim bezabálása után - tészta is volt benne - egy hatalmas, két órás alvást nem szégyelltem megejteni. Így persze hiába jön az éjfél, nem vagyok álmos.

2012. március 8.

Ezt nem bírom kihagyni!

Még mindig álmodom a házamról, gondolatban felszerelem a könyvespolcaimat, mert borzasztóan sok könyvem van, és nagyon nem áll a kezemre, hogy bármelyiket is kidobjam, tehát muszáj könyvespolcot építeni.

2012. március 7.

Az egyetlen, valamit is érő perzsaszőnyegemet levittem a tisztítóba. Sajnálnám a padlóra tenni, bár eddig ott volt, mostantól a falra szánom. Egy csomó régi könyvet felhalmoztam, sajnálnám őket kidobni, inkább meghirdetem a neten, hátha valaki pont ilyenekre vágyik, és még fizet is értük. Azt jelenti ez, hogy kezdek kivonulni jelenlegi váramból. Készülődöm!

A nyíl a jövőbeni birtokomat célozza.

2012. március 5.

Gondolom, nem csodálod, hogy egész nap másra se tudtam koncentrálni, mint jövő házamra és annak belakására. Sok fotót kaptam az ingatlanostól, órákig néztem őket, és képzeltem el, hová mit rakok, hogy rendezem be az életemet. Lelkesítő elfoglaltság volt, valóban. A boldogság hullámain úszom ma is, mint tegnap. Dani a kocsiban, tegnap, hazafelé jövet többször rámnézett, én csak két kezemet szinte imára egyenesítve az arcomhoz emeltem, és vigyorogva nem akartam elhinni, hogy ilyen szerencsém lehet. Ő látta ezt, és nem szólt. Ugyanolyan boldog volt, mint én, ezt tisztán éreztem. Jó tudni, hogy neki sem mindegy, hol fog az anyja élni, és hogy tényleg boldog lesz-e. Eleinte csak kényszeredetten jött velem, néha három telefon is kellett, hogy kirobbantsam az ágyból, de ahogy az idő múlt, egyre komolyabban vette a dolgot, és már egy telefon is elég volt: mindig pontosan ideért hozzám. (Azt nem tudod elképzelni, mit művelt a kutya, mikor beugrott a csomagtartóba, és ott látta-érezte-tudta Dánielt... nyalta-falta, nyüszített, toporzékolt, magán kívül volt...)

Csak hogy el tudd képzelni, mit látok majd, amikor kilépek a házam ajtaján: ezt (a szárítókötél nélkül!). A mások által gondosan elültetett, kitalált, és mára komollyá nőtt fákat, bokrokat: egy magánbirodalmat, ahová senki még csak be sem láthat.

Valamikor John Updike egyik regényében olvastam: ha házat veszel, sok apró csodát is megveszel, például kilincseket, fogantyúkat, kilátást és feelinget. Életérzést. Valakiét, aki ezt megálmodta magának. De immár a tiéd. A mások álma neked válik valóra. Nem kell fákat ültetned, nevelned, mert készen vannak. Nem kell kilincseket szerelned, mert készen vannak. Gyönyörű ez annak, aki kapja, és veszteség annak, aki adja. A jó gazda kertjének lelke van, amit magadhoz tudsz édesgetni, és tovább ápolni. Ez csodás ajándék. Talán többet is ér, mint a ház, amibe beköltözöl.

Saját fáim lesznek! Mondjuk: vannak! Csodásak és élnek. Körbeölelnek és eltakarnak.

Nem vagyok egy nyirbáló típus, gyűlölöm a fűrész hangját, ami jelenlegi lakásomba felhallatszik, és szomorúan tudom, hogy megint egy fa az áldozat, vagy a szép ágai. Én azt akarom, hogy minden és mindenki nőjön, ahogy akar. A metszőolló számomra gyilok. (Majd szólok, ha ez megváltozott, mert a változás mindig tényező.) A mai napon máris felelősséget vállalok az összes növényért, ami mellettem él majd, máris szeretem és óvni akarom őket. Elmondhatatlan hálát érzek azért, hogy ez megadatik nekem! Igazi fákat, bokrokat ápolhatok én, aki az elmúlt 27 évben egy panelkazettában éltem, és még a cserépbe ültetett növényeim is sorra kihaltak mellőlem. Úgy fogom dédelgetni a saját fáimat, mint a gyerekemet. Azt hiszem, csak az gondolkozhat így, aki egész életében a város aszfaltos utcái közé volt zárva. Én. Minden nap meg fogom simogatni őket, és sokáig el sem fogom igazán hinni, hogy az enyéim. Egyenként beszélgetek majd velük, és meggyőzöm őket, hogy jó helyen vannak, én mindent megteszek értük.

Hidd el, hatalmas dolog kertbe költözni valakinek, aki csak vágyott erre hatvan évig, de sose sikerült. Hatvannégy éves vagyok. Ideje volt!

Hej, mondtam már, hogy csónakázni is fogok? De bizony! Rámhagyományoznak egy kétszemélyes kajakot. Még nem láttam, csak képen, de remélem, hogy könnyű műanyagból van, és fél kézzel le tudom cipelni a tóhoz. Aztán hajrá. Dunai csaj vagyok, eveztem már sokat, ez se fog ki rajtam. Ha beszállásnál nem borulok ki, akkor enyém a világ. Körbenézhetem az egész tavat, ami nem kicsi.

Tényleg nem akarom elkiabálni, de durván felmerül a kérdés: lehet nekem ilyen szerencsém?!

Mért ne lehetne. Mari szerint megérdemlem. Szerintem is. Úgy legyen!

2012. március 4.

Istenben hinni? Nem szoktam. A szocializmus nem inspirált erre. Magamtól viszont mindig hittem valami gondviselés-szerű elrendeltetésben, amiben ma is hiszek. Mivel ma volt a nagy nap, amiről már előre tudtam, minden el fog dőlni, kénytelen vagyok valami elrendeltetésre hivatkozni, mivel megtörtént. Egyrészt hittem, tudtam, másrészt tényleg megtörtént. Csak nem úgy, ahogy vártam.

Kezdtük utunkat Halásztelken, egy általam nagyon jónak talált háznál, első emelet, tágas 3 szoba, elég nagy kert, alul lakó - ikerház. Nem csalódtam. A jelenlévő három tulajdonos, nagyon kedves fiatalok, kilátásba helyezték, hogy ingyen kifestik az egészet a lépcsőházzal együtt, mert ez benne van az árban (9,5 millió). Maci dőzsölt a kertben, ami sokkal nagyobb volt, mint amire számítottam. Volt még egy garázs is, meg pince, szóval az hittem, megtaláltam a tutit. Az utca gyönyörű, a szoba erkélye előtt hatalmas hársfa fogja virágjai illatát orromba közvetíteni, azt hittem, ennél jobbat találni nem lehet. (A hársfa mindig is a gyengém lesz.)

De elmentünk Délegyházára. Meg volt beszélve. Úgy mentem, hogy letudjuk, mert megígértük. Az általam korábban álomháznak nevezett faházban (amiről később már le is mondtam), azt hittem, nincs se csatorna, se gáz, se szigetelés, erre mondta Dani, hogy odafagyok a padlóhoz télen. De megnéztük. Nem hittem, hogy érdemes. Kiderült: összközműves, és a falakon látható apró készülékek nem villanykályhák, hanem igazi, modern gázkonvektorok. Plusz a gyönyörű kandalló középen. Aztán a ház igazi jelleme percről-percre kibomlott: minden a helyén, a kert rendben, a hátsó kis ház csónakháznak és akárminek is használható, tökéletes állapotban, az eredeti lelkesedésem nemhogy legyalulódott volna, de felturbózódott. A kert szívvel nevelt, mindent eltakaró fákkal körbevéve, kapavágást sem igényel, a ház tökéletes, a berendezése abszolút igényes lakókra utal. Csak álltam ott, és nem hittem, hogy ez az enyém lehet. És már biztosan tudtam, hogy csak Ez Kell! Erről álmodtam! Tópart, Délegyháza, Faház... Most őszintén bocsánatot kell kérnem a Dunától, amelynek partján egész gyerekkorom eltelt, de a délegyházi tavak nekem új dimenziót nyitottak, amelyek ma már felülírják a régi álmokat.

Ahogy beléptem a házba, tudtam, hogy nélküle nem tudnék élni. Azaz csak Itt Tudnék élni. Le se kellett ülnöm, el se kellett gondolkodnom, tudtam, hogy ez az az élettér, amire vágytam. Fa mindenhol, a padlón, a falon, a mennyezeten: istenem, gondoltam, jó helyre hoztál engem, ez az én világom! Famániás voltam mindig, a panellakásom tele van fával, amit lehetett, erre cseréltem (talán a vevőim is ebbe szerettek bele).

Lettél már azonnal szerelmes valakibe, valamibe? Én az lettem. A házba. Faház, na és? Valamikor Bodrogi Gyula és Voit Ági építette magának, gondolhatod, hogy nem fukarkodtak a részletekkel. Ez ma is látszik, bár ma már holland illetőségűek a tulajdonosok. Csak visszaemlékszem kölni tartózkodásomra, amikor hétvégente kijártunk Muttival Hollandiába olcsó dolgokat venni, és láttuk, hogy a holland házak ablakain függöny sincs: ez a nép annyira büszke a lakáskultúrájára, hogy azt szeretné, hadd lásson be mindenki, igen, mert semmi takargatni valójuk nincsen. Ugyanezt éreztem ebben a házban. Minden a helyén van, minden ésszerű és logikus, gondosan kitalált. Minőségi.

Ági barátnőm eléggé ki volt akadva, hogy miért nem nézek meg olcsóbb ingatlanokat Őrbottyánban, mert ő tett azért sokat, hogy egy rokona ott a kedvemért körülnézzen. A rokonnal egy órát telefonáltam, a vége az volt, hogy ha ezt a házat nem csípem meg, akkor hülye vagyok. Nem vagyok hülye. Megcsíptem.

Amikor kijöttünk a házból, rögtön mondtam az ingatlanosnak, hogy nekem ez kell. Egy szikra kétségem sem volt ott a tó partján, ahol tíz méterre már fürdeni is lehet. Megbeszéltük, és Dani is benne volt, hogy holnap este félhétkor elmegyünk hozzá szándéknyilatkozatot tenni. Aztán elautózott mindenki a maga irányába, de szerencsére bankügyben járatos fiamnak - bár késve, de - eszébe jutott, hogy talán ma is rendezhetnénk az anyagiakat. Megálltunk Dunaharaszti üzletközpontjának parkolójában, és ő felhívta az ingatlnost, mit szólna, ha még ma kiperkálnánk a 300 ezret, és megkötnénk az előszerződést. Az ingatlanos hölgy kötélnek állt. Egy dolgunk volt: beállítani az én kártyámat 300 ezer felvételére alkalmasnak. Mert nem volt. Elmentünk az ingatlanirodába, beléptünk a számítógéppel a bankomba, és átállítottuk a kártyát. Dani kiszaladt a közelbe, és felvette a 300 ezret, amit letettünk a szándéknyilatkozat mellé. Üzletet kötöttünk. Három kreatív ember egy napon: siker. Elvileg a ház már az enyém.

Képet csak akkor küldök, ha már biztos. Az ördög nem alszik! Drukkoljatok, álmaim házáról van szó! Tópart! Délegyháza! A többi abszolút nem érdekel. Hogy hány kilométert kell menni bevásárolni, ki nem szarja le? Van biciklim, és május után lesz kocsim is, ha Daninak letelik a próbaideje a banknál, és vehet új autót. A régit meg rám hagyományozza. Nincs benne para, csak remény, de az jó sok!

Csodásakat fogok ma álmodni, mert már tudom, hogy áprilisban hol ébredek fel. Eddig nem tudtam. Csak szűköltem és reménykedtem, de már tudom. Ez nagyon jó. Jó látni, hogy hová megyek, hogy mit remélhetek. Mi vár rám. Amit most látok, az mind jó. Még annál is jobb!

Azért egy képet beszúrok, hogy lásd, hol képzelem el jövő sétáimat a kutyámmal:

Itt sétálhatnék naponta... Jobban mondva: itt fogok!

2012. március 3.

Ne bánkódj, ha e héten se jött be az ötös, ne búsulj, ha ma se voltál eléggé tökös... ilyen kupléval kápráztatott ma el a Sas-kabaré... A többit képzelheted. Sose akartam látni, de ma megnéztem, és nagyon bánom. Igazából azért tettem, mert nem akartam elmulasztani, ami utána jön az ATV-n, a Szakácspárbaj c. filmet. Még nem kezdődött el. A címe idióta, mint nálunk általában a filmcímek, nincs itt párbaj, viszont egy baromi jó film. Mindjárt kezdődik.

A kabaréban nem csalódtam. Tele voltam ellenszenvvel és előítélettel, de ez túltett mindenen. Bajor Imit pedig amúgy kedvelem, de mikor első körben Nádas próbált lenni a Markos-Nádasból, második körben meg Hofi próbált lenni, akkor sírva tudtam volna fakadni. Alig volt saját ötlete, arca, mondata. Aztán a táncos lányok a színpadon... nagyjából ötven éve csináltak hasonlót a Ziegfeld-lányok, csak ők egyszerre tudtak lépni. Sas József a ripacsok királya, társulata pedig pont olyan, ami hozzá illik. Rettenetes. Érteni sem akarom, kik vesznek jegyet manapság a színházába.

Istenem, miért is beszélek erről, mikor olyan szánalmas, hogy agyradírozást kell végrehajtanom elalvás előtt, nehogy még egyszer az egész eszembe jusson. Fontosabb, hogy ma tényleg igazi tavasz van, reggel tele volt az ég madárcsicsergéssel, most először hallottam a feketerigót is dalolni. Az ablakom tárva egész nap, és még mindig nem fázom. Nyugalom van az aurámban, mintha semmi rossz nem történhetne holnap. Sőt, mintha biztos lenne, hogy csak jó történhet. Meg fogom találni jövő életem házát.

2012. március 1.

Valamitől nagy nyugalom szállt rám. Része lehet persze ebben annak is, hogy gyönyörű, sovány disznócombot vettem, és a tejfölös pörköltből jót zabáltam. Már a házaim se érdekelnek. Belefáradtam. Szerepet cseréltünk: most Dani pattog, nem én. Azonkívül tavasz van! Úgy tűnik, mintha épp elkezdődött volna a tél, és lám, nemsokára fakadnak a rügyek. Szeretem a tavaszt, nagyon.

Esti séta: kutyám vadul kapar a hátsó lábaival minden pisi után. Ezúttal egy feszült ifjú ember cipőit találták el a szálló földmorzsák, aki basszamegeket emlegetett, és csapkodta a nadrágszárát. Persze gyorsan kétszer bocsánatot kértem. Aztán átment a zebrán, megállt neki egy autó, majd kilőtt, amikor átért. Ifjú ember heves mozdulatok kíséretében káromkodásokat szórt utána. Ezt már nem értettem, se a szót, se az okot. Csak azt értettem világosan, hogy az egész világra haragszik, és talán szerencsém volt, hogy nem vágott pofán. Vajon miért haragszanak ennyire az emberek? Ő is a közértbe ment, ahová én. Nagyon igyekeztem, hogy előbb végezzek, mert a kikötött kutyámat féltettem: hátha megrugdossa, ha meglátja. Szerencsére zord arccal sokáig méregette a joghurtos hűtőt, így megelőztem, elhúztam.

2012. február 29.

Megszokhattátok már, hogy összevissza lelkesedem. Megint itt tartok. Sokan írtak, beszéltek velem, figyelmeztettek dolgokra, és igen, igazuk is van. Az álomházamnak szimpla ablakai vannak, nyilván sima nyaralónak szánták, egy kályha van benne, de két szint, fából készült, még nem tudom, szigetelt-e, szóval sok kérdés és ellenvélemény kereszttüzében érzem most magam. És már megint nem hiszek.

Kiszámoltam, mit fizetek jelenlegi panellakásomért: évi 350 ezret, ami a fűtés és a közös költség együtt. Ez az a két tétel, amire nincs ráhatásom, mint pl. a villanyszámlára stb. Ha sajátban laknék, a közös költség, ami 180 ezer éves szinten, eleve megszűnne. Nyáron nem volna 7000 "készenléti díj", amit a távfűtők havonta rámlőcsölnek. Nem tudom elhinni, hogy éves szinten ennél a 350 ezernél ne kevesebbet költenék.

Pofázok csak, de minden vasárnap derül ki, amikor megnézzük a házat, és többet fogok tudni. Persze több másat is megnézünk, könnyen lehet, hogy a realitás mellett döntve, a tavakat felejtve olyan mellett maradok, ami sokkal kisebb pénzből és kockázattal fenntartható. Ez volna a lényeg. Az álmaim pedig felejtősek... hiszen azok csak nyáron érvényesek.

2012. február 28.

Hej, most készülök a teljes kétségbeesésbe zuhanni, mert megtaláltam álmaim házát... és ki tudja, enyém lehet-e valaha... ráadásul nagyjából három hét múlva, mert az idő szalad és szorít. Volt már pár ilyen felbuzdulásom túl jó fotók alapján, de ez most tényleg komoly. Ha csak a fele igaz a fotóknak, akkor is nekem Ez Kell. Úgy találtunk rá, ahogy egyik barátnőm javasolta: lassan hajtani utcákon át, és nézni az Eladó táblákat. Ez így jött be. Kerestem, de nincs benne az ingatlanos cég adatbázisában (ez jó!). Dani ott az utcasarkon, ahol megláttuk, felhívta a kiírt számot, és mára sikerült fotókat is kapnom. Elájultam. Valószínűleg aludni is alig tudok majd, mire választ kapok az ajánlatomra...

Az biztos, hogy gátlástalanul tudok lelkesedni, ha valami olyat találok, amire vágytam, ami pont olyannak látszik, amit akartam. A valóság mindig más, persze (a fotók jótékonyan csalnak általában), de itt most nem hiszem, hogy csalódnék. Már elkezdtem imádkozni, hogy ez végre sikerüljön. Végül is hátralévő nyugdíjas éveim öröméről, helyszínéről van most szó. Imádkozzatok értem! Ha ez a ház az enyém lehet, az élettől többet nem kívánnék már. Sok csalódásom ellenére ezúttal ebben biztos vagyok.

2012. február 26.

Ma szinte egész nap házakat néztünk. Reményeim már alapból sem voltak nagyok, tekintve a korábbi rémes tapasztalatokat. Kiváló képeket lehet készítei fos ingatlanokról. Ebbe futottunk bele megint. Roskadozó, repedt, vályogos parasztház, aminek ráadásul épp ma cserélték a fűtésrendszerét, káosz, kupleráj, de nem ezt néztem, hanem a házat. Amit fotók alapján egész jónak láttam. Tragédia volt. Ha havi százezret fizetnének nekem, akkor sem bírnám ki ott.

Jött következő, amit az ingatlanos sokkal jobbnak írt le. Annyiból tényleg sokkal jobb volt, hogy épp nem cseréltek benne fűtésrendszert. Koszlott, avítt, rettenetes... A fürdő százéves, épp félig szétverve, a konyha hasonló, jajj, szinte beszélni sem tudok róla, olyan rossz érzésem volt, mikor beléptem. Nem értettem, hogy az ott lévő család akár egy percig is hogy tudott ott élni.

A harmadik egy új építésű szabvány ház, sehol egy világítótest, a konyhából csak a csempe van, kazán leszerelve, amúgy nem lenne rossz, de egyrészt rohadt drága, másrészt a használhatatlanul meredek, tetőtéri lépcső fokai máris letörtek - csak négykézláb mertem rajta felmenni, de minek? -, harmadrészt kinek van egymilliója, hogy rendbe tegye?

Utolsó menedékként azt a délegyházi faházat néztük meg, amit már nem ez az iroda közvetített; az ott lakó tulajdonossal találkozhattunk. Kicsi. De jó. Őszintén megmondtam neki, hogy tetszik a ház. Igaz, a nappali 5,5 négyzetméterrel kisebb lenne, mint amihez szokva vagyok, de attól talán el tudnék tekinteni. A tetőtérbe vezető lépcső fokai nem voltak letörve. A rezsi alacsony. A tó hatvan méterre van. A telek nem kisebb és nem nagyobb, mint ami körülbelül tökjó.

Az ingatlanos jövő vasárnapra egy sor ajánlatot készít, amiket végigjárhatunk. Most már tényleg a sors kezére bízom magam. A délegyházi bungaló lényegében megfelelne, de ha nem néznék meg egy sor mást, nem érezném, hogy mindent megtettem a jövőmért. Egy ennél kicsivel nagyobb ház jobb lenne. A pakliban viszont az is benne van, hogy ezt elviszik egy hét múlva, és már nem lesz tartalékban semmim.

A nap lényege az volt, hogy Dani végig derűsen, toleránsan végigjárt velem mindent, és míg az utolsó gazdára vártunk, a délegyházi Erdei (más néven Rönkös) vendéglőben egy igazán jót ebédeltünk együtt. Ááá sült hecket ettem, amit azon a helyen szinte mindig nyaranként, az íze is ugyanolyan volt, ahogy emlékeimben élt. Délegyházi sátorozásaink sok évében mindig ezen a helyen tartottuk az utolsó vacsorát, miután összepakoltunk mindent, és mielőtt haza indultunk. Tele van a hely emlékkel (csak az árakra nem jól emlékeztem: megduplázódtak...).

Dani tegnap a Rózsa utcába költözött, a 6. kerületbe. Este nyolcra minden rámolás ellenére már beüzemelte a számítógépét, így chat útján megtudhattam: olyan messze van a konyha, hogy kétszer is meggodnolja, elinduljon-e oda a narancsléért. Jó lehet száz négyzetméteren élni... Azt hiszem, a végleges elszakadást csak most tudatosítom magamban. Hisz eddig egy kutyasétáltatásnyira élt tőlem, és számtalanszor el is sétáltam, fel is mentem, vittem is kaját, Maci pedig végtelenül boldog volt. Ennek most már tényleg és végérvényesen vége van. Ha azt hittem, az első elválás volt nehéz, akkor most azt mondom: ez nehezebb. Mert tényleg végleges.

2012. február 24.

Szar érzés, ha nem tudod, hogy mondjuk 4-5 hét múlva hol fogsz felébredni. Mely vidéken, milyen szobában... Ez még mindig nem kristályosodott ki. Vasárnap - ma péntek van - megyünk Danival Dunavarsányba. Nem sok reményt fűzök a parasztházhoz (már megint), de legalább központi fűtés van benne. És elég hely. Csak sajnos minden azon múlik, hogy mit érzek, szagolok, amikor belépek az ajtón. Rögtön szoktam tudni, hogy itt tudnék-e élni, vagy nem. Ezen nem lehet változtatni semmiképp. Megnézünk egy másik házat is, amihez semmi reményt nem fűzök, csak azért vállaltam be, hogy Dani ne ítélje annyira fölöslegesnek a megtett kilométereket. Sőt Délegyházára is átmegyünk, ahhoz se fűzök reményeket, csak az álmaim hívnak oda a tó miatt.

Megdöbbentett egy mai mail: írtam egy ingatlanosnak, pár kérdés volt az egész, hogy van-e kábeltévé, net és telefon a hirdetett házban, erre kaptam egy szándéknyilatkozatot. Avagy tervezetet. Anélkül, hogy a kérdéseimre - legalább az udvariasság törvényei szerint - válaszoltak volna. E nyilatkozat engem szinte egy maffiára emlékeztet, ami csak azt szolgálja, hogy ők mindenképp megkapják a pár százezer forintjukat, miközben engem csőbe húznak. El se akarom képzelni, hogy van olyan barom, aki ezt aláírja és visszaküldi. Valószínűleg pont ezekre játszanak. Ugyanakkor rajtuk kívül még két iroda hirdeti ugyanezt a házat, az egyiktől azt az információt kaptam, hogy már alkudtak rá. Mi is van ezen az ingatlanpiacon? A sakálok egymást marják, kitépik a koncot a másik szájából, vagy hogyan is? És én, a gyanútlan vevő, hogy jövök ide? Kinek higgyek? Az egyik cég 80 négyzetméteresnek hirdeti a házat, a másik 75-nek, a harmadik meg 70-nek. Érted ezt? Én nem. Senki kezébe nem akadt egy mérőszalag?

A szándéknyilatkozatot kérőnek, azt hiszem, olyan vitriolosan fogalmaztam meg válaszomat, amit nem fog az ablakba tenni. Nagyon felháborít, ha valaki ennyire hülyének néz. Mégcsak nem is láttam a házat! Szó se volt róla, hogy megnézném! Anyám, add el a házat, szokták mondani, de most ez egész jól fekszik ide. Anyám helyett most én vagyok az anya, csak ennyi a változás.

Dani holnap költözik a Rózsa utcába, így az ő élete is gyökeresen megváltozik. Szuzi is vele költözik. Elkezdhetnek egy új, nagyon más életet, mint ami eddig volt. El kell viselniük egymást minden nap! Szegénykéim még nem tudják, mit jelent ez. Csak imádkozni tudok, hogy kibírják, hogy tolerálják, hogy összerázódjanak valahogy. Nagyon szép pár ők, mindkettő egy gyönyörű fiatal, de hogy mi lakozik belül, azt nekik kell megfejteniük. Van, akinek ez elsőre sikerül, aztán van, aki többé nem kér belőle. (Azért szeretnék viszonylag nagyobb házat magamnak, hogy ha beüt a mennykő - vagy ménkű -, akkor azért legyen hová letenni egy matracot a fiamnak... de ne adja isten!)

Ha látnád Szuzit, te is azt mondanád: de gyönyörű nő, tökéletes alak, arc, haj, mosoly, és nincs DE. Amitől félek, az a fiam. Az ő szokásai. Hogy a munkából hazatérve azonnal a komputert kapcsolja be, és onnan éjfélig se lehet levakarni (hétvégén akár reggelig se). El se tudom képzelni, hogy erről bárki leszoktathatja. Interaktív játékokban menő, kommunikál egy csomó emberrel, és nem tudja abbahagyni. (Rémálmaimban elképzelem: Szuzi vacsorát főz, de Dani csak a monitor előtt hajlandó megenni, és minden, ami ebből jogos szemrehányásként előjöhet, az előjön... bár ne így lenne!)

A lényeg az, hogy aggódom, és közben reménykedem is, hogy édes gyermekem végre változtat hülye szokásain, és megpróbál valakihez valóban alkalmazkodni. A közös élet nem játék. Az ifjúság leghatalmasabb próbatétele!

Hej, sose felejtem el azt a reggelt, a nászéjszakánk után, amikor első férjem mellett felébredtem, és rádöbbentem, mi történt! Örök fogadalmat tettem! Olyan súllyal nehezedett rám a felismerés döbbenete, hogy alig kaptam levegőt. Most már mindig így lesz? Ennyi? és nem több? és senki más? Te jó ég, mit akartam, miért akartam, minek kellett egy esküvő, csak mert az olyan szép? Megkaptam. És most mi lesz velem? A mindörökké közös napok rémülete, a változhatatlanság kígyóként fonódott a nyakamra. Az ébredés percében már nem is akartam a férfit, aki mellettem feküdt. Csatát nyertem, elnyertem őt, elértem, hogy feleségül vegyen, de soha nem gondoltam tovább. Csak azon a reggelen döbbentem rá, hogy mit is akartam, mit ér a nyert csata: semmit. Hatalmas bevállalás volt az egész, amiről elképzelésem se volt, bele se gondoltam, a jövőről egy percet se vizualizáltam addig. Ilyen távlatból törvényszerűnek látom, hogy ezt nem lehetett fenntartani. Csatát nyertem, igaz. De minek? A győztes nem mindig boldog. Én aztán nem voltam. A fiatalok mind hülyék, ennyit szűrhetek le ebből.

2012. február 19.

Let's see a good old limerick:
There was a young lady from Niger
Who smiled as she rode on a tiger;
They returned from the ride - with the lady inside -
and the smile on the face of the tiger.

Nagyjából húsz éve volt, hogy internetes tanfolyamra iratkoztam be, az Elenderhez, ami akkor még csak bimbózott, és személyesen Kóka János vezette még a tanfolyamot is. Gyakorló feladat volt egymás gépére valamilyen üzenetet küldeni: én ezt a limericket küldtem a szomszédom gépére. Fogamam sincs, tudott-e angolul, de hirtelen akkor ez jutott eszembe. Mint most is. De hogy miért, azt nem tudom. Állítólag nincsenek véletlenek, egyszer biztos kiderül, mire volt ez jó.

2012. február 18.

Isten meghallgatott, az olvadás beállt, meglepő mennyiségben. Tegnap még tíz centi hó zúdult ránk, amiből mára majdnem semmi nem maradt.

Lelkivilágom már a beletörődés és a semmiben nem hívés állapotába került. Írtam sok ingatlanosnak, de senki nem válaszol. Nem értem, miért akarnak pénzt kaszálni, ha nem törődnek az érdeklődő ügyfelekkel. Például velem! A rosseb egye meg őket. (Állítólag ennek a mondásnak a rák az alapja, amit rossz sebnek hívnak, és általában halálos, úgyhogy azért nem komolyan mondtam.)

De az isten szerelmére, hamarost más házban kell felébrednem! Ezt rajtam kívül senki nem érzi át igazán! Csak én. Minden reggel, mikor felébredek, belémnyilall, hogy ez tökéletesen meg fog változni, nem itt ébredek, hanem a világ másik végén! És azt sem fogom tudni, mere van a vécé, és hol az ajtó, vagy a fal, aminek nekimegyek! Aztán lehiggasztom magam: miért is kéne bárkinek ezzel foglalkoznia? Ez az én gondom. Csakis. Sajnos.

Úgy ülök itt a megszokott szobasarkomban, a megszokott képernyőm előtt, mintha ez mindig így maradhatna. De nem fog. Ki leszek dobva innen nagyon hamar, és még nem tudom, mely szobasarok fog ismét befogadni. Ez a problémám, érted? Akkor már az is világos, hogy ha hajnalban felébredek, miért indul el az agyam, miért nem tudok tovább aludni? Nem tudok.

Mindegy, hagylak saját kis biztonságos életedben leledzeni, ami nekem már nincs, de azért örülök, hogy van, akinek van. Majdcsak megteremtem ismét a status quo-t, és semmi nem akadályozhat meg abban, hogy ismét nyugodt és boldog legyek. Hajrá.

2012. február 17.

Ez nem megy így tovább. Muszáj egy olyan lakást találnom, ahol a konyha meg a nappali egyben van. Megint majdnem felrobbantottam hat tojást, mert elfeledkeztem róluk. Itt nálam csak a szagok vezetnek nyomra, a látvány, a hang nem. Szaglottak már, mire kirohantam és gyorsan lehűtöttem őket. Korábban történt olyan, hogy nem értem időben oda, és a robbanó tojások felkenődtek a plafonra. Nem kívánom senkinek.

Lövésem még most sincs, hogy hová fogok innen eltávozni, pedig az nagyon biztos, hogy muszáj lesz. Akárhová. A hetek múlnak, a hó meg esik, ki vágna neki ilyenkor egy csomó kilométernek? Lefújtam Daninál a hétvégi háznézést, jobbára azért, mert nem találtam olyat, amit okvetlenül látnék. Újabban azt javasolja, hogy legyen Balaton- vagy Velencei-tó környéke. Mert Szuzi szülei netán eladják a ráckevei nyaralót, és akkor már odafelé nem járnak gyakran. Teljes bizonytalanságba dőlve leledzem, fogalmam nincs, merrefelé tendáljak. Kisfiam ma azt mondta: "te legyél ott boldog, ez a lényeg". Anyai szívem meg mást mond: olyan helyre mennék, ami könnyen elérhető és nincs nagyon messze, hogy néha találkozhassunk egy évben. Ideje volna már csupán önzőnek lennem, és tényleg arra koncentrálni, hogy életem hátralévő színtere valóban nekem tetsző legyen, hiszen olyan sok évem már nincsen hátra. Viszont önzésem része az is, hogy a fiamat látni szeretném néha. Olyan helyen, ahová szívesen jön.

A mai okosságom az, hogy képtelen vagyok okos lenni ebben a kérdésben. Lehet, hogy Délegyházán kötök ki, lehet, hogy Balatontördelicen, ott egye meg a fene, csak legyen egy min. 17 négyzetméteres nappalim, ahol tévézhetek és a számítógépem is elfér. Mint épp itt és most. Na és reggel csak kinyitom az ajtót, és azt mondom Macinak: kifelé! Fuss! Ő meg azt teszi. Ez lenne a legnagyobb könnyebbség életemben. Hogy nem nyomaszt a folytonos lelkiismeret-furdalás, hogy már megint legalább egy órája le kellett volna vinnem őt sétálni, de lusta vagyok, mint állat, vagy túl hideg van, vagy orkán fúj, ezért késlekedem, ez mindennapos szemétség részemről a kutyával szemben.

Adjon isten olvadást, enyhe szeleket, és máris történhet valami jó is ebben a büdös életemben. Meg a tiédben is, szerintem te sem vagy oda a lefagyott, vagy éppen latyakos járdákért, nem is beszélve a rengeteg, kenhető kutyaszarról; a kutyák ilyenkor nem érzik, hová kéne szarniuk, mert a föld összefolyik a járdával. Járdára leginkább sose szarnának, de most ki tudja, minek hol van határa.

Józsi bácsi:
De most komolyan, ki szereti ezeket a barnára pörkölt csajokat jobban azoknál, akiknek gyönyörű, fényes, fehér a bőrük? Nem is értem! A természetesség már nem divat? Télen minden normális embernek fehérnek kellene lennie. Jó, most nem cigányokra vagy négerekre gondolok, hanem például a szomszédlányokra. Meg a feleségemre, lányomra, unokámra. Mitől lennének februárban barnák? Le legyenek! Csodálatosabbat el sem tudok képzelni, mint a hófehér bőrt a maga valójában. Szívem szerint nyáron is inkább ezt nézném, mint a leégett, hámló hátakat...

2012. február 12.

Írtam cikket, többet is az iho.hu-ra, aminek hamvába holt remény volt a címe, de nem gondoltam, hogy ez most rám is érvényes lesz. Nem mentünk Ráckevére a jövendő házamat megnézni, mert a tulajdonosok vitában vannak, és leállították az ügyet. Ami engem illet, akárhol kereshetek magamnak jövendő otthont, az már csak az én perverzitásom, hogy legyen a közelében valami tó vagy folyó. Tanácstalan vagyok. Az idő szorít: nagyjából 5-6 héten belül találnom kell egy lakot, ahová beköltözhetem. Ma azonban lövésem sincs róla, hogy hová. Te voltál már ilyen helyzetben? Szar lehetett!
Az előbb kutyám, aki Maci névre hallgat, tökéletesen megérezvén labilis lelkiállapotomat, első két lábával feltornászta magát a fotelom szélére, ahol ülök, és azt mondta, miközben fölém tornyosult, mert szerintem mondani akart valamit, hogy ne aggódj, minden rendben lesz.

Más téma: Akik tegnap nem a Király-testvéreket szavazták meg az Eurovizió-beli szereplésre, azoknak se fülük, se szemük nincsen. Ezzel a c-vel kezdődő csapattal, akit beszavaztak, szerintem semmi esélye nincs országunknak, hogy bármit elérjen. Bár ne így lenne, de a tévedést korrigálni már nagyon késő.

2012. február 11.

Józsi bácsi:
- Te elhiszed, hogy két hét alatt akár nyolc kilót lefogyhatsz egy csodaszerrel?
- Én nem.
- Ha két hétig egy falatot sem eszel, csak vizet iszol, mit gondolsz, mennyit fogyhatsz?
- Szerintem csak annyit, amennyi eltávozik, és az azért kevés, mert a szervezet tartaléküzemmódra kapcsol, amint nem kap táplálékot. Azonnal visszafog minden ürítést.
- Magyarul elfelejtesz szarni, mert szükséged van minden dekára... Átverés minden. És hányan elhiszik!

Most nem ez a legfőbb problémám. Fogyni sem akarok. Úgyis kidobtam minden ruhámat, ami tíz kilóval ezelőtti életemhez tartozott. És az igazat megvallva semmiféle bánat nem kísérte az aktust. Fatalista lettem: ez vagyok, eszerint kell élnem, a többi meg mehet a szemétbe.
Nagyon úgy látszik, hogy ez a ház, amibe már beleálmodtam magam, nem fog sikerülni. Az biztos, hogy holnap nem kell mennünk semmi miatt, az ingatlanos jelzését várom, szavait, mondatait, hogy mi jött közbe. Mivel fél óra múlva vége a mának, fél óra múlva rá fogok szólni, hogy ideje volna tájékoztatnia. Mondjuk, ettől semmi nem változik, és főleg nem lesz jobb. A reménytelenség megint felüti a fejét. Lelkemben. Ez persze nem azt jelenti, hogy alapból reménytelen volnék, de most nagyon fontos lenne valami biztos remény.

2012. február 10.

Tyű, van isten, úgy látszik. Dani tegnap azt írta, vesz akkumulátort a kocsihoz, de nincs csavarhúzója. Hajnalban vittem neki két csavarhúzót meg egy csavarkulcsot plusz harapófogót. Ő ma már úgy emlékezett, hogy csak villáskulcsot kért. Estére kiderült, hogy pont a villáskulcs meg a fogó kellett, az akku működik, a kocsi is!! Nem hiába bandukoltam el mínisz 15 fokban a kelenföldi városközpontig. Olyan mázlim volt, hogy mikor leért a lift, amin fel akartam menni, Dani lépett ki belőle. Kutyát egy "nem!" szóval le lehetett beszélni róla, hogy felugráljon az elegáns, fekete kabátjára, így baj nélkül elsétáltunk a buszmegállóig, Dani felszállt a 103-asra, én meg vártam fagyasztó tíz percet a hetesre. De mégiscsak boldog nap ez. Már kezdtem a cigányvajdán gondolkodni. Ma reggel megláttam, hogy a régóta a kapu előtt parkoló, ezüstszínű Suzuki X4S-ben ő ül, és melegíti a motort. Múltkor azt láttam, hogy a kocsinak jár a motorja, és nem ül benne senki. Utólag értem: ő láthatta az ablakból, ha valaki közelítene, csak nem akarta, hogy lefagyjon, ezért beindította. Azon gondolkodtam, pénzt ajánlok neki, vigyen le minket Ráckevére. De már nem kell. Azt sose hittem volna, hogy ez a kocsi az övé. Igaz, be van horpasztva a jobb ajtója, de nem veszélyes. Honnan van ezeknek ilyesmire pénzük?

Nekem már ennyiből is világos: ez az év szerencsés lesz. Nagyjából hét szűk esztendő után végre!

Ebben a hónapban még csak egy cikket írtam, igaz, az jó hosszú, és ma fejeztem be, még képeket várok hozzá, de addig nem nyomulok, amíg a januári lóvét meg nem kapom. Januárban sokat dolgoztam. Ingyen viszont nem akarok.

Valami olyan érzésem van, hogy ezt a ráckevei házat tényleg sikerül megcsípnem. Ma sokkoló bejelentést ért azonban: holnap reggel 8-ra idejön egy banki ingatlanbecsüs a jövendő vevőimmel együtt, és eldönti, tényleg ér-e a lakásom tízmilliót. Nyilván azért teszi ezt, mert kell tudnia, hogy a folyósítandó kölcsön tekintetében elég értékes-e a lakásom. Csak remélni tudom, hogy vevőim nem tízmillió kölcsönt akarnak felvenni, így talán a lakásom nem lesz úgy leminősítve, hogy ők nem kapják meg a kellő pénzt. A sokkolódás valójában azért ért, mert egy hete nem takarítottam, miközben sáros kutya- és egyéb lábnyomok látszanak az előszobában, mosatlan edények, szétszórt ruhák stb. mindenütt. vége a sokknak, kitakarítottam, elrámoltam, elmosogattam, szóval próbálok készen állni a reggeli látogatásra. Mellesleg disznóság valakihez szombaton 8-kor betörni... de hát az üzlet az üzlet.

2012. február 6.

Jó kis dátum, ma lépett be Dani a bankhoz. Van munkahelye! Nagy dolog. Én viszont nem kaptam meg a januári tiszteletdíjamat, ezért egyelőre bojkottálom a munkát. Van esély rá, hogy a díjakat számolók eltévednek: már hat hónapja nyomulok az ihón, de még csak 5-havi bevételem van. Szerintem ez nem méltányos.

Nem tudok nem azon gondolkodni, milyen lehetne az életem odakint a "végeken", ahol szinte senki nincs, csak nyaralók, homokos utak és kész. Mégis oda vágyom. Nagy szerencsének értékelném, ha azt a házat megkaphatnám, amit pénteken utoljára néztünk meg. Azóta persze összejött minden: torokfájás, fülfájás, nátha, köhögés, a hiúság oltárán. Mert sapkát nem vettem. A kapucnit is csak ritkán, pedig ott volt kéznél. Tényleg ideje volna megkérdezni: hány évig is tart a hiúság? Örökké?

Rámolok már. Egy szekrényt teljesen kiirtottam. Azt tartom: amit két éve nem vettél fel, már sosem fogod. Nos, amiket kidobtam, tökéletes gatyák, szoknyák stb., de nem kettő, legalább 6 éve egyiket sem vettem fel. Merthogy nem mennek rám. És tuti, hogy már nem is fognak. Tehát ki velük! Még súlyra is nehéz volt.

Így nézett ki az egyik (alatta a másik) gatya, amit megtömtem a kidobni való cuccokkal (Kati feneke jutott róla eszembe...). Elméláztam azon, hogy szerettem anno ezt a pink gatyát a zsebeivel, milyen menőnek éreztem magam benne, aztán ma reggel ott láttam a szemetes konténerben, mert még a cigányéknak se kellett. Így hanyatlik Európa... További gatyák megtömésére készülök, további cuccok kidobására, mert már elegem van abból, hogy évek óta őrizgetett rongyok tömik meg a szekrényeket, a frász tudja, minek. Végre eljutottam odáig, hogy álmokkal félre, minimalizáljuk az életet! Elég a múltból, koncentráljunk a jövőre. Amit holnap is fel tudok venni, az maradhat, a többi meg selejt.

Józsi bácsi:
- Nem tudom, hogy vagy a reklámokkal, nekem van egy kedvencem. A Főkeféé. Rohan a srác a lány felé az avaron, zene az Onedin-családé, aztán a srác hasraesik egy flakonon, a csaj rémülten nézi, majd a derék főkefések felsegítik, leporolják, na de utána jön a tuti: az a zene, amitől bugi költözik a lábamba!! Mindenki boldog, a zene pedig pikk-pakk pont ott ér véget, ahol kell. Imádom hallgatni!

Mondtam már, hogy végre, ezer év után sikerült havat lapátolnom? Öreg néne itt lakik két sarokra, láttam, hogy egyik kezében bot, másikban hólapát, két térde meg szinte használhatatlan, kérdeztem, segíthetek-e. Megengedte. Így sikerült havat lapátolnom úgy húsz méteres kerítése mentén, amit nagyon élveztem. Ő meg hálás volt. A hó egyelőre igazán tiszta, szép fehér. Imádom, ahogy ropog a talpam alatt.

2012. február 3.

Túl azon, hogy a meteor megint tévedett, mert már este van, és hózápornak híre-hamva, nagyon siettünk, hogy délelőtt letudjuk a ráckevei háznézést. Kezdődött azzal, hogy kilenckor felhívtam Danit, tudtam, hogy minimum nyolc csöngetés után vagy felveszi és elhord a francba, vagy lenyomja. Felvette. Elhordott. Hogy még minimum 20 percet hagyjak neki aludni. Miközben 25 perc múlva indulni kellett volna. Be voltam zsongva, bevallom, az a ház, amit néztem, minden szempontból ideálisnak látszott. És csak ma és akkor lehetett megnézni. Még két telefon, még két elhajtás a francba, de már nem tudott úgy elaludni, hogy a lelkiismerete fel ne horgadt volna, szóval végül tíz perccel idő előtt ott voltunk Ráckevén, és már mehettünk is megnézni álmaim házát. Piha! Borzalom. A fotókon minden kétszer akkorának látszott. Például a kert. Meg minden más is. Megtudtuk, hogy átalányban havi 22 ezret fizetnek a gázért. Nem kellett összeadnom ahhoz, hogy tudjam, én a lakótelepi panelomban messze nem fizetek ennyit. És ott párás volt a levegő, furcsa szagú, folyt a pára az ablakokon, mint minden házban, ahol nincs vagy szellőzés, vagy a falak áteresztőképessége rossz. Szóval menekültem volna egy perc után, de tíz percet azért ott töltöttünk udvariasságból. Még a cipőnket is le kellett volna venni, ahogy házigazdánk már a kertben levette, na nehogy már. A csizmámmal végigtrappoltam a kéglin - megjegyzem, tök száraz idő volt ma, sehol egy sár- vagy egyéb folt veszélye -, szóval úgy volt szar az egész, ahogy volt, de én foltot nem ejtettem szőnyegen.

Istenem! Mennyit beleképzeltem én ebbe a házba! És milyen hülyén! És Daninak mennyire igaza volt, hogy leugatta a fejemet, és csak hálás lehetek neki, hogy mégis eljött velem, dacára annak, hogy semmi kedve nem volt, és előre tudta, hogy hülye anyja megint beleképzelt valamit valamibe, ami nincs is ott. Ő tudta. Azt hiszem, ki is tagadott volna, ha az ingatlanos nem olyan naprakész, hogy míg mi nézelődtünk, fel nem hívott volna még 3-4 házat, amit, ha már ott vagyunk, megnézhetünk. Dani is azért volt alapból dühös, hogy egy házért mi a frásznak autózzunk ennyit? Akkor már legyen több. Lett.

A következő egy öreg néni háza volt, két rendes szobával, de már nem fűtött bennük, mert nem bírta, a nyárikonyhában fogadott minket, ahol volt ugyan egy kályha, de az is hideg. Ablak sehol. Mellette egy főzőfülke, ő úgy magyarázta - bőbeszédű volt! -, hogy némely lakótelepeken sincsen nagyobb, na de ez egy sufni volt, lejtős, fejmagasságú plafonnal, szintén ablak sehol. Csak arra tudtam gondolni: istenem, hogyan képesek emberek élni! És mindezt elfogadni! Alig vártam, hogy kimeneküljünk onnan. A telek hátsó része vagy száz méteres, tarló, kerítetlenül, oké, jöjjön egy vállalkozó, akinek ez kell. De nekem hányingerem volt az egésztől, a tökéletes nyomort láttam ebben a házban.

Elmentünk egy másikba, az ingatlanos tegezőben volt vele, ami nekem mindig gyanús, nos, ez a ház a valódi városközpontban helyezkedett el, közös udvari behajtással, viszont hátra, egyenest le a Dunához szép telekrésszel. Csak a házba nem lehetett bemenni. Alacsony, az ott szokásos parasztház volt, állítólag belül felújítva. De ki tudja? Elülső oldala frissen meszelve, de Dani átnézett a háta mögé, ami már a szomszédos parókia udvarára nyílt: koszló, hámló vakolat, százéves jegyek a ház oldalán. Úgy éreztem, nem is akarom belülről látni. Végül is nem egy szép kertben akarok élni, hanem egy jó házban. Addigra már minden kezünk lefagyott, mégis elautóztunk egy házhoz, amit már én is láttam többször a neten: hívogató külső, kert, meg minden. A kulcsot is megtalálta az ingatlanos, be is mentünk, belül tényleg jó volt, tágas, használható, na de a szomszédok? Kerítés nem volt, bár a telek nagy. A tulajdonos cigány. A szomszéd családtag. Mit mondjak? Nem vagyok rasszista, de én ilyen környékről csak menekülni tudok. Maci vágtatott egy jót a környező bozótosban, alig lehetett visszahívni. Na ne!

Utolsó házunk, amit már egyikünk se akart igazán megnézni, de "ha már itt vagyunk" alapon mégis elmentünk, lett a nyerő. Nem nagy ház (80 négyzetméter két szinten), kellemes, elviselhető nagyságú kerttel, garázzsal, sufnival, a Dunától tíz percre. A nappali egyben a konyhával, mellette egy nem apró hálószoba. Odafönt meg egy tágas nappali plusz két félszoba. Az "odaföntöt" pedig úgy le lehet izolálni, hogy becsukod az ajtót, és nem megy kárba a lenti fűtés. A srác, aki örökölte a házat, nem tudta fizetni se a részleteket, se a cirkófűtést, így most egy sima, apró villanykandallója volt odalent, ami teljesen jól ellátta hővel az általa lakott helyiségeket. Dani szerint füveztek - ketten voltak jelen, két fiatal -, mert felfedezte az ominózus zacskókat és a cigarettacsavaráshoz szükséges kellékeket, plusz még egy nagyon jól látható vízipipa-rendszert is, ami a nappaliban állt. Mégis ez a ház volt, amire Dani azt mondta: jobb, mint bármelyik, amit eddig láttunk.

Az utca! Az volt a nyerő igazán. Homokos, tágas utca mindenütt, le a Dunához, és rengeteg fa, lomb, ami majd nyáron kulminál. Mindig valami olyat kerestem, aminek köze van, vagy hasonlít gödi emlékeimhez, az ottani utcákhoz, hát ez pont olyan. Igazi dunaparti feeling. Gondolhatod: ha már Dani is azt mondja, igen, akkor lehet gondolkodnom. Gondolkodom.

2012. február 1.

Január, február, itt a nyár, mondta anyám sokszor. Ehhez képest méteres havakat jósolnak a közeli napokra. Azért aggaszt ez, mert a holnapi ráckevei kirándulásunkat lemondták, legközelebb pénteken mehetnénk. Addigra meg hófúvás van előrejelezve. Most itt azonnal hadd kételkedjek a magyar meteorológiában: számtalanszor késett az a front, amit biztosra jósoltak. Most is így kell lennie. A környező hegyek nagyon megnehezítik a prognózist, remélem, most is tévednek. Legalább fél napot!

Délelőtt persze az OTP-be kellett mennem, hogy megkapjam az igazolást, miszerint tehermentes lett a lakásom. Nem volt bürokrácia, sem rossz munka: a nagyon jó képű András, akinél tengap is jártam, készen nyújtotta át az összes iratot egy perc alatt. Még az általam otthagyott genotherm (tényleg így nevezik azt a picsányi nejlontasakot, amibe bele szokták suvasztani az iratokat?) is megvolt, így hónom alá vettem a több lapos dokumentációt, és elsétáltam a kettes villamoshoz. Kezeimet, amelyek a papírokat fogták, sűrűn váltogattam, mivel rohadtul hideg volt, kesztyűm meg sehol. A netről kitaláltam, hol van a földhivatal: 6-os villamos a Karinthy Frigyes út első megállójánál a Petőfi-hídról nézve. Odáig elvitt a kettes. Ahonnan lépcsőkön kell, ugye, felmenni a hídra. A lépcsőfordulóban ült egy elég jól öltözött, kapucniba burkolódzó fiatal srác, kartonpapírra írott szöveget tartott az arca elé, amin nagyjából az volt, hogy segítsünk rajta. A leghuzatosabb, legsötétebb helyen ült, és nem értettem, hogy miért. Még odafönt a napon is rohadtul fáztam. Ha a PR-menedzsere lettem volna, azt ajánlom, inkább odafönt, a megállóban kolduljon, ahol sokáig sok ember vár, és nemcsak áthalad, ráadásul a nap is melegít. Nem vagyok szívtelen, de ha koldus lennék, kicsit okosabb lennék.

A földhivatal csak két megálló volt. Sosem jártam még ott. Hatalmas épületkomplexum belterületére léptem, fogalmam nem volt, merre induljak. A kapu mellett egy több lépcső magasságában lévő fülkében megláttam egy barátságos arcot, aki intett, hogy "gyere ide!". Felmentem hozzá, hatalmasan kövér, de szép nő volt, és tökéletesen eligazított. Nem kevés gyaloglás árán eljutottam a hivatalba. Nagyon hosszú, keskeny helyiség dugig emberekkel. Kiírták az ajtó mellett rögtön, hogy csak sorszámmal lehet itt bármit elérni. Nyilván kerestem egy automatát, amiből sorszámot lehet kinyerni. Volt is egy nagyon közel, a képernyője leragasztva papírral. Mellette két ember állt, egy idős és egy nagyon fiatal. Az idősebb megkérdezte, mi a jövetelem célja. Mondtam, tulajdoni lapról kéne levennem a zálogjogot. Tudni látszott, hogy miről van szó, de akkor belépett két néger - diáknak látszó - hapsi, alig magyarul érdeklődtek valami iránt, ő pedig, szerény tudásom által megítélhető módon alig angolul tudva boldogan elkísérte őket valahová; én ottmaradtam a nagyon ifjú, és nagyon kopasz, sőt nagyon sovány másik ajtónállóval, aki egy percen belül megnyomta a megfelelő gombot az automtán, amely kiadta a nekem járó sorszámot.

A kijelző félpercenként csipogott (leülni sem mertem, bár alig volt hová, azt is csak háttal tehettem volna a kijelzőhöz képest, és mivel tegnap elaludtam a nyakamat, nem tudtam volna úgy forgatni a fejemet, ahogy kellett volna), amint a számok változtak. Nem mondanám, hogy tíz percnél többet vártam, mire az én számomat írta ki. Odaültem a jelzett pult elé. A kisasszony embertelen gyorsasággal mindenfélét ragaszott az egyik dokumentumomra, lepecsételte, visszaadta, a többit eltette, s közölte, hogy az eljárás elindult, 30 nap múlva biztos véget ér, én pedig mehetek haza. Még mosolygott is, igazán kedvesen. Kérdeztem igen hülyén, vajon ez-e az a bizonyos "érkeztetési bélyegző", amit rátett, és amit az ügyvéd előírt, azt mondta, persze.

Én ilyen gyorsan még egy hivatalban sem végeztem. Kimenőben beintettem a kövér hölgynek, aki kedves volt hozzám, visszaintett, és délre haza is értem. Mielőtt azonban elhagytam a földhivatalt, erős késztetést éreztem, hogy odaálljak a két ember elé, akik a leragasztott képernyőjű automata gombjait nyomkodni voltak hivatottak, és elmondjam nekik, mennyire embertelennek tartom az ő munkakörülményeiket. Volt mellettük egy kis asztal, különböző fakkokban különféle nyomtatványokkal, amiket nyilván ők voltak hivatottak azok kezébe adni, akiknek kellett, és nekik nem volt egy székük, egy asztaluk, semmi! Ott álltak - valószínűleg nyolc órán át -, a turbulens forgalomban percenként feltűnő kérdésekkel és ügyekkel szembesülve, a saját cipőjükre támaszkodva. Azon is gondolkodtam, vajon az automata jegyosztó képernyőjét miért kellett leragasztani. Nyilván azért, mert a hülye polgárnak fogalma sem volt, vagy nem tudták olyan jól megfogalmazni, hogy fogalma legyen, melyik gombot kell megnyomnia. Így idővel rájöttek, hogy a sok fals gombnyomás sokkal többe kerül időben és egyébben, mint ha odaállítanak valakit, aki pontosan tudja, mikor melyik gomb a jó. Ezért a mindent tudó sorszámot osztó automata mellett most két ember áll, aki tényleg tudja, melyik gombot kell megnyomni. Mire emlékeztet ez téged? Engem arra, hogy a számítógép mellé odarakunk két embert számológéppel, akik tényleg tudják, mi az eredmény. Tiszta röhej.

Ha már ott van az a kis asztal a nyomtatványokkal, miért nem lehetett mögéjük két széket is rakni, hogy ez a két szerencsétlen, nyolc órát ácsorgó ember leülhessen, hiszen úgy is simán elérhették volna a megnyomni való gombokat? Ha valaha a kizsákmányoló, kegyetlen kapitalizmusról volt is fantáziaképem, akkor az valami ilyen lehetett. Tényleg felháborított! Az a srác, aki fiatalabb Daninál, a kényelmes tornacipőjében csak állt ott az automata mellett, és nem bírtam, nem akartam elképzelni, hogy még este ötkor is úgy fog ott állni. Embertelen!

Józsi bácsi:
- Ne akadj ki, anyukám, ennyire! Benned túlteng a humanizmus, ami mostanság senkit nem érdekel. Az a srác talán az egyetlen állást kapta meg, amit megkaphatott, és kell neki, és ezért akármit elvállal, mert kell neki. Nem érted? Bármit! Lehet, hogy féllábon is megcsinálná, nemhogy széken, csak ne rúgják ki. A közalkalmazottak mostanság mind reszkethetnek a megélhetésükért, nem hallottad? Ezreket akarnak kirúgni. Szerencséje van, hogy ért ahhoz, amit csinál, és mégnagyobb szerencséje, ha ez elég ahhoz, hogy ott állhasson holnap is. Érted már?
- Ha szebb lettem volna és fiatalabb, biztos eléjük állok, és megkérdezem: hogy tűrhetik, hogy nyolc órát állnak egy automata mellett, ami csak akkor működik, ha ők nyomják a gombokat.
- Látom, hogy még mindig nem érted. Szépséggel és fiatalsággal lehet forradalmat kezdeni, általában így is szokták, de ahogy rácsapsz mérgedben mondjuk egy kicsi csokor fokföldi ibolyára, és az attól rögtön meghal, úgy szokták ezeket a dolgokat is lecsapni. Egyből.

2012. január 31.

Már megint találtam a neten egy házat, parasztház, de 10 éve felújították teljesen. Szép hosszú és lapos. Szintén Ráckevén. Nem messze a Dunától. És egy millával olcsóbb is, mint az előző. Okos volt a hirdető, mert vagy negyven képet felrakott, alaposan betekinthettem mindenbe. Beleszerettem. A hangulatába elsősorban. Amije az előzőnek egyáltalán nem volt. A feeling itt engem kapott el, nem Danit, aki rögtön leugatta a fejemet, hogy "nézzél tovább, keressél, nem lehet beleugrani az elsőbe!" Nézek és keresek, de ennyiért csak szart lehet kapni. Ez meg nem szar. Új tető, új falak, szigetelve minden, és belül is kifogástalannak látszik. A méreténél nagyobbat nem is akarnék. 75 négyzetméter, nekem minek kéne több? Itt 57-en éltem 27 évig - a loggián lévő ágyamat nem számítva -, és jól elvoltam.

Tudtam, hogy Dani dühös lesz, amikor meghallja lelkesedéstől fűtött hangomat, ami aláfestette a mondatot, hogy "nekem ez kell!". De mikor délután találkoztunk a buszon - ő a kelenföldi városközpontnál szállt fel, én meg a végállomásról jöttem a 173-assal -, már enyhültebb volt a hangulata. Elmondtam neki, hogy Mari leordította a fejemet, mit képzel ő, hogy beleszól abba, hol akarok élni, mikor ez az én életem, és a mosolyát látva - ami persze Marinak szólt, akit nagyon szeret - megnyugodtam. Kezdi felfogni, hogy számolnia kell akár a lelkesedésemmel, akár az elszántságommal - meg még Mari támogatásával is -, mert tényleg. Egyáltalán Ráckeve mellett is azért döntöttem, mert tudom, hogy nyáron többször lejönnek oda, ez volna az Alkalom, amikor találkozhatunk. Ha beköltözik a hetedik kerületbe, a Rózsa utcába, ugyan mikor jönne rá a sürgősség, hogy most elmegyek anyámhoz Ráckevére? Csak nyáron, ha úgyis odajönnek csapatostul mulatni. Ha bárhová máshova költöznék, talán csak sátoros ünnepeken tudnék elkönyvelni egy udvariassági látogatást azzal a szájhúzással, hogy milyen drága a benzin, és milyen gyorsan távoznának, ha lehet. Arra nagyon szükségem van, hogy néha legalább egy óránál hosszabb ideig ott tudjam a fiamat a közelben. Remélve, hogy majd átjön 2-3 km-re lévő lakomba, ha másért nem, azért, hogy a kutyát magával vigye egy hétvégére.

Biztos tökhülyének tart csomó ember, aki még nem volt szerelmes egy kutyába, de engem csak azok érdekelnek, illetve az ő véleményük, akik tudják, mit jelent ez. Örök hűséget és elkötelezettséget, és ami fő: nemcsak a kutya részéről. Mert az holtbiztos. Az emberek részéről ez már nem mindig igaz.

Milyen élmény lehet egy barlanglakónak hirtelen egy nagyvárosba csöppenni? Így éreztem ma magam. Mint Szarospista New York-ban. Legalább hat éve nem ültem a 15-ös buszon, meg a kettes villamoson se. Első járművön az ámított el, ahogy az útvonala gyökeresen megváltozott. Mármint az infrastruktúra, ahogy ezt nem magyarul nevezik. Díszkövek, utcahatároló cövekek - de nagyon esztétikusak -, az autóknak "segget behúzni!" vonal mindenütt, ahol parkolhatnak, a busz simán ment az útján, csak ámultam, mi lett a korábbi fejetlen, összevissza parkoló, akadályozó objektumokból meg a dizájntalan fekete aszfaltból. Rend lett és szépség. A másik nagy meglepetés a kettes villamos megállójában ért, mikor a Vámház körúthoz értem. Tényleg nem tíz, sokkal kevesebb éve volt, hogy ez egy húgyszagú, koszlott, graffitikkal szennyezett, sötét alagút volt, ahol az ember félt volna este közlekedni. Most azt se tudtam, jó helyen járok-é: egy pompázatos, modern, fényes és tágas aluljáróban találtam magam. Ezt mikor csinálták? Rémesen le vagyok maradva. És közben nagyon büszke is. Tanulság: a sok autós néha kiszállhatna a járművéből, és felszállhatna valami másra. Nekem van mentségem: évekig nem tudtam ekkora távolságokat megtenni. Tehet igen boldog vagyok, hogy most már tudok, és átélhettem a csodát, ami igen rövid idő alatt megvalósult.

A Báthori utcai OTP-be kellett elmennem, hogy kifizessem a jelzálogot, ami még a lakásomon van (92-ben vettem a lakást 300 ezerért. Húsz év alatt mindössze 178 ezret sikerült törlesztenem! Maradt 122, amit ki kellett most fizetnem. Nekem sehogyse jön ki: 30 évre adták a kölcsönt, hogy lehet, hogy már csak 10 év van hátra, és még mindig ennyi maradt?) Azt hiszem, jobb, ha nem értem, lényeg az, hogy tehermentesítettem a kéglit, mert a vevőimnek ez kellett. (Azt azért el kell mondanom: ha mondjuk 10 évvel ezelőtt kifizettem volna az egészet, 40%-ot elengedtek volna belőle. Mint most megtudtam, ez a törvény - is - megszűnt.)

Ajj, 5-kor találkoztunk végre az ügyvéddel az ingatlanirodában, rendesen felolvasta az egész 6 oldalt, amit írt, aztán sok példányban, másokkal együtt nagyjából 50 oldalt kellett aláírnunk. Tényleg mindenre kiterjedő adásvételi szerződés volt, ami őt is védte, meg minket is, nem kétséges. Megkaptam a foglalót is, ami biztosíték arra, hogy vevőim komolyan gondolják. Ezzel elindulhatok én is foglalózni, ha Dani rá nem csap a kezemre (erre van esély).

Ami a végén megdöbbentett, miután minden papír rendben volt, mindent elmagyaráztak és értettük is, egyszer csak odaguggol mellém az ingatlanosom, és igen halk szóval kéri, ezt a papírt tegyem el, és adott egy lapot, amin ott volt 4 aláírás meg az iroda pecsétje. Azt hittem, megint alá kell írnom valamit, de nem kellett. Az állt rajta, hogy az ingatlaniroda kijelenti, én nem tartozom nekik semmivel, mivel a lakásomat az ő közvetítésük nélkül adtam el. Úgy megdöbbentem, hogy eltettem. Tudtam, hogy Józsi bácsi kell ehhez.

Józsi bácsi:
- Anyukám, te annyira hülye vagy, hogy azt már tanítani kéne! Megdöbbentél? Ezen? Gondolj már bele! Az iroda mind a négy alkalmazottja, már aki aláírta, másfél óra alatt keresett összesen 300 ezer adózatlan lóvét! Az ügyvéd persze, aki az ötödik, nyilván szintén részesül ebből, ha elosztod, egy nagyon rövid estén fejenként hatvan lepedőt kaszáltak. Ha valami erkölcsöt feltételeznék, talán az ügyvéd megelégedett a tiszteletdíjával, amit a vevők fizettek pluszban, na de hadd ne hergeljem magam a tisztelet szón. Mert olyan manapság már nincsen. Egy igazi maffiát láttál, és fogadok, úgy leszel te is, mint a szicíliaiak: "Én nem láttam semmit, nem tudok semmit"! Vagy elmész feljelentést tenni?
- Hát... talán magammal tolnék ki...
- Na látod! Nem csinálsz semmit, félted, amid van, ami tőlük függ. Ha akarják, összekuszálják a szerződésedet, és neked annyi. Miért vagy megdöbbenve? Mostanság mindenki így csinálja. Tényleg nem tudtad?! Jobb, ha hallgatsz, akkor talán ez az ügylet zökkenőmentesen lezajlik, és utána elfelejtheted.
- De...
- Nincsen de, fogd már fel! Ez itt Alaszka, ahol halomra ölik a fókákat, akik nem tudnak elég gyorsan elmenekülni!

2012. január 29.

Elmentünk Ráckevére. Két házat néztünk meg, az első a nyerő. Sokat adok Dani véleményére, neki ott volt "feelingje", ami számít. Nagyjából négyszögletes telek, közepén a ház, ami 32 éve épült, annak összes hozadékával és stílusával. Plusz azzal, hogy x ideje lakatlan. A fűtőtestek leszerelve, és az enyészet apró jelei mindenütt. De nem sok. Csak a rengeteg hulladék a kertben. Odakint hepehupás minden, nincs az a fűnyíró, ami le tudná vágni a füvet, ha kinőne, amit nem is hiszek. Mégis emellett döntünk, ha már dönthetünk egyáltalán, mielőtt valaki más ráteszi a kezét. Van pince, bőven elég pár láda krumplinak meg sörnek sőt... Maci azonnal rohanni kezdett a szomszéd kerítése mellett szintén rohanó pulival, összhangban üvöltöttek, szóval ez még jó is lehet. Megszokhatják egymást idővel. Meg én is megszokhatom. A Lidl közel van, mnden közel van, nem lehet egy szavam sem. Van hely palántázni, amire régóta vágyom, van hely a kutyának futni, és van terasz is, ahová kiülhetnék nézni az utcát. Alapból rémült voltam hazafelé útunkon, hogy micsoda feladat ez az egész, de már kezdem leképezni, a jó oldalát nézni. Az biztos, hogy innen el kell mennem, már csak azt kéne bebiztosítani, hogy hová megyek. És ez jó volna. Sok munka árán, de a végén jó volna. Nem gond kifestenem egy házat belülről, sőt, örülnék, ha olyan színű lenne - lesz -, ami nekem tetszik. Össze kell szednem magam, mert most ez itt a fontos. Sok éve semmiért nem kellett magamat összeszedni. Most meg kell. A rémületet legyőzve neki kell állni a feladatnak. A hátralévő életem múlik ezen. Nincs mese.

2012. január 28.

Tegnap annyira el voltam szállva a történtektől, hogy a legfontosabbról nem is beszéltem: a huszonhetes szám misztériumát fokozandó Dani az este közölte, hogy felvették a Budapest Bankhoz, és többet fog keresni, mint eddig. Az se volt kevés, jóval több mint duplája a nyugdíjamnak. (No meg aztán aznap kaptam meg a decemberi tiszteletdíjamat is, ami nem elhanyagolható... sok minden jutott a 27-i napra, hála a jóistennek. Talán nem véletlenül választ az ember szerencseszámot?)

Ha anya vagy, megérzed, ha jön valami veszély. Vagy ha nem jön. Én kezdettől - már hetek óta tart Dani interjúvolása - semmi veszélyt nem éreztem. Tudtam, hogy meg fog felelni, mert kiváló abban, amit csinál. És lőn.

Most egyre inkább érzem azt, hogy van valakim, aki mellettem áll. És pont ő, akit én pátyolgattam huszonévig, gondoskodtam róla, terelgettem és óvtam. És ő most hirtelen mint Seymour mellettem áll, eljött velem az ingatlanirodába, ott ült és tanúskodott, és beszélt, és rémesen jól esett, hogy nem vagyok egyedül. Igazi támaszommá kezd válni, amitől meghatódom. Ha anya vagy - már megint -, tudod, hányszor kellett neked őt segíteni, megmutatni, mit hogy kell, elmondani, mi mit jelent, felkészíteni az életre, és most egyszerre ő válik azzá, aki neked mondja el, mit hogy kell... Tényleg megható. És megdöbbentő is egyben, mert azt jelenti, valóban felnőtt, okkal repült ki a fészekből, mert már egyedül is tud repülni. Sőt, segíteni a szárnyavesztett vén madáron, aki a fészekben ragadt.

Ott volt velem, és okos volt, és szép volt, és hasznos volt (meg tanú is). Nem tudnék ennél többet kívánni senkinek. A vevőknek - egy kedves ifjú pár - elmondta, hogy jövendőbeli lakásuk az ő szülőháza, és sok emlék fűzi hozzá. Megkérdezte, két év múlva becsöngethet-e, hogy megnézze, mivé alakult. Ekkor döbbentem csak rá, hogy IGEN, neki tényleg ez a szülőháza (Kölnre már nem emlékezhet). Mint nekem a hetedik kerületi Izabella utca 3/a. Csak erről szoktam álmodni. Sokszor. Minden bútor helyét tudom, azt is, hogy duruzsol a kályha, amibe számtalanszor én tápláltam be az aprófát és a szenet, és hogy húztam fel a biciklit a konyhában a plafonra (apám egy csigával ezt megoldotta, belmagasság volt elég). Emlékszem a szoba közepén álló masszív faasztalra, amire könyökölve, rendszerint egy könyvet olvasva a vacsorámat fogyasztottam: zsíros kenyér paprikával megszórva, és egy kanál borral ízesített, cukros tea. Soha más lakásról nem álmodtam, csak erről. Ez volt a szülőházam. Harminc évig. Néha még ma is hallom a régi óra hangos ketyegését az ágyam fölött. Dani majdnem ugyanezt élhette át. Csodálkozom, hogy erre eddig nem is gondoltam: neki is van egy szülőháza, amihez ugyanilyen elvitathatatlan, örökre megmaradó benyomások, emlékek fűzik. És ott, az ügynökség irodájában kellett erre rádöbbennem. Lehet, hogy jövőbeli álmaiban éppen ez a lakás fog folyton előjönni, mint nekem az Izabella utcai.

Voltam már több helyen: Gépmadár utca Kőbányán, aztán Köln, Venloerstrasse, majd Szabados Sándor utca, végül a mostani Andor utca. Hiába, hogy 27 éve lakom itt, soha nem lesz olyan, mint ahová beleszülettem. Ideje volt megértenem, hogy Daninak ez annyit jelent, mint nekem az Izabella utca. Sosem álmodtam sem a Gépmadár utcáról, sem Kölnről, sem másról, csak a szülőházamról. De sokszor. Isten áldja a hetedik kerületet! Meg a Rózsák terét. Évek óta nem láttam, csak remélem, hogy még mindig olyan szép, mint volt.

Szerencsém van a kutyákkal. Ez a dög itt olyan nyugodt és türelmes, hogy az már fáj. Csumi is pont ilyen volt. Nyolc órája nem vittem le? Nem számít. Bírja. Néha ásít egy hangosat, de csak fekszik és tűr. Én meg folyton szégyellem magam. Az időmből tényleg kitelne, hogy gyakrabban levigyem. Mostanában már azt dumálom neki: figyu, lehet, hogy két hónap múlva lesz saját kerted, csak addig bírd ki! Nyilván ez csak nekem mentség, ő nem érti, ám biztos, hogy kivárja.

Gondold el: tényleg nem enyém már ez a lakás, ahol 1985 óta élek! Csodálkoznál, ha azt mondanám, némileg rémült és bizonytalan vagyok? Az vagyok. Nem látom a jövőt. Elképzelni sem tudom, hol fogok kikötni, pedig muszáj lesz gyorsan dönteni. Innen el kell menni, csak még nem tudom, hová. Oké, holnap tízkor jön értem Dani, indulunk Ráckevére kutyástól. Legalább ők ketten már ismerik a helyet, én még sose voltam ott. Ha ez nem jön be, akkor nagy keresés és tanácstalanság következik.

2012. január 27.

Huszonhetedike van, pont 27 éve élek ebben a lakásban, 27-es a szerencseszámom, és ma írtam alá egy kötelezvényt, hogy eladom a lakásomat. Ezt már tényként lehet közölni. Dani is éppen 27 évet töltött itt, ejnye, ennyi szám egyezik! Vasárnap délelőtt leruccanunk Ráckevére, hogy jövendő házamat megnézzük. Majd elmondom. Egyelőre úgy tele van a fejem a várható és lehetséges történésekkel, hogy még a tévére is alig tudok figyelni.

Józsi bácsi:
- Figyu, ez a Matolcsi azt mondta, 47 ezer forintból simán meg lehet élni. Nem naponta, hanem havonta! Van hozzáfűzni valód?
- Nincs. Utálom a fekete autókat.

2012. január 25.

Tyű, de le lett ma kiabálva a fejem! (Tudod, ahogy a macska fel van mászva a fára...) Mari tette ezt velem, az a Mari, akinek igen népes családja folyton mindenféle drámát él át, és ő mindig azt mondja: "az ő dolguk, azt csinálnak, amit akarnak!" Ezzel szemben nekem ma lecsapta telefont, miután közölte, soha többet fel se fog hívni, és mindezt magából kikelve. Azt hiszem, meg vagyok tisztelve. Mert velem jobban törődik, mint egész családjával.

Az ok: tegnap azt hittem, eladtam a lakásomat. Megtekintette egy ifjú pár, meg az ingatlanos, Zoltán. Elmentek. Tíz perc múlva újra csöngettek, visszajöttek. Azonnali ajánlatot tettek. Zoltán mondja: tízmillió. Mondtam, jó. (Hiszen a szerződésünkben, amit a cégével aláírtunk, 10,4 milla szerepel, a 10 fölötti rész a közvetítői díj.) Én hülye, azt hittem, ez az a tízes, ami nekem jár. Mari volt az, aki később felhívta a figyelmemet, hogy talán tévedek, járjak utána. Írtam is rögön egy mailt Zoltánnak, reményemet kifejezve, hogy a tízmillió az én pénzem. Persze, hogy nem volt az. Percekbe telt kiszámítania, hogy hány százezerrel kevesebbet kapok az ő díja miatt. Eléggé kiakadtam. Tudtom nélkül, bár szemem láttára lealkudott négyszázezret az én pénzemből. Mosolyogva. Miközben én fizetem a tehetős díját, azt gondolván, engem képvisel. Talán velem kellett volna - vevők jelenléte nélkül - egyeztetni, hogy hajlandó vagyok-e árengedményre. Kész tények elé állított. Felháborodtam, és elküldtem a francba.

Mari ezt nem érti. Tudja, hogy már több mint egy éve próbálok megszabadulni a lakásomtól, bár túlzás lenne azt állítani, hogy csüngtem volna a témán. Szerinte harcolnom kellett volna. Megszorongatni az ingatlanos tökeit. Na, én meg aztán nem vagyok egy töxorongató. Tehát emiatt haragszik rám, kiabált velem és vagyok én most a fekete bárány (dacára annak, hogy az én dolgom, csinálok, amit akarok). Soha többé nem fog felhívni...

Hej, meggondoltad te ezt? Eggyel kevesebb lesz azok száma, akiknek elmesélheted, hogy fésülöd a kutyáidat, mit főzöl, hányast kapott az unokád és ezer más hasonlót! Én mindig szívesen hallgattam. Hallgattam.

Hosszas lelkiismeret-furdalás, rémülés és végül lenyugvás után feltettem az ominózus kérdést: Mit veszthetek? Válasz: Hallgatni úgy is tudok, hogy nincs a fülemen telefon.

2012. január 23.

A napok úgy múlnak, hogy az már egyenesen főbenjáró! Csemetém ma meglátogatott, de nem igazán rám volt kíváncsi, hanem a papírra, amit a postás itt hagyott valami ajánlott küldeményről. Amit e papír hiányában nem adtak oda. Mindegy, valami Cibes dolog, már eleve el akarta dobni, de mondtam, azért tán csak meg kéne nézni, mit küldenek ajánlottan. Amit a nyomorult postás, pedig Macit is szereti, meg az is őt, mégse volt képes felhozni, hogy átvegyem simán, ahogy máskor is. A postásokban se bízom ezek után. Ha rossz napjuk van, rajtad töltik ki: hadd menj csak az x utcába a francba, hogy sorbaállás után kiválthasd azt az ajánlott levelet, amit a liften feljőve egy perc alatt átadhatott volna neked... És én még - én barom - szoktam is neki 200 forintokat borravalózni. Mégse éri meg neki! Tényleg rossz napja lehetett. És sikerült nekem, meg Daninak is két rossz napot szerezni. Vajon legalább élvezi? Ez csak egy kérdés. Mert ha nem, akkor kinek jó?
Na jó, azért hazudnék, ha ez nekem rossz nap lett volna, mert egyrészt láttam a fiamat - igaz, sietett és egyáltalán nem volt boldog, hogy egy rohadt papír miatt kellett idejönnie -, másrészt kutya eszement boldog volt, és még arra is rávettem örök gazdáját, hogy levigye 20 percre sétálni. Úgyhogy ez a nap rossz már nem lesz, hahó, postás, nem basztál ki velünk!!

Továbbá - milyen furcsa - volt itt összekészítve az isteni, zsenge, recegősen kocsonyás marhalábszár-pörköltből egy adag pennével, amit odaadhattam dobozolva az én sietős fiamnak, így már abban is biztos lehetek, hogy végre egy jót fog zabálni ingyen. Ha csak ennyi volt, már az is megérte. Lehet, hogy még tíz évébe kerül, mire eljut oda, hogy "anya főztje", meg hogy "anya csak egy van", nekem oly mindegy. El fog jutni. Ez is egy lépcső lesz.

De azért, hogy kicsit transzcendentikus legyek: Mi vitt rá, hogy megvegyek majd egy kiló marhalábszárat? Magamnak? Rengeteg. Bár két napig ettem, a maradék a mélyhűtőben még mindig elég lenne egy igen nagy családnak. Ott is marad sokáig, azt hiszem. Az a lényeg, hogy ma adhattam belőle a fiamnak. Lehet, hogy az egész ezért történt. Már előre kimértem, előre dobozoltam egy részét a tésztával együtt, mintha tudtam volna, hogy érdemes. És lőn. Az évek során több megerősítést kaptam ilyen téren: sokszor megéreztem, mit akar, mire vágyik, mit kéne tennem. És megtettem. És ő csodálkozott. Talán egyszer elhiszi: van anyai megérzés. Nem, nem talán. Ő tudja. Én is tudom.

Csak azért kezdek új bekezdést, mert nem akarom összemosni az érzéseimet a kajával és egyebekkel. És mert azt akarom kérdezni, rettenetesen, durván: Te, akárki legyél is, szerettél már annyira, elképesztően, borzalmasan, csontig hatolóan, halálosan, mindent feláldozni készen, akár mindent feladni és elengedi készen, ami a legnagyobb fájdalom, csak hogy NEKI jó legyen, annak árán is, hogy te örökké szenvedsz, szóval érezted már ezt? Benne van ebben az is, hogy talán soha többé nem simítod meg a haját, nem fog hozzád bújni, mert máshoz bújik immár, nem érzed az illatát, NEM TIÉD TÖBBÉ?! Pedig az volt. Pedig mindent megtettél, hogy karizmádba vonjad, míg veled van. Aztán már nem volt veled. Már nincs. Már másé.

Most nyugodtan leállhatsz azzal a hülye szöveggel, hogy az elszakadás mindig nehéz. Szarok rá. Tudom. Mindent tudok, amit erről valaki, bárki valaha is írt és mondott. Rendszerint olyanok, akik csak dumálnak. Én meg érzek.

Józsi bácsi:
Anyukám, te hülyébb vagy, mint képzeltem! Pofázol arról, hogy a gyerek sosem hálás, aztán ha tényleg nem, akkor mégis meglepődsz?! Mit akarsz? Díjat a mellkasodra? Mert elvitted Európa majd minden országába, meg Amerikába, meg a franc tudja, hova még, te tényleg azt hiszed, hogy erre emlékezni fog előbb, mint nyugdíjas korában? Haj, addig még sok van hátra! Várjál, és megtudod. Ha megéred! Elárulom neked: a hála a halál után szokott elkezdődni. Simán lemondhatsz róla, amíg élsz.

2012. január 20.

Próbáltam hívni elsőszülött és egyetlen, szerelmetes gyermekemet - hee, mennyi e-betű! -, de csak annyit felelt, hogy "Most kegyetlen fennforgás van, majd visszahívlak" - ennyi. Csak azt akartam megtudni, vajon felvették-e a bankhoz, amiben bízott, vagy mi a frász. Marhára nem mindegy magapság, hogy valakinek van-e munkája, vagy csak szeretné, ha lenne. Lehet, hogy éppen ez ügyben volt kegyetlenül elfoglalt. És mivel már közelít a 9-hez az óra, nem hiszem, hogy ma vissza fog hívni. Anyák sorsa: várni és várni. Türelem! Van. Most lemegyek a kutyával, mert ez a dolgom. Közben fő a kuktában egy jó kis marhalábszár-pörkölt. Nem bírtam kihagyni, mikor megláttam, gyönyörű sötétvörös volt, engem meg a gumis, nyúlós, ilyen-olyan függelékei csak jobban lázba hoznak, nemhogy kidobnám. Az elkövetkező pár napban ezen fogok csámcsogni. Vagy rizst, vagy tésztát főzök hozzá, mindegy, mindkettő hízlal, úgyhogy akkor tészta.

Mindig túlizgulok mindent. Dani most hívott: csak jövő héten tud beszélni az igazgatóval. Ma nem azért mondta, hogy fennforgás van, mert épp valahol fontos dolgot intézett, hanem mert - szokás szerint - a számítógép előtt ülve épp valami irtózatosan ütős játékot játszott, és nem fért bele, hogy rámszánjon pár percet. Valahol mindig ide lyukadunk ki... Nyugi, daka, semmi nem éri meg a nagy izgalmat. Most már tényleg lemegyek a kutyával, mert ez most a legfontosabb.

2012. január 19.

Na, ma reggel aztán volt jég az utcán. Mindenütt. Nagy elszánással indultam egy messzi közértbe, de félút előtt meggondoltam magam. A tojógalamb-effektus belépett, nem mertem rendesen a sarkaimra lépni. Veszettül félek az eleséstől.

A másik bajom meg, ami tulajdonképpen örömhír: úgy tűnik, Danit felveszik a bankhoz, holnapra derül ki. Ő azt hiszi, mindenütt jól szerepelt az interjúkon. Konkrét terve van: valahol a Váci út elején lenne a központ, és szerinte a központ mindig karrierszagú, szóval örül neki, és már azt is sejti, hol fog lakni: a közelben, a 7. kerületi Rózsa utcában. Szuzi családjának van ott egy lakása, most tudtam meg - chateltünk -, hogy klasszikus belmagasság (3,5-4 m?), hatalmas szobák, amikben futni és cigánykerekezni is lehet, és ott össze is költöznének. Már csak azt nem értem, mitől szontyolodom el ennyire... Hiszen életem első 30 évét a Rózsa utca mellett, az Izabellában töltöttem, minden követ ismerek, minden ízemmel odatartozom örökre. Mégis kesergek, sírdogálok, és nem értem magam. Talán az bánt, hogy már nem fogom az ablakból látni a helyet, ahol szerelmetes fiam él? Hogy nem érek oda húsz perc alatt, ha akarok? Vagy az a nagyon véglegesség, hogy onnan már remény sincs a visszatérésére? Nem tudom. Amikor az ősszel kilátásba helyezte, hogy talán hazaköltözik, inkább rémült voltam, mint boldog. Most meg mi van? Az a rémséges, nagy bizonyosság fáj, hogy már soha nem fog velem élni... Azt hiszem, ez az a nagy falat, amit le kell nyelnem annak ellenére, hogy eddig se hittem az ellenkezőjében igazán, sőt azt hittem, már rég lenyeltem. Az agyamig már rég elért a tény, hogy ő máshol fog élni, de szívemig talán csak most. Tényleg nem értem magam. Már egy éve elment, miért most siratom?

Legutóbbi csoda: Danielzon látogatása nálam és Kutyánál. Ők ketten hihetetlen módon összetartoznak. Kutya őt választotta alapból gazdának. Leírhatatlan a boldogsága, ahányszor meglátja. És erre mostantól - ha minden jól megy, amit persze én is akarok - szinte semmi esély nem lesz. Nem tudunk majd egy doboz kajával elbaktatni a kelenföldi városközpontba, hogy legalább tíz percre találkozzunk...

Kutyáról természetesen nem feltételezem, hogy bármit felfog ebből és bánatos lesz, mert ez nonszensz. Ő a percnek él, neki csak az kell, hogy legyen kaja, ha éhes, legyen víz, ha szomjas (hű, de hányszor elfelejtek vizet tölteni a táljába! Piha!), és időben levigyem, mielőtt szenvedne, aztán gondolkodni nem szokott, mert nem tud. Csak annyi lesz, hogy ezután sokkal kevesebb olyan nagy-nagy boldogság éri, hogy láthatja az igazi gazdáját. Na meg ha magamat is bele merem szőni, akkor mondjuk úgy, mindkettőnk számára kevesedik az ilyen alkalom.

2012. január 16.

Csodálatos, hogy még mindig nincs jég az utcán. Csodálatos, hogy megúsztam a tegnapelőtti hanyattesésemet. Nem tudom, hogy történt. Egyszer csak ott feküdtem az előszobában, jól bevert fejjel, minden tagomra kiható fájdalommal, kezemből elrepült egy üres hamutartó, kutyám pedig ott nyaldosta a képemet. Nem értette. Én se. Pár másodpercig azt hittem, végem van, de aztán felálltam, nem könnyen. A nyakam izmai nyilván azért izomlázaznak nagyon, mert próbáltam a fejemet fenntartani zuhanás közben. A csípőm meg azért fáj, mert ráestem. A koponyámon hatalmas dudor. Nincs az a párna, ami elég puha lenne hozzá, hogy reáhajtsam a fejemet alvás céljából. Tényleg nem tudom, hogy miért vágódtam el. Nem volt akadály, csúszásveszély, semmi.

Na jó, azért ne kezdj el prognosztizálni olyanokat, hogy már nem is vagyok a magam ura, meg ilyenek, szédülés, kihagyás, nem, nem! Szó se róla. Amíg ezt nem hiszem el, addig nincs. Jól vagyok, csak kicsit fáj a hátsóm - nagyon -, lépcsőzni nehéz még azon a 7 fokon is, ami a kapuhoz vezet. Tehát mostanában nem fogok futni, ami bánt, mert már elhatároztam. Furcsa módon a bordáim is fájnak, amit úgy képzelek el, hogy hanyattesésem következtében előrelökődtek, mintha ki akarnának konyulni a mellkasomból, és úgy is érzem, mintha ki akartak volna. Elöl fáj. Szerintem semmi nem repedt és törött, csak én reccentem meg rendesen. Agyilag. Tanulság. Nem kell elesni.

Miki nagyapja meghalt. A lánya hívott fel, aki Miki anyja. És akivel már vagy húsz éve kapcsolatban állok, mivel már húsz évvel ezelőtt Miki fiát minden hétvégén kocsival és számítógépével együtt idehoztam. Meg vissza. Danival együtt nyomultak hosszú éveken keresztül számítógépileg. Etettem, gondoztam, és sosem hittem volna, hogy valaha rendes ember lesz belőle. Mármint Mikiből. Nem úgy nézett ki. Nem is akart úgy kinézni. Aztán fordult a kocka: Miki rendes ember lett. Már barátnője is van, aki ráadásul gyerekkel rendelkezik, és Miki azt is tolerálja. Tavaly egy olyan szoftvert fejlesztett ki - anyjától tudom -, ami milliós megtakarítást hozott a cégének, ahol dolgozik (még a vezrigazgató is arcon csókolta). Mert bizony dolgozik, amit szintén nehéz volt róla elképzelni még pár évvel ezelőtt is. Kedves-drága nagyapja mindig erről panaszkodott nekem a telefonban. Hogy Miki semmit nem akar, Mikinek nincs jövőképe, Miki csak lógni szeret ingyen. Mire most megalt szegény öreg, tán már fel se tudta fogni, hogy Mikiből rendes ember lett. Tényező. Aki már a cégének is fontos. Mit akarhat manapság egy fiatal? Talán megfelelni a nagyapjának, de ő, szegény, már nem tudta kivárni. Ilyen az élet...

Nekem már nincs okom ilyenekre gondolni, hogy valakinek megfeleljek, mert rég eltávozott mindenki, aki érdekelt engem, vagy akit én érdekeltem, de mégis azt hiszem, érdemes lenne, gyerekek, a szülőknek valamit nyújtani, mielőtt végleg elhagyjátok őket, valami elismerést, szeretetet, bármit, ami nekik jól esik. Nincs olyan szülő, aki valamely életciklusában ne adta volna száz százalékig önmagát, ebben biztos vagyok. És ez már megéri a toleranciát és az együttérzést. Figyu, kishaver, valamikor a te édesanyád is odatolta a cicijét, hogy szopjál, és a te kis nyelved karikára formálódott már a látványtól is, ami teljesen ösztönös, és ha a száj meg a mellbimbó találkozott, akkor a világ helyreállt, rendben volt. Ez biztos. Köszönni kell!

2012. január 15.

Nemrég láttam egy filmet egy svéd hősről, aki egyedül, kutyák és társak nélkül gyalogolt el az Északi-sarkra. Mindössze a két lába volt vele, meg egy szánkó a cuccal, sátor, kaja, miegymás. Képtelen vagyok megérteni, mi a frásznak csinál valaki ilyet. Direkt szenved, direkt kockáztatja az életét valami olyan dicsőségért, ami csak a hírekben testesül meg. Igaz, ő hazájának valódi hőse lett, talán ennyi elég? Sajnos, nem találtam a nevére, pedig megérdemelné. Miről jutott eszembe? Arról a tíz percről, amiben a Tescótól hazáig támasztottam a szelet, a hófúvást, és káromkodtam vadul. Mert rohadt metsző szél fújt, és a hópelyhek vízszintesen csapódtak a képembe. Az ujjaim még mindig merevek a hidegtől. És hol van még ez a mínusz 20-30-40 foktól, ami a sark környékén vad széllel párosul? Tényleg nagyra becsülöm a svéd fickót, csak azt nem értem, minek kínozta magát. Én ezt a tíz percet is alig bírtam ki. Tudom, hogy az ő cuccait, csizmáját stb. már múzeumok őrzik, mert rém büszkék rá, na de ennyi elég? A sok szenvedésért?
Oké, lehet, hogy más a repülőgép közelébe se menne, én meg háton-talpon nyüstöltem magam húsz évig, talán ez se volt normális. De legalább nem fenyegetett a fagyhalál. Meg a magány.

Megint csak azt idézném: hol a boldogság mostanában? A jó meleg szobában. Igaz. S amíg van ez a jó meleg szobám, addig kuss.
Gondolok szegény hajléktalanomra, akinek talán most vágják fel a torkát, hogy kiszélesítsék a nyelőcsövét, vagy már túlvan rajta, és lábadozik egy tiszta, fehér ágyban, ami jobb, mint odakint gondolkodni, hol is aludjon ma éjjel. Úgy érzem, a tél nem marad el idén, hiába kecsegtet ez a sok pluszos, napos nap az ellenkezőjével. A mai este nagyon kegyetlen odakint. Bár egyetlen melegvérű élőlénynek se kellene átélnie!

Éjjel egy óra. Azt mondanám: tudatmódosult állapotban vagyok, mivel nem alszom, mint minden rendes ember ilyenkor. Először is a "rendes embert" támadom meg, mert mitől rendes az, aki már tízkor alszik? (Mint például én általában...) A kérdés lényege tehát, hogy ne akasszam össze a bajszomat sajátmagammal, az, hogy én most miért nem alszom? Nem tudom. Mentségemre szolgálhat, hogy olyan cikket fordítottam, ami nagyon érdekelt, nem hagyott nyugodni, amíg be nem fejeztem. És az kevéssel most előtt volt.

2012. január 13.

Nekem nem kell szélmérő: amikor az ajtó zörög, tudom, hogy nagy a szél. Mint most. Itt megnézheted a pár napos előrejelzést.

Még mindig abban bízva, hogy amit én sütök-főzök, az biztos olcsóbb, mint a párizsi, vettem fél kiló darálthúst tegnap, és bedobáltam az aprítógépembe. Hozzá egy hagymát, fokhagymát, ázott zsemlét, sót, borsot, és megpörgettem. Szinte kenhető massza lett belőle. Bele is kentem a kicsi tepsibe - mivel nekem nagy nincs, hisz sütőm sincs, csak grillsütőcském -, elterült, aztán egyes fokozaton otthagytam reggelig. Mivel erre már csak késő este volt kedvem. Reggel 7-kor állítottam le a folyamatot, és mondhatom, kitűnő lett. Külseje ropog, belseje ízes. Mást se ettem ma, csak ezt. Vajas zsömlére halmozva. Most főzök rizst, hogy holnapra változatosabbá tegyem.

Nem tudom, miért, még mindig a Suddenly Seymour cseng a fülemben a Little Shop of Horrorsból. Talán azért, mert pár napja, mikor x-edszer néztem meg az Álljon meg a nászmenetet Julia Robertssel, felismertem a luftballonok héliumát szipkázó srácok énekében is ezt a dalt.

Csak azt tudom tanácsolni neked nagykomolyan, hogy nézz körül: vannak falaid, van légtered, ami meleg, van mit enned a frigóban, van ruhád és holnapra terved. Nagyon sokaknak ez mind nincs. Becsüld meg nagyon. Ki tudja, meddig marad így.

2012. január 12.

Félöt van, és a nap összes gyönyörű lementei visszfénye még itt dübörög. Rövidülnek az éjszakák!
Nagy "megtiszteltetés" ért tegnap este: Danielzon meglátogatott. No nem a frizurámra volt kíváncsi, hanem a postájára, új hitelkártyát kapott. De azért megcsókolgattuk egymást, a kutya meg őt, de alaposan, le is vitte sétálni. Gyorsan összeraktam egy vacsorát: tejfölös borsófőzelék csirkepörkölttel (fagyasztóból), dobozba be, és már húzott is el. Idén még nem is láttam. Mióta munkanélküli, délután kel fel, sose lehet tudni, meghallaná-e egyáltalán a kapucsengőt, ha arra járva megpróbálnék bejutni hozzá. Tehát nem próbálom.
Lemértem az utcát a ház mögött: pont száz méter. Hogy csinálom? Pontosan hatvan centi egy lépésem normál tempóban. Ezt egy mérőszalag mentén többször kipróbáltam. Aztán csak szorozni kell. Szóval ezt az utcácskát végig tudom futni, és még szusz is marad bennem bőven. Miccósz?
Barátnőm épp azt kérdezte, mikor voltam kontrollon. Mivel a varratokat Dani szedte ki, csak hat hét után mentem először, valamikor tavalyelőtt novemberben. Akkor januárra vártak vissza, nos, már egy éve, hogy hiába várnak. Minek mennék? Jobb a rossz lábam, mint a jobb.

Véletlenül kapcsoltam az ATV betelefonálós műsorára, csak háttérzajnak szántam, amíg itt ülök a gép előtt, de lebénult a kezem, a fülem a tévé felé csavarodott (nem gyakori, hogy ilyen gyöngyszemre akadok), amikor meghallottam ezt a távoli, nagyon értelmes, gyönyörűen szavakat formáló hangot. Egy 85 éves hölgy első kérdése az volt a műsorvezetőhöz: tudja-e, mi az a kölcsönkoporsó. Nem tudta. Tagoltan, lassan elmesélte, hosszú évek óta gyűjt a saját temetésére, nehogy a családját költségbe verje, amikor jobb létre szenderül. Most viszont kivette a pénzét, mert az unokái a létminimum alá süllyedtek, segítenie kellett rajtuk. Elmondta, amit apjától hallott a két háború közötti időből a kölcsönkoporsóról: akinek nem volt pénze, lepedőbe csavarta halottját, és kölcsönkoporsóban ereszttette le a sírba. A koporsó alja kinyílt, a halott kiesett, eltemették, a koporsót pedig felhúzták, újra hasznosították. A végén azt kérdezte az idős hölgy - akinek immár nem maradt pénze a saját temetésére -: lehet, hogy megint ez lesz? A műsorvezető teljesen szótlan lett, én meg sírtam.

Józsi bácsi:
- Anyukám, te mit tudsz most gondolni az ország legelső emberéről? Aki lemásolt, nem, hadd legyek már tényleg őszinte: ellopott egy dolgozatot, és azóta úgy írhat alá, hogy "dr."? Oszt arról a két tudós fasziról, aki ezt bevette? Nyilván hasra voltak esve a fess olimpiai bajnoktól, ilyen-olyan elnöktől, nagykövettől, szállodaigazgatótól meg mifene volt ő még, szerintem el se olvasták az irományt, mert akkor a helyesírási hibáktól már gyanút fogtak volna, szóval simán csillagos ötöst adtak neki. Lehet nekünk egy ilyen elnökünk?
- ...
- Mi az, már te se mersz megszólalni?! Mikor a segged fölött zúgott a háromszáz lóerő, akkor tudtál bátor lenni?
- Jajj, ne basztasson, az egészen más világ volt! Szóba se jött, hogy holnaptól esetleg nem jár a hetes busz, vagy elveszik a takarékba tett pénzemet, netán a fizetésemet csökkentik. Akkor még boldog voltam. Ma meg nem vagyok. És félek. Ma már nincs lóerő, csak a nyugdíj. És ki tudja, meddig. Ha pofázok, attól jobb lesz valami? Dehogy.
- Na de képzeld el, aranyom, ha az egész világ arról beszélne, hogy kurva voltál, hogy tudnál társaságba menni? Lesütnéd legalább a szemedet?
- Le.

2012. január 11.

Rendes vagyok ám piszkosul. Három napja futok. Száz lépéssel kezdtem, aztán harmadnapra már 210-et teljesítettem: csak akkor kezdtem lihegni. Viszont alaposan megfájdult a jobbik lábam, úgyhogy a ma reggelit már kihagytam. Különben se találtam üres utcát, mások előtt meg nem fogom kiröhögtetni magam. Talán az esti sétánál a sötétben ismét próbálkozom.

Küzdötten keményen a minap a beázással, a kilencediken a fölöttem lévőt totál elöntötte a víz. Reggel fél óra vízszünet volt, mindenkinek szólt a cigányvajda időben, odafent meg éppen akkor próbálgatta a szerelő kinyitni a vízóra csapjait. Persze hiába, nem jött víz sehol. Aztán úgy hagyta. És elment. Naná, hogy mikor ráadták hamarost a nyomást, függőlegesen többen eláztunk. Vécé, fürdő, vízóra-szekrény, meg még az ajtó előtt is csöpögött. Ott egye meg. Pár facsempe lehullott az előszobában, a többi meg, ami még nem esett le, pszichedelikus ábrákat mutat.

2012. január 7.

Végre az újév első jó híre! Dani számtalan szétküldött CV-jére a Budapest Bank reagált, felhívták, és fél órás beszélgetés után 17-ére interjúra hívták. Azt mondja, már a beszélgetés is az interjú része volt - fél óra nagy idő -, ezután jön valami teszt, valamiféle találóskérdéses játék, amely nyilván a jelöltek képességeit hivatott vizsgálni. Mondott három betűt, ami ennek a neve, de torzított a telefon, ha meg folyton visszakérdezek, ideges lesz. A lényeg az, hogy pontosan tudja, mi ez, és csinált már ilyet sokszor. Nem féltem, hogy nem felel meg. Anyai szívem büszkén gondol a magas, fess, jól öltözött, szőke (szerintem kifejezetten szép) ifjúra, akinek már fellépése is van, önbizalommal teli kommunikációs stílusa, és mivel nem görcsöl túlzottan azért, hogy megint bankban dolgozzon, biztos a siker. Tényleg nagyon boldog vagyok.

Ennél idevágóbb arckifejezést elképzelni se tudnék, de ezt most Pöcök barátnőmtől vettem kölcsön, akit nagyon csípek (szerintem a földön sincs olyan ember, aki ne így lenne vele). Titkokat árulok el: ő is vitorlázórepülő volt Fahegyen, eggyel később, mint én, aztán ígéretes pályáját megszakította a szerelem és a családvállalás. Két fiának ma már csak a hóna alatt tud szaladgálni, amiben erősen közrejátszik az, hogy apró termetű. Nyilván ő is homokzsákkal repült, mint én, pedig sokkal nagyobb vagyok. Na, szóval, ilyen hangulatban vagyok.

Van azért szomorú-kedves emlékem is máról: megint találkoztam az öreg házaspárral, akik mindig olyan csodálattal nézik a kutyámat. Nem nagyobbak Pöcöknél, szóval nálam jóval kisebb mind a kettő, ránézésre kilencven évesnek mondanám őket. Jól öltözötten, tisztán, mindig egymás kezét fogva totyognak, de bot nélkül, pusztán a kor miatt lassan, és mindig van egy mosolyuk a szembejövők számára. Legalábbis számomra meg Maci számára. Néztem utánuk, ahogy haladtak tipegve, hajlott háttal, egy kerekes cumót húzva maguk után, és olyan gyengédséget éreztem, amit ifjú koromban elképzelni sem tudtam. Közben arra gondoltam: megérem-e én is ezt a kort? Az már biztos, hogy senki nem fogja majd a kezemet, de szeretek egyedül lenni, nem ez a baj. Hanem hogy akarom-e. A szomorúság csak azért csapott meg, mert olyan törékenyek voltak, amilyen az élet maga. Biztos ők is azt mondanák: lélekben még fiatalok; én se tudok leszokni erről az érzésről.

Tudom, mit tettem, mire voltam képes, mit éltem át és túl, emlékszem az erőmre, a kitartásomra, a naprakészségemre, és még mindig nem érzem azt, hogy ennek vége. Csak épp nem tudok felállni egy székre. Múlt héten megpróbáltam a csendes, kihalt utcán futni egy kicsit. Megrettenve tapasztaltam, hogy már a futólépésekre sem emlékszem. Négy éve nem futottam. Még csak nem is siettem. Úgy döcögtem tehát, mint a bohóc a hosszú orrú cipőjében, aki csak arra vigyáz, nehogy hasra essen. Trappoltam széteső mozdulatokkal, mint egy idióta, és közben majd kiköptem a tüdőmet - ötven méteren. Utána jött a sok perces lihegés, amit szegény tüdőm szintén négy éve nem élt meg. Rettentő méregbe gurultam. Ez nem megy tovább! Ilyen nincs. Minden nap futni kell, ha csak tíz méterrel többet is, ha röhejes zombitáncnak tűnik is, amit művelek, de kell.

Az ember egy év alatt is úgy leépül, hogy magára sem ismer, nos, volt rá négy évem, sikerült. Alaposan. A felismerés az első lépés. Megtörtént. A lábam egyáltalán nem fáj, semmi mentségem nem lehet. Újra meg kell tanulnom, hogyan fut egy normális ember. Majdcsak visszajönnek az emlékek! Olyan nincs, hogy feladom.

Józsi bácsi:
- Anyukám, ha a fekete autó jön értem hajnalban, mert az ATV-t nézem, akkor is azt nézem. Persze a politikai műsorokat. Közben mindig van valami irtózatosan drága szőrmereklám, minimum félmillió egy bunda, amit idétlen csajok mutogatnak. A kisunokám azt kérdezte a minap: "Nappapa, mi az, hogy hülyekurva?" Tudod, nem szokásom, hogy szavamat felejtem, ezért a képernyőre mutattam, ott pózolt egy halálra hidrogénezett, kenderhajú nőstény, lenőtt választékkal, egy irtó drága bundában, műmosollyal, hát rámutattam: ez az! Lütyőke kíváncsisága le volt tudva.
- Lütyőke?
- Luszinak nevezték a nemnormális szülei, mikor annyi szép magyar név van! Mi az, hogy Luszi? Talán még ipszilont is képzeltek a végére? Nekem mindig a Szuszi kutyám jut eszembe, hát milyen név ez egy gyönyörű kislánynak? Akkor már legyen inkább Lütyőke. Legalább nem kutyanév.
- Nem tetszik attól félni, hogy Lütyőke minden szőke és bundás nőt le fog kurvázni?
- Ajvé, drágám, az anyját én neveltem, tudja, hogy utálom a szőrmebundát meg a hidrogénezett hajúakat, majd vigyázni fog. Ha meg nem, akkor megtanulja. Én csak utat mutattam...

2012. január 5.

Nem sok elvárásom van az újévvel kapcsolatban. Józsi bácsi azt mondja:

- Ha most kiszállunk az Unióból, megnézhetjük magunkat! Ne gondold, hogy a te nyugdíjad már be van gránitba betonozva, ugyan, kérem! Elvehetik. Akármit elvehetnek.

- Ne tessék ilyeneket mondani, ez a kormány felelős, tudja, mit csinál, és még ebben az évben el fogunk rugaszkodni, majd meglátja.

Én tényleg csak azt szeretném, ha az egy hét múlva megérkező nyugdíjam ugyanannyit érne, mint egy hónappal ezelőtt. A cégem a decemberi béremet megint nem fizette ki, és még értesítést sem kaptam róla, hogy szándékukban áll-e. Lám, itt a kollektív bizonytalanság. Sokfelől hallom, hogy a dolgozók inkább félholtan is munkába mennek, de akinek fizetnie kéne ezért, az halaszt, kivár, ki tudja, mit. Igaz, én cigarettázom, ott egye meg a fene, és az is igaz, ha abbahagynám, sokat spórolhatnék. Viszont mi van azokkal, akiknek már nincs miről lemondani?

Találkoztam egyik notórius hajléktalanommal a Tesco mentén, ott állt egy Fedél nélküli újsággal a kezében, amit kinyitva tartott, voltak benne pénzek. Természetesen én is dobtam bele egy kétszázast. Ez még szilveszter előtt volt. Azt mondta, drukkoljak neki, mert januárban megműtik (itt hadd gratuláljak az egészségügynek, hogy törődnek vele, tényleg!), mert nyelőcső-szűkülete van. Húsz kilót fogyott, nem tudta, miért nem tud lenyelni egy falatot, csak vízzel öblítve. Örülök neki, hogy legalább pár napot meleg, tiszta helyen fog tölteni. Aztán ha visszakerül az utcára és normálisan tud majd nyelni, jön a kérdés: de mit?

Hogy telt a szilveszterem? Minek akarod tudni? Na jó, megittam egy üveg pezsgőt, aztán ölelgettem, nyugtatgattam a kutyát, mert pánikrohamokat kapott a durranásoktól. Lógott a nyelve, nyáladzott, egész testében reszketett. Beadtam neki egy Xanaxot, de az sem segített. Maximum annyiban, hogy reggel tovább aludt. Én is ágyba dőltem tíz után.