háttér

Az ég megint dörög, mint az elmúlt hét szinte minden napján. Kutyám felemeli a fejét, egy méterrel közelebb költözik a lábamhoz, de ez minden. Ha még egy hétig tart ez az időjárás, egészen belejön az elviselésébe.

Egy reklámon felbőszülve gyűjtöttem pár hosszú nevet. Például: Karl-Theodor Maria Nikolaus Johann Jacob Philipp Franz Joseph Sylvester Freiherr von und zu Guttenberg - ő a jelenlegi német gazdasági miniszter.

Billy Joe Bob John Smith Junior - ez csak egy névgyűjtést imádó amerikai ember neve.
Maria Teresa García Ramírez de Arroyo - azt hittem, a spanyol nevek a leghosszabbak.

A reklám, amelynek hat nevétől ideges lettem: Vanish Oxy Action Intelligent Cristal White... és még ember se kell hozzá. Aki nekem ezek után azt mondja, hogy a reklám legyen egyszerű, közérthető, azonnal megjegyezhető, az rossz iskolába járt.
Sajnálom az idióta reklámmegrendelőket, akik elhiszik, hogy egy hatnevű termék majd jól befúrja magát a tudatomba.

Az illatos, csendes alkonyban összefutottam Jozefinnel (Napoleonhoz semmi köze), aki ijedten karjába kapta kicsi kutyáját, amikor minket meglátott. Fél órás beszélgetés lett a találkozásból. A kiskutyát tíz évvel ezelőtt egy benzinkútnál rakták ki a gazdái, aztán elhúztak. Egy darabig le-fel futkosott a jószág, végül megállt Jozefin előtt, és úgy nézett rá, mint aki kéri, vigyél haza. Hazavitte. Sosem bánta meg. Szeretem az ilyen történeteket. Sok mást is mesélt, mintha ismerne, és én örömmel hallgattam, mintha ismerni akarnám. Stefan Zweig már elmagyarázta, mit ért csillagórák alatt, nos, nem szaporítom a szót: nekem az ilyenek a csillagórák. S ehhez járul még az illatos, csendes nyári este, ki kívánhatna többet egyszerre?

A 27-es a szerencseszámom. Kineveztem még 18 éves koromban. Csak ma jutott eszembe, hogy egyrészt tegnap pont 27-ike volt, Walter 27 éves volt, mikor Dani született, aki - mármint Dani - most 27 éves, ennélfogva apja kétszer 27, szóval 54. Ez a konstelláció soha többé nem fordulhat elő...

Nem tudom, mi ütött belém, nosztalgiáztam ma. Talán napfolt-tevékenység az oka? Nem szoktam.
Azon a kazettán, amit Walter a bratislavai nagy találkozásunkkor tett a kocsi magnójába, és hallgattuk szinte éjjel-nappal, volt két feledhetetlen dal, egyik a Daniel című Elton Johntól. Emiatt választottam fiamnak ezt a nevet.
http://www.youtube.com/watch?v=2ayolhaLMUI

A 70-es évek végén készült a felvétel, hisz a kazettát 82 elején hallgattuk. Elton azóta sokszor elénekelte másképp, évtizedek stílusváltását beleötvözve, elfeledve régi, szerény, romantikus valóját, ezért számomra ez a régi az igazi akkor is, ha a minősége csapnivaló. Aki a fenti szájton meghallgatja a modernebb előadást is, semmit nem fog tudni arról, ami a régi volt, amit én éreztem, amikor azt hallgattam. Elton a hangját és az odaadását is rég elvesztette. Engem meg végképp.

Aztán ott van a másik, a Maybe there's a world where we don't have to run, Maybe there's a time we'll call our own... A varázslatról szól, egy olyan világról, ami a miénk. Ezt is együtt hallgattuk, és Walter zongorán is sokszor eljátszotta, néha azt hittem, nekem.
http://www.youtube.com/watch?v=KynwpcpDOqw
Csillagórák voltak. Fogtuk egymás kezét, az akkor még királyi kényelemmel - talán ma is? - ellátott Ciroenben gurultunk Csehszlovákia sötét hegyi útjain egy elképzelt fogadó felé, ahol majd összehozzuk Dánielt. Így is lett. Hogy feledhetném el? Hittünk a jövőben, egymásban, és főleg a boldogságban.

Mindezek után rátaláltam Walter nem túl régi riportjára: végre megint műrepülőgépet épített, amihez tényleg ért, erről nyilatkozott.
http://www.blinkx.com/video/walter-extra-talks-about-the-new-330sc/1nLgRbcTl6XlewbH2l3_iA

Itt sajnos rá kell kattintani a "Walter Extra talks about the..." képre, különben sok mást is végig kell nézned.

Nem tudom, mi van ma velem. Egész nap rá gondoltam, a szerelmünkre, a szép dolgokra. Amikből igen kevés volt, de fontos. Hiszen Danit ennek köszönhetem. A jelen fényében mondva: ha újra tehetném, ugyanígy tenném. Kerül, amibe kerül. Sokba került, mégsem bánom. Azt pedig váltig nem tudom megmondani, miért jött rám ez a szuttyogós emlékezés, de jól esett.

Lecsapott ránk az égzengés, özönvíz. Maci kutyám - úgy látszik - másképp viseli ezt, mint Csumi hajdan, akit nem igazán érdekelt, ha dörög és villámlik. Maci megint bevackolta magát a számítógép-asztal alá, de ott sem volt biztonságban, ide-oda baktatott kétségbeesve, hol találhat egy megfelelő zugot. Hiába öleltem magamhoz, sugdostam a fülébe, csak annál jobban reszketett, igazi pánikban volt. Tőlem is menekült, aztán persze visszajött, mert nem volt hová. Minden porcikájában remegett. A klotyóba ő türemlett be elsőnek, alig tudtam megmagyarázni neki, hogy itt most nekem van dolgom, miután kihajtottam, visszanyomult és rátelepedett a lábamra, hogy mozdulni se tudtam. Nagyon sajnáltam. Képtelenség volt megnyugtatni.

A vihar elvonult, de a kajájához azóta sem nyúl. Pedig puhára főzött bordacsontok és húsleves a mai menü.

Azon tűnődöm, hol vannak a szúnyogok az idén. Tavaly már februárban megcsíptek az ágyamban, most meg semmi. Még a vadászház környékén - ami erdőkkel, mezőkkel szegélyezett - sem találkoztam egyetlen vérszívóval sem. Mit jelenthet ez? Csak a szokásos 7-évenkénti antiinváziót, vagy valami szörnyűség készül, ami elől már ezek a dögök is elmenekültek? Csak mi várunk gyanútlanul, míg lesújt ránk a végzet?

Káröröm. Vajon tényleg rosszak-e az emberek, és örülnek mások kínjának, vagy csupán azt érzik, amit én, mikor vízzel elárasztott utcákat mutat a tévé: de jó, hogy nem velem történik? Ez is egyfajta öröm, szégyellem is, de nem annak szól, hogy más szenved. Annak, hogy én nem.

Hej, most tudtam meg a TV2 híreiből, hogy a Duna Ausztriában ered. Életem során igen sok alapvetőnek hitt tény ellenkezőjére fordult már, de azt nem hittem volna, hogy a Duna is átteszi eredetét máshová...

Átvágódott gép a szántásban. Ez volt rémálmaim egyike: Peti gépét így látni, és elképzelni, hová lett a feje.

A jóisten megengedte, hogy megússza. Ha valaki puha földre - szántásra - száll le, szinte biztos, hogy átvágódik. Ez történt itt is. Először azt hiszed, minden technikádat bevetve majd 3 pontra leszállsz, aztán a főfutó elakad a puha földben, és a bukfenc máris kész. Puff. Fejeden a kabintető összes szilánkja, és a föld. Sokat tanultuk, hogy kényszerleszállás előtt mit kell tenni: első az összes heveder alapos meghúzása, aztán gyújtás ki, benzinkapcsoló ki, és ima (ez utóbbi nem volt a szabályzatban). Peti biztos mindezt megtette, mert él. Jóistennek legyen hála! Annyiszor félek miatta, hogy lassan belefáradok. De azért holnap is érte fogok aggódni. Éljen a puha szántás!
Egyik barátom igen illuminált állapotban azt mondta egy bulin: "Olga az én istennőm" - nos, most én azt mondom: Besenyei Peti az én istenem, és szükségem van rá. Muszáj megélnie a nyugdíj-korhatárt. (Nem mintha ez azt jelentené, hogy a repülés veszélye ettől elmúlik, mert a csapat elég sok tagja elmúlt már 50 éves. A műrepülés nem volt soha a nagyon ifjak sportja.)

Játszottam egy live kaszinóban, képzeld, mindegyik dealer orosz. És csaj, és fekete vállpántos ruhát hord, és csinos. Az egyiket pont Olgának hívták. Kérdezte, honnan vagyok, elcsevegtünk azon, hogy ő lettországi, én meg magyar. Ez úgy zajlik, hogy hallom, amit mond, viszont csak a chatvonalon válaszolhatok. Amit ő lát a képernyőjén. Húszpercenként váltják egymást; volt egy Tatjana, egy Darja, egy Olga, csak akkor jöttem zavarba, mikor Alona következett. Nem sokáig tartott zavarom: a 14-et úgy mondta, hogy "fortyín", már tudtam, hogy ő is orosz ajkú lehet. Vajon az angol kaszinók miért vannak tele orosz csajokkal?

Találkoztunk ma egy 16 éves angol szetterrel. Vonszolta magát, lába közé húzott farokkal, leejtett háttal ácsorgott, a szeméből barna folyamok vágtak medret a szomorú arcán. Minden mozdulat fájdalmat okozott neki, látszott az óvatos, ingadozó járásán. Kérdeztem a gazdáját, mikor dönt úgy, hogy elaltatja. Azt felelte, a felesége belehalna. Én azt gondolom, már ma is késő lett volna szenvedésének véget vetni. Meg fogják várni, míg kínok közt magától meghal, csak hogy nekik ne kelljen fájdalmas döntést hozniuk. Ezt nevezem igazi önzésnek. Annak a kutyának már egy önfeledt, haj, dehogy, egy normális, élénk mozdulata sem volt, minden lépése fájt, füle-farka lekonyulva, mérhetetlen szomorúság a testtartásában és a pofáján. Vajon meddig kínozzák még? Én a végsiklásban lévő embernek is megadnám az eutanázia ajándékát, pedig azt nem szabad.

Besenyeinek ezt írtam a születésnapjára 8-án: SZÜLETÉSNAP-- SEJ--IHAJ
MÉG HÚSZ ÉVIG MEG NE HAJJ! - erre mit hallok, másnap kényszerleszállt, összetört a gépe, de megúszta. A francba, nem kéne ilyen direktnek lennem.

Mit szólnál, ha az átlag 9 centis frizurádból egyszer csak az orrod elé lógna - és csiklandozna - egyetlen 20 centis hajszál? Igen, én is meglepődtem. Próbáltam megőrizni, de egyszer csak, egy hátrasimítás kapcsán éreztem, hogy kitépődött. Megragadtam, górcső alá vettem, és csodát láttam. A közepén egy csomót. Tényleg! Valahogy összecsomózódott két rövid hajszál, és erre meg is esküszöm. Csak arra nem találok magyarázatot, hogy történhetett. Felraktam a szekrény tetejére, hátha valaha bizonyítanom kell az igazamat.

Aztán mivel se infarktust nem kaptam, se tájfun nem csapott le a 11. kerületre, végképp nem értem Maci tegnapi rejtőzködő viselkedését. Ami többé nem jött elő. A képen láthatod a pandamackót idéző nyelvfoltjait.

Nem tudom, mi ez (s nem folytathatom Radnótival, hogy "de jó nagyon, fájása édes, hadd fájjon, hagyom"), mert nagyon furcsa.

Maci bebújt a lakás legszűkebb helyére, ahol megfordulni sem lehet: a számítógép-asztalom alá. Még sosem tett ilyet. Ha szuka volna, azt hinném, fészket készül rakni az utódainak. Forgolódik, keresgél, védett zugra vágyik. A konyhában, míg a répát szeltem, fejét a lábamnak nyomva ült. Nem úgy, mint máskor, hevert kissé odébb, megelégedve azzal, hogy a légterünk közös.
Három óra felé kezdődött ez a furcsa viselkedés, azzal, hogy kétszer is mellém telepedett a kanapéra (persze rögtön átkapcsolt egy tévécsatornát és beindította a mediaboxon a felvételt, továbbá felhívott valakit telefonon - mindhárom kütyüre sikerült rátenyerelnie, melyeket pont azért merek otthagyni, mert nem volt rájuk veszélyes). Le kell szögeznem, még parancsszóval sem tudom általában rávenni, hogy felüljön mellém. Mindig ellenáll simogatási kényszerből és tutujgatási vágyból eredő ilyetén kérésemnek, és csak leül elém háttal a szőnyegre, nagylelkűen betekintést engedve a sörényébe, megvakarhatom, azt hagyja (amikor a fejét oldalt mellém ejti, végem van, elérzékenyülök - ez olyan, mint mikor a szerelmes alélva kedvese vállára ejti a fejét).

De most valami furcsáról van szó: veszélyt érez. Egy órája el sem mozdul mellőlem, szó szerint centiméterekre sem. Valamely testrészének hozzám kell érnie állandóan. Ha kimegyek, követ. Ha bejövök, azonnal a lábamra telepszik. A klotyón egész testével "véd", nehogy ki tudjak menni. Talán mondanom sem kell, most is úgy hever a székem mellett, hogy lábfejemen érzem a szőre simogatását. Ahogy a füle rándul, csiklandoz.

Nagy dolog készül, úgy érzem. Illetve ő úgy érzi. Vagy tájfun közeleg, vagy földrengés, vagy én halok meg pár órán belül, csak ő tudhatja, melyik. Én nem érzem a véget, de a meteor csúnya időket jósol. Délben horgas cirrusokat és cirrocumulusokat láttam az égen, ezek biztos hidegfrontot és esőt jelentenek. Talán holnapra. A viharhoz viszont cumulonimbusok is kellenének: ezeknek nyoma sincs. Odakint béke, kék ég, fehér, oszló felhők, és kész. Kutya arca most is a lábfejemen nyugszik.

Vajon miféle végzet felé megyünk? Azért csak felveszek egy ruhát (eddig mellőztem az öltözéket), hátha a mentő visz el, mégse legyek méltatlan helyzetben.

Mari barátnőm találkozott Danival a buszon. Utóbbi arról áradozott, sosem hitte volna, hogy egy kutyát ennyire lehet szeretni. És felelősnek lenni érte. És milyen gyönyörű. Mindig másoktól tudom meg a fontos érzéseit... Te is így vagy ezzel, anya?

Hajnalban a fejem fölött lebegve ordított egy pacsirta - hidd el, ismerem a jószágot -, közben rámdőlt a tömény hársfaillat. A nyitott ablakban alszom, nyújtózkodtam, ki-be takaróztam, húztam az időt, hogy sokáig tartson ez az élvezet. Jó kezdet!
Maci tegnapelőtt volt 10 hónapos, elhatároztam, hogy csinálok róla valami ütős fotót, de mivel szombaton buliban voltam, igen konyult állapotban leledztem vasárnapra.

Ócsán, a vadászházban ünnepeltük barátnőm 25. házassági évfordulóját. Maga a házasság ünneplése a hatvani vadászházban volt a mondott idővel ezelőtt, ahol szintén ott voltam. Ezért nem hagyhattam ki. A férj vadász, így a helyszín adott volt. Jó buli volt. Sajnos annyi baccardi-tonik koktélt kevertem magamnak, hogy elérkezett a filmszakadás. Ilyenkor nem tántorgok, semmi gáz, csak később mesélik el, hogy mit tettem. Állítólag tíz felé sírni kezdtem, hogy nem bírom tovább, haza akarok menni. Egynél több ember nem hazudhat, biztos így volt. Semmi emlékem róla. Az biztos, hogy hazahoztak, az útra sem emlékszem, csak arra, hogy itthon kiszálltam a kocsiból, egyenes léptekkel feljöttem, és a kutya nagyon boldog volt. Ági azt is elmesélte, hogy a fejébe sírtam, milyen egyedül vagyok. Ez tényleg megrémít. Mivel józanul tökéletesen boldognak érzem magam egyedül. Sőt. A gondolatra is kiráz a hideg, hogy valakit eltűrjek és toleráljak magam mellett. Meg se fordul a fejemben - ismétlem, józanul -, hogy bárki hiányozna az életemből. Lehet, hogy skizofrén leszek? Ha iszom, átváltozom egy szuttyogó vénlánnyá? Haj. Rémítő.

Valamiért azon gondolkodtam ma, vajon van-e olyan az életemben, akinek nem tudok megbocsátani. Sőt, megátkoznám. Kettő ilyen férfit találtam. Fekete ruhában voltak, mint baljós hollók. Halott anyámat öltöztették át a halottas ágyán. Amíg 8 éves fiamat átvittem a szomszédba, hogy ne legyen jelen, kirámolták a szekrényből a családi ékszert. Amit anyám - szinte természetesen - az ágynemű közé dugott el egy dobozba. Én is ott kerestem volna. Azt a két sunyi tekintetű halottszállítót így 18 év távlatából is bűnösnek tartom, és nem bocsátok meg. Remélem, már meghaltak, és nem volt szép az utolsó percük. Ilyet még sose mondtam, mert tudom, hogy az átok visszaszáll, de akkor is.

Hadd puffogjak kicsit más miatt is: a Zone Club csatornán szeretem nézni a Place in the Sun c. műsort, asszem, Napfényes otthonoknak fordítják. A szinkroncsaj képtelen bizonyos dolgokat rendesen kimondani, mondjuk a ciprusi Pafost Patosnak ejti (a t meg az f tényleg hasonlít), Larnacát Larnokának, és vannak számosan olyan francia települések, amik nevét képtelen rendesen kiejteni. Legutóbb Törökországban "árult" 33 ezer "líráért" házakat. Az írott szövegben az ár mellett ez szerepelt: L, azaz font (sajnos, a valódi, vonallal áthúzott L-betűt nem tudom produkálni, de biztos tudod, miről beszélek). Az ingatlanos száján is kijött állandóan a szó: "pound". A magyar hangja mégis folyton lírát emlegetett. A török líra nagyjából háromszor gyengébb a fontnál, már ezért is röhejes az egész. Miért, hogy én ilyeneken fel tudom húzni magam? Mert elképzelem, hogy a szinkronért pénzt kapó nőszemély elé odaraknak egy papírt, amiről mondja a dumáját, de nem tudja a font jelét a líráétól megkülönböztetni, és helységneveket rendesen kimondani, de mégis megkapja a lóvét. És nekem aztán ezt kell hallgatnom. Ilyenkor mindig biztosnak látom a színvonal pusztulását minden médiában.

Reggel beszállt mellém egy szálfatermetű boszorkány kék-fehér virágos ruhában, és így szólt:
- Remélem, csak ez az egy kutyája van.
- Igen.
- Jó sokba kerülhet egy ilyen kutya. Ukrajnában sok az árva gyerek. Akiket elszakítottak a családjuktól. Egy árva gyerek se kerülhet többe.
Leértünk, mire szavamat megtaláltam volna. Ha megtaláltam volna, ezt kéreztem volna:
- Van gyereke? Ha van, tényleg annyiba került felnevelni, mint egy kutyát?
Második lehetséges válasz, amit szintén nem volt érkezésem megadni:
- Indulok Ukrajnába örökbefogadni, vigyázna addig a kutyámra?

Ajj, de nem szívlelem ezt a nőszemélyt, miután láttam, melyik kertkapun megy be, rájöttem, ő az, aki spontán viccekkel szegődik erőszakosan mellém, ahányszor véletlenül arra járok, és ő is arra jár. Tiszta szerencse, hogy a megdöbbenés - az emberi ostobaság miatt - mindig elveszi a szavamat, így nem bonyolódom olyan vitába, aminek semmi értelme. Közben ez a szálfatermetű boszorkány peckesen jár, és tökéletesen biztos mindenben, amit mond. Még a vicceiben is. Irigylem.

Még mindig szívesen hallgatom a kis Alex Rybak világgyőztes számát az Eurovizióról:

annyi életörömöt sugároz, olyan fülbemászó, olyan szép, dinamikus és fiatal az egész színpad, hogy nem tudom megállni a heti nézését.

Elmúlt a Forma-1 hétvége. Nekem ez azt jelentette, hogy reggelire (délben kelők számára) virsli, kifli, tea (persze tálcán, szalvétával, friss péksüteménnyel). Délben (azaz délután 4 felé) paprikás krumpli. Ezúttal valahogy nagyon finomra sikerült, a virsli főzőlevével öntöttem fel, alá még szalonnát is pirítottam, és tettem bele paprikát, paradicsomot - nem sokat, mert piszok drága. Estére kelve szendvicsek, amiket a kedvelt főtt tojás-hagyma-mustár-petrezselyem-vaj plusz fűszerek darálékkal jól megkent formában tálaltam, persze zöldekkel, meg sonkával, sajtocskákkal. Nem volt panasz.

Elítélhető módon már megint nézem a Kilinkákat kezdettől, tele vagyok nosztalgiával, bevallom. Brinkmann professzor és kedvese, Christa nővér nézik a felvonulást. Oda van írva, hogy Grosser Trachtenumzug. Beletelt több percbe, mire megfejtettem, mit jelent, de nem bírtam feladni. Kábé annyit, hogy népviseletek felvonulása. Ám közben elfogott a honvágy a csodálatos, zöld, ápolt, tiszta német tájak iránt, Köln iránt, és Mutti iránt, aki már 15 éve nem lehet velünk. Mintha a fél szívem elnémetült volna valahol, úgy, hogy észre se vettem, s most csak előjött, mint egy öregkori bántalom.
Odakint mindig rettenthetetlenül, véglegesen - sőt végzetesen - magyarnak éreztem magam, aki soha nem gyökerezne meg idegen földön, most viszont mintha fordulna valamiféle kocka, egyre szarabb itt minden, és egyre szebbnek tűnik mindaz, amitől odakint anno szenvedtem. Szenvedésem miatt sokmindent nyilván nem vettem észre, illetve igen, de nem tudtam értékelni, mert szenvedtem. Nevetséges. Az idő annyi mindent megszépít, hogy csúnya dologra már csak akkor bukkanok, ha a régi naplómat olvasom. Még nevetségesebb, hogy a mai fejemmel talán még azt is képes vagyok szépnek látni, amibe akkor majd belehaltam. Mert tudom, hogy szép voltam, fiatal, a mai fejem pedig nagyon távol áll ettől. Önmagában a szépség és fiatalság is lehet innen nézve boldogító, akkor is, ha akkor nem volt az. Minden csak idő kérdése...
Kölni ágyamban felébredve sokszor kívántam, bár vége lenne a rémálomnak, bár otthon lennék, bár magyar villamosok zakatolnának az ablakom alatt, és a konyhában ne az a fekete slafrokos, szőkített, német öregasszony kávézna, aki már előkészítette az én csészémet is. Most? Bár ott lehetnék, bár ott várna a fekete pongyolás Mutti, s készítené elő a csészémet... Annyira jó lenne...
Ne várj addig, míg a halál elválaszt, és soha semmi nem történhet újra, még ha rossz volt is.

Belenézek a tükörbe: ilyen egy elszánt gyilkos. De mindenre elszánt! Megint lepkék a konyhában. Ha láttál még konyharuhával csapkodó, balettozó őrültet, az én vagyok. Maci el is menekült, mikor egy-két felugrás után rájött, hogy a ruhát nem az ő kedvéért csapkodom, tekintve, hogy hangos káromkodások is elhangoztak. Ő pedig nem szívleli a hangos szót.

Eleddig négy lepkét gyilkoltam meg. Az ötödik bepofátlankodott a szobámba, de őt illetően csak szalagavatós legyezős táncot tudtam előadni, semmi eredménnyel. A legyező egy készenlétben álló tiszta párnahuzat volt. Nem elég hosszú, hogy leverjem.

Macinak elképesztő ivási szokásai vannak. Nem elég, hogy a fele vizét a tál köré locsolja - meg nem mondom, hogy csinálja, csak a tócsákat törlöm -, de a szájából kicsorgó vízzel még az egész előszobát is végigpöttyözi. Jó nagy pöttyökkel. Aztán, mint aki jól dolgozott, elégedetten jön és beletörli a pofáját mindenbe, ami útjába esik.

Voltunk orvosnál a veszettségi oltás miatt. Szinte pánikba esett, mikor a talpas doktor tapogatni próbálta a hasát, meghallgatni a tüdejét. Nem visel el idegen érintést. Nem tudtam megnyugtatni. Az injekcióra viszont oda se hederített. Már az előszobától kiborult, illetve az ott felhalmozódott tengernyi szagtól, ami számára biztos olyan volt, mint egy rémregény. A farkát leejtette, és csak szimatolt, nyugtalankodott, pedig egyedül vártunk. Csak ő tudhatja, milyen tragédiákról, félelmekről, kétségbeesésekről meséltek azok a szagok.

http://www.youtube.com/watch?v=9lp0IWv8QZY

A fenti linken sok érdekeset láthatsz, én a Susan Boyle nevű hölgytől ájultam el, aki nem más, mint egy sima 48 éves háziasszony egy kis angol faluból, és a tehetségkutatón szemétül kezelték, tele előítélettel, cinizmussal, lenéző mosollyal. Aztán énekelni kezdett. És ma ott tart, hogy Obama számára hívták meg énekelni. Világhírű lett pár hónap alatt. Beleborzongtam a hangjába.

Dani észre sem vette, hogy kiloptam a tárcájábl 5 rugót. Kövezz meg, de én nem fogom elmondani.

Maci megint hozzám mászik, de ezenközben fensőbbséges pózokat vesz fel: fölém tornyosul, mint uralkodó. Ezt villámgyorsan letörtem azzal, hogy leparancsoltam, leültettem, lefektettem. Némi borzongással éreztem, hogy készül átvenni a hatalmat. Azt pedig nem engedhetem. Ebben a házban nem történhet meg, hogy egy kutya uralkodjon! Amíg én élek. Ez egy komoly kutya. Oda kell rá figyelni. Tisztán érzem, hogy feszegeti a főnök-beosztott határt, rezegteti a lécet. Hát én ott leszek a léc túloldalán, velem nem fog kukoricázni, az biztos.

- Adj valami pénzt, mert egy vasam sincs - környékeztem meg reggel a fiamat, aki már péntek óta birtokában van a havi fizetésének, miközben én 200 forinttal küszködöm.
- Egy forint készpénz sincs nálam - felelte. Matattam az előszobában a kutya nyaklánca körül, séta előtt, ott hevert a pénztárcája is. Mint igazi zsebes, egy pillanat alatt kivarázsoltam belőle egy ötezrest, és volt ott még kettő. Zsebrevágtam, s mint aki jól végezte dolgát, indultam Macival. Majd ha szóvá teszi, hogy eltüntettem a pénzét, azt kell felelnem: ami nem volt, nem is tűnhetett el. Vagy? Igazából azt szeretné, ha a havi 30 ezret megspórolhatná rajtam, hogy autóba ölje. Remélem, nem helyteleníted, ha a hajam égnek áll a gondolattól, hogy kettőnket és a lakást a nyugdíjamból tartsam el?!

Maci egy felugrás okán úgy belekarmolt a hasamba, hogy reflexből kapott egy igencsak pofont. Tényleg fájt. Azóta már kétszer felmászott hozzám a kanapéra, amit eddig kicsikarni se tudtam, csak jutalomfalatokkal. És hagyta magát masszírozni. Sőt, elvárta. Hogy van ez? Most lettem igazán főnök? Még mindig úgy "bújik hozzám", hogy háttal leül a lábam elé, és talán elvárja, persze mindig meg is kapja, a simogatást. Ma többször kellette így magát. Amikor pedig kis pofáját oldalvást ráfekteti a kanapéra, igazán elérzékenyülök, és ölelgetni kezdem. Szerintem pont ezért csinálja.

Még mindig ráindul a kis, hátizsákos fiúcskákra. Nagy fülhegyezés, figyelés, ha nem lenne póráz, szerintem rohanás is volna. Lehet, hogy annyira egygazdás ez a dög, hogy a kiindulást sosem fogja elfelejteni?? Pedig nagyon igyekszünk.

You can't always get what you want - énekli Mick Jagger, akit az igazi énekhang világ életében elkerült, mint ahogy a szexi külső is, mégis szorul ebbe a dalba (is) annyi szuggesztió, hogy oda kell rá figyelnem. A fene jobban tudja, mit miért lát-hall az ember vonzónak. Pedig ha részeire szeded, ki kell jelentened, hogy szinte semmi érték nincs benne. Mégis hat.

Csehszlovákiában voltuk sítáborozni az ejtőernyős és műrepülő kerettel. Az ejtőernyősök mindig is kisebbségben érezték magukat a repülőkkel szemben, talán ezért, talán másért mindig féktelenebbül viselkedtek. Értsd ezen a notórius berúgást és szélsőséges viselkedést, úgymint ordítozást, tombolást satöbbi. Az egyik szőke ejtőernyős srác (szégyellem, hogy a nevére sem emlékszem) igen szorosan táncolt velem valami magnó zenéjére - megjegyzem, a szorosság eléggé ellenemre volt, amit próbáltam is kiküszöbölni -, amikor berobbant a csaja, és szerencsére nem engem vert meg, hanem a szőke fiút. Ilyenek tudtak történni.

Aztán a recepción telefonáltam kábé 60 koronáért, amire az ott szolgáló leányzó a neonszínű, magassarkú papucsomra mutatva egyértelművé tette, hogy ha odaadom neki, ő fizeti a telefont. Levettem, odaadtam. Így működtek a dolgok a szocialista országok viszonylatában. (Akkor már, a késői Kádár-korban sok olyan luxuscikk bejutott hozzánk, ami a csehekhez nem.) És még jól is jártam, mert a papucs nem ért annyit, tudtam, hogy jövő héten vehetek egy ugyanolyant otthon, de nem is volt kényelmes, nem vettem.

Mályi-tó... Nyíregyházán edzőtáborozott a műrepülő válogatott, amikor a borzasztó meleg okán elautóztunk a Mályi-tóra. Aki még nem töltött számtalan napot és hétvégét kopár, árnyéktalan, forró reptéren, az el sem tudja képzelni, micsoda ajándék egy darab VÍZ! Ami langyos, simogató és főleg nedves. Úgy dőzsöltünk benne, hogy abba sem akartuk hagyni. Eveztem egy csónakban lassan, kényelmesen, Andris pedig belekapaszkodva lebegett a vízen, és vagy hatszor elmondta, milyen csodálatos ez. Az volt. A tavat talán soha nem látom többé, mint ahogy őt sem, mert meghalt. Marad a pillanat, ami mint egy gyorsfelvétel, beleszilárdult a retinámba. A csoda érzésével együtt.

Maci beledörgölődzött valami bolyhos pajzstetűvel fertőzött bokorba, aminél fogva fél oldala tele lett hópihe-szerű képződményekkel, amik viszont eszelős ragaszkodást mutattak a szőre iránt. Egyenként, sokszor szőrrel együtt kellett kigyomlálnom belőle eme "hópihéket". A fenébe! Még szerencse, hogy egy szót sem szól, amikor kitépem egy csokor szőrét. Nem mintha akarnám, de így alakul. Amúgy zabál, mintha bepótolni akarna valamit, például azt a pár napot, amikor alig evett. Zabál, hála az égnek.

Nem elég, hogy a bankban kötelező a fekete nadrág, cipő, fehér ing plusz nyakkendő viselete, még azt is elkövetik, hogy ma például 10-re fog hazaértni, viszont reggel 8-ra kell bemennie. A nemzet csótánya hangosan énekelné: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás! Alig lesz nyolc óra alvásra ideje. Hogy lehet ilyet tenni a demokrácia - és a Munka Örvénykönyve - égisze alatt?? A tökéletes kiszolgáltatottságot látom mindebben. Háboroghat, de akkor kirúgják. Nyelnie kell, ha nem akar utcára kerülni. És fizetnie is kell, jó sokat, ha meg akar felelni. Teszi. Csoda, hogy nem boldog?

Amikor készítettem a képet, nem vettem észre, milyen Dani arca. Tele lemondással, szinte reménytelenséggel. Egy olyan pillanat, amit nem észleltem, csak miután megörökítettem. Nem boldog. Ettől a szívem összeszorul. Tudván, hogy semmit sem tehetek az érdekében. Úgy kell dolgoznia, teljesítene, ahogy az én szocializmus emlőin nevelekedett fajtámnak sosem kellett. Ha én elvesztettem a kedvemet valahol, kiléptem, és mentem máshová. Mindig volt hová. De most?

Na mit gondolsz, hogy hívják a cigány Guszti gyerekét? Romeo Angelo. Kinetikus design.

Láttam ma filmet elfeledett orosz bunkerokról itt, hazánkban. Még a végén kuriózum lesz, hogy a 94-es műrepülő világbajnokságon a csapattal egy orosz repülőgép-silóban táboroztunk a debreceni volt szovjet reptéren. Ahol azelőtt vadászgépeket tároltak. Tudod, olyan domború hátú, fűvel borított, belül meg csupa beton alagútban. Azon a nyáron eszelős meleg volt, ráadásul szinte csak a betonon éltünk, legalább 40 fok volt az általában elviselni való. Mégis, a görögdinnye, amit a bunker egyik sötét benyílójában helyeztem el, délutánra olyan hűs lett, mintha energiát fordítottunk volna a hűtésére. A rambótőrömmel vágtuk fel, és ujjaink közt csurgatva zabáltuk meg a kiszáradástól egy percre, több gyötrő gyakorlórepülés után. Ha van az embernek emlékezetes, sőt örök emlékül szolgáló görögdinnyéje, akkor nekem ez az volt.

Voltam ma egy árubemutatón, matrac, gyapjútakaró, párna. Feküdtem a matracon, ami úgy alátámasztotta a derekamat, mint egy igazán jó, ergonomikus szék például, betakartak a vastag, színgyapjú takaróval, és bár nyár van, nem lett melegem. Csak békesség és abszolút komfortérzet szállt meg. Mintha elfújták volna minden rossz érzésemet. Szinte fel sem akartam kelni. A matracot, a takarót utálják az atkák, ami nem mondható el a sok éve használt habszivacsomról. Lehet, hogy azért tüsszögök reggelenként, mert bár soha nem voltam allergiás (annak ellenére, hogy allergén növények közt bóklásztam egész gyerekkoromban), végül mégis kikezdenek az atkák? Azt tudom biztosan, hogy ha két fillérnél valaha több pénzem lesz, nem hagyom ki ezt a matracot és főleg nem a gyapjútakarót. Beléjük szerettem.

Egész nap aggódtam Maci miatt, a reggeli egy marék tápszert semmi idő múlva egyben kihányta. Nem játszott egyáltalán. Délután odaadtam neki a töpörtyűt, ami a csirkéről levágott hájak kisütése után megmaradt, elropogtatta. Később három marék tápszert is kapott tejjel leöntve. Legnagyobb meglepetésemre eltüntetett mindent. Utána még iszonyatkodott is kicsit itt nekem. Lehet, hogy mégse lesz dráma? Hogy csak a meleg, vagy valami apró anyagcsere-zavar okozta étvágytalanság történt? Megkönnyebbülés máris az, hogy végre rendesen evett.
Macinak mintha nem lenne fájdalomküszöbe. Már harmadszor tépünk ki a farkából egész csokor szőrt, és még egyszer se szólalt fel. Vagy Dani gurul rá a székével, vagy én lépek óvatlanul, vagy mindkettő. Tekintve, hogy alapvetően mindig láb/szék alatt van.

Gomb Jani megnyerte Monacót, neki drukkoltam. Olyan karikás volt a szeme, elnyűtt az arca a végén, mint egy öregembernek. Elképesztő megterhelés lehet órákat száguldozni falak között, nyomodban lihegőkkel. Esküszöm, ennél még a műrepülés is könnyebb lehet. Bár a terhelés nagyobb, legalább falak nincsenek, amik visszaütnek. Minden elismerésem a forma-1 pilótáké. És már nem is bánt, hogy őket is pilótáknak nevezik.

A csodák folytatódnak. Hetekkel ezelőtt mókoltak valamit a pincében a melegvíz-vezeték körül. Ezek után hetek óta nagyjából 30 liter vizet kellett kifolyatni - persze a maximális melegre állított csapok mellett, aminek a díja, ugye, nem ugyanaz, mintha a hidegcsapot folyatnád -, mire langyosodni kezdett egyáltalán. És tegnap mit is vettem észre? 10 másodpercen belül folyt a forróvíz. Megint egy csoda! És még nincs is vége. Volt a sarkon egy baromfibolt, amelynek a pénztárosába szerelmes volt az a cigányfiú, aki kutyája megölte a kutyámat. Ennélfogva az a kutya is rendszeresen ott dekkolt. Ahol tulajdonképpen egy kisebb üzletközpont alakult ki, mióta a Tesco és az a német nevű nagy illatszerbolt, plusz egy unicredit bank is megnyitott. A hideg rázott a gondolatra, hogy arrafele sétáljak, nem is mentem. Miután azonban többször jártam a sarkon egyedül, és hetekig azt láttam, hogy a baromfibolt üres, mert leltározik, rájöttem: csődbe ment. Nincs pénztáros, nincs cigány, nincs kutya. Halált megvető bátorsággal már legalább hatszor jártam a bolt melletti Tescóban, és nem történt semmi. Hát nem csoda ez is?

Aggaszt, hogy Maci nem eszik. Jobban mondva a drága tápot nem. Pedig leöntöm húslevessel, teszek hozzá főtt csirkét, mégse. Úgy választottam ki ezt a tápot, hogy hatféle mintát etettem vele, ezt szerette legjobban. Mióta megvan a 11 kilós zsák, azóta alig fogad el belőle falatokat. Ha letérdelek a tálja mellé, és a kezemből etetem, akkor talán. Na de annyit nem tudok térdelni, amennyi falat van a tálban.

Daniéknál új az igazgató. Kitalálta, hogy mindenkinek fehér ing, fekete gatya, cipő kötelező. Agyrém! Olyan helyiségben dolgozik, ahol csak telefonos ügyintézők vannak, akik sosem találkoznak ügyféllel. Eddig lazán járt, amiben akart, úgyse látja senki. Te érted ezt? Egy vagyont kell most költenie ruhára, mert se fehér inge, se fekete gatyája nincs, a két ócska fekete cipőjét meg tegnap dobtam ki. Nem bírom megérteni az ilyen plicy-kat. Természetesen ruhapénz csak közalkalmazottaknak jár, egy bankos boldoguljon a zsebéből. A csodák mellett ily módon vannak negatívumok is.
Hálistennek holnap megint Forma-1, monacói futam. Még mindig Gomb Janinak drukkolok (így hívják a srácok Jenson Buttont). Amely srácok ma hajnalban - már világosodott - mámorosan hazatérvén hirtelen halat sütöttek a rizshez, amit főztem. Persze a hal is elő volt készítve. Hatalmas mennyiségű olajban - amit dobhatok ki a halszag miatt -, mindent összefröcskölve, de megsütötték, megették, és boldogan aludtak ma 13 óra 20 percig, amikor már karnyújtásnyira volt a Forma-1 időmérő edzése. Mondanom sem kell, hogy eme esemény kapcsán nem volt szükségük ébresztésre. Addigra már megfőztem a virslit, prezentáltam a friss kifliket, keménytojást, teát, tálcán kapták az ellátmányt igen nagy megelégedésükre. Mire a start megkezdődött, már mosogathattam is. Tökjó volt.

Csodák történnek. Egyik volt három napja az elfeledett tarhonya. Két órával azután, hogy feltettem főni, véletlenül mentem ki, és miközben a hamutartót ürítettem a szemetesbe, jobb fülemmel furcsa szöszmötölő hangot hallottam. A főzőlap felől. Akkor jöttem rá, hogy a tarhonyát usque másfél órával azelőtt le kellett volna onnan vennem. Mert ő még mindig hangokat adott. Levettem. Kiderült, hogy egy csodálatos, barnára sült, vastag réteg keletkezett a lábas alján, amit a legnagyobb élvezettel faltam fel, miközben a fölötte lévő tarhonya pontosan olyan lett, mintha csak 20 percig főztem volna. Kifogástalan! Nem ragadt össze, nem puhult el, maga volt a tökély. Amilyennek lennie kell. Hát nem csoda ez 2 óra főzés után?

Másik csoda. Két napja a mosogató lefolyója feladta. Fél óra, mire lefolyik a víz. Nyomtam bele Cillit banget, masszíroztam szivaccsal, semmi. Próbáltam alul kicsavarni azt a nagy, körtealakú izét, de nem ment. Fogtam egy olyan eszközt, ami leginkább egy irrigátorpumpára hajaz, csak sokkal kisebb. Tudod! Egy gumilabdacs, aminek a végén egy cső van, és lehet vele vizet felszívni, meg kipumpálni. No ennek a vékonyka csövét dugtam a lefolyó 6 lyukába egyenként, és igyekeztem levegő "robbanásszerű" pumpálásával meginditani a forgalmat. A vége az lett, hogy a cső letört, eltűnt a mélyben, a víz meg végképp maradni akart. Fogtam még aztán horgolótűt, amivel sikerült némi elszappanosodott, undorító szőrcsomókat előhúzni, de ezek, mivel már rég oszlásnak indultak, nemigen befolyásolták a csövek áteresztését. Csak simán viszolyogtatóak voltak. A víz továbbra is megrekedt, egy tányér elmosása után fél órát kellett várnom, hogy a víz lefolyjon.

Aztán jött a csoda! A csőrevesztett labdacsot ismét bevetve ezúttal feltöltöttem vízzel (nemigen fért bele több egy decinél), és összes izomerőmmel hatalmas nyomást kifejte lövelltem a tartalmát a lefolyó egyik lyukába (megjegyzem, víz alatt, mert félig volt a mosogató a le nem folyt vízzel). Aztán a másikba, majd a hatodikba. Nem lászott azonnali javulás, de mégis megtörtént a csoda. Mikor a következő tányért muszáj volt elmosogatnom, láttam ám, hogy a víz lefolyik. Mint régen. Heuréka! Az már csak Murphy-re hajaz, hogy délelőtt vettem egy igen drága lefolyótisztítót, hogy majd tőle várom a megoldást.

Nyuszikáim! A lefolyóm lefolyik, a kutyám gyönyörű, a tarhonya isteni lett, mi a frász kéne még?! Tudtok jobbat?

A gyerekeim zseniálisak (Dani+haverok). Kinéztünk egy Twingót a nagyon olcsó kategóriából. Dani ráuszította haverját a hirdetésre, aki a rendszám alapján - mivel biztosítónál dolgozik - fellelte az előző tulajdonost. Aki viszont biztos nem érdekelt abban, hogy bármit elhallgasson az autó előéletéből. Úgy állhatunk oda tehát vevőként, hogy többet tudunk, mint az eladó. A dolog levelezés alatt van, de ki fog világosodni. Én életem végéig boldog lennék egy másik Twingóval. Vagy az egyikkel. Vagy bármelyikkel. Nekem szerelmem ez az autó. Jellemző, hogy fiam kedvéért még erről is képes voltam lemondani minden észérv ellenére. Mármint a hülyeségemre jellemző. Ideje volna már valamihez tényleg ragaszkodnom csak magam miatt. De most ezt fogom tenni. Képes voltam határozottan kijelenteni, hogy Suzukiról szó nem lehet. Csupa fapados élményem van róla. Stílustalan, a szemnek sem kedves, egyszerűen utálom, ha érv nincs is, csak érzés. Nem kell! Így tehát az újabb autóvásárlás elé nézünk, köszönhetően a gazdasági válság ellenére mégis kifizetésre kerülő bónusznak gyermekem javára. Lesz hozzá persze legalább fele hitel is, de autó kell, a fenébe. Alig várom, hogy végre megint elgurulhassak az Auchanba nagyot vásárolni, vagy a Dunához kutyát úsztatni. Huszonöt éves korom óta sosem voltam autó nélkül. Az pedig rohadt régen volt.

Férfiak és az ő ígéreteik...
Első férjem - miután bevallottam, hogy megcsaltam - szentül fogadta, nem lesz következménye, csak mondjam meg, hogy ki volt az. Hosszas győzködés, meg "ne félj, nem teszek semmit" után bevallottam. Első útja az ország másik végébe vezetett, ahol szerelmem élt, hogy jól pofán vágja.
Az igazsághoz hozzátartoziik, hogy férjem éppen hosszas oroszországi kiküldetésből tért haza, ahol egy barisnyát tökéletesen meghódított és magához láncolt. Imígyen senkinek nem volt szemrehányásra oka. Én itthon találtam meg azt, amit ő odakint. Találd ki, ki volt a rossz, a bűnös, a megbocsáthatatlant tevő? Naná, hogy én. Ő a barisnyától még hónapokig heti leveleket kapott, míg én csak lopva telefonáltam messze élő fiúmmal. És mégis én voltam a mindenek felett rossz. Az ő leveleire tojtam, örültem, hogy elfoglalja magát, remélve, hogy legalább békén hagy, de ez nem így működött. Gondolom, ez is egyik alkotóeleme volt annak a hatalmas szobornak, amit úgy írnék le, hogy felnőtt egy szűk átjáróban, ami kettőnk kommunikációját engedte volna, de eltorlaszolta, és örökre megszüntette. Elváltunk. Ideje volt.
A szerelmemmel sosem jöttem össze, bár néha még töltöttünk lopott pásztorórákat a szép emlékek felelevenítése céljából, de az már sosem volt a régi. Aztán ő fogta magát, és meghalt. Sírtam, persze, de már olyan messze volt a vad érzelem akkor, hogy ezt akár udvariasságnak is nevezhetem. Ami nagyon fáj, az a közösen töltött gyönyörű, érzelmektől sziporkázó idő, a vad szerelem, mindent félresöprő egymásra találás, amire immár csak én emlékezhetem, ő nem. Ez fáj: ő nem. Természetesen ő is pilóta volt, azt művelte, amit én, de nem adatott meg neki, hogy pilótahalált haljon. Csak úgy leesett egy létráról. Említett férjem pedig már nyugdíjba ment, és vígan él. Nem mintha baj lenne, sokszor beszélünk, szokott nekem gitározni a telefonba, szereti tudni, mi van velem, én se bánom, ha tudom, mi van vele, szóval béke van. Csak a szerelem halt meg. Ach, és nem is egy. Hisz utána még legalább kétszer voltam halálosan szerelmes. Abból az egyik szintén meghalt. A másik pedig kiábrándított. Na mindegy. Ma ilyen napom van. Ne is törődj velem.

Csak azért nem 16-a van, mert már jól elmúlt éjfél. A lelkesedés tart ébren. Unott és reménytelen kapcsolgatás a távirányítón, aztán "na jó, legyen!" felkiáltással megálltam az m1-en az euroviziós fesztiválnál. És alig egy perc múlva, unalmam azonnal feledve, megláttam Alexander Rybakot, a norvég kissrácot, aki olyat adott elő, hogy azonnal visszatekertem még háromszor. Szerelemről énekelt, arról, hogy semmi sem számít, csak a boldogság. Az életöröm úgy dőlt belőle, mint a hang, és közben mint Menuhin hegedült, néha féltérden... A vérem pezsdült, a mosoly rámragadt, a boldogság elöntött. Ha van spontán élmény, akkor ez az volt. Kiderült, ő a huszadik a 25-ös listában, tehát még 5-öt végignéztem csak azért, hogy viszonyíthassam, és megtudjam, vajon hová helyezi őt Európa szavazóközönsége, mintegy 42 ország. Mert én azonnal, látatlanban győztesnek hirdettem. (Szeretem azt mondani: köznép vagyok, ami nekem bejön, az szinte mindenkinek.) Úgy éreztem, lehetetlen, hogy ne ő nyerjen, akármi is volt az a 19 előtte, amit nem láttam, és az az 5, ami utána jött, és még odafigyelni se tudtam rá.

Na ezért vártam éjfél utánig, míg az összes ország szavazatait begyűjtötték. Úgy izgultam, mint Dani a Forma-1-en. A kis Alex olyan fölényesen győzött, amire még példa sem volt az eurovizió történetében. Úgy örültem, mintha a fiamról lett volna szó. Figyu, ami azonnal a füledbe mászik, ami azonnal megrezgeti a szívedet, amitől elszorul a torkod, az csak jó lehet. Én ezt éreztem. A képernyőről szikrák csaptak az agyamba, és megboldogítottak. És örülök, hogy Európa nagy többsége velem együtt rezgett. Ez felemelő érzés. No, mivel már tényleg 01 óra van, ideje eltenni a lelkesedésemet holnapra. (Vagy mára?)

Boldog estém volt megint, és milyen kevés, és milyen véletlen kellett csak hozzá.

Telkibánya. De nehéz volt megjegyeznem! Mivel a Google Earth-ön megkerestem múltkor, ott elmentődött, így most nem azt írom, hogy Tatabánya, ami először jutott eszembe. Mindegy. A helységnevekkel sosem voltam jóban. Szóval előbbi tán még messzebb van, mint Nyíregyháza, odavitték Maci kutyámat az ifjak. Ott buliznak 3 napig. Ez okból tegnap el kellett bkv-znom innen az Újpest Központig. Macistól. A Keletiig eljutottam viszonylag egyszerűen, csak sajnos nagylépcsős, régi busszal, ami nyikorgott, zörgött - épp a csuklónál ültünk -, ettől Maci reszketett, hozzámbújt, nyugtatgattam egészen a Gellért térig. A Keletinél nem kis kóválygás után megtaláltam a 30-as busz végállomását. Békésen ültünk a farban, mikor lentről két, minek is nevezhetem, végtelenül koszos és lezüllött csatornatöltelék először élcelődni kezdett azon, ahogy Maci lenéz rájuk, egyikük eljátszotta, hogy fél tőle, és elment egy másik ajtóhoz, a másik azt játszotta, hogy bátor, aztán kötekedni kezdett, hogy ilyen kutyát még sétáltatni sem szabad az utcán, nemhogy a buszon. Egy idős hölgy mellettem annyit szólt, hangosan, hogy "ez a kutya talán jobb nevelést kapott, mint maga". Én megköszöntem neki halkan. A rosszarcú egyén még kötekedett pár mondat erejéig, amire a hölgy megint letorkolta, hogy nem kell piszkálódni, ha nincs rá semmi ok. Így végül békében eljutottam Újpestre. Maci végig hozzám simulva ült, fejét a térdemre hajtotta, és nagyon nyugodtan tűrte az idegesítő zajokat, kanyarokat, rázkódásokat. Tökéletesen egyensúlyozott. Mindvégig simogattam, turkáltam a füle körüli csodálatosan puha szőrzetben.
Sikerült Danival és barátjával találkozni végül, bár késtem vagy húsz percet, senki nem haragudott. Maci örömtáncot járt, összevissza tekerte a pórázt Dani lába körül. Ennek annál is inkább örültem, mert megint egész nap búskomorságban hevert, nem is evett, csak ha szinte a szájába nyomkodtam a falatokat. Most már biztos: azért történik ilyesmi, mert Dani az utazótáskájával indul el reggel. Ez a nagy bánat kiváltója szegény kutya számára.

Most tehát van három tökéletesen magányos napom, amikor senkit nem kell kiszolgálnom, és semmivel nem kiell törődnöm. Elképesztő élmény! Nem is tettem ma ki a lábam a lakásból. Holnap már muszáj lesz, mert elfogy a cigarettám.

- Milyen dossziékat akarsz? - kérdi Dani a telefonban már kora délelőtt. Alig ocsúdok fel meglepetésemből, hogy a hetekkel ezelőtt elejtett igényemre még emlékszik.
- Sima, olcsó, pólyás dosszié kellene, úgy 6 darab. - Hallom, ahogy megismétli az eladónak értetlenül, de az pontosan tudja, mit jelent a mondat, amitől gyermekem is megnyugszik. - Még valami kellene? Itt vagyok egy Ápiszban.
- Egy zselés toll, amiből rendesen folyik a tinta. - Ezt is megismétli, ismét azzal a megnyugvással, hogy a számára érthetetlen mondat az eladónak valódi információt jelent. És, képzeld, hétvégére végre lesz hat pólyás dossziém és egy zselés tollam! Mert elsőszülöttem emlékezett rá egy ápiszba lépve, hogy ilyesmiről álmodoztam.

Ach, egy óra múlva megint hívott, elmesélte, Maci vele aludt egy szobában, csak reggel, mikor szokás szerint iszonyatkodni kezdett, engedte ki a kertbe. Mert azon a helyen klassz, nagy kert is van. Maci elvolt, ő meg tudott tovább aludni szépen. Estére megjönnek a haverok, illetve kollégák a bankból, és lesz egy jó nagy berúgás. Macit mindenki szeretni fogja, Dani pedig mindenki ellen védeni fogja, ebben biztos vagyok. Nagyszerű érzés, hogy tudom, családom mindkét tagja boldog, és jó helyen van. Én meg szabad! Gyönyörű nap ez a mai! (Csak ez a szíjártó ne dumálna a képernyőről, na de, istenem, egy gombnyomás, és megszűnnek kellemetlen hangjai. Nehezen tűröm, mikor pelyhes állú nyikhajok bölcselkednek és komolykodnak, nem tehetek róla.)

A Hubble űrtávcső az egyik csodálatos kereskedelmi csatorna szerint a javítás után 10 évig működhet, a másik csodálatos csatorna azt mondja, 2014-ig. Könnyű kiszámítani, hogy a kettő között 50% az eltérés. Mi ez? Tájékozatlanság, slamposság? Mindkettő megbocsáthatatlan. Már ha hírműsorról van szó, ahol a tájékoztatás pontossága elsődleges. Csodálkozol azon, hogy már senkinek nem hiszek?

Megjön Dani, sokkal korábban, mint kéne, megint valami pánikroham-szerű érzés miatt rövidítette meg a műszakját. Durva és türelmetlen. Utasít, hogy mossak, mert 2 nap múlva elutazik. Mosok. Az utolsó póló nem fér fel a fregolira, beviszem a szobájába, ahol szinte mindig lóg valami száradni való. Rámförmed: "Mit akarsz itt?!" Azért én sem vagyok marcipánból, lebaszom a vizes pólót az ágyára, és kiviharzom, teregess magadnak. A konyhában még pityergek némelyest, nem sokat, mert inkább dühös vagyok, mint önsajnáló, aztán becsukom a számlát, miután ráírtam ezt a sérelmet is a többi közé.

Két óra múlva bejön, arca csupa bűnbánat, megölel és sok puszit ad, és bocsánatot kér, hogy nem úgy gondolta. Visszaölelem, és mondom, nem számít, tudtam, hogy nem vagy jól, minden rendben. Ezek jó pillanatok az életemben. Ilyenkor derül ki, milyen jó, hogy nem lamentálok, hanem inkább otthagyom az egész hülye szituációt, hadd főjön meg a leves magától. Általában meg szokott.

Dani éjjel jött haza tegnap, azzal ébresztett, hogy Macinak semmi baja, mit dumálok én. Sétált vele az éjszakában, s azt álíltotta, minden szavára azonnal ugrott, és tette, amit mondott. Némi elemzés után arra jutott, hogy talán az utazótáska okozta a lelkibetegséget, amiből reggel kihúzott pár rongyot. Maci talán arra gondolhatott, megint elhagyja őt napokra. Ezért lehetett szomorú és étvágytalan. Hajlok rá, hogy így igaz, mivel azóta semmi baja.

Éppen a Margitszigeten vannak megint társaságilag, kutyával. Nagyszerűnek tartom. Indulás előtt lefújtam a kutyát virágpermetezővel alaposan, mert ma kemény meleg van. Azóta már biztos megkóstolta a Dunát. Félkilenc, öt órája elvannak. Jobb nem is lehetne. Ez a kutya szőröstül-bőröstül meghódította Dani szívét. Felelősséget érez iránta, foglalkozik vele. Boldogabb nem is lehetnék.

Végre csöngetést hallok, hazajöttek. Jó napjuk volt. Macinak pláne. Az egy krumplipüréből rögvest csináltam kettőt, másodikat Balázsnak, a sült tarjából szintén, a mártást már eleve úgy készítettem, hogy akár ketté is lehet osztani. De aztán beesett Patrik, a harmadik. Gyorsan elő a mélyhűtőből a csirkepörköltet, közben rizst pirítok, felötnöm forró húslével, bele a pörköltöt, párolom. Patrik elmegy. Ilyen az én formám. Adok a rizsnek még 12 percet, aztán majd holnapra jó lesz valakinek. Kárba nem vész semmi: kutyám is van. Arról nem is beszélve, milyen szívesen zabálok én mindenféle maradékot. A rizseshússal sosem volt semmi bajom, sőt.

Maci rosszul volt ma délelőtt. Száraz orr, semmi étvágy. A szárazkajára öntöttem húslevest, jutott még rá porhanyósra főzött csont és húscafatok is, némi répával. Csak ránézett, és elfordult, ez így ment délutánig. Akkor falatonként próbáltam orra alá dugva rávenni, hogy egyen. Végül a felét meg is ette. Danival levelezésben lévén tanakodtunk, mit tegyünk. Ő akarta, hogy vigyem orvoshoz, át is utalt jelentős összeget a teljesen üres számlámra e célból. (Végül is anyagiak hiányában manapság akár el is pusztulhat a szeretett kutyánk, nem?) Az orra megint nedvessé vált, de a szokott játékos kedve nem tért vissza. A szeme fehérje nem sárgult - ami a babesia jele volna -, a vizelete sem pirosodott. Így némileg megnyugodtam, a kivárásra szavaztam. Az elmúlt évben úgyis megszoktam, hogy folyton figyelem a kutyát, folyton aggódom, csak remélni tudom, hogy a vége ezúttal jó lesz.

Most komolyan, te, akinek nincs kutyája-macskája, elképzelni sem tudod, milyen letargiába torkolló aggodalom-rohamokat válthat ki, ha a kutyád betegnek látszik. Ezért mondom. Majdnem olyan, mintha a gyerekkel volna baj. Hisz életem része, szeretetem tárgya, felelősségem irányában állandó és fontos. Talán holnap jobb lesz minden. A mát már nem tudom jobbá tenni, és az okokat megtalálni sem, csak figyelek és sajnálom őt.

Ugye, ön is figyel arra, mit tesz az asztalra? - kérdé Danett-úszó-hercegnő olyan hangon, amiről a cirkuszi kikiáltó hangja, stílusa ugrott be, hogy aszongya: "Itt látható az órrriás kígyó, fejétől a farkáig három méter, farkától a fejéig három méter, összesen hat méter! Tessék, tessék!" Kimondhatatlanul rettenetes, számomra háton szőrfelállító, gyomorból jövő, őszintétlen hangját utánozva felszólaltam a szobában, hogy aszongya: Ugye, ön is figyel arra, mit tesz az asztalra? Danett! Kutyám a rémület apró jeleivel felugrott fektéből, és - esküszöm! - összevont szemöldökkel, aggódva pillantott rám, hogy tényleg megőrültem-e.

A fenti kép Diana hercegőt mutatja, bizony, ezért a képért valamelyik újság 25 ezer dollárt fizetett az aktuális paparazzónak. A hölgy Dodi herceg jachtjának trambulinján ül, igen röviddel a halála előtt. Szerintem költői kép. (Minőségét rontja, hogy a tévéből fotóztam.)
Talán sosem tudok megbarátkozni az elmúlás gondolatával. Ez a kép annyira élő, olyan szép, szinte elmúlhatatlan. Nehéz elfogadni, hogy a test már nem létezik, kukacok ették meg, a fürdőruhát eladták valami árverésen, a gyönyörű, szőke haj pedig még tovább nőtt a koporsóban, de már összekeveredett a mocsokkal, amin át kell menni, mielőtt a következő dimenzióba léphetünk.

Ez itt a 9 nap múlva 9 hónapos Maci kutya. Amikor gyerkőceim kivitték a Margitszigetre, tippeltek, vajon hányszor fogják hallani a mondatot: "De szép ez a kutya!" Tizenkilencnél abbahagyták a számolást.

Én is naponta hallom. Bele vagyok esve, számomra ő a leggyönyörűbb. Ami gondot okoz, az, hogy nagyon domináns. A minap Vica és Avril (anya és fia) szokásos morgásos verekedését adta elő a parkban, Maci pedig komolyan vette, beavatkozott, belecsípett Avril hátsójába. Nem nagyon, de mégis. Védte a nőt. És nyomul minden nőre. Hát...

Azt vizionálom, hogy a nyelve végén egy pandamaci arca látható. Talán sorsszerű, hogy a Maci nevet választottuk neki. Mert ugye véletlenek nincsenek...

Már megint dolgozni kell... igaz, nem irodában, csak úgy itthon, de azért kell. A pénz sosem jön rosszul. Szeretem azt mondani: "nincs időm", ami eddig marhára nem volt igaz.
Gyermekem 4 napra elment Csehországba, újra akarta látni Krumlovot, onnan hívott anyák napja reggelén, hogy megköszöntsön. Azért ez szép. Amikor legutóbb rondán beszélt velem, megígértem, hogy ha virágot hoz e napra, azt kidobom. Hát nem hozott. Jól tette. Úgyis annyi minden illatozik lépten-nyomon manapság, mi szükség volna még egy csokorra a szobában?
Hogy mennyire sajátjának érzi Macit, bizonyítja: szóltam, hogy már nincs semmi kajája, pénzem se, de a sarkon nyílt egy kutyás bolt, ott amerikai bogyókat árulnak 10 kilós zsákokban, 12 ezerért szíveskedjen egyet hazacipelni. És megtette! Csak a kutyának tett szemrehányást imígyen: "Maci, ma jó sokba kerültél!" Még egy gumicsontot is mellékelt. Ilyenre még nem volt példa. Örülök.

A hosszú hétvégén vagy 26 Doktor House-t vettem fel, mivel már csak 2 rész van hátra, gondolhatod, mennyit néztem. Már álmaimban is feltűnt az arca. Egyelőre nem untam meg. Teljesen kikapcsol.