|
2009. szep-dec |
2006 december 31 A rakéták egymás után pukkannak, és mivel dohányzom, az ablak nyitva, a hangok nagyon élesek. Kutya bújik a lábszáramhoz, mintha az megvédené őt a rémülettől. Reszkető testének simogatással próbálom átadni a nyugalmat, de kevés sikerrel. Kimenekül a fürdőszobába, ahová legkevésbé hallatszanak el a szilveszter robbanásai. Nem mentem buliba, mert nem éreztem, hogy megérdemlem. Majd ha kinőttem jelenlegi lepukkant állapotomból, mondom, akkor jogom lehet bárhová elmenni, most még nincs. Nem tudok lépést tartani a társasági "elit" mainstream-jével, nem tudok megfelelni, nincs olyan ruhám, cipőm, méltóságom, semmim se, ami ne adhatna okot kritikára. Azt pedig nem bírom. Inkább iszogatom itt a pezsgőt, amit a bulira vettem, aztán majd megeszem a virslit is, amit nem vittem el. Vigasztalom a kutyámat, aki rémképeket lát minden petárda miatt. Nem valószínű, ahogy most érzem, hogy éjfélig képes leszek fent maradni, de megpróbálom, bár nem tudom, minek. Ennek csak akkor van értelme, ha sokan együtt ölelkeznek a Himnusz hangjaira, és megcsókolják egymást az újév hajnalán . Én ugyan képes vagyok a kutyámat homlokon csókolni, de azért ez mégse ugyanaz. Ezért talán nem érdemes fent maradni. Nem is hiszem, hogy sikerül, Most mondd, nélkülem, azaz álmomban fog rámköszönni a 2007! Az m1-en cigányzenészek bazseválnak, hadd ne mondjam, hogy érdekel! Amúgy meg órákig kívánságműsorok lesznek hasonló színvonalú kívánságokkal (előbb Csala Zsuzsika ripacskodott). A tv2-n állítólag kabaré van, de én egy ősrégi amerikai filmet látok, távol a kabarétól, ama híres színész főszereplésével, akinek a nevét bűn elfelejteni, de én alapból bűnös vagyok. hadd ne soroljam fel az összeset, aki igazából látni akar valamit, végül is vagy lát, vagy nem. Én attól félek, hogy nem. Lesz nagy alvás és korán, a pezsgő csak segít. Nem tudom, a boldog új év mit jelent, de jól hangzik. A horoszkópom végül is azt mesélte, prosperous év vár rám, jól esik hinni ebben. Talán ez lenne a boldogság? Vagy bármi, amit szeretnék, és sikerül. Maradjunk ennyiben. És ezt kívánom nektek is, sikerüljön! (Holnaptól aztán megint átszervezhetem az egész honlapot, a fenébe, miért múlnak ilyen gyorsan a hónapok?) Ja, erről jut eszembe, meg arról, ahogy hajnalonként dalol a feketerigó a fenyőfa legtetején, hogy mintha idén nem lett volna még tél! És a rigófütty azt mondja, talán nem is lesz. Gondold el: már legalább 2 hete csak rövidülnek az éjszakák! Minden nap pár perccel közelebb jutunk a sötét hajnel helyett a világos hajnalhoz! Ez az, ami számít. s 2006 december 30 Egyrészt megtudtam, hogy a patkány háromszor intelligensebb a kutyánál... aknaszedésre tanítják be őket, harmadannyi idő alatt, amennyi alatt egy kutya ezt megértené... másrészt épp az István a királyt nézem a Filmmúzeumon... maradjon örökre a refrén: "szép Magyarország, édes hazánk" Kijött a könnyem, mert megint ott láttam magam az elátkozott Kölnben, száműzetésben, ahol minden, ami magyar, olyan rettentő távoli volt, hogy azt se hittem, valaha újra elérhetem. Soha nem tudja elképzelni az, aki nem élte meg a kényszerű távollétet, milyen fontos a haza, ez a gyönyörű Magyarország. Soha nem sírnék az István a királyon, ha nem éltem volna át azt, amit átéltem, ha nem éreztem volna az emésztő honvágyat, a mindentől és mindenkitől elszakítottságot, reménytelen hazavágyást. Nem kívánom senkinek. Soha nem jelentene ennyit, ha nem lettem volna évekig kitaszított a hazámból. És ha én most azt mondom netán, hogy hajrá Magyarország, az egészen mást jelent, mint amit azok gondolnak, akik csak dobálódznak némi szavakkal és esetleg kövekkel is. Dudi épp a minap mondta, hogy legszívesebben elköltözne ebből az országból, és én hallgattam, annyira megrohantak az emlékek, az ide visszavágyás összes gyötrelme. Mit is mondhattam volna? Megbánod? Úgyse hiszi el. Ezt csak az hiszi, aki már átélte. Nem szégyellem, ha mondataimban pátoszt fedezel fel, a Haza számomra olyan szentség, amelyhez, vagy akihez imádkozni sem méltatlan. Én megtettem a távolból sokszor, és végül is vissza tudtam térni, ami életem legjobb történése volt, és azt jelenti: nem imádkoztam hiába. Elmenni innen? Ugyan hová? Végre ITTHON VAGYOK! Ha elköltözöl bárhová, ezt az egyszerű tőmondatot soha többé nem mondhatod ki. Nem hiszek benne, hogy két hazánk is lehet. Dudi nem tudja, mit beszél. Elboldogultam Angliában, Amerikában, Németországban, és bárhol, ahol németül, angolul beszélnek, de ő? Francia kisasszonya tinédzser korában próbált a fejébe verni némi francia tudást, no de ezzel elindulni a nagyvilágba? Sok tíz évvel öregebben? Mondhatnám, lehidalok a bátorságától, ha megteszi. És fogadást sem kell kötnöm rá, hogy boldog nem lesz sehol. Viszont kénytelen lesz saját lábára állni, ami megrendítő lehet annak, aki alig próbálta életében. Nem mondtam, hogy "eszedbe ne jusson!", mert nála ez nem számít. Nos, így év vége felé csak remélni tudom, hogy mindenki észhez tér, és nem csinál hülyeséget. Engem is beleértve. Howgh! 2006 december 23 Mindjárt karácsony! Markáns lehűlésnek híre-hamva sincs, mondja épp a meteorológus. Nincs esély, hogy fehér legyen a karácsony. Lehet sokféleképpen (de legalább kétféleképpen) értékelni azt, hogy az én karácsonyom se pénzbe, se készülődésbe nem kerül. Én nem tartok igazán karácsaonyt. Nyilván lesz mit enni, de most még arra se vetemedek, amire tavaly, hogy hajnalban letörtem egy közeli kertben álló fenyő egy ágát, és arra aggattam különféle díszeket. Nincs kedvem elővenni se a díszeket, még kevésbé letörni egy fenyő ágát. Igazából alig várom, hogy elmúljon az egész. 2006 december 21 Aranyos vagy, édes vagy, szeretlek! Ez böffent ki a számon, miután letettem a telefont, kedves barátnőmmel történt beszélgetésem után. Nem volt ez egy különleges beszélgetés, csak a mindennapokról szólt, hogy ki mikor kivel és mit csinált mostanában, és hogy képzeli el az ünnepeket. Engem felvillanyoz az, ha látom, hallom, tudom, hogy mások milyen vehemenciával készülnek az ünnepekre, sütnek, főznek, szerveznek, vásárolnak... mindezt én nem teszem. De nagyon jól esik hallani, hogy az ünnep az tényleg ünnep, arról szól, hogy összejön mindenki, és együtt tesznek valamit azért, hogy a karácsony méltó legyen. Még hallani is imádom! 2006 december 16 - Szia, mamikám! Ráérsz pénteken? 2006 december 13 Az ideggyógyász pedig maga volt a skizofrénia. Vonaglott az arca, repdesett a keze, azt hittem, ő jött hozzám gyógyulásra várva, és nem én őhozzá, hogy alkalmassá nyilvánítson. A feje is reszketett, szerintem parkinson-kóros lehetett. De tőle függött az életem. Meg a többieké. Mikor egyikünk kijött tőle, gyorsan elhadarta, mire számítsunk, és mi lesz a jó reakció. Átmentünk. Kellett csukott szemmel egy vonalon járni, orrot érinteni mutatóujjal, nyelvet kiölteni, és ilyenek. Németh tanár úrnak egy csomó repülős évet köszönhetek. Hazatérésem után, viszonylag friss gyomorműtéttel hozzá mentem el mint szaktekintélyhez, mielőtt a többi vizsgálatnak alávetettem volna magam. Ő nem tartozott a repülőorvosok közé, de számított a véleménye. Itatott velem valami kakaóízű rémséget, aztán röntgen alatt nézte, hová folyik. Nem állt meg, mint rendes gyomroknál szokás, hisz a gyomromból csak egyharmad volt meg, záróizmok nélkül. Lefolyt lassan, de biztosan. Ő mégis azt mondta, szerinte alkalmas vagyok. És ezt mindenki tudomásul vette. Így repülhettem még tíz évet. Ez azért nagy szó, mert a repülőorvosi oktalanul és igazságtalanul szigorú volt mindig. Egy lúdtalp vagy egy dioptria elég volt ahhoz például, hogy ne lehess ejtőernyős. Miközben tőlünk nyugatra már akkor is egy sima jogosítványhoz kért vizsgálat elég volt a pilótaigazolványhoz is. Rossz fogam se lehetett, mert mi lesz, ha ezer méteren elkezd fájni? Ezek az orvosok a világon semmit nem tudtak a repülésről, ejtőernyőzésről, de ők döntötték el, hogy mi alkalmasak vagyunk-e. Ha már így belejöttem, elmesélem, a kecskeméti ROVKI-ban (Repülőorvosi Kutató Intézet), ahol Farkas Berci és Magyari Béla is készült (meg mostanában Anettka), kellett nekünk is évekig alávetnünk magunkat ugyanolyan szintű vizsgálatoknak, beleértve a barokamrát is, mint egy űrhajósnak. Három napig laktunk ott, hogy felügyeljenek ránk. Nem volt könnyű. Első nap ránk szereltek egy olyan készüléket, mint egy walkman, de a mellkasunkra volt tapasztva pár elektróda, ami adatokat közvetített a készülékbe, ezzel kellett eltöltenünk az időt másnapig. És aludni is vele, ami kényelmetlen volt. Mit gondolsz, hová mentünk esténket eltölteni? A kocsmába. El se tudom képzelni, mit rögzített a készülékünk, mert még életemben nem hahotáztam annyit, mint épp akkor ott, a társasággal, a kocsmában. Vörösbort ittunk, és a vérnyomásunk biztos az egekbe szállt, annyira röhögtünk, és annyit. És olyan sokáig. Hajnalban kolbászoltunk vissza a szállásra a ROVKI-ba, reggel tudtam meg, hogy elhagytam a készülékemet, valaki megtalálta, és visszahozta. Utána jött a barokamra. Egyikünk se volt túl boldog tőle, én egyenesen rettegtem, hogy ilyen másnaposan nem fogok-e elájulni 10 ezer méteren. Végül is csak egy szőke nő voltam. A többi meg mind kemény férfiember. Kezünkbe nyomták a Farkas Berci-féle készüléket, talán Balatonnak hívták? nem tudom, amivel mérni lehet a reakcióidőt meg ilyeneket. Ezer méterenként kaptunk feladatot, hogy billentyűzzük be a választ, vagy reagáljunk hangokra, magasakra és mélyekre, bizony lelassultunk, ahogy nőtt a magasság. De mindenki túléélte, el se ájultam, bár a teljesítményem - meg a többieké is - a magasság növekedésével egyenes arányban látványosan csökkent. Én igazán csak túlélni akartam, és ez sikerült. Nem kértem oxigént, nem dőltem ki a székből, kibírtam. A többiek is. Volt némi fingás, mert ilyekor ez kikívánkozik, de elviseltük. A többi furfangos eszközön pedig, amit végig kellett próbálunk, úgy szerepeltünk, mint az űrhajósok. Nem is értették igazán, hogy mitől vagyunk mi ilyen kiválóak. Volt például egy lámpákkal teeletűzdelt asztal, kigyulladt egy lámpa valahol, és függőleges-vízszintes lámpasorral kellett behatárolnunk azt az egy fényt. Mint egy XY-grafikonon. Ez nagyon ment. Aztán egy kis táblára álltunk fel, ami alatt golyó volt, úgy kellett egyensúlyozni rajta, hogy lehetőleg mozdulatlanul maradjunk. Bicikliztünk, a nehézségi fokot növelték, közben mérték a vérnyomást, testünkön elektródák, mit bírunk, és utána milyen gyorsan áll vissza a szervezet normál működésbe. Eközben imádtuk a személyzetet, ezek a kecskemétiek egy külön világ volt, legalábbis számunkra; nemcsak hogy őőőzve beszéltek (mögmérem), hanem valami földöntúli békesség, nyugalom lengte be az egész termet, ahol vizsgáltak, senki nem sietett, senki nem oktatott ki, nem akart semmi mást, csak azt, hogy nekünk jó legyen. Gyönyörű emlék maradt ezért. Akkor éreztem először, hogy bár orvosi vizsgálaton vagyok, mégis mintha mindenki értem volna, és nem csak azért, mert munkája van velem. Akkoriban ez még nagyon furcsa volt. Nem siettek és nem siettettek. Szerettek minket, örültek nekünk. Kedvesen és türelmesen, összebarátkoztunk. Megállapították, hogy űrhajós-szinten teljesítünk. Azt ne kérdezd, hogy erre egyáltalán mi szükség volt; akkori repülőfönökünk ötlete miatt kellett odajárnunk pár évig. De nagyon szép emlék maradt, nem bántam és sose is fogom bánni. Az ottlévő emberek kedvessége maradt mög szép emléknek. 2006 december 11 Nem is mondtam, micsoda áradatát könyvelhettem el a szülnapi üdvözleteknek: egy rakás kaszinó küldött képes, gifes stb. jókívánságokat, volt, amelyik adott 15 euró ajándékbónuszt is, szóval soha ennyi izét még nem kaptam. Mindegyik tudja a szül dátumomat, de akkor is jól esik, hogy (ha hivatalból is, de) nem sajnálták a fáradságot, hogy megemlékezzenek rólam. Spanyolul, németül, angolul, de még magyarul is. 2006 december 7 A hülye reklámok készíttetői (azzal, hogy elfogadják, hogy fizetnek, hogy jónak tartják) generálnak egy olyan reklámkészítő társaságot, amelynek a FÖLDÖN sincs helye, nemhogy a reklámiparban! Gondolj csak bele a lihegő nőbe, aki berohan az órával a kezében, és azt mondja, "minden órában" - mármint nyerhet a lottón. Ha az idiotizmust pontozni lehetne, tízig, ez már biztos eléri a 9-est. De csak azért, mert van ennél rosszabb is. Gondolj a gusztustalan Potemix-reklámra. Amikor az éltes nő lelöki éltes társának kezét a válláról. Mit üzen ez? Hogy jó? Vagy hogy szar. Én úgy élem meg, hogy "édesem, ne szedj tablettákat, attól nem leszel se sebb, se fiatalabb, csak még undorítóbb... jó lenne, ha végre békén hagynál!" Nekem ezt üzeni ez a reklám. Megtalált első férjem, hosszas nyomozás után, mivel az összes telefonszámom megváltozott ebben az évben. Régi cégemnél lévő régi barátaim tudták csak nyomra vezetni. Aztán felhívott. Most adhatnék egy címet ennek a bekezdésnek imígyen: "Te se tudhatsz mindent a férjedről". Gitározott nekem, bele a mobilba, Shadows-okat, profi módon. Mikulás-ajándékként. Ha megfeszülök, se emlékszem rá, hogy tudott-e gitározni. Márpedig nagyon tud. Azt mondja, tinédzser-korában zenekarban is játszott. Én miért nem emlékszem rá, hogy erről valaha is mesélt volna? Mert nem emlékszem. Szégyellem magam, mert lehet, hogy mondta, de nem volt nekem fontos (azóta 30 év eltelt), így elfelejtettem, de most, ahogy hallgattam, azt hittem, tényleg a Shadows játszik. Pedig ő volt. Hihetetlenül jó volt! Kár, hogy a mobil nem sok esélyt ad a zenei élvezetre, de azt meg tudtam ítélni, hogy hangzásilag kifogástalan. Vagy másképp mondván: hangjegyileg. Istenem, a nagy, virsli ujjaival képes ilyen finom hangokat előcsalni egy gitárból! Azt azért mentségére (vagy az én mentségemre, mert virslinek nevezem az ujjait) el kell mondanom, gyönyörű szép keze van, igaz, széles ujjakkal, de tökéletes. Hatalmas kezek, hatalmas tenyérrel, de ha egészében nézem, az arányai nagyszerűek. Szép kezek. Szerettem őket mindig. Alkotó kezek voltak mindig. Akár a Boeing gázkarját nyomták (nyomják), akár apró mütyüröket kellett összeilleszteni, szerelni (repülőgép-szerelő is volt), mindig sikerült neki minden. A rádiómagnó őskorában vettem egy ilyet, hirtelen meggazdagodván, mivel találtam a szekrény tetején egy Nyilasi festményt, amit 20 ezerért megvett a Bizományi. Akkori fizetésem ennek kb. ötöde volt, szóval tényleg meggazdagodtam. Olthatatlan vágyat érezvén a rongyrázás iránt, azonnal beszereztem egy karton arany Marlborót, plusz a rádiómagnót. Az még bőven a házasságunk előtt történt. Valami japán márka volt, és nagyszerűen szólt. Később a közös Zsigulinkba ő szerelte be, amihez apró szegecsekkel rögzített csatlakozókat kellett beleillesztenie a magnó műanyag hátlapjába. Tökéletesen megoldotta. A magnó szólt a kocsiban, szerintem mi voltunk az első olyan baromarcúak, akik végigkocsikáztak az akkor még Népköztársaság útján a hatalmas platánok alatt a nyári éjszakában, és a lehúzott ablakokon át az utca népe élvezhette a Bee Gee-s dallamait... Mi mindenesetre nagyon élveztük, hogy kihallatszik. Ezt a Zsigulit később, nagy téli havazások által betetmetett utcán feltörték, tudod, volt egy olyan elefántfülnek nevezhető ablaka, amit kivertek, így ki is nyithatták, és a magnót vitték el belőle, mivel a kocsi úgy be volt ágyazva a rátolt hókupacok miatt, hogy képtelenség lett volna azt is ellopni. Elmenünk a rendőrségre, Farkasinszkinak hívták a hadnagyot, aki tárgyalt velünk, "személyleírást" adtunk a magnóról, és ő amiatt azonosította, amit férjem keze munkája, a sok szegecs és csatlakozó hitelesített. A hadnagy azt mondta, hihetetlen, ilyen munkát még nem látott. A magnó meglett, vissza is kaptuk. Még évekig szuperált, hihetetlenül életképes volt. Nos, mindez csak első férjem kézügyességéről jutott eszembe. És ma se értem, miért nem tudtam, hogy ilyen profi szinten gitározik. Azt mondja, ha nyugdíjba megy, esetleg zenekart alapít. Már keresi hozzá a résztvevőket. Amíg viszont hajlandók neki orvosi alkalmasságit adni, addig Malév-kapitányként tovább tevékenykedik. Nem rossz az, ha az ember az elhagyott férjére büszke lehet. Én az vagyok. És ahogy az évek múltak, annál inkább. Amikor elhagytam, nyilván dühös és elégedetlen voltam, különben miért is tettem volna. Meg aztán hirtelen mást kezdtem szeretni. De ő mégis értékes ember maradt számomra, és ma is az. Utálom azt hallani, hogy ha megöregszel, mindent másképp látsz, távlatból, bölcsebben, de kénytelen vagyok elismerni, hogy ebben sok az igazság. 2006 december 5 Eltekintve attól, hogy hajnal felé még mindig betévedt szúnyogok gyötörnek, örülök az őszi télnek (téli ősznek). Az előbb csöngetett be valami ifi ember, kitekintvén a lesőlyukon, láttam, hogy van benne pár vonyóhúzás, vállára dobott egy nagy plasztikszatyorból jól látszó paplant, vagy ehhez hasonló terjedelmes ágyneműt, és úgy elhúzott, hogy utána percekig dicsértem a kutyámat, aki nem szűnő öblös hangon ugatott az ajtón belül. Aj, nem tudjátok, mi mindenre jó egy kutya! Ez a jóravaló fiatalember biztos, hogy nem fog többé visszatérni, és a családtagjait is lebeszéli erről. Mostanában túl sokat kártyázom, elveszi az időmet. Sokat is kell tanulni, hogy érdemes legyen, és ne veszítsek. A BlackJack a fő téma mostanában az életemben, és biztos, hogy nem unatkozom. Nem olyan egyszerű ez, hogy csak húzom a lapokat, aztán vagy ez, vagy az. Alaposan el kell mélyedni az online kaszinók világában, rájönni, hol érdemes, hol nem, melyik feltételük igazán mit jelent, hol vannak a trükkök, hova nem érdemes beruházni és így tovább. Az angol nyelvtudásom sokat fejlődik közben, mert ha félreértek valamit, az sokba kerül. Ez egy új életforma, ami ellen semmi kifogásom nincs. |