R
ilniusba

elejére

2017-19

2014-16

2012-13

2011

2010

2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr

2008. jan-feb.
2007. nov-dec

2007 szep-okt
2007 júli-aug.

2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli

2006 jún

2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr

elejére

 

2007. június 29.

Épp lecsót főzök, idén az elsőt,  csak azé jut eszembe, mert az illata betüremkedett a szobámba. Már rég elzártam alatta a platnit, mert félek magamtól, a megrögzött láboségetőtől, szóval most nem égetek, az biztos. Csak szagolok. De éhes nem vagyok. 3 napja átestem a kutyán, eltört egy bordám, naná, hogy ezek után következett egy tüsszögő és orrfújó roham (akár tüsszögni, akár orrot fújtni mérhetetlen fájdalom, mert a tüdőm tágulásával jár), továbbá mostanában többet köhögök is, miért ne, kedves Murphy, hiszen az is csak fájni tud mostanság. Ahogy ma reggel az ágyból kikeltem, az már horror volt. Mivel az erkélyen alszom, faltól-falig, csak lábtól lehet lemászni, ott a kutya alszik, azt mondjuk el tudom zavarni egy konkrét felkiáltással, de mire felkászálódom, bármelyik karomra támaszkodva, amelynek hatósugara kiterjed a törött bordára, hát ne tudd meg, mit kínlódtam. Semmilyen festéket nem tűrő káromkodások közt végül felkeltem, és miután függőlegesbe rendeztem testemet, már könnyebb volt a lét. Többször ordítottam azt, hogy "kifelé!" - ez kutyára vonatkozott, aki ilyenkor szeret lábaim között türemkedni, örülni, hogy végre a séta reménye emberközelbe kerül (szerinte), és előrevetíti azt is, hogy megint átesem rajta, aztán elbandukoltam a mellékes helyiségbe, még szerencse, hogy ott nő egy fűtéscső, amiben meg lehet kapaszkodni leüléskor, de innen tovább nem óhajtom részletezni. Csak annyit ehhez, hogy vigyázz, el ne törjön egy bordád se, mert nagyon megszívod! Se a nyomás, se a húzás, se a sóhajtás, se a nyújtózkodás nem lesz életed örömteli része mindaddig, amíg az a nyűves borda össze nem forr. Majd szólok, ha megtörtént.

2007. június 28.

Nincs a világon még egy olyan ember, akit jobban tisztelnék, sőt szeretnék, mint Lukács Béla elméleti fizikust. Most persze a családomon és barátaimon kívüli körről beszélek, nyilván. Ez az ember olyan ismeretekhez juttat engem havonta (Friderikusz most), amikhez semmi közöm ugyan, mégis megértem, elfogadom, és halálosan kíváncsivá tesz. A stílusa, a szövege, az arca, a felkészültsége egyedülálló, nincs kihez hasonlítani, ha szuperlatívuszokat akarok idézni.

Tegnap arról beszélt, hogy Litvániát 1939-ben lezárták, és így is maradt 1991-ig. Senki se ki, se be. Hahó! Én vagyok itt a kakukktojás, én, és a csapatom: mi 87-ben ott jártunk, méghozzá igazi orosz pilóta vezetésével, aki a mi An-2-esünket meg a három Z-50-esünket elvezette Vilniusba (rettenetes időjárási körülmények közt, a földtől nem több mint 50 méterre, majdnem teljes ködben repültünk, azt hittük, végünk lesz, de nem lett). Azután ott-töltöttünk vagy tíz napot. Jártunk Kaunasban, a fővárosban, megcsodáltuk, milyen más, mint bármely orosz város (sokkal igényesebb, tisztább), ettük a jó kajájukat, és még a wc-ben is mindig volt wc-papír... Ne tudd meg, hogy ez mekkora élményt jelent szovjet területen! Ehhez igazából 3 felkiáltójelet kellett volna írnom!!! Amikor előzőleg Minszkben dekkoltunk egy éjszakát, ott nem volt más, csak kapaszkodó, meg egy lyuk, amibe pottyanthattál, ha kellett, de papír?? Vagy tető? Mi felkészültünk, vittünk magunkkal papírt. Elengedhetetlen volt a Szovjetunióba utazáskor a wc-papír becsomgolása. Meg a kávéé, meg a cigarettáé, és biztos fog még eszembe jutni valami. (Vodkát nem kellett vinni.) A lényeg az, hogy eljutottunk 6 napi viszontagságos, rettenetes várakozásokkal, szenvedésekkel tűzdelt út után a vilniusi repülőtérre. Amely országról, úgymint Litvániáról egyáltalán, most tudtam meg, hogy mások előtt kvázi zárva kellett hogy legyen. Boldog időket töltöttünk ott (már csak azért is, mert sikerült az ott rendezett szoc. műrepülő Eb-n megint harmadiknak lennem. Bevallom, azért, mert Natalija Szergejeva, a gyönyörű szovjet Jak-pilótanő rontott a gyakorlatában, így én léphettem eléje. De hát ez erről szól. A Vilniusban nyert köcsög még mindig itt áll a polcomon, mintegy cáfolva Lukács Béla szavait, miszerint az országba 91-ig senki nem léphetett be...). Lukács Béla azt is mondta, hogy a litvánok halásznemzet. Mi akkor jól beleillettünk, gondolom, a közegükbe, mert a reptér melletti tavon szinte mindig horgászott valaki közülünk. Elképesztő nagy pontyokat fogtak a srácok, este az igen színvonalas (mármint az orosz viszonyokhoz képest) kollégiumban, ahol laktunk, egy igazi gáztűzhely sütőjében meg is sütöttük a halat, nálam csak az mérsékelte az efölött érzett boldogságot, hogy amúgy az ellátásunk, pláne a vacsoránk minden igényt kielégítően elég és finom volt, így csak kóstolásig jutottam a kövér pontyból. Amit fokhagymával készítettek el, és végül a sok bélpoklos fiúnak sikerült elpusztítania. Vacsora után, éjfélkor, mikor még mindig sütött a nap arrafelé. Klassz volt. Visszafelé az út csak egy napig tartott. Gondolhatod, mi kellett ahhoz, hogy odafele 6 napra legyen szükség. Mindegy, élménynek megmarad örökre. Aki litván embereket ott megismertem, mind teljesen más volt, mint a szovjet területen élők. Kultúrában elsősorban, de a katonás beidegződések is hiányoztak belőlük, ami az igazi szovjet pilótákat mindig jellemezték. Hisz ők is félkatonai szervezetben, a DOSZAAF-ban - mint mi az MHSZ-ben - gyötrődtek a kommunista rendszer keménységét viselve (és persze az ebben kivirágzott parancsoló parancsnokok kényuralmát is szenvedve), szóval Vilnius egészen más volt, mint akár a mi világunk, akár a Szovjetunióé. Ők másképp éltek, és hiába volt nyakukon a szovjet iga, akkor is, vagy csak azért is mások voltak. Szabadabbak, kulturáltabbak, tisztábbak, félelmektől mentesebbek.

2007. június 27.

Besenyei - mivel írni utál - felhívott, hogy elhadarja a gondjait. Szerintem nagyjából ezer mondat hangzott el a 20 perc alatt, amit beszéltünk (tőlem csak egy tucat). Gondja van ez egész Air Race-szel, rossz a szerkezete, a pontszámítása, lehet olyan, hogy valaki a 6. helyről előugrik a másodikra, de olyan is, hogy a második helyről a nyolcadikra hátra, anélkül, hogy rosszat repült volna. És ez nem teljesítményfüggő, nem a repült másodpercek alapján nyugszik. Nem látom át a verseny struktúráját (ilyen sebességű kommentár mellett eleve lehetetlen volt), de abból, amit elmondott, és ami miatt puffogott, meg tudom érteni, milyen rossz lehet. Vagy hogy nem jó. A hadarása nagyon idegesített, nem azért, mert nem szoktam meg, hanem azért, mert annyira begyorsult, ami - ismerem elég régről - azt jelenti, a kiborulás szélén áll. Aggódom érte. Azt mondta, ha az alagút, amin átrepülni szándékozik augusztusban, csak fél méterrel keskenyebb lenne, azonnal visszamondta volna a szereplést. Ha fél méterrel tágabb lenne, nem is gondolkodna rajta. De ez az alagút határeset: 90 centi van a két szárnyvég meg az alagút falai között. Megígérte - persze nemcsak nekem, hanem magának is -, hogy Tökölön gyakorolni fog, felfestett vonalon gyorsul majd, és - ezt már tényleg nekem ígérte meg -, ha tízből egyszer is mellé megy, akkor lemondja az egészet. Úgy legyen!

2007. június 26.

Je, a monitorom be fog szarni. Nem tudom, hogy fogom kivédeni. Kezdenek szabályos közönként vízszintes, villogó csíkok jelentkezni rajta. Még nem zavarnak, de jelnek ez rossz.

Tegnap átestem a kutyán. Ez nem egy teszt, hanem egy melegvérű élőlény. Sötét volt, ő meg nem a szokott helyén feküdt. Amikor észleltem a meztelen talpammal, hogy nem a szőnyegre, hanem rá fogok lépni, inkább - mint a ló - levettem a terhelést a bal lábamról. Ennélfogva elzuhantam. Kutyának nem lett baja, csak megijedt a dübörgésemtől. Már értem, mit jelent az, hogy csillagokat látni. A jobb arcom odacsapódott a padlóhoz, és abban a pillanatban valóban fényt láttam, olyan volt, mint mikor egy öngyújtó lángját egy pillanatra felszikráztatják. Esküszöm, láttam a sárga villanást! Konstatáltam, hogy nem tört el semmim, és folytattam utamat az ágyamhoz, ahová eredetileg indultam a sötétségben. Vannak emlékeim arról, hogy éjjel minden mozdulatra nagy nyilallások figyelmeztettek valami rosszra, de csak reggel tudatosult bennem, hogy talán egy bordám is eltörhetett, vagy legalábbis megrepedt. Mert ébredés után ugyanúgy fájt, ahogy álmomban. Se köhögni, se sóhajtani nem esik jól, de még mozogni se. A csuklóm is kezd kékülni, most épp képtelen arra a jobb kezem, hogy lecsavarja egy flakon tetejét. Aztán mi van még? Az arcom is meg fog kékülni, már biztosan érzem. Úgy járok, mint egy collstok. Kutyaügy ez. Szerencsére ő megúszta. Megjegyzem, ha már róla van szó, tegnap kihányt egy zsebkendőt. Szereti ezeket megenni az utcán, minden ordításom, fenyegetésem lehullik róla, ha ilyet talál. Megeszi. Volt köretnek némi tökmag is. Ezt azért kapja, mert a prosztatája miatt naponta kéne szednie az erre való 2000 Ft-os gyógyszert, de az állatorvos szerint az egész tökmag-kivonat, tehát egyszerűbb, s lényegesen olcsóbb, ha tökmagot adok neki. Ebben csak az az érdekes, hogy a hántolt tökmag sötétzöld, amit ő kihányt, az meg fehér volt. Gondolatok ébredtek bennem: vajon a kutya gyomorsava lehántja a sötétzöld kabátot a tökmagról? És vajon mit tud belőle hasznosítani, ha egészben jönnek ki belőle? Most nem foglak azzal undorítani, hogy a székletét is megvizsgálom, pedig kutyáséknál ez törvényszerű. Ha ilyenekkel nem tudsz megbirkózni, akkor sose legyen kutyád!

Pénteken az irodai hűtőben hagytam úgy 20 deka kiváló sonkát. Hétfőn kerestem, nem volt. Kérdeztem kolléganőimet, vajon hova lehetett - közben igyekeztem maximálisan elkerülni még az árnyalatát is annak, hogy őket gyanúsítanám. Közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy a Doki lehet a bűnös. Aki szeret éjszaka dolgozni, és ilyenkor eszik, amit talál. Ráadásul az is kiderült, hogy a legalsó polc, ahová én a sonkámat tettem, direkete felhívásnak számít: ezt megeheted, mert már senkinek nem kell. Doki megette. Nem lehetett érte kárhoztatni. A cég különös auráját épp az adja, hogy nem munkacentrikus, sokkal inkább emberközpontú; hogy egyszerűbben fejezzem ki magam: a pletyka napi szintű gyakorlat. Egy órán belül mindenki tudta, hogy a sonkámat a Doki felfalta. Ma reggel tehát kaptam egy hatalmas vörösliliom-csokrot (biztos más neve van, szeretettel nő a kertek szélén, hosszú száron, gyönyörű kardlevelekkel ebben az évszakban) Dokitól, aki csak azt nehezményezte, hogy a sonkámban nem volt több zsír, és köret sem volt hozzá. Az iroda röhögött, én meg örültem a virágnak. Jó hely az, ahol ilyenek történnek. Jó helyen vagyok, ez biztos. Szeretem őket, és mi más számít? Volnának körkérdéseim ismerőseim között, vajon mindenki úgy gondolja-e, hogy jó helyen dolgozik, szívesen és szívvel? Én igen. Köszönöm.

Most épp csuklom, ami nagyon fáj.

Rosszul érzem magam azért, mert fiam hétfőn beteget jelentett, ennélfogva még 2 srác itt dekkolt 2 napig, számítógépen játszanak, bele az éjszakába, semmi nem számít. Viszont nekem etetnem kell őket. Ez a rossz érzés: most épp nem telik három férfi etetésére. Azért valamit előállítottam a mélyhűtőből, s mivel elég igényes vagyok, nem volt rossz, de frusztrál a tudat, hogy a következő napra már nem lesz mit. Meg az is, hogy a tartalékaimat ők élik fel, nem én, meg Dani. El se tudod képzelni, hogy pl. wc-papírból milyen mennyiség fogy ilyenkor... De ez a legkevesebb. A szar érzés abból adódik, hogy Nem Tehetem. Pedig szeretném. Az persze még rosszabb, hogy minden lélegzetvétel fáj.

2007. június 25.

Besenyei Peti küldött egy mailt, amiben - szokása szerint - a telefonszámomat kérdezte. Már többször megírtam neki azóta, hogy megváltozott, no most megint. Valami olyat írtam neki, hogy mi a picsát akar csinálni, mikor átrepül az alagúton, és hogy meddig kell aggódnom, hogy megtudjam a részleteket. Remélem, megírja előbb-utóbb, vagy nem is, mert írni utál, telefonálni meg szeret. Majd elmondja.

A Freewebbel nem vergődtem zöldágra, vírusos lett a lapom, legalább 5 mailt írtam nekik, hogy oldjam meg a gondot, de nehogy azt hidd, hogy válaszoltak. Semmit. Ezért az Extra mellett döntöttem (ráadásul nagyon hajaz a családnevemre, meg Dani fiaméra is, szóval reménykedem), ahol most vagyok. Remélem, itt nem lesznek rossz tapasztalataim. Ha lesznek, megírom, az biztos, akárhol.

2007. június 11.

Aggódom Besenyei Petiért. Nagyon. Át akar száguldani a pesti alagúton. Több fórumon néztem utána, először attól rémültem meg, hogy talán úgy menne át rajta, mint a kínai alagúton, beleszáguld... de ez lehetetlen. Aztán azt írták, majd ott gyorsul fel, és a végén felszáll. Az alagút a 7 m-es fesztáva mellett csak 1-1 m-t hagy, ez borzasztó kevés. Nagyon idegesít. Ha elkezd gyorsulni az alagút egyik végén, a gép pillanatok múlva felemeli a farkát, a farokkerék stabilizáló szerepe rögtön megszűnik. Már csak Peti két talpa az oldalkormányon az, ami irányban tarthatja a gépet. Ami egyre, méghozzá nagyon sebesen, gyorsul. Egy rezzenés elég ahhoz, hogy a fém és a kő egymásra szikrázzon, és katasztrófa legyen. Az alagút nem túl hosszú, bár Peti gépe, az Edge, ma a maximum, ami műrepülés-ügyileg elképzelhető. Talán eléri az alagút végére a 180-as sebességet, ami nagyon kell ahhoz, hogy felhúzni lehessen belőle, némi magasságot nyerni. De közben arra vigyázni, hogy a két szárnyvég mellett az 1-1 méteres távolság ne csökkenjen drasztikusan... ezt hátborzongatónak tartom. És nem értem, mi szükség erre. Az, hogy életveszélyes, nem is elég komoly szó erre. Az én drága barátom, és sokunk pótolhatatlan barájta, egy fantasztikus tehetségű pilóta halálát jelentheti egy pár centis rossz mozdulat. Minek?? Minek ez az egész? Meddig kell még hegyezni a híreket, a teljesítményeket?

Oké, biztos nem álltak Peti háta mögött a bökővel, hogy ezt most aztán el kell vállalnia. Ő akarta. Ha lenne módom beszélni vele, megkérdezném, mi a francnak vállalta. Még abban is szinte biztos vagyok, hogy ő találta ki. Csak tudnám, miért nem gondol arra, milyen jó is nyugdíjasnak lenni...

Az biztos, hogy nekem augusztus 4-éig - ha jól tudom a dátumot - nem lesz nyugtom, nem akarok ősszel temetésre menni! Elegem van már abból, hogy gyönyörű, fiatal, tehetséges emberek halnak ki mellőlem, és általában azért, mert valami közbejött, amiről nem is tehetnek. Vagy csak részben. Az esély megvolt, hogy sikerül, de aztán mégse.

Mivel Peti már akkor is mamának hívott, mikor egy csapatban repültünk, most a mama név rám rótta kötelesség és aggódás indíttatásából azt mondom: ezt nem kellene! Fiam, ne tedd! Legyen neked elég a Red Bull Air Race, ahol olyan terhelésekkel küzdesz, mint normál műrepülő versenyeken csak ritkán, olyan sebességekkel repülsz föld- és vízközelben, mint "normális" műrepülő versenyeken soha, szóval legyen már ez elég, ne hívd ki a sorsot!

Ez az ember már ma is olyan magyar, aki a világba szórta szét jó hírünket, Amerikában is megtanulták, hol van Hungary, Ausztráliában és Kínában is, de az Arab Emirátusokban legalább olyan híres, mint Japánban, Európáról nem is beszélve. Miért nem elég ez? Peti már egy hungaricum, akire vigyázni kell, hogy sokáig tartson. Ha lenne hatalmam beleszólni, mit ne vállaljon, erre az alagút-sztorira azt mondanám: NE! Enélkül is kerek a világ, enélkül is Besenyei Péter az, aki. Én nagyon félek.

Tudom, hogy Peti erre képes. Nyilván ő is tudja, azért ment bele. Sokkal jobban bízom benne, mint magamban. És mégis aggódom. Centiken múlik az élete, és nem értem, miért kell ezt így kihegyezni, mikor élete többi része is bőven elég kicentizett kihívást jelent.

Megkérdeztem tőle mail-ben, hogy hogy gondolja, de tapasztalataim szerint hetek is eltelhetnek, mire ráér válaszolni. Addig meg csak félhetek.

2007. június 9.

Gulyás Gyurit láttam a minap a Fábry-show-ban, ott volt a gépe is, meg ő maga is, és bejátszottak egy filmet, Sándort elvitte repülni. Fábry úr nem volt túl magabiztos a repülés során - miért is lett volna -, de kibírta. Már ez is valami. Ha arra gondolok, hogy egy vitorlázógép látványa a tévében hányszor köszön vissza, csak örülni tudok, hogy most igen. Ez a sport csodálatos, lenyűgöző, mert igazi tehetségről szól: motor nélkül kell repülni sok száz kilométert, a csúcs ma már ezren felül van. Sokan elképzelni se tudják, hogy marad fenn egy gép motor nélkül akár 8 órán át is a levegőben, hogy tesz meg akár ezer kilométert, de bizony ez van, létezik, és megteszik. Ismerni kell a meteorológiát, méghozzá nagyon jól, kell ma már GPS (Global Positioning System) - szóval globális helymeghatározó renszer, műhöldas segítséggel, amely, egy kicsi kütyübe sűrítve megmondja neked, hol vagy ezen a földön, akár pár méteres pontossággal. Már autókba is szívesen építik, megmondja, hol fordulj jobbra, hogy odaérj, ahová akarsz.

A vitorlázórepülés "motorja" a termik, a meleg levegő feláramlása a földről. Sokat tanultuk, milyen terepről indulnak ezek a feláramlások: pl. sötét szántásról, vagy két különböző, nagyon eltérő színű tereptárgyról, vagy terepről, mindegy, ezt most nem tudom hirtelen megtanítani senkinek. A vitorlázók jól tudják, milyen terep fölött érdemes körözni, honnan fog a feláramlás elindulni. Megtalálják őket, és emelkednek, néha olyan sebesen, mint egy turbóliften. 2-3-5 m/secundumos emeléseket is láttam már - nyilván mások ennél többet is -, ami azt jelenti, hogy másodpercenként ennyi méterrel emelkedik a vitorlázórepülő. Ha ott tud maradni abban a bizonyos emelésben. Emiatt néha igen szűken köröznie kell. Az ilyen termiket kéménynek hívjuk, hisz olyan alakja is van. Benne kell maradni, "kitekerni az emelést", és pár perc múlva mondjuk 500-ról akár 2000-re is feljut az ember. Hihetetlen élmény az ilyesmi! Kipróbáltam. Még ott láttam magam alatt a repteret, meg a hangárt, aztán pár perc múlva már az Alpok csúcsai is beköszöntek a messzi távolból, olyan hirtelen értem fel két kilométer magasra. A vitorlázórepülésnél csodálatosabb szerintem nem is létezik. (Na jó, a műrepülés, amit én igzán szerettem, számomra szebb volt, de ahhoz nem kell sok agy, sok számítás, csak motorerő, és egy jó gép. Aztán persze ez sem igaz teljesen, mert agy is kell, reflex is kell, főleg meg állóképesség, elszántság... de nem igazán lehet két repülési formát összehasonlítani.)

Én csak annak örülök nagyon, hogy a repülés, a sportrepülők teljesítményei kezdenek médiahírré válni, végre. A sportrepülés mindig érdektelen volt a média számára, az elmúlt 30 évben, amiben nekem is legalább 20 évem benne volt, ezt nem tartották hírértékűnek. Pedig voltak eredmények mindig. De a sajtó csak akkor szállt ki a helyszínre, ha egy gép összetört, vagy egyéb balhéról lehetett beszámolni. Az eredmények senkit se érdekeltek. Voltam sajtóreferens a 2002-es vitorlázó Eb-n, azért tudom, hogy ha ott egy vontatógép le nem zuhant volna (semmi emberáldozat!), akkior oda se figyeltek volna rá.

Besenyei Peti az a kulcsfigura, aki miatt ma már végre odafigyelnek a sportrepülésre. Csakhogy ez a Peti már 20 évvel ezelőtt is kiváló teljesítményeket nyújtott, ráadásul kiugró tehetséggel, ami pl. egy úszó esetében azonnal világszenzáció lett volna - de hát a repülés mindig mostohagyerek volt. Csak akkor figyeltek fel rá, mikor a Breitling világméretű versenyeket kezdett szervezni, majd a Red Bull Air Race beindult. Aminek őt nyugodtan nevezhetem alapító tagjának. Ma már, hála istennek, mindenki tudja, ki ő, de ezt már 20 évvel ezelőtt is tudhatták volna, ha odafigyelnek. Róla is elmondható, hogy nem a saját hazájában lett próféta. Sokkal előbb tudták külföldön, mit ér a tehetsége, mint itthon.

2007. június 7.

Már megint bosszankodom. Kezdődött azzal, hogy reggel, bár már huszon-sok fok volt, a buszon eszébe sem jutott a sofőrnek a klímát bekapcsolni. Aztán kicsit boldog voltam, mert az irodában lévő nőszemélyek nagyon felvidítottak, jókat röhögtünk, aztán dolgoztunk, aztán megint röhögtünk. És volt, aki észrevette, hogy befestettem a hajamat, meg le is vágtam. Mi kell még? Főnököm ma utazásban volt, tehát senki nem kiabált (ő telefonálás közben valszeg úgy érzi, hogy a távolságot hangerővel kell áthidalnia), szóval igazán jó nap volt. De így estére, mire megtudtam, hogy a hiányzó pénzemet mégis sikerült átutalni, meg akarván nézni az otpbank oldalát, meg a számlámat, kiderült, hogy képtelenség belépni oda. Akkor most ettől ne legyek dühös? Mire tartom az internetes bankingot, ha nem erre? Az én kötelességtudó fiam még vasárnap is ott ül a telefon mellett, hogy egy másik bank ügyfeleit minden percben kiszolgálja, miközben az OTP szarik rám. Még neten keresztül is. Vagy se. Azért ez hadd háborítson fel!

2007. június 5.

Bosszankodós napom van. Az eleje tegnap volt: 36% adóelőleget vontak le a röhejes fizetésemből a 18% helyett. Az, hogy csak 10 ezer, amit nélkülöznöm kell, utalhat arra is, milyen fizetést kapok. És így érthető az is, hogy még ez az összeg is érzékenyen érint. Illetve a hiánya. Azt mondta a bérelszámoló - megjegyzem, sok önkéntes és áldozatos számológép-csapkodás után -, hogy majd jövőre, az adóbevallásom alkalmával visszaigényelhetem. Tehát egy évig a Hivatal kamatoztatja az akárhány ezer forintomat, én meg kábé befoghatom a számat. Nos, a főnököm nem nyugodott ebbe bele, tett lépéseket, talán holnapra kiderül, milyen hatásúak lesznek. Az igazságérzetemet mélyen bántja, hogy valaki hibázott, amiből nekem károm lett, mégis úgy próbálják "megoldani", hogy én várjak egy évet, mire a helyzet rendeződik. És ígérték, hogy a jövő hónapban már csak 18%-ot fognak levonni. Néha tényleg nem tudom, milyen országban élek. Hol vannak itt a jogaim? Hol a mások kötelessége velem szemben? Aki rosszul dolgozik, elvét valamit, miért gondolja azt, hogy nekem kell szívni miatta? Miért hárít rögtön az, aki hibázott? Miért kéne elfogadnom, hogy tízezerrel kevesebb a fizetésem, mert rosszul bérszámfejtették? A rendszerre, a lezárt számítógépes programra hivatkoztak, amin változtatni már nem lehet - én meg azt mondanám, de igen, tessék megpróbálni. Vagy ideadni a pénzemet bármilyen módon. Figyelj, ha tíz forintról volna szó, akkor is ragaszkodnék ehhez. Mert az én káromra ennyit se tévedjen senki! Ha tőlem minőségi munkát várnak el (vagy ha el sem várják, de én kötelességemnek érzem), akkor más is vállalja a felelősséget a munkájáért. Meg a tévedéseiért. Pláne ha annak kihatása van mások anyagi helyzetére. Amit ugye mindenki másképp intéz: akinek sok pénze van, nemigen figyel a számlája alakulására, amíg a mínusz be nem köszönt, viszont akinek a mínuszok mindennaposak, érzékenyen reagálhat egy nem várt mínuszra, ami felborítja a kalkulációját.

Ez mind nem fontos.

Pisi az arcodra.

Ma jött elő a tévében mint kuriózum, hogy pl. Medveczky Ilona (is) pisivel ápolja az arcát. Már sokadszor érzem azt, hogy felfedeznek valamit, amit én rég tudok. Apám pont 30 éve halt meg, ő pisivel ápolta az arcát, és 77 éves korában is alig volt rajta ránc. Természetesen tudtam ezt, és használtam is. Talán nem elég sokszor. Mindig meglep, mikor "felfedeznek" valamit, ami már évtizedek óta él és működik. Nosza, tessék belekezdeni, ártani nem fog. A csurgás alá tartasz egy adag wc-papírt, aztán bemosod magad vele arcilag. Ilyen egyszerű. Azt ne mondd nekem, hogy a saját testnedveidtől irtózol! nem hiszem el. Mindenki képes megenni a saját taknyát - bocsánat, de ez biztos -, tehát akadály semmi.

2007. június 3.

Vírusinvázió... Nem tudom, mi történt, egyszer csak beállt a gépemen a kék halál. Többször egymás után. Főleg, mikor a vírusirtót (PestPatrol) próbáltam beindítani. Akkor halt meg minden. Azon a napon, mikor az előző bejegyzést még sikeresen abszolváltam. Utána meg minden kék. És nem is tudok csatlakozni a honlapomra a szokott módon, csak ha a /navigator.htm-et is hozzáírom a címhez. Ki érti ezt? Én nem. Már eldobtam a régi gépem, nem érte meg a tisztogatást, ha egyszer volt itt egy régen konzervált, sokkal jobb darab. Amit fiam hagyott rám, mikor januárban egy csúcs-szuper galaktikus pc-re cserélte a régit. Ez a régi is mérföldekkel jobb annál, amit most kidobtam. Vagyis sarokba állítottam. Valakinek még jól jöhet. Ha van olyan valaki, aki egy 900 MHz-essel boldog lehet. A vacak, amit Dani eldobott, 3 gigás processzorral bír. Nagy különbség. Most is érzem. Minden gyorsabb, naná.

Most veszem észre, hogy már június van. Át kéne strukturálnom a dolgaimat. Qrvára nincs kedvem. Meg minek? Majd mostantól 2-3 hónap egy lapon lesz. Úgyse írok annyit, amennyit régen. Aki dolgozik, annak nincs sok ideje. Amen.

2007. május 31.

Láttam egy gyöngyházszemű lányt. Meredten bámult el a fejem felett a buszon, valahová a messzi távolba, nem is volt jelen, csak a szeme. A fehérje a kagyló belsejére hasonlított, de nevezhetném profánul metállfehérnek is, az írisze pedig zöldes-szürkés-barna volt, élesen elhatárolódott az igazgyöngy-színű háttértől. Gyönyörű volt. Örültem, hogy nem figyel rám, hogy tovább nézhetem, mint illik. Az ilyen élmények, mint látvány, mint érintő érzés, mint kuriózum hosszabb időre elraktározódnak bennem.

Ma hajnalban megint meglátogattam a cseresznyefát, de már csak a csúcsán volt néhány maréknyi gyümölcs, amit senki nem érhetett el. Én se. A séta viszont jól esett a hajnal hűvösében. Délután, épp, mikor hazaindultam volna, csattogó villámokkal tűzdelt zivatar zúdult a nyóckerre, kénytelen voltam ráhúzni egy órát a munkaidőmre, mielőtt elindulhattam volna. Volt egy fogadásom arra, hogy ha átérek a Dunán, száraz utakat fogok látni. Bejött. A repülős időmben tanult meteorológia működik. A folyók vízválasztók időjárás tekintetében. Budán egy szem eső sem esett abból a sokból, ami lezúdult a másik parton. Sajnos.

Reggel már csak 400 forintom volt. Kellett volna pedig Daninak reggelit venni, esetleg magamnak cigarettát, ami már alapból kizárja egymást. Elvittem a lottószelvényeimet, hogy séta közben betérjek a korán nyitó lottózóba. Nyertem 1400 Ft-ot. Így a reggeli megoldva. Igaz, hogy Isten nem ver bottal, de az is igaz, hogy segít, ha végszükség forog fenn. Este már nem lesz gond, mert fiam hozza a lóvét, kap fizetést ma. Ezt a napot tehát megúsztam. Mindig a hónap utolsó napja a legnehezebb. Haccsa! Túlvagyok rajta. És még meg se áztam. Holnap pedig az én első fizetésem is a számlámon lesz, enyhítve a dúló mínuszokat. Különben is minden jóra fordul, mert ezt akarom. Amen.

2007. május 29.

Rettentő csend van itt. A számítógépem zúgása az egyetlen zaj, ami most hatványozottan szól. Odakint csak pár rigó énekversenye hallatszik a háttérből. Dani az előbb bejött általam szült meztelenségében, holtsápadtan, aztán lerogyott a szőnyegre. Rosszul volt. Fájt a hasa. Kértem, ne szórakozzon velem, én ettől holtra válok, keljen fel, mondjon valamit. "Fostam" - mondta. "Biztos a cseresznye volt rossz". - Amit tegnap szedtem az utcán. Gyönyörű, egészséges cseresznyék voltak, 3 napja eszem belőlük marékszámra. Semmi bajom. Amúgy meg csak olyan kaját kapott, ami garantáltan hibamentes. Eltámogattam a saját ágyamig, odadőlt, betakartam, mellé feküdtem, csókolgattam izzadt nyakszirtjét, amely izzadságnak tényleg nincs más üzenete, mint hogy rosszul van. Mert meleg nincs, rajta meg ruha sem volt. Kutya a kanapémon hevert el majd ugyanilyen tehetetlen pózban, szóval meg vagyok áldva ezekkel. Odakint sötétszürke a horizont, mintha megint vihar készülne.

Ilyenkor kérdezem magam: most mit csiáljak? Nem csináltam semmit. Vártam. Kisvártatva kilestem a fiamra, alszik-e, de nyitva volt a szeme. Volt ereje egy magnéziumtablettás-citromos koktélt meg egy aszpirint kérni. Megkapta. Utána megrendelte a milánói makarónit (tőlem), majd beállított két haverja is, mire a vacsora kiszerelése egy műanyag dobozban nyert megfogalmazást kívánságként. Megcsináltam. Sok sajttal. Belegyömöszöltem a dobozba. Haverok közben nézték, ahogy Dani nyomatja az akármit a számítógépén. Aztán változott a program. Fiúk el, Dani még mindig alsógatyában, kérdezem: te nem mész? Nem, jobb, ha maradok, feleli. Talán igazad van, elég volt a bulizásból, pihennem kell. Helyeseltem. Kiborítottam a dobozból a spagettit egy üvegtálba, most épp azzal küzd - szerintem le fogja küzdeni. Aztán talán jóllakottan alszik végre egy igazi éjszakát végig. Amit az elmúlt négy napban nem lehetett róla elmondani.

Most már nyugodt vagyok. Aki zabál, az nem beteg. Aki nem megy el bulizni, pedig hívják, az pedig végre kezd okosabb lenni. Csupa pozitívum. Most már csak nekem kell kitartani, hogy az illatozó spagettit el tudjam felejteni, mert vacsoráról szó sem lehet, ha még a nyáron normális fürdőruhát akarok felvenni.

2007. május 27.

Reggel félhatkor indultam turnéra - kutyasétáltatásnak is hívhatom -, a felkelő nap hiányában csak a fotómasinám adott némi pluszfényt a virágokhoz, amiket fotóztam. Eléggé szürkület volt még. Szerettem volna az igazi fényviszonyokat megörökíteni, de ahhoz még tanulnom kéne - mivel a gépem sokkal többet tud, mint én.
Tagadhatatlan: ez egy rózsa. A Photoshopban ráküldtem a generáljavítást, így a szürke háttérből zöld lett, ő tudja, végül is nekem is jó így.
Ezek is némileg rózsák, szintén hajnali homályba veszve, de a színük már azelőtt világít, hogy a nap felkelne. Ezért tisztelem őket.
 
Asszem, liliomnak nevezhetném. Teccik, ahogy hullatja a pollenját.
Cseresznye fel! Ezért indultam igazából olyan korán. Túl azon, hogy egyáltalán felébredtem, és már nem tudtam tovább aludni. Sétautam egyik sarkán találtam egy kicsiny cseresznyefát, meglepően alacsony ágain meglepően sok gyümölccsel.
Asszem, úgy 2 kilót szüreteltem róla eme kellemes, hűvös hajnalon. A szatyromba helyezett dobozba, hogy ne kelljen kiválogatnom a kutyapóráz és a kutyaszarnak rezervált nejlonzacskók közül, amik a szatyor fenekén tartózkodnak.

Útközben megzabáltam legalább fél kilót, de azért maradt bőven. Meglepő egy utcafától, de minden szem egészséges, ropogós, hibátlan. Csak azt nem értem, miért én szedtem le, és miért nem más.

2007. május 26. szombat

Van egy kedvenc útvonalam reggelente a kertek alatt, csak az zavart az elején, hogy van ott 3 telek, azokon 4 kutya, akik felverték a környéket az üvöltésükkel. Jelentem: sikerült megvásárolnom a hallgatásukat röpke két hét alatt. Csirkecsontot, száraztápot, néha még fagyasztott hamburger-érméket is vittem, mert fiam azt mondta rájuk, szar, szóval rendszeresen megkínáltam üvöltő kutyabarátaimat valamivel. Ma már tökéletes csendben sétálunk arra Csumival, csak farkcsóválás és várakozó pofácskák fogadnak. Ha semmit nem viszek éppen, akkor sincs ugatás. Végül is csak ennyit akartam. A környék lakosai nem is tudják, mennyit köszönhetnek nekem, hisz van úgy, hogy még hajnali 6 óra előtt mászkálok arra. És őrzöm a csendet.

Előjöttek számomra a brezsnyevi idők, amint megláttam ezt a járművet kora reggel, kutyasétáltatás közben. CSAJKA! Egy hamisítatlan példány! Azt hiszem, feketén kívül soha más színben nem gyártották, hisz mindig a legfelsőbb elit járműve lehetett csak. A fogyasztásáról csak mendemondákat hallottam, 40 liternél kezdődik.
A nagy orosz batár tulajdonosa egy igencsak ifjú ember volt, egy zacskó kiflivel lépett ki a közértből, ami előtt parkolt. Nemcsak én fotóztam... Ha el szeretném unokámnak
mesélni, milyen "szuper" autón jártak anno a Szovjetunió vezetői, legalább lesz pár képem róla. Nem vicc: mindig megérzem, mikor kell magammal kamerát vinni a bevásárlószatyorban. Ezt kár lett volna kihagyni. Amikor a gazdája beszállt és elhajtott, a régi, meghitt, telített benzingőz szaga csapott meg, majdnem egy traktor hangja mellett... Ez is lehet élmény.
Biztos sokan ismeritek ezt a futó- (vagy inkább lógó) növényt. Sok tíz év óta él velünk mindenütt. Ha jól érzi magát, nyaranta pici, ragadós, nagyon illatos, rózsaszín virágfürtöcskéket növeszt. Ez nálam itthon még nem fordult elő (tudvalévőleg kegyetlenül bánok a növényeimmel), de az irodámban, ahol más is locsolta, gyakran láttam virágzani. Azért érdemes képi megörökítésre, mert ahogy

most kiszámoltam, ez a példány legalább 25 éves. De lehet, hogy alulbecsültem. Abból tudok kiidnulni, hogy anyám 90-ben halt meg, ez a cserép pedig már időtlen időkót óta a szobájában állt. És ami a legelképesztőbb: csak idén tettem a cserepében megkövült földlabdácskára (átmérője nincs 15 cm) egy marék friss virágföldet. Évtizedekig tehát abból élt, ami adatott: szinte csak vízből. Amiből időnként hetekig is elfelejtettem adni neki. De él. A jóisten se érti, hogyan. Elképeszt az élővilág hihetetlen igénytelensége és túlélőképessége. Ez a kis bőrlevelű izé talán már idősebb, mint a fiam. Ha úgy vesszük, számtalanszor próbáltam már meggyilkolni, de nem hagyta. Az élő szervezetnél energiatakarékosabb "gép" nem létezik. Leggyakrabban egy kiflimennyiségű reggelit eszem valamivel, teával, ebédre egy leves, aztán semmi. És nemhogy legyengülnék vagy meghalnék, de még fogyni sem tudok. A hájaim háborítatlanul rezegnek itt elöl, meg oldalt, isten se érti, miből élek. Amíg az élő szervezet energiafelhasználását nem tudjuk modellezni a gépeinken, addig szerintem csak nyúvasztjuk a föld tartalékait, és nem jutunk előre. Mindent az élőlényektől kell tanulnunk, de gyorsan, mielőtt késő volna.

2007. május 25.

A horizontot bámultam, tőlem jobbra és balra már zajlik a nagy népi öntözés, de a felhők, a szép, hasas, sötétszürkék az istennek se akarnak errefele tendálni. Kinéztem egy toronydaru gémjét irányul, ahhoz mérve a felhők mozgását, de semmit nem észleltem. Mintha állna az idő, az ég egyhelyben. Irigyen bámultam a távolban azt a két felhőt, aminek földig ért a lába, és vágyakozom, hogy erre tartsanak. Ránk férne már egy öntözés. A légnyomás biztos lent van, mert a legyek a térdem magasságában cikáztak az utcán, úgyhogy a megfelelő szívóhatással semmi baj. Már csak szerencse kell, hogy pont ide zúduljon végre némi víz.

A közalkalmazotti lét újabb csodája ért ma: azt mondták "odafent", hogy a nők, mivel 3-napos ünnep jön, elmehetnek délben. Istenem, ilyet utoljára vagy 30 éve hallottam és éltem meg. A régi szép időkben. Mert ki az a hülye vállalkozó, aki elenged egy fél munkaidőt akármilyen meggondolásból, aztán zsebből fizeti a semmiért a bért? Legutóbbi főnököm még azért is káromkodott, ha nemzeti (fizetett) ünnep jött, mert az őt károsította. (Esőszagot érzek, bár ne tévednék!) Átmásztam a kutyán, aki mindig ebbe a szűk sarokba terpeszti el magát, ami a pc-asztalom meg a kanapé között fennforog, eljutottam az ablakig, de víz sehol, viszont a falevelek hátuljának villogását látva meg kell állapítanom, végre onnan fúj a szél, ahonnan az eső várható. Reménykedem. A zsigereim viszont azt mondják: hiába.

Ma némi időt Egyik kolléganő szobájában töltöttem, ott volt internet (a saját szobámban főnököm ült rajta egész nap), hihetetlen tempóban tudtam haladni az információk gyűjtése terén. Először azt hittem, talán zavarom Egyiket, de nem. Rám sugárzott a kedvessége, vidámsága, csacsogása. Alig két hét telt el, de mintha szívébe fogadott volna. Ez nagy érzés. Úgy beszélünk egymással, mint régi jó haverok. Imádom az intelligenciáját, fürdök a jó modorában, örömmel tölt el annak érzékelése, ahogy lazulnak a kezdeti tartózkodás kötései, múlik az udvariaskodás és előjön az őszinte közlékenység.

Másik kolléganőm már az első nap körülölelt a személyiségével. Ez azóta csak fokozódik. Egyre jobban örül nekem. Ahogy meglátott, megszeretett. Ez elég ritkán történik meg velem, mert nem vagyok egy azonnal mindent odaadó típus. De vele nem lehetett másképp. És nem is kellett. Sajnos, nincs minden nap bent az irodában, és nagyon hiányzik. Szeretem, ahogy káromkodik. Ahogy soha nem fogja vissza magát. Számára nincsenek határok, és ez az én régi határtalanságomat idézi fel. Ha lehet valakit első látásra szívünkbe zárni, hát ővele én ezt tettem. Mert éreztem, hogy viszont. Mi kell még ahhoz, hogy az ember szívesen járjon dolgozni? Semmi. Vagy igen: egy sokkal jobb számítógép és program. De majdcsak eljön az az idő is. Ha arra gondolok, hogy nem volna másom, mint egy szuper munkaeszköz, de se Egyik, se Másik, azt mondom, ez így jobb, ahogy most van. Szeretem a munkahelyemet, a munkámat, az összes kollégát, még a főnökömet is, tehát jól vagyok. Mindaddig így marad ez, amíg a buszokon működik a klíma, és a szerződésem nem jár le.

A lényeget meg majd elfelejtem? Ott kell kezdenem - ahol már egyszer kezdtem -, hogy a hétvégén puccba vágtam Dani szobáját A-tól Z-ig. Mert úgy éreztem, a céges agárdi továbbképzésről talán egy csajjal jön haza, és nehogy már szégyenkezzen a kupleráj miatt. A dolog késett ugyan két napot, de bejött a megérzésem. Tényleg ott indult egy kapcsolata a kolléganőjével, de csak később hozta el. A rend meg még kitartott. Tegnapelőtt késő este suttogásokat hallottam, kutya nyüszögését - már lefeküdtem, de kussoltam -, tudtam, hogy megjött a csaj (ha azt hittem volna, tévedek, meggyőzött volna a reggel csukva talált szobaajtóm, ami csak ilyen alkalmakkor szokásos). Tegnap pedig emberi időben jöttek meg ketten, be is lettem mutatva Andreának. Helyes kis pápaszemes (kígyót nem mondanék), egy percem se volt, hogy megismerjem, de nincs vele baj. Danival együtt dolgozik, tehát rossz fej nem lehet. Ma reggel még alva hagytam itt őket, nyilván a lány is délutános ma, ahogy Dani. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Örülök, hogy van valaki marokmarcsa helyett.

Néha elgondolkodom: vajon baj van-e velem, amiért semmi ingerenciám nincs unokákat nevelni? A gondolata sem merül fel bennem. Későn értem mindig is, de ennyire? Katinak, aki 5 évvel fiatalabb nálam, már iskolás unokája is van a 3-ból. Jól vagyok én? Vagy ő van rosszul? Arra tisztán emlékszem, mennyire hidegen hagyott, mikor Kati (a sülve-főve barátnőm) gyermekes anyává vált, és teljesen átalakult az életszemlélete. Az empátiám sehol nem volt, de hol is lehetett volna bármely empirikus élmény nélkül? Aztán ez megjött, amikor én is szültem valakit. Szóval az empátia szart se ér, ha az élethelyzet, amiben más van, olyan, amiben te még sosem voltál. Vagy tévedek? Az is lehet.

2007. május 24.

Le kellett mondanom a gödi házamról. Ház. Aki azt hiszi, ez egy ház, az téved. Egy 16 négyzetméteres faviskó, amit úgy 50 éve épített apám. Meglehetősen hiányos "ácsi" tapasztalatokkal. A gödi Fészek nevű furcsa üdülőben áll x tízéve. A Fészek anno egy amolyan munkásmozgalmi fészek volt, már nem is igazán tudom, hogy az újkommunisták (akik baromi régiek), vagy a Rákosi-rendszert tagadók jöttek-e ott össze, lényeg az, hogy együtt voltak. Valamikor, a kezdetben a Munkás Testedző Egyesület - MTE - tagjai vertek sátrat a 9 holdnyi gödörben, amely alapból egy bombatölcsér volt. Sok homokkal, a Duna partján. A partoldalban fecskék fészkeltek. Nyilván homoki fecskék, ha már ott főleg homok volt. Ennélfogva rengeteg akácfa vert tanyát rövid idő alatt, de aztán hosszú időre.

Apámon kívül többeket ismertem, akik utálták a kommunista rendszert, de végül is ez a Fészek arra épült, azért maradt fenn, mert kiszolgálta azt. No nem sokkal, csak némi ideológiával, egy pici emlékművel, amin vörös csillag díszlett, aztán annyi. Az ott tábort vert és meggyökeresedett családok nem foglalkoztak ideológiával, csak a pici sátrukkal, később faházaikkal, amiknek első hírnökeit nagyapám építette fel nagyon igényesen, hiszen képzett asztalosmester volt. A partoldalakat - amiket mindenki csak besungnak hívott - jól benőtték az akácfák, a gödör mélyén pedig hatalmas nyárfák telepedtek meg, amiket később a lakók fenyőkkel egészítettek ki. Sok olyan ház került oda, amik kiszuperált buszokból "épültek", azaz odaraktak egy üres buszt, majd berendezték háznak. Még ma is van ilyen. Hozzátoldottak, bővítettek, de buszok még mindig láthatók. Vagy nem? Évek óta nem voltam kint. MÁV-vagonból is épült ház, éppen Zsókáéké, aki a legjobb gyerekkori barátnőm volt. Tá-riadó - ez volt a füttyjelünk. Akkoriban mindenki füttyjelekkel hívta egymást, nagy volt a telep, a távolság. Tyűtyütyü-tyűtyütyű - ez a fütty volt Kertész néni jele, mikor ebédelni hívott minket, mivel rengeteg gyereket étkezetetett napi 25 forintért. Amolyan otthagyott gyerekeket, akiknek szülei csak hétvégén jöttek ki, mint engem is, ezzel alapozták meg a világ legcsodásabb gyerekkorát, a mérhetetlen szabadságot. Ott egy olyan közösség élt és fejlődött, amely nem ismerte a benzingőzt, az autót, maximum szombaton berregett fel apám és néhány más apa motorja a besung egyik szintjén, mikor megérkezett Pestről, és mi boldogan rohantunk eléjük, mert mindig hoztak valami kis ajándékot, krémest például, volt, akinek rántotthúst, vagy őszibarackot. Meg az izzadt apaszagot, amire már úgy vágytam a magam részéről. Néhány oldalsó fémfogával rámvigyorgott, én meg a nyakába ugrottam. Ő volt "A Daka bácsi". A rettegett. Aki képes volt este tízkor a legmeghittebb és legsötétebb sarokba, ahol örsi gyűlést tartottunk, bevilágítani rettenetes elemlámpájával, amit úgy megbuherált, hogy egyszerre két laposelem is belefért, fényereje olyan volt, mint egy premier plan egy forgatáson. Mindig váratlanul jött, mindig ránk talált, akár a sötét Duna-parton ücsörögtünk egy fűzfa alatt a sóderon, akár a focipálya egyik akácos sarkában. Mindig az volt az ukáz, hogy most aztán aludni menni!

Daka bácsi amúgy hajnali hatkor már képes volt kalapálni, fűrészelni, nem érdekelte, hogy igen közel mennyi házban aludna még akárki. Engem rendszerint egy laza mozdulattal borított ki ágyamból (ma kempingágynak neveznénk azt a kinyitható vászon-alkalmatosságot, aminek akkor nem is tudom, mi volt a neve, szóval amiben aludtam - a kemping szót akkor még nem ismertük). "Hasadra süt a nap" - mondta, és nem volt mese, felkászálódtam, és menni kellett a házból kifelé. Nem engedte, hogy trikót húzzak magamra, egy darab fürdőnadrág volt csak rajtam. No persze akkor még nem serkedtek a kebleim se. Kese hajamat egy baromi szoros, biciklibelső-gumival lófarokba fogta, aztán usgyi. Szó se volt reggeliről, vagy bármi más, mai szóval definiálható "rutinról" - mehettem úszni a Dunába, vagy ébreszteni haverjaimat a többi házban, aztán azt tettünk, amit akartunk, csak ne legyünk házon belül. Úsztunk, lógtunk fákon, horgásztunk a Dunában, agyagot gyúrtunk a parton, epret szedtünk a szomszéd telek nagy eperfáiról (sok fosás volt a bére). Apám mindig megvárta, míg éhes leszek, eszében sem volt előbb bármivel megkínálni. Ha előkerültem vizesen, loncsosan, valamikor délelőtt, hogy most már kéne egy zsíros kenyér kovászos uborkával, akkor odaadta. Isteni tarhonyás krumplit tudott főzni. Butángázos főzőlapon, persze.

Sok gyerekévet töltöttem Gödön. Ott lettem ember. Valaki, akire a többiek hallgattak, észre sem vettem, de mindenki azt játszotta, amit én találtam ki. És az az érdekes, hogy ők se vették észre.

Ha összeszámolnám, hányszor tapodott a Dunából jövet homokos talpam a kis faházunk döngő fapadlóján, életem végéig számolhatnám. Erről a házról kell most lemondanom. Egyúttal apámról, az emlékéről, a keze munkájáról. Szentimentalizmus az egész, hisz már jó pár éve csak azért mentem ki Gödre néha, hogy megjavítsam a tetőt, vagy kaját vigyek Daninak, aki azért szerencsére pár nyári hetet-hónapot ott-töltött, aminek nagyon örülök. Megszagolta legalább az emlékét annak, amit nekem jelentett a Fészek. Tíz éve van kutyám, azóta nem tölthettem ott pár óránál többet, hisz oda állatot vinni nem lehet. Most tehát a házikómnak vége, és lényegében minden másnak is, ami odaköt. Kimehetnék, van vendégház, de az nem ugyanaz, mint az apám háza. Gödnek annyi. Le fogják bontani, hogy legyen hely, hisz a sok év alatt olyan sűrűn épültek ott a házak, hogy már néhány méterért is harcolni kell. Az én házamból hely lesz. Két másik ház között. Eltűnik... Álmomban néha sírok. Nagyapám, nagyanyám alapító tagok voltak ott. Szinte ott éltek. Nagyapám számtalan gyönyörű faházat épített. Még mindig magam előtt látom, ahogy a bakra helyezett deszkát fűrészeli a hatalmas kézi fűrésszel, minden nap. Ha rá emlékezem, ki 54-ben meghalt, szinte mindig így látom. Nagyanyám feje reszketett, parkinzon-kóros volt, a kezében a bögréből is gyakran kilöttyent a kakaó - hogy utáltam a tejfölt, amit benne hagyott! -, ott nőtt fel velem Dudi, az unokanővérem, akivel sülve-főve együtt voltunk, végül anyám, apám, és a rengeteg haver később. Mintha az életem legjobb részét takarítanák el azzal, hogy a házamat lebontják. Hogy nem lesz többé egy saját 16 négyzetméterem, ahol magamra csukhatom az ajtót (amibe apám páncélszekrény-zárat szerelt... előbb lehetett volna a házat összedönteni, mint azt a két vaskos zárnyelvet széttörni). Ez mind eltűnik, mert évek óta nem tudom kifizetni a házhely-díjat. Azelőtt persze ilyen nem volt, ez az új kor kötelessége. Petróleumlámpa helyett ma már villany van, forrásvíz helyett - amit kannákban hordtunk fel naponta - vezetékes víz, ez pedig mind pénzbe kerül. Nem fizettem. Nem tudtam. Nem volt miből.

Nos, új élet kezdődik: nincs már gödi "bázis" nincs már a Fészek, ahová kimehetek, ha összeborult a lelkem, és feltöltődésre vágyom a csodás Duna-parton, azonkívül a csodás Duna-part is borzalmasan hátrányára változott, mióta kitaláltak a bős-nagymarosi vízlépcsőt. A folyó tulajdonságai átalakultak, iszapot rak le ott, ahol azelőtt tiszta, gyönyörű kavicsok voltak, elmos partokat, ahol azelőtt partok voltak, szóval minden átalakult, és az egésznek már semmi köze ahhoz, ami volt. Nem kell sajnálni. Soha többé semmi nem lesz ugyanolyan, mint rég. Hiába is próbáltam már évek óta fellelni a régi emlékeket, nem lehet, mert már a Duna se úgy folyik, ahogy anno. Rá sem lehet ismerni. Új világ van, és ez nem az én világom. Ilyenkor kell kilépni.

2007. május 23.

Elfilóztam ma a Népszínház utcai - amúgy borzalmas környéki - villamoson a világ gyökeres változásán. Egy kisméretű villamoskocsin belül az egyik sarokban két vágott szemű lány japánul dumált, a másikban egy nagyon afrikai és nagyon fekete ember a mobilján érthetetlen nyelven osztotta az infót valakinek, középen két roma romául társalgott, aztán mikor leszálltam, szintén mobillal a fülén egy fiú románul csevegett. Nem emiatt, de mindenkit óvnék attól, hogy a "nyóckerben" csavarogjon, ha nem akar maradandó rossz élményeket beszerezni, majd ezekről rémálmodni. Anyám! Ha majd ott is olyanok lesznek a viszonyok, hogy se félni, se irtózni nem kell, valahol és valamikor akkor fogunk Európába érni. Egyelőre ez borzasztó távolinak tűnik. Boldogan vettem egy cigánytól (piros Zsiguli mellett árult) egy kiló paradicsomot 200-ért, azt hirdette, édes és tökéletes. Mindegyiken volt valami fekete folt, kettő penészes... édességről ne beszéljünk. Azt végképp nem tudhatom, mivel permetezték és mikor. Szóval ez volt az utolsó ilyen vásárlásom.

A munkahelyemen egyre jobban érzem magam. Már látom, hogy mindig lesz mit csinálnom, mert már integrálódtam annyira, hogy akkor is megtaláljam a tennivalót, mikor konkrét feladataimat elvégeztem. Számtalan ötletem van arra, hogy tegyem könnyebbé és gördülékenyebbé az iroda munkáját. Példa: van egy kék könyv, amit szentségként őriz mindenki, mert abban vannak a pótolhatatlan adatok, nevek, telefonszámok stb. Ha lesz rá időm, gépre viszem és majd kinyomtatom, vagy gombnyomással elérhetővé teszem, mert mi is lenne, ha elveszne az a kék könyv? Lelkesítenek az ilyen dolgok, mert a jövő az, hogy gyorsan és biztosan jussunk infóhoz, és ne azon múljon, hogy ki hová tett egy kék könyvet.

Őszinte és szívélyes mosollyal adózom az irodám mikroklímájának... Tegnap reggel feltettem egy kávét - először, mióta ott vagyok -, és azt kaptam, hogy "szent asszony" vagyok eme cselekedetemért. Ha előbb tudtam volna, hol a kávé, előbb tettem volna, olyan természetes, mint levegőt venni, hisz tizenévekig volt ilyesféle feladatom. Lám, itt még ilyesmiért is hálásak. Aztán meg lehet pazarolni. Belém azt verte az elmúlt több év, hogy nem nyomtatunk ki hiába papírokat, csak ha már biztos, hogy nem kell belejavítani. Itt ez nem fontos. Nem bánják a kárba veszett nyomtatófestéket, a drága papírt. Senki nem nézi meg a papírkosarat, hogy mennyi hibás doksit dobtam ki én vagy más... nem mondom, hogy ezt nehéz megszokni, de nekem új. Amikor kiejtettem a számon a bűvös mondatot: itt nincs tulajdonosi szemlélet, ketten is azonnal rámugrottak, és helyeseltek, hű, de nagyon okosnak is éreztem magam egy percig! Ez pedig azt jelenti: mindenki látja, de senki nem tesz semmit ellene. Számomra csak egy fontos: legalább van, aki látja! Az lenne rossz, ha ezt éreznék természetesnek.

Még egy nagyon fontos tudnivalóval lettem ma gazdagabb. Tudtad te például, hogy egy 14 éves cigánygyerek már teljhatalmú férfi? Ha egy fehér nő - mint én, akár mint tanár - azt mondja neki, légy szíves, hozd ide a füzetedet, akkor úgy felhergeli, hogy akár támadhat? Bizony ám! Joga van. Egy ilyen "férfi" nem fogadhat el utasítást fehér nőtől, sajátjai között is alig van, akitől. Még anyjától is csak akkor, ha az anya valami fellebbezhetetlenül felső ranglétrán áll. Saját törvényei szerint az ilyen fiú jogosan tagadja meg a kérést, sőt, ez kötelessége. Ha az iskolákban ezt többen tudnák, nagyobb sikerrel okíthanák ezeket a gyerekeket, azt hiszem. Az, hogy engem ez az infó ennyire meglepett, talán azt mutatja, mennyire keveset tudunk róluk, azokról, akiket integrálni akarunk - és kellene - a társadalmunkba, az oktatásba. De a hogyan-t nem tudjuk. És nem értjük. Először őket kellene megértenünk, utána lehetne gondolkodni a hogyanról. Ó, istenem, mennyi évet éltem, és mennyi mindenről halvány fogalmam se volt eddig! Arra gondoltam, ha megtámad egyszer valahol egy cigánykamasz, én bizony tisztelettel fogom megkérni őt, hogy lehetőleg azt tegye, amit én szeretnék, és messze eldobom a magam turbózott önbizalmát, lenézését, undorát, vagy bármit, ami őt sértheti - lehet, hogy ez óriási segítség lesz annak érdekében, hogy megússzam a találkozást konfliktus nélkül. De aki ezt nem tudja, az bajba is kerülhet. Legyen tehát ez tanulság. Ismerd meg ellenfeled, mielőtt taktikát választasz.

2007. május 20.

Annyira jó kislány voltam e 7végén, hogy már kezdem magam irigyelni. Dani szobáját nemcsak kiporszívóztam, de kimostam összes földön heverő gatyáját és egyebét, a függönyöket szintén, még egyik ablakát is megpucoltam. Közben nagyon furcsa élményben volt részem: az egyik sötétítő függöny, amolyan vastag, nehéz, abszolút műanyagmentes fajta, miután a mosógépből kiszedtem, és a létrára állva megráztam, hogy lássam, hol az egyik fele, hirtelen sejtjeire hullott. Én még ilyet nem láttam. Első benyomás: porfelhő. Egy nedves rongyból. Aztán látom ám, hogy szakad mindenfelé, főleg lefelé ahhoz képest, ahol fogom. Teljesen elfáradt az anyag, ami tökéletesen szuperált, mielőtt a mosógépbe raktam. Ahol megfogtam, ott szakadt. Könnyedén. És közben porzott, mintegy jelezve, hogy valóban ízeire hullott szét. Sajnos a másik függönyt is megfertőzte molekuláival, mert mikor ma - egy nappal felakasztása után - megráztam, úgy hullott belőle a porhoz hasonló részecskék tömege, mintha évek óta nem lett volna kimosva. Kényetelen voltam újra elővakarni a porszívót, és az egészet leszívatni.

Dani hazajött a továbbképzésről, amit a cége rendezett egyik közismert tavunk partján, megitták gyorsan a Becherovkát, amit velem vetetett meg (de még nem fizette ki), amúgy meg csak többszöri rákérdezéseim nyomán volt képes azt mondani (vagy észrevenni), hogy kösz, hogy rendbe raktad a szobámat. Én tudom, hogy örül neki, de én is úgy tudnék örülni, ha egy sima kösznél több hálát látnék... Csak egy mondatra gondolok, ami egy szónál többől áll.

Anyák sorsa, mondanám, és mondom is. Ezzel mindenkinek számolnia kell, aki arra vetemedik, hogy gyereket nevel. Hozzá kell tennem ellenpontként: aki nem nevel gyereket, az olyasmiről marad le, ami tökéletes ellentétben áll a természet törvényeivel, az ösztöneinkkel, a vágyainkkal, szóval kimarad mindenből, amire születtünk. Ez a véleményem. Úgyhogy bármiről panaszkodom, igazából minden percben boldog vagyok, hogy van egy fiam, akiről panaszkodhatok. Mert ha ő se lenne, akkor miről? És akkor én minek? Lennék? Egy tök hasztalan, eldobható, fölösleges göngyöleg volnék, aki már nem is ember, csak salak. Ergo: a gyermekeinkért élünk. Akár soká. Leküzdve az öregedés borzalmait.

2007. május 18.

Kobaltkék középső ujjam - a jobb lábamon - azt vetíti előre, hogy mostanában nem jöhet esős idő, mert nincs az a zárt cipő, amit felvehetnék. Tudvalévő, hogy az időjárást én rendelem. Papucsban - amit kizárólag el- és viselek - nem lehet csatakos utakon mászkálni. Mivel mostanában munkahelyem van, ott meg fotel, annak meg lába, hát volt mibe belerúgnom hirtelen (tán ezért nem tartok otthonomban egyáltalán ilyen bútort). A törött lábujj tehát a záloga az elkövetkező napok csapadékmentességének. Bízzatok bennem.

Most akkó egy kicsit röhögjetek. Az alábbi aranyköpések az Axelero segélyvonalára érkeztek:

Júzer: - Kattintok a csatlakozási ikonra. Feljön az ablak, és sohasem tudok felcsatlakozni, pedig mindig a Mégse gombra kattintok.
Helpdesk (a továbbiakban HD): - Magyar nyelvű a program?
Júzer: - Nem tudom.
HD: - Mit írt be az email-címhez?
Júzer: 1023 Budapest
HD: - Milyen Windóza van?
Júzer: - Mindjárt lehasalok, és megnézem.
HD: - Menjünk be a "Saját gépbe".
Júzer: - Jaj, de ez nem az én gépem!

Júzer: - Az a problémám, hogy már beszéltem önökkel korábban is. Tudna nekem segíteni, hogy fel tudjak telepedni?
HD: - Milyen modemje van?
Júzer: - Jó!
HD: - Analóg, vagy ISDN ?
Júzer: - Laptop.
HD: - Mi a jelszava?
Júzer: - A jelszavam? Hát volt egy jelszó, mikor úttörő voltam, de már nem emlékszem rá...

Júzer: - Azt mondja nekem ez az Outluk Varázsló, hogy én vagyok a Tóth Béla!
HD: - Milyen levelezőprogramja van?
Júzer: - Kitekintő Gyorsvonat.
HD: - Az meg miféle?
Júzer: - Hát az Outlook Express.

Júzer: - Itt alul megjelent két emberke ikonban.
HD: - Igen az az MSN Messenger, az Outlook Express indítja el magától.
Júzer: - Tőlem?!

Júzer: - Jesszusom! Beszippantotta a CD-t! Az Entert ütni kell, vagy írni? Start gomb csak az irodai Windózokon van, de nekem otthoni van...

Júzer: - Most nyertem egy Netquicket, és azt szeretném megkérdezni, hogy a 25 órát egy nap alatt kell elhasználni?

HD: - Most nyomja meg az OK-t!
Júzer (hosszú csend): - De itt nincs OK...
HD: - De, lennie kell!
Júzer (keres vadul, majd): ...de nincs, kétszer is megnéztem!
HD: - Rendben, akkor mit lát a kpernyőn?
Júzer: - Jaaa, ott...

Hotline: - Milyen számítógépe van?
Ügyfél: - Fehér.

Ügyfél: - Nem tudom a lemezt kivenni a meghajtóból.
Hotline: - Próbálta a kiadó gombot megnyomni?
Ügyfél: - Igen, de teljesen beragadt.
Hotline: - Ez rosszul hangzik. Felírom az adatait.
Ügyfél: - Várjon csak, most látom, hogy nem is raktam be a lemezt, itt van az asztalomon...

Hotline: - Kattintson a Sajátgép ikonra!
Ügyfél: - A magáéra, vagy az enyémre?

Ügyfél: - Nem tudok nyomtatni.
Hotline: - Kattintson a Start gombra, és...
Ügyfél: - Figyelj, cimbora, ne kezdj nekem ilyen szakszöveget nyomatni, nem vagyok Bill Gates, a francba!

Ügyfél: - Amikor nyomtatni próbálok, állandóan azt mondja a gép, hogy nem találja a nyomtatót. Már többször odaraktam a monitor elé, de még így sem találja...

Ügyfél: - A nyomtatóm nem nyomtatja ki a piros színt.
Hotline: - Színes nyomtatója van?
Ügyfél: - Nem.

Hotline: - ...és most nyomja meg az F8-at.
Ügyfél: - Nem működik.
Hotline: - Pontosan mit csinált?
Ügyfél: - Megnyomtam az F-et nyolcszor, ahogy mondta, de semmi sem történt.

Ügyfél: - Nem működik a billentyűzetem!
Hotline: - Biztos, hogy bedugta a gépbe?
Ügyfél: - Nem, nem látom a gép hátulját.
Hotline: - Fogja meg a billentyűzetet, és menjen vele tíz lépés távolságra a géptől.
Ügyfél: - Sikerült.
Hotline: - Akkor nincs bedugva a billentyűzet. Nincs ott egy másik véletlenül?
Ügyfél: - Nézem... De igen, van itt egy... és működik is!

Hotline: - A jelszava kis "a", mint alma, vagy "v", mint Viktor, hét...
Ügyfél: - A hét az kicsi vagy nagy?

Ügyfél: - Nem tudok csatlakozni az internetre.
Hotline: - Biztos, hogy a jó jelszót használta?
Ügyfél: - Biztos, láttam, amint a kollégám is ezt adta meg.
Hotline: - És mi volt a jelszó?
Ügyfél: - Öt csillag.

Hotline: - Milyen antivírus programot használ?
Ügyfél: - Netscape.
Hotline: - Az nem antivírus program!
Ügyfél: - Elnézést... Internet Explorert.

Ügyfél: - Nagy problémám van. Egy barátom feltelepített egy képernyővédőt, de ahányszor megmozdítom az egeret, mindig eltűnik!

Ügyfél: - Az első e-mailemet szeretném megírni...
Hotline: - És mi a probléma?
Ügyfél: - Megtaláltam az a-betűt, de hogyan tudom a karikát köré rajzolni?...

2007. május 17.

Marha nehéz beleszokni újra a munkába. Vannak napok, mikor eltelik az idő, mint egy pillanat, mert izgalmas a feladat - vagy én azzá teszem -, aztán máskor alig várom a végét. Belejátszik persze ebbe az is, hogy kemény elhatározásból nem viszek cigarettát a munkahelyemre, tehát időnként sem megyek le a kijelölt helyre dohányozni. Jónak könyvelem el ezt a szokásomat, hisz először max. 4 óra felé gyújtok rá. Itthon. Ha más pozitívum nem is volna (mondjuk a pénz), akkor is hasznosnak ítélném a dolgot. Ma kérdeztem valamit a főnökömtől (veszélyes dolog ez, mivel egy órás szóáradatot akár elindíthatok), mondta is, csupa fontos infót, de közben jobbról a barátnőm is mondta, a nyakam belefájdult, miközben egyiktől a másik felé kellett fordulnom, néha nem tudtam kiválogatni a szavakat, így megjegyezni sem igazán, de lenyűgözött az az elhivatottság, az az információátadási-kényszer (rossz szó, inkább "készség"), ami mindkettejük felől megnyilvánult. Mondták, mondták, párhuzamosan, de azért szerintem az egyharmadát fel tudtam fogni. Így ma megint okosabb lettem valamivel. Ezek az emberek olyan mélységesen imádják a szakmájukat, hogy órákig képesek beszélni egy ártatlan kérdés nyomán, ami viszont nekem hirtelen sok. De nagyon tisztelem őket.

Viszont ami idegesít, a mérhetetlenül korszerűtlen számítógép-hálózat. Különösképpen az a gép, amin dolgozom, gondold el, 98-as Windows van rajta! A vinyója összesen 4 gigabájt! És ez 2001 óta így van! Az az ötletem támadt, hogy megtámadom esetleg a bankokat, ha volna selejtezett pc-jük, azt adják nekünk, hisz ha csak mondjuk 6 évesek, az is fellendülést jelentene. A számítástechnikában viszont 6 év egy örökkévalóság.

2007. május 15.
Németországban élő haverom már hónapok óta küzd a macskák ellen új "birtokán", amúgy meg se kutya-, se macskaügyben nem partnerem, mert utálja a szőrt, a koszt, és mindent, ami állatoktól származik.

Ezt a képet küldte unokájáról azzal, hogy a kis Peti kezeli a macskát. Én azt látom ebből, hogy a macska távolról sem boldog, sőt. Az ilyen képektől igazából ki szoktam bukni, csak remélni tudom, hogy ha már barátom unokájáról van szó, akkor nem kell horrorra számítanom. Azért megírtam a véleményemet, elnézést a nyelvezetért, de mailezés közben nem ügyelek a részletekre:

azé ami a zonoka macskanyuzását illeti, azt nem hagynám annak fényében, hogy Opátol csak macskagyülölöetet tudhat tanulni... az állat is élölény, nem játék egy gyerek kezében. Ezt most komojan mondom. Ha te nem is tiszteled az élölényeket (ezuttal macskákat), azért ök mégis azok, és szenvednek, ha bántják öket.

A képen pont ugy láccik, hogy a szerencsétlen joszág abszolut nem boldog. Olyan akarsz lenni, akinek csak a beton az igazi baráttya? Azé ennél tovább kéne lépned igy öregségedre, mer mongyuk a beton soha nem fog szeretettel hozzád dörgölödzni. És megsimogatni se lesz olyan kellemes, mint mongyuk egy macskát. Ezt nyugodtan elhiheted nekem.

2007. május 13.

Egy régi MÁV Repülőklubbeli "sorstársam" most kérdezte éppen, hogy miért vonzott engem a motoros és azon belül a műrepülés. Kellenek az ilyen kérdések, hogy végre magamnak is válaszoljak erre. Na tényleg, miért is? Alapból nagyravágyó voltam. Amikor 72-ben először léptem be a MÁV Repülő- és Ejtőernyősklubba (úgy értem, az ajtón), pár perces ismerkedés után azt kérdeztem Szentvölgyi Tibor feleségétől, Jutkától, hogy hány éven belül lehet itt valaki válogatott kerettag. Szerintem annyira meglepődött mindenki, aki hallotta, hogy még őszinte közröhejben is elfelejtettek kitörni. Mert hisz bejön itt egy szikár, szőke csitri, aki semmit sem tud, de máris a csúcsra érés időpontja érdekli. Tényleg nem nevettek ki, csak néhányan összenéztek, aztán Jutka azt mondta, legalább négy év. Lelombozott a válasz, én lehetőleg azonnal akartam akkor mindent. Akkora lelkesedés feszült bennem, hogy majd szétrobbantam. Az előzményt egy farkas-hegyi kirándulás jelentette, amikor életemben először láttam közelről vitorlázógépeket és repülőteret. Azonnal tudtam, hogy ezt, és csakis ezt akarom csinálni! Huszonöt éves voltam. Céltalan, útját kereső, de energiával teli kallódó ember. Némileg elkeserített, milyen öreg vagyok, hiszen ott ült egy lány bikiniben az időmérő padon, akiről azt mondták, már ezüstkoszorús vitorlázórepülő, 18 éves. Ő volt Molnár Éva. Halálosan irigyeltem! (Ő aztán később oszlopos tagja lett a válogatott keretnek, számtalan nagy versenyen szerepelt jól.)
Azt azért tudni kell előéletemről, hogy sok dologba belevágtam, elmélyültem pl. a filozófiában - Kant, Beauvoir, Sartre, Camus; Nietzsche-t nem lehetett könyvtárban fellelni, mert indexen volt akkortájt, pedig előzőek sokszor hivatkoztak rá, piszok dühös is voltam, miért nem olvashatom, ugyanez volt Schopenhauerrel is -, de amit lehetett, elolvastam. A bölcsészkarra készültem jelentkezni, aztán felkészültségemben nem bízva végül nem mentem el. Utólag tudtam meg, hogy régi gödi pajtásom, Pipi (Kócsag Piroska) ott ült a felvételi bizottságban, simán felvettek volna...

Jártam tornázni, előzőleg balettoztam és úsztam, majd karatéztam (tudom, mi az az oicuki), jógáztam, de semmit nem vittem odáig, hogy bármi eredményre vezessen. Ezek után vetődtem el a reptérre, és végre teljesen világossá vált: ott a hazám. Csak ezt akarom csinálni, és semmi mást. Minden másodlagossá vált azután. Gyorsan váltam vitorlázórepülővé, hisz nem volt hétvége, mikor nem Farkas-hegyen futottam a gépek után, hogy estefelé néhány négyperces iskolakört kiélvezhessek. Teljes szívemmel és lelkemmel csak ebbe öltem minden időmet. Egy olyan világ tárult ki előttem, amiről nem is álmodtam, váratlanul, véletlenül és sorsszerűen hullott az ölembe. Srácok, lányok, mélyen tisztelt oktatók és repülőgépek! Maga volt a csoda. A reggeli eligazítás, mindenki vigyázzban (katonás volt az MHSZ), a szigorú szabályok: vörös négyszög (zászlókkal kijelölt terület, ahonnan nem volt szabad kimozdulni, csak ha gép után kellett futni), időmérő asztal, minden fel- és leszállást írni kellett, torony - ez egy vasból készült szerkezet volt, amire fel kellett mászni zászlójelzést adni a csörlő aggregátornak, ami a reptér másik végén húzta fel drótkötéllel a repülőt, s mivel Fahegy úgymond "bogárhátú" reptér, csak a toronyból lehetett rálátni az aggregátorkezelő zászlójára, aki ha megtette a három kört, és én is, majd lecsaptam a zászlót, indulhatott a csörlés, és a Góbé máris nekifutott, majd felemelkedett. Jelenteni kellett azt is, ha leoldott, azaz megszabadult a csörlőkötéltől. Onnan kezdődött az iskolakör. Körberepülték a repteret, aztán leszálltak. Ez általában - 3-400 méterről - 4 percig tartott, ha nem adódott valami termik, amiben emelkedni tudtak.

Olyan világ ez, amit úgysem tudtok elképzelni. Mindenki egyért, egy mindenkiért. A nap főleg futással telt: ha leszállt egy Góbé, mindenki odarohant és betolta a startvonalra. Tűző nap, szárazság, árnyék sehol, soha olyan barna nem voltam, mint akkoriban. De akkor az UV-sugárzás még egész másképp működött.

Jajj, most néztem végig a Red Bull Air Race mexikói futamát... Halálra izgultam magam Besenyei Peti miatt. De győzött! Amikor azt mondják, épp 10 g terhelést visel el, én tudom, mi az! Rettenetes. Amikor azt mondja, a kötelező sisak miatt nem tudja a fejét elfordítani, azt is értem és érzem. Ha az a sisak egy kiló, a feje meg kettő, akkor 10g-nél 30 kilót kell a nyakán egyensúlyoznia. Épp azt vettem ma észre, hogy a nyakizmai mennyire megerősödtek. Korábban erre nem volt szükség, mert csak egy fejhallgatót egyensúlyoztunk a fejünkön némi pertlivel az állunk alá kötve, nehogy elszálljon hátonrepülés közben. Ez még nem volt veszélyes. De nyilván a sisak azért kell, mert egyrészt beleépítik a rádiót, másrészt rászerelik a kamerát, ami kell a népnek. Büszke vagyok rád, Peti! Mexikóban és Abu Dabiban is.

Folytassam, amit elkezdtem? Hogy miért vonzott engem a motoros repülés? Hát csak azért, mert a vitorla kevés volt, mindenképp tovább akartam lépni. A továbblépés pedig csak a motorosgépek felé vitt. Szerencsémre (meg azért, mert minden hétvégén a reptéren voltam, ha esett, ha fújt) úgy döntött a klubvezetés, hogy engem jelöl motoros kiképzésre egy leendő női kötelék céljából. Egy télen elvégeztem a tanfolyamot hetedmagammal (köztünk volt Magyari Béla húga, Mari is), majd repülés, aztán hajrá, 77-re megkaptam az oktatói szakszolgálati engedélyemet, az esküvőmre hozta el Halász Magdi ekipázstársam. Addigra a műrepülő kiképzést is befejeztem. Még azon évben részt vehettem első műrepülő versenyemen, a második Nyírség Kupán. Hihetetlen élmény volt. Nyilván csak fiúk voltak versenytársaim, hisz nő egyedül én voltam elég sok évig ebben a műfajban. A többi lány valahol útközben elkopott. Versenyig sem jutottak el.

A kérdés az volt, miért épp ehhez vonzódtam. Hát mert imádtam. Ebben találtam meg az önkifejezés legfontosabb módját. Ezenkívül csak írni szerettem mindig. De hát abban nincs adrenalin, nincs motorbőgés, nincs benzingőz! Repültem sok útvonalat akár Európa országaiba, kötelékben egy An-2-es mellett, oktattam növendékeket, de soha semmi nem ért fel azzal, ha felszállhattam, nekieresztve a 300 lóerőt a mezőnek, és magamnak, vagy a versenynek. Szerettem volna női vetélytársakat - magyarokra gondolok -, de ilyen nem adódott. Nem lettem világbajnok, de több bronzérmet szereztem rangos nemzetközi versenyeken. Nem egyszer világbajnokokat utasítottam magam mögé. Ennyi nekem elég. Azért szerettem ezt, mert ez volt, amiben otthon éreztem magam, és több volt, mint amit a legtöbb ember (pláne nő) bármikor elérhet. Életem egyik legszebb pillanata volt, amikor egy idős ember a kezemet szorongatta egy budaörsi repülőnap bemutatója után, és azt mondta könnyes szemmel, hogy még soha nem látott ilyet. Hasonló gratulációt többször is kaptam, de könnyeket csak tőle.

Ha most azt kérdeznéd, érdemes volt-e élnem, azt mondanám, igen, ezekért! Adhattam valamit másoknak, amiről nem is álmodtak, ami megrázta és fellelkesítette őket. Boldoggá tettem embereket, mi kellhet még? Amíg élnek, emlékezni fognak rám, tehát hiába már nem éltem. (Azonkívül írtam könyvet, ültettem fát, neveltem gyereket, tehát a kínai felfogás szerint is megtettem, amit kellett.)

2007. május 12.

Gyönyörű szombat, végre van mit kipihennem! Az egész heti munkát például. Tudom élvezni a semmittevést, ami az elmúlt időben nem volt téma, mert a semmittevés volt a mindennapos. Most meg az van, hogy buszra szállok, majd villamosra, és utazom 3/4 órát, hogy odaérjek a "nyóckerbe", ahol - isten bocsá - rettenetes figurák fordulnak elő utcasarkon, megállókban, kapualjakban, parkok füvén nyomorogva, szóval kész vesszőfutás, és bár minden zsigerem tiltakozik az ellen, hogy ott legyek, tanulságos. Nem szabad elfelejteni, hogy ilyen is van, hogy emberek így vegetálnak. A régi éjjel-nappali közért (Blaha Lujza tér) árkádjai alatt például egy hajléktalan úgy vert tanyát, hogy állandóan ott alszik egy szivacson, vagy ha nem alszik, a "berendezés" ott van - körötte ételes zacskók és tömérdek szemét, néha a galambok is - fittyet hányva a gyalogos forgalomnak - bátran szemeznek a kenyérhéjakból és egyéb maradékokból. A világ egyik legforgalmasabb buszmegállója - 7-es, 73-as, 78-as és az összes gyorsjárat - szomszédságában. Elképesztő számomra, miért éppen ott szeret a földön aludni, csúcsforgalomban, millió ember császkálása közepette. Ha már a galambokat nem is számolom.

Ungváry Rudolf írót hallgattam tegnap a Friderikusznál, aki azt mondta, 1945 januárjában hajtottak egy csoport embert a Duna-part felé hálóruhában. Egy magyar katonatiszt odaszólt a nyilas suhancnak, hogy lehet ez, hiszen ezek magyar emberek. Azt a választ kapta, hogy ezek zsidók. Az a kirekesztő sugallat - mondta Ungváry -, amely a populista jobboldali politikából leszűrődik, mint az úgynevezett "sinkendes Kulturgut", azaz lemerülő kulturális termék, ilyen kirekesztő gesztussal formálja meg a saját arculatát, mert az agyában taknyon kívül valójában nincs egyéb. Ezért felhasználja a kapott sugallatokat, hogy a semmiből formát alakítson magának.
Elmondta még azt is Ungváry, hogy tragédia lenne, ha 2010-ben nem a Fidesz nyerne, mert az ellenzék fejlődése egy másfajta kormány árnyékában nem lehetséges, viszont ha hatalomra kerülne, kénytelen volna szembesülni a reformokkal, a változtatás kényszerével, egyáltalán, fejlődnie kellene, és végre igazi arcot ölthetne a közjó javára.

Csak úgy leírtam ezt, tanulságosnak véltem.

Most kaptam egy mailt az iwiwen, aszongya: "Kedves Olgi! 1978-ban vittél el repülni Dunaújvárosban, mikor ott voltatok a Sinyával edzőtáborban. Ezt az élményt sosem fogom elfelejteni Neked. Akkor talán még meg sem tudtam köszönni Neked igazán, bár szerintem elég volt látnod a boldog arcomat.
Még egyszer köszönöm így ennyi év után is.
Amikor az a bizonyos An-2-es lezuhant, én kutató-mentő szolgálatban voltam, és nagyon megsirattam az akkori elhunyt műrepülő keretet."

Istenem, mennyi emléket szabadít fel bennem ez az üzenet! Az akkori, majd 30 évvel ezelőtti edzőtáborban többeket is elvittem műrepülni, amolyan "vendégeket", köztük volt Rózsa Gyuri is, aki azóta fontos tévés személyiséggé nőtte ki magát. Megkérdezte, mibe kapaszkodjon, mondtam, az ülés aljába, azzal nem okozhat gondot. Sikított és félt, de kibírta a bukfenceket, és nem nyúlt a botkormányhoz, szerencsére. Sovány arcú, göndör hajú fiatalember volt, igazából azt se tudtam, honnan jött és miért. Csak műrepültünk egy könnyedet, és remélem, ugyanúgy nem felejtette el, mint az üzenetet küldő, akit fent idéztem. Az ilyen üzenetek új életre keltenek, megint ott vagyok Dunaújban, megint átélem a csodát: kezemben a botkormány, mögöttem (vagy előttem) az utas, akinek olyan élményt nyújthatok, ami egy életre szól. Nagyon szerettem utasokat repültetni, mert tökéletesen értettem, mit éreznek, milyen különleges élményt nyújtok nekik.

Eszembe jut persze az üzenet kapcsán az a borzalmas délután is, mikor Avarossy Éva (szegény már szintén nem él) bejött az irodámba - akkor a Medicina Könyvkiadóban dolgoztunk mindketten -, és azt mondta: "Sinyáék lezuhantak". Egy szót sem tudtam kinyögni, hisz egész életem Sinyára volt alapozva, ő volt a keret edzője, a tótumfaktum, a minden, a példaképem, az oktatóm, a legfontosabb ember az életemben akkortájt. (Még ma is azt hiszem, a világ legtehetségesebb műrepülő pilótája volt.) A döbbent csend után Éva elmondta: a Hármashatár-hegynek ütközött az An-2-es, amiben majd az egész motoros műrepülő keret benne volt. Rossz időbe keveredtek, köd szállt a völgyre, amin keresztül Budaörsről Dunakeszi felé repültek, a szél is irányt változtatott, azt hitték, jó felé mennek, de a Határhegy oldalának ütköztek, az Antonov kigyulladt, és mindenki benne égett. Azóta is hálás vagyok Gulyás Ferenc reptérparancsnoknak, hogy Besenyei Petit nem engedte felszállni, különben ő is odaveszett volna. Én azért nem voltam a gépen, mert épp terhes voltam, és készültem Németországba a férjemhez. A műrepülő válogatott szinte teljesen megsemmisült aznap. 1982. május 11. Pont tegnap volt az évforduló, mégsem emlékeztem meg róla. A fene a pofámat. Pedig a Magyar Repülő Szövetség főpilótája, Matuz István felhívott, hogy sírkőavatás lesz Határhegyen, az én kis versemet vésték a sírkőre, de mivel dolgozom, nem mehettem el.

szárnyas emberünk
örökké szeretünk
veled együtt szálltunk
pilótává váltunk

köszönjük, hogy voltál,
szállni tanítottál,
földet értünk, vártunk,
többé nem találtunk...

szárnyas ember-állat,
ki lehet több nálad
célt és eget adtál,
szállni tanítottál...

szerettünk és féltünk
szárnyad alatt éltünk
kismadarak voltunk
tőled eget kaptunk

versileg ennyit írtam, de a sírkőre csak az utolsó 4 sor került. Remélem, változatlan formában. Majd megnézem, ha a Határhegy felé járok. Ma nagyon fáj minden, ami elmúlt. A repülés, Sinya, az összetartozás, a haverok, akik már 25 éve a föld alatt pihennek, pedig nem hibáztak, rettenetes, hogy nem volt alkalmuk kibontakozni, ott szakadt meg minden, ahol még rengeteg lehetőség állt volna előttük... Fiatalok voltak, tele erővel és rengeteg tervvel. Egy hülye széllökés, egy köd, egy rossz pilóta-döntés mindent elvett tőlük. Meg a pilótáktól is. Isten óvja őket a túlvilágon, ha koccintok, Sinyára gondolok, és Witekre, és Wegére, és a kis Harayra, meg az összes többire, akik semmiről nem tehetnek, csak épp rossz helyen voltak rossz időben. A budaörsi repülőtéren ott van a márványtábla az összes névvel, megnézheted.

2007. május 10.

Ha hiszed, ha nem, van munkám! Nekem! Igazi. Igaz, hogy csak 6 óra, de ezt én választottam, nehogy a kutyám - utazással együtt - 10 órát egyedül maradjon. Nos, mi, kutyások, már csak ilyenek vagyunk. Így nagyjából 8 órát van egyedül, ezt elviseli. Meg én is.

Állami szervnél dolgozom, ahol csupa állami alkalmazott van (én nem), hát mit mondjak, nagyon meglepőek a tapasztalataim. Persze csak annak fényében, hogy legutóbbi munkahelyem, egy kft, tisztán üzleti alapú volt és a valódi kapitalizmus törvényei szerint működött. Ott lehetetlen volt lazítani, az meg végképp képtelenség lett volna, hogy a gépem asztalára kitegyem mondjuk a pasziánsz vagy valamely más játék ikonját. Mert ez azt feltételezte volna, hogy néha használom is őket. Szóval most egyik meglepetés ér a másik után. Például: lehet beszélgetni. Újságot olvasni. Hosszan kávézni, teázni. Meg ami még furcsább: órák hosszat semmit tenni. Nem bírom megszokni. Oké, még korai lenne megszokásokról beszélni pár nap után, de a tendencia nagyon emlékeztet engem arra az állapotra, amiről azt mondják manapság (az átkosra utalva), hogy "gyárkapun belüli munkanélküliség". Amikor mindenki dolgozott, de hogy mindenkinek lett volna munkája is, az erősen kétséges volt.

   

Copyright © Daka Olga 2006