háttér

Már akkor se tetszett az ürge, mikor a Combino ablakából megláttam: fekete öltöny, fehér ingből kibuggyanó háj, fülére ragadva a mobil, kezében diplomatatáska, bajusz, agresszív(nak ítélt) arc. Beszállt, és míg én ki nem szálltam, egyfolytában beszélt, jó hangosan. Mivel ez a fajta villamos csendesen siklik, semmi sem gátolta a hangátvitelt. "Mi az, hogy a rendőrök a T-dossziéba teszik?" - és ehhez hasonló - szerintem - nem a közönségre tartozó mondatok hagyták el hangos száját, mondott olyat, hogy akkor tehát a rendőrség meg a határőrség is úgy szar, ahogy van, ha így működnek, akkor régen rossz, és hogy ő melyik nyomozóhivatalhoz fogja leadni az anyagot, és aki nem azt teszi, az miért hülye, és az egész rendszer pocsék (kivéve persze őt, aki ennek is, meg annak is nemet mondott arra, amit ő akart, mert ő pontosan tudja, hogy kell a dolgokat intézni), végig ingerült volt, és a fülébe sipítozó nő eszméletlen sokat beszélt, kihallatszott tisztán, ahogy nyomja a szöveget, és - végül már sajnálatomra - alig hagyta őt szóhoz jutni.

Na de kérem! Ennyi bizalmasnak számító információ egy beszélgetésből hogy hangozhat el a Combino nevű villamoson? Az volt az érzésem, a pasi élvezi, hogy mindenki fület hegyez, és őt valami olyan MIB (Man In Black) -szerepben tünteti fel, amit mi, szarjankók, csak akciófilmekből hallhatunk. Minimum 8 megállón keresztül zajlott a párbeszéd, és sokszor hallottam a nyomozóhivatalt, a rendőrséget, a határőrséget, meg a szarságot emlegetni. Ezek után már csak azt nem értem igazán, miért nem fekete Audival ment dolgozni. Tán mert a szarjankó épp ő volt, nem mi, akik hallgattuk.

Más. X úr egy költségvetési szervnél dolgozik. Igazgató. Mint tudjuk, a költségvetési intézmények minden költségét mi fizetjük: te meg én. Ez az igazgató több mint fél évszázada él már a földön, de még nem volt képes megtanulni a mobil telefon használatát. Azzal kezdődött, hogy kapott egy modern darabot. Színes kijelző, dallamcsengő, meg millió szolgáltatás. Halálra rémült tőle, azonnal kért egy másikat. Az is túl bonyolult volt neki. Végül a harmadikkal megbékélt - szerintem azért, mert rájött, hogy egyszerűbbet már nem gyártanak -, azóta azt a gyakorlatot folytatja, hogy felhívja a titkárnőjét, és megkéri, hogy telefonáljon Kukubenkó Jánosnak, és kérje meg, hogy hívja fel őt a mobilján. Titkárnőnek ég a pofája, mert elképzeli, mit gondol róla K. János, akinek esetleg mobilja sincs, de fel kell hívnia egy mobilt. Bár az összes K. János és más is be van táplálva X úr mobiljába, ő nem tudja, hogy kell egy számot megtalálni. A titkárnője kb. azért van, hogy ezt lebonyolítsa helyette. De várjál, nem is egy, két titkárnője van! Akik folyton telefonálnak. Hogy neki csak hívást kelljen fogadnia, mert azt az egyet már megtanulta. Zöld gomb! Ezt olyan intézménynél teszi, ahol minden fillér fontos, és igazából minden fontosra alig van pénz, hisz mi (te meg én) fizetjük, egyre szűkölő költségvetésből, és neki csak annyit kellene tennie költségkímélés (és mások dehonesztáló véleménye elkerülése) érdekében, hogy megtanul telefonálni. De nem hajlandó. Az akar maradni, aki volt, még a számítógép és a mobiltelefon előtti időkből. Az ilyen ember szerintem a legdrágább "befektetés" manapság. Az idézőjel azért, mert ez messze nem befektetés, ez sima pazarlás. Valakire, akinek csak el kéne szánnia magát egy kis tanulásra, odafigyelésre, de nem teszi. Ennélfogva a telefonszámlák (emlékeztetlek: te meg én fizetjük) felszöknek.

Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy mondom: ez röhej. Az állami pénzek herdálása ez alsó szinten, ami viszon megrémít, hogy nyilván felsőbb szinten is valami hasonló kell hogy történjen, különben nem állnánk ilyen szarul. Elképzelem, hány olyan idősbödő képviselő van, aki bár kap egy méregdrága laptopot, mert az jár neki, de fogalma sincs, hogy kell bekapcsolni, netán hasznosan működtetni. X úr biztos nem kivétel, sajnos. Neki, bár nem kapott laptopot, szintrén fogalma nincs, mire való egy számítógép. Azért ébredjünk már fel: mire mehetünk a mobiltechnológia, a számítástechnika nélkül?! Az internet nélkül? Ha valakinek csak a titkárnője képes ezek használatára, nem azt jelenti-e, hogy fölöslegesen fizetünk, foglalkoztatunk embereket, akik helyettünk tanulnak, képesek a modern eszközöket kezelni? Ahelyett, hogy nekiállnánk végre megtanulni, nem sok munka árán? Nagy pénzek takarítódnának meg, ha az X urak rászánnák magukat pár óra tanulásra.

Előredübörgök a csuklós busz farkából a vezetőfülkéhez, bekopogok gyöngyöző bajusszal, levegő után kapkodva, és fennhangon megszólítom a sofőrt: "Mondja, az a nyüves gomb, ami a klímát indítaná, nagyon messze esik a kezétől? Nem azért vártam ki a klímás Volvóbuszt, hogy ott rohadjak meg hátul."
Nos, ezt elképzeltem, de mivel túl gyáva vagyok végrehajtani - közben előre tudom, mit mondana, például elromlott, nincs is még olyan meleg, szabályzat mondja, hogy mikor, és végül, amitől biztos égnek állna a hajam, hivatkozna a takarékosságra, ami persze a mi bőrünkre gyöngyöző izzadságcseppek árán a legolcsóbb -, hallgatok, és leszállok a következőnél, ahol átruccanhatok a gyorsjáratra, ami garantáltan magyar Ikarus ugyan, de garantáltan kétszer akkora, nyitható - sőt nyitott! - ablakokkal. A csuklóban állva élvezem a beáramló menetszelet, a bajuszom is rég száraz már. És ha most ki akarnék térni a Combino villamosra, akkor lenne csak igazán melegem. Csak annyit, hogy a villamos büdös. Egyrészt. Abszolút szellőzetlen, mint egy gőzfürdő, másrészt. Utazzon rajta az, akinek szőrös talpú a mamája. Meg aki nem tehet mást. De sajnálom. Életem legkulturáltabb villamosa lehetne, ha tudnék benne egy jóízű levegőt venni. Ez is magyar módra működik: szép, jó, drága is, csak az ember megdöglik benne. Az időjárás mindent megold! Előbb-utóbb. Ez az, ami biztos. A többi csak álom. Ha valamiért várom az őszt, csak ez.

Szakácsműsort nézvén megüti a fülemet néhány szó. Pl. az, hogy "gloffolva" van a hús. Évek óta szakácskodik az a szakács, aki ezt mondja. Klopfen = ütni! Jelentem. Aztán folyton zöldpetrezselymet emleget. Elgondolkodtam: vajon van másmilyen színű is? Ha van, akkor bocsesz. Azt meg végképp nem értem, hogy mondjuk egy szarvasgomba miért kölcsönzi az ízét a húsnak. Talán miután lejárt a szerződése, visszaveszi? Na ugye, van elég megjegyezni való akkor is, ha nem mész sehova, csak mered a szemed a képernyőre.
Valami más műsorban meg azt mondták: "hatékony eredményeket dolgozunk ki együtt"... Gondold el, milyen egyszerű volna, ha már megvolna az eredmény, és azt kezdhetnéd kidolgozni! Tévedés kizárva.

Van-e szebb dolog, mint pénteken fehér boros makrélafilét reggelizni? Ha van is, nekem ez így most pont elég szép. Egyrészt a pénteki munkanap jóval előbb ér véget, mint a többi, másrészt szeretem a halat. És ebben a pikáns, savanykás boros - szinte olajmentes - lében még némi zöldségdarabák is színeskednek, a sárgarépa biztos, a zöld izé nem tudom, mi, a színtelen meg talán hagyma lehet. Aki, úgy, mint én, vastagon citromozni szokta a szardíniát, szeretni fogja ezt is. Keresd a hosszúkás, önnyitós dobozt, amire ezt írták: Filets de Maquereaux au Vin Blanc - még 200-ba se kerül.
Vannak olyan emberek, akiknek a haja mindig úgy áll, mintha fordrász alkotta volna. Mondjuk elég sűrű, középen kettéválik, és szimmetrikusan omlik a homlokára meg hátra (ahogy Hugh Granté szokott). Bármit tesz, a haja mindig visszanyeri ezt az ideális formát. Egy ilyen fiatal férfit láttam tegnap a buszmegállóban. Szép arca volt és fekete inge. Ült a fal mellett, cipői mellette, tenyerét alamizsnáért nyújtotta, és mindkét lábfeje látható volt: félig. A többi hiányzott. Remegő gyomorral, oldalpillantásokkal mertem csak megnézni. Borzasztóan éreztem magam. A tíz perc, míg a buszra vártam, úgy telt el, hogy néha rápillantottam titkon, figyeltem az embereket, ők is ugyanígy viszonyultak, és közben rémes történeteket kreáltam, vajon mi történhetett vele, vajon mi lesz vele, vajon hogy élhet így tovább. Hogy lehet egyáltalán így élni? Az ember mindvégig mozdulatlan, tenyere is mozdulatlan; senki nem tett bele pénzt. Szerintem épp a szépsége, a fiatalsága rendített meg mindenkit. Meg a két meztelen fél talpa. Hogy tehetném ezen túl magam?

Nagyon sajánlom, szivem! Eljött a végső óra, mind mindannyiunknál. Ilyenkor arra kell gondolni, vajon mindent megadtam-e neki (te biztos), vajon mindig jó voltam-e hozzá (te biztos), vajon szép élete volt-e - ez biztos. A többi meg a természet törvénye. Adtatok egymásnak 17 évet az életetekből, azaz inkább úgy mondom: megosztottátok egymással életeteket, és ebben senki nem szenvedett, ez mindenkinek jó volt. Neki is, neked is. Mivel te maradsz "hátra", most neked rosszabb. Sőt: rossz. Neki pedig jó, mert már az örök vadászmezőkön űzi az egeret vagy verebet, és nem panaszkodhat, hogy ennyi éven át rosszul bántak vele. Hisz kapott frissen lőtt madarat, halat, s mi jó falat. Gondoltatok rá mindennap, szerettétek és gondoztátok. Ő ezt tudta, és ha nem lett volna boldog, nem élt volna ennyi ideig. Csak boldog állatok élnek ilyen soká. Te mindent megtettél, nincs miért - semmiért - furdalást érezned. Szeretted. Ő is szeretett. Elment. Ez az élet rendje. Feldolgozzuk, aztán tovább lépünk, miközben lelkünkben az emléke fájón-kedvesen megmarad. Nem sok macska mondhatja el magáról, hogy könnyes szemmel emlékeznek meg róla még évek múlva is - amit tőled, szerintem, meg fog kapni. Egy történetnek itt vége szakadt, ami mindig fáj, búcsúzni nem jó. Ilyenkor csak az a fontos, hogy ne tehess magadnak szemrehányást. Hogy tudd: te mindig mindent megtettél. Hisz az élők maradnak itt szenvedni, nekik kell a tudat, hogy amíg megvolt a társuk, addig megadták neki, amit kellett. Így lehet békében elválni és belenyugodni. Utolsó pillantása rád esett, téged látott, tudta, hogy vele vagy. Tisztességesen ápoltad és eltemetted.
A többi gyerekjáték! Gyorsan új macskát kell szerezni! (Ez már az optimizmus előszele.)

Szent István ünnepe. Sajnálom a fiúkat. Mármint a pilótákat, akik itt zúgolódnak fölöttem. Milyen is a rossz idő? Szürke az ég, de a nap baromi erősen bedunsztol mindent, ami alatta van. A horizont bizonytalan, inkább láthatatlan a párában, mint látható. Csőlátás: magad alá látsz, de máshova nem, mert tejfölös trutymák mindenfelé. Bár nem látod a napot, felforrósítja a fejedet. Semmi sem tiszta, jól látható, inkább homályos. Na, ilyen idő van ma. Rémálmaimban féltem ilyen időtől egy verseny előtt. Szegények, kikapták. Nem vagyok a Duna-parton, hogy nézzem őket, az is elég, hogy itt zúgnak a házam fölött oda-vissza menet Tökölre és Tökölről. Minden repülés után tankolniuk kell, nem tanácsos fél órára valónál több benzinnel versenyezni. Majd este a tévében megnézem őket, addigra kivágják az üresjáratokat, és láthatom az adatokat is, ki hány másodperccel vezet, akár a Forma-I-en.
Rémes lehet a parton állni a tömegben, a hőségben, ilyenkor a nap sugarai alattomosan fűtenek anélkül, hogy eszedbe jutna védekezni sugarai ellen. Remélem, legalább néha egy szellő jár arrafelé. Még 2 óra sincs, ilyenkor a legrosszabb.

A fenébe, már lement az Air Race, szegény Peti 28 századmásodperccel szorult le a dobogóról... Az eső meg szakad. Fél füllel olyat is hallottam, hogy valami vihar közeledik ráadásul. Miért ver minket az isten minden aug. 20-án? Ahogy a horizontot elnézem, tényleg nagyon fenyegető, sötét és kérlelhetetlen. Kutya nyomul, ölembe rakja a fejét, menni akarna, na de ilyen vízözönben?

Levittem, ronggyá áztunk, aztán rendbejött az idő, most már épp lövik a rakétákat. Kíváncsi volnék, hányan maradtak a parton.

A híradóban épp arról - na mi másról, uborkaszezon van! - közölnek statisztikát, hogy minden harmadik férfi, és minden negyedik nő kipróbálta már a szabad ég alatti szexelést. Még rejtett kamerás felvételeket is volt pofájuk készíteni (RTLKlub). Amikor aztán megjelent a képernyőn a szexológus "szakember", akkor káromkodtam egy óriásit, és kikapcsoltam a csatornát. Deazúristenit! Hát hol élek én? Hát mi kell egy ilyen spontán szexhez? Egy kívánatos partner, és egy őrült vágy, ami nem várhat. Meg a nyár, a holdfény, és mondhatnám tovább, akár pezsgő, akár sör, a lényeg a halaszthatatlanság! Mit tudna ezen egy szexológus magyarázni? És ki mondhatná, hogy piha?! Tudod, mit? Én csak azt sajnálom, aki sosem próbálta, mert feltörő vágyait leküzdve inkább el akart jutni egy ágyig! És mire odaért, a feltörő vágyaknak nyilván már csak árnyéka maradt, ha egyáltalán talált ágyat, és ha nem, akkor végképp sorry nekik, beléjük. De hogy erről valakinek az jusson eszébe, hogy szexológust hívjon a műsorba dumálni! Lehet, hogy kár, hogy kikapcsoltam, és nem hallgattam meg az állatságait, de nem bírtam. Már a pofája - a három másodpercben, mire a távkapcsolóhoz értem - is olyan volt, hogy nem találnék nőt, aki szívesen látná a magáé fölött, vagy egy méteren belül... Persze férfi volt. Képzelem, mennyit tudhat ezekről. De ne ítélkezzem, mivel nem hallottam. Csak a tény háborít fel, hogy ez egyáltalán téma lehet. Ilyen alapon arról is szakember segítségével vitázhatnánk, hogy miért jó biciklizni, vagy az élményfürdőben a zubogó víz mellé állni...

Nagy az Isten állatkertje, minden nap rá kell erre jönnöm. Meg arra is, hogy a kereskedelmi tévéket egyre jobban úúútálom. A szenzációhajhász fajtájukat. Mert ha szex, mert ha kutya, ha baba, akkor fix a nézettség! Fölösleges értelmet sugározni, intelligensnek lenni, sőt, direkt hátrány. Jajj, de mérges vagyok rájuk. De az nekem árt, úgyhogy most inkább egy cigi, aztán nézek egy laza filmet, mert postát olvasni most nem lehet, a gugli szervere nyavalyog némiképp. Pedig barátném boldogan írta nemrég, hogy tán a Wizzair-nél sikerül elhelyezkednie (mi is lenne más, mint pilóta), szóval tőle várnék gyorshíreket. Mindegy, az ő boldogsága attól nem fog késni, hogy a levelezőprogram javítása esetleg késik. Drukkolok, és már nem is érdekel más. Pusz nektek.

Asszem, az aurám nagyjából 2 méter széles. Ennélfogva zokon vettem, hogy reggel a pénzautomatánál egy csaj egy méteren belül állt mögöttem, míg pénzügyeimet intéztem. Kétszer hátranéztem, igyekeztem rosszalló tekintetet vetni rá, de nem értette. Csak állt ott mögöttem. Testemmel takarni igyekeztem pénzügyi műveleteimet, de nagyon idegesített, hogy nem veszi magát észre. Aztán kutyám odasétált hozzá, és szagolgatni kezdte a szoknyája szélét. Persze pont azért, mert túl közel volt, tudnia kellett, ismeri-e ezt az ismerőst, aki ennyire megközelített. A lányzó "nem mész innen!" stílusban reagált, én meg azt mondtam, nem, nem megy innen. Jobb lenne, ha maga állna hátrébb! "Magáé a kutya?" kérdezte a nő, én igennel feleltem, és újból előadtam, hogy némi távolságot szokás tartani. Szerinte nem voltam udvarias. Aztán arra utalt, hogy ő recepción dolgozik, emberek között, és nem lehet büdös (értsd: amiatt, hogy a kutyám megszagolta a szoknyája szélét). Hát ilyennel mit tudnál kezdeni? Csak a közeli sarokig füstölögtem magamban, aztán úgy döntöttem, nem érdemel több percet.
Eszembe jutott, milyen bunkó voltam úgy 25 évvel ezelőtt egy kölni bankban, ahol azt láttam, hogy az ablaknál áll egy ember, 2 méterrel hátrébb pedig még három. Jó magyar beidegződés nyomán odaálltam az egy mögé, hogy közelebb legyek az ablakhoz. Fel se fogtam, hogy a többiek miért állnak távol. Aztán megláttam a táblát, ami azt mondta, szíveskedjen x távolságot tartani. Annyira elszégyelltem magam, hogy még most is emlékszem rá. Nagyjából 20 évvel később ezt a mi bankjainkban is bevezették, ezért talán jogosan voltam dühös erre a csajra, akinek még mindig nem esett le.
A múltkor futnom kellett, mert egy cigány társaság épp meglátta, hogy kiveszek tízezret az automatából. Némileg tovább mentek, aztán láthatólag tanácskozni kezdtek, miközben engem néztek. Talán megint a kutya volt az, aki meggondolásra késztette őket, de én, ahogy valamelyes bokrok takarásába kerültem, bizony futni kezdtem, nehogy lássák, merre tűntem el. Pocsék élmény volt. Ez az élmény is hozzájárult, hogy mostanában nagyon zokon veszem, ha 2 méternél jobban megközelít valaki, mikor pénzt veszek ki.
Fiam beesett az előbb - már előtte is itt volt (szabadságát tölti), akkor kajáért jött -, most alsógatyát vett magához, azt mondta, talán lemennek Velencére (az autómmal, amiről immár szinte végleg lemondhatok), igazgatta a haját a tükör előtt, én meg lefotóztam, mondván, olyan jól néz ki, hogy ezt meg kell örökítenem. De mondd meg, mitől van az a borzalom, hogy belém villant: hátha ez az utolsó fotóm róla? Vajon minden anya így éli meg, mikor a gyereke végleg kiszáll a fészekből, és már tényleg azt tesz, amit akar? Mikor már soha többé nem szólhatsz bele az életébe? Mert ha beleszólnék, nevetségessé válnék, és hasztalan is volna.
Nos, az aggódás akkor kezdődött el, mikor megszületett, és megértettem végre, hogy soha többé nem szabadulok a felelősség, a gondoskodás törvénye alól. Tart halálig, gondolom. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek nem aggódni érte. Nem törődni vele. Igyekszem én bízni benne annyira, hogy nem töri össze se a kocsit, se magát, de ilyen hülye pillanatokban, mikor egy fotó kapcsán az jut eszembe, hátha az utolsó, kétségbe tudok esni. Ebben a hülye percben csak egyre vágyom nagyon-nagyon: hogy előbb haljak meg, mint ő. A szeretetem iránta olyan végleges, végletes, hogy szeretném becsukni szemem-fülem, nehogy olyat halljak-lássak, ami az ő rosszulásáról szól (ha jobbulás van, akkor rosszulás is, nem?).
Elnézem kis barátnőmet a munkahelyemen, ki év vége felé várja első gyerekét, és soha nem jutna eszembe a gondjaimról beszélni neki, csak nézem, és sajnálom előre, hogy miken megy majd keresztül. Tele van boldogsággal, és még sokáig lesz is. Furcsa előre látnom, hogy mi vár még rá, amiről fogalma nincs. Isten őrizzen, hogy ilyenekkel rontsam el az örömét. Milyenekkel? Úgyse értené most meg, hogy a gyerek egyszer kamasszá lesz, amikor irányíthatatlan, deviáns, szemtelen, érzéketlen, lázadó, és még számtalan borzasztó jelzőt mondhatnék, magyarán: elviselhetetlen. Emlékeszem, mikor egyszer a konyhaasztalra borulva bőgtem (sosem szoktam!), és hangosan mondogattam: el akarok menni innen, akárhová, mert ezt nem bírom tovább! Nekem ez nem kell! Élni akarok! Magam lenni, akárhol, akárhogy! Gyűlöltem őt, és imádtam is egyszerre, tudtam, hogy nélküle nem élhetek, de akkor úgy látszott, vele élni is lehetetlen. El akartam menekülni. De persze maradtam. És maradok halálig, vagy amíg kellek neki. Mert most már inkább arról szól a mese, hogy ő meddig visel el engem. Melyik beszólásom, anyai aggódásom, korholásom borítja ki annyira, hogy úgy érzi: meg kell tőlem szabadulnia.
Az előbb magához ölelt, és megveregette a hátamat. Talán nem a tiszta gatya meg a kaja miatt, szeretném hinni. Hát igen, a hit fontos. Enélkül már sehol se volnék.
Nyugi, lesznek még optimistább hangulataim is, ha nem is ma. Valamiért ma tisztán érzem, milyen elveszteni a gyereket, milyen elszakadni végleg. Ami, ugye, törvényszerű, de törvényszerűen fájdalmas is. Attól még nem félek, hogy az ágya máshol lesz, mint itt, és más fog rá főzni, mint én, de a szele megcsapott az elválásnak. Szar!

Kötelékek zúgtak el az ablakom előtt az előbb. Mikor fogok leszokni róla, hogy odarohanjak, ha gépzúgást hallok? Néha elszégyellem magam, hogy kapásból egy An-2-esre tippelek, mikor csillagmotor hangja szól, aztán kiderül, hogy "csak" egy helikopter - igaz, az is csillagmotorral. Azzal vigasztalom magam, hogy a Lycoming motor hangját még mindig százból százszor felismerem. Meg tán a Trénerét is, bár azt már nagyon ritkán hallani, néha akkor, mikor vitorlát vontat hétvégén. Azt tényleg nem lehet elfelejteni, vagy mással összetéveszteni. M-137A motor... 6-hengeres, lógó elrendezésű, soros... benzin-befecskendezéses... Valamikor azt mondták ezeket álmomból felébresztve is tudnom kell. Hát tudom is. Még azt is, hogy a hengerfej legalább 140 fokos kell hogy legyen felszállás előtt, a szívótérnyomás pedig 0,3-04 között ideális... Kérdezheti bárki a műrepülő figurák kezdősebességét - nem fogok tévedni. Leborítás 160, orsó 180, bukfenc 240 (ha szép gömbölyűt akarsz), amerikai forduló legalább 250, dugóhúzó 110...

Már sötétedik. Ma nem fogok többet az ablakhoz ugrani.
Sajnáltam a kecskeméti repülőnaposokat, pocsék egy idő volt. Nem is követtem a hírekben, hogy hogyan zajlott végül. A pilótákat sajnálom, mert kemény lehetett az életük. Felhőbe be, felhőből ki, látvány ohne. Voltam pár kecskeméti repnapon nézőnek is, meg pilótának is, de akkor jó idő volt.

Sose hittem volna, hogy így megutálom a repülőnapokat. Minden versenyem előtt és után volt egy ilyen bemutató. Unalomig láttam világra szóló kötelékeket (helyből felszálló Harriert, mindenféle háborús és modern vadászgépet), meg mindent, ami elképzelhető, még utoljára a Concorde-ot is, Toulouse-ban. A tömeg undorított el végképp ezektől. Meg az, hogy már mindent láttam, nem tudtak újat mutatni. Mindig ugyanaz - elég volt. Sok repülés iránt rajongónak most biztos nem vagyok szimpatikus, de hát nekem muszáj volt ezeket végigélnem anélkül, hogy szerettem volna. Tudod, hogy van: egy darabig élmény, aztán rutin, aztán elég. Nem hinném, hogy életemben még egyszer arra vágynék, hogy repülőnapra menjek. A tévé is elég. Talán attól utáltam meg végképp, hogy számtalan verseny végén vigyázzban, egyenruhában, a csapatzászló alatt állva kellett végignéznem a záró bemutatót, és én mindig is utáltam ácsorogni, lehet, hogy amiatt, amit az orvosi papírjaimra írtak: pedes plani (lúdtalp), tény, hogy az álldogálást nem szenvedhetem. Ha meg muszáj, akkor végképp nem.

"kiviszem a lavórt" (Gimme some more lovin') - ezt a régesrégi slágert hallottam ma egy HBO-s filmben, és vadul gondolkodom rajta azóta is, milyen együttes dalolta. Talán a Credence Clearwater Revival? Ha nem, akkor szégyellem magam, hogy ennyit felejtettem... Akkoriban - ne is kérdezd, hány éve - minden dalt és mindegyik előadóját csípőből vágtam.

Te szemétláda, mocsok állat, te ócska dög, mocsadék-lacsadék, disznó szemét, pocsék nyavalyás rohadék - kábé ilyeneket mondok, mikor Csumi szőrébe fúrva az arcomat, a fenti szent mondatokat duruzsolom beléje. Mikor abbahagyom, egy darabig még lazán fekszik abban a pózban, ahová letepertem magam mellett a kanapén, hogy mindezt elmondhassam neki, de egy percen belül feltámad, és úgy fekszik az ölembe, hogy mindkét lábával letaglóz, teljesen birtokba veszi vízszintes combjaimat, és azt akarja, hogy az előbbieket tovább mondjam. Közben túrás-vakargatás, tépés, nyomrogatás, meg minden. Alkaromat gyengéden fogsorai közé veszi, mint anya gyermeke tarkóját, mikor más fészekbe vinné, aztán elengedi, mert talán attól fél - és ez innentől persze fikció, mert ők nem gondolkodnak -, hogy megsérülhetek. Szóval boldogok vagyunk. Alkarom nyálas, kezem mosásra szorul, arcomról szőrszálakat söprök - meg a kanapéról is -, de minden a helyén. Ennyivel bármikor megelégedem.

Te tudtad, hogy már lóvért is lopnak? Lecsapolják a paripák vérét, aztán literje per 800 eladják. Az isten szerelmére, hát hol élek én? Hát lehet a szükség, a szegénység ekkora? Vagy csak a mindenből, akármiből bármit kivehetek, lecsapolhatok, ellophatok, elvihetek - ez akkora? Akkor most ha egy nyilvános wc-ben találok egy tekercs papírt, azt vegyem magamhoz, mert megtehetem? (Erről most eszembe jut a montecarlo-i nyilvános wc valahol a sziklaszirt közepén, ahová betértem, ki volt világítva, tiszta volt, papír is volt, de ellophatatlan borítás alatt, arra gondoltam, nálunk már a lehúzót, a csapot, a villanykörtét is rég ellopták volna, talán a wc-tartályt és az ülőkét is. Ennyivel vagyunk lemaradva minimum.)

Nagy esemény: idén először vettem magamnak valamit. Egy nagy, lógó, bő ruhát. A sarki töröknél (Teleki tér), ahol mindig keleti zene szól. Végül is nagyon régóta nyár van, és nekem nagyon régóta nincs új ruhám. Ennek a színe megbabonázott, meg az anyaga is jónak látszott. A török megkérdezte: "neked kell?", bólintásom után fogta a ruha mellrészét, az én mellrészemhez igazította, és bólintott: jó lesz. Az irodába érve rögtön felpróbáltam: nagyon bő volt, és boka alá érő hosszú, de Kriszta azt mondta, jó ez így is. Este kimostam. Nem ismertem rá, annyival kisebb lett. Messze nem érte el a bokámat a hossza, széltében is jól összement, de mit tesz isten, pont jó lett. De nagyon. Mostantól a kedvenc ruhám! Hát ilyen török örömök érnek néha.

Hallgatom a híreket a 7végi repülőnapról Kecskeméten. Egy vadászpilóta azt mondja, "harang" a neve annak a manővernek, amikor a gép majdnem függőlegesen (náluk 70-80 fokon) az égbe törve nullára veszti a sebességét, aztán lebillen előre. Nekünk ezt szigorúan 90 fokon, azaz tökéletes függőlegesen kellett csinálnunk, a neve "taucher" (a németből véve "merülő") volt. És szigorúan meg kellett határoznunk a leadott rajzon, hogy a billenés előre vagy hátra történjék-e. Nem volt könnyű! Amikor ott "állsz" függőleges géppel, nulla sebességgel (szinte megáll az idő egy pillanatra), bizony egy láb- vagy kézremegés is elég ahhoz, hogy a gép orra ne arra billenjen, amerre kell. Ha nyomod a botot, hanyatt esik, ha húzod, előre. Pont fordítva hat a kormánymozdulat, mint egyébként, bármely más repülési helyzetben. Jól el kell találni a pillanatot, amikor még tehetsz valamit azért, hogy oda "essen" a gép, ahová akarod. A vadászoknak azért könnyebb, mert ők nem függőlegesből ejtik pofára a gépet. A 70-80 fokos szög azt jelenti, csak előre eshet, hátra semmiképp. Igaz, ők nem versenyeznek, örülnek, ha egyáltalán képesek a "harangot" megcsinálni. Nem ismerem a sugárhajtóművek korlátait, nyilván vannak, sőt, bizonyos ismereteim előjönnek arról, hogy függőleges visszacsúszás esetén gond lehet (pompázs?), tehát ezt nem gyakorolhatják. Sajnálom őket. Meg aztán irigylem is a sebességért...

Jaj, ne hagyjátok, hogy elharapózzam! De eszembe jut, hányszor óvott oktatóm attól, hogy repülőnapon tauchert mutassak be, mivel a függőleges tetején le kell venni a gázt, utána a gép zuhan több száz métert, ami azt jelenti, veszélybe kerül az egész bemutató, mert nem marad elég magasság a 15-20 perc kitöltéséhez. Az senkit sem érdekel ugyebár, ha a műrepülőgép laza emelkedéssel tölti az időt a következő figurához, miközben semmi kunsztot nem tud abszolválni. És én mégis, legtöbbször, nem hagytam ki a tauchert, mert imádta a közönség, hogy a gép égnek álló orral hirtelen elcsendesül (levett gáz), aztán farokirányban lecsúszik, zuhan, átbillen a kereszttengelye körül, majd újból erőre kapva tovább repül (sokan azt hitték, leállt a motor, és most mi lesz!). Ha show, akkor legyen az, ez mindig bejött. Néha tényleg az lett a vége, hogy alacsonyabban fejeztem be, mint várható (vagy engedélyzetett) volt, de a közönség szerette. És én is. Ajjaj, mennyire szerettem! És ezt most "harangnak" hívják. Remélem, azért imádni fogja a nézősereg. És azt is remélem, nem lesz baleset. Műrepülő versenyeken immár nagyjából csak 20-évente történik valami jóvátehetetlen. Mondjam azt: ennél biztonságosabb sport nincs is? Ha statisztikákat böngésznétek, rájönnétek, hogy igen, így van. Élek, élünk, jó sokan és hosszan.

A repülőnapon, most hétvégén repülni fog Bochkor Gábor, meg a másik, akinek neve hozzá köthető, de isten bocsá, annyira nem szívlelem, hogy neve törlődött a memóriámból, szégyellem is, de mit tegyek. Szóval ő is repülni fog. A honvédelmi miniszterre emlékszem, talán Szekeres Imrének hívják, ha nem, akkor bocsánat, azért, lássátok be, mindenkit én sem jegyezhetek meg. És miért pont én. A lényeg az, hogy repüljenek egy jót, mert az mindenkinek csak jót tehet!

Lapos vagyok, mint a pénz. Nem tudom gazdagítani az optimisták táborát ma. Még mindig attól félek, hogy tegnap említett jóbarátom egyszer csak öngyilkos lesz, mert mindent reménytelennek lát. Tegnap óta csak rá gondolok, és távszisztémával próbálom erősíteni. Sajnos, nem az a fajta, aki hozzászokott volna az élet durva oldalához. Mindenki mindig nagyon szerette, pátyolgatta, és most magára maradt.

Láttam, ahogy Palik, Bochkor és még a miniszter is készült a kecskeméti ROVKI-ban (lehet, hogy ma már másképp hívják) a hétvégi felszállásra. Jó érzés volt újra látni a személyzetet, akit én is ismerek, a barokamrát, amiben hányszor ültem, és különben is tudom, min mentek keresztül. Mert én is többször. Bár az ő jogosításuk csak egy hónapra érvényes, az enyém meg legalább egy évre szólt. Biztos kimaradt néhány megpróbáltatás, mondjuk a forgószék, vagy az EEG.

A párnák alá fúrom mélyen a fejem,
hogy ne halljam, mint üvölt bennem a magány,
menekülnék a gondolataimtól,
a lepedőm már messze, rég lehagytam,
segíts, meddig tart még? Int már a másik part...

Úgy szeretnék élni...
Mázsás súlyával ébreszt hajnalban a csönd.
Az ágy végében kucorgok magamban.
Már nem tudom, hogy hajtsam össze kezem-lábam,
hogy úgy érezzem, nem is vagyok egyedül...
elmondhatatlan, hogy hiányzol.

A lepedőm ráncai mint évszázados fák évgyűrűi
beszélik, hogy minden álmomban téged kereslek,
elmondhassam, értsd meg, úgy szeretnék élni,
hogy neked élhessek.

A falióra ketyegése dübörgés a csendben,
pedig annyira szeretném még fogni az álmaim,
csak egy kicsit még!...
Hogy legalább így maradj még mellettem...
Úgy szeretnék élni!...

Erre csak azt mondhatom: Jaj, ne! Barátom írta ezt sms-ben, mert számítógépe nincs, beszéltünk telefonon, a legmélyebb kétségbeesésből próbált általam valami vigaszt nyerni, de mindvégig tudta, hogy reménytelen. Mit is mondhattam? Ne add fel! Temetkezz a munkába, ami most épp küszöbön áll, ne gondolj arra, hogy feleséged elhagyott az édes kicsi fiaddal együtt, akire hét évig majdhogynem hiába vártál. Nehéz valakinek megmagyarázni, aki már a halálon gondolkodik, hogy van értelme élni. A legszörnyűbb ebben az, hogy nem egy notórius depressziós időszakos mélypontjáról van szó, hanem egy életvidám, boldog ember legmélyebb pontjáról. Aki már nem látja semminek értelmét többé. Csak a fiát és a feleségét szeretné visszakapni, akik elhagyták. Miért? A magyarázatot röviden úgy foglalhatnám össze: mert koszos volt a körme. A háttérben - minő sztereotípia - áll az anyós, aki rég szerette volna visszakapni a lányát unokával együtt. Agymosáson munkálkodik, miáltal a lány szájából olyan mondatok jönnek elő, amik nemhogy nem jellemzők rá - és sosem voltak -, de egyenesen hátborzongatóan idegenek tőle. Jól ismerem őket és jó rég, tudom hát, amit tudok. És nagyon félek, hogy ezt a csupaszív, a világ legönzetlenebb srácát halálba fogják kergetni. Ő az, akitől kérni se kellett soha, ha meghallotta, hogy segítségre szorulsz, lecsapott rád, és segített, mert ilyen fajta. Annyira nem érdemli meg, hogy boldogtalan legyen! És még mindig félek. Féltem.

Első gondolatom a Heuréka! volt, de már nem. Mivel fiam elment egy hétre nyaralni. Ennélfogva semmi kötelességem, reggeli friss zsömle és egyéb beszerzése, vacsoráról gondoskodás, meg egyáltalán. És mégse vagyok boldog annyira. Hiányzik. Igaz, hogy a kutyát eddig se vitte le (azelőtt mindig), szóval változás csak annyi, hogy tényleg nem kell reggel görcsölnöm a 6-kor nyitó közért előtt, hogy időben beszerezzek mindent -- mindegy, majd holnap reggel jobb lesz, mikor tényleg másfelé sétálhatok, mint a közért felé.

Ma megint Gödön jártam, egy kedves mailező reagált a Rómaipartról írt gondolataimra, úgy fogalmazott, mint dunaszerető a dunaszeretőnek, amitől elindult az agyam, mert a Duna nekem tényleg szentség.

Biztos a front teszi, de ma azon kezdtem gondolkodni - abszolúte politikai hovaállásomtól függetlenül, ami ezúttal végképp nem fontos -, milyen ellenérzései lehetnek bizonyos orvosoknak, főorvosoknak a reformokkal szemben, és mennyire úgy érzik, kihúzzák alóluk a szőnyeget, a biztos megélhetés, sőt, a folyamatos gazdagodás lehetőségét. Ahogy megszokták évtizedeken át. Hálapénz és a te meg az én adóforintjaim révén. Nekem csak egy példám van, a sajátom, amit a János kórházban éltem meg. Ha én lettem volna ilyen főorvos, akkor arra rendezkedtem be sokáig, hogy fenntartok egy magánrendelőt, ahol fogadom a jó hírem miatt hozzám fordulót, megmondom neki, mennyibe kerül a műtét, azt is, hogy mikor fekhet be és hova (persze sokkal előbb, mint a várólista többi tagja), aztán elvégzem, amit vállaltam. Működött. És mit csináltam? Paciensem bejött a kórházba, ahol hivatalosan állásban voltam, a kórház tulajdonában lévő műtőben, a kórház tulajdonában lévő combprotézist beültettem a kórház műszereivel, műtőjében, asszisztenciájával a magánbetegembe, aztán bekaszáltam tőle a százezret, és beraktam egy olyan szobába, amilyet nem ígértem neki, szóval beraktam a prolik közé, az igazi, ingyen szenvedők közé. Aztán mostam kezeimet. Azokat a kezeket, amik már zsebre rakták a százezret. Nem volt más dolgom, mint néha egy percre beugrani hozzá, megpaskolni, hogy lám, minden rendben, aztán el. A kórház személyzete majd elvégzi a többit.

No most ha ilyen orvos lennék, valóban kézzel-lábbal tiltakoznék a reformok ellen, mivel el kellene számolnom róla, hogy kinek és milyen pénzből operálok be pl. egy protézist, ki rendelte el, ki finanszírozza, és egyéb kényelmetlen kérdések. Kvóta van, költségvetés van, el kell számolni mindennel. Hát ez kinek jó? Nekem, ha ilyen orvos lennék, biztos nem. Én csak tiltakoznék, és mindenáron fenn akarnám tartnai a régi rendszert. Ahol simán elcsúszott heti egy (vagy hány?) olyan műtétem, amit én szerveztem, és a kórház összes javát beleépítettem a saját üzletembe, saját páciensembe, aki hatjegyűt fizetett. Evidens, nem? Érted már, hogy hova megy el a pénzünk? Érted már, hogy az orvostársadalom jó része miért szeretné megtartani a régi szokásait? Pénz, pénz, és mindig pénz. Ingyenműtő, ingyenápoló, ingyenprotézis, meg az összes többi. A te meg az én pénzem. Mi fizetjük.

Biztos van az úgynevezett reformnak sok hibája, de ha ezt a - számomra - gusztustalan gyakorlatot, az adófizetők pénze magánszámlára gyűjtésének gyakorlatát legalább minimalizálni képes lenne, akkor csak üdvözölni tudom. Kapjanak a professzorok nagyságuknak megfelelő fizetést, de ne lopjanak tőlem, tőled. Ne kényszerüljenek ilyen undorító működési rutint felépíteni azért, hogy tekintélyüknek, tudásuknak megfelelő szinten élhessenek.

Mióta tudom, hogy nagyhírű barátom - valóban nagy hírű pszichoterapeuta, azt is mondhatnám, meghatározó a szakmában - nyugdíja kevesebb, mint az enyém, büfögnöm kell. És miért? Mert ő sem a fizetéséből tengődött, hanem a paraszolvenciából. Minden szinten és minden formában. Volt, amikor hízott libát kapott, volt, amikor hordó bort, vagy harminc tojást, mindegy, ilyen volt a rendszer. Rossz volt a rendszer.

Marhára utálom, hogy nagy tudású, értékes embereknek prostituálódniuk kellett, ha azt akarták, hogy olyan életük legyen, amilyet bőven megérdemelnének. Ami a világon mindenütt kijárna nekik. A prostituálódás ily módon megérhető, meg is értem, de azt már nem tudom elfogadni, hogy ennek a rendszernek továbbra is így kellene működnie. Mindenki kapja meg, ami neki jár, becsüljék meg őket, de ne a szegény emberek pénzén, illegalitásba kényszerülve, tehát abszolút becstelen módon, ne! Törvényesen járjon nekik olyan fizetés, ami megilleti őket. Adózzanak, és emelhessék fel a fejüket, mert nem sárosak. Én a reformokban ezt látom: ne kelljen senkinek sáros módon gyarapodni, ha megteheti rendesen is. De tehesse.

Hála az égnek, valaki a légügyi hatóságnál a szívéhez kapott, és lefújta, hogy Besenyő átszáguldjon az alagúton. Csak hálás tudok neki lenni. Jól van, Peti, én tudom, hogy hetekig készültél rá, és csalódott vagy, mert tutira bízol a kezedben, de a jóistent nem kell kísérteni, ha nem muszáj. Én örülök, hogy így történt. Valakik biztos sok lóvét vesztettek, de őket leszarom. Fő, hogy te élj, és ne kockáztass túl sokat. Megjegyzem, ahogy a híradóban láttam, megint túl közel mentél a vízhez, alig volt párszor tíz centi a futó meg a Duna között... Erről nem bírsz leszokni. Azt tanultam, a víz összenyomhatatlan. Mint a beton. Ha a futó beleér, az halál. Hatalmas bukfenc, és a gép darabokra hull. Úgy éreztem, a csakazértis van benned, ha már nincs alagút, akkor majdnem súroljuk a Dunát. Tudom, hogy jól érzem, ismerlek annyira. De azt is tudom, hogy a rutin meg a józan ész szokott nyerni nálad. Végül. De ezt még biztos hallgatni fogom, mármint a felháborodást, hogy miért is nem engedték az alagutat. Meg fogsz győzni, hogy te képben voltál, minden a helyén lett volna, én meg majd bólogatok, persze, tudom, képes lettél volna rá, de magamban akkor is azt mondom majd: hálistennek, hogy mégse csináltad meg.

Na, szóval a mai örömöm már megvolt: Besenyei él! Show is volt, az embereknek látvány is volt a Lánchíd körül, mindenki boldog lehet. Én meg pláne.

Hajlamos vagyok azt hinni, az augusztus sosem jön el, de ma kiderült, hogy eljött. Ez egy olyan hónap, ami képes eljönni, hiába hiszem, hogy nem. Szinte nemrég volt a mindenek virágzása, a sarjadó, harsogó színek világa, aztán most csak azt figyelhetem, hogy kopnak a lombok, hullanak, pörkölődnek, barnulnak. Még nem akarom.

Új hajtás volt ma Kati barátnőm feltűnése az irodám környékén: szép és fiatal, jól öltözött, amilyen én már szerintem sose leszek, ha le nem fogyok. Valszeg legalább 63 kiló vagyok, de tízzel kevesebbel érezném jól magam. A mindenit, csak megoldom valahogy! A remény sosem fogyhat el. (Bár a kilókra ez ne lenne igaz.) Az a rohadt nagy törvényszerűség, hogy bizonyos kor után muszáj hízni. Az arc kitelődik, a has megnő, és mindenhová hájak gyülemlenek. A fenébe! Kivételek persze vannak, de én sose voltam. Viszont még lehetek. Hajrá. Aki azt hiszi, hogy nem rajta múlik a saját boldogsága, külalakja, élete, az szomorú nagy tévedésben van. (Ma igazából arról akartam írni, mennyire le vagyok lohadva, lombozva, törve, mondd, ahogy akarod, az életkedvem is a béka segge alatt, de mivel negatívumokkal bombázni másokat, akár csak egyet is, aki véletlenül elolvassa ezt, ízléstelen, tehát törölve.)

Higgy és bízva bízzál, ez biztos bejön. Ma nem vacsorázom, ha beledöglök is. Se. Voltál már úgy, hogy a világon semmi dolgod? A lakás ragyog, a rongyok kimosva, ha akarnál, biztos találnál feladatot, de nem akarsz. Tehát nincs. Itt volna a megérdemelt tespedés ideje, de most épp ahhoz sincs kedved. Mi a teendő ilyenkor? Kardodba dőlsz, vagy megnézel egy filmet, amiben semmi politika nincs. Valszeg az utóbbit fogom választani. Mivel kardom nincs.

Holnap repül Peti - vagyis gurul - át az Alagúton. Értelmes aggódás, amit miatta érzek. Végre valami értelmes. A világ minden kincséért se állnék ki a Duna-partra, hogy megnézzem. Túl sok lenne emberből és izgalomból. Majd este a tévében. Vele kapcsolatban már évek óta a gyász-szalagtól rettegek, amit majd viselnem kell (töröld, töröld!), szóval bízom benne, hogy ez még messze van. Aggódni valóm amúgy elég akad, és most még ez is. Azért se hiszem, hogy bármi rossz fog mostanában történni. Amen.

Belevágtam a nagykést! Ne izgulj, nem fájt neki. Egy Adidas dezodorról van szó, amelyikből kihalt a nyomás, viszont az illatát nagyon szeretem. Először letéptem a tetejét. Kiderült, alatta kompakt, kemény fém található, ami nem könnyen enged. Próbáltam a kis, hegyes steak-késemet beleverni, de úgy tűnt, előbb fog ő belehalni, mint a másik. Fogtam egy csavarhúzót meg a kalapácsot, ütöttem, de csak horpadt. Kemény az anyag, sose hittem volna, hogy ennyire. A vasfűrész volt a következő gondolatom, de annak előtalálásához annyi dolgot kellett volna félrehúznom, hogy elnapoltam. Így ácsorgott ott a horpadt dezodor napok óta a konyhapulton, ötleteket várva. Már lemondtam róla, de ma hirtelen felkaptam a nagykést - a Wüsthoff pengét nem kímélve -, és csak úgy belevágtam. És simán kilyukadt! Kedvenc illatom azonnal elbódított. Ezek után egy szűk nyakú kölnis üvegbe próbáltam csepegtetni a résen átjutó anyagot, de folyton mellé ment. Már az egész konyha illatárban úszik. Végül előtaláltam egy kis tölcsért, ami a megoldást jelentette a maradék számára. Ha már ő jelentett, én is jelentek: utálom ezt a szagot! Az egész konyha ebben úszik, mindkét kezem, a kutya nagy ívben elkerül, pedig szeretne már zabálni, ilyenkor nyomulni szokott. Most a lehető legtávolabb hever. Hiába mostam kezet mosogatószerrel, hiába mostam le a pultot, mindenütt ezt az illatot érzem, rettenetes! E percben nem is értem, mit akartam tőle.

Tegnap kihajóztam a Római-partra. Neten megnéztem, mikor és honnan indul a menetrendszerű, és mennyiért. Felszálltam. Senki nem kért tőlem pénzt. Ezért nyilván nem is adtam. Olvastam egy hirdetést, óriási telek nagy házzal, közvetlenül a parton. Kíváncsi voltam, mi igaz belőle. Hát nagyon csalódtam. A telek nem lehet szélesebb 13 méternél, viszont irtó hosszú. A ház faltól-falig ér, beszorítva a többi közé. Hihetetlen, hogy csábító hirdetések mögött milyen röhej található. Erről se álmodozom többet. Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy nem volt időm egy hekk kisütését megvárni, mert a hajó indult vissza. Ezúttal elkérték az 550 Ft-ot, a bárpultnál kellett fizetni. Megjegyzem, ha nem mentem volna oda előre, ők se jöttek volna hátra, de ehhez már nem volt pofám. Amúgy a Római egy kellemes hely. Akár egy mediterrán tengerpart: tele sült-főtt-hűtött dologgal, emberekkel, hangulattal. Egyik vendéglátóhely a másik hátán, de ez így jó. Még szerencse, hogy azt a bizonyos nyúlgátat pont előtte hagyták abba, így megmaradt a csónakázás lehetősége, számtalan csónakház működik, a partra szabadon le lehet jutni. Az igaz, hogy a víz is fel tud jutni, jó példa erre az a rengeteg elhagyott, szétázott ház, ami a parton ma is lakatlanul áll a 2002-es nagy víz óta. Fel sem tudom fogni, hogyhogy nem kezdenek semmit ezzel a nagyon sok, nagyon értékes ingatlannal, hisz elég volna egy méteres betonkerítést előállítani, ami mögött ott a biztonság.

Aminek most előre örülök, az Crocodile Dundee, az első, ezt a filmet nem tudom megunni. Dvd-re veszem, hogy évente legalább egyszer megnézhessem.

Nem bírom megérteni! Hogy lehet valaki ennyire negatív? Szerinte az ország el van adva, mindenki lop és csal, ha azt mondom, pozitívabban kéne gondolkodnod, gúnyos kacajjal azt feleli, ez csak közhely, a dolgok röhejes leegyszerűsítése, szóvirág, mert ilyen nincs. Szerintem meg van. Ő azt látja, élni sem érdemes, annyi rosszat lát maga körül, én meg azt látom, hogy küzdeni kell, és talpon fogunk maradni. Hozzá kell tennem: ő huszonévek óta nem dolgozik, mások nyomdokvizén evezve él - speciel a férje után most a saját fiát használja ki -, én meg ma is küzdök, bárki segítsége nélkül, és végigdolgoztam mindazt, ami a nyugdíjhoz kellett. És ma is dolgozom. Ő egy jó szót nem tud mondani senkiről és semmiről, én viszont igen. Ezeken szoktunk összeveszni. Azt mondja, én bárgyú vagyok, mert hiszek egy jobb jövőben. Vagy bármiben. Én nem viszonoztam a jelzőt, de gondoltam azért valamit. Például azt, hogy azzal a hozzáállással, ami neki van, én egy percig se tudnék élni. Viszont élni akarok. Ha bárgyún kell élnem, hát legyen úgy, de legyen élet.

Azt mondja, sosem kérne nyugdíjat "ettől az országtól" (nem mintha valaha más országa lett volna, amelytől kérhetne), mert annál büszkébb (szerintem simán hülye, vagy tudja, hogy édeskevés munkában töltött éve után röhejes volna a pénz, a villanyszámlájára se elég), szóval ő lesz Magyarország első nyugdíjmentes öregasszonya! (Hadd röhögjek kicsit - félve, szégyenkezve, de azért őszintén.)

BÁRGYÚ! Ha nem tőle hallottam volna, bizisten megsértődöm. De őt már nem tudom a normálisan gondolkodó emberek közé sorolni. Ezért lepattan rólam. Miközben a negatív meg pozitív gondolkodás fogalmaktól annyira kiakad, hogy szinte dührohamot kap, nem veszi észre, hogy mennyire szüksége volna az egyik helyett a másikra.

Figyu: ez a nőnek mondott lény egy perc alatt sárkányként kettéharapná a torkát mindennek és mindenkinek, aki és ami most társadalmunkban funkcionál. De még soha nem mondta meg, hogy utána mit tenne. Szerintem született anarchista. A leszólás bajnoka. Mindenkiben a rosszat keresi, a jót nem hajlandó észrevenni. Nincs rá receptora. Én ilyenekkel nem tudok vitatkozni, mert értelme nincs. Ha bármi előremutatót, optimistább megközelítést említek, kiderül, hogy bárgyú vagyok, és nem is érti, hol élek. Biztos a börtönben szedte fel ezt a negativizmust - mert hogy egy évnél többet töltött ott -, ezért nem neheztelek rá (ott biztos nehéz pozitívan gondolkodni, miközben svábbogarak korzóznak a bugyidban). De mivel alapvetően észlénynek tartom, nagyon bánt, hogy így elkanyarodott a realitásoktól, történt, ami történt (ami történt, azt csak magának köszönheti amúgy - színtiszta anyagi szükségletei kergették bele). Nyilván úgy hiszi, hogy engem is, és mindenkit az anyagiak hajtanak, hogy a boldogság pénz nélkül lehetetlen. Kábé ekkor raktam le a telefont. Eddig ő szokta, de most én voltam bátor. És bár rokonom, és bár életünk majd 60 évéből rengeteget töltöttünk együtt, és nagyon jó barátok is voltunk, most azt mondom, nem bánom, ha soha többé nem beszélek vele.

Nem óhajtok filozofálni, de nincs szükségem negatív emberekre, akik mindenki más hibáját jól látják, de magukat soha nem szemlélik kritikusan. És eközben az egész világ hibás számukra, minden és mindenki, és olyan tény vagy ember nincs is benne egyáltalán, akiről jót lehetne mondani. Ez abszurd. Aki ilyen, számomra is abszurd. Nincs rá szükségem! A tárgyilagosság, a tolerancia minimális feltételeinek legalább eleget kéne tenni. Ha nem, hát nem. Nem kell. Majd talál biztos magának olyan közeget, ami ugyanúgy vélekedik. Gyanítom, hogy már eddig is az a bizonyos közeg tette őt ilyenné, amilyen ma. Nem baj. Ha neki ez kell, akkor áldásom rá. Maradjon ott, érezze jól magát. Ez mindenkinek kijár.

Most ott tartok, hogy egy kedves rokont, akivel tizenévesen naponta buliztunk, úsztunk, dumáltunk, sülve-főve együtt voltunk (nőttünk fel a Duna-parton pelenkás korunktól), el kell könyvelnem olyannak, akivel már nem tudok szót érteni. Szerintem nem én változtam meg. Mindig is optimista voltam, nyitott és eléggé elfogadó. Ő is ilyen volt. De már nem ilyen. Mit tehetnék? Meggyőzni őt reménytelen, ha érvelek, hülyének néz. Sőt titulál. Mert csak a saját igazsága számít. Eddig jutott. Remélem, hogy én nem jutok idáig. Én akarom hinni, hogy a dolgok jóra fordulnak, ő keményen cáfolja. Én nem tudnék úgy élni, hogy ne reméljek egy jobb jövőt, ő elutasítja ezt, és nem is igen akar már élni. Mikor azt kérdeztem, mi lesz tíz év múlva, azt felelte, ahhoz már semmi köze, nem akarja megélni. Mit kezdjek ezzel? Van gyereke, unokája, imádja őket, mégis, hogy beszélhet így? Önzés a megfejtés. Magára gondol, és - mint annyiszor - soha másokra.

Jobb, ha ezt most itt lezárom, mert jobban fáj, mint mutatom, egy számomra édes, kedves, értékes, intelligens, régi ember vált olyanná, akit már nehéz szeretni. Aki már többször lecsapta a telefont, de én csak ma először. Nekem most lett elég. Biztos én vagyok a toleránsabb. Aminek örülök.

Most mi a szr van? Fél órán át üdített a viharos szél, ami állítólag végre lehűlést hoz, az ég szürkévé vált, a levegő frissebbé, és most hirtelen abbahagyta. Miután minden ablakom becsapódott, hirtelen szélcsend lett. Kérem! Én másra számítottam! Tessék itt végre dühöngeni valaminek, ami más, mint ami eddig volt! Utálom, hogy folyik rólam a víz, utálom, hogy a kutya szőrei csomókban szállnak, mivel a ventilátort nem kapcsolhatom ki, és mivel levittem a Dunára mostanában kétszer is, csomókban hullik a szőre, hiába kefélem. Szóval a ventilátort szeretném már végre kikapcsolni. De az ég most épp kékül... Pedig szeretnék sötét felhőket látni.

Ok, közben megkeféltem megint a kutyámat, vizes műanyagszivaccsal felszedtem a szőnyegeken lévő hatalmas marék szőrét, úgyhogy ma megtettem, amit megkövetelt a haza. Aki nem tudná, hogy szőnyeg-kutyaszőr viszonylatban a vizes műanyagszivacs a legtökéletesebb ellenszer, az most tanuljon. 0

Mivel hétvégén a Rómaira kirándultam - csak úgy egymagam -, a kisebb táskámba tettem a bérletemet. Naná, hogy ma elkapott az ellenőr, pedig már tegnap is bérlet nélkül ültem nyugodtan a buszon. Mindössze 2500 forint, ha bemutatom a bérletet 8 napon belül. Az átadott - de általam előre el nem olvashatott - itinerben az áll, hogy mivel helyszíni bírságot nem akartam fizetni, bemutathatom a bérletet az említett pénzért. Ezek után csak arra volnék kíváncsi, mennyi lett volna a helyszíni bírság, amiről a világon senki nem tájékoztatott. A büntetés majdnem annyi, mint egy havi bérletem. Nem értem, miért azok a kiszemelt pénzforrások, akik amúgy valóban havonta bérletet vesznek, és be is mutatják, a rovásukra mindössze egy napi feledékenység írható. Nem értem. Miért nem azokra koncentrálnak, akik tényleg lógni akarnak. Azért azt egy tapasztalt ellenőr biztosan kiszúrja.

Ójaj, ma este Gálvölgyi régi, kimittudos felvételeit adják az m1-en... Első, amit láttam, Karinthy Így írtok ti c. könyvéből volt való. Ezt a könyvet olvastam fel időről-időre anyámnak, ki a varrógép mellett ült, és eltűrte - így utólag úgy látom, nem mindig szívesen, de tűrte - , én viszont mindenképp olvasni akartam, mert szükségem volt a felkacagásaira, a visszajelzéseire, amik ugyan nem nekem, hanem Karinthynak szóltak, mégis sikerélménynek könyveltem el. Közben papagájunk ott téblábolt a varrógépen, kiszedte a gombostűket, amiket anyám beszúrt az anyagba, röhögve sasszézott szerteszét, és néha ráült anyám szemüvegjére, máskor a fejemre szállt, hihetetlen egy jószág volt. Nos, Karinthy Így írtok ti c. könyvéről nekem ez a meghitt együttlét jut eszembe. A gombostűkre ugró papagáj, Karinthy feledhetetlen szövegei, és anyám, aki - bárhogy is únta, hogy folyton felolvasom neki, azért - hajlandó volt nevetni varrás közben.

Múlt héten vasárnapra ígérték az enyhülést. A bőrömön tapasztaltam, hogy nem volt igaz. Kibuszoztam Rómaira, van ott egy eladó villa, amibe beleszerettem, látni akartam, milyen a környék, meg különben is szeretek ott császkálni. Hát nem volt hűvös. A villát megtaláltam, bár a netes hirdetők igyekeznek eltitkolni a részleteket. Hogy minek mászkálok villák után? Hát mert biztos nyerek a lottón, és akkor pont oda szeretnék költözni. A Duna mellé. Az én Dunám - muszáj mellette lennem valamikor végre. Miután egész gyerekkoromat ő simogatta végig. Lehet, hogy kancsalul festett egekbe nézek, de jól esik, szórakoztat. És még arra is jó, hogy kimozdítson némi kirándulásra.

Levittem ma Kutyát a Dunára. Találkoztam egy cigányfiúval, aki egy kajlafülű, soványka, kétszínű szemmel megáldott, hiénafoltos kis nyekedlivel volt ott, nem nyomhatott többet 2 kilónál, azt mondta, csak 3 hónapos. De ha megnő, kaukázusi lesz. Nem röhögtem, csak elmondtam neki, hogy annak már most jelei volnának: például a vaskos lábak, amik minden nagytestű kiskutya jellemzői. Gyorsan megnyugtattam, hogy bár a kutyája az enyémnél se fog nagyobbra nőni (aki fele egy kaukázusinak), azért édes és kedves és szerethető (nehogy már visszavigye és a fejéhez vágja annak, aki megkampózta). Sokat dicsértem, tényleg csak a kutya érdekében, még ágacskát is dobtam neki a vízbe, ki is hozta. Aztán bekapott valami horgászzsinórt, ketten szenvedtünk, én a száját feszítettem fel, ő húzta ki a damilt a torkából, csak attól rettegtem, horog is van a végén. De nem volt. Egy méter damilt kihúztunk, kutya visongott kissé, de aztán rendbejött minden. A srác a szívét tapogatta, én is, ezt megúsztuk. Kedves srác volt, örültem, hogy így aggódik a kis állatáért, akit Basának hívott. (Jó ég, egy ilyen kis semmiség ekkora névvel!) Nagyon remélem, hogy megtartja akkor is, ha nem fog még Csumi-méretűre se nőni, amire szerintem nincs esélye. Sok ember van, aki eldobja a kutyáját, ha az nem olyan lesz, amilyet képzelt. Nemigen tudok nagyobb kontrasztot elképzelni, mint ezt a kis, vékony lábú, kajla fülű jószágot meg egy kaukázusi képzetét, amit ez a szegény átrázott srác esetleg elvár.

Mellesleg a vasárnapra ígért lehűlést napról-napra tolják, most már csütörtöknél tartunk... Nehéz szakma a meteorológia.

Amikor Kölnben megépült - ablakom alatt - a villamos föld alatti változata, nem éreztem semmit. Amikor Pesten megépült egy plaza, büszke voltam. Hogy ezzel mit akarok mondani? Azt, hogy olyan mértékig magyar vagyok, amiről nem is tudtam, s ami már nevetséges. Ami nekem épül, amitől boldog vagyok, amire büszke vagyok, az csak itt lehet, ebben az országban. Semmi közöm ahhoz, hogy Kölnben, az ablakom alatt szuper felvonó épült tolószékeseknek, üvegburával, pedig igazán szép és megnyugtató volt. De nem volt az enyém. Ami az enyém, az a földből szíre-szóra kinövő lakóparkok, útjavítások, gyönyörű hidaink felújítása, és bármi, ami itt történik, itthon. Talán épp ez az érzés - hogy enyém-e, vagy másé - döbbentett rá a Haza igazi értelmére. Biztos voltam benne, hogy csak itthon lehetek boldog, csak itt számít az, ami történik, mert csak itt érzem azt, hogy értem is történik. Németország - bár évekig hazám volt (bocs, csak idézőjelben) - sosem tett büszkévé bármely szép, új építménye kapcsán; nem volt hozzá közöm. Amikor hazajöttem, itt az az erős benyomás fogadott, hogy sötétek az utcák, hogy szögletesek az autók (odakint már rég áramvonalasak voltak), hogy kosz van, és a húszforintost nem is ismertem. De a szagok, az ingerek, a szavak azt mondták: itthon vagy! Senkinek sem kívánom, hogy ettől el kelljen szakadnia. Utálom a nagy szavakat, meg a pátoszt is, de haza csak egy van. Ez biztos. Számomra legalábbis. Soha sehol nem lehetnék, és nem is akarok boldog lenni. Csak itthon.

Ez nem zárja ki, hogy honvágyam legyen Köln után, hisz éltem ott eleget, szenvedtem is eleget, és a szenvedés valahogy magához láncol, azaz hozzám láncolja a helyeket, az utcákat, a szobákat, az embereket, mindent. Álmodom róla, hogy a Gürtelen sétálok, vagy a szépséges parkban, ahol vadkacsák úsznak a tóban, hogy Rotbarschfilet-t veszek a hentesnél, amit Mutti majd kiránt és isteni salátát készít hozzá - mint minden pénteken -, és a Venloerstrasse üzleteinek hihetetlen választéka is gyakran hiányzik. A mosolygós eladók, akik csak azért vannak, hogy én jól érezzem magam. Ez nálunk még most sincs meg igazán. Szívesen sétálnék most a Vogelsangenstrasse-n (utáltam a nevét, olyan durvának tűnt, pedig madárdalt jelent), tágas, néptelen utca volt, igaz, csupa kő, aszfalt, de volt benne valami éteri, magányos, elvont. Ez akkor is megfogott, mikor boldogtalanul toltam ott a babakocsit. Szeretném újra látni az utcákat, ahol boldogtalan voltam. Ahol szenvedtem. Mitől van ez? Leginkább a házat szeretném látni, ahol éltem, a Venloerstrasse 202-t. De úgy is mondhatnám, hogy Franz Geuerstrasse 1. Merthogy sarokház volt, bejárata az utóbbi utcából nyílt. Mikor kis kulcsommal kinyitottam a nagy kaput, feltárult a betonos udvar, hátul a két kocsinak való fedett beállóval, benne Mutti Fordjával (volt férjem, Walter már nem állt oda többé). Mutti néha eltrafálta a ház sarkát kitolatás közben, tényleg nem volt könnyű onnan kiállni. Olyan élesen él bennem a ház, a lépcsőház, a szobák hangulata, szaga, képe, a teraszé, ahonnan Mutti vadul hajtotta el a galambokat, mondván, azok rosszak, mert a Dómot is tönkreteszik, ugyanakkor a verebeket Vögelchennek (madárka) hívta, és örömmel szórt nekik morzsát - szóval olyan éles az egész, mintha most lett volna. Mintha sosem jöttem volna el. Miközben, amíg ott voltam, csakis eljönni akartam. De nagyon. És meg is tettem, és jól is tettem, mégis... A lelkem egy része mindenképp ottmaradt. Muttival. Aki már nincsen. De a lakás, a ház, ahol éltünk, biztos megvan még. Nagyon szeretném látni.

49-ben Mutti nyert a lottón, telitalálata volt, harmincvalahány évesen, azt a két házat akkor építtette, aminek egyikében laktunk. A földszinten nagy bútorüzletet rendezett be, sok évig abból élt. Meg a számtalan lakásból származó bérleti díjból. Azt nem tudom, azelőtt milyen viszonyban állt a jómóddal, de attól kezdve igazi nagyasszonnyá lett. És ezt az attitűdöt haláláig őrizte. Tőmondatokban fogalmazott, kézzel írott levélkéire máig emlékszem, pl.: "A dobozokat összelapítva kérem a szemetesbe dobni", vagy: "Vasárnap ne teregessenek", vagy: "Csavarják le a fűtést, ha meleg van" ... és ilyenek. Ő volt a "háziúr", és komolyan is vette magát. Rendet tartott a házaiban.

Ha én valakire azt sóhajtanám: "édes szerelmem" - az ő volna. Senki más. Azt hittem, már rég elengedtem (94-ben halt meg), de talán mégsem. Itt van velem minden nap. Szeretem. Nem tudok megválni tőle. Ha nagyritkán elsírom magam - nem vagyok egy sírós fajta -, az miatta van. Sosem hittem volna, hogy egy öregasszonyt, egy anyóst így lehet szeretni. Akinek annyi hibája volt, mint égen a csillag, és mégis ő volt a legjobb, a legszebb, a legigazibb ember az életemben. Amen.

Levittem Kutyát a Dunára. Egyet úszott. Soha többe nem volt hajlandó. Csak kolbászolt a marig érő vízben, de az istennek se eredt a faág után. Oka lehet ennek a - számomra - teljesen érthetetlen hatalmas szikladarabok, amikkel telerakták a partot. Nehogy már normálisan bemehessen valaki a vízbe! Ha be akar menni, úgyis bemegy, csak közben sűrűn káromkodik. Mindegy, fő, hogy bevizezte magát, így talán könnyebben viseli a következő forró órákat. Én is most szálltam ki a kádból - ma már harmadszor - tökig vizesen.

Kíváncsi vagyok, mi lesz a R. Stones koncerten, elképzelni se tudom, hogy vészeli át a zenekar ezt az idióta trópust, ami van. A közönség meg pláne. Mint egy kisebb falu egy hónap alatt? Állítólag ennyi energiát fognak fogyasztani. Szerintem ez hőtermeléssel is jár, ahogy szokott, vajon hogy lehet kivédeni a tömeges ájulást? Majd holnapra megtudod. Meg én is.

Lassan nem az lesz a menő, hogy valaki télen meleg tájakra utazik, hanem az, hogy ilyenkor elmegy mondjuk Grönlandra.

A kanapémon, miközben tévézek, túlnyúlik a könyököm, rá a márvánnyal fedett asztalra. Általában odahelyezek egy jegyzetfüzetet, amit amúgy is mindig kézügyben tartok, nehogy a hideg márvánnyal érintkezzen a bőröm. De most? Odaér a könyököm, és azt hiszem, a kályhához ért. A márványlap meleg. Melegebb, min én, mint a bőröm. De nemcsak az. Itt, a pc-asztalnál, amely fából van, szintén azt érzem, hogy alulról fűtik. Az egeret fogva durva hőérzetem támad az asztalból. Nem messze tőle leheli ki a pc a beléje szorult hőt, és ez felmelegíti még az asztalt is. Azt hiszem, nem lesz jó vége, ha sokáig bekapcsolva maradok, még leég itt valami. Szinte forró az asztal. Ehhez képest én egy hűs fuvallat vagyok. Bőröm gyönyörűen lehült a harmadik zuhanytól, ami után - ahogy szoktam - alig töröltem meg magam, inkább beültam a ventilátor légsugarába. Naná, hogy meztelenül. Még jó, hogy fiam egy haverja se akar ma itt lenni.

Apropó, mondtam már, hogy a hüjét elkapta a rendőr, mert átment a piroson? Túl sok ez nekem azután, hogy matrica nélkül döngetett a pályán, ami tizenezerbe került. Most muszáj kikapcsolnom, mielőtt leég a gépem, az asztal, ahová a ventilátora kifújja a levegőt, már olyan forró, hogy na.

Még mindig a hőségről szól minden. A híreket nézve azt hallom, a villamossínekkel is baj lehet, mert megolvad az aszfalt. Azt mondá a riporter: "a síneken közlekedő villamospótló buszok hordták rá a sínekre" - de mit? Azt nem mondta. Így hüje maradok.

Tegnap egy ügyvéd a tévében azt mondta: "Nem tudjuk, milyen ténybeli történések sorrendje történt" ... Uramatyám! Történés történik? Ténybeli? Aztán még a sorrend is... Ha eddig nem tudtam, most már tudom, miért nem lennék ügyvéd. Ilyen idióta mondatokat bemagolni és naponta gyakorolni - engem kiakasztana.

A héten ma láttam először pár felhőt az égen, de ezek használhatatlanok, amennyiben azt várnám tőlük, hogy majd jól összeállnak, és produkálnak valami csapadékot, súlyosan tévednék. A tanács az, hogy tervezzük víz mellé a napjainkat. Nekem - szerencsés vagyok! - jut napi egy üveg ásványvíz. Így azt gondolom, víz mellett vagyok.

Következetlenül csapongó szóáradatokkal szembeúszni nagyon nehéz. Ha egy tízperces beszélgetés 9 perce azzal telik, hogy hallgatsz (hallgatnod kell), előfordulhat, hogy kikapcsolsz, elveszted a fonalat, nem jegyzel meg mindent, aztán még kielégületlen is maradsz a számodra fenntartott 1 percben előadható mondanivalód miatt, amire viszont már senki nem figyel. Aztán jön a szemrehányás: te nem figyelsz rám. Hát nem. Nem mindig. Képtelenség. Amikor először vesztem el a fonalat a logikátlan és szabadon csapongó témaváltás miatt, már néha annyira fáradt vagyok, hogy nem is próbálom tisztázni: most végül is miről van szó? Az előbb még homlokegyenest másról volt, amihez akár hozzá is szólhattam, de a következő percben indul egy más téma, nem bírom követni, nem látom az átkötés logikáját, és inkább már nem is kérdezem, csak hallgatok. És felejtek. Ez törvényszerű. Önvédelem. Nem mindig van erőm azon a hullámhosszon pörögni, ahol az pörög, aki beszél. És miért is kéne. Az nem az én hullámhosszom. Kikapcsolok. Hallgatom, ha ez neki jó. De hogy megjegyezzem minden szavát? Na nem. Ahhoz sokkal több kéne: például az, hogy az idő (becsületesen elosztott) felében én beszélhessek. Vagy legalább hozzászólásaim meghallgatást nyerjenek. Így már jogosan kérhetné számon, hogy figyeltem-e. Ha szóhoz sem juthatok, csak egy igen vagy nem, vagy "tényleg?" erejéig, akkor - isten bocsá' -, én elfelejtek figyelni. Átváltozom szemétládává, amibe bárki bármit bedobálhat, de nem kérheti számon, emléxem-e rá, hogy mikor mi került bele. Márta barátnőm a legjobb példa erre. Sosem azért hív, mert rám kíváncsi, csakis azért, mert beszélni akar. Magáról. Tűröm én ezt már usque 40 éve, de azt senki ne képzelje, hogy ez nem fárasztó. Előfordul néha, hogy ORDÍTOK, hogy meghallja, amit én mondanék, szólnék hozzá az ő fecsegéséhez, de még ez is kevés. Egy pillanat múlva megint csak a magáét fújja. Emberekről mesél, akiket nem ismerek, dolgokról, amikhez semmi közöm, sőt nem is akarom, hogy legyen, én meg hallgatom, mert muszáj. Aztán mikor már a telefonszámlája megint az égbe kiált, végre leteszi. Ő kielégült. És én? Sosem fogja megtudni, mert sosem lesz rá kíváncsi.

Meggyőződésem, hogy az Ikrek jegyében születettek egész életükben csak sajátmagukra kíváncsiak. Anyámat is beleértve. Egy olyan Ikret sem ismerek - pedig van körülöttem bőven -, aki ne szenvedne közléskényszerben. Eszükben sincs arra figyelni, hogy a beszélgetőpartner vajon tényleg kíváncsi-e ilyen mélységig belelátni mindenbe, ami őket foglalkoztatja. Azt hiszem, tulajdonképpen csodás az életük, hisz mindig van olyan ember, mint én is, aki képes végighallgatni bármit (az áldozat már nem érdekli őket, amibe kerül annak, aki csak hallgat). Kiadhatják magukból mindazt, ami bennszorulna, ha nem volna kivel beszélniük. Irígylésre méltók! Lehet, hogy nekem is így kéne élnem, csakhogy én nem vagyok Ikrek, én képtelen volnék a föld alá dumálni valakit, ha nem tudnám biztosan, hogy tényleg érdekli, amit mondok.

Anyámat azért hadd vegyem ki ebből a sorból: ő elég sokszor képes volt engem szótlanul végighallgatni, sőt, emberi, igazi oda-vissza beszélgetést folytatni velem. Képes volt HALLGATNI! Sőt, meghallgatni. De hát ő egy anya volt, az enyém. Ami kivétel. Ettől függetlenül tökéletesen bírta az Ikrek némely jellegzetes tulajdonságát, például azt, hogy bármilyen jó barátja volt is valaki, mindig megpróbált benne hibát találni, és azt nagyítgatni, kibeszélni, mintha ettől függött volna, hogy ő jobb ember-e, legalább annál jobb-e, akit leszólt. Komolyan mondom, minden Ikrek, akit ismerek, ugyanilyen ebben a vonatkozásban. Szemből szeret, aztán a hátad mögött a hibáidat taglalja, és összefog azzal, aki ezt ugyanúgy látni hajlandó. Simán lejárat, mert ez a vérében van. Anyám is minden rosszat azonnal hajlandó volt elhinni rólam, amit valakitől hallott. Két Ikrek jegyében született barátnőm is azonnal hajlott rá, hogy rosszat feltételezzen rólam, amint erre lehetősége volt. Mondhatnám róluk, hogy árulók, hogy nem érdemelnek meg engem, meg a barátságunkat sem, de hát túl régen ismerem őket, és már az elején úgy fogadtam el őket, ahogy voltak. Ez benne van a pakliban. És ott is volt mindig. Túlléptem, megbocsátottam. És már így is marad. Mivel jó pillanataikban ezek a legjobb barátnőim. A legempatikusabb, legaranyosabb, legvidámabb emberek, akikkel jó együtt lenni. Ma is Katival mennék legszívesebben kettesben bármilyen utazásra, pedig ő volt az, aki tíz éven át, mikor a délegyházi tavaknál sátoroztunk, sosem mulasztotta el, hogy a földbe döngöljön, leszóljon, megalázzon, nyilvánosan sértegessen - na jó, sosem volt akkor józan. Megbocsátottam. És tényleg. El nem felejtettem, de tüske alig maradt bennem. Elraktározom ezeket mint lehetséges dolgokat, amik bármikor újra előjöhetnek, de tudom, hogy ettől Kati még szeret engem, és hogy bármikor számíthatok rá. Azt is tudom, hogy megbánta, bár leginkább nem is emlékszik semmire. Ahogy mondja. A hibáival együtt fogadom el, mert a jobb oldala sokkal nagyobb, mint a rossz. És ő az összes Ikrek-jegyű ismerősöm közül, aki valóban kíváncsi rám, és képes meghallgatni azt is, amit én mondok, nemcsak azt, amit ő.

A hőségről - amiről ma minden nap szól - csak annyit, hogy reggel a buszvégállomáson egyetlen darab klímás busz sem állt, pedig eddig mindig volt ott egy-kettő. Vajon ki koordinálja ezeket a dolgokat? És vajon egy klimatizált irodából koordinálja-e? Ez volna a kérdés lényege. Én már a magas lépcsős buszokra is haragszom, de arra aztán végképp, hogy klíma sehol. És a tetőablakokat se nyitják ki, mintha az utas abszolút nem érdekelné őket. A BKV-t.

Fiam felhívott valahol a nap derekán, hogy sikerült megint bezárnia a kulcsot a kocsiba. Tehát - evidens - én vándlizzak végig a városon az újpesti városközpontig, ahol kocsink áll, és vigyem a pótkulcsot. Éppen a BKV útvonaltervezőjén szörföltem, megtudni akarván, hogy tudnék legrövidebb úton odajutni a munkahelyemről, mikor főnököm azt mondta, elvisz. A klímás autóján! Nem bírtam ellentmondani! Elvitt. Isteni hűvösben utazhattam Újpestig. Fiam felajánlotta, hogy ezek után menjek haza a kocsival, ő majd másképp, de otthagytam neki. Végül is a metróban hűvös volt, az utána következő 7-esen is rendesen működött a klíma, szóval jobban jártam, mint ha egy forró kocsiban szenvedtem volna végig az utat. És még azt se hiszem, hogy hamarabb hazaértem volna. Amúgy a kersztbe tett lábaim a buszon szinte összeolvadtak, hiába a klíma. Most épp Latinovitsot és Major Tamást látom az m1-en, úgyhogy szevasztok, ez fontosabb.

Törött bordáim pont ma fájtak jobban, mint eddig, alvás közben minden mozdulatra felébredek, de úgy érzem, a reggeli érzékenység így délutánra alább hagyott. Szóval már bátran tüsszenteni is merek. Tök egészségesnek érzem magam, ez itt a lényeg. Bármire képes volnék. Csak nagyot emelni ne kelljen... (a 6 kilós dinnyét beemelni a bevásárlókocsiba komoly fájdalommal járt... :))

Asszem, itt volna az ideje, hogy Danit kérjem meg a dinnyevásárlásra, nehogy már én cipeljem a szatyromban 800 +x méterről, mikor neki a segge alatt ott a Twingo éjjel-nappal... Ez lesz. Csak most uno piccolo lóvéja maradt, mert első útja Velencére vezetvén halihó! szabadon száguldott az autópályán, mint aki sose hallott matricáról. Naná, hogy megjött a csekk usque 13 ezerről. Ha 15 napon (innentől 3 napon) belül nem fizeti be, 60 ezerre változik a tétel. Agyam eldobom. Vannak még emberek, akik nem hallottak róla, hogy az autópályáért fizetni kell... ennyire azé senki nem lehet fiatal!

No most szólj hozzá: Voksán Virágból DJ Flower lett... Ilyenekről szól épp a TV2. Az agyam előbb már eldobtam, de ha visszajött volna, most megint eldobnám. És ezt a Virágot agyilag lefárasztja a munkája, mondja ő... Közben láthatod nyuszilány-korából származó szilikonmelleit, felpumpált ajkait, meg a tangás seggét...uramatyám! Nem vagyok én prüd, de hogy Ez Hír legyen, attól kiakadok.

Az már jobban érdekel, hogy Tasnádi Péter háziőrizetbe került a szuper-hiper kastélyában... Van ott bástya, torony, erkély, meg minden. Bár azt mondja, a kastély nem az övé. Nem mindegy? Elképesztő haverok kísérik: izomagy1 és izomagy2. Természetesen kopaszok, fekete trikósok, kigyúrtak, nyaklánc és karkötő alaptartozék.

Még egy hihetetlenül falrengető hírem van: Bódi Szilvi munkára fogta magát... Ezúttal pasi nélkül. Hát ehhez mit szólsz? Ezt a tévét kell nézni.

Nem tudom, kihez szólok ezzel a felháborodásommal, de ma 3/4 órán át nem volt se telefonom, se kábeltévém, se internetem. Ezt mind a UPC-től kapom. Talán ideje volna szolgáltatót választani... Szelektálni: egyiket ettől, másikat attól. Akkor tán nem fordulna elő, hogy a háromból egy se működik. IDEGESÍTŐ! És amennyibe kerül, ahhoz képest nem is elvárható. A UPC-számláim rendre 20 ezer felett vannak, az istenért, ezért nem várhatnám el, hogy mindig tudok telefonálni, tévézni, netezni?!

Mivel ma szinte minden hír a melegről szól, én is. Elképesztő. És holnap-holnapután még 3-4 fokkal melegebb is lehet, mint a mostani 38 fok. Véletlenül megláttam magam a 173-as busz visszapillantó tükrében, és meglepődve tapasztaltam, hogy vörös a képem. Ma senki nem ájult el a közelemben, én se éreztem erre hajlandóságot, de azért riasztó ez a vörös pofa. Amit magmról láttam.

Mivel Murphy törvénye messze nem létezett akkor, amikor én már biztosan tudtam: ha állsz a megállóban, aztán csak állsz, végül rágyújtasz, biztos akkor fog jönni a busz, vagy a villamos, tehát el kell dobnod a friss és drága cigarettát, ezért ezt én már anno dakatörvénynek neveztem el.

Tegnap is ennek fényében telt a hazautam az irodából. Már az első megállóban - szokásosan orrom előtt ment el a villamos - arra gondoltam, vajon hazaérhetek-e ezzel a hasamban beindult láncreakcióval, amit egy sima zöldségleves váltott ki (eme levesnek van ilyen szokása nálam). Úgy döntöttem, ki fogom bírni. Végre jött a villamos, sürgettem, érjen már ide. És akkor egy ember elejtette az övtáskáját a villamos előtt. Az gyorsan lefékezett, az ember köszönte kézfeltartással, s miközben lehajolt, a szatyrából dolgok és néhány paradicsom gurultak ki a sínekre. Persze a villamos is, meg mind, akik a megállóban álltunk, türelemmel kivártuk, mire összes kacatját összeszedi...
Futólépésben mentem a buszmegállóba, mert addigra már eléggé hajtott a szükség. Orrom előtt ment el a 73-as, ami egyből hazavisz. Kukkoltam nagyon, jön-e egy piros 173-as, ami általában utoléri a százas nélküli haverját, és le is hagyja, és majd átszállhatok a lehagyott haverra a Szent Imre kórháznál. Jött a piros, nyomában egy sima, klímás 7-essel és egy 73-assal. Úgy döntöttem, inkább az elment 73-ast érném utol, ezért a pirosra szálltam. Ez a piros busz általában 2 perc alatt szokott elszáguldani a Blaháról a Jégbüféig, de most nem így volt. Dugók dugók hátán, autók a buszsávban. Egyszer csak egy leány hanyattesett az utastérben: elájult a melegtől. Utasok kiabálnak: nyissák ki a tetőablakot (jellemzően még az se volt nyitva ezen a klímátlan buszon), hívják a sorfőt, nyissanak ajtót és ilyenek. Mindez megtörtént. A lányt lábra segítették, valaki adott neki egy üveg ásványvizet, aztán leszállt. Még hallottam, utánakiáljták, hogy ne a napon üljön le a járdára, hanem keressen árnyékot. Szegény azt se tudta, hol van. Ezenközben mind a két utánunk jövő busz kikerült és lehagyott. Én meg szorítottam, ahogy bírtam, sütött a nap a fejemre, vesztettem a reményt percről-percre, hogy megúszom ezt a napot fehérnemű-károsodás nélkül.

A busz végre meglódult, úgy száguldott, ahogy vártam tőle eredetileg, vadul néztem, mikor hagyja le az előző két lassú járatú társát. A Körtéren még mindig hátrányban voltunk. Aztán lőn csoda: egy megálló kihagyásával élre törtünk, és mire a kórháznál leszálltam, átléphettem a mögöttünk türemkedő 7-esre. Perceken múlt, hogy nem helyezkedtem rövidre, ahogy azt repülősöknél mondják. Kutyám igen csodálkozott, hogy kedveskedés helyett rajta átugorva száguldottam a legkisebb helyiség felé, ahonnan csak megkönnyebbült sóhajaim jutottak el hozzá üdvözlésként. Mondanom se kell: ő megbocsátotta. De azért konklúzióként el kell mondanom: még soha ilyen lassan nem értem haza. Pont akkor, mikor...

Most látom viszont egyik legkendvecebb francia színészemet, isten bocsássa meg, a nevét csak akkor tudnám meg, ha megvárnám a film végét, ami most megy, de ami miatt billentyűt kellett ragadnom. Ennek a nagyon karizmatikus férfinak döbbenetesen hosszú, görbe orra volt, és én ebbe szerettem bele. Most mit látok: egy megoperált, megrövidített orrot látok, és az embernek a régi karaktere, karizmája nincs már sehol. Mert mindez az orrában lakozott. És ő, a barom, azt hitte, más is lehet, mint amire az orra predesztinálta. Hát nem. Ahogy most kinéz, soha nem tudnám szeretni, semmi köze az előző valójához.

Istenem, miért hiszi annyi ember magáról, hogy nem tökéletes? Ez a férfi tökéletes volt több filmben, amiben láttam, amikor még megvolt a normális, hatalmas orrra, ami az ő abszolút védjegye és jellegzetessége volt, most meg látok egy senki öregembert, akinek levágták az orrát, pedig én tudom - és lehet, hogy csak én tudom -, ő valamikor egy borzasztóan jellegzetes figura volt - épp az orra miatt. Egy nagyon szerethető, sőt, imádható figura volt, és ebben az orrának volt a legnagyobb szerepe... Most is épp az orrát nézem, rémesen rondára sikerült, elvesztette a születéstől adott hatalmas, hosszú, ívelt mivoltát, lett belőle egy vaskos, de rövid, tehát tökéletesen aránytalan húsdarab, ami az adott színész arcához abszolút nem illik. Mintha odaragasztották volna.

Asszem, jól meg kell gondolnod, ha az arcodon változtatni akarsz, mert soha többé nem leszel az, aminek születtél. Egy megváltozott orr markánsan eltorzítja a régi képet, amit anyád ismert rólad. Hatalmas csalódást hozhat az új arcod azok számára, akik a régit szerették és megszokták. Én most csalódtam.

Megnéztem a tévéműsort, ott azt láttam, Bruno Kramer a neve az ürgének, akit annyi éven át csodáltam a hosszú, gyönyörű, kampós orra miatt, és most úgy kellett viszontlátnom, mint egy megcsonkított csirkét... Miért? A férfiak ennyire hiúak? Illetve hüjék? A szekszepiljüket operáltatják le?!

Megtudtam, persze a netről, hogy nevem Ghana térképén több más nagy folyó mellett - úgymint Fekete-Volta, Fehér-Volta, Afram és Oti - szerepel. Tehát ott Daka-folyó is van. Nem is kicsi. Érdekel ez most azért, mert egy csaj megtalált, aki famíliánk eredete után kutat, ezért ütögetem be a nevemet a keresőbe többször, de sok használhatatlan információn kívül mást nem találtam. Rengeteg cég, a világ minden tájáról használja a nevemet, a fene se fogja végignézni. Utolsó élményem erről az volt, hogy Cipruson konkrétan találkoztam a nevemmel több póló és egyéb árucikk cimkéjén, amit véletlenül megvettem.

Háttérzajként hallgatom a híreket, ezért tudom, hogy a Kálmán László nevű nyelvészprofesszor egy perccel előbb nyújtotta be népszavazási kérdéseit, mint a fidesz. Érdekel a dolog kimenetele, vajon mikor kell mennem szavazni, és főleg mire. Mert az ő kérdései lényegesen mások, bár látszólag ugyanarról szólnak. Most majd elvitáznak - gondolom - azon, hogy az egy perc előbb volt-e, vagy később. De jó nekik, hogy csak ennyi a gonduk!

Hogy mennyire nem szabad első látásra, és főleg külső alapján ítélni, hadd meséljem el azt, amit barátom mesélt a minap. Betévedt az irodájába valaki, aki első látásra lepusztult, egészségtelen külsejével leginkább hajléktalannak látszott - már bocsánat minden hajléktalantól, akiről ez pont nem látszik. Bizonytalan is volt, szóval az összes szindrómát magán hordozta ahhoz, hogy alapból bizalmatlanságot váltson ki, még a folyosóra is kiküldték, nehogy mérgezze a munkahely levegőjét. És persze azért, hogy nyugodtan megbeszélhessék a fő kérdést: "Mégis, ki ez??" Aztán kiderült: diplomás, elismert szakember, aki épp akkor nem volt jó formában. Felesége is elismert tekintély a szakterületén, szintén nem kispályás. Miután mindenki hamut hintett a fejére, le kellett vonni a tanulságot: ne ítélj első látásra! Az az ember egy értékes lény, művelt és konszolidált, annak ellenére, hogy nem úgy nézett ki elsőre. Szóval hátrább az agarakkal, tessék előbb meghallgatni, megismerni, és utána ítélni.

Ismerek olyan nagyszerű embert, akit nem érdekli a külseje, esetleg még szakadt is a gallérja, félretaposott a cipője, mosatlan a haja, ne adj isten, a körme alatt is fekete karikák vannak (nem tudhatod mitől! Talán attól, mert festő, vagy autószerelő, és nem tudja kimosni!), és túl azon, hogy esetleg gyakrabban moshatna hajat, az ő lényege, tehetsége, embersége ettől nem csorbul semmit. Ne a külsőségeket nézd, ne arról ítélj, ismerd meg! A szíve, a lényege számít, ami olyan jó is lehet, amilyenről pont te álmodsz. Amen - hegyibeszéd vége.

Jaj, most van a reklám, hogy aszongya: "mikor manócska még a pocakomban volt..." - aztán az ő popsijáról van szó, ami mindig a legjobbat kapja... Nehogy piros legyen... Majdnem leírhatatlan, mennyire utálom ezt a reklámot. Mennyire nem tudom elképzelni, hogy más nem utálja. Ha a borzalmak országútján lenne kedvem száguldozni, akkor sosem kapcsolnék máshová, mikor ilyen klipeket ad a tévé. Anyám! De jó neked, hogy ezt nem érted meg! És ezek után jön a kérdés: "Te gyantaszűz vagy még?!" !!! Annyiszor és olyan gyorsan nem bírok kapcsolgati, hogy mindet kiszűrjem az életemből. Pedig sok stresszt megspórolnék. (Ki és mikor fog arról felmérést készíteni, mennyit idegeskedünk az ilyen idióta reklámok miatt? És mi ennek az élettani kártevése? Ha én így felhúzom magam ezen, akkor biztos más is, aki nálam sokkal értékesebb, és még egy rakás jövő áll előtte, amit stresszmentesen kellene megélnie.)

Macikáim, csak lassan, óvatosan, toleránsan, izgalmaktól mentesen, ha kérhetem (nem úgy, mint én). A türelem mindig rózsát terem. A közmondás nem hazudhat.

A szélsőségek dúlnak manapság. Mára nagyjából 20 fokkal lett hidegebb, mint tegnap. Vacogtam reggel, séta közben, Murphy törvénye is rendesen dolgozott: csak egy zápor esett, naná, hogy akkor, mikor már elértem a sarokig. Beálltam egy hársfa alá, de édeskevés volt, ronggyá áztam, mire visszaértem a 200 méterre lévő kapumig, hogy esernyőt vegyek magamhoz. Miután ezt megtettem, soha többé nem esett 3 cseppnél több. De rajtam minden vizes maradt. Azértse öltöztem át, hagytam, hogy rajtam száradjon meg minden.

Most hallom, hogy Argentínában 89 év után először esik hó, meg épp most Ausztriában is, hát mi történik ezen a Földön? Bolíviában havat lapátolnak?

Kiskutyám épp a könyökömet lökdösve próbál rávenni valamire, de nem tudom, mire. Nyüfögés, orral lökdösés, farkcsóválás: vajon mit nem adtam meg még neki ma? Volt sétálni, kapott enni, talán csak a mai szeretet-adagját nem kapta meg eddig. Igyekszem vakargatással, kedves szavakkal kárpótolni. Állítólag hétvégén megint durva meleg várható.

Biztos te is nézel híreket, én azt mondom, már rég kellett volna mérni a károsanyag-tartalmát azoknak a zöldségeknek, amiket forgalmas utak mellett árulnak. Örvendek, hogy erre végre nálunk is rájött valaki.

Ma 40 percre elvesztettem a pénztárcámat, riadtan hívtam munkahelyemet, azt hittem, ott raktam ki valahol, de nem. Gyorsan letiltottam a hitelkártyámat, aztán megtaláltam a nyavalyás tárcát a fürdőszobámban, szörnyen elszégyelltem magam, hogy már kezdtem teóriákat gyártani arról, ki lophatta el és hogyan. Az említett időben jól leizzadtam, bár a kártyámon nem volt több 6000-nél, ami kivehető lett volna, de azért mégis, a tizenezer forint, ami még benne volt, aggasztott. És most nem tudom visszacsinálni a letiltást. Még nyomozást igényel, lehet-e ezt egyáltalán visszavonni, vagy beleestem az otp köcsögébe, ahol mindenért fizetni kell, amit az ember hirtelen egy perc alatt rosszul dönt. Utoljára ilyen élményem előző fönökömnél volt, akinek kártyaadatait e-mailben küldtem el külföldre, tudatlanul, szóval ő rögtön letiltatta, és velem fizettette meg az új kártyáját, ami tizenezer forint volt. Most attól rettegek, hogy ezúttal is így lesz. Aj.

Öröm volt legalább reggel olyan busszal utazni, aminek klímája van. Meg alacsony padlója. Mikor ilyen buszon ülök, elképzelem, hogy valahol nyugaton vagyok, ahol ez mindennapos, természetes (akár 20 éve). A Combino villamosokra nem ülök, mert hiába alacsony a padló, dögletes a levegő. Meg még valami ősi büdösség is belengi a szerelvényeket, talán a benne felhasznált sok műanyag kipárolgása, szóval rossz. Nem lenne szerintem nagy kiadás valami illatosítót bevetni, hogy ne legyen ilyen dögszagú az egész. Annak örülök, hogy a hihetetlenül lepusztult, maga körül szemétdombokat építő kicsi öregasszonyt, ki mindig a Blaha árkádjai alatt dekkolt, valahogy eltávolították. Galambseregek jártak oda csipegetni (szarni), mert morzsát termelt bőven, a látványa pedig elképesztő volt: a legnagyobb nyárban is nyakig öltözve, kendőben vagy sapkában gubbasztott a földön, sokszor láttam dobozból enni, valaki biztos hozott neki, ágya is ott volt. Rettenetes látvány. Igazán őmiatta utáltam annyira ott felszállni a buszra. Ha lett volna más megoldás, azt választom. Talán valaki most azt gondolta, jobb lenne neki máshol, mert ha egy turista itt meglátja, és meglátta, annak aztán végkövetkeztetései lehettek az egész Magyarországra nézve. És ez egyedül neki nem lett volna rossz. Őt biztos nem motiválja. Rajta kívül mindenki mást riasztott. Nem tudom megérteni, miért a sűrűn járt, piszkos, benzingőzzel telített aszfaltokat választja sok hajléktalan az alvásra, az ottélésre. Mikor vannak füvek, tavak, távolabbi területek, ahol még élvezni is lehetne az ott-létet. Mintha ők még sokkal nyomorultabbak akarnának lenni annál, mint amilyenek. Miért jobb egy belvárosi üzlet kirakata alatt aludni, mint mondjuk a Duna-parton? Ahol van levegő, víz, szabadság, csend? Biztos át kellene lényegülnöm hajléktalanná, hogy megértsem a lelküket. Nekem mégis első dolgom lenne, hogy valami hajlékot összeüssek magamnak ott, ahol senki sem látja, nem veheti el, semmiképp nem a belváros közepén. Biztos rossz hajléktalan lennék...

Kirándultam Törökbálintra. Csak úgy, busszal. 25 perc alatt ért oda a Kosztolányi térről. Kíváncsi voltam a Tükörhegyre, annyit olvastam már róla. Hát bizony az egy olyan világ, ahová csak gazdagok szoktak belépni. Vagy ott házat venni. Gyönyörű, gondozott utcák, kívül ugyanúgy, mint a kerteken belül. Egy olyan világ, aminek szívesen lennék lakója. Csend, sehol senki, autók nincsenek az utcán - mindenkinek van garázsa -, gyalogosok szintén nem járnak, mert minek. Furcsa voltam, sok kutya megugatott, többen bámultak rám, mit sétálok arra. Hova is mehetek. Csak nézelődtem. Jó volt elmerülni a gazdagság eme miliőjében.

Srácaim megjöttek, kikerülve a délutáni csúcsot, már át is mentek Patrikhoz számítógépezni. Élménnyel tele vannak. Patrik alig tud beszélni róla, annyira élvezte az ejtőernyősugrást. Láttam a dvd-t, amit ugrás közben készítettek róla. Dani kijelentette, hogy ő bizony ejtőernyőzni akar. Miután már késő arra, hogy beleszóljak az életébe, hisz sokkal többet keres, mint én (és végérvényesen felnőtt), csak annyit mondtam, ha hajlandó vagy erre egy kalap pénzt áldozni, te tudod.

Édes fiam ma reggel hosszú útra indult: a kaposújlaki reptérre. Azt most hagyjuk, mennyire aggódom az autóm meg az ő friss jogosítványa miatt, meg amiatt, hogy esetleg valamit valahol "meg akar mutatni" a haverjának, akit elvitt, mindegy. Ezt le kell nyelni. Aztán emészteni.

Patrik nevű - legjobb - barátja tegnap volt x éves (olyan fiatal, hogy megjegyezni se érdemes...), Dani pedig azt találta ki, hogy egy ejtőernyős tandemugrást vesz neki. A környezetünkben mindenki tudta, mi készül, de Patrik csak akkor tudja (tudta) meg, mikor odaértek a reptérre. Mivel már reggel elindultak, és most délután van, nagyon remélem, hogy megtudta. Várom a híreket. Készítettem reggel 2 emberes szendvicseket az útra, meg 2 dobozban sült csirkecombot krumplival, szalvétával, villával, nehogy valamiben hiányt szenvedjenek. (Amikor Dani bejelentette igényét némi ásványvízre, gyümölcslére, akkor azt mondtam, lószart.)

4000 méterről fognak ugrani, mindketten egyszerre. Erre sokan mondanák: nem semmi. Én is azt mondom. Alig várom a híreket, vajon összejött-e. Itt Pesten kemény szél fúj egész nap, de telefonálás útján kiderült, hogy Kaposújlakon szélcsend volt már reggel is. Reménykedem, hogy minden jól ment. Egy ilyen ugrás darabja 33 ezer, azt hiszem, srácom igen nagyvonalú a barátjával. A benzint meg autópálya-matricát már nem is akarom hozzáadni. Közös barátnőjük valahol a Balaton déli partján nyaral, nála aludhatnak, így ez a program kétnapos. Remélem, Patrik sosem felejti el ezt a születésnapot. Szeretem a srácot, jó fej, megérdemli.

Mivel én is voltam ejtőermyős (22 ugrás), utána Palotai Nándi rávett, hogy vele egy tandemet is ugorjak, pontosan tudom, miről van szó. Hatalmas élményről. Ha azt mondom, minden pénzt megér, akkor elméletben messze túllépem saját anyagi határaimat, de mégis. Ha valaki erre költi a pénzét, akkor tegye! Felejthetetlen és örök, amit érte kap. Az ugrásról egy zuhanó kamerás dvd-felvételt is készít, így valóban meg lesz örökítve a kaland.

Patrik helyzetébe beleélve magam arra gondolok, amire első ejtőernyős ugrásom során gondoltam: úristen, milyen lesz? Hogy fogom túlélni? Ott az ajtó, ott a négy kilométer magasság, egy zúgó repülőgép, és az ajtón ki kell lépni, sőt ugrani! Elhagyni a biztonságot, a szilárd támaszt a talapd alól, és levetni magad a semmibe, s attól kezdve csak a levegő és az ő törvényei működnek. Rex jut ilyenkor eszembe, aki erre született, és ebbe halt bele. Marhára távol áll tőlem, hogy most halálról szóljak, tehát éljenek az élők, akik ugorhatnak négyezerről! (Megyjegyzem, első ugrásom úgy zajlott, hogy nekifutottam, és ballisztikus pályán messze elugrottam a géptől, nehogy már a hülye ejések azt higgyék, gyáva vagyok... pedig az csak ezer méterről történt. A kötelező felszereléshez tartozott egy vaskos tőr is, rágumizva a mentőernyőre, amit akkor kellett volna használni, ha nem ugrom elég messze, és valahogy ráaakadok a repülő farkára ama bekötőkötél okán, ami a géphez rögzítve arra volt hivatott, hogy helyettem működtesse az ernyő kioldóját. Ezt hívták bekötött ugrásnak. Amikor már bíztak benne, hogy zuhanás közben megtalálom az ernyő kioldóját, akkor a bekötés elmaradt, magamra voltam utalva. Első ugrásomnál arra gondoltam: nehogy fennakadjak, nehogy a tőrt kelljen használnom, hogy levágjam magam, szóval alaposat ugrottam.)

Gondold el, a szervezés hetek óta folyik, Patrik pedig semmit nem tudott róla. Úgy ült be ma Dani kocsijába (pardon, az enyémbe), hogy fogalma nem volt róla, mi a meglepetés. Csak azt tudta, hogy meleg ruhát is hoznia kell, mert holnapig bármi lehet. Próbálom elképzelni, hogy az egész 180 km-es úton Dani mivel etette, mert biztos számtalanszor megkérdezte: mégis, hová megyünk? Az utolsó percig nem tudhatta meg, ez biztos. A fiam ad a részletekre. Ha már meglepetés, akkor az utolsó pillanatig az volt. Lett. Remélem. Alig várom a híreket.

Megtörtént! Ugrottak, jó volt, szép volt, boldogok. Ettől én is boldog vagyok. Palotai Nándi szelleme megint belengte az eseményt: Gálos Peti, aki ezért az ugrásért felelős, az ő tanítványa. Hogyne ismerném, hogyne ismerne ő is engem. Jobb kezekben nem is lehettek volna a srácok. Örülök, hogy Dani felhívott, röviden, de mindegy, legalább tudom, amit tudok. Hogy mindenki boldog. Patrik böcsülettel viselte a meglepetést, míg dumáltunk, hallottam, hogy a háttérben be nem áll a szája, valakinek osztotta az eszet, azaz az élményt. Biztos vagyok benne, hogy erre élete végéig emlékezni fog. Fiamnak rendkívüli ötletei tudnak lenni, ha valakinek örömet akar szerezni. Büszke vagyok rá. Így legalább annyi már biztos (nem tudok leszokni az anyai aggódásról), hogy eddig gond nélkül zajlott minden, ezután nyilván valami buli jön, aztán a hazaút - remélem, minden jól sikerül a végén is. Hálás vagyok a srácoknak - valamiért a portálom nem engedte, hogy beírjam a linkjüket, de talán így elmegy: www.tandemugras.hu

Az agyadat is eldobod, ha megnézed ezt a linket! (Nem kaptam vírust tőle)
A legmerészebb álmaimat is túlszárnyalja az ún. multi touch technology, azaz többérintéses technológia. Isaac Asimov is visszaadná a szakszolgálati engedélyét, amit a fantázia szakon szerzett, ha ezt látná. Surface Computing-nak hívják, hogy is fordítanám? Szó szerint felület- számítástechnika volna, de ez túl hosszú. Valami frappánsabb kellene. Azt mondanám: asztalgép. Nem asztali! Az más. Vagy: "ujjasgép". El is megyek a PopularMechanics.com-ra, hogy jobban utánanézzek. Elképesztő.

Az ilyeneket az ember el szokta raktározni, tagadni, mismásolni, mert szégyelli. Mikor a Friderikuszban azt mondta Darvas Iván, hogy "Jelentőségteljes esemény előtt állok, ez az elmúlás, a halál" - teljesen jogosnak éreztem minden hasonló érzést, hisz közeledünk a véghez, akkor is, ha netán még 40 évig fogunk élni. A törvényt nem lehet anullálni, törvényszerű, hogy gondolunk a végünkre. Minél közelebb jutunk hozzá, annál többször. Én csak azt próbálom magammal elhitetni, hogy a vég szép, sőt gyönyörű. Fényesség, boldogság, megnyugvás. Minden gondnak letevése. És akkor már egyáltalán nem fog nyomasztani olyasmi, hogy munka, pénz, gyerek vagy unoka, hogy mi lesz velük. Megérdemelten úszunk át a boldogságba, terhek nélkül. Én ezt akarom hinni, és sok halálközeli élményt olvasva is erősödik ez a meggyőződésem. Sokan azt mondták: nem akartak visszajönni, de mondjuk egy durva masszázs vagy áramütés visszahozta őket onnan, ahol már kezdték boldognak érezni magukat. Nem félek a haláltól. Akarom azt hinni, hogy valódi megváltás, boldogság, csak azt szeretném elkerülni, hogy az odavezető út csupa szenvedés legyen. Valami olyan könnyű és gyors halált képzelek el magamnak, mint amilyen anyámé volt például: délelőtt még almáspitét akart sütni, aztán összeesett, megállt a szíve, és kész. Amíg élt tehát, 82 évig, addig teljesen, értünk, unokájáért, tervekkel és vágyakkal, aztán hirtelen a sötétség, vagy inkább - ahogy én hiszem - a világosság. Eljött érte. Gyorsan és úgy halt meg, hogy nem tudta, meg fog halni. Szerintem a szó igazi értelmében megboldogult. Gondolj a szavakra, a szép magyar szavakra: nem véletlenül születtek. Mi is meg fogunk boldogulni. Elődeink, akik annyi sokkal többet tudtak nálunk internet nélkül is, tudták a dolgok lényegét, tudták, hogy aki terhes, az igazából áldott állapotban van, aki meghal, az pedig megboldogul.

A japán filozófia szerint aki gyermeket nemzett (hozott a világra), fát ültetett, könyvet írt, az megtette, amiért megszületett. Ha még nem ültettél fát, tedd meg, ha még nincs gyereked, legyél rajta, hogy legyen, aztán írj egy könyvet, és kész leszel. Nyugodt lehetsz.

Jó nap ez a mai, a héten lejár a munkaszerződésem, főnököm ahogy beért, rohant fel a megfelelő emberhez, hogy mielőtt holnap szabadságra megy, nehogy elintézetlen maradjon a sorsom. Jól esett. Ilyeténképpen közalkalmazott leszek helyettesítői státusban. Közalkalmazottnak lenni nem rossz, vannak némely kedvezmények. Szeptember végéig így biztos van állásom. Én, aki annyira hozzászoktam életem fiatalabb részében, hogy sosem fenyeget munkanélküliség, elképzelni se tudtam, mi az a létbizonytalanság. Aztán alaposan megtanultam, mikor 50-egynéhány évesen kirúgódtam a Magyar Repülő Szövetségből, ahol azt hittem, életem végéig maradhatok. (Elképzelni se tudtam, hogy másképp lehet!) Akkor kezdődött, 2004-ben a létbizonytalanság érzésének tanulása. Amikor műrepülő haverom felvett a cégébe, egy pörgős kft-be, már tudtam hálás lenni, de igazán, pusztán azért, hogy van munkám. Ez volt az első ilyen élményem! Végül is ez szerencsés sors, nem? Mármint az, hogy addig sosem kellett aggódnom a megélhetésem miatt. Aztán kirúgott ő is. Nos, akkor kezdtem aztán igazán aggódni. Túl a fitnessz-koron, a csinibaba-koron, tömött tudással fejemben, kezemben, lelkemben ugyan, de kit érdekel mindez, ha már nem vagyok kosztümös és magas sarkú karcsú?

Volt egy diszkriminatív élményem, lehet, hogy már meséltem, annyi baj legyen: fiam barátjának anyja szeretett volna maga mellé munkatársnak, az önéletrajzom meggyőző volt számára, de a főnökeinek nem. Inkább választottak olyat, aki harapnivalóan fiatal, de nem tudja, hogy kell egy dokumentumban középre helyezni a címet (leszámítva a space billentyűt). Csak remélni tudom, hogy majd megtanulja... Azt feltételezték, hogy koromnál fogva nyilván lelassultam, azt már csak én teszem hozzá, hogy a látványom sem elég fenséges, most már örülök, hogy nem kerültem oda. Mert ahol most vagyok, ott nem a tűsarkaim számítanak, hanem amit tudok. És én magam. És hálistennek tűsarkat sem kell viselnem, kosztümöt meg pláne nem. Szeptember végéig tehát a létbizonytalanságot letudtam, és épp erről akartam beszélni: ma már ennyi is bőven elég. Nem gondolkodom tovább, ha a holnap biztos. Leszarom a holnaputánt. Ez valahol megint eléggé fiatalos hozzáállás, hisz akkor, mikor tényleg fiatal voltam, sem gondoltam tovább a holnapnál a totális létbizonyosság tengerében. Ollé!

Az óvodában a legszebb gyereknek titulálták, és szerintem azóta se romlott. Nem szokott ilyen szűkre szabott szemmel járni, mint a képen: nagy, kék szemei vannak. Hálistennek apja rövid orrát örökölte (az enyém, anyámé és nagyanyjáé hosszú). A tarkóján a hajában lévő forgó is pont olyan, mint az apjáé. Néha nem is értem, hogy kételkedhetett benne, hogy ő az apja, hisz megszólalásig hasonlított rá már piciben is (a forgóval is), és azóta is. Ő egy kiköpött Extra, a Dakákból szinte semmi nincs benne. Akárhogy keresem. Legfeljebb a nevelésem. Ami viszont nem látható, de maradandó és fontos.

Most látom Darvas Ivánt másodszor a Friderikusz most-ban (2003-as felvétel). Épp azt mondta egy perce, hogy: "Jelentőségteljes esemény előtt állok, ez az elmúlás, a halál. Nem egy jelentéktelen dolog, és ma már sokkal közelbb állok hozzá, mint 30 évvel ezelőtt. Ahogy egy tehetséges költő mondta: Aki 70 fölött nem a halálra gondol, az hülye. El szeretném kerülni a hülyeséget."