2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr
2005
Aug. 31.
Visszavonhatatlanul vége a nyárnak. Attól eltekintve, hogy ma megint beindítottam
a ventilátoromat, amit utoljára július elején tettem.
Próbálom felidézni, hogy a közeli Morzsika nevű boltban hogy vágtak át
a múltkor. Ötezrest adtam, plusz 3 forintot, mert 503 volt a számla. Csak
másnap jöttem rá, hogy egy 5000-esem nagyon hiányzik. Három nap múlva
újra ott jártam, megint ötezressel fizettem, és bár sose gyanúsítottam
volna senkit, mert mindig elsősorban magamat okolom, mégis - persze utólag
- feltűnt, hogy az ifjú ember a pénztárnál nem kezdett el visszaadni nekem,
mielőtt odaadtam neki az aprót, amivel - hogy neki jobb legyen - kiváltottam
egy csomó váltópénzt. Hogy érthetőbb legyen: mondjiuk 570 Ft volt az összeg,
én pedig kiszámoltam a 70 forintot, ő viszont, mialatt én az aprót válogattam,
nem kezdte el visszaadni a 4500 forintot. Megvárta, míg odaadom a hetvenet,
azt is megvárta, hogy én várok, csak akkor számolta kezembe a visszajárót.
Már a parkban sétáltam, mikor leesett a tantusz, hogy ez miért így történt.
És akkor hoztam őt kapcsolatba a hiányzó ötezresemmel. Tudom, én vagyok
hülye, hogy összekeverek egy ötezrest egy ötszázassal merő figyelmetlenségből,
de akkor is! Abban a boltban történt már velem ilyen, és figyelmeztettek
a tévedésemre. Ez a fiú azonban nemhogy belement a játékba, most is arra
számított, megint figyelmetlen leszek. Ettől fordul fel a gyomrom.
Tanulság: mindig légy résen, és ne bízz senkiben, abban sem, akiben azelőtt
bízhattál. Új fiú - új erkölcs. Vagy -telenség.
Ideje belerakni a gulyásba a zöldséget, majd a krumplit és a baromi nagy
nokedliket. Mennem kell tehát.
Aug. 30.
Úgy tűnik, mintha megint nyár volna. Jártam az Auchanban, a jákó
papagájomat eltüntették valahova. Vérzik a szívem.
Tegnap hallottam a Fókuszban, hogy New Orleansban "a kormányzó az
összes lakó, azaz 485.000 ember részére elrendelte az evakuálást"
... Egymillióan mentek el időben, sok százezren nem tudtak elmenni, vagy
nem akartak, a város lakossága pedig sokkal több, mint Budapesté. Én már
nem puffogok ilyen hülyeségek miatt, csak leírom, hogy tanuljatok.
Szintén a tévében láttam egy horvát nemzetiségű csecsemő szívműtétét,
a kicsi szíve ott dobogott a zöld lepel nyílásában orvosok körében, a
képernyőre pedig oda volt írva, hogy ki az operatőr és ki a vágó... Mindez
nyilván a mindenekelőtt fontos filmesekre vonatkozott, de azért igazán
morbid volt.
Nem sokkal előbb (pontosan aug. 9-én este 20:15-kor) az m2-n egy szőke
hölgy azt állította, hogy Nagaszakira polutóniumbombát dobtak. Hol élek?
Oh, azt még visszamenőleg muszáj megosztanom veletek, amit Orosz úr font
körmön valamelyik Nap-keltében, hogy aszongya: "Mennyi ideje volt
Mortimernek, hogy belője magának azt a hasfalrész-szakaszt, hogy megcélozza,
hogy pontosan oda fog szúrni?"
Erre a kérdésre amúgy kicsoda és mi a frászt tudna válaszolni? Ha nem volt ott? Már megint azt kérdem: hol élek?
Aug. 26.
Nagy trauma ért: a tegnap főzött kb. 5 liter isteni gulyáslevesem ma délutánra
megbuggyant. Szó szerint: buborékolt, mikor benéztem a fazékba éhesen.
Hogy mások is tanuljanak: nem szabad a villanytűzhelyen hagyni a nagy
lábost, mert nem hagyják egymást kihűlni. Még reggel is langyos volt,
basszus.
Túl sok filmet nézek - vagyok kénytelen nézni - mostanában. Agyamra megy
a közhely: "Te vagy a legjobb dolog, ami történt velem életemben".
Vajon hányszor, illetve hány ezerszer lehet még ezt elpuffantani? Úgy
érzem, egy hollywoodi alkotásból sem képesek kihagyni.
A Sába királynőjéről szóló filmet néztem ma, Halle Berry hamvas ifjú volt
benne, Salamon királlyal szerelmeskedett, a film összegzéseként csak egy
mondóka jutott eszembe, amit első férjem előszeretettel szavalt: "Bölcs
Salamon mondá vala, hangos fingnak nincsen szaga, de amelyik sunyi, lapos,
annak szaga irótzatos" .... most aztán elástam magam, mi?
Egy tegnapi e-mail: "Rémes, hogy ma már sült egeret se lehet nyugodtan
venni, mert rásütnek egy darab kalácsot." Ennyit az aktuálpolitikáról,
meg az Auchan higiéniai viszonyairól.
Augusztus 23.
Meditálok azon, mit bír ki egy kb. 4 centi hosszú, 3 mm átmérőjű csavar.
Aminek azért illik mondjuk platinából lennie, mert a bokámat tartja össze.
A továbbra is barátságtalan főorvos annyit mondott, szerencsém, hogy nem
tört ketté, mert akkor csak a felét tudná kivenni. Mondta ezt azután,
hogy nyilvánvalóvá vált, járkálok a fekvőgipsz ellenére (mankó nélkül).
Annál is evidensebb volt ez, mivel saját kocsival mentem vizsgálatra sáros
talpú gipsszel. Igen sok csavart becsavartam már életemben, még egyik
se görbült meg az elmúlt évtizedek alatt. Pedig azok sima, rézből készült
facsavarok, és terhelést is kapnak. Nem akarok fizikai képleteket felállítani
- mert nem is tudnék -, de van elképzelésem egy platinacsavar szilárdságáról,
amennyiben nyírásra veszik igénybe, ráadásul két ponton, hiszen van egy
csontom, ahol bemegy, és egy másik, amihez kapcsolódik. Ha én vagyok 60
kiló, akkor egy-egy igénybevételi pontjára - ha úgy használom, mint a
jó lábamat - max. 30 kiló terhelés jut, hát könyörgöm, hol az a csavar,
ami nyírásra ennyit nem bír ki?! Valszeg a csontom előbb törne el, mint
az a bizonyos csavar. Mindezt azért vezettem le, hogy megállapítsam: a
doki úr egyrészt hülyének néz, másrészt ijesztgetni akar, amit hülyék
könnyen bevesznek. Mindazonáltal a röntgen semmi elváltozást nem mutatott
ki, pedig tegnap este egy rossz lépéssel úgy megturbóztam a rossz lábamat,
hogy még álmomban is fájt. Aggódtam eleget emiatt, de azért is minden
rendben van. Megkérdezte, továbbra is elzárkózom-e egy körkörös gipsz
felrakásától, igent mondtam (ettől se lett barátságosabb). Ezek után meztelen
lábbal óhajtott utamra bocsátani, eldobni akarván a régi gipszemet. Nem
hagytam, mezítláb nem tudok gázpedált nyomni. Jól végződött tehát ez a
nap, miután nem történt semmi. Majd két hét múlva szedi ki a nagy csavart,
lesz időm izgulni miatta bőven.
Augusztus 20.
Bevallom, első gondolatom az volt ma, hogy örülhet volt főnököm, hogy
ez a nemzeti ünnep szombatra esik. Minden munkabér-megtakarítás rendkívül
boldoggá teszi. Mint ahogy elkeseríti, ha rendes hétköznapokat kell fizetnie,
miközben alkalmazottai nem dolgoznak.
 |
Itt egy pár Z-50-es a házam fölött, lejjebb meg ugyanezek közrefogják a Li-2-est, a végén meg még - ha jól látom - egy Morava is ott gubbaszt a dupla vezérsíkjával... haj, de sok repülőnapot meg augusztus 20-át is láttam már! Mégis képes vagyok kiállni az ablakba, sőt, még fotózok is, mintha ilyen messziről lehetne normális képet csinálni. Nem lehet. |
 |
Irigylek mindenkit, aki képes kimenni a Duna-partra, a nemsokára kezdődő Air Race-re. Bár utálom a tömeget, azért mégis ott lennék, hogy saját szememmel lássam. Addig is elővettem a mélyhűtőből némi tengerihal-filét, hogy olvadjon, és majd megsüssem, ezáltal kárpótolva magamat az elmulasztott élvezetekért. Üdvözlök (és irigylek) mindekit, akinek 2 jó lába van!
Augusztus 19.
Nem fogod elhinni, nem
azért sírtam ma el magam, mert itt zúg a ház felett Besenyő és csapata,
nyilván gyakorolnak a holnapi dunai Air Race-re, hanem mert a híradó beszámolt
egy partra vetődött orkáról, "akit" egy csomó ember mindaddig
locsolt kiszáradás ellen, míg megérkezett a dagály, és vissza tudták tuszkolni
az óceánba.
Meg vagyok lepve, hogy már tíz napja nem volt kedvem írni se. Mi lehet
ez? Az esős idő kuckónyugalma, vagy az, hogy a rossz lábam lila színbe
vált, mihelyt nem vízszintes helyzetben tartom? Mi tagadás, félek a trombózistól,
mivel nem használom a javallt injekciót. Még a kórházban, amúgy félkézről
felírta a szer receptjét a "kedvenc" orvosom, kinek modora annyi
kívánni valót hagy maga után, hogy fel sem sorolom, odalökött szekrénykémre
egy injekciós tűt is, amit aztán az utána soroló ápolónő simán felkapott
és elvitt, gondolta tán, hogy ő felejtette ott. Eldöntöttem rögtön, hogy
én nem fogom naponta szurkálni magam, inkább mozgok, hogy a keringés rendben
legyen. Ezektől a lábkékülésektől mégis kiver a frász. Ma már mindenféle
fáslizás nélkül sétáltattam a kutyát, mondhatni, meztelen lábbal, sántikálva,
de segítség nélkül. Pár nap múlva letelik a 6 hét, össze kellett forrnia
annyira a csontjaimnak, hogy rájuk támaszkodjam. Aggodalmak gyötörnek
a 4 nap múlva bekövetkező kórházi megjelenéstől, amikor is "orvosom"
visszatér a nyaralásból, és "leszedi a gipszet" rólam (ami már
tíz napja az ágy alatt porosodik), de kilátásba helyezte, hogy egy csavart
is kivesz a bokámból. Mivel mind a hét bőr alatt van, muszáj lesz vérnek
folynia. Ez aggaszt. Meg a színjáték: két hét után visszarakom a fekvőgipszet,
úgy téve, mintha mindig is rajtam lett volna. Mankóval. Röhej. Még nem
döntöttem el, hogy betegszállító mentőt hívok-e, vagy beülök a kocsimba,
amivel amúgy is minden nap elmegyek a közértbe. Ha viszont mindenáron
rámraknak egy új gipszet, nem biztos, hogy haza tudok vele jönni. Majd
megtudjátok, ahogy én is. Van még 4 napom.
Nemrég azt mondta a híradóban egy hölgy az özönvizek kapcsán, hogy egy
településre 90 mm hullott, ettől öntődött el annyi pince. Hirtelen nem
tudtam, én tévedek-e nagyságrendeket, erősítsetek meg, hogy ez mindössze
9 cm. Ez okozna árvizet? Azt persze nem mondta, hogy e mennyiség percenként,
óránként vagy naponta hullott-e. De akkor is. Ugyanígy érzek, mikor egy
repülőgép "ereszkedik" ahelyett, hogy süllyedne, és egy Hallmark-film
főszereplője egy Cherokee pilótaülésében megmutatja fiának a gázkart,
mondván: "ez itt a sebességváltó".
Vannak azért apró örömeim. A minap a mellékes helyiségből kilépvén arra
gondoltam, milyen hálás lehetek érte, hogy itt, a lakásomon belül igazi
angol vécé van, hurrá! Fogom a kart, elcsavarom, és az áldott víz, amit
nem én szivattyúzok, nem én gyűjtök semmilyen tárolóba (vagy netán fogok
fel esővizes hordókban) lemos minden mocskot. Szerintem ti is hálásak
lehetnétek ennyi luxusért. Legalábbis azok, akik életük 30 évében, mint
én, kijártak a körfolyosó végére télvíz idején is, egy közös klotyóra,
aminek a deszkáját csak Hubert néni sikálta le negyedévenként talán, mert
tisztaságmániás volt, és nem bírta kivárni, míg a helyiség amúgy rettenetes
környezetét tovább rontó deszka állapotának látványa átlépi bármelyikünk
ingerküszöbét, és arra indít, hogy sikálókefét ragadjunk, ami amúgy soha
nem következett be. Ilyenek voltunk. De ott volt Hubert néni. Valamelyest
lehetett lelkiismeret-furdalása is, mert Hubert bácsi gyakori berúgásai
alkalmával messze állt attól, hogy célozni tudjon. Ó, angol vécé! Ó, fürdőszoba!
Harminc éves koromig utóbbi sem állt rendelkezésemre. Csak a lavór. A
nagy, meg a kicsi. Gázon melegített vízzel töltve. A nagymosás is ezekben
történt. Jéghideg, falikútból nyert vízzel öblítve, vöröslő, dagadt ujjakkal.
Az első nagy háztartási beruházás egy ugráló centrifuga volt, ezzel megoldhatóvá
vált a hatalmas fregolira felrakott ruhák egynapos csöpögésének elkerülése.
Komoly felkészülést igényelt a centrifuga kifolyó nyílása alá igazítani
a lavórt, mivel a gépezet szakszerűtlen töltés esetén ide-oda táncolt
a konyhakövön.
Ha már ilyen mélyre merülök a szoba-konyhás emlékeimben, hadd kérdezzem
meg, tudjátok-e, honnan ered a szemétláda kifejezés? Láttatok-e egyáltalán
igazi szemétládát? Én igen. Valódi, fából ácsolt, téglalap alakú láda
volt, fedővel. Az ajtó előtt volt a helye, és ha jött a szemetes kocsi,
két fülénél megfogva levittem a másodikról, feladtam a szemetes embernek,
aki a kocsin fent állt, ő pedig beöntötte a tartalmát a többi közé. A
szemetes kocsit amúgy nagy, muraközi ló húzta, patái csattogtak a macskaköveken.
És még mindig élek!
Dani már napok óta az ozorai - jó messze lévő -, amolyan sziget-szerű tüc-tüc bulin sátorozik, barátnője ma jött utánpótlásért mint tiszta gatyák, zoknik stb. Mivel megérzéseim tökéletesek, reggel főztem egy fantasztikus tyúkhúslevest, aminek a zömét egy jól záró dobozban a leány el is vitte éhező fiamnak. Mellesleg elvesztette a munkáját pár napja, megszűnt a cég. A "szegény embert az ág is húzza" még mindig nem ért véget.
A repülők közben tovább zúgnak fölöttem. Holnap, a nagy dunai légi bemutatóra menjetek el helyettem is. Ha jó lenne a lábam, akkor se hiszem, hogy tülekednék a zsúfolt parton, majd megnézem a tévében.
Hogy kitöltsem valamivel
az izgalom óráit, míg a Discovery leszáll, elárulom, csak nektek, hogy
tegnap megkezdtem a 100 Lépés Programot! Miközben angströmnyi elemeire
robbantottam szét egy szép, lila üvegből megálmodott lapos tányért a konyhában
(sima leverés következtében), és a járást könnyítő hokkedli támaszát kihasználva
- mezítláb - mintegy fél órán át próbáltam összesöpörni a világon mindenhová
szétszállt üvegmolekulákat, észre se vettem, és ráálltam az immár minden
kötés és támasz nélkülire csupaszított törött lábamra. Ezen úgy felbuzdultam,
hogy azonnal járni kezdtem. Két lábon! Nem fájt! A mintegy száz lépés
akkora izomlázat generált a 4 hete out of service állapotban tartott jobb
lábamban, hogy ma már nemcsak a gipsz okozta számos kék foltot kellett
masszázs alá vonnom, hanem az egészséges(ebb) színű felületeket is.
Közlöm veletek, hogy járóképességem visszanyerésének kezdete ma még top
secret. A szigorú titkosítást indokolja fiam elképesztő méretű képzelőereje,
amely azonnal működésbe lép, ha szikrányi lehetőségét látja annak, hogy
anyja mozgásképességének fokozódása révén lerázzon magáról néhány szükség
hozta kényszert a reggeli, ebéd vagy vacsora összehozását illetően.
Augusztus 5.
Képzeld, nem ér le a lábam!
Rosszul mondom, leteszem a talpam, de a lábujjaim nem érnek le. A talpam
domborodik, mint teknős háta. A gipsz alatt. Amit ma egész napra félretettem.
Ez volt az első nap Isten ítélete óta, mikor beültem minden végtagommal
egyetemben egy kád meleg vízbe. Kiderült az is, mitől kaptam fél éjszaka
áramütéseket a bokámba: egy szép tízforintosnyi friss hús képződött annak
a régi bőrnek a helyén, ami valahová eltűnt, talán megunta, hogy öreg
véraláfutás fölött ráncosodjon. Fuj, de utálom, mikor valaki ilyenekről
mesél! Nagy bocsesz, de a világon semmi nem történik velem. Ideje volna
emlékeimben élni. Itt van például a Vogelsangerstrasse. Elsőre egy ronda
német szó, durva és vaskos, gondoltam. De mivel madárdal utcát jelent,
kénytelen vagyok eltekinteni a spontán ítélettől. Széles, üres, nyugalmas
utca volt nem messze a Venloerstrassétól, ahol éltem. Még parkoló autók
sem csúfították, máig se értem, hogy lehet. Egy igazi üres utca sok kockakővel
- lapos díszkövekkel - és semmi zölddel. Mégis úgy éreztem magam benne,
mint a hetedik kerületi kőrengeteg egyik meleget sugárzó kövekkel borított,
ismerős, szeretett utcájában mondjuk neutrontámadás után. Sehol senki,
csak a kövek és a nyár. Toltam a babakocsit a Vogelsangerstrassén, a park
felé, mert minden utca arra vezetett gyakorlatilag, a zölddel borított
Gürtel felé, ami, mint egy öv, kerítette körül a környéket.
Most prózaian felfalom a tegnapi maradékot: két pulykaérmét fagyos krumpliszemekkel,
melyek egy tányéron töltötték az éjszakát (némi fonnyadt ugorkával) Dani
ágya mellett, akiről megint tévesen feltételeztem, hogy éhes, és örülne
egy sercegő vacsorának. Amely vacsorát térden állva, nagy kitartással
sk. készítettem el mint első alkotást egy hónap óta. Mindegy, kárba nem
vész itt semmi, amit ő hagy, én eszem, amit én hagyok, kutya eszi. Van
ám itt ökológiai egyensúly!
Augusztus 4.
Boldogan bekászálódtam
a minap imádott Twingómba, a mankó mintha ott se lett volna, megcsapott
a szabadság szele, csavarom a slusszkulcsot, a válasz egy halkuló nyüf-nyüf,
aztán a csend. Hogy az a! Azt hittem, a hideg árt az akkunak, nem a meleg!
Mintha vasredőnyt húztak volna le arcom előtt, pont akkor, mikor már beléptem
volna a színek, fények, távlatok világába. A következő köz- és egyéb mondások
jutottak spontán eszembe:
- nincs szerencsém, mint kurvának a jámbor élethez;
- szegény embert az ág is húzza;
- ami elromolhat, el is romlik;
- csőstül jön a baj;
- a szerencse forgandó stb.
Az azóta eltelt 3 napban számottevő izomfejlődés ment végbe a vállaimban,
a lépcső nevű akadályt már lábbal és izomból veszem. Végre a drága Gyöki
hozott egy bikakábelt, berittyentette a motort, kicsit száguldozott is
az autómmal tegnap este, így ma urasan, ülve indulhattam abba a közértbe,
ahol nincs lépcső. Nem állítottam le a motort vásárlás közben se, és végig
kettesben zúgattam az úton, talán marad valami holnapra a szuflából ilyeténképpen.
Barátnők jönnek-mennek, főznek, telefonálnak, de azért piszkosul unatkozom
egész nap felpolcolt lábbal, párnákkal, távirányítókkal és telefonokkal
körberakva. Vigyázni tehát a lábakra! Most megyek a vackomba, hogy újra
végigzongorázzam azt a száz tévécsatornát, amik közül tuti fix, hogy egyen
se találok nézni valót.