elejére

2017-19

2014-16

2012-13

2011

2010

2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr

elejére

2008. április 30.

szeretnék, nem látok javulást kutyánál. Éjjel 2 órán át bírtam, ahogy köröz, liheg (reméltem, elfárad annyira, hogy mégiscsak ledől valahogy), akkor felkeltem lefektetni. Rosszul húztam ki alóla a lábát, vagy inkább rossz irányból, az egyik elakadt. Felsírt. Azt hittem, pofán vágom magam, vagy elásom, de maradt a furdaló lelkiismeret, az önvád. Korán Dani levitte, de nem vállalta, hogy ledönti. Inkább rohant dolgozni az "el fogok késni" sztereotípiával. Egy órán át gyötrődtem, merjem-e, és hogyan. Végül muszáj volt, nagyon figyeltem a lábaimra (a magaméira persze egyáltalán), most csak egyik körme akadt el a szőnyegben, de alig nyüszített egyet. A teljes megadás pózát veszi fel ilyenkor, azt mondja: fájdalmat okozol, alávetem magam, csak tovább ne bánts! Bár el tudnám neki mondani, hogy miért nincs más út...
Reméltem, hogy ez a lábkihúzásos elfekvés eltart délután kettőig, de mire tíz óra felé visszajöttem a közértből, ott nyüfögött az ajtó előtt, már megint 3 lábon, ami számomra már a rémálommal egyenlő. Levittem, úgy hallottam, erre vágyik. Elbóklászott, füvet evett, én meg a fejemet forgattam, honnan rohan ránk egy vörös vadállat. Csak Erika jött. Aki ezer éve ismeri Csumit, és mindig áradó szeretettel volt iránta. Sírva simogatta a fejét, és idézhetetlen szavakkal szidta a cigányokat, akik erről tehetnek. Mari is előkerült, a sarki telekről, aki szemtanúja volt a támadásnak. Ők ketten megegyeztek abban, hogy ez a társaság bűnöző, több mostanában a betörés a környéken, mint bármikor. (Tényleg, miből élnek, ha hétköznap délben csak annyi a dolguk, hogy a póráz nélküli kutyával lófrálnak?)
Alapvetően a tavaszt beszívni volt kedvem, de Erika, miután Csumi miatt kisírta magát, azt mondta: "Lehet, hogy most látsz utoljára. Öngyilkos leszek. Mióta anyám meghalt, semmi értelme az életemnek." Mondhattam én bármit. Még húsz év munkaviszonya sincs, ha fog is nyugdíjat kapni, nem lesz több 22 ezernél, munkája nincs, és más se. Még egy hónapig tart a pénze, utána meg akar halni. - Meddig tart vajon vízbe fulladni? - kérdezte. - Nem tudok úszni, és annyira meg akarok halni, hogy biztos gyorsan menne.
- Nem jó - feleltem. - Amikor a tüdődbe szívod a vizet, az nagyon fáj! A légszomj is kegyetlen lehet. Várj kicsit, jön a nyár, olyankor minden könnyebb! Hátha adódik valami váratlan munka, segítség, bármi!
- Gondolod? Világéletemben depressziós voltam. Még akkor is, amikor mindenem megvolt. Hajlamom van rá. És most már semmi értelme az életnek. Nem akarok hajléktalan lenni. Úgyhogy, ha egy ideig nem látsz, akkor...
Dumálhattam akármit, nem győztem meg. Azzal búcsúztam, hogy szeretném minden nap látni.
Ennyi lett a tavasz illatából: a halál illata. Csumit alig bírtam felhajtani azon a tíz lépcsőn, vissza akart fordulni, mert arra könnyebb. Viszont a lefektetését a másik oldalról abszolváltam, magamtól elfelé toltam a három jó lábát, így nem zöttyent akkorát, előbb a karjaimra, lábaimra dőlt, onnan a földre. A saját lábaim persze megint nem számítottak, az ilyesmihez jól meg kell támaszkodni.

2008. április 28.

Mégiscsak működött a szerencseszámom: bruttó 16 ezerért lelki megnyugvást hozott a Talpasban kapott diagnózis. A műtét nincs elszúrva, az idegpályák újraépüléséhez idő kell, de lehet reménykedni. Még az este felhívtak a Talpas klinikáról, hogy mindezt elmondják, miután megröntgenezték szegény ebemet. Danit hiába küldtem el a másik klinikára, hogy kérje el a második rtg-felvételt, amit adtak neki, az egy másik kutyáról szólt. Szerettem volna őt megkímélni egy újabb altatástól, nyomorgatástól, de nem tudtam - ez viszont a Juhászék lelkén szárad. Mostanában rosszindulatú és gyanakvó vagyok: ha kifizettem 2 röntgent, miért csak egy van?
Éjjel többször ébredtem arra, hogy szemét vagyok, mert itt döglök a saját ágyamban, miközben kutyám megint azt hiszi: örökre elhagyták, idegenek közt senyved.
Az este felhívtam Alajost, régi főnökömet (és műrepülő kerettársamat, leginkább utóbbi érzületeire számítva), és tudtam, ha nem veszi fel, visszahív, mihelyt tud. Útbaesem neki a tököli reptér felé, az a nem egészen illogikus gondolatom támadt, hozza ő haza a kutyámat. Ma 9-kor hívott, és kész volt segíteni. Berakta kutyát a BMW-je első ülése elé, engem is a mankóimmal, és végigvárta az orvosnál, mire Csumit elő tudták hozni. Papp Antal is előkerült, és volt ideje részletesen elmondani, mit gondol, de ezt már leírtam. Amint Csumi kiszállt (Alajos segítségével), mindjárt a bokorba ment, pisilt, füvet rágott, aztán odaállt a kapuhoz: haza akart menni, de rögtön. Már a liftben örömsikongatásokat hallatott, annyira siett, hogy szinte futott az ajtóhoz. Utána meg a táljaihoz. Ki volt éhezve, szomjazva. Némi körözés után lefektettem - muszáj kihúznom alóla a lábait, különben nem megy -, de most megint nyüfög. Nincs ötletem, hogy mivel szolgálhatnék még. Talán enne többet, de nem szabad egy B-vitamin kúra közepén. Sajnálom.

2008. április 27.

Nem tudom, van-e jelentősége, hogy a 27-es a szerencseszámom. Az igaz, hogy én neveztem ki ennek, de akkor is. Is? Két szomszédom is átjött, simogatták nyüszögő kutyám fejét, ki örömmel nyújtotta nekik oda magát lesunyt fülekkel, nagy, hálás szemekkel... mindenki azt kérdi, és mi van a másik kutyával? Most már félhetünk örökké, ha kilépünk a kapun? Ennek súlya alatt írtam egy hosszas levelet a tisztiorvosnak meg a jegyzőnek. Nem írtam volna, de további kutyás kollégáim követelik, hogy itt az idő, nekem kell lépnem. Csak a cigányok bosszújától félek. Egyikük azt mondta, ne félj, a cigányok gyávák, csak fenyegetőznek, a másik azt, hogy ő is félne. Mindegy, kértem a nevem elhallgatását, de azért az ügy tényleg nem maradhat így. Az egész környék retteg már. Fel kell vállalnom, nincs mese. (Könnygáz-spray-t már rendeltem!)

Lehet, hogy az állatorvosok haragját zúdítom magamra, de megint ott tartok, hogy nem tehetek mást. Orvost váltok. Éjjel a kutya végkimerülésig dülöngélt 3 lábon ide-oda, míg Dani - aki különben jó alvó - fel nem kelt, hogy megnézze, mi ez a körömzaj (húzza a rossz lábát, annak meg a körmét zajosan), s látta, már alig áll, reszket, de nem bír lefeküdni. Felkarolta, oldalára zökkentette, így lett pihenésünk éjszakára. Az előbb magam is megtettem, rémes feladat ez! De már megint fél órája körözött tanácstalanul, ki kellett alóla húznom a lábait végre (mivel nekem is csak egy használható lábam van, nem túl egyszerű sem egy 30 kilós kutyát oldalára fektetni, aki persze ellenáll, sem a vizeletét felmosni a lépcsőházban stb.).
A gyógytornászom első kérdése volt: dagad-e, vizes-e a bokám? Nem volt. Ma vettem észre, hogy a kutya műtött lába kétszer olyan vastag, mint a másik. Dani megtapogatta, ugyanazt konstatálta. Nem bírtam nyugodni, felhívtam a Talpas klinikát, ahol már jártam, s amelynek orvosát, Papp Antalt jónak tartom. Ő volt az, aki húsvétkor is ott állt a műtőasztal mellett, hogy infúzióval kirántsa ebemet a végveszélyből (babesia). Nem volt ugyan ma bent, de kollégája szerint, ha bevisszük 7 után, még ma este rá fog nézni, és holnap kezelésbe veszi. Ez annál is inkább elfogadható (leszámítva kutyám lelkét, aki megint idegen ketrecbe kerül), mert képtelen vagyok sétáltatni, és Dani holnap tíz órát dolgozik. Bízom ebben a Tóniban, ő nem egy arc csupán, mint a Juhász klinika számtalan, sosem ismétlődő orvosa, hanem ő a Tóni. Bár ne csalatkoznék. Autót megszerveztük, barátok mindig vannak, hálistennek.
Ha most valami jót próbálnék keresni a jelenlegi helyzetemben, meg fogsz lepődni: találok. Nem foglalkozom a saját lábammal! Már nem is érdekel. Gyakran rálépek arra, amelyikre nem szabad, mert muszáj (hajnalban felvonszoltam Kutyát a félemeletről, elindult sétálni szegény). Nem baj. A tornát is hanyagolom, mert az se érdekel. Nem vagyok fontos! Nem mintha eddig ez töltötte volna be az életem, de most aztán végképp nem érdeklem magamat. Elcsodálkozom, mikor a kutyám után azt a kérdést is felteszik: én hogy vagyok. Mit számít?
Csukd be a füled most, te ős-állatellenes, aki a szőrtől is irtózik, mert ez az írás nem neked szól. Te nem képzelheted el, miért mondjuk mi, mások, hogy a kutya olyan, mint bármely családtagunk. Lehet persze ez macska is, vagy nyúl, vagy maga Mikiegér, mindegy, fő az, hogy annyira szeretjük, mint tenmagunkat. A szeretet az, ami egyenlővé tesz minket, amiből a felelősség és az együttérzés fakad. Ehhez pedig csak élőlény kell, mindegy, állat-e, vagy ember. Ha szeretni tudod, bárki, bármi is az, te is jobb leszel. Amen.

2008. április 26.

Állok a konyhában, eközben a nappalimba becsörtet egy teherautó, áttörve az ajtót és falat, s emberek kezdenek lepakolni bútorokat. Azt mondják: a lakásom az övék, én takarodhatok.
Álom volt, de iszonyatos. Sokáig rohangáltam rendőrök után, bárki után, aki segíthetne, senkit sem találtam. Órákig küzdöttem, és azt akartam, hogy ébredjek fel. Többször véltem, hogy felébredtem, de ugyanolyan rossz volt minden. (Van ilyen: álmomban felébredek...)
A tudattalanom akart így rávezetni, hogy ha tényleg felébredek, rájövök: még ez is istenes, ami van, ahhoz képest, amit álmodtam? Ami van, az a kutya egész éjszakás kúszása-mászása, karmainak zörgése a padlón, ahogy az összes szőnyeget összetúrta, miközben próbált lábra állni. Délelőtt elvitték a gyerekek az orvoshoz, aki csak annyit mondott, úgy tűnik, ezúttal a gyógyulás hosszabb ideig fog tartani. B1-vitamint írt fel. A kutya lába ugyanúgy lóg, élettelenül, mint eddig, de reflexeket produkál. Ezt én is megállapítottam, orvos nélkül. Vajon van-e orvos, aki beismeri, hogy elszúrt egy műtétet, és meg is próbálja helyrehozni? Csütörtök a következő időpont, amikor megnézik. Ma egy B-Neuron nevű injekciót kapott, ez került 2525 forintba en bloc.
Ha nem volna olyan szerencsém, hogy Dani tegnap szabadnapos, most meg hétvége van, sőt csütörtöktől megint ünnep, nem tudom, mit tehetnék.
Nem mondok meglepőt: annyira padlón volt egész délelőtt a lelkem, hogy nem is értem, hogy tudok így délutánra kelve bármi reményt, pozitívumot felfedezni magamban. Tudok. Nem adom fel. A legszörnyűbb dolgok már megtörténtek velem, szerintem kétszer nem jöhet ugyanolyan mélység, amilyen egy embernek életében csak egyszer jár.

2008. április 25.

Az este pokróc négy sarkát fogva felhozták a kutyát. Élettelenül lógott a hátsó lába. A farka csóválására is képtelen volt. A térde felé eső két mély lyukból még ma, 2 nap után is folyik a vér, nyalogatja. Nem tudom, milyen hosszú foga van a dögnek, de krátert szakított. A gyerekek még később levitték -

szintén pokrócban -, pisilt is. Miután egy liter vizet kiivott hazaérkezésekor. Ahogy jött a lefekvés ideje, kivonszolta magát az erkélyre, az ágyam lábához, ahol aludni szokott. Nem volt könnyű átkelni rajta. Reggel már nem volt ott, az előszobában képezett majdnem áthághatatlan akadályt, egyrészt a klotyóajtót torlaszolta el, másrészt az egész közlekedést a konyha irányába. Kénytelen voltam használni a lábamat, amelyiket nem szabad, hogy átjussak rajta. Úgy látszott, csak kúszni képes, de hirtelen felállt és körbe-körbe járt, végül kinyitottam az ajtót, kint a lépcsőházban elnyugodott. A lift mellett. Csak épp nem mondta ki: le kéne mennem! Tudtam, hogy kínzás, hogy addig tartogat mindent, míg majd kipukkad, de nem tehettem semmit. Végül egy keveset elcsurgatott a liftajtó mellett. Aztán felkeltek a gyerekek, megint pokróc, megint levitték. Sok víz kijött belőle, de egyéb sajnos nem. Elképzelem, milyen fájdalom lenne neki leguggolni, hogy kipréselje, ami napok óta nem jött ki. Azt meg elképzelni sem tudom, hogy fog ezzel megbirkózni. Gyűlölöm nézni a szenvedését, ahogy körbekúszik a szőnyegen, nyilván azért, mert nem talál fájdalommentes pózt. Gyűlölöm a tehetetlenül lógó lábát, még a lábfeje is hátrafelé fittyed, ami olyan benyomást tesz, mintha lebénult volna. Holnap visszakerül az orvoshoz, remélem, be fogják ismerni, ha elszúrtak valamit, és helyre is hozzák.
Jönnek a telefonok, kiderült, tényleg 3 egyforma kutya van egyazon házban, tőlünk kétszáz méterre. Az egyikük gazdája rendes, a kutyája nem agresszív, de a másik kettő az, ezeket szokták póráz nélkül vinni. Egy hét alatt - rajtam kívül - két támadás is történt, egy nő kutyáját terítette le valamelyik vadállat, csak annyit tudni, hogy a nő azóta felkötött karral jár. Egy férfi, ki abban a házban lakik két tacskójával, ahol a vadállatok, kórházba került egy támadás következtében. A cigányfiúk megfenyegették: ha feljelentést tesz, annyi a családjának.
Barátnőm harcias kiállásra biztat, gyűjtsünk aláírásokat, a környéken mindenki hajlandó lenne, de nekem kéne felvállalni. És én annyira félek, amennyire a levegőben, háton dobott orsó közben soha... Mert nincs fegyverem megvédeni magunkat. Az a kutya annak a cigányfiúnak a kezében halálos fegyver. Talán erre a helyzetre lehet mondani: terror.

2008. április 23.

Nem mondhatom, hogy felhőtlen éjszakám volt. Ahányszor fordultam, ébredtem is, és dacára a saját combom kínzó fájdalmainak, azonnal Csumi tolakodott a tudatomba, a szenvedő, az elhagyott, az összetört kutyám, és az ő magányos ketrece. A remény, hogy jobban lesz, és az ellenkezője: a kétség, mi lesz velünk ezután. Amikor reggel kávét főzni a konyhába mentem, hallani véltem körmei kopogását, mindig utánam jön egy jó reggeli falat reményében. Már az ágyam végében sem kellett őt átlépnem (mostanában ez komoly tornászmutatványt jelent), szóval a hiánya abban a pillanatban gyötört, ahogy a szemem kinyitottam, ahogy a lábam a földre tettem.
Reggel általában jókat zabálok (akár a tegnapi pörköltet is hidegen); ma rögtön a hányinger csavart belül, ha arra gondoltam, egyszer ki kell lépni a kapun a kutyával, és nem tudhatom, az utca végéből nem rohan-e felénk a végzet. Egy nagy, vörös kutya képében, akit a gazdája már tegnap este megint szabadon sétáltatott, Mari alig tudott elbujdosni előle a parkoló autók takarásában a saját két kutyájával. Ez a félelem azóta sem hagy el, görcsösen préseli a gyomromat, mert tudom, muszáj lesz kilépnem a kapun, és sosem tudhatom, mi vár ott rám. Semmit nem tehetek, ha a véreb megint felénk rohan. Nincs ötletem! Vessem magam közéjük? Vagy átugrik, vagy átharapja a torkomat. Csumit mindenáron el fogja kapni megint. Mari sem nyugtatott meg, azt mondja, ez nem az a kutya, amelyik nemrég Csumi torkának esett, és alig bírták leszedni róla. Ez egy másik, sőt, van egy harmadik is. Mind itt, a közelben.
Az is hülye, aki abban bízik, hogy a törvény majd megszabadít a félelmektől...
Ha azt hiszed, nem túl boldog az életed, egyszer csak jön egy csapás, és máris tudod: eddig voltál boldog! Használd ki a mindennapjaidat, azt mondom, és örülj, amíg van minek.
Telefonáltam a klinikára, Csumi már felébredt, állítólag sikeres volt a műtét. Nem akarom elképzelni, mit él át. Túl könnyű lenne: amit én a János kórházban, hanyatt, összetörve, mozdulatlan fájdalmak között. De én ember vagyok. Én értem, miből mi következik. Tudom, mi vár rám. Ő nem tudja.

2008. április 22.

A kádban ült, benyitottam, tudom, hogy utálja.
- Felhozhatnád még a kocsiból azt a két tapadós árnyékolót.
- Minek?
- Ha a kutyát visszük valahova, jó a nap ellen, ami pont a fejére süt ott hátul.
- Sötétített üveg lesz az új autóban - mondta ezt olyan arccal, mintha gyengeelméjűvel beszélne, akivel úgyis hiábavaló minden kommunikáció. Mondtam volna, kösz, hogy hülyének nézel, miután épp tegnap kaptál tőlem gratis félmilliót, hogy új autót vehess... de nem mondtam. Ilyenkor én becsukom az ajtót, és elrágódom az ifjúság mérhetetlenségén.

Hallgatom, fülelek, akárhogy szűröm a hangokat, nem a tévéből jön, ez tényleg egy méhecske döngése. Még egy goriziai szállodában loptam egy csokor műleandert (annyira élethű volt!), mikor utolsó An-2-es túrámon Olaszországba repültem egy csapattal protokolláris célból, nos, miután minden valódi virág kihalt a kerámia tartóból, ezt a műcsokrot hagytam benne. Ott körözött a méh. Ebből nyilvánvalóan leszűrhető, hogy szaglásuk nulla, de a szemük jó.

Leendő tettestársaim - kikkel majd augusztusban Montenegróba utazom (remélem) - máris beosztották maguk között, ki fog engem feltolni a lépcsőn, ki viszi a csomagomat, ki rak fel a vonatra... Megállapodtak, hogy hiba nem lesz, a műveletek összehangolva máris. Mi lehet ennél kedvesebb?

De eljött a délután. Bár ne jött volna. Elbaktattam a Fehérvári úthoz, hogy pénzt nyerjek az automatából. Kutya szorosan a lábam mellett. Egyszer csak messziről, az út túloldaláról veszett iramban felénk rohan az ismerős pitbull (tőlem staffordshire-nek is hívhatod, hatalmas, vörös dög), ráveti magát Csumira, aki azonmód hanyatt esik, és marcangolja a combját. Gazdája, kisnövésű cigányfiú, végre odaér, leszedi róla a vadállatot. Kutyám tántorogva feláll, addigra előfut valahonnan egy magas cigányfiú, és lendületesen belerúg - az én kutyámba. Állok, mint szamár. Kutyám alig áll. A hátsó lábát nem tudja a földre tenni. Piros vére sűrűn pettyezi az aszfaltot. Látom rajta, ugyanúgy sokkban van, mint én. Nem csinálok semmit. Hagyom, hogy az emberek, akik látták ezt, körém gyűljenek. Mit tehetnék: támasztom a mankómat, ha nem lenne, talán el is dőlnék. A trafikosnő azt mondja, figyelmeztette már ezeket a cigányfiúkat, ne vadítsák a kutyát, és minek az nekik. Telefonon hív valakit, segítse ki a trafikban, mert ő engem elvisz az orvoshoz. Oda is tolat az autójával. Két fehér ember kerül elő, a szomszéd ház erkélyén dohányoztak, láttak mindent, s amikor a cigánygyerek belerúgott a kutyámba, felháborodásukban lerohantak (van kutyájuk). Rendőrt hívnak. Egyikük azt mondja a mellettem álló gazdának: "Ha az én kutyámmal teszed ezt, a tied már nem élne!" Sokkos állapotom ellenére felfogom a "gazda" heherészését, miközben azt mondja: "Azt nem hiszem!" Ezer kérdés tolul belém: minek tart valaki ilyen kutyát? A válasz ott van magabiztos mondatában, tudja, hogy a kutyája nem veszíthet. Talán még egy emberrel szemben se. Hát ezért. A kis növéséhez szüksége van egy nagy erőre, amelyet pórázon vezet, és amely bárkit legyőz. Rémítő.
A trafikosnő törülközőt terít a kocsija aljába, Csumi érti, mit akarunk, bemászik a használhatatlanul lógó hátsó lábával. És amit még sose tett (akkor se, ha parancsoltam): felküzdi magát az ülésre, ott hever el. Trafikosnő legyint: összevérezi, mindegy. Megjönnek a rendőrök, írnak, kérdeznek, azt sem tudom, hol vagyok, válaszolok. Még védem is a cigánygyereket, hogy eltévesztette a kutyát, akibe bele kellett rúgnia, szerinte ez egy nagy kuvasz, biztosra vette, hogy ő támadott. (Nem vagyok én rasszista, de tudom, hogy a cigányok egyrészt általában félnek a kutyáktól, másrészt fogalmuk sincs, hogy kell velük bánni, harmadrészt azt végképp nem tudják, melyik kutya milyen; az enyémet kuvasznak nevezni kb. olyan, mint egy tengerimalacot vaddisznónak nézni. A kuvasz alapesetben 80 kilós állat, az enyém meg alapesetben 25 kiló, no ezért védtem, tudatlansága okán.)
Rendőrök befejezik az írogatást, indulhatunk vérző kutyámmal a Juhász-klinika felé. Csumit sikerül kiszállítani az autóból, vérnyomok csoda folytán nem maradtak az ülésen, viszont az orvosi rendelő szaga arra indítja, hogy távolodjon, tehát pórázt akasztok a nyakába, és felcsaljuk a lépcsőkön. Orvosok kezelésbe veszik, én - eddigi gyakorlatommal szöges ellentétben - nem akarom látni, mi történik. Kint várok Judittal (trafikosnő), akinek most végre be is mutatkozom. Van időnk beszélgetni, nem lepődöm meg, hogy kiderül róla: kutyamenhelyen dolgozott sokáig, mostani két kutyáját sem pedigrével vette, hanem találta, szóval megmentette.
Megérkezik a röntgen eredménye, látom: a combcsont teljesen kiugrott a helyéből - haj, de hasonló az enyémhez! -, visszatenni nem lehet, mert újra kiugrana, le kell fűrészelni a combnyak egy részét, aztán majd visszaforr a helyére. Isten tudja, hány hét alatt. Komoly műtét elé nézünk. Alapból 50 ezer forint. Holnap délelőtt ejtik meg, ígérték, hogy Csumi addig fájdalomcsillapítást kap. Ha valamit tudok, mennyire fáj, akkor ezt biztosan. (Miért kell a kutyámnak ugyanazt végigszenvednie, amit nekem? Ki rendelte ezt el?)
Tudod te egyáltalán, milyen érzés kutyádat/gyermekedet/szeretett rokonodat otthagyni egy éjszakára, idegenek és fájdalmak között?! Azt mondanám erre: bár megint inkább én! Nem szenvedhetek más helyett, és mégis. Fütyül a rigó az ablak túloldalán, és kutyám nem hever itt gondtalanul - sosem több mint - két méterre, hanem fekszik egy helyen, amit nem ismer, és szenved. Holnapig még sokat szenved, mire elaltatják, megműtik, és utána még mennyit! Amiatt, hogy egy hülye kölyök nem rakott pórázt a harci kutyája nyakára. Olyan igazságtalan! Annyira fáj.
Judit hazahozott, a liftben kezdtem el sírni, addig szinte merevgörcsben voltam az események súlya alatt. Azóta nem sírok, csak reménykedem. Ennek is jóra kell fordulnia. Az én kutyám életében egyszer volt két hétre idegenre bízva, amikor Amerikába utaztam. De akkor nem fájt semmije. Igaz, hogy egy kutyának nem mondhatod el: visszajössz, mert nem érti, mindig örökre válik el, a lelki fájdalomtól nem kímélheted meg, de ez most mégis más. Gyötrő fájdalmak közepette fekszik egy idegen helyen, nélkülem, ott ébred és ott alszik el, enni és inni sem adhatnak neki, és átéli, hogy nemcsak összetörték a testét, de el is hagyta őt az, akit szeret. Ezen nem segíthetek. Csak sírhatnék, de azt nem tudok.
Kérdésem: ki ez a Judit, aki azonnal leválttatta magát valakivel, hogy nekem segítsen? Akit nem érdekelt, hogy a kutyám összevérezi a kocsiját, elvitt, megvárt, hazahozott? És az a két férfi, aki lerohant a hatodikról, hogy tanú legyen, hogy rendőrt hívjon, és biztasson, hogy ezt ne hagyjam annyiban? Mind maguktól jöttek, mind mellettem álltak. Önként. Ami rossz történik, annak az ellenkezője is gyakran ugyanakkor. Csak állok és nézek: vajon melyik a fontosabb? Egyszerre ért nagy csapás és hirtelen segítőkész emberek garmadája tűnt fel. A köszönöm nem is elég, hogy elmondjam, mit érzek. A csodák léteznek, bármi fáj is most nagyon, ezt el kell ismernem. Köszönöm, Istenem, és főleg: köszönöm, Emberek!

2008. április 21.

Megváltam kedvenc Twingómtól, nem tudom, miért, de ezt a kocsit annyira szerettem, mint egyiket sem. Ránézni is jó volt: igazi francia design, aerodinamikus, sőt dinamikus, pici, de belül hihetetlenül tágas és célszerű. Imádtam a fazonját csodálni, csak úgy, ahogy ott állt az utcán. Dani szerint férfi nem jár lila autóval, ez volt Twingóm veszte. Hiába írták a forgalmijába, hogy királykék, azonban tényleg inkább lila. Az is igaz, hogy rég elmúlt tíz éves, de szegénykém még 80 ezeret sem futott... mégis megváltunk tőle már tegnap este. Végleg. Olyan szar az utcán ugyanott látni (szomszéd vette meg), és tudni, hogy már nem nyúlhatok hozzá, mert nem enyém! Szomorú vagyok, és kész. Egy kocsihoz sem ragaszkodtam, egynek a formája sem bűvölt el, csak ezé. A maga idejében szerintem annyira előremutató tervezés volt, mint valaha az a bizonyos Citroen, a Fantomasé. Mert még ma is alig tudják lekörözni külalakban. Na, felejtsd el ezt is, akkor könnyebb lesz neked. Mondom magamnak.

2008. április 19.

Legszívesebben azt mondom: pisálni. A pisilni helyett. Van persze alkalom, mikor a környezet nyomására az i-betűs változatot kényszerítem magamra, de alapvetően a pisálni mellett tenném le a voksot. (Annyira hülyén hangzott volna, ha a műrepülő keret összes tagja előtt ilyen kis papírzsepis, pisilős szóvirágot adok elő, hogy be sem égett ez a változat a random memóriámba.) Mindenkitől fanyalgok, aki eljut a papírzsepiig. A pisilés meg leginkább Dundikának áll jól.

Mitől lehet az, hogy a 94-es műrepülő vb-n kapott diplomámon az akkori repülőszövetség főtitkárának (Hegedűs Dezső) aláírása totálisan megegyezik egy Hegedűs nevű gyógytornászéval, aki mostanában hozzám jár? Utóbbi maga írta fel nevét a telefonszáma mellé a füzetembe, elképedve néztem a teljes egyezőséget. Nem biztos, hogy minden Hegedűs egyformán írja a nevét. Abban viszont már lehet valami sorsszerűség, hogy a hozzám kapcsolódó Hegedűsök között ez nem véletlen.

Csöngetnek lentről, Dani kimegy, ajtó csapódik, kutya nyüszög (távolról, csukott ajtó mögül hallom), elmémben mint egy film lejátszódik: jött a szomszéd, megvette a kocsit, ki is próbálta. Ezt képzeltem a hangokból, meg persze a vágyaimból. Mit gondolsz? Így volt. Még foglalót is kaptunk. Néha megijedek magamtól! Tudom a dolgokat, mielőtt befejeződtek, eldőltek volna. Már csak azt kéne kifejlesztenem, hogy eléggé előre is lássak. Mielőtt még hülyét döntenék. Az volna az igazi. Dolgozom rajta.
Jaj, most csapjatok le (én is lecsaptam volna az amerikai elnököt a "micsoda igénytelenség!" felkiáltást mellékelve, mikor azt nyilatkozta, hogy kedvenc filmje a Rambo), szóval ma az első Rambót nagyon is felveszem, és elteszem dvd-n az örökkévalóságnak. Annyi év kellett hozzá, hogy képzeletemben megnemesedjen eme film, és valami olyan ősi hősiességről, szinte eposzról szóljon, amit a jövő is megtart. Lehet persze másképp gondolni, mint ahogy nekem is lehetett.

2008. április 16.

Hát megjött végre a tévém! Annyira!!

Meghozták, elképesztett a nagysága, a súlya meg pláne. A fehér fogantyúkat ott alul ki lehetett pattintani, miáltal a doboz felső része levehetővé vált. És előtűnt az eszméletlen képernyő. Ami még mindig kb. 35 kilót nyomott. Gyorsan maileztem fiamnak, hogy hozzon segítséget.

Azt írta, megoldja.

Reménytelenül ültem a járókeretemet nézve, amely mögött már látható a JÖVŐ: a plazma a maga hatalmas nehézségében, nem jutottam tovább, mint hogy lebontottam róla némileg a csomagolóanyagot. És próbáltam elképzelni, hogy lehet majd összerakni.

Daninak semmi volt összeszerelni és helyére rakni, összedugni, beüzmelni, és máris ott volt a kép, amilyet még sosem láttam. Pedig a digitális adás csak a másik szobában működik, ez itt teljesen analóg.

Figyu, te úgysem értheted, ha nem vagy tévé- és mozifüggő, de én ma olyan világba léptem, ahol boldog vagyok, ami nagyon elvarázsol. És erre tíz év gyűjtögetés után lett módom. Csak azért mondom, nehogy azt hidd, hogy mondjuk tavaly is álmodhattam volna ilyesmiről. Nagyon meggondolandó, mire költöm ezt a hirtelen (idézőjelben, mert tíz évig raktam össze) jött pénzt, de erre nem sajnálom. Alig van más szórakozásom manapság, mint a falat nézni, ami előtt jó esetben áll egy tévé is. És nem mindegy, hogy milyen. Most végre az igazi! Jaj, de jó!

2008. április 15.

Csapkodnak a villámok a ház körül. Amiket nyilván a reccsenős dörgésekből következtetek ki. A tévémet hiába várom. Mivel a piactéren megnyertem egy tévéállványt is, aggódtam, mi lesz, ha a tévé lába 85 centi távot fog át, míg az állvány alja mindössze 62 cm-t. Megkérdeztem a tévéstől, lehetne-e olyan talppal szállítani, ami középen támasztja alá, nem pedig kétfelől (nagy fesztávval). Azt felelte: "A talp középen lesz majd". Erre én: "Jaj, Béla, imádom magát! Alig várom a szállítót." És ő: "Na, akkor megsürgetem a szállítót". - Azóta semmi. Ma már biztos nem lesz belőle tévé. Nyugodjunk békében.

2008. április 14.

Harcok jellemzik mai egész napomat. Harcoltam a porszívóval elsőre. Hosszas kutatás után találtam egy céget, amely szűrőt prezentál a tíz éves készülékemhez. Betettem. Egy kicsit fújt, aztán csak szívott. Ez rendben. A könyvespolcomba - nem is értem, eddig miért nem - betettem két új polcot, mitől az egész szobám sokkal jobb lett. De ehhez a szárítóhelyiségből kellett becipelnem egy nagy bútorlapot, fűrészelni, mérni, fúrni, csavarozni... mire Dani hazajött, már csak azt tudtam neki elfúló hangon odalökni, hogy söpörje össze a fűrészport a konyhában, és vigye ki a deszkát, ami maradt. A többit felmostam, viszont a két új polcnak úgy tudok örülni, mint az, aki nem is érti, hogy eddig hogy nélkülözhette mindezt. Máris tele vannak könyvvel.
Egyre jobban aggaszt, milyen elképesztően jó a tévémen a kép. Lesz-e vajon ilyen jó a plazmán is? Elképzelni se tudom. Több tanulmányt olvastam, melyek szerint a CRT igen fejlett technológia, és elég nehéz überelni. Ez volna a hagyományos katódsugaras készülékem. Tényleg döbbenet jó a képe.

A gyógytornászomat rendkívül boldoggá tettem (és egyre inkább értem, mennyire oka is van erre), mert ingyen nekiadtam a tévémet attól számítva egy percen belül, hogy meghozták az enyémet.
Juj, de fáradt vagyok. Derekam leszakad. A fűrészelés, a cipekedés, meg minden. Néha, már nem is figyeltem rá (pedig kéne) simán rátehénkedtem a rosszabbik lábamra, elképesztően zavar, hogy egy járókeret folyton utamban legyen. Ajvé, mondaná anyám, én meg mit mondjak? Jót fogok aludni.

2008. április 12.

Véletlenül kapcsoltam az egyik adóra, a Sebő együttes fekete-fehéren szerepelt, Sebestyén Márta pedig ifjonti gödröcskékkel arcán alig merte hangját kiereszteni, legtöbbször furulyázott. Ha van valami, amit dolby sztereóban akarnék - de nagyon - hallani, akkor az ilyen zene az. Énekeltek, zenéltek, nagyon magyarul, magyar költők szavait énekelték, annyira elvarázsolt, hogy mozdulni sem tudtam. Meghatott Sebestyén Mártában a varázslatos eszköztelenség, ő semmit sem akart, csak a legjobb lenni abban, amit épp csinált, és nagyon vigyázott rá, nehogy túlnyúljon a keretein. Pedig azóta tudjuk, hogy világhírű lett, hogy az angol királynő hívta meg udvarába énekelni, de itt, ma, egy nyíló virág volt, aki alig merte fejét felütni, pedig a tavasz már megjött, akiben ott volt minden ígéret, és jó volt tudnom, hogy ezek az ígéretek azóta valóra is váltak. Az ilyen pillanatokért érdemes élni.

Vadászpilótákat is néztem ma, a Gripenen tanulnak, illetve már profik. Amikor a g-ruhájukat mutatták be, jutott eszembe a saját "g-ruhám", egy szürke vászonból készült vékony mellény, derékon megkötős, aminek vállaiba vastag szivacsot varrtam, és még vastagabbakat az aljába, ami a combjaimhoz esett, ahol a combhevederek vágtak mindig kegyetlenül. Röhögve ültem a gépbe: többé nem jöttek a sötét véraláfutások vállban és combtőben, az én kis egyszerű "g-ruhámnak" köszönhetően. Gondolom, a fiúk merő büszkeségből nem gondoltak soha olyasmire, hogy kipárnázzák testüket ott, ahol a heveder gyilkosan bevág, nekem viszont nagy szolgálatot tett, ma is megvan a mellény. (Azért ha jobban utánagondolok, Petinél mintha láttam volna egy szivacslapot, amit az ölébe tett, mielőtt behúzta a hevedereket.)

Fu, licitáltam egy tévéasztalra is, aztán megbántam, aztán megint nem, mindegy már, a szabály szerint át kell vennem, ha nem jött rá magasabb licit. Holnap délelőtt kiderül, hogy kénytelen leszek-e helyet találni egy meglehetősen ormótlan bútordarabnak, amit egy hete olyan kívánatosnak láttam. Végül is ma sem vagyok teljesen ellene, csak úgy en bloc a változásoknak vagyok ellene, amik óhatatlanul be kell hogy következzenek a szobámban, miután ez a darab is része lesz. A tévét kell máshová tenni az összes madzagjával és hozzávalójával (dvd, erősítő, hangfalak stb.), amihez rohadtul nincs kedvem, meg egy szekrényt is át kell emiatt helyezni. Szintén rohadtul nincs kedvem hozzá. De végül is annyi az időm, hogy belefér magamat meggyőzni róla: a változás jó. Amikor kigondoltam, jónak látszott.
Nemsokára krumplit reszelek (robotgépen) szálakra, míg forog a gép, lisztet és sót szórok hozzá, végül kijön belőle egy zsírban nem pattogó masszaféleség, amit szétmorzsolva megsütök. Majdnem ropogósra, mert ami ropog, az már keseredik. Viszont ha még csak sárga és puhás, akkor igazán ízes. Sajnos, úgy imádom, ha csöpög a zsírtól, de ma csak a srácoknak készítem, lecsöpögtetem tehát rendesen. Majd aztán bedobok a serpenyőbe pár fagyasztott pulykaérmét sajttal töltve, és meglesz a vasárnapi vacsora. Tegnap tejfölös pörköltet főztem egy nagy lábas nokedlival, ki is tálaltam négy tányérba, mellé olajbogyós salátát öntettel, aztán a dögök rendeltek két nagy doboz pizzát. Ott rohadt az asztalon művem fele. Annyira megfogadtam, hogy többé nem gondoskodom a vacsorájukról, hogy egész ma délutánig kitartott. De már nem. Mit tegyek, csípem ezeket a hülye kölyköket, talán pont azért, mert lövésük sincs a célszerű, módszeres, meggondolt szavak jelentéséről.

2008. április 11.

Esemény - ez a szó hajaz az esésre, pottyanásra, a valahogy történikre, szóval ahogy esik, úgy puffan. Mondom én. A dolgok sűrűn estek - az árak is - az elmúlt napokban. Annak a bizonyos tévének a tulajdonosa, akivel találkoztam volna városhatáron kívül, hogy átvegyem az árut, idejében lemondta, mivel értesült róla, hogy másnaptól azt a bizonyos tévét olcsóbban megvehetem, mint amennyiért ő adta volna - áresés! Rendes volt tőle, hogy figyelmeztetett. Elhatároztam, hogy számtalan üres órámat tanulással töltöm: mindenféle tévékről olvastam infókat, fórumokat, próbáltam beleásni magam a tudásba, mielőtt megint elhatározom, hogy pénzt adok, de nem biztos, hogy mire. Hovatovább ma sem vagyok biztos, hogy mire, de végképp eldöntöttem. Plazmatévé a győztes, akkor is, ha manapság mindenki az lcd-re esküszik. Nem untatlak a részletekkel, megrendeltem, szállítás folyamatban, nincs visszaút.
Nézem még mindig a vacsoracsatát, a másikon meg a hal a tortán (vagy ilyesmi címe van), szóval műsor, amiben "híres" emberek egymást vendégelik meg főztjükkel. Valamelyikben látom egész héten a Lui Padre című kiáltványt, arról szól, milyen bunkó, szánalmas lény próbál másoknak észt osztani. Döbbenet. Egy ember, aki már nem is hasonlít homo sapiensre - mert a szó utótagja valami értelemre hajaz -, szerepel a tévében, beszél és eszet oszt... anyám, hova kerültem! Na de mi a francnak nézek én ilyen műsort, nem igaz?

2008. április 9.

Na, már megint újítottam valamit. Nem is egyet. Még nincs itt, de már levajaztam. Ama bizonyos méteres lcd-tévét. (Tévéfüggést hallomásból sem ismerők kíméljenek! Remeteüzemmódban kevés egyéb minőségi háttérvilágítást tudok elképzelni, mint amit egy tévé nyújt. Kellő kontraszttal és fényerővel persze.)

A kedves szélesarcú, szemüveges gyógytornászfiú ma oldotta remeteéletem egyhangúságát, fejlődést konstatált, és újabb gyakorlatokat helyezett kilátásba. Minősítette is (kedvezően) lakásom falán a facsempéket, kavicsokat, pénzeket meg egyáltalán; ma nézett körül először igazán. Mivel senki más, csak én csináltam itt mindent, kihúzhatom magam.

A tévén - hosszas netes kutatásokat böcsülettel magam mögött hagyva - usque 40 ezret spórolok, szerintem nem rossz. Az egyik hozza a másikat, tehát egy tévéállványt is meglicitáltam gyorsan, holnapra tán kiderül, hogy lesz-e mire pakolni a szombatra esedékes tévémet. (Első körben saját erőből képzeltem el a meglévő tévétartóm felfejlesztését, egy napig rajzoltam, méreteztem, számoltam, de ismerve az anyagköltségeket - munka nélkül -, arra jutottam, olcsóbb és szebb megvenni azt, amit más már megalkotott. Pláne úgy, hogy az egyik lábam még mindig nem 100-as.) Dani még nem tudja, hogy szombatra programot csináltam: Kerepesre kell autózni a tévéért, vidéki ügyfelem odáig vállalta a szállítást.
Néha megborul agyamban ez a sokaság, elképzelem, hány zsinórt és kütyüt kell majd hányfelé vinni és dugni, mire mindent megint úgy használhatok, mint most, amikor még bármi jóvátehetetlent elkövettem volna. Felborul szobám, agyam és megszokásom rendje, átállás, modernizálás, upgrade következik. Mindig nehéz. De a vége jó lesz! Aki ebben a hülye mániában szenved, mint én, hogy új fotókamera, új tévé, új monitor kell, az kénytelen folyamatosan tanulni, és ha lusta, akkor állandóan lemaradni, ezt érzem a kamerámmal szemben: piszkosul sokat tud, de én mikor fogom őt utolérni?
Az siránkozzon, akinek nálam sokkal kevesebb ideje van, úgyhogy nekem kuss. A dolgom mindössze az, hogy felnőjek a feladataimhoz. Az időm megvan rá, csak az elszántságot kell fokozni. Howgh.

2008. április 8.

Nem tudom, a reklám kiötlője boldog lenne-e, de én biz nem tudom, melyik bankot vagy akárkit reklámoz a pasi, akit - a gyerek miatt - imádok nézni. Reklámügyben ez igen ritkán fordul velem elő! Az apa telefonál, épp valami nagyon jó hitelről dumál valakinek, s mondja: Gondolod, az anyósomnál dekkoltunk volna, ha... ? Közben szól a telefon, ő félreteszi, és akkor jön a gyerek, a kis tüskehajú, akinek a szájában megáll a falat... ilyen édes pofát esküszöm, még sose láttam! A vége persze az, hogy anyós van a telefonban, apa pedig nagyokat nyelve nyuszómuszótól kér megerősítést, hogy imádott "anyukánál" lakni.
Nem is tudom, minek írom ezt le, talán csak azért, mert rengeteg reklámot utálok, de ezt a kölyköt, szájában a megállt falattal, mindig meg akarom nézni.
Imádtam vasárnap a Forma-1-et, azt is, mikor valamelyik szpíker azt találta mondani: "Kovalainen menet közben megelőzte Heidberget"... Hangosan kérdeztem tőle: vajon melyik életében, melyik dimenzióban, milyen más konstellációban előzte volna meg?!
Gondolj erre, mikor feleslegesen pofázol, mondtam aztán magamnak, és ezzel jól el is vagyok azóta.
Fú, de nehéz egy nagy, ocsmány, hdmi-s tévét találni, úgy, hogy ne fogjak mellé! Két napja a szakmát tanulom, a fórumokat olvasom, hátha beleszorul valami hasznos infó a fejembe, mielőtt megint reggelre eldönteném, amin illene azért pár napot gondolkodni. Sokat kupálódtam, de nem eleget. A türelmetlenség még mindig a fő akadálya minden ésszerű döntésemnek. Viszont annyit ültem ma is a monitor előtt (igaz, hogy új és jó fényes), hogy már a sámlin is fáj a lábam, és azon veszem észre magam, hogy unom az egészet, inkább átülök kényelembe, és nézem a régi kis Orion tévémet a 72 centijével, no hd-ready és hasonlók, pláne lcd meg flat. Bizisten szép képe van, és nélküle eléggé üres lenne itt minden. (Azért ma bevettem magam fiam szobájába egy kis digitálist nézni, hát bizony van különbség, úgy nagyjából áll-leesésig...)

2008. április 5.

Mától digitálisak vagyunk! Visszatekerhetsz, megállíthatsz, felvehetsz filmeket 160 gigáig. Egyelőre Dani tévéjéhez rendeltem havi ezerért a dobozt, ami mindezt tudja, az én analóg tévém nem érdemli meg.

Kati barátnőm meglátogatott, hatalmas adag tejfeles paprikás csirkét hozott egy véka nokedlivel. Sőt, uborkasalátával. Már a harmadik srác eszi, én csak megkóstoltam, meg persze lerágtam a hevenyészve pusztított csontokat. Danit elzavartam a Tescóba, így kedvenc foglalatosságomat űzhettem a tévé előtt egy tálcán: csirkét és sertéscombot daraboltam, csomagoltam apró adagokba mélyhűtés céljára. Végre úgy érzem: van kaja a fagyasztóban. Jó érzés. Még jobb, hogy egy üveg vörösbort is hozott, sajna, már csak egy korty maradt a poharam alján.
Tegnapelőtt reggel, szokás szerint, megragadtam a klotyóban a fűtéscsövet, mert igen kézre esik, pláne mostanában, olyan forró volt, hogy visszahőköltem. Pedig aznapra se kevesebbet mint tizenfok pluszt prognosztizáltak. Ilyen forró ez a cső 25 év alatt soha nem volt, a legcsikorkóbb télben sem. Na ez az, amire soha nem fogok magyarázatot kapni. Mert hogy én fogom kifizetni, az biztos. Valaki megmagyarázhatná, miért kellett aznap tízzel több fokot kieresztenem az ablakon, mint rendesen!

2008. április 4.

Megint ad hoc voltam. Tegnap este a piactéren (virtuálison persze) licitáltam egy lcd-monitorra, és mit gondolsz, mivel nézek most szembe? A szép, fekete Samsungommal. Reggel magától idejött. S most mind a 19 colljával itt fényeskedik nekem. (Naná, hogy Dani már hússzor bejött és kóstálta, milyen jól állna ez az ő asztalán... Az övé csak 17 collos, és anno tizenezerrel drágábban vettem, mint ezt most. Várni mindig érdemes, legalábbis ami a számítástechnikát illeti.) Mit tesz isten, Daninak hívták az eladót is, aki kora reggel elhozta a készüléket; szeretem az ilyen gyors üzleteket kifejezetten járóképtelenek számára kitalálva.
Ahogy régi, mázsás súlyú monitorom a szőnyegre került, rácsodálkoztam: olyan volt, mintha múzeumból lógott volna meg. A helyén most betöltetlen és szokatlan az űr: fél méteres mélységével egy ormótlan sziklányi helyet foglalt. Ráírtam filccel, hogy "semmi baja, vidd el!" és leküldtem a kapu elé. Délutánra eltűnt. (Na jó, azért nem volt százas: egyre jobban fütyült, olyan hangon, amitől a denevérek messze elkerültek.)

Hívhatnám nagyképűen fokhagymás - vagy tojásos - kosárkának azt a két fél zsömlét, aminek puha belét jól benyomkodtam a héjába, megkentem vajjal, alaposan felaprózott (sok) fokhagymát szórtam bele, ropogós jégsalátalevéllel béleltem, majd tetejébe összetört, forró rántottát kanalaztam az általam elhagyhatatlan mexikói (jó csípős) pácporral megszórva. Ez egésznapi menüm, abszolút magányosok részére, sőt 24 órai megközelítési tilalommal (Dani két méterről kitalálta, mit ettem). Szép nap ez a mai. A rigó fütyül. Minden rendben. A hitelkeretemből még tíz egész ezres megvan.

Szórakozottan érdes tenyeremet simogatván begyűrűzött a kaján kérdés: vajon egy jósnő most mit tudna kiokoskodni belőle? Durván átformálódott: bőrkeményedések, új ráncok, forradás középen, ahol berepedt a mankózás miatt, és sokkal izmosabb mindkét kezem, mint volt.

2008. április 3.

Végre elérkezett a gyógytornász ideje, aki hajszálpontosan 8-kor becsöngetett. Előzőleg vizualizálni próbáltam, hogy fog kinézni, tudtam a nevét - ennélfogva nemét is -, viszonylag széles arcú, szemüveges figurát "láttam". Képzeld, az lett. Csak sokkal fiatalabb, mint képzeltem. Harminc körüli, joviális, mindenféle agyi, beszéd-, kommunikációs és koordinációs zavar nélküli lény. A kutyám hamarabb tudta, hogy tetszeni fog, rá se mordult, csak odament hozzá az ajtó melletti őrhelyről, megszagolta, kész. Igazi bizalmat és szimpátiát - még mielőtt megszólalt volna - az ébresztett bennem, hogy biciklivel, hátizsákkal és bukósisakkal érkezett (az ilyet a legtöbb kutya alapból gyanúsnak találja, Csumi is, de nem most).
Felvésette egy füzetbe a gyakorlatsort, mielőtt nekikezdtem volna a szőnyegen fekve. Nem hosszú és nem nehéz. Némelykor azt mondta, bár ő lenne ilyen laza (nem hiába igyekeztem gyötörni magam addig is, míg egymásra találtunk az egészségügyi adminisztráció tekervényes útvesztői ellenére). Kérdeztem, mennyi az a tíz kiló, amivel tehénkedhetek, szerinte csak a lábam súlya. Szóval letehetem, mintha az enyém volna.
Már a callusról is tudom, hogy az a dudor, ami a törésvonalon (mint a kitüremkedő ragasztóanyag) vastagszik, hogy összetartsa a csontokat. Az enyém tehát közepes, ami azért jó, mert legalább van. Ismertem olyan fiatalt, akinek ennyi idő alatt meg sem indult a callusképződése. Hurrá nekem.

Mutass egy olyat, aki ötezernél kevesebbet fizetett az állatorvosnál egy röntgenért! Tegnap háborogtam ezen, midőn új szokás szerint számlát kaptam az emberrendelőben: két felvételem került áfával 970 forintba. Hát nem gondolatébresztő, kutyás sorstársaim?

Ugatnom kell a UPC-re is: figyelmeztetés nélkül kivették fizetett csomagomból a német adókat, köztük az RTL-t is, ahol napi kedvenc sorozatom az Unter uns volt eddig. Kapcsolok a megszokott csatornára, és csak hangyák másznak. Rámsózták telefonon a digitális gold csomagot plusz havi ezerért, ehhez majd egy boxot felszerelnek szombaton. Figyelj, a reklámszövegükben ez állt: "A jelenlegi programválasztékon túl közel 20 új csatornát kínálunk, miközben a korábbi kínálat továbbra is elérhető marad"! Ezzel szemben majdnem 20 csatornát elvettek az eddigiből, köztük kedvenc németeimet is, ezeket csak úgy kapom vissza, ha átállok digitálisra. Mit tehettem volna? Mondtam a magamét, a kisasszony udvariasan igazat adott, aztán plusz havi ezer, hogy hangyák helyett RTL. De nehogy azt hidd ám, hogy az a box két tévét is ki tud szolgálni! Vehetnék havi 750-ért egy második boxot a második tévénkhez, de ez csak az új csatornák fogására alkalmas, digitális jelet már nem tud! Ezt kapd ki. Nem vettem. Csak kialakul előbb-utóbb a buheraszerviz, amelynek zsebbe fizetős képviselői majd megoldják ezt a gondot. Annak idején simán megtalált a dekóderkészítő, aki pár ezerért lehetővé tette, hogy kütyüjével évekig nézzem az HBO-t titokban (kapott is tőlem annyi ajánlást, ami elég volt kenyérrevalóra). Sajnos, a csillagpontos korszak ezt a lehetőséget már kiküszöböli (de ha tudtok megoldást, várom az infót!).

2008. április 2.

És most tarhonyás paprikás krumplira fel!, amely csípős, piros, szaftos és virslis; mert megérdemlem.

Megvannak a terveim a jövőre. Le kell fogynom 20 kilóra. Akkor 6 hét múlva használhatom a bal lábamat. A doki romba döntötte eddigi reményeimet, hiába vártam a 8 hét leteltét, semmi talpraállás nem lesz, csak annyi, hogy mától 10 egész kilóval terhelhetem a lábamat. Ehhez először is be kell szerezni egy fürdőszobamérleget. Azon kimérem, mennyi a 10 kiló, megjegyzem, ugye, milyen 1szerű? (Vajon karácsony táján hány kilónál fogok tartani?) Ha a fokozatosság elve továbbra is érvényesül, legcélszerűbb 6 hét alatt 20 kilóra fogyni, akkor nem érhet meglepetés.
Tulajdonképp nem rossz nap ez a mai, tovább jutottam, mint a fél fasor, és el se fáradtam. A hazafelé-taxisnak kiváló illata is volt, pedig elsőre bunkónak hittem, mivel nem fogta a csapóajtót, hogy kibotorkáljak utána a rendelőből. De fogta régi kolléganőm, akivel ott futottam össze. Húsz éve nem láttuk egymást, mégis egyszerre fékeztünk le ahelyett, hogy ellentétes irányon elhúztunk volna valamerre (nálam különösen ritkaság, hogy valakit simán felismerjek, hát még, hogy rögtön tudjam: ez itt Csilla!). "Te semmit se változtál!" - adtuk meg egymásnak a kötelezőt, ami persze rohadtul nem igaz, én láttam, mennyit öregedett ő, és nyilván fordítva is. A Hyattben dolgoztunk együtt az éttermi igazgatóságon, a szálló azóta Sofitel lett, és pont most rúgták ki Csillát a francia tulajdonosok, hogy lecseréljék sok más régi munkással együtt. Számba vettük számtalan ismerősünket, kivel mi történt, észre sem vettem, hogy fél lábon ácsorgok. Nagyon rég nem örültem így találkozásnak, mint ennek. Imádtam az Atrium Hyattben dolgozni, életem legszebb munkáséveit töltöttem ott (egymás közt Nátrium Hanyattnak hívtuk). Csillogás, elegancia, illatok: a nyugat fenséges szigete volt a kádárizmus tengerében. Azért rúgtak ki négy év után, mert nem tolerálták, hogy minden kedden és csütörtökön kötelező kikérővel repülni mentem. Hálás lehetek, hogy addig is tűrték.
Ja, a röntgen szerint csontjaim a helyükön vannak, már csak azt kell kiderítenem, mi az az endostealis callus, amiből közepesen vagyok ellátva.

2008. április 1.

Reggel még milyen jó kedvem volt... Azóta kiderült, hogy az autómban nemcsak úgy egyszerűen zörög valami, de rugó tört, lengéscsillapító folyik, hűtő lyukas... 100K a vége, ami nem egy öröm. Holnap vár az orvos, Dani ezért intézett magának fél nap szabadságot. A jó érzés az, hogy "ne törődj semmivel, elmegyünk és kész" volt a reakciója a hogyan-mivel kétségeimre. Hiába mondtam, hogy én várhatok, míg elkészül a kocsi. Jobban akarja tudni, hogy állok, mint én magam.
A gyógytornászra már két hete várok. Kénytelen voltam megint zaklatni háziorvosomat, aki meg őket zaklatja. Így kaptam csütörtök reggelre egy ígéretet. Mármint hogy végre tornázhatok. Mintegy öt héttel azután, hogy kezdenem illett volna. Csinálom én, amit gondolok, de kérdés, jól gondolom-e. A lényeg az, hogy már csak 11 nap választ el a hivatalos talpraállástól, eléggé várom, kiderül-e, hogy sikerül-e. Soha még ilyen böcsülettel nem tartottam be egy orvos utasításait (ha néha rá is tehénkedtem a bal talpamra, az véletlen volt, főleg akkor, mikor berúgtam nemrég).
Aktuális hírek. Amikor Aba Botond volt a téma, Dani fülében gyökeret vert a név (hogy ki, az nem), s így reagált: "Képzeld, hogy utálhatott iskolába járni, mindig ő volt a naplóban az első!" Naná, hogy ma, mikor Antal Attila menesztéséről van szó, rögtön ez ugrott be. Mármint: ha egy iskolába jártak volna, Botondnak lett volna esélye másodiknak lenni. Kíváncsi vagyok, hogy hívják majd a BKV új vezérét ezek után...
Nna, lustaságomat legyőzve sétáltam egyet a kutyával. Csak itt a fasorban. Bár barátnőm ellát tavaszi fotókkal, azért az nem ugyanaz, mint saját szemmel látni a nyíló tulipánokat és a sárga pettyes, zöld gyepet.
Kormányválság? Gyengül a forint? Ahogy elnézem, márciusban volt ennél sokkal gyengébb is.

2008. március 28.

Jól hangzik, hogy egy robbanótöltetnek jó "munkateljesítménye" van. Hallottam ezt azon okból, hogy felrobbantottak egy ATM-et az éjjel.
Volt egy hír az RTL-hírekben, miszerint egy dúvad turista felmászott Chilében egy 4 méter magas fülhöz (ami egy régi szobor részét képezte) lopási szándékkal. A hírmondó ezután azt közölte, hogy a szobor 900 m magas, és a világörökség része. Állatira nem értem!
Azt viszont üdvözölni fogom, ha az Aldi végre begyűrűzik hozzánk is. Úgy negyedszázaddal ezelőtt az NSZK-ban ott lehetett a legolcsóbb harisnyanadrágot és pezsgőt kapni. (Előbbi az én, utóbbi anyósom szükséglete volt).
Nem vagyok boldog a fotómasinával, mert százból két jó képet tudok egyelőre csinálni. De az se olyan, amire áldásomat adnám. Kellett ez nekem? Ennyit tanulni megint? Muszáj.
Ach, tegnap két őskori barátnőm kényeztetett, egyik bablevest hozott, másik töltött káposztát, és persze mindegyik bort meg sört. Úgy berúgtam, mint már rég nem. Egy idő után elterültem fiam szobájában, azt se tudom, hogy lett reggel, csak a derékfájás emlékeztet az eltelt időre (a földön aludtam). Rettentő másnaposságomra már megittam két maradék sört, és az előbb nyitottam ki egy rosé bort. Ne kérdezd, minek, csak úgy. Pusztítom, ahol érem, aztán ha elfogyott, végre nincs kísértés. Ezzel ki van irtva a lakásból minden szesztartalmú lé. Igen, ezen akarok túllenni. Tehát megiszom, aztán kalap-kabát. Édes fiam ma randevúzik, kockás pokrócot vitt a Gellérthegyre, ahogy látom, autó nélkül indult. Vajon mit csinálnak? A pokróc eléggé gondolatébresztő, az autómentesség pedig némi szesztartalmat prognosztizál, na tényleg, kíváncsi vagyok. Azé annyira még nincs tavasz! Vagy igen? Nem tudhatom. Én csak itt vegetálok, oszt gondolataim vannak. Már amit el nem ittam még.

2008. március 26.

Na hol lakik a boldogság mostanában? Az új digi kamerámban! Hát megjött a drága. Egy óra alatt sikerrel felszereltem rá a nyakbaakasztót, most várom, hogy akklimatizálódjon (szinte mélyhűtött állapotban hozták - ennyit a tavaszról). Alaposan rákészülök, mire kipróbálom. Van tanulnivaló bőven.

2008. március 25.

Hajnalban arra ébredtem, hogy a törött combnyakamon fekszem. Alig fájt. A nem törött felemen fekve fáj igazán a másik oldal. Furcsaságok ezek.
Van két húsvéti sikerélményem: két gyönyörű, hibátlan kenyér. Mindössze két kanállal több olajat kellett a tészta alá lötykölni, s gond nélkül kicsúsztak a bucik a dobozból. Nincs párja a kora reggelt belengő friss kenyérillatnak!
Mivel becsületes vagyok, végigolvasok (majdnem) minden könyvet, amibe belekezdek. Azután merül csak fel a kérdés: minek? Így jártam Gail Cukijama: A szamuráj kertje c. művével. Eleinte megfogott a japán nyár hangulata, annyira, hogy főztem egy nagy lábas zöldséges-halas rizst, becsülettel végig is ette mindenki. De azért legközelebb csirkét rakok bele inkább. Vártam, hogy szól valamiről a könyv - ami egyébként egy ifjú naplója -, de amikor a mesélőn túl egy másik mesélő mesélte egy harmadik valaki meséjét, kezdtem ideges lenni. Váltig vártam, hogy valami mondanivaló előtüremkedjen, legalább egy darab szamuráj, de nem. A Gail ismereteim szerint női név angol nyelvterületen. Így talán jobban értem, hogy se füle, se farka a könyvnek. Annyi marad emlékként, hogy fél kilóval megint könnyebb lett az a négyíkilós könyvcsomag, amit kölcsön kaptam.
Tegnap partizánakcióba fogtam. Képtelen voltam mohóságomat leküzdeni, neten megrendeltem egy digi fényképezőt. Sok minden szólt amellett, hogy várjam meg a májusi csúcsmodellt, de türelmetlenségem nem ismer határokat. (Azzal érveltem magamnak, hogy ez 3 zoommal többet tud, és 25-tel olcsóbb is...)
Míg a srácok a másik szobában nyomatták a focimeccset xboxon, kilopakodtam, cipőt, kabátot húztam, kutyát megkértem, ne nyüszítsen, amikor ajtót nyitok, s baj nélkül lebotoztam az autóig. A kuplung jó nehéz volt, de bírtam, baj nélkül eljutottam az ATM-ig, kivettem a lovettát, ami kell. Hiszen akár már ma is hozhatja a házhozszállító az új gépemet! Lesem a telefont. Senki nem vette észre, hogy távol voltam.
Ach, a Fókuszban feltették a találós kérdést: Hol nyaralt Lányi Lala? Akár egy mobil csengőhangot is nyerhettem volna, ha tudom a választ, de én, átkozott műveletlen, még azt sem tudom, kicsoda ez a Lala... Szeretem a mesefilmeket, megnéztem hát - de csak mert Szabó Magda neve fémjelezte - a Tündér Lalát. Már megint egy "nem hittem volna, hogy ilyen szar" az összes véleményem. Tudom, a jót vagy semmit kategóriából a semmit lett volna itt ildomos, de elszigetelt magányom vésztjósló gonoszkodó hajlamokat ébreszt bennem, úgy látom.

2008. március 23.

Kimi, Kimi, Kimi a man after midnight - dalol a fülemben az Abba régi slágere némi betűcserével, amit Raikkönen győzelme indukált. A meghatóan nyüszöge kis Kubica második helye is igazán jól esett. Bár a szokásos hétvégi lakásfoglalóim (hárman) tőlem eltérően mind Alonzóért szorítottak, Kubica tehetségét illetően egyezik a véleményünk. Ahhoz képest hogy eddig sosem néztem Forma-1-et, most úgy érzem, alig tudom kivárni a két hetet a bahrieini futamig. Már meg is találtam a Google Earth-ben a Bahrain-Sakhir pályát, van benne néhány idióta kanyar.

2008. március 20.

Gyönyörű volt a reggel. Felolvadtak a csirkecombok, amiket este vettem elő. Hagyma, kömény, pici cukor, paprika (zöld és piros), szóval pörkölt. Kilencre kész volt. Nokedli a legolcsóbb a világon, de nem volt kedvem tovább ácsorogni, kavarni, szaggatni, kivenni. Tészta is a mélyhűtőből, annak nem árt az idő. Dani 11-kor indult melózni, hűlt ebéd került a dobozába.
Mivel egy tévés ficsúr története arra ösztönzött, hogy ne használjak sampont, már egy hete csak megmerítem fejemet a kádban, kicsit meglóbálom hajzatomat befogott füllel, áztatom, aztán szárító. Igaz, hogy nem ragyog, de tartása van. Úgy marad, ahogy rakom. Pendelyben kifeküdtem a nyitott ablakba, égette a nap a testem, még bírtam volna, ha a nyomorult mobil telefon (ami azért mobil, hogy mindig egy helyen legyen, lehetőleg jó távol tőlem) meg nem szólal. Munkahelyem: megkaptam-e a kimutatást, ami az adóbevalláshoz kell? Hát nem. A postás hagyott ugyan cédulát, de a ládában. Daninak nem volt még ideje elmenni. 18-án újra megkísérlem, volt a cédulán az ígéret. Hát nem kísérelte meg. Nem lehet rámfogni, hogy nem vagyok itthon.

Napfürdőzésem után alig két órával mit látok? 45 fokban zuhog a hó. Nem mindennapi ez a nap.

A liftbe ragasztottam egy cédulát: "Ha kölcsön tudna adni egy mankót, nagyon hálás lennék" - név, emelet. Egy óra múlva jött az úr a mankóval. Tudtam én, hogy van neki, csak - eléggé el nem ítélhető figyelmetlenségem miatt magamat vádolva, hogy huszonéve itt lakó szomszédom nevét se tudom, meg arra se emlékezvén, melyik emeleten szokott kiszállni - nem tudtam más megoldást kitalálni. Boldogan járkáltam körbe gyakorlásképp, a csuklóm se fáj már annyira (ami nem öl meg, megerősít, mondta Nándi), és éreztem, a mai a szabadulás napja.

Dani tíz előtt nem ér ma haza, le is mentem a vacsoracsata - ja nem, ez a másik adó, aminek hal a tortán a címe - után a kutyával. 33 nap után láttam újra a Földet, és nemcsak madártávlatból, a hetedikről. Nem volt nagy kör, amit tettem, ráfagyott a kezem a mankóra, a fülem meg a fejemre. De megvolt, sétáltunk! Hurrá. Nem fogom nagydobra verni, hadd maradjon kisfiam fejében a kötelességtudat: sietni haza! Kutyatájm!
Ebben a tv2-es vacsorás műsorban ma Gangszta Zoli főzött, közben kutyája nyalogatta a kezét, arcát, és szokott az asztalnál fingani, büfögni is. Társaságához - immár ezt kell gondolnom - méltó A Költőnő, név szerint Karafiát Orsolya, aki így szólt: Japánban, ugye, van tenger? Tudod, mit? Nem vagyok kíváncsi a verseidre. Maradjak inkább műveletlen.

Ja, még el sem meséltem, milyen volt a kórházban.

2008. március 19.

Második kenyérsütési akcióm csúf kudarcba fulladt... Az a dög kenyér egyszerűen nem volt hajlandó kijönni a sütődobozból. Pedig teflon a bevonata, pedig a keverőlapát is rendben levált a tengelyről, mégse. Öt centire kiindult, aztán sehova. Dani is odaállt segíteni, mindhiába. Végül darabokban téptem ki, dühöngve, ami annál is jogosabb volt, mert soha nem fogok már rájönni, mi tartotta vissza. Látszólag semmi. Az edény formája direkt olyan, hogy ne tudjon elakadni benne. De elakadt. Csak akkor küzdöttem le a teljes kudarc érzését, amikor délutánra kelve a frissen összemixelt keménytojás-hagyma-vaj-mustár tálat a tépett kenyérfecnikkel kettesben kinyaltuk - ach, de rohadt jó volt! -, majd a további darabkákat kutyám vigyorogva elropogtatta az ajtó előtti szőnyegen, ahová morzsálás és csontrágás céljából szoktam száműzni.

Azon tűnődtem, vajon létezik-e áskálódásmentes egyetértés három összezárt nő között. Nem. Talán még kettő között sem, ha van valahol egy harmadik, akinek lehet róla beszélni. Több évtizedes, szerencsésen férfiak között töltött irodai múltammal mintegy szűzként érkeztem egy közösségbe, ahol kettőnél igencsak több nő dolgozik. Eleinte leesett állal, némi szégyenkezéssel hallgattam a jelen nem lévő(k)ről szóló, előítélet formálására kiválóan alkalmas "bemutatót", amit, ugye, egy új embernek oly öröm elővezetni, aztán mikor már nem voltam új, jöttek a napi pletykák, történések kicsavart magyarázatai, és az az idő is beköszöntött, amikor a szégyenérzetem sem működött tovább. Megszoktam? Pedig a szégyenkezés, ami azért támadt, mert nem csuktam be a fülemet, mert nemcsak hogy meghallgattam, de hagytam magam befolyásolni is, az utolsó szűrő volt. Mára csak annyi maradt, hogy azért a másik felet is szeretem meghallgatni, de amúgy beletörődtem: ezek ilyenek. Ilyen világ. Mint annyiszor, megint rájöttem: de jó is volt régen, akkor is, ha azt hittem, nem is olyan jó. Messziről kell nézni a dolgokat, hogy igazi értékük felcsillanjon.

Viszont bármily távolságból nézem is ezt a csillogó fóliatekercset, amit nemrég vettem, csak az édes jó anyja meg az összes felmenője jut eszembe annak, aki eladásra - sőt, megvételre! - alkalmasnak találta. A tekercs közepe össze van ragadva végig. Ennélfogva középtől kifelé két tízcentis csíkot lehet róla letekerni. Kívánom a gyártójának e helyről, hogy harminc görögdinnye betakarásához csak ilyen legyen neki kéznél.

2008. március 15.

Ha egy egyhónapos csecsemő hasra fordul, az biztos nagyobb esemény, mint az, ha én (ma hajnalban először, legalább 10 percre sikerült!), mégis úgy éreztem: ünnepre ébredek. Egyhónaposan hasra fordultam! Továbbá Danit elfuttattam a cukrászdába, és évek óta először teljes mértékben befaltam egy habos képviselőfánkot. Mint állat, mohón.
A kenyérsütő gépet azóta nem használtam, mióta a főnököm úgy 3 éve kirúgott. Tőle kaptam. Ma ezzel a szokásommal is szakítottam: igen kitűnő rozsos kenyeret sütöttem. Kora reggel már szállt az illat lakásszerte. Mondom, hogy ünnep van! Híradásokat, helyszíni közvetítéseket csak annyi milliszekundumra tekintek, míg sikerül másik gombot nyomnom. Nem ám, nem fogtok belerondítani ebbe a napfényes, nyitott ablakos, szépséges szombatba. Mélységes béke ül a lelkemen azzal a pici hányigerrel alig ellenpontozva, amit a tejszínhab okozott.

2008. március 14.

Vége a vacsoracsatának. A kofa nyert, akinek a pacalját meg se kóstolta senki. Igaz, ő maga az utolsó versenyzőnek 2, azaz két pontot adott. Stílustalan és számító. Emiatt lett ő a nyertes. Most vettem észre, hogy a másik adón is van egy ilyen műsor, na de gyerekek, egymás hegyén-hátán nyomul a kertévé? Azt még el kell mondanom, hogy a legstílusosabb hölgy, kinek mézes lazaca nem aratott osztatlan sikert, gyufával próbált epret flambírozni! Megszakadtam a röhögéstől. Fél doboz gyufát elgyújtogatott, fél liter szeszt ellocsolt, és csodálkozott, hogy a levegőben tartott, pálcára szúrt eprei nem akarnak égni!

Na most már csak a holnapi MUK-on szeretnék nagyon túllenni, meg azon a sok napon, amikor az ott történteket fogják csócsálni minden tévéadón. Nem tehetek róla, tévéfüggővé kellett válnom, hogy a falra ne másszak az egyhangú napok miatt, így szidni is csak ezt tudom. Azért azt látnod kellett volna, ahogy a 2x2 méteres gumis lepedőt felhúztam a matracomra! Mivel ágyam faltól-falig ér, csak a végén lehet rámászni, tettem ezt pókpózban, háton, lehetőleg alig forgolódva, mert a belém épített vasak valahogy nem mutatnak rugalmasságot. Azért is sikerült. Sikerült még porszívózás címén totálisan összeporozni a lakást: porzsák nem volt benne. És mit találtam a porzsákos dobozban? Levegőt. Kösz, Dani! Élménydús nap volt, ha hozzáadom a ronggyal való portalanítást, az ágyhúzást, a nagymosást, a csirketrancsírozást, a konyhában levert üveghamutartó angströmjeinek összekotrását, a húslevesfőzést. Ne képzeld el mindezt járókerettel, meg fűbe-fába kapaszkodva, féllábon. Úgyse sikerülne. A vasalt "ép" bokám sűrű jeleket küld már a konyec irányába.

2008. március 13.

Kedvenc "célszerű" Luciám azt mondta a minap: "Rügyfakadás előtt van a kajszi, érdemes a természetet kicsit majd megnézni." Oh, te szent fogalmazásgátlásban szenvedő! Szerencsére nem tántorodsz el az időjóslástól, amit nem is tanácsolnék immár.
Megint néztem a vacsoracsatát. Van a társaságban egy kofaszerű, dagadt nő, rendszerint teli szájjal nyerít, s mikor ő volt a vendéglátó, pacalt főzött, amiből senki nem volt képes enni. Azon túl, hogy a látványát, a modorát ki nem állhatom, most egyéb téren is igazolta unszimpátiám jogosságát. A mai étlap előétele valami nepáli cucc volt, amit egy vetélkedő fődíját máris magáénak érző versenyző magabiztosságával így kommentált: "Tehát Afrika!" Várjál, a főmenüt is elolvasta! Az édes-savanyú thai-jakon fantázianév ezt váltotta ki belőle: "Nem szeretem a kínai kaját"... Mivel amúgy nem történik semmi, kénytelen vagyok ilyen baromságokon élcelődni. A mai vendéglátó - mint előbbiek mutatják - távolkeleti ízekkel versenyzett, képtelen vagyok megérteni, hogy lehet, hogy még egyikük sem tudott valami normális kaját előállítani, olyat, amit akárki képes megenni. Az első csaj mézes sült lazacot adott, a második pacalt, e harmadik pedig előételnek egy csésze teát, amiben vaj és valami korpaszerűség úszott, a desszertje éretlen kókuszdióból kiszívható színtelen tej, hozzá valami minekhívják távoli szemes gyümölcs. Nem mondhatni, hogy sokat kellett főzni-sütni ezeken, lett is belőle az utolsó a pontozáskor.

Ha szomszéd barátnőm beszabadul közéjük - amit nagyon remélek, mert már volt az rtl-nél meghallgatáson -, végre lesz valaki, aki igazi ennivalót lesz képes az asztalra varázsolni. Már elmondta, mit főzne, drukkolok, hogy bekerüljön. Legalább a sok csillogó kégli után bejutna a néző egy panelba is, kételyeim mindössze amiatt vannak, hogy a stáb hol férne el.

2008. március 11.

Ach, mily szerencse, ha az embernek van egy régi barátja, aki homeopátiában menő! Ötösével szedem a bogyókat, és már mindig az ágyamban ér a megvilágosodás. Csak a kezeim kezdik feladni a harcot, ebből is látszik, mennyivel többet bír az ember egy lába, mint két keze. Ha nem lesz mivel a keretemre támaszkodni (néha úgy érzem, elszakad valami a csuklómban), akkor lesz igazi tanácstalanság. De az is megtörténhet, hogy mielőtt megnyomorodom, megerősödöm, és minden jóra fordul. A vasakkal teli bokám - ami most harmadik támaszom - is kattog néha, jelzi, hogy elege van. Még mindig jobb, ha erről beszélek, mint a választásokról. Amitől valódi hányingerem van. Mármint az előtte, utána, azóta is megállás nélkül folyó ki-be-átértékelésektől és magyarázatoktól. Azt sem tudom, milyen idő lesz holnap, annyira elkerülöm a hírműsorokat (nem mintha bármi kihatással lenne terveimre és napjaimra az eső vagy a szél). Friderikusz az egyetlen, akit el tudok viselni: az intelligencia fénye ragyogja be mondatait, ellentétben akárki mással.

Kutyasétáltatás közben összekapcsolódott sorsunk arra indított egy másik lényt, hogy beállítson a minap vagy négy kiló könyvvel, nehogy hiányt szenvedjek unaloműző eszközök terén. Félkilóval máris végeztem.

Valami majd két hete visszatart attól, hogy intézzem a gyógytornászt (leginkább attól irtóztam, nehogy hozzám nyúljon, mert sikítanék). Tegnap - fiam ádáz tekintetétől megszeppenve - felhívtam a háziorvost. Előszedte a zárójelentésemet, jé, tényleg rajta van, hogy heti háromszor járna nekem ilyen. De mivel a sebész elfeledte rányomni a körbélyegzőjét, ő nem tehet semmit. Dani nem fogadta heves lelkesedéssel a kilátást, hogy munka előtt vagy után elautózzon a város belsejébe egy pecsétért, de miután kis időre a szobája magányába vonult (talán csendben káromkodott is), belátó arccal tért vissza: ma délelőtt be tudja illeszteni programjába a kitérőt. Felhívtam a rendelőt: kapufa. Délután rendel az orvos. Holnap meg reggeltől délig, az se jó nekünk, utána hosszas szabadságra megy. Na jó, összekotortam összes papíromat, az egyiken találtam egy körbélyegzőt. Meggyőztem a háziorvost, fogadja el, dugja a gyógytornász orra alá, és legyen már valami. Így tehát lesz valami, de akár tíz napba is telhet. Addig is feszegetem a lábamat minden irányba, és hiszem, hogy ha fáj, akkor jó.

Szörnyű dolog történt: átprogramozódott az agyam. Biztos megreccent az eséstől. Huszonöt éve nem fordult velem elő, hogy habos süteményről álmodozzak, hogy csokit zabáljak, és most ez van. Nem tudom hova tenni. Én voltam eddig, aki minden édességet eltolt magától, másnak adta, kikerülte, nem vágyott rá. A cukornak még az angströmjét se tudtam a kávémban elviselni, na jó, ezt még ma se tudom, de már nem zárom ki, hogy holnap is így lesz. Mi a fene ez?

2008. március 7.

Annyira, de annyira tele van a nemlétező tököm az egész rohadt kampánnyal! Nincs reggeli műsor, ami ne erről szólna, legszívesebben baltát vágnék a tévébe, pedig szegény nem tehet róla, és akkor különben is egész nap csak olvashatnék, amihez viszont egy rendes szemüveg kéne, nem olyan benzinkúti, amit jópár éve használok. Találgatnak, közvéleménykutatnak, saccolnak, jósolnak, de a jóistenit, minek? 2 nap múlva úgyis kiderül!

Amit tehetek: türelemre intem magam. Összerakom mindkét kezem első három ujját, ahogy a lótuszülő keleti szobrok szokták, és elmondok pár ommmmmm-ot. Nyilván szívesebben menekülnék valahova, akárhova el, de ez még elég sokáig maximum a konyha távolságát jelentheti. Viszont ma 7-ig aludtam, amire az utóbbi időben nem volt példa.

Nemsokára jön kedvenc műsorom, amire véletlen találtam rá a héten, Vacsoracsata a címe. Öt híresség főz a többieknek egyenként, jól kibeszélik egymást a hátuk mögött, aztán pontozzák a teljesítményt. Ma lesz az utolsó rész, megtudom, ki győz. Lehet, hogy túlsok főzőműsort nézek, s azért van, de megdöbbentett a résztvevők fantáziahiánya, ami az ételeket, a tálalást, az egész vendéglátást illeti. Vagyis inkább a valódi vendégszeretet, az értük mindent filozófiája hiányzott belőlük. Nem is az előbb, most jön inkább a "megdöbbentő" szó: Benkő Dániel és az ő laka. A konyhája. A hálója. Ilyen mocskot, igénytelenséget, lepusztultságot soha nem hittem volna egy híres művészről. Nem is értem, hogy engedhetett be filmeseket a házába.

2008. március 5.

Csak az éccakák ne lennének! Egész nap az esti xanaxot várom, amitől majd jól kiesik a könyv a kezemből, de igen rövid az öntudatlan boldogság: rendszerint 2 és 4 között véget is ér. Mozgásterem maximálisan behatárolt lévén csak egyet tehetek hanyattfekve gyötrődés helyett: felkelek. Aztán a kanapén még eldőlök pár órára, lábam az asztalon, de az nem az igazi. A napok viszont múlnak, és a decemberben csodavirágokat hozó kaktuszom soron kívül kivirágzott a múlt héten. Ez most vagy azt jelenti, hogy még sokáig tél lesz, vagy rendkívüli hatással vagyok rá. Nem, nem ülök itt tovább, nem sebesen és nem hevesen, de visszatelepszem a szófára, vagy minek is hívják.