Mivel ez egy befejezett napló, időbeli a sorrend

1980 március
1980 április
1980 május
1980 június
1980 július
1980 augusztus
1980 szeptember
1980 október
1980 november
1980 december

1981 január
1981 február

1981 június
1981 július
1981 augusztus
1981 szeptember
1981 október
1981 november
1981 december

1982 január
1982 február
1982 március
1982 április
1982 május
1982 június
1982 július
1982 augusztus
1982 szeptember
1982 október
1982 november
1982 december

1983 január
1983 február
1983 március
1983 április
1983 május
1983 június
1983 július
1983 augusztus
1983 szeptember
1983 október
1983 november
1983 december

1984 január
1984 február
1984 május
1984 augusztus
1984 szeptember
1984 november
1984 december

2004 epilógus

Főlapra

1983

VI. 5.
Hála istennek, megint zuhog, és sötétség van. Felcsendült a fejemben Szörényi dala: "Egy év elmúlt, tovatűnt a szép tavasz..." Ha valaki azt hiszi, hogy nekem most e korai órán - délben - bármilyen ép gondolatom van, az téved. Végre kialudtam magam. Nedves reptereken járok gondolatban. Vizes már a cipőm orra. Azé a cipőé, amiben repülni szoktam. Mikor is volt nekem fontos ez a sok állatság, mint kocsimárka, ruhák, cipők? Itt vagyok, és ócska szappannal mosakszom, mert lusta vagyok olyan boltba menni, ahol a híres Atlantic kapható. Szarok rá. A ruháimat se hordom. Nincs hova, nincs minek.

VI. 7.
Úristen, milyen szomorú lettem. Puha massza a lelkem, a legkisebb érintés is ujjnyomokat hagy benne. Ölég ronda egy hasonlat, sebaj. Viszont ilyenkor élek, átérzek mindent, ami van és nincs. Jönnek az emlékek, konklúziók, s aztán mintha másképp látnám egész magamat, mint egy nagytakarítás után. Próbálkozom leírni ezt a hangulatot. Nincs benne a borvörös függöny, amit itt mellettem mozgat a szél, pedig ez is hozzátartozik.

VI. 11.
Undorodom mindentől. Főleg a saját pofámtól. Rémálmaim vannak. Hogy már sose leszek vidám, sose fogok hangosan nevetni. Sose fogom kifesteni magam, és elhinni, hogy kinézek valahogy. Elhagy minden életkedvem. Egyenesen ülni sincs erőm. Párnákkal támasztanám körül magam, hogy egy izmomat se kellejen használni. Jöjj el, éj, az óra verjen, száll az idő, itthagy engem...
Az UAZ-ban szeretnék ülni, akármilyen fullasztó meleg is, kotorni a válltáskámban használt műrepülő komplexumok között, kés, dugóhúzó, cellux, ceruzák, zsebkendők, zacskók, kupleráj: az élet! Nagyon fáj most a repülés. Minden, ami előtte és utána van: az emberek, a várakozás, a közös cél, a hülye szövegek, hajózódumák a kocsmában. Ez volt az életem tíz évig. Tíz évvel ezelőtt Farkashegyen, az első vitorlaversenyt bámulva boldog voltam, mint egy bolond pillangó, nem is tudtam, mennyire. Iszonyú, iszonyú - ezzel a szóval kéne teleírnom a lapot, hogy pontos legyek. Ez az a nap, mikor még a papír is elvágja a kezemet.

Egy kis halálfélelem - levél a múltból
F orvosira ment, ma ül a barokamrába. - Ha tudnád, micsoda szag van ott! - mondta reggel. - Ötezren az ember belei kétszeresükre fúvódnak fel, a nadrágot is ki kell nyitni, különben meghalsz. Nem vicc! Összecsavarodnak a beleid azon a szűk helyen, ott muszáj valamit kiengedni...
Berajzoltam a naptáramba, hogy nyolcadikától kezdve rossz hetem volt. A pécsi hangár előtt Varga Jozsó mesélte Lapajnak, hogy a szovjet ejtőernyősök pszichológiai vizsgálatokat végeztek, mert Pavlov szerint a születés időpontjától függően periódusokra osztható az emberek havi teljesítőképessége. Minden négy hétben van egy periódus, amikor az ember kevesebbet bír, és van néhány nap, amikor az átlagnál is jóval többet. Ilyenkor a maximumot ugratják az ejtőernyősökkel, és a "rossz héten" pihentetik őket. Így elmaradnak a kudarcélmények és a veszélyhelyzetek.
Nekem múlt héten volt rossz hetem. Születésem napja pont középen helyezkedik el. Egész héten féltem. Múlt pénteken még semmi bajom nem volt, gyönyörűen csináltam a hátonkinyomást, aztán keddre bezsongtam. Már emelkedés közben éreztem, hogy félek, aztán a baklövés után teljesen pánikba estem. Tudniillik háton gyorsítás közben véletlenül ellenkező irányba csavartam a trimmet, és amikor a botot nyomtam volna, mintha falba ütközne... Tizedmásodpercek alatt kellett feleszmélnem, hogy mi a hiba, közben háton csak gyorsultam, zúgott a szerkezet, mint a végítélet. Tekertem egyet a trimmen az ellenkező irányba, rápillantottam a sebmérőre, úristen, háromszáz! Csak öttel maradt el a végsebességtől, és még nem volt vége. Nyomtam a botot, hogy majd kijött a szemem. A piros lámpa égett, a gép bömbölt, mint a vihar, pattogott a fejem, a hallgatóm elrepült, egyszóval borzasztó kalamajka volt.
Örültem, hogy a tetején vagyok végre, nem hogy irány, meg ilyesmi érdekelt volna. Sinya szidott a rádión keresztül, már amikor vissza tudtam tenni a fejemre, miután zsinórjánál fogva végre elővonszoltam a csomagtartóból, szóval úgy nézhettem ki, mint a liba közvetlenül vágás előtt.
- Na most állj be nulla-kilences irányba, és csinálj egy negatív félbukfencet - szólt rám Sinya egy rövid kóválygás után.
- Inkább nem - feleltem. Tudtam, hogy képtelen lennék végigcsinálni. Hogy utána mit kaptam, azt hagyjuk. Azóta is haragszik rám, parancsmegtagadásnak ítélte. Pedig csak halálfélelmem volt. Még utána is, a földön. Igaz, hogy ennek örömére olyan gyönyörű leszállást produkáltam, amilyet régen sikerült már.
Azután is, napokon keresztül küszködtem a félelemmel, próbáltam analizálni magam, beszéltem a fejemmel, hogy milyen marhaság félni, és közben nem értettem, mi történt velem. Most már meg tudom érteni azokat, akik egy nehéz helyzet után abbahagyták az egészet. Én ugyan nem fogom abbahagyni, mégis megértem őket. Nem tudtak túljutni a fogcsikorgató, csak azért is akarom perióduson. Nem kell sok hozzá. Ma viszont megint úgy érzem, hogy minden oké. Jöhet a hátonkinyomás!
Ja, pénteken szerencsésen megúsztam a műrepülést, átképeztük magunkat Magdival a HA-SAD-ra. Sikerrel. Ez a sima Z-526 Akrobat. Együléses. Tíz iskolakör és egy tizenöt perces légtér volt a feladat. Nem mondom, az első köröknél Majré bátyó ott ült mögöttem, minden szokatlan volt, a botkormány, mert hosszabb, mint az 526F-é, a lábkormány, mert rövidebb, a motor hangja is más, és főként a fejhallgató hiányzott, nem volt a fülemben vatta, egészen stresszbe hozott az az iszonyú dübörgés. A harmadik iskolakörre emelkedés közben, amikor már enyhült a pánikszerű koncentrálás kényszere, előbányásztam az oldalzsebből egy Bilsom-dobozt, még volt benne egy kis vatta, beleügyeskedtem a fülembe. Ettől jobb lett a közérzetem. Ráadásul a százasban a keret műrepült, ezért a benzinkútig nem volt szabad ötven méter fölé emelkednem, és a negyedik forduló után meg száz méterig kellett süllyednem, csak ott nyithattam fékszárnyat. Úgy éreztem, fű alatt húzatok be a reptérig, borzasztó közel voltak a szőlőkarók.
Ebben a gépben a golyó érzékenyebb, mert nagyobb, rémülten láttam, hogy csúszkálok az utolsó fordulóban, és alattam a dombok. Állandóan magasan lebegtettem, képtelen voltam megítélni a távolságot a kerék és a föld között. Később Feri bácsi mondta is:
- Nem kellene egy homokzsákot betenni a gépbe? Már meggyanúsítottam magát, hogy túl könnyű; a Magdi mindig le tudta húzni a földig. - Hát igen, Magdi lényegesen gömbölyűbb nálam, kínosan nevetgéltem a viccen, de közben szégyelltem magam. A légtér már nem volt olyan rossz, bár az is szokatlan.
- Milyen jó kis gép! Magától csinálta az orsót - lelkesedett Magdi, amely lelkesedésbe valószínűleg hathatósan belejátszott az az önbizalomnövelő tény, aminek én egyelőre nem voltam birtokában, nevezetesen, hogy minden leszállása tökéletesen sikerült. Most már másképp érzem. Igenis, jó kis gép ez.
Képzeld, még F mellett is féltem az An-2-esben! Amikor Pécsen felszálltunk. Tizenhatan voltunk benne, ebből tizenhárom ejtőernyős, ponyvákat is hoztak, borzasztóan meg volt pakolva a gép, és a fű hosszú volt a reptéren, a talaj egész éjjel ázott. De azért sikerrel elemelkedtünk. És féltem. Én hülye. Őcsényben aztán semmi baj nem volt leszálláskor, elmentem velük még egy körre, amikor ugratták a fiúkat 800 méterről. Néztem, ahogy készülnek ugráshoz, bámulják a nyitott ajtót, alatta a nagy semmit, és kerestem a félelmet az arcukon. Mert emlékeztem, milyen érzés volt nekem ott ülni bukósisakban, harminc kiló cuccal a testemen, nehéz bakancsban, és várni a zsinórba kapaszkodva a vezényszót: "Ugrás!" A gyomrom mindig görcsben volt, és bármilyen sikeresen vágtam nyugodt képet, az csak önuralmam csodája lehetett, a félelmet sosem tudtam legyőzni.
Ahogy figyeltem őket, újra éreztem ezt a szorongást, és mégis tudtam, hogy ha én állnék az ajtóban, én is kiugranék. Odáig sose volnék képes elmenni, hogy a gépben maradjak, még akkor sem, ha nem én lennék az egyetlen. Erika nevű egykori bajtársnőm többször megtette, hogy leszállt a géppel, mert nem mert kiugrani. Sírva mászott ki, vörös szemekkel, és nem jött közénk. Azóta több száz ugrása van, de én biztosan tudom, hogy mindegyik előtt elfogja a rettegés, tudatalattijának tiltakozása ez az életösztön meggyalázása ellen. Az ember mégse szokott naponta kiugrani a semmibe...
Furcsa dolog ez, bárhogy majrézunk, abbahagyni képtelenek vagyunk. Nem bírnánk elviselni, hogy hallgassuk a repülők nagy hajózómeséit mint kívülállók, vagy hogy üljünk a reptér füvében és nézzük az eget, de sose szálljunk fel. Aki egyszer repülő volt, nagyon meghasonlik, amikor bármilyen kényszerből abba kell hagynia. És legtöbbször úgy hagyja abba, hogy többé nem is megy a régi társaságba. Sokszor végiggondoltam, és tudom, én sosem lennék képes önként lemondani erről a világról, a 72-es benzin szagáról, a fordulatszámmérőről, a feneette fékszárnyról, amivel annyit kínlódom, és magáról a majréról sem tudnék lemondani. Ez teszi teljessé az életemet. Érzem, hogy tettem valamit, amikor leszállás után kimászom a gépből, és este a kocsmában megbeszéljük a napot, becsülöm magam valamire, kihúzom magam, és nem pózból, hanem mert jogom van hozzá.

VI. 13.
Arra a sarokra gondolok, ahol a 78-as troli befordul a Kossuth térre. Barátnőim minden reggel látják, és nem is sejtik, milyen jó nekik. Megfürödtem. Kicsit a hangulatomat is megpucoltam vele.

VI. 21.
Tombol a nyár. Bennem félelmek lapulnak. Az félemlít meg, hogy akármi-bármit tegyek. Ülök, mint egy rakás szar. Csak be kéne gyújtani alám. Gubbasztok, könyöklök, a testem sónehéz. Szétomlanék, mint egy zsák cement. W-t is csak csendesen, lassan tudom utálgatni. Egye meg a penész egy sötét, szűk helyen. Á, a börtönök is biztos napfényesek ma már. Meg aztán onnan is kidumálja magát ez a szar. Itt mindent lehet, ez a szabadság földje! Abba se szólnak bele, ha itt fordulok fel. Jaj, de belerúgnék valakibe.
Röntgen megint. Akut fekély, az istennek se múlik. Tükrözni kell.

VI. 23.
Ma sincs jó napom. Nem tudom elhinni magamról, hogy dögrováson vagyok. De a fenyegető sötét ágaskodik felém. Megcsináltam a színházat nyanyának. Folytak a könnyeim, úgy kérdeztem egyre: - Ki fog a fiammal törődni, ha én meghalok? Szívesen meghalok, nem gond, de vele mi lesz?
Itt nem tudok élni. Egyre rosszabb minden. Még soha nem voltam beteg. Már vigasztalódom, de meglep az előbbi sírógörcs. Ordítani tudtam volna, hogy emberek! Valaki figyeljen rám, sajnáljon! Vagy legalább mondjon egy jó szót! Nem kívántam, hogy nyanya keblére vonjon, ott zokoghassak, de legalább egy szót mondott volna, kedveset, ne csak annyit, hogy - Ne csináld a színházat!

VI. 24.
Nemcsak én csinálok színházat. Következő az általam elképzelt családi forgatókönyv: Mama erélyesen ráparancsol a fiára: - Csinálj valamit a feleségeddel, mert kiborult itt nekem! Rendezi a jeleneteket! Te vagy a férje, nem én! Én nem tudok mit kezdeni vele! - Valószínűleg annyira fel volt dúlva, hogy W ma idejött, várt, hogy beszéljen a fejemmel. Mivel nem voltam itthon, elment, aztán felhívott délben. Persze előbb az anyja rászólt csendben telefonon, hogy "na, most!"
Kisvártatva hívott, és mintha sebtében felolvasna, hangsúly, érzelem nélkül elhadart egy szöveget, aminek a megfogalmazására valószínűleg csak pár percet áldozott. Ő is volt már súlyos helyzetben, tudja, milyen ez, ne csüggedjek és a többi. Fél órán át még hálás is voltam, mert nem láttam át a dolgot, de aztán leesett. A szívtelen dumája nyilvánvalóvá tette, hogy parancsra cselekedett. Micsoda kötelességtudás, hogy a szívem meg ne álljon a háládatosságtól! Milyen undorító, mikor valakit arra kényszerítenek, hogy vigasztaljon meg valakit, akihez semmi köze, és amihez semmi kedve! Mit vétettem, hogy ezt is nekem kell átélnem?
A bajban derül ki, hogy viszonyulnak az emberek egymáshoz. Anyósom halálra rémült maga miatt. Hogy mit kezdjen velem. Neki egy bőgő nőszemély megoldhatatlan probléma. Vett egy halom krémest, azzal gyógyít. Két jó szó jobb lett volna. Meg ha nem uszítja rám a fiát "vigasztalni".
Mit vársz, te ökör, ezektől? Németek. Mint a kő. Csak a magánéletüket meg ne zavard, mert borul a bili. Utálom őket. Embert játszanak, de azt se tudják, hogy kell. Vágom a fájdalmas pofákat, nyanya meg aggódva (maga miatt) figyel.
Végül is semmi nincs rajtam, ami elütne az átlagtól. Ha sorba veszem végtagjaimat és egyéb részeimet, mindről kiderül, hogy teljesen átlagos. Mondjuk a jobb alkarom átlagon felül görbe, mert mikor Gödön átugrottam a nagyforrást, kiflibe törött, rátérdeltem, kiegyenesítettem szépen, aztán az orvosok elbaszták, azóta nem tudom a visszajáró pénzért kifordítani a tenyeremet. Az orrom hosszabb a kelleténél, de anyám erre azt mondja: - Örülj neki, klasszikus orrod van! - Hát ilyen egy anya. Barátnőim viszont Olga anyácskának becéznek a jól fejlett nevetőráncaim miatt. Imádják, ha káromkodom, ahányszor elsütik ezt. A lábamról mindig tudtam, hogy jó, bár a vádlim szerintem túl rövid a combomhoz képest. Ha erre utalok, anyám válasza: - Te hülye vagy.
Mikor is kezdtem végre úgy-ahogy megelégedni a külsőmmel? A repülős időkben. Férfiak között éltem. Nekik elég volt a vádlim hossza.

VI. 27.
Eddig azt hittem, a 27 a szerencseszámom. Ma tudtam meg, hogy halálra vagyok ítélve. Felgőzöltem a röntgenorvos levelét. Mikor fellapoztam a szótárt, már sejtettem, mi az a carcinoma. Most már tudom, örökre. Kis időre, míg még létezem. Csendes, koppanás nélküli fejbevágáshoz hasonló érzés volt látni: "rák". Úgy fogalmazott az írás, hogy ez "a leghatározottabb gyanú." Továbbá "előrehaladott". Visszaidéztem, milyen hitetlenkedve nézett rám a röntgenorvos, mikor azt mondtam, csak egy éve van panaszom. Csodálkozott továbbá, hogy nyomásra nem fáj. Ez még pozitív is lehetne, de ellenem szól az orvos meglett kora, valamint a pillantása, amivel elbocsátott.
Nem vagyok nagyigényű, csak azt szeretném tudni, mennyi időm van még. Alig érdekel a saját sorsom, de ami borzalmasan, észveszejtően fáj, az a fiam. Szültem egy árvát erre a rohadt világra? Ki fogja őt úgy szeretni, mint én? Soha senki, ez biztos. Mert az én szeretetemre nincsen szó. Mindenem ezen a földön! Látnom kell, ahogy felnő, beszélni akarok vele! Ma tette meg első lépéseit egyedül. Azonnal elbőgtem magam. Kifordult a számból az étel.
Milyen furcsa: itt ülök látszólag épen, talán még csinosnak is találna valami félvak ürge, s közben már rég vendégem van: itt ül velem a Halál is. Istenem, rosszul imádkoztam eddig hozzád. Vagy valamikor nagy-nagy bűnt követtem el. Vajon mi lehet az? Vagy melyik? Sok bűnöm van, de szerintem egy se ilyen nagy.
Szervusz, Halál! De sokszor kiröhögtelek ott fenn a levegőégben! De sokszor ott remegtél kezemben-lábamban, és mégse tudtál elkapni. Hát most elkaptál orvul. Hiába, az ember sose tudhatja, kit enged be az ajtón. Kaptam némi haladékot, nem zuhantam a tűzhalálba a többiekkel, az én drága bajtársaimmal. Megengedte a sors, hogy megszüljem kis árvámat, hogy átéljem az anyaság leírhatatlan élményét. De csak haladék ez, nem menekülhetek. Ezért legyek hálás? Hogy dögöljek meg nyugodtan, mikor Danit beláthatatlan sorsra kell itthagynom?! Erre feleljen valaki! Kicsoda fogja rendesen felnevelni?! Azt vallom: az igazi anya akkor szeret igazán, ha idejében kilöki a fészekből a fiókát. Na de nem most, kérem! Az én fiókámnak még a szárnyai se nőttek ki!
Boldog volnék, ha csak a repülést kellene elveszítenem. Ó, Sors, ajándékozz meg engem az élettel, még egyszer, ha már megszületni hagytál! Csakis a fiamért.
Hogy tudjak most már akármit csinálni anélkül, hogy ne látnám, mennyire hiábavaló? Tíz év múlva, álmodoztam tegnap. Én optimista. Nem lesz tíz év múlva. Akkor már csak emlék leszek. Bizony, így szép ez: örök fiatalon élni az emlékekben. Féltem az öregedéstől, hát most itt az arany megoldás. Sose öregszünk meg! - kiálthatom "Sose halunk meg!" helyett.

VI. 29.
Annemie jött el reggel. Jól kibeszélgettük magunkat. Megnyugtató, tárgyilagos szavai valamelyest megvigasztaltak. Nem mondta, hogy á, nincs is rákod, inkább a lehetőségekről beszélt, hogy lehet túlélni.
Még mindig kicsit játéknak tekintem az egészet, a kórházasdit, az operációt, mint egy új tapasztalatot, kíváncsian várom. Biztos nem fogtam fel egészen, hogy az életemről van szó. De hát ki tudja ezt egészen felfogni? A gyomromban van valami, ami nem oda tartozik, ez az, ami biztos.
Egyvalamim megvan még: akarat, hit, kibírom ezt is. Élnem kell. Amíg tartásod van, csak addig érsz valamit. Halálig meg kell őrizni a tartást, az önuralmat, csak akkor maradsz meg annak, akinek szerettek. Nem sajnálom, hogy nem alkottam életre szóló művet. Nem hiszem, hogy bárkinek fontos lenne, mi lesz művével a halála után. Ez csak az élőknek fontos. Nekem már nem. Ami fontos, az mi magunk vagyunk. Életünket, tetteinket, sajátmagunkat kell olyanná formálnunk, hogy szívesen emlékezhessenek ránk azok, akik tovább élnek. Undok póz mindaz, ami a halál utánra spekulál. Aki azért tesz valamit, hogy halála után kamatozzék, az képmutató és hazudik. Legyen bármilyen primitív is az ember, annyit mégis éreznie kell, ha tudományos magyarázatát nem is tudja, hogy a halál az a vég. Nincs tovább. Az ember éppen ezért akar mindent elrendezni, befejezni. Azért, hogy amíg él, addig érezze jól magát, a befejezett dolgok kellemes tudata ringassa át az öröklétbe.
Nem írtam meg életem történetét, na és? Semmi kényszert nem érzek, hogy gyorsan nekiálljak. Ha csak félig volna kész, lehet, hogy be akarnám fejezni. De nem biztos. Úgyis véget ér velem együtt.
Sokat éltem, de egyáltalán nem eleget. Szerénységet is kell még tanulnom: már el is kezdtem. Már rájöttem, micsoda kincs volt a birtokomban, és észre se vettem: a tegnap még ócsárolt mindennapok. Ahhoz képest, amit most érzek, a tegnap mennyországnak látszik. Mindenkinek kimérnék egy kevés, tartós halálfélelmet, hogy szerénységet tanuljon.
A legrosszabb mi lehet? Az, ha becsukják a hasam, mondván: hozzányúlni sem érdemes. Velejéig rothadt... Ezt viszont, remélem, közlik velem. Ha a műtőben döglenék meg, az volna a legjobb. Nem volna időm tökölni a megdöglés módozatain. Dani sorsán. Talán Annemie felnevelné. Szívesen elvállalta a gondozását, míg kórházban leszek. Ő már úgyis kiengedte a saját fiókáit. Anyám pedig úgyis belémhal.

Rudikámék!
Tisztelt egész család, ha többet nem írok, meghaltam. Kösz a kimerítő tájékoztatót képmagnó ügyben, bár továbbra se tudom, mi a különbség a Beta-rendszer meg a VHS között. Már így, tudatlanul fogok meghalni. Itt minden változatlan, csak az eső esik változó erősséggel már egy hete. Milyen jó neked, hogy egy biciklid is van.
Aztán képzeld: rákos vagyok. Nem vicc. (Bár az lenne.) Illetéktelenül kibontottam egy levelet, amit a röntgenorvos írt az endoszkópusnak, ahova holnap megyek (gyomortükrözés plusz mintavétel szövettani vizsgálat céljára). Lehet, hogy egycsapásra meg lesz oldva a jövőm nagy gondja, minthogy nem lesz jövőm se. Nem képzelődök, ne vihogj.
A konyhában egerek vannak. Éjjelente kirágják az ajtó sarkában a tapétát, és beleszarnak a mosogatóba. Pofátlanok, és valószínűleg akrobaták is, mert a bútorok oldala tükörfényes, mégis felmásznak valahogy. Anyósomat őrületbe kergetem, már nemcsak habos süteményt hoz nekem, hanem csokit is, nemsokára meg is fog simogatni, ha ez így megy tovább. No nem azért bőgök, mert magamat sajnálom, istenem: egyszer meg kell dögleni. Csak ne volna egy fiam! A gondolatba is belesárgulok, mi lesz ővele nélkülem (esetleg, nem kell még készpénznek venni, hehe!). Tudod, anyának lenni nagy felelősség. Nagyobb, mint valaha hittem. Nem tudhatod, mert te csak egy apa vagy. Mivel az én anyám fix, hogy belepusztul, marad a kérdőjel: ki neveli fel Danit? Csak ez borít ki, a többit leszarom. Egyetlen élő felmenője az apja lesz, aki még szintén nevelésre szorul...
Ja, az orvos levelében az áll, hogy mandulanagyságú, gyermekkéz-felületű daganat van a gyomromban, ami szerinte a leghatározottabban előrehaladott, "Borrmann II. típusú Carcinoma". Nos, a karcinóma az karcinóma, akárhogy is olvastam előre-hátra, mindenhogy csak rákot jelent. Az orvos szeméből kiolvastam sorsomat, nem kellett hozzá levél. Félóráig csattogtatta rajtam a röntgengépet, épp csak fejre nem állított, holott egy ilyen vizsgálat nem több öt percnél - máskor. Másnap mentem a felvételekért. Mindjárt azt néztem, van-e lezárt boríték. Volt. Ismerem az ilyet. Ezt még nem bontottam fel, elvittem Annához, a belgyógyászomhoz. Figyeltem a képét, mint a tigris, mikor olvasta. Az eredmény ugyanaz: tanácstalan volt, meg se szólalt, el akart küldeni, hogy dolga van. Nem volt elég ideje kigondolni, hogy mi a fenét mondjon. Végül addig erőltettem, míg kinyögte: a fekélyem nagyon "hegesen gyógyult", holott a sebnek össze kellett volna húzódnia kicsire. Ez meg nagy. Semmi vész, megtükrözik, és kész. Aztán megoperálják, mert "nem lehet örök gyomorpanaszokkal élni". Másnap visszamentem vérvételre. Harmadnap újra, de akkor már fogytam egy kilót. Akkor adta át a paksamétát, hogy vigyem majd el az endoszkópiára. Közte a zárt boríték. Ki az a marha, aki nem bontaná fel? Apám is felbontotta. Velem küldte el az üzemorvosomhoz, hogy megfejtsük, mi az a Tumor recti. Naná, hogy nem mondta: rák. Pedig az volt. Mikor apám meghalt, az orvos végre elárulta, mi volt a leletben, de addig hamvazott. Nagyon tudnak ezek hamvazni. Tumor recti, neoplasma, meg mindenféle, csak meg ne fejtsük, csak ne tudjuk, hogy igazából karcinóma. Mind ugyanaz.
Este Anna még felhívott, vigasztalt, hogy hátha nem az, a vérképem jó. Apám vérképe jó volt akkor is, amikor már ökölnyi rák nőtt a hasában. Erre már nem tudott mit mondani, csak hogy drukkol, és rögtön hívjam, ha végeztem. Holnap 9-re megyek a vágóhídra, azaz csak az előszobájába egyelőre.
Ha van kedved, írjál még addig, bár most nagy felelősséget róttam rád, rátok, hisz nyilván úgy érzed majd, nem ecsetelheted, milyen szépen süt a nap nálatok, meg ilyesmi. Nem szorulok vigaszra, előre kell bocsátanom. Sőt, attól csak rosszabb lesz, mert engem úgyse lehet meggyőzni, a hiábavaló - bárha jó szándékú - erőlködés pedig elszomorít.
Sógornőm felajánlotta, hogy számíthatok rá, a férjével felváltva szabadságot tudnak kivenni, hogy kórházi ápolásom idejére Danit magukhoz vegyék. Két hétnél tovább nem tarthat az egész, ha meg nem élem túl, mit érdekel. Most még érdekel. Ők már két gyereket felneveltek, náluk biztonságban tudom az én kincsemet. Hagyok itthon egy címlistát, kit kell értesíteni halálom esetére, ha nem kaptok ilyet, írhattok. Én is írok. A lelkem üdvéért pedig ne aggódjatok, már túlestem a válságon, jól alszom éjszakánként, és az alakom is sokkal jobb, mióta nem eszek. Soha nem voltam szerény, most legalább megtanulom ezt is. Örülök, hogy holnap is nap van. Dani már tett három lépést egyedül. Szeretnék egyszer beszélni vele, úgy, hogy ő is válaszoljon. Talán megérem. Most itt áll, és gépelni akar mindenáron. Azt mondják, a nagy, kék szeme már rám hasonlít. Hagyok mégis valamit az utókorra!

VI. 30.
Egész reggel Ceskére gondoltam. Milyen tiszta, áttetsző boldogság volt ott lenni! Tegnap egy szűk, zöld sikátorban sétáltam, párás, szürke nyárban, s éreztem ugyanazt az illatot, amit a Moldva partján a bozótokban. Nagy boldogság szállt meg. Elragadtatott minden lépés, gyönyörködtem az utált tájban, habzsoltam minden pillanatot. Ajándék volt. Ez már a szerénység?
Néha tényleg furcsán érzem magam. Máskor is volt ilyen: gyengeség, elszürkülés a hirtelen mozdulatoktól. Vitaminhiány, alacsony vérnyomás, szoktam legyinteni. Most már intő jelnek látom mindezt. Meg azt a sok fehér foltot, ami a szememben van folyton. A fehér szekrény oldalát nem tudom egyszínűnek látni, olyan, mintha víztükörről visszavert fény játszana rajta. Mindent így látok.
Megyek Sinyáék, drága barátaim után. Koccintunk, iszunk egy stampedlival, és nem fog belefájdulni a gyomorom soha többé. Lám, máris találtam valami csábítót a jövőben, így már könnyebb elfogadni.