Mivel
ez egy befejezett napló, időbeli a sorrend
1980
március
1980 április
1980 május
1980 június
1980 július
1980 augusztus
1980 szeptember
1980 október
1980 november
1980 december
1981 január
1981 február
1981 június
1981 július
1981 augusztus
1981 szeptember
1981 október
1981 november
1981 december
1982
január
1982 február
1982 március
1982 április
1982 május
1982 június
1982 július
1982 augusztus
1982 szeptember
1982 október
1982 november
1982 december
1983 január
1983 február
1983 március
1983 április
1983 május
1983 június
1983 július
1983 augusztus
1983 szeptember
1983 október
1983 november
1983 december
1984
január
1984 február
1984 május
1984 augusztus
1984 szeptember
1984 november
1984 december
2004
epilógus
Főlapra
|
1983
VII.
1.
Hát megvolt. Letolták azt a rohadt világító csövet. És közben egy percig
se hittem, hogy jó vége lesz.
- Itt van a fekélye - mondta az orvos, és a szemem elé tartotta a lesőpisztolyt,
vagy mit. Nem ért meglepetésként a látvány: egy jól fejlett cumulushoz
hasonlító, fehér, kivilágított, karfiolszerű képződmény vörös háttérrel.
Bízott benne, hogy úgyse tudok megkülönböztetni egy fekélyt egy daganattól.
Abban is bízott, hogy nem tudok olvasni az arcából. Meg még abban is,
hogy nem olvastam a felgőzölt levelet. Csodálkozva állapította meg, hogy
nem akkora, mint a röntgenképen. Nem fejtette ki, hogy nagyobb-e, vagy
kisebb. Kérdezte, milyen gyógyszert szedtem, és mióta van panaszom.
- Régen - feleltem. Úgy kell nekem. Milyen tudálékosan oktattam másokat,
hogy el ne hanyagolják a bajukat. Közben magammal nem törődtem. És hány
évig! Hirtelen lepergett előttem, mióta küszködöm a gyomorfájással. Nem
fájt eléggé ahhoz, hogy komolyan vegyem.
Idegesít, hogy lassanként az akaratom is elhagy. Ahogy lementem a zöld
bársonnyal borított falú és padlójú szobából a csigalépcsőn a fekete szőnyeges
előtérbe, hogy terminust kérjek, sorban állás közben éreztem, hogy mindjárt
vége: kitörök. Mikor a második ember akart már megelőzni, nem bírtam tovább,
vonaglani kezdett az arcom. Képtelen voltam elrejteni, leküzdeni a kitörő
zokogást. No nem zokogtam, csak táncolt minden vonásom, és alig tudtam
beszélni, a nevemet megmondani. Mind megilletődve néztek. A fejem is keményen
belefájdult, ahogy legyűrtem újra és újra a könnyeimet. Az utcára érve
eltakartam az arcom, mert akaratom ellenére eltorzult. Hogy tud fájni
a lenyelt könny! Fájt a torkom, a halántékom. Most is érzem még. Pedig
a pupilláim már visszatértek az érzéstelenítő okozta tágulásból.
Most kéne örülni, hogy még egyben vagyok, mindenem hiánytalanul megvan!
Soha többé nem lesz ez már így. Megcsonkítanak, felvágnak, összevarrnak.
És én alig várom. Nem tudok már mit kezdeni az ép magammal. Ennek a korszaknak
vége. Másik táborhoz fogok tartozni, az alázatos, szerény, beteg emberek
közé. Aki tudja, mit ér a pénz, és mit ér az egész-ség. Nincs miért sírnom
se már. Beletörődtem. Gyorsan megy ez nekem mostanában. Gyakoroltam eleget.
A kezem se remeg. Jó lesz végre heverészni a kórházi ágyon, aludni naphosszat,
gondtalanul. Régóta vágyom egy ilyen nagy relaxra. Kiszolgálnak, törődnek
velem.
Hívtam Anna doktornőt, a szar kis asszisztens épp azon volt, hogy eltanácsoljon,
mert tele a rendelő, amikor megszakadt a vonal. Kisvártatva Anna saját
kezűleg hívott vissza, most végre úgy érzem, tényleg rám figyel, törődik
velem. Azt mondta, csinált valami speciális karcinóma-antitest vizsgálatot
a véremmel, és az eredmény 3, normális. Egy rákos nőnél ugyanez a szám
60 volt. Ez azt jelentheti, hogy a daganat jóindulatú.
Ez a rohadt Sigrid. Lerakta a telefont. Vagy csak véletlenül lenyomta?
Sokat motozott körülötte, azt hittem, odaviszi W ágyához, mert az meg
halmérgezést kapott. Isten nem ver bottal. Az a randa nőszemély mit keres
otthon négykor? Biztos ápolja fosós kedvesét.
Hogy mit tesz a remény! Csodát. Megéheztem. A gyomrom már harmadik napja
teljesen rendben van.
VII. 2.
De szép is volna valakivel beszélgetni! Hiába minden, senki nem veszi
fel a telefont. Tegnap este egész a réginek éreztem magam, mert Annemie
felhívott, beszélt egy orvossal, aki, miután megtudta, hány éves vagyok,
megnyugtatta, hogy ebben a korban rendkívül gyakori a gyomorban fejlődő
jóindulatú daganat. Emiatt egyáltalán nem szabad máris elkeserednem.
De mégis! Mi lesz velem 3 nap múlva? Azon a napon megkapom a leletet.
Most miért nem fáj a rohadt? Negyedkiló epret megettem éhgyomorra, meg
se kottyant. Bikiniben ülök itt, és az alakom is jó. Fel nem foghatom,
hogy esetleg máris halálra vagyok ítélve. Mennyire bízhatok egy kitűnő
vérképben?
VII. 3.
Bár lenne több időm még. Túl hamar jön el a kedd, s utána a bonyolult,
pocsék események láncolata indul. Így reggelenként tök röhejesek ezek
a gondolatok: operáció! Rajtam! Meg rák, meg halál! Piha. Csak estére
jövök bele, hogy komolyan vegyem. Ülök itt és töprengek: meddig tarthat
egy ember megpróbáltatása? Törvényszerű-e, hogy az erősekre kétszer annyi
jut? És mi jöhet még? Hol a határ? Sose hidd, gyermekem, hogy ennél rosszabb
már nem jöhet. A pokol feneketlen. És egyáltalán, sose mondd, hogy soha.
Tehetetlen vagyok a Sors ellen, aki már elhatározta, mi legyen velem.
Vagy valóban nyílegyenes lejtőn megyek az enyészetbe, vagy van még idő
felrántani a gyorsuló, süllyedő gépet egy meredek emelkedésbe; semmi nem
rajtam múlik. Tudod, hogy én belehúzok, van bennem erő, életösztön. De
ezt a gépet, sajnos, nem én kormányozom. Ha a parancs úgy szól, akkor
mennem kell a föld alá egyenest, teljes sebességgel. Mint a birka. Legjobb,
ha se látok, se hallok, csak megyek.
Fáradt vagyok, igen. Az életbe is belefáradtam. Egész nap tudnék aludni.
Mindennap elölről kell kezdenem beleképzelni magamba a növekvő idegent,
a halált, mert semmi jele nincsen. Felvágnak, kiveszik. Rohadok, mint
egy szép, beteg alma. Szerettem volna pedig tiszta halált. Gyorsat. Bár
komolyan még sose töprengtem rajta, túl messze volt. De azt tudom, hogy
rákban megdögleni kutyának se való. Bepiszkít, lealacsonyít.
Sinya
Sinyának a legjobb. Gondolkodtam rajta. Jobb, mintha ő vezette volna a
gépet. Akkor ráfoghatnák, hogy hibázott. De így pilótához méltó, gyors
volt a halála, s ráadásul vétlen benne. Tiszta, szép halál. Nem hittem,
hogy ennyire szeretem Sinyát! Sokszor utáltam, talán még le is néztem.
De ma már tudom, hogy ez egy bonyolult szeretet volt, a nagyrabecsülés
és sajnálat, tisztelet és megvetés furcsa keveréke. Az volt a bajom, hogy
nem tudtam az emberről megfeledkezni, amikor a pilótával álltam szemben.
S én tulajdonképpen mindig a pilótával álltam szemben, mégis belekevertem
az embert, a gyenge, sorscsapásoktól sújtott embert, akiből, úgy láttam,
kiveszőben van a tartás. S mégis: hatalmas tartás volt benne! Azt hiszem,
már soha nem leszek képes tisztába jönni vele. Ahhoz egy évtizedet legalább
még élnem kéne. Volt ő szívós, mint a szíj, gyenge, mint egy kivert kutya,
erélyes, mint egy parancsnok, igazságtalan kényúr, és megértő, gyengéd
bajtárs a bajban, aki sírni is tudott. Néha őrjítően rosszul ítélt, máskor
megdöbbentél, hogy a vesédbe lát. Egyszer Villon volt, az örökmécses,
máskor pedig Villon, az árokban részegen horkoló csavargó. Egyszer belerúgtál
volna, máskor inkább betakartad volna, meg ne fázzon. Tudod, mi volt?
Küszködő, szenvedő, boldog és szerencsétlen Ember. Ikarosz. Egy messzire
tekintő, napba vágyó földi lény. Aki igazából nem tudott elszakadni a
föld sarától, hiába szállt olyan mesterien. Lehúzták, bajba sodorták saját
gyengeségei, s azok sokan, akik - mint gyakran én is - csak ezeket látták
benne. S mégis iszonyú hatalma volt fölöttem, akkor is, ha úgy tűnt, a
homlokomig se ér fel. Ha azt mondta: - Jól van, kislányom! Csak így tovább!
-, úgy éreztem, nagyobb ajándékot már nem kaphatok.
Vajon ki volt ő tulajdonképpen? Szeretett engem, tudom. Tehetséges tanítványnak
tartott, férfiszámba vett, ami nagy dicsőség. De gyakran figyelmeztetett:
- Vigyázz, az én szeretetem öl, butít és nyomorba dönt! - Volt is valami
ebben. A többiek irigysége, a rossz nyelvek kikezdik még az acélt is.
Mert lett légyen bármilyen és bármennyi viszály, ellentét köztünk, kapcsolatunk
mégis olyan volt, mint egy acélpenge: szilárd, s egyszersmind állandó
távolságot tartó. A rengeteg, együtt töltött idő, az állandó tanulás edzette
meg. Az ő keze alatt nőttem fel pilótává, versenyzővé, oktatóvá. Nagyon
ritkán dicsért, de folyton szidott. Viszont megtanultam a szemében olvasni,
a szavai mögé látni. Tudtam, mikor kell komolyan venni, s mikor őrzi csak
a látszatot az örökké hibát kutató, szigorú oktató vagy edző szerepében.
Számára ez mégse volt szerep: ez volt az élete. Hivatása. Szárnyas ember
volt és született oktató, az a fajta, aki irigység nélkül csak arra tör,
hogy a növendékei minél többet és többet tudjanak, sokszor szinte erején
felül hadakozott ezért, dühöngött, könyörgött, mindent megpróbált. Állandó
harcban állt velünk, hogy megtörje ellenállásunkat. Mert mi folyton ellenálltunk.
Kinevettük a háta mögött, gúnyoltuk a süketségét, elítéltük, mert ivott.
Szidtuk, ha nem tetszett, ahogy döntött. De egyikünknek se jutott eszébe,
milyen felelősség van a vállán, s hogy dönteni még akkor is nehéz, ha
az embert csupa egyetértő, engedelmes arc veszi körül. Mi aztán nem voltunk
ilyenek! A fiatalok mindent jobban tudásával bíráltuk őt folyton, ahol
csak lehetett, megszegtük a parancsait, méghozzá élvezettel. Persze nem
mindig. Azt mi is tudtuk, hol a határ, hiszen közös volt a célunk: repülni,
minél jobban, szebben és többet. Nyilvánvaló, hogy ehhez eleget kellett
aludni, enni, szabályszerűen élni a táborokban. Nem vitattuk ezt. Csak
folyton berzenkedtünk a részletek miatt. Pedig neki volt igaza. Nem voltunk
mi még elég megbízhatóak ahhoz, hogy akár apróságokban ránk hagyhatta
volna a döntést.
A rongyos Villon-kötetet a táskájában hordta, tudta kívülről, de mégis
mindig azt olvasta a héven, hosszú oda-vissza útjain. Oda-vissza azért
járt, mert a kocsmából jövet sokszor elnyomta az álom, a kalauz meg nem
ébresztette fel.
VII. 4.
Feneketlen öröm volt Katival beszélni! Szinte látom a Farkashegyen cserzett,
négerbarna képét, izmos karjait, csapzott haját, világító szeme fehérjét...
Maga az élet. Szinte ott ültem vele a Góbéban, amíg távot repült. Megelégednék
immár ennyivel is: vitorlázással. Megkésett szerénység. "Farkashegyi
vitorlázótáborban a napsugárnak fénye int felénk-felénk..." - daloltuk
a tábortűznél.
Eszembe
jutott első felhőrepülésem Góbéval...
Nyakamon a holnap.
Amikor ítéletet hirdetnek. Tanossal is beszéltem, felkészített az operációra.
Egyedül ő tud róla.
Voltam a bankban. W még nem fizetett. Bár tudna érdekelni. De nem tud.
Holnap Danit is magammal viszem a leletekért. Ő száz szónál ékesebben
beszél. Az igazat akarom hallani! Hazafelé a fasorban majd jól kisírom
magam.
Rájöttem, a Sors megint nem volt hülye. Tudja, mit miért szervez. Ha most
halok meg, Daninak sokkal könnyebb lesz elviselnie. Még alig ismer. Elfelejt
két hét alatt. Leszámoltam mindennel. Nincsenek félbemaradt dolgaim (kivéve
egy-két ruhát). Ami volt, szép volt és teljes. Éltem, láttam, tettem,
éreztem. Örülök, hogy úgy éltem, ahogy.
Annyit törtem a fejem az életben maradás lehetőségein, hogy már csak egy
ringlispílt látok körben elsuhanni, a végeredmény pedig ott áll középen
a forgatagban, és rámmered zavartalanul: Rák. Képzeletemben csak növekszik
az a karfiolszerű felhő, mintha atombomba csinálta volna. Ma már nagyon
kicsivel beérném, hogy boldog legyek. Sírva kérnék bocsánatot Istentől,
amiért annyit szidtam, mindenkitől, akivel nagyképű vagy erőszakos voltam.
Ott sírnék a gesztenyefák alatt, míg Dani a kacsákat nézi. Mindenképp
ott fogok sírni, csak még nem tudom, miért.
- A rákosok nem így szoktak kinézni - mondta Anna. Kapaszkodom ebbe.
Tanos hívott, kész a befogadó nyilatkozat. Vajon élek-e vele? És egyáltalán?
Ágyat húztam. Először: új élet, tiszta huzat. Másodszor: dalolva ment
/ lángsírba mind / so und so walesi bárd...
A holnap eljöve. Ma már máma van. Kiderül talán, hogy beborul. Megfürödtem,
kifestettem a lábam körmeit, s még mindig nincs tíz óra. Ideges vagyok.
Remeg a kezem. Férjemről álmodtam az éjjel. A lakásán voltam, szar, egyszobás,
szegényes kégli volt, moslék tapétával. A nagy, bevetetlen ágyon hevertünk,
beszélgettünk. A takaró alatt ott volt Sigrid két bugyija. W ingerülten
legyintett rá, hogy most se tudja, hol jár. Mint akinek elege van. Nem
volt semmi mélyebb jelentősége a dolognak, csak az idegesített, hogy Sigrid
akármelyik pillanatban hazajöhet. Semmit se éreztem a kárörömön kívül.
A doktor saját szentélyébe hívott, és hellyel kínált. Dani ott üldögélt
mellettem az összecsukható kocsijában.
- Az igazat akarom - szóltam, és fiamra mutattam. - Neki senkije sincs
rajtam kívül. Két nagyanyja öreg, az apja tudni se akar róla, különben
is alkalmatlan személy. - Az orvos gömböt formált tíz ujjából, és díjaztam,
hogy egyenest a szemembe néz. Valamint azt is, hogy nem kertel. A daganat
rosszindulatú, mondta, de feltehetőleg nem áttétes. Azonnal műteni kell.
Az egész gyomrot kiveszik, ezzel még egész jól el lehet éldegélni. Meg
se kérdeztem, repülhetek-e utána, nem érdekelt. Aztán sírtam a gesztenyefák
alatt, ahogy terveztem, míg Dani a kacsákat nézte.
VII. 6.
Találkoztam egy csodával: Rohde professzorral. Leslie Howard, szerelmem.
Nem mondom, hogy hasonlít rá, de most Salinger leszek: nem hasonlít, mégis
kiköpött mása. Tág szemek, szikár arc, hatalmas homlok, örök mosollyal
sugárzó intelligencia, határtalan, meggyőző biztonság és nyugalom: a Vörös
Pimpernel.
Annemmie vitt el hozzá a gyönyörű házába. Délutáni álmából ébresztették,
nadrágját gombolva jött le a csigalépcsőn, a fehér inge csücske kilógott
még a sliccén, pirulva rendezte el. Ránéztem, és máris boldog voltam,
mint akinek beutalót nyújtottak át az első kézfogással az Élet nevű szanatóriumba.
Kikísért a kertbe, festői padra ültetett egy kis fahídon, a patak fölött,
szemben vízimalom forgott lassan, csobogott a víz. Kezében blokkfüzettel
azt tette, amire régóta hiába várok: részletesen elmagyarázta, lerajzolta,
mi fog velem történni, mit hol és hogyan vágnak el, stoppolnak össze,
hogy fogok működni azután. Néhány határozott vonallal tökéletes ábrát
rajzolt, a kézírása is fantasztikus.
Alig várom, hogy a kése alá vonjon. Mához egy hétre már ott fekszem lábadozva.
Csodás lesz. Ő nem fog hazudni nekem.
- Ki van zárva, hogy olyan súlyos volna - mondta. - És sok a kedvező momentum:
a karcinóma a lehető legjobb helyen van. Még egy pici, körülbelül egyötöd
meg is maradhat a gyomorból. Lehet, hogy már nyolc nap után hazaengedjük.
Ezzel negyven évig is lehet élni. - Szikrázva, csillogva ittam a szavait,
a boldogság szinte andalított, mintha szerelmes lennék.
Megjöttem a nőgyógyásztól, most már semmit nem veszek félvállról, a nyilallást
se a hasamban. Méhészetileg teljesen rendben talált. Talán egy kicsit
lóg a batyu a nemi élet hiánya miatt, a fájdalom attól van. Miután értesült
a betegségemről, lesegített az asztalról, és biztató dolgokat mesélt.
A gyomor viszonylag jó, mondta, mert ki lehet dobni úgy, ahogy van.
Csak azért is túlélem, basszus! Nem fog ki rajtam. Attól vagyok csak kifeküdve,
hogy anyósom még most is legyint: - Á, nem rák az! Nekem egyáltalán nem
fáj a fejem miatta! - ennek aztán mondhat bárki bármit, csak abban hisz,
amit megkóstolt már.
Amikor múlt télen átesett a söröskasztnin, amit Petra az előszobában hagyott,
és eltört a válla, W orvoshoz se akarta vinni, azt hitte, szimulál. Úgy
látszik, volt kitől tanulnia vakságot a mások baja iránt. Csukjuk csak
be a szemünket, vagy forduljunk el, máris megoldva minden. Kösz, Extráék!
Annemie hívott.
- A professzor üzente, ne hétfőn menj, mert akkor nincs ott, csak kedden.
Ő akar operálni! Ez nagy szerencse! Világhírű gyomorspecialista, csak
az kerülhet hozzá, akinek csillagászati betegbiztosítása van. A tied maximum
egy alorvosra volna elég. Reménykedj, a legjobb kezekben leszel!
Igyekezni fogok, hogy ne csalódjon. Hős leszek.
Extráék, ezt is köszönöm.
Úgy várom a július
tizenharmadikát, mint a Messiást. A Rák jegyében vagyunk... Levettem a
kabalanyakláncomat. Kellékek nélkül megyek a kórházba, talizmán nélkül
kell megnyernem a csatát. Két hétig engem fog mindenki szolgálni, jó lesz!
Úgy fogok elnyúlni új birodalmam fehér ágyán, mint aki vakációzni ment.
Rudiéknak megírtam, ők nem tudják elpletykálni. Hívott is rögtön. - Tudnod
kell, hogy itten érted szívek dobognak! - viccelt igen komolyan.
- Ne izguljatok, kutyából szalonna leszek!
Mintha a senki földjén állnék. Mögöttem biztos az élet van, de előttem?
- Csak Isten a megmondhatója, mi történik az emberrel, meggyógyul-e vagy
meghal - mondta Anna. - Az orvosok kicsik még ehhez.
VII. 10.
Áldom az emberi természetet, amiért lehetetlenné teszi, hogy sokáig egyfajta
hangulatban maradjunk, egyformán higgyünk vagy reméljünk, szenvedjünk
és féljünk. Két napja már semmi vészjósló nem jut eszembe. A műtét persze
mindig, örömmel várom, akarom már kezdeni a gyógyulást.
- Gondoltál-e arra, mi lesz Danival, ha meghalok? - kérdeztem Waltert.
- Természetesen - felelte -, bár ezt mint közeli lehetőséget nem vettem
még számításba. Nyilvánvaló, hogy akkor én venném őt gondjaimba. - Ez
nagyon meglepett, látta is rajtam. - Nehogy azt hidd, hogy én őt egyszerűen
nem akarom. Erről szó sincs.
- Hihetetlen, hogy mégis úgy látszik...
Holnap megkezdődik
a nagy kaland. A legnagyobb életemben. A döntő. Most megint félek. Nyilallok
minden lélegzetre. Vajon megérdemlem-e az életet?
VII. 11.
Egész nap készülődöm. Minek is tagadnám: szörnyű ideges vagyok. Csomagolok.
Katival egy órát beszéltem - vidáman -, már ezüstkoszorús vitorlázórepülő.
Szevasz, daka, búcsúzom tőled, a régi, erős, mindenre képestől. Soha nem
látlak viszont. Szép volt így együtt, amíg lehetett. Bocsáss meg, hogy
vétkeztem ellened. Most fizetünk.
Utolsó estémet Annemie-éknál töltöm, a hűs kertben esteledik ránk, itt
is alszom, hogy Danival legyek, míg szokja a környezetet. Másnap Annemie
beszállít és segít elrendezni mindent, mialatt Dani délutáni álmát alussza.
Mire felébred, már csak idegen arcok veszik körül.
Kórház
Avagy szanatórium? Alighogy ezt a maratoni csacsogó Brigittét, szobatársnőmet
megismertem, már el is fújták a félelmeimet. Csinos kislány, vakbéllel
operálták. Anyja egy csokor virágot hozott nekem a kertjéből. Meleg, erős
kezével az enyémet szorongatta, egész lénye, nemcsak a szeme, szája, aggódott
értem, és szívből drukkolt. (Visszavonva, amit a németekről mondtam.)
Az ész és praktikum csodája, ami itt minden bútorból kiviláglik. Ágyam
oldalról bonyolult gépezetnek látszik: gurítható, fékezhető, önműködő
emelője derékszögig felugrasztja a derékaljat. A mindentudó éjjeliszekrény:
beépített rádió, hívógomb, villanykapcsoló, telefon, és egy mindenfelé
elmozdítható asztal hozzáépítve. Minden karnyújtásnyira. A szerkény hangtalanul
gurul. Olvasólámpám fényereje szabályozható. Fölöttem acélrúdról tilinkóalakú
kapaszkodó lóg, hullámos, matt anyag, nehogy lecsússzon róla a kezem.
Ezt is tolhatom előre-hátra, ahogy jobb. Az ágyban ülve ellátok vagy húsz
kilométerre erdők, házak felett. Aki teheti, odalent ücsörög a parkban,
vagy az elegáns előcsarnokban, ami a legjobb szállodákéval vetekszik.
A presszó már bezárt. Tizenhatféle fagylaltot tartanak, színes papírernyőkkel
tűzdelve.
Saját ruhámban vagyok, senki nem utasított még semmire. A kis orvosnő
bocsánatot kért, hogy rajtam gyakorol. - Most határolom be a máját - mentegetőzött,
miközben szorgalmasan kopogtatott rajtam.
Bodzateát kortyolok. Gittéhez, szobatársnőmhöz még este féltizenegykor
is jöttek a látogatók, három srác. Hoztak egy tévét.
VII. 13.
Rohde reggel bejött üdvözölni. Jön este is, mondta. Az operáció holnapra
halasztva. Az altatóorvosnő bemutatkozott, elmondta, mi fog velem történni.
Úgy tűnik, hogy itt minden értünk van. Nem félek semmitől. Sírni akkor
se tudnék, ha muszáj volna. Mind azt mondják, nem lehet komplikáció.
Fekszem keresztbe tett lábbal az ágyam tetején, izzadok, mert meleg van,
és nincs semmi bajom. Vérvétel, vérnyomásmérés. Olyan nyugodt vagyok,
hogy a vérnyomásomat nyolcvanig lenyomnom, a nővér összevonja szemöldökét,
elnevetem magam, hogy ez csak egy trükk, nem kell izgulni.
Két csinos, fiatal orvos jön kezet fogni, bemutatkozni: ők állnak majd
körül a műtőasztalnál.
Másnap: műtét
Búcsút intek Gittének, aztán egy fiú megragadja az ágyamat, kioldja a
féket, és tolni kezd folyosókon, emeleteken, lifteken át. Azt mondja,
gyalog menni oda nem lehet. Elhagyatott övezetbe érünk, már csak mi vagyunk.
Megállunk egy tolóablak előtt. Át kell másznom a párkányára, a túloldalon
ketten leemelnek, ablak azonnal zárul. Ez már steril zóna. Kőkemény, keskeny
ágyra fektetnek. Ismerős, mosolygós szemek a zöld kendők mögött: a csinos
doktorok. Viccelnek, nyugtatnak, pedig nincs szükségem rá, megkönnyebbülve
nevetek rájuk: végre itt vagyok! Rohde nincs még, csak akkor jön, ha már
vágni kell. Bizalommal tartom oda a vénámat, hogy beleszúrják a tűt. Szinte
azonnal forogni kezd a szoba, édes bódulat, mosolyogva csukódik le a szemem.
Szevasztok.
Késő délután ébredek.
Az első arc, amit meglátok, Rohde-é. Felfogom, mit mond, de reagálni képtelen
vagyok. Mondja is, hogy ne próbáljam. Négy órás volt a műtét, egyharmad
gyomorom megmaradt. - Jól sikerült! - mondja, és szökken egyet örömében
az ajtóban, mint boldog iskolás.
Orromban cső, a torkom kapar, mintha smirglizték volna. Elborít a fájdalom.
Egyszer csak Tante Ellein és Mama arca tűnik fel a légtérben. Nagyon megszeppent
mind a kettő. Azt hiszem, simogatják a kezem. Érzem, hogy csupa lepedék
a szám, de nem tudom megnyalni. Rémesen nézhetek ki, mosolygok rájuk,
de az is lehet, hogy csak szeretnék. Még sosem hagytam így el magam, kicsit
szégyenkezem, hogy látniuk kell, aztán feladom: talán most nekem is lehet.
Fekszem a malomkő alatt tehetetlen, hallok, látok, mégis mintha nem lennék
itt, mozdulni nem tudok. Tudom, hogy morfiumot kapok, érzékeim élesek,
néha hallucinálok. Hajnalban anyu az ágyam szélére ül, és szemrehányó-gyengéden
azt mondja: - Hogy tehetted ezt, fiam? Miért nem szóltál? - Megnyugszom
a hangjától, és alszom, míg kivilágosodik.
VII. 15.
Korán felzavarnak, fehérköpenyesek tüsténkednek, ellenőrzik a rakás csövet,
ami kiáll belőlem mindenfelé, a zacskókat, amikből és ahová a nedvek folynak,
egy fiatal srác - ismereteim szerint a katonaságot nem vállalókat osztják
be ingyenes betegápolónak - megmosdat, nincs bennem szégyenérzet, mikor
a lábam közé is benyúl a puha, meleg ronggyal, inkább hálás vagyok neki,
rettentő jól esik (később egyetlen nővér se teszi ezt meg). A hasamon
csak egy széles, fehér, lyukacsos ragtapasz hosszában, más semmi. Ennek
volna ilyen irtózatos súlya?
A nővér lehajtja rólam a takarót, és közli, hogy fel kell ülnöm. Egy másik
is segít. Ezt nem hiszem el! Még a lábamat is le kell raknom a padlóra.
De kérem, még huszonnégy órája sincs, hogy összekaszaboltak! Fájok mindenütt.
Ernyedten lógok az ágy szélén, szédülök, csillagokat látok. Egyik nővér
tart, a másik orvtámadásba lendül: valami illatos, jéghideg folyadékot
csorgat a meztelen hátamra. Mit tesz az ember ilyenkor? Nagy levegőt vesz
és kihúzza magát, az ég meg leszakad. Összenövések ellen van, mondják.
Szép szóval úgyse érték volna el, az biztos. Végre fekhetek újra. Később
felhívom Tanost, és elrebegem, hogy élek, de alig kibírhatóan. Megkérem
Gitte mamáját, dobja be a kamu levelet, amit mai dátummal előre legépeltem
az anyámnak.
Este fájdalomcsillapítóért könyörgök, adnak egy injekciót. Meg egy párnát
a térdem alá: micsoda megváltás! Kevésbé feszül az a borzalmas vágás a
hasamon. Elalszom a tévéműsoron.
VII. 16.
Az infúzió a nyakamba folyik, mert a karom már agyon van szurkálva. Az
egyik nővér állított rajta valamit, gyorsabban kezdett folyni. Talán azért,
hogy végre pisilni tudjak, ami egyszerűen nem megy. Éreztem, hogy ez túl
sok, nő a nyakam, de hiába szóltam. Azt hitte, nyűgösködöm.
Mintha rögtön meghalnék. A pulzusom kétszáz, levegő semmi. Hatalmas ödéma
nőtt a nyakamon. Szégyenszemre megnyomtam a hívógombot, pedig megfogadtam,
hogy erre nem kerül sor. Jött a nővér, lecsavarta azt a rohadt csepegtetőt,
aztán hívta a professzort. Ő szedte ki a nyakamból a tűt, végre. Vizes
borogatást rakott a daganatra - úgy éreztem, egy másik fejem nőtt -, és
leült mellém. Gyengéden megsimogatta a kezemet.
- Kénytelen vagyok szegény kis kezét megszúrni, máshol már nincs hely
- mentegetőzött -, és a kézfejembe vezette az infúziós tűt, majd odaragasztotta.
Addig babrált a folyadékos flakonnal, míg ráejtette a hasamra. Szegény
drágám, utána alig mert rámnézni. Pedig nem haragudtam, imádtam.
Katéterrel fenyegetnek. Csak azt ne! Olyan erősen akarom, hogy majd belepusztulok,
még arra vetemedni is hajlandó vagyok, hogy magam alá pisilek, csak jöjjön
már! És jön, van isten. Úszom benne jólesően. Az esti vizitnél szégyenlősen
összehúzom magam, mikor észreveszik. Kicserélik, ami a gumilepedő fölött
van, de a lapomon legalább kipipálhatnak egy problémát.
A gombcsavargató nővér megint teker egyet a csepegtető csapján. Aggódva
nézek rá, de ő rám nem. Kisvártatva muszáj csöngetnem, hogy hozza a tálat.
Megint elmakogom, túl gyorsan folyik az infúzió, kérem, tekerje lejjebb,
akkor nem kell több tál. Nem hallgat rám. Én pedig többet nem csöngetek,
az fix! Folyjon, aminek folynia kell, aztán takarítson, akinek takarítania
kell! Éjjel többször kényelmesen eleresztem magam, és hagyom, hogy jöjjön,
aminek jönnie kell. Reggel jó meleg, nedves dunsztban találnak rám. Végre
mérséklik az infúziót.
VII. 17.
Kivették a csöveket a karomból. Mintha új életre kelnék ettől. Végre nem
vagyok odaláncolva az ágyhoz. Este az oldalamból kilógó szondát is rövidre
vágták. Ami a másik oldalamból állt ki, azt egy nyikhaj csak úgy kirántotta.
Fájt. Most zacskóba gyűjtöm a csövön kiömlő piros vizet. Lehet, hogy tea?
A gyümölcstea is piros, amit iszom.
Háromnapos vagyok. Minden este jönnek egy fullánkszerű tűvel, és beledöfnek
a combomba. Trombózis ellen, amíg nem használom a lábam. Hát felkeltem,
a gurulós infúziós állványba kapaszkodva lelifteztem, és az oldalamon
lógó zacskóra vigyázva elcsoszogtam a ház sarkáig. Visszatérvén nagy mosollyal
üdvözölt a kedvesebbik nővér (az ödémaosztogatót szerencsére nem láttam
többet), mindjárt besietett az üvegkalitkába elújságolni a többieknek,
hogy fel vagyok kelve. Mint ahogy a macska is fel van mászva a fára.
VII. 18.
Kétóránként előírtam magamnak a felkelést. Meg is tettem. Mászom a lépcsőket.
Úgy érzem, mintha egy mázsás vaslemezt cipelnék a hasamon. De nevezhetjük
márvány emléktáblának is. Estére olyan fáradt voltam, hogy leragadt a
szemem, nem kellett spricc. Megmértek: még 55 kiló vagyok. W felhívott,
hogy meg akar látogatni. Én blőd, hogy hiszek neki.
VII. 19.
Doris hívott: Erich meghalt. Azon a napon, amikor operáltak. Én életet
kaptam, ő megszűnt létezni. Végre szar idő van, és végre kaptam enni!
Valami kukoricakásaszerű trutymák volt, de életemben ilyen jót nem ettem.
Szerintem azért szédültem, mert éhen akartam halni. Csodámra jártak, hogy
enni akarok (biztos nem voltak még ilyen éhesek). Körbementem a házat.
Danit behozták, nem ismert meg. W-t felhívtam. Egy fényképezőgépet akar
nekem ajándékba hozni. Ez itt a divat: a betegnek a virágon kívül kis
ajándékokat hoznak.
Mind azt mondják elhűlve, hogy én egy csoda vagyok. Öt nap után ezt a
futkosást! Még maga Rohde is díjazza, szerinte hétvégén elengednek. Hogy
meddig élek, az mostanában nem izgat, csak a gumizoknit szeretném végre
levenni. És fejet mosni. Arcom csupa pattanás.
VII. 20.
Hogy ma mennyivel jobban vagyok, arra nincs szó. Kiló: 54. Prof hajnalban
beugrott, vizes hajjal fogadtam, mert végre hajat mostam. Ma is lépcsőket
kell másznom, mondta.
Nem soká tartott. Szarul vagyok. Minden fáj. Lázam 7,3. Vajas kenyeret
ettem, húsz emeletet mentem. Minden kijött belőlem. Rossz kedvem van.
Szeretném látni Rohde-t. Remélem, nincs keresztneve. Mind rosszul állna
neki. Összefutottunk a lépcsőházban. - Gondoltam, hogy itt találom magát
- mondta. - Beugrottam, hogy megnézzem. - Úgy éreztem, szerelmes vagyok
belé. Biztos mindenki így van avval, aki az életét menti meg.
VII. 21.
Ma nem tudok hinni egy szebb jövőben. Itt volt a professzor.
- Jó színben van - mondta. Megsimogatta a karomat: - Itt el volt törve...
- áramütést éreztem a meleg kezétől, el is kapta gyorsan. Szerette volna,
ha még hétvégén maradok.
- Nem tudok itt aludni a gyűrött lepedők miatt - mondtam, és tényleg,
a zöld lepedőt - amit a fehér fölé raknak keresztben - mintha a közepüknél
megragadva, majd szoknyába csavarva tárolnák, csupa ránc mind.
Ráz a hideg, rendeset ettem, amit mások, de rettentő keveset. Le is sültem
a kertben. Itt volt Dani, cipőben. Jár. Ég a fejem. Az ödéma helye hámlik
a nyakamon. Dr. Burger is itt volt. Hozott egy helyes kis fémfedelű noteszt
hozzá illő tollal. Huszonhat emeletet másztam meg.
Ülök az ágyban, lázmérő a hónom alatt - 37,1 -, bámulom az ablakot, tépkedem
a hámló bőrt a nyakamról. Nézem agárpofámat a tükörben, és félek. Mit
akarsz ezzel a képpel? - kérdem. Brigi most ment el. Azt mondta, mintha
kicseréltek volna. (Vajon miről mire?)
Kiszedte a professzor a szögeket a hasamból, saját kezűleg. Holnap Kínába
utazik. Szörnyű magány ásít körülöttem. Remélem, nem más ez, mint e torz
állapot szüleménye. Nincs fiam, kötelességem, lehetőségem, semmim, csak
a semmittevés. És a nagy hála az életem visszaadója iránt.
Haláli nyugalom van. Órák óta a kutya se néz rám, már nem számítok. Egészséges
vagyok. Egy hét után.
VII. 23.
Rebellió a lelkemben: tiltakozás a hazamenés ellen! Otthon, Magyarországon
mintha többé semminek nem lenne varázsa. Mit sajnálok vajon itthagyni?
A szar lakást? A zajos Venloerstrassét? Nem. Az álmaimat. Amikből semmi
nem valósult meg. A lehetőségeket, melyek nem számomra voltak, és ezután
se lesznek. Ezt a hihetetlenül sok okos dolgot, ami itt az életet egyszerűvé
teszi. Nehéz lesz ezektől megválni.
Végigjártam a kórházi "birtokot", akácerdőmet, a nyárfást, és
sírnék, mintha boldog lettem volna itt. Miért tud minden így, ilyen gyorsan
hozzámnőni, mint egy daganat? Mi fáj azon, hogy végre elmegyek? Mindenhez
tudok asszimilálódni, végzetesen. Talán most vagyok itt igazán boldog,
ezekben a percekben. Jó a feltámasztott ágyon ülni, kinézni a messze láthatárra
a fák fölött, és siratni Németországot, aki végre jó hozzám. Nagy bajomban
elhozott nekem mindent, ami eddig hiányzott: törődést, jóságot, szeretetet
- ezek létéről is megfeledkeztem már egy év alatt. Ez fáj most. Ennyi
szenvedés után végre kiástam valami kincset. Beléhelyezkedtem valahogy
az életbe. S itt kell hagyni. Megint egy fájdalmas elválás, ami után,
lehet, megint fájdalmasabb folytatás következik. Mi vár rám otthon? Ismerős,
de nem kedves. Most nem. Szeretem ezt a kórházat, ahol annyit szenvedtem.
Nincsenek életemben viszonylatok. Egy egészségtelenül bezárt, ifjú nő
vagyok, férfi nélkül másfél éve már.
Budaörsön járok megint. A déli nap hevében a ponyván heverészünk, én és
a fiúk, gépek a levegőben, munka semmi, elmerülünk a hajózódumákban. Jön
Oktató. Elkövetjük azt a hibát, hogy nem pattanunk talpra, bár pattanni
legalább olyan furcsa lenne, mint nem pattanni. Oktatóban láthatólag fúria
lapul, talán front közeleg. Hozzánk lép, és támad, mint egy rosszindulatú
cumulonimbus, aminek a hasában mínusz ötven méter a vario állása.
- Maguk mit fekszenek itt, miért nem mennek oda segíteni tankolni? - Odébb
egyetlen gépet tankol éppen két szerelő nagy kényelmesen, mert hiszen
a légtér amúgy is foglalt. Bajor Józsi összerezzen és felül, még jobban
hadar, mint máskor - gondolom, ijedtében -, mentegetőzése valahogy így
szól: - De hát a szerelők mondták, hogy ne segítsünk, van idő... - Le
kell szögeznem, hogy Józsi véletlenül sem mosolyog.
- Ne nevessen! - ripakodik rá Oktató. - Hogy mer kinevetni? Csak heverésznek
itt és vakaródznak, vegyék tudomásul, hogy ez repülőtér, és nem strand!
Mit tehetünk, mind a négyen felugrunk és odamegyünk a géphez - nézni,
mert Csiga ki nem adja a kezéből a benzinpisztolyt, ha egyszer megfogta.
És bevallom, ezután tényleg kinevetjük Oktatót. Nevetésünk nem hosszabb
egy méternél, de annál jóízűbb. Oktató még odamegy Sinyához, aki a repülésvezetői
asztalnál figyeli az eget, gyorsan beleköt valami olyasmivel, hogy jobban
is ráncba szedhetné a növendékeit, aztán sürgősen elillan arra, amerről
jött. Az út több száz méter a starthelytől a körépületig, tűző napon meggondolja
az ember, hogy nekivágjon-e. Felvetődik a kérdés: egyáltalán miért jött
ki? Volt-e célja azon kívül, hogy veszekedjen egy jót? Ha nem teljesítjük
szó nélkül az értelmetlen parancsát, elintézte volna, hogy hazazavarjon
valakit, vagy legalább a repülésről letiltsa. Ez ott lógott a levegőben.
Talán ettől megkönnyebbült volna, így viszont mi könnyebbültünk meg.
Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Az a világ nem jöhet vissza,
mint ahogy ők ketten, Sinya és az Oktató sem. Odafönt most biztos egymással
veszekszenek.
Most csak itt ülni szeretek, és elmenni nem.
|