Mivel ez egy befejezett napló, időbeli a sorrend

1980 március
1980 április
1980 május
1980 június
1980 július
1980 augusztus
1980 szeptember
1980 október
1980 november
1980 december

1981 január
1981 február

1981 június
1981 július
1981 augusztus
1981 szeptember
1981 október
1981 november
1981 december

1982 január
1982 február
1982 március
1982 április
1982 május
1982 június
1982 július
1982 augusztus
1982 szeptember
1982 október
1982 november
1982 december

1983 január
1983 február
1983 március
1983 április
1983 május
1983 június
1983 július
1983 augusztus
1983 szeptember
1983 október
1983 november
1983 december

1984 január
1984 február
1984 május
1984 augusztus
1984 szeptember
1984 november
1984 december

2004 epilógus

Főlapra

1980

VI. 9.
Lassan elmúlnak a combomról a lila foltok, szemhéjamról is felszívódnak a véraláfutások. Lecsillapul a negatív dobott orsó pörgése, a háromszázas sebesség dübörgése. Pedig még előttem a verseny. Mégis úgy érzem magam, mint aki befejezte. A Z-50-es téma meghalt egy időre, tehát mi is. Senki nem csinál semmit. Nem intéz semmit. Tetszhalottak vagyunk. Azon talán még tudnék csodálkozni, ha a versenyre sikerülne kijutni. Merthogy én vagyok az öreg AFS pilótája. Miért is ne venne el tőlem a sors egy 1500 kilométeres hegyi útvonalat az NDK-ba? Szeretnék versenyezni, még egyszer, talán utoljára. Hősiesen, harcosan. Megmutatni: megvagyok még. Ha az idő jó, és a gép repül. Ez lesz az idei év egyetlen igazi kalandja, nyaralása, amikor nem állok őrzés alatt.

Repülünk az NDK-ba!

- Lazíts már! - szólt rám F a zöld Zsiguliban, útban a reptér felé. - Ne rázd a lábad!
Kihajoltam az ablakon. Mint harci kanca, toporzékoltam a csatazajra fülelve: a szerelők már motorozzák a gépeket! Öblös dübörgés keveredett a meghitt zúgásba: indították az Antonovot. Már láttam is. Csillagmotorja köpködve próbálta felvenni a fordulatot, füstfelhővel terítve be a zöld gyepet. Mellette a két kismadár szorgosan döngött a betonon, mint egy-egy mérges darázs.
A budaörsi körépület homályos templomába lépve végre megnyugodtam: itt vagyok, mehetünk! Srácok, csomagok, ejtőernyők kupaca. Vállamra dobtam egy ülőernyőt, és indultam a lépcső felé.
- Nyúúúgi van, nem kell kapkodni - szólt rám Csiga a szerelőkabátja felső zsebére csapva, amiből egy csavarhúzó meg egy golyóstoll állt ki. - Amíg én itt vagyok, úgyse indulunk sehova. Szépen megisszuk a kávénkat, aztán majd szépen bepakolunk. Ami kerek, azt gurítjuk, ami szögletes, azt vállon visszük.
- Be vagyok sózva - fújtam ki magam, és a pultra eresztettem a súlyos ernyőt. - Hol az a kávé? Van már meteor? Átrep-engedély?
- A pilóta urak ügyeibe nem ütöm az orrom. Ők se fogják meg az olajos rongyot. A piszkos munka mindig rám marad, mikor ti rég a kocsmában ültök.
- Jaj, Csiga, ne pampogj már kora reggel! Nem örülsz, hogy világot láthatsz?
- Világot, persze! Legfeljebb az olajteknőt. Arra mérget vehetsz. Hacsak nem a pilóta urak fogják a hengerfej-tömítést cserélni, meg a nacát pucolni éjfélig. Mit gondolsz, tegnap mikor mentem haza, hogy ma beleüljetek a készbe? És ki fizeti ezt meg nekem?
- Isten fizesse meg, Csigabiga, hol is lennénk az arany kezed nélkül! - simítom meg az arcát, ettől félig lenyeli az "isten ...sszameg"-et, és az enyhület jeleit mutatva kiesik a hivatásos hőzöngő szerepéből, most már jöhet a kávé.
Hamarosan minden összeállt, a holmi és a csapat nagy része az An-2-esben kapott helyet, Sinya meg én beszedelőzködtünk a két kisgépbe. A hevedereket lazára állítottam, hogy kényelmesen elérjek mindent, műrepülés úgyis kizárva a póttankokkal, még egy orsó se fér bele búcsúzóul. Mire szép komótosan kigurult mind a három gép, a hengerfejem hőmérséklete elérte az ideális 140 fokot, semmi akadálya nem volt a felszállásnak. Magunk alatt-mögött hagytuk az abrosznyira zsugorodó, zöld repteret az integetőkkel együtt, nekivágtunk az egyre táguló horizontnak.
Kánikula kezdődött Ferihegyen, amikor beütötték az útlevelünkbe a kilépést. Sokan csodálták apró, kék-fehér madarainkat a betonon. Útnak indultunk a Német Demokratikus Köztársaság felé. Másfél órát repültünk zöld tájak felett, mire utolértük a hidegfrontot Brnónál, ahol le kellett szállnunk benzinért. Orkán süvített végig a tágas reptéren, eső zuhogott, és nem volt egyetlen koronánk se; csak márkát vettünk otthon. Vágottszárnyú Kispista mentett meg, volt nála négyszáz korona, és hajlandó volt kölcsönadni. Ebéd gyanánt zaccos kávét vettünk, Albert kekszet tunkoltunk bele. A váró kényelmes volt, de egy idő után kifejezetten megutáltam. Amikor már másodszor aludtam ki magam a bőrülésre dőlve, és még mindig nem kaptunk átrepülési engedélyt Drezdától, kezdtem körben sétálni, mint a féleszű. Bőrhajú Gyula bá egyszer csak így szólt:
- Ötkor elindulunk, meglátod!
És megláttam. Tényleg elindultunk. A viharos szembeszélben lökdösődve araszoltunk, néha meglehetős szorosra kellett fűzni a köteléket, nehogy elveszítsük szem elől az Ancsát. Alacsonyan úszó felhőpamacsokon vágtuk át magunkat. Tombolt a hidegfront, vörös, kék és zöld égbolt-darabkák villantak elő a szürke, fehér és sötétkék felhők közül. Wehlennél a morc hegyek fején, mint pihék, ültek a szálas fenyőkön fennakadt felhőcsimbókok, a völgyekben sötét volt, a láthatáron pedig egy kicsi, tiszta ablakon át ferde, vérvörös sugarakat küldött a nap a fekete felhők alá a földre.
Ne hidd, hogy ilyen volt: sokkal-sokkal katartikusabb. Földközelben repülni, a tájak, színek, fények, felhők rohanó áradatában mártózni olyan élmény, amit hiába próbálsz papírra vetni; meg sem közelítheted a valóságot.
Életem második betonra szállása is sikerrel végződött Drezdában, este nyolckor. Zsibbadt fenekem épp hogy életre kelt, máris vissza kellett mászni a kabinba. Egy Z-43-as állt elénk és vezetett úttalan utakon Karl-Marx-Stadt felé. Akárcsak a Szovjetunióban, még térképet se adtak, bekötött szemmel juttattak el a célhoz, nehogy belenavigáljunk valami katonai titokba. Már készültem rá, hogy megtanulok éjszaka is leszállni, de az este csak nem jött. Negyedtízkor dobbantottunk Jahnsdorfban, még világos volt.
Alig láttam az éhségtől. Talán emiatt alakult ki a helyről az a benyomásom, hogy rút, hideg és barátságtalan. Mindenhol kerítés, szögesdrót. Kaptunk egy azonosító jelvényt, e nélkül nem juthattunk át a fegyveres őrökön, kik számos kaput őriztek. Képzeld, reggel még a reptér parancsnokát se engedték a hangárhoz, mert otthon felejtette a plecsnijét.
Hétfőn edzés, két légteret repülhettünk, egyet a pont fölött, egyet külső légtérben, összesen harminc percet. Nem sok arra, hogy kiismerjük magunkat az idegen tájon. A reptér szabályosan be volt rendezve, a tengely- és sarokponyvák kirakva. Egy egynégyzetkilométeres boxban, vagy inkább ketrecben kell repülni, a kilépést térbírók büntetik (mínusz 50 pont darabja). A gyakorlat kezdési magassága ezer méter, az alsó határ száz.
Megnyitó ünnepség, egyenruhás sorakozó. Se légi bemutató, se nép; közönségünk a konyhai személyzet. Később kiderült: a politikai helyzet miatt még a város lakói sem tudhattak róla, hogy ők adnak otthont a szocialista országok 1980. évi motoros műrepülő versenyének.
Kezdődött a nyílt kötelező program. Ezt általában mindenki szépen repüli, mert van idő gyakorolni. Volt ugyan két edzőtáborunk, de rossz idő és géphibák miatt talán ha huszonöt felszállást sikerült elkövetnünk. Ennek ellenére a fiúk kitettek magukért, csak én nem remekeltem, meg Németh Pisti, aki idén lett kerettag. A német csapatot máris magunk mögé utasítottuk. Szokás szerint a szovjet fiúk-lányok törtek az élre.
Fürdőruhát vettem a nemzeti tréning alá - hiszen nyár volna -, de minek... hogy szorítson. A nap hol elbújt, hol elő, az erdő felől hullámokban vonultak a fekete felhők, és jó nagy szél fújt. Volt olyan versenyző - például én -, aki hétszer lépett ki a boxból... Sátraink előtt ültünk egész nap, és nyugágyból néztük az eget. Egy büfékocsi meleg kávéval és Fruchtsafttal szolgált. Reggel és este dús asztalról válogathattunk, életemben ilyen csodás kajákat nem ettem. Saláták, halak, húsok arzenálja, és az a különös, borsos sajt...
Az iskola, amiben laktunk, ragyogott a tisztaságtól, az ajtók-ablakok tökéletesen záródtak, a kulcs hangtalanul forgott a zárban, a csempék, padlólapok hibátlanul felrakva, a zuhanyzóban automata mosógép, állandó melegvíz, rongy, mosószer... nem vagyunk mi ilyenekhez szokva. A kantinban fél márka egy kávé és 1,30 egy sör (kábé öt forint). Sört persze nem ihattunk, Sinya megtiltotta, ezért valaki mindig lesben állt, és ha elhangzott, hogy "jön az állami edző!", akkor pucoltunk. (Van neki egy másik neve is: Aladdin. Tavaly ragadt rá, mikor Békéscsabán egyik éjjel - nem józanul - nem találta a cipőjét, ezért gyufákat gyújtogatott a hálóban. Ő nem tud róla, mondhatjuk is nyugodtan, mert nagyothall.) Magával tolt ki legjobban, mikor száműzte a sört...
Ránk köszöntött a kétnapos záporeső. Végre rendes ruhába bújhattunk, mert kilátásba helyezték, hogy házon kívül ebédelünk. Buszba préselődve indultunk valamilyen kirchenbe. Felpöfögött a hegyoldalon a tragacs, aztán lassult, kezdett visszagurulni, végül egy kínos pillanat után túljutott a holtponton, a lejtő végén már láttuk a Waldhaust festői környezetben. Három orosz fiúval ültettek szembe az asztalnál, nemigen tudtam, hová nézzek, hogy mozduljak, oroszul már nem tudok, ők angolul még nem. Félhomály volt, csend, a kaját nem hozták, rágyújtani nem mertem. Weingärtner Feri (szóval Wege) mentette meg a helyzetet, oroszul diskurzusba kezdett Frolovval, mi is bekapcsolódhattunk. Természetesen repülésről, gépekről esett szó, minek következtében Jurgisz Kairisz meghívott minket Litvániába, a köztársasági bajnokságra. Wege mosolygott: oké, oké, adjátok írásba, és ne nekünk, hanem a főnököknek! A téma abba is maradt, mint már sok más, ami meg sem született, máris hamvába holt. Csak a szívünk fájt: mennyi lehetőség, mennyi szabadság, repülés - máshol! És mi kéne hozzá? Valaki, aki szívén viselné a műrepülést, a sorsunkat azok helyett, akik csak szorítják a kétezer lóerős íróasztalt.
A fogások negyvenpercenként érkeztek. A cseresznyekompótomat Artiskjavicsusznak adtam. Szédülj el, micsoda neve van! Ő is litván. A reggeli briefingen a német parancsnok csak annyit tudott kinyögni: "Artk...", máris kitört a közröhej. De barátunk megszokhatta, mert rögtön felállt. Az egyszerűség kedvéért mi Articsókának kereszteltük.
Este megkaptuk a zárt kötelező program kottáját. Ezt a versenyzők által javasolt figurákból a zsűri rajzolja össze, és csak a földön lehet "gyakorolni". Jó nehéz volt, nem épp a mi gépeink teljesítményére méretezték. A szovjet Jakok dupla lóerővel bírnak, mint a mi AFS-eink. Voltak itt olyan figurák is, amiket nem lehetett másképp, csak mínusz 5 és plusz 8 g terheléssel kirepülni, miközben az AFS csak +7 és -4,5 g-t bír hivatalosan (na jó, van még egy 1,5-ös törőterhelési többes, de ott már valaminek törni kötelező).
Ahhoz, hogy szép legyen a gyakorlat, hosszú függőlegeseket kell repülni, amihez motorerő kell. Ami nincs. Mi tehát zuhanunk, hogy legyen lendület, ezzel jó sok magasságot vesztünk, amit nem tudunk később visszanyerni. Ott fenyeget a száz méter, ha alá kerülünk, az 200 pont büntetés. Rengeteg. Remélem, tudsz követni? A dolgon úgy szoktunk segíteni, hogy ezernél jóval magasabban kezdünk; a felső magasságsértést "nem veszik észre", nehéz is megítélni. De mi van akkor, ha a felhők bezárulnak 1050 méteren? Az aztán a pech. Megeshet, hogy a 25 figura nem jön ki száz méterig. Vagy ha igen, a végét elkapkodja az ember, rövid szárakat enged, ez csúnya, de hasznos, mert nem merül annyit a gép.
No, körülbelül lefestettem, mennyi problémával kell küszködnünk egy versenyen. Ha belegondolok, hogy annak, aki Z-50-essel vagy Jak-50-essel repül - mint rajtunk kívül mindenki -, soha ilyen gondja nem lehet, ökölbe szorul a kezem. Azokkal a gépekkel bármit meg lehet csinálni, akár felfelé is tudnak műrepülni... Amikor az AFS recsegve, szörnyű lassan elemelkedik a földtől, úgy érzem magam, mintha valaki letolta volna a nadrágját: ég a pofám miatta.
Este, egyedül maradván a szobában, kiraktam a padlóra a papucsaimat - ők voltak a kereszt a reptér közepén -, és vagy hússzor lejátszottam a zárt kötelezőt, találgatva, hogyan helyezzem el a térben, milyen sebességekkel dolgozzak, hol vigyázzak és mire.
A rossz idő miatt előrehozták a 3. programot - szabadonválasztott -, hogy a verseny értékelhető legyen. Reggel a szokásos briefing, mindenki együtt, sorsolás. A versenyzők startszámot húznak. Mindenki az egyestől reszket. Az első indulónak a legrosszabb, nem tud kihez viszonyítani, nem tudja, merre sodorja a magassági szél, hogy kell helyezkedni, nehogy kifusson a ketrecből, nem tudja, mennyire tart a levegő vagy mennyire híg, harap-e a motor, vagy hiába kavar a bajusz.
Tapsvihar: Mocsalina kihúzta az 1-est. Pici, borzas hajú orosz lány, fülében aranykarikák, háta mögött néhány világbajnoki arany... soha nem tudtam egy mosolyt kiérdemelni tőle, mióta tavaly, Csabán, az első nemzetközi versenyemen megvertem az egyik számban... ráadásul Trénerrel, ami az AFS vágatlan szárnyú, sőt kétüléses, lomha elődje. Tudod, ez olyan, mintha biciklivel előznél le egy Yamahát. Ő már akkor is rég Jakkal repült.
Délután végre elmehettünk a városba. Nem sokat láttam Karl-Marx-Stadtból; az út busszal félórát tartott oda is, vissza is, futottunk vásárolni a nagy olcsóságba.
Visszatérve látom ám, hogy a gépünket, az X-et tolják a hangárba. És nincs orra.
- Ülünk a Vágottszárnyú Kispistával a sátor előtt - mesélte Csiga -, Sinya repült éppen. A fekvőnyolcast csinálta, hátonkinyomás, aztán a tetején puff, leesik valami a gépről, a motor meg üveghangon felvisít. Pista mondja, te Csiga, valami leesett! Az ám, mondom, a légcsavar! Pörgött lefelé veszettül, pont a tengelyvonalra esett, a bírók elé.
- Elgörbült?
- Hú, olyat még nem láttál!
Sinya rögtön kikapcsolta a gyújtást, vészkioldotta a futóművet, és simán leszállt. A másnapi eligazításon ezért köszönetet és egy csokor virágot kapott a repülésvezetőtől. A németek nálunk is nagyobb bürokraták; bizottságot hívtak Berlinből, hogy megvizsgálják a másik gépünk légcsavar-tengelyét, nincs-e rajta fáradásos repedés. A technikánk levizsgázott. Úgy látszott, a versenyből is kimaradunk... Végül a többiek beleegyeztek a sorsolásnál, hogy mi öten az utolsó startszámokkal indulhassunk. - Addigra talán kész lesz a Manci - így Sinya. Kívántunk neki boldog születésnapot - pilótáéknál így szokás kényszerleszállás után -, aztán meglógtunk előle, mert a lengyelek meghívtak sörözni.
Egymás után elszivárogtunk, majd találkoztunk a harmadik emeleten. Lengyel barátaink addigra már a leszállójelet is kirakták üres sörösüvegekből (ez egy nagy T-betű, ha nem tudnád). Wege jóvoltából szinte problémamentesen társalogtunk. Stas, a félkarú lengyel bíró jól beszél oroszul és németül (a karját tükörrepülésben levágta a légcsavar, azóta bíró). Krzysztof barátunk - akit a sok mássalhangzó miatt csak Krisznek hívtunk - néha magában vihogott, annyira mulatságos volt a sírásra emlékeztető nevetésével, kopaszodó fejével és egérképével, hogy ha ránéztem, máris nevetnem kellett. A többiek meg rajtam nevettek. Szufa tudott angolul, de miután a többiek ránk szóltak, hogy "na, beszélgessetek egymással!", egy szót se tudtunk kinyögni.
Tízkor ránk kopogott Jirzsi Saller, kissé imbolyogva, magyarázott nekem csehül, amiből csak Radka - szobatársnőm - nevét értettem, meg azt, hogy az órájára mutogat. Éles eszemmel kitaláltam, miről van szó, és a falra rajzoltattam vele, hány óráig foglalják el a szobám, nehogy félreértés legyen. Éjfélig nem mehettem haza. Pont addig tartott a hagyományos lengyel-magyar barátkozás.
Másnap beköszöntött a jobb idő. Mivel mi 22-27-ig szerepeltünk a startsorrendben, a srácok bementek a városba egy csomó megbízással, hiszen Csiga például éjjel-nappal motort szerelt, Kovács Pali bíráskodott, nem jutottak hozzá, hogy elköltsék a márkáikat. - Ha én nem viszek a lányomnak hátizsákot, jobb, ha haza se megyek - közölte Pali.
Egyedül maradtam, végignéztem a zárt kötelezőt, hogy tanuljak. Ez a program vízválasztó, amiben a pilóták igazi arca megmutatkozik. Nem begyakorlott, megszokott figurákat, kombinációkat repülünk, hanem néha teljesen újakat, kottából olvasva, szinte tapogatva a teret, időt, magasságot, sebességet. Nem volt módom kipróbálni például, hogy a hátról függőlegesre felnyomott, negyedelt félorsót milyen sebességből lehet rendesen megcsinálni...
Szerencsésen lezajlott a szemle beteg gépeink fölött, folytathattuk a versenyzést. A gombóc ekkor kezdett nőni a torkomban, tudván, hogy az éjjel hat órát se aludtam. A nap véletlenül kisütött, amikor bekötöztem magam a gépbe, ettől viháncolós kedvem támadt. Még a kezem se remegett, amikor a vattát betömtem a fülembe. Tudod, versenyen rádió nélkül repülünk, ami nagyon jó, nem teszi próbára nyakizmaimat még a fejhallgató is (ami ugyan nyugalmi állapotban nem nehezebb fél kilónál, de ha megszorzod mínusz négy g-vel, mindjárt két kilóval húz, miközben a fejem már húsz kilopond erővel kíván megválni tőlem). Mikor odatolták a bikát (ez egy külső akku) és beindult a motor, úgy láttam, a többiek feszültebbek, mint én. Kigurultam és felszálltam.
Bár a felhőalap a gépem orrát nyaldosta, épp ezren volt, belefért minden a 900 méterbe. Minden gyakorlatnak van egy mélypontja, ha azon túlvagyunk, már minden rendben. Ez itt az a bizonyos hátról kezdett, függőleges orsó volt legyezővel lelépve, amit háton is kellett elnyomni, miután az ember szép hosszan nekieresztette a földnek. Minél hosszabb a szár, annál szebb a figura - és annál nagyobb a terhelés a végén -, bele is futottam a 305-be (ez a megengedett). Elnyomtam, szemem majd kijött, háton robogva rápillantottam a magasságmérőre, 180 métert mutatott. A földön visszacsavartam az órát mínusz 20-ra, hogy becsapjam magam, tehát volt magasságom bőven. Megeresztettem a szárakat, nem úgy, mint tegnap! Ugyanis a szabadonválasztottamat eltoltam, kihagytam valahol egy függőleges dobott orsót, miáltal az egész 350 pontos figura nulla lett. Egy helyen irányt is tévesztettem - a bírók ugyan nem vették észre, olyan sikeresen, csak az oldalkormánnyal manipulálva csaltam vissza magam a helyemre -, ettől ideges voltam, és kapkodva repültem.
Ma aztán volt zuhanás, háromszáz alatt szinte sose volt a sebesség. Minden mozdulatban külön élveztem az erőmet, kezemben a biztonságot. A nap ragyogott, a motor húzott, a gép engedelmes volt. A tengelykereszt mindig alattam, kemény voltam és férfias. Tiszta, nagy pillanatokat éltem meg, amikor, ki tudja, mitől, egyszerre csak minden sikerül. Különös hangulat, isteni állapot; ez az ihlet maga. Csillagóra. (Megjegyzem - hogy lenyessem a költői felhangokat -, egy-egy átmulatott éjszaka után igen gyakran sikerült újraélnem ezt az ihletet... a tudományos magyarázatot pszichológusra vagy belgyógyászra hagynám.) Nem akartam elhinni, hogy már vége, mikor billegtettem a gyakorlat végén. Hiányérzetem volt: talán megint kihagytam valamit? Leszálltam, a srácok sebtében tépett sárga virágokkal vártak, és Sinya csak ennyit mondott: - Szinte hibátlan. Nem tudok mit mondani. - Szűzanyám, ez aztán! És pont tőle! A föld fölött tíz centivel jártam.
Délután a táblán olyan pontszámokat találtam, hogy hinni se mertem a szememnek. Megvertem az egész lengyel csapatot, az összes németet, plusz a magyar csapatot - kivéve Sinyát, ő 9 ponttal volt nálam jobb -, és a női nagyágyúk közül Mocsalinát (prolongálva ezzel, hogy úgy nézzen rám, mint a büdös hurkára), de még a cseh Európa-bajnok Olga Kovacicovát is... csupa Jak-50-est, Z-50-est! Boldogságom határtalan volt, annál inkább, mert már lemondtam róla, hogy itt labdába rúghatok. Ellenfeleim a várost járták, míg én repültem, hazatérvén a hirdetőtábla előtt nyilván törték a fejüket, vajon hogy csináltam ezt, én, akivel számolni se kellett. Negyedik lettem ebben a számban. Összetettben ettől még az utolsó, de kit érdekelt? Az első három helyet már tíz éve úgyis az orosz lányok bitorolják, felváltva.
Az AFS-ből igazán mindent kihoztunk, amit lehetett. Sajnos, Wege rontott, négy figurája nulla lett, így a magyarok csapat harmadik helye is kútba esett. Számunkra véget ért a verseny, immár hivatalosan is sörözhettünk. A délután tízig tartott, még akkor se volt sötét.
A döntő gyönyörű volt - földi halandó el se tudja képzelni, miket lehet ezekkel a gépekkel csinálni. Articsóka lett az első, mögötte haverja, Kairisz. Csak az ötödik helyet engedték át a cseheknek. Női kategóriában dettó. Akik annyit repülhetnek, mint ők, s még pénzt is kapnak érte, azoknak ez kutyakötelességük.
Nagy készülődés kezdődött, a lányok hajat mostak, sütöttek, ruhát válogattak - közeledett a bankett. A kertben szétvágott ejtőernyőkből sátrakat állítottak, volt hús nyárson, szalvéta nélkül (ez náluk nem divat), de legalább egy lavór langyos vizet odakészítettek.
Nemrég varrtam egy hófehér ruhát arany szegéllyel, röpködő szoknyával, azt vettem fel. Amikor lelibegtem a lépcsőn az irtózatos magas sarkú aranyszandálban, Kairisz és Frolov félreugrottak előlem, és meghajoltak. Minden szem rám szegeződött. Bemenekültem a sarokba a magyarokhoz, de ők se kíméltek.
- Nem hiszek a szememnek! - horkant fel Sinya.
- Mi van, nőnek öltöztél? - kérdezte Witek.
- Nézzétek, micsoda csaj szállt le közénk! - ugratott Balatoni Józsi.
- Srácok, ez a tyúk kicsoda? - tette félre Wege az úri modorát. Németh Pisti negyven foggal vihogott.
Végül visszatért a terem zsongása, megkezdtük a sörivást. Mivel a mondás úgy szól: sörre bor mindenkor, utána jött a bor. Csak nem akart hangulatom lenni. Hű lovagom, Krisz táncolni kért, de mivel mindössze egy bátor pár csoszogott a kövön, szemérmem nem engedett csatlakozni. A többiek tuszkoltak, ne hozzak szégyent a magyarokra, Gyula bá egyenesen hazafias kötelességemmé emelte, de még innom kellett, hogy bátor legyek. Később aztán, hogy magasra hágott a hangulat, sorban jöttek a kérők, legalább ötféle stílust gyakoroltam félóra alatt: a német reptérparancsnok keringőzött, Krisz rumbázott, Csiga rokizott, Sinya peckesen magához szorított a tangóhoz, Szufa kért nekem egy számot a zenészektől, és még a szandálom se vetette magát észre. Mármint a tyúkszememmel.
A népek barátkoztak, Gyula bá lehozta reprezentációs célú vodkáit, és nagy internacionalista érzületektől áthatva - szesztől szintén - töltögetni kezdett. Olga druszám, aki mellesleg a Phil. Dr. előtagokat viseli a neve előtt, dús kebleit alig rejtő cigányruhában szólót énekelt és zongorázott. Gyula bá megigézve nézte. A három pohár szeszt, amit gyors egymásutánban kaptam, hol átöntöttem valaki poharába, hol eldugtam az üvegtenger sűrűjébe, tény, hogy sikerült korty nélkül megúsznom. Be is tette volna a kaput.
Későn mentem fel aludni. Volna. Ha a szobámban az ajtónyitásra nem rebbentek volna a takarók. Persze megint Saller volt az Radkával.
- Pardon - mondottam, és becsuktam. Kívülről. Felmentem a srácokhoz, volt náluk az emeletes ágy tetején egy hely. Csak Wege ébredt fel, odaadta a tréninggatyáját, azt felhúztam a szoknyám helyére, és bebújtam a pokróc alá. Életemben olyan jót nem aludtam.
Reggel Sinya benyit, pillantása a pár aranyszandálra esik, mire rémülten visszacsukja az ajtót. Gondolom, tanakodott kicsit, hogy hol tévesztette el a házszámot, de végül csak bejött. Muszáj volt életre kelni, reggelizni.
Locsogott a csendes eső, tíz fok (júniusban!), szürke, undok felhőcsimbókok az ég helyén. A csapatok a gépeiket készítették a hazaútra. Szívembe markolt a finis érzése: vége hát a szép napoknak, itt maradunk egyedül. A bankett előtt megjött Budaörsről az An-2-esünk, ami az új motort hozta a Yankee-be (HA-SAY a lajstromjele amúgy, majd ha ráérek, elmondom, hogy megy a betűzés nálunk). Amikor leszakadt a légcsavarja, majdnem magával rántotta az egész motort, a motorágy tartóvasai elgörbültek és meglazultak. Valószínű volt, hogy a főtengely is károsodott. Ciki. Az új motort még be is kellett járatni. Legalább öt órát kellett beletenni indulás előtt.
Az idő kijavult, az ablakból néztük, ahogy a többiek kigurulnak, felszállnak. A szovjetek azonnal hármas kötelékbe rendeződtek, tudtuk, hogy készülnek valamire. Végigdörögtek a hangár fölött, neki az épületnek, úgy éreztük, elviszik a tetőt is. Aztán a gépek hasából piros rózsák hullottak alá - a lányaik kapták a díjkiosztón -, igazán szép búcsú volt.
Csak az orosz csapat egy része maradt velünk, nagy csend ülte meg a repteret: üres szobák, üvegek, száradt rózsák... boldog együttlétünk szomorú maradékai. Az ebédlőben elárvult asztalok, a tévé szólt, de németül, Sinya a szerelővel kocsmázni ment, Gyula bá a szobájában bujkált, mert az este elbotlott és megütötte magát, én csak vártam, vártam a felszállást. Verőfényes, nyugalmas délután lett, felhő egy szál se, mintha gúnyolódna velünk az idő.
Végre Kovács Pali berepülte a gépet. Szépen műrepült, büszke voltam rá. Olyan éhes szemekkel nézte mindenki, mintha legalábbis hetek óta hasonlót se láttunk volna. Amikor kiszállt a gépből, Taraszov, a szovjet bíró egy spárgára fűzött konzervdoboz-fedelet akasztott a nyakába hangos ováció közepette, a gondnok bácsi pedig egy csokor friss törökszegfűvel csoszogott oda hozzá. Végül az orosz lányok-fiúk erőnek erejével háromszor feldobták a levegőbe. Miután nem volt hajlandó menni, kezét-lábát megfogták és felállították a dobogó felső fokára. Mindenki tapsolt, ő meg lányos pironkodással próbált hárítani.
Hétfőn reggel szép, szürke idő, kutyahideg, de a felhő magasan, a látás legalább ötven kilométer. Én kezdtem a motorjáratást. Egy órát 900 méteren utazgattam százhatvannal, utána korlátozás miatt negyven percig 300 alatt kellett maradnom. Volt az néha húsz méter is a dombok között. Végighúztam a szomszéd falu főutcáján, az emberek a nyakukat tekerték odalent, aztán "felmásztam" a dombra, a fenyőerdő fölött alig méterrel zümmögve ösvényeket követtem. Odébb találtam egy magányos tavat, rajta egy kőtoronnyal, körülrepültem. Gyönyörű volt. A szomszédos szántóföldön megállt egy Trabant, két férfi szállt ki belőle. Rájuk csaptam, eltávolodtam, visszatértem, köröztem fölöttük, mire beugrottak a kocsiba és elmenekültek (biztos lopni jöttek). Követtem őket, előztem, visszafordultam, szemből rájuk csaptam. Valószínűleg megemlegették ezt a napot. Alacsonyan száguldani, benézni udvarokba, őzet űzni az erdőn, szállni hegyen-völgyön... álmodtál már ilyet? A valóság százszor több. Mindenhatónak éreztem magam.
Még adtak ebédet szegény németek, de már csak rántottára futotta. Elbúcsúztam a sárga Fritzi kutyától, és hazaindultunk. Nekem jutott az új motor, úgy járt, mint egy Schaffhausen. Mindenkit lehagytam, ha nem vigyáztam, olyan erő volt benne. Egész kis fordulaton kellett követnem az Ancsát, nehogy rászaladjak.
A Z-43-as megint elkísérte - vagyis elvezette - kötelékünket Drezdába, onnan nekivágtunk a wehleni hegyeknek. Alacsonyan haladtunk a felhőzet miatt, követtük a dombok vonulatait, a fenyők néha szinte csiklandozták a hasunkat. Húszpercenként kapcsoltunk új adóra, az irányítók kézről-kézre adtak minket. Prágánál ránk szól az approach, hogy azonnal hagyjuk el a frekvenciát. Biztos voltam benne, hogy jól értem: one-two-six decimal two; át is tekertem gyorsan a 126,2-re. Megnyomom kétszer az adógombot - felesleges beszéd helyett így jeleztük egymásnak, hogy ott vagyunk -, nincs válasz. Kezdtem megijedni. Olyan ez, mint mikor az ember leejt egy tűt, aztán nem győzi megkeresni a frekvenciák szalmakazlában. Végigjártam az összes megahertzet, mindenütt beszóltam: "Itt vagytok?!", válasz sehol. Zengett tőlem az éter. Aztán lemondóan visszatekertem 126,2-re, és hallgattam a csendet.
- Jobbra melletted egy Cmelák! - zengett fel Sinya hangja nagy megkönnyebbülésemre. Olyan érzés a levegőben találkozni valakivel, mint messze távolban egy barátra lelni. A sárga kisgép sokáig haladt kissé előttünk, lassúak voltunk a megpakolt Antonov miatt. Ahogy fogyott belőle a benzin, úgy kezdtünk gyorsulni.
Három zivataron keltünk át. Magasabb hegyek jöttek, csúcsuk eltűnt a felhőben. Kénytelenek voltunk a sztrátuszok fölé emelkedni. Istenem, de szegényes próbálkozás elmondani, milyen a tejfehér felhők buckáit pöckölve szállni... Mellettem a többi gép, itt, elemi közegükben egészen mások, mint a földön. A kis, együléses AFS behúzott kerekein szinte guggol a levegőben, szorgalmasan döng, mint a darázs, a böhöm, dörmögő An-2-es dupla szárnyával, vaskos törzsével könnyednek tűnik... ha egyet mozdítok a boton, becsúszhatok az oldala mellé, mint csibe a tyúkanyóhoz, ha ügyesen játszom a gázkarral, ott is ragadok, mintha hozzánőttem volna. És a felhők felett, ugye, mindig kék az ég. De olyan kék, amit el se tudsz képzelni, földönfutó. A felhők teteje szemfájdító fehéren ragyogó, kies tájat formáz, kerülgetheted a habos hegyeket, lebukhatsz az árnyas völgyekbe. Odalent néha felvillan a föld távoli, zöld foltokban, mintha egy sötét szobába lesnél be. Fent minden csupa fény, lent csupa homály.
A repülők fóniáznak, azaz azonos nyelven kommunikálnak. Az A betű az egész világon Alfa, a B Beta, a C Charley és így tovább. Ám minden országnak megvan azért a maga lazább "fónia-nyelvjárása". A sárga Cmelák például Oscar-India-Tango helyett Ottokar-Ivan-Tomásként jelentkezett be, és hívogatta ötpercenként Brno tornyot. Sinyával átvigyorogtunk egymásra, ahányszor hallottuk. A távolból nemsokára megszólalt egy másik cseh, aki Ottokar-Ivan-Helenának nevezte magát.
- Na, itt az egész család! - szólt ki Angyal Gyuri az Ancsából. Nem állhattam meg, hogy bele ne vihogjak az éterbe.
Brnóban le kellett szállnunk üzemanyagért. Alighogy besiklottunk, már siklott utánunk egy hatalmas zivatar. Megint váró, megint zaccos "káva", megint kölcsönkorona. Benzint hordóban hoztak a szomszéd reptérről, kannába kellett szivattyúzni, onnan töltögetni a szárnyvég-tankokba. (Hű, de megijedtem! Az írógép addig lökdöste a szekrény oldalát, míg odafönn a polcon eldőlt a Munka Törvénykönyve. Akkorát szólt, mint egy ágyú! Legalább három kiló.)
Félhétkor indulhattunk tovább. Az idő egyre javult, végül olyan hatalmassá tágult a horizont, hogy száz kilométerre is elláttunk. Fájt a fenekem. Ha rajtam múlna, akár reggeltől estig repülnék, de a fenekem mindig tiltakozik, amikor megszűnik benne a vérkeringés. Feltámasztottam a lábam az oldalkormányra, és amennyire a kabintető meg a hevederzet engedte, felnyomtam magam az ülésből. Ez segített, bár az iránytartásom jelentősen romlott.
A ferihegyi kontroll fű alatt, azaz légifolyosón kívül, a Duna fölött háromszázon engedett be minket, hogy hazaérhessünk sötét előtt. Már elhagytuk Leányfalut, mire végre meglátott a radaron. Átrepültünk Újpest fölött, és egyenesből leszálltunk a betonra. A Follow-me bevezetett a terasz alá. Nem örültem a nézőközönségnek, amikor ázott-kócosan és sántikálva előmásztam a gépből. A lábam ujja meggyűlt egy benőtt köröm miatt, rosszul tűrte a magasságváltozást, piszkosul fájt egész úton.
A nap már elbújt a horizonton, a leszállófények égtek, mire hazai füvön dobbantottunk.

VI. 25.
Már csak 53 kiló vagyok. Nagyon elkapnék valakit. De hát nincs nekem olyan szerencsém. Itt volt a verseny, és mi lett? Semmi. Két meghívás, amiből nem lesz semmi. Most meg kiüt rajtam a veríték. Elviselhetetlenné élesedik a kép odakinn: a fehér felhők, a nagyon kék ég. Túl tiszta, túl szép. Nem veszek részt benne. Valamit tenni kell. Repülni. Repülni. Mindig szebben és szebben. Talán most megragadtam az igazi formám uszályát. Milyen boldog is vagyok, ha ott lehetek egy versenyen. Ha nézhetek fel az égre. Ahol szépséges madarak rajzolnak gyönyörű figurákat.