háttér

VI. 2.
Végre van egy ventilátorom. Ez aztán az öröm! Más úgyse jut. Itthon találtam, de nem volt a végén dugó. W ma megcsinálta nekem. Voltunk a követségen, azt tanácsolták, keressek egy magyar orvost, úgyhogy későbbre halasztottam a dolgot, ha lesz W-nak ideje kikeresni a telefonkönyvből a klinikákat.
Ma Bécsbe megy Erich-hez, gondolta nyilván, hogy Sigriddel mi közben eldöntjük a sorsát. Ez a legegyszerűbb. Mindig a nők döntenek. De itthon marad, így a beszélgetésünk is elmarad. Egyszer csak elém állt a műhelyben, hogy ő most elmegy lakást nézni.
- Elköltözöl? - kérdeztem.
- Igen. Nem bírok anyámmal maradni. Aztán később tovább megyek, Münster környékére például.
Az ilyen hírek mindig váratlanul érnek, pedig már beszélt róla. Megdöbbentem, pedig tudva tudtam, hogy ennek meg kell történnie. Nem normális dolog, hogy hazajár a cuccaiért, de nem él itt. Mégis nagyon fájt. Nekem is jobb lesz, ha nem kell itt látnom. Lakjanak csak együtt, mi sem természetesebb ennél. Ismerjék meg egymást. Hozzám már úgyse jön vissza, akkor igazán mindegy, hol van. Csak addig szeretném Butzban tudni, amíg túlleszek a szülésen. Le kell lépnie, hogy ne kelljen az emberek szemébe néznie. Nekem csak addig fontos, míg a gyerekét a kezébe adhatom. Nem mulasztanám el a látványt semmiért. Utána mehet a francba. Úgyis csak az én gyerekem lesz ez, legalább nem szól bele, ha egyszer el akarom vinni az országból netán.
Mama megint begőzölt, mert a jómadár számláján harmincezer márka hiány van, és mamának ötvenezerje fekszik benne a repülőgépében. Most háború lesz, mondta mama, csak ilyen kicsike, mutatta az ujján, mert elsírtam magam, hogy ne veszekedjen mindig vele, ha idejön, ezzel csak elűzi, és sose tudok szólni hozzá. Felhívta, és közölte vele, hogy lezárja a számlát. Persze lehallgattam. W igen elnéző és türelmes volt (naná!), kérte, várjon még pár napot, akkor nagyobb összeget fog kapni a reklámokért. (Nekem is említette ezt, sőt, ígért egy használt Ford Escortot, ami szerinte jobb lesz, mint a Granada.) Mama persze ellágyult az emberi hangtól, és most vár. Látom, mennyire szereti ezt a gazembert.
Ez a pacák most már akkor se kéne, ha a lábamat csókolgatná. Ettől függetlenül mosolygok rá rendületlenül, ez kell. A büszkeségemet nem adom. Nem fog sírni látni! Úgyis sajnál eléggé, ez megnyilvánul minden nézésében, de utálom, ha sajnálnak. Inkább respektáljanak.
Anyósom a gondolatomat is lesi. Mindenféle salátákat dob ki naponta, mert nem eszem meg. Frau Ritának is úgy mutatott be az elején, hogy én vagyok a "Fraulein Neindanke". Isteni ez a ventilátor. Ma is harminc a fok. Tudom, otthon csak huszonegy. Jó nektek. A Profik megy a tévében. Éppen motoznak valakit rossz arcú emberek. Úgy szeretnék látni egy filmet, egy szebbet, mint az életem! Ferro az előszobában liheg. Éjjel ide-oda császkál kínjában, aztán leomlik, mint Déva vára. Még jó, hogy ő itt van. Nehéz lesz elviselnem a hiányát, biztos elviszi W, ha elköltözik. Azért Sigrid erőszakosságára jellemző, hogy egyrészt még beszélni is akart velem (mi a fenét akarhat még elvenni magának, mikor mindent odaadtam önként?), másrészt W ma is megígérte, hogy visszajön értem a reptérre, de mivel elvoltak lakást nézni, nyilván a nő már nem engedte el. Azért is ki fogok járni Butzba, Trude már tegez, ami itt nagy szó, és nem vehetik el tőlem az erdőt, ahol sétálhatok.

VI. 3.
Beszéltem Dorissal egy órát - aki nem tudná, ő Erich barátnője, mindkettőjüket még Dunaújvárosból ismerem -, arany pofa, milliókba kerül majd neki a hívás, de azt mondta, értem nem bánja. S most halljátok, micsoda barátaim vannak! Erich azt mondta, ha nem jön rendbe W és köztem a dolog, akkor várnak Bécsben, lesz állásom valami osztrák-magyar szállodacégnél, tolmácsként. Építenek épp egy házat két család számára (Erich építész).
- Melyik két család? - kérdeztem.
- Hát én és Erich, meg te és a gyerek! - felelte Doris. Ez igazán megható, és tudom, hogy Erich meg is tenné. Ő igazi barát, és nem kevésbé milliomos.
Pocsék, harmincöt fokos éjszaka után olyan keményen ébredtem, hogy az se zavart, mikor W kifestetlenül talált rám reggel kilenckor.
- Na, találtál lakást? - kérdeztem.
- Igen, csak túl drága, nem felel meg.
- És engem itt hagysz az anyáddal?
- Miért, van valami más elképzelésed?
- Neked persze megint nincs.
- Túl zajos ez a lakás?
- Eléggé. - Aztán még annyit mondtam: - Nem menj túl messzire.
- Hogy érted ezt?
- Távolságban és minden egyébben.
- Miért?
- Mert ha meglesz a bébi, szükségem lesz rád, természetesen.
- Hogyan?
- Mint apára.
Erre nem tudott válaszolni. Dudolászva a konyhába mentem reggelizni.
- Akarsz kávét? - kérdeztem. Akart. Ültünk az asztalnál, mint a régi szép időkben, és barátian beszélgettünk. Aztán beindultak a telefonok, mint mindig. Később mosogatni kezdtem, ő bent zongorázott elmélyülten. Aztán kijött és nézte, hogy mosom fel a konyhát. Pakolt.
- Mikor mész Bécsbe? - érdeklődtem.
- Ma délben.
Felhívta végre orvos ismerősét, akinél előjegyzésbe vettek. Eljön majd velem, persze, mondta, ugyan itt van közel. Később akár gyalog is odamehetek, beszél a pali angolul. Elindultunk a reptérre. Amikor két villamossínen átdöccent az autó, rám nézett, és azt mondta: - Mindig úgy bánt, mikor ilyen huppanókon kell veled átmennem.
Minek mond ilyeneket? Megtudtam, hogy nem utasszállítóval megy, mint tervezte, hanem egy Piperrel. Méltatlankodva csaptam az ülésre:
- Igazán elvihettél volna!
- Sigridet viszem - nézett ártatlanul. - Nagyon akart jönni, és még nem látta Bécset.
- Azért nem szép, hogy éppen Erich-hez viszed, aki az én barátom.
- Erich miatt ne aggódj. Dorisszal pedig majd elkerülöm a találkozást, jó?
- Teljesen mindegy, úgyis tudja már.
- Beszéltél vele?
- Igen, és már akkor tudta.
- De nem tőlem!
- Nem. Már az egész világ tudja.
- Úgy látszik... - hagyta rá.
- A műrepülő világbajnokságra is vinni akarod Sigridet?
- Ó, nem, oda nem.
- Reméltem.
- Miért, te akarsz jönni?
- Igen, de ha nem tudnék, akkor is szeretném, ha egyedül lennél. Ezt kifejezetten kérem. Nem akarok az egész világ előtt nevetségessé válni.
- Oké.
Mindez társalgási modorban zajlott, én mosolyogtam, ő szintén. Kiértünk Butzba. Mentem hűsölni Trudéhoz egy padra, a lombok alá. Ferro a lábaimnál. Folyton utánam koslat. Én vagyok a biztos pont az életében. W jött.
- Megtalállak még, mielőtt elmegyek? - kérdezte rendkívül figyelmes modorban.
- Persze, itt leszek.
Beültem a sötét klubba, jó hűvös volt. Ő a telefonhoz sietett.
- Intézem az átrepülést - közölte vidáman, amely vidámság nyilván a Sigriddel közös kalandnak szólt. Aztán odajött, az asztal fölött nyújtotta a bal kezét, én is, jó mulatást kívántam, ő angyalian mosolygott, és ment.

Anya,
a többiek azt mondták, neked ne küldjem el a bánatom történetét, de bízom benne, hogy nem rendülsz meg. A te lányod vagyok, engem nem lehet legyőzni. Az élet megtaposhat, felállok újra, mint a keljfeljancsi. Fontosnak tartom, hogy ezt veled külön tudassam. Természetes, hogy le voltam törve az elején. Mindannyian reméltük, hogy helyrehozható ez a dolog, nem vettük számításba W természetét. Ő képtelen megosztani magát még formálisan is. Talán ha képes lenne erre, mint oly sok férj és férfi, akkor lett volna valami reményem a mindennapokkal visszahódítani. De erre már nem lesz alkalom, hamarosan elköltözik. Sokkal jobb lesz nekem is. Utána fogom beadni neki, hogy téged meg akarlak hívni augusztusban. Csak a meghívólevél miatt kell szólnom neki, meg az anyagi támogatás miatt. Mindazt meg kell kapnom, amiben otthon részem volt, ez világos. Otthon is bárkit vendégül láthattam volna egy hónapig, a fizetésemből kitelt volna. S ha elment végre, nem fenyeget az a veszély, hogy tiszta ruhákért hazajön, és kínoskodik itten két magyar között. Nyilván nem merne a szemedbe nézni. A mamával ti ketten nagyon jól meglennétek. Most, hogy dolgozni jár, esténként már csak egy üveg pezsgőt iszik meg, igazán nem veszélyes. Akkor meg már mindegy, mit beszél. Bólogatni kell rá, és kész. Hozzám igazán olyan, mintha az anyám lenne, te is biztos szeretni fogod. Mindennel elhalmoz. Csak a huzattól fél szörnyen, ha itthon van, nem ülhetek a kellemes cúgban a konyhában, mert becsukja a teraszajtót. Pedig erre most igazán nincs szükség, harminchárom fok van. És nincs remény, hogy hűvösebb legyen egy ideig.
Beszereztem egy térképet, járni fogom a várost, tavak is vannak errefelé, elviszem Ferrót úszni, ha lesz autóm. Itt közben rászoktam az egészséges táplálkozásra. Biztos a meleg teszi, de kenyeret például egyáltalán nem ettem még, a fagylaltról meg lehagyom a tejszínhabot. Rengeteg gyümölcsöt eszem, almát, banánt, epret, gyümölcsjoghurtot, amiből ezerféle van, almalét iszom, meg hideg tejet. Tegnap ugyan Ferro kinézte a kezemből az utolsó doboz tejet. Ahogy elővettem a hűtőből, olyan pillantást vetett rám, mintha a világ összes fájdalma rászakadt volna, aztán a dobozt nézte a kezemben, és a fényes, fekete orra ide-oda járt. Addig öntögettem neki, míg az egészet felnyalta, kénytelen voltam a narancslével beérni.
A rigók állandóan koncerteznek az udvarban. Tegnap volt egy kicsike zápor, de nem sokat segített. A parkban, ahol sétálni szoktam a kutyával, most van az akácvirágzás. Gyönyörű. Csak a meleg kezd már az agyamra menni. Neked van igazad, a férfiakra általában legyinteni kell. A kölyök jól érzi magát, sokat mozog. Nem híztam, hátulról nem is látszik, hogy elöl hasam van. Mama még azt se hagyja, hogy a szatyrot felhozzam a lépcsőn. Itt valahogy sokkal jobban tisztelik a terhes nőt. A villamoson is rám mosolygott egy fiatal lány, csak úgy.

A boldogság
nagy szenvedések tövében terem. Nem leszek mindig ilyen elesett és kövér. Nem fogok mindig sírva sétálni az erdőben. Készülődni fogok, szépítkezni, enni! Nem nézegetem itt az ő nevét a bélyegzőkön, a képét a falon.
A forró szobában ültem a kanapén, amikor jött. Csak ültem, mint aki ül. Nem érdekelte, de megkérdezte:
- Mit fogsz csinálni ma délután?
- Itt ülök, és rád gondolok - feleltem rekedt torokkal, minden drámai felhang nélkül. Mert ez volt az igazság. Láttam az arcán magamat, ahogy ott ülök szerencsétlenül, magányosan, mindentől elzárva, megfosztva, céltalan, reménytelen, egy kanapé, egy szoba, ez minden, ami nekem jutott, egy idegen országban, ahol mennem sincs hová, mivel, miből, ahol beszélni sincs kivel, miről, miért. Ülök és nézek, és férjemre gondolok, az egyetlenre, aki válaszolhatna. Ez minden, amit tehetek. Felfogta. El is menekült rögtön. Kísérje élete végéig ez az emlék. Ha a fekete reménytelenséget definiálni kellene, hát én ott, akkor az voltam tetőtől talpig. Aki ilyet lát, vagy meneküljön ezerrel, vagy azonnal próbáljon segíteni. Ő persze ment. Én pedig ültem tovább, sírtam, néztem a falakat. Semmi dolgom nem volt ezen a világon. Senkit nem érdekeltem. Sehová nem tartoztam. A hasamban növekvő akárkit szerettem volna rossz álomnak tekinteni. Ne mondja nekem senki, hogy terhesnek lenni áldott! Átkozott inkább. Ha senki nincs, aki örülne neki.

VI. 5.
Este féltíz, végre lehullott az első zápor emberemlékezet óta. Minden ablakot kinyitottam, szegény Ferro is kap levegőt. Áldott magányban telt a napom itthon. Délelőtt W három órát itt töltött átmenőben, miután megjött Bécsből. Egy órát aludt a szófán. Néztem őt, s arra gondoltam, mi a fenét szeretek én ezen? Nem szép, nem kedves, és kopaszodik, sőt hortyog.

VI. 6.
Fáradt vagyok, egész nap takarítottam. Minden ragyog, mind a négy szoba. Csak Ferrót kéne még megkefélni. Délelőtt mama kocsijával kivittem Butzba, jót sétáltunk az erdőben. Csodálatos volt, minden madárnak járt a szája, én egyfolytában mosolyogtam. Dunsztos meleg van. Mama itt császkál, nem tudja eldönteni, mosson-e fejet, vagy ne. Már félig lehúzta a cipzárt a ruháján, de nincs kedve tovább.
Tegnapelőtt a Hertie című áruházban mamával és Frau Ritával ruhát kerestünk nekem. Egy sok loknis indiait kiszúrtam magamnak, senkinek se tetszett a türkizkék csíkozása, csak nekem. A C und A-ban kaptam egy pirosat is, a mozgólépcsőn megöleltem mamát, és adtam neki egy puszit.
Butzban, a nedves, hűvös estében autóztam Ferróval. Ugyanaz az autó, ugyanaz az erdőszél, ugyanaz a kutya... Elérzékenyültem. Tudtam, ez már nem az én utam, nem az én erdőm. Mutasd meg, Sigrid, hogy belevaló vagy, tarts ki mellette, annyi baja van. Légy jó hozzá, most csak ezt szeretném. Éljetek boldogul.
Csak időnként nyilall belém: minek takarítasz? Kinek? Senki nincs, aki örülne neked. Annak, hogy vagy, hogy teszel akármit. Szomorú napok, szomorú esték. Nincs semmim a hasamban lévő gyereken kívül. Nem örömmel várt gyerek ez. Nem tudom, minek jön. Mit fog változtatni az életemen. Elrémülök, ha a tükörbe nézek. Lement rólam a hús, nyúzott vagyok és öreg. Mint egy karó. Semmi vagyok, senki vagyok. Undorító vagyok. Kínos vagyok.

VI. 7.
Ma úgy éreztem, ajándékot kaptam tőle. Azt mondta, persze, hogy legközelebb elmehetek vele Bécsbe.
- Ugyanabban az épületben jártam, ahol veled találkoztam Schwechaton. Furcsa érzés volt... - nézett mosolyogva. Minek mond ilyeneket?!
Egész délelőtt a remény melenget. Vajon milyen árat fizetek azért, hogy egy kicsit boldog vagyok?
Máris lelombozott.
- Holnap megyek Bécsbe. Interflug - tette hozzá gyorsan.
- Az orvost felhívtad?
- Elfelejtettem...
- Ez a legkevesebb, amit megtehetnél, hogy te jössz el velem! - próbáltam keménykedni. Kényelmetlenül érezte magát. - Nem baj, ha te is tudsz valamit erről az egészről!
- Jól van, ha így akarod - egyezett bele kényszeredetten, de nagyon. - Reggel felhívom az orvost.
Kíváncsi vagyok, honnan! Emberi számítás szerint csak holnapután kerül elő, akkor meg ünnep van. Az írógépet is holnapra ígérte. Én fasz, még bízom az ígéreteiben... Itt van, ezzel fizetek pár boldog percért. Se Bécs, se békesség, se pénz. Folyton itthagy egy vas nélkül. De még nem vagyok elkeseredve. Úgy látszik, megszokom. Micsoda zűrös élete van, szent ég! Hétvége Londonban. Sigriddel, persze. Munka. Nem kérdeztem semmit, úgysincs vízumom. Ma se sokat dolgozott. Úgy láttam, mintha Petra kínos dolgokat mondott volna neki. Unhatja már, hogy sose lesz kész a gépe.

VI. 9.
W kivette a kiscicát a dobozból, és etetni kezdte végtelen gyengédséggel, szakértelemmel. Ferróval is úgy beszélt, mint egy emberrel, kérte, ne bántsa. Néztem, ahogy türelmesen eteti a pici macskát a szemcsöppentővel. A gyerekem jutott eszembe. Akire soha ennyi gondot nem fordít majd, mint erre a macskára fél óra alatt. Sokáig babusgatta.
- Gondolod, hogy eleget evett? - kérdezte.
- Nem tudom. - Csak ültem kimeredt szemekkel, a fénybe nézve, átnézve rajta, mindenen. Megpróbálta egy mozdulattal megtörni a pillantásom, de annyira az arcomon volt a távolság, annyira átnéztem rajta, hogy nem próbálta újra.
- Jössz sétálni egyet Ferróval? - kérdezte. Először azt se tudtam, ki beszél, aztán visszatértem a messzeségből, felálltam, lassan mentünk.
- Mit akarsz mondani? - kérdeztem, értésére adva, nem hiszem, hogy csak egy sétáról van szó, valamiről, ami csak nekem jó.
- Semmit, csak gondoltam, sétálhatunk egyet a kutyával.
Mintha egész nap valamit jóvá akart volna tenni, amit majd el fog követni ellenem. Más volt, mint eddig. A séta után én tűntem el, ő viszont utánam jött.
- Mehetünk haza? - kérdezte. Mentünk. Saját kezűleg hozott haza. A számba nyomott egy fél répát.
- Ne egyél sok édeset, árt a fognak - mondta.
- Akarsz? - nyújtottam felé a csokit.
- Á, nem. Vagy inkább az én fogam romoljon! - és elvett egy darabkát. Anyjához is kedves volt. Ő is hozzá. Mellesleg mama minden este zaklatja Sigridet telefonon.
- Múltkor sírnom kellett, hogy anyádat visszatartsam a telefonálástól - meséltem W-nak. - Nagyon hatásos volt!
- Női fegyver nő ellen? - nevetett kedvesen. És attól se haragudott meg, hogy megint pénzt kértem. Szerinte se elég egy százas egy hétre, mondta. Az orvost viszont az istennek nem akaródzik neki elintézni, bár leszögezte, hogy kell.
Odajött közel, nagyon közel, megint mintha készülne valamire. Mondani akar valamit? Mit? Szinte megijedtem. Minek jön mindig olyan közel hozzám?
Bár végül elsietett, ez a nap más volt, mint a többi. Érthetetlen. Nem lehet, hogy ne legyen böjtje. Holnap kiderül, hogy beborul.
Értem már, miért kerülget! Hogy már nem jöhet semmi szar? Dehogynem! A válás! Rosszul ismerném Sigridet, ha nem ezért rágná az életét már mióta. Ez mindent akar.
Holnap jön Erich. Elhozza-e ide? Addig jó, míg vannak közös dolgaink. Nem szabad kicsúszniuk a kezemből. Őrzöm, amit lehet.

VI. 10.
Ezt a helyzetet vajon hogy fogja megoldani? Erich itt van Dorissal, Butzban. Hogy fog előlük eldugni engem? Ha nem tud, Sigriddel mi lesz? Ma ünnep van. Én csak üljek itthon? Talán ezért volt a tegnapi kedvesség? Nem bánkódom. Még történhet valami emberi velem. Még nincs minden veszve. Hatalmas bennem a csönd. Erich nem engedheti, hogy Sigrid üljön helyettem a vacsoraasztalnál.
Doris most szólt, hogy W még nem ért oda, de Sigridnél sincs otthon senki. Na? Most mi van? Seggetek kivan? Csak ülök itt a barna bőrkanapén, mint királynő a trónon, lábamnál kutyám, én, az események katalizátora, joghurtot szopogatok, és tudom, hogy történni fog valami. Rossz napod van, kedves férjem, Sigrid talán az ominózust is megkockáztatta: "Ő vagy én!"
Doris megint hívott. Ott vannak. Sigriddel. Ez a nő nem hagyja, hogy nélküle történjék bármi. Tietek az este, engem el lehet felejteni.

VI. 12.
A nyolcadik hónapot kezdem. Ne fájj, szívem! Alattad a gyerekem! Ez a szar ma vette a bátorságot, és rám ripakodott, mert rákérdeztem, mikor hívja fel az orvost.
- Nem vetted észre, hogy kétszer hiába hívtam? Itt a száma, mondtam, hogy fel fogom hívni! Kintről.
- Ja, hogy mondod, az még nem jelenti, hogy meg is teszed! - ettől durrant be az agya.
- Miért nem hívod te? Ne mondd, hogy nem tudod!
Nem válaszoltam erre, és csak később bőgtem el magam. Persze most ismét magamban keresem a hibát, hogy így feldühítettem. Én többet nem szólok. Inkább megszülöm a kölykömet a padlón.
Egyébként Erich és Doris meglátogattak, az ő tudta nélkül, mielőtt hazautaztak. Jól esett. Azt mondták, Sigrid úgy fogja W-t pórázon, mint kutyát. Mindig smink, mindig rúzs, mindenből a legjobb, igen költséges fajta. Szerintük csak várnom kell, W úgyis otthagyja, ha kiismerte. Vagy a nő őt, mivel gyakorlatilag egy vasa sincs, csak több tízezres adóssága, de ezt jól titkolja. Ha Mama úgy dönt, zárolja a számlát, vége van.
Üres lettem, mikor elmentek. Előjött sok minden, a dunaújvárosi szép napok. Most, hogy Sinyáék halottak, nem fáj annyira a múlt, csak egy sóhaj maradt belőle. Nem élnek, nem repülnek nélkülem. Minden híd felégett. Sorsszerűen. Hogy könnyebben emésszem a visszahozhatatlant. A megismételhetetlent.

Gizocskám!
A szokásos repkedő beszámolóm elmarad. Túl sokáig voltam szerencsés, boldog, túl sokat szárnyaltam, eljött a törvényszerű koppanás. Semmit nem adnak ingyen. Most fizetek. Minden reggel felkelek, zuhany alá állok, szemet festek, fésülködöm; irtózatosan nehezemre esik, de ha nem tenném, már lerogytam volna, mint egy üres gatya. Azt hiszem, csak a mindennapi rutinok tartanak még életben.
A konyhában ülök, végre hűvös van kétheti eszméletlen forróság után. Vidáman dalol a rádió, Ferro hűségesen őriz, mindig csak két lépésre távolodik, most az ajtó előtt hasal. Mama tévét néz a szobájában. Az előbb olvasott fel nekem az újságból. Csak tudnám, minek? Az lesz az utolsó, amit egyszer majd megértek. Ettől eltekintve állandóan és reménytelenül egyedül vagyok. Most már tudom, hogy túlélem, de ebben nem voltam mindig ilyen biztos.
Ne haragudj, hogy nem búcsúztam el tőled, de sok mástól se. Az oka, hogy inkább bujkáltam, mert tudtam, mi vár rám, bár közel se hittem ennyire reménytelennek az egészet, mint most. A férjem elhagyott egy másik szőke pulykáért. Még egy puszit se adott, amikor május 25-én értem jött a reptérre, Düsseldorfba. Ott ácsorogtam a két könyvesdobozommal meg a két táskámmal. Ez volt minden vagyonom ezen a földön. Persze sokkal többet akartam magammal hozni, mivel azt ígérte, kocsival fog kiköltöztetni. Szaladgáltam, kiviteli engedélyeket szereztem, és mind hiába. Nem jött értem.
Másnap már elém állt, némi téblábolás után nagy erőfeszítéssel kinyögte:
- Beszéljük meg, mi legyen velünk!
- Rajta, beszéljük meg! - mosolyogtam.
- Mi lenne, ha én azt mondanám, vele akarok élni?
- Az lenne a világon a legpiszkosabb dolog, amit hallottam, és nem is hiszem, hogy képes vagy ilyet tenni.
- Igazad van - felelte. Megsüthetem az igazamat. Elment, hogy Sigriddel megbeszélje, szentül ígérve, hogy pár órán belül hazajön és közli az ítéletet. Mit gondolsz, hazajött? Mit gondolsz, mikor kaptam választ? Két napig vártam, akkor rákérdeztem, mégis mi volna a döntés.
- Nem tudom - felelete. A döntés ennek ellenére nyilvánvaló volt, csak az képesztett el, hogy velem kapcsolatban a világon semmi programja, elképzelése nincs. Mit csináljak? Hogy éljek? Nem tudta. Előszedtem valahonnan a legnagyobb nyugalmamat és nagylelkűségemet, előadtam, hogyan képzelem én.
- Nekiadlak Sigridnek, mert tudom, mi a szerelem, a legszebb és a legtöbb a világon. Nem veszem el tőled. Nem is volna értelme. Csak annyit kérek, amíg nem tanulom meg a nyelvet, amíg be nem illeszkedem, hadd legyek ott, ahol te vagy, ne hagyj otthon egyedül. - El volt hűlve a nagylelkűségemtől, mindent megígért, szinte boldogan, még egy kocsit is, hogy mozogni tudjak. - Én csak a barátságodra számítok, amit remélem, nem játszottam el.
- Ó, dehogy, dehogy! Sőt!
Azóta egyre kevesebbet látom. Rendületlen mosollyal fogadom, ha megjelenik ruhát váltani, telefonálni, papírokat intézni. Valószínűleg nem érti, hogy csinálom. Bevallom, én se értem. Ha elmegy, az overallját magamhoz ölelve sírok, szagolom a szagát, foltozok, mosok, vasalok, hajtogatom a ruháit és várom a percet, amikor láthatom. Általában reggel jön értem, kivisz a kutyával együtt Butzweilerhofba, a reptérre, ahol a műhelye is van. A szomszédos kis klubhelyiség, mondjuk büfé tulajdonosa, egy idős hölgy, Trude felkarol, törődik velem, nála üldögélek, olvasok a puha kanapén, tanulok, eszem-iszom. Estefelé aztán rendszerint Jürgen visz haza kutyástól az őskori VW-ján, aki a műhelyben dolgozik, egy kedves, nagy darab, hosszú szőke hajú, hallgatag srác.
Megtudtam, hogy W elviszi a kurvát a világbajnokságra. Köpni tudnék, s emögött semmi szeretet nincsen.

Nem látom a tavaszt, a nyarat, nem járhatok sehova, nem ismerek senkit, nincs kivel beszélnem. Nincs semmim. Ha W-t meglátom, elhagy a nehezen megharcolt kis nyugalmam is, szívdobogást kapok, értelmetlenné válik minden perc, amely azzal telt, hogy közönyt építsek ki iránta.
Csak elveszett reményeimet siratom, és nem őt. Az ember már nem kell. Soha nem kapnám meg tőle, amit vártam. Egy szemét, megbízhatatlan, hazug disznó. Jó nagy csapás ezt egyszerre megtudni, de legalább nem pazarolok rá éveket.
Fogok még dalolva öltözködni, szemet festeni, könnyed léptekkel sietni az utcán - remélem, nem a Vogelsangerstrassén, hanem inkább a Körúton -, és utánam fordulnak az emberek! Fog még a telefon nekem csöngeni!

Kedveseim!
A villanyírógép még most sincs itthon, amit Walter jó régen egy napra kölcsönvett. Már úgy járok Butzweilerhofba, mintha dolgozni mennék. Minden nap meg kell ígérnem Trudénak, hogy holnap is jövök. Tegnap hideg volt, rám adta a kardigánját, mielőtt hazament. Rosszul tette, mert ma nem kapta vissza. W tegnap piszkoskodni kezdett, megárthatott neki a hosszú hétvége Sigriddel. Kérdeztem, milyen volt London. Ködös és esős, mint mindig, felelte. Vasárnap éjszaka repült haza, bonyolult időben. Persze megint sietett, kétszer próbálta hívni az orvost, de foglalt volt, azzal abba is hagyta. Eléraktam az újságcikkeket, amik a műrepülő világbajnokságról szólnak, meg arról, hogy egy hónap múlva lesz a német bajnokság Kulmbachban. - Elmehetek oda veled? - kérdeztem.
- Miért ne?
Butz felé menet megemlítette, hogy beszélt Peter Schönberggel (a szomszédunkkal), aki szerint nagyon jól beszélek már németül. - Milyen furcsa, hogy én nem hallhatom - vigyorgott. Természetesen csak angolul beszélgetünk.
Beültünk Trudéhoz ebédelni. Spenót vastag husival, krumplival. Hamar otthagytam az asztalt, elvonultam meghitt sarkomba, a kanapéra, onnan néztem utálkozva a férjemre, aki láthatólag már az udvariasságot is kezdi terhesnek érezni, elfelejtvén, milyen hálás volt nekem alig két hete, hogy szabadon engedtem, hogy megígért mindenféle segítséget. Elment kocsit takarítani. Mostanság hetenként! Azelőtt ha én kipucoltam belőle a több hónapos koszt, elnézően nevetett, milyen tisztaságmániás vagyok. Most bizony nem lehet benne kutyaszőr!
Mivel Trudéék hétfőn mindig korán hazamennek, kénytelen voltam a hangárban üldögélni egy szélvédett sarokban. Nagyon hideg volt, nem sokáig bírtam.
- Odaadnád a kocsit? - kérdeztem W-t.
- Minek?
- A városba kéne mennem.
- Hm, nem szívesen. - Ez nemet jelent. Otthagytam, visszaültem a cúgos kisszékembe fázni. A nap csak néha sütött ki, akkor felmelegedtem kicsit. Tíz perc múlva arra járt.
- A vezetéshez érvényes jogosítvány kell - szórta az igét. Bazd meg, mosolyogtam, mikor másfél hónapig autóztam itt a télen, akkor vajon miért nem kellett? Te hernyó.
- Elmegyek gyalog - közöltem egy idő múlva, ő csak mosolygott, mint hülyére. Kiállt a hangár elé, nézett utánam, nem hitte el. Mi az nekem, két órácska gyalog? Szeles, napos idő volt, pont sétára kitalálva. Találtam egy parkot, egész hosszan a tévétorony irányába vitt, ami az abszolút navigációs pont hazafele, istenit sétáltam. Még a cipőboltba is elértem zárás előtt. Az utcán csomó láda, tele cipővel, turkáltam lelkesen, a szívem választottjából találtam is egy 7-est. Olyan vászoncipő, amit otthon 800-ért vesztegetnek, de az csúnyább. 26 márkáért enyém lett. Az eladónő a lábaimhoz térdelt természetesen, hogy a szandálomat visszakapcsolja, s aggódott, nem túl szoros-e. Ez volt az első fegyvertényem a Supermarkton kívül, egyedül. Hatkor már otthon is voltam. W tíz perc múlva futott be, valahova készült, sietett.
- Mit mondott az orvos? - kérdeztem.
- Nem tudtam vele beszélni, biztos csak délelőtt volt bent - felelte. - Ne azt kérdezd, mit mondott, hanem azt, hogy beszéltem-e vele, ha ezt akarod tudni! - oktatott ki.
- Te ma ideges vagy - jegyeztem meg rendületlenül vigyorogva.
- Én? Nem, csak sietek. Már el vagyok késve.
- Egész nap vitatkozol velem.
Megállt, kezében az ünneplő gatya, őszinte pofával tiltakozott: - Én nem vettem észre. Ha mégis, akkor bocsáss meg. - Rohant inget venni.
Megkezdődött az a nyüves foci vb. Anyósom akkorát kiáltott, hogy fejvesztve rohantam át hozzá, mi esett rá, de csak egy gól volt.

Mit tesz isten, beszélt az orvossal. Persze megint elment volna szó nélkül, ha rá nem szólok. Jövő kedden fogad. A negyedik keddem itt. Pedig már egy fél életnek tűnik. Hiába nem csinálok szinte semmit, a bensőm viharos történései torzítják az időt.
Úgy látom, folytatja a tegnap megkezdett, újfajta Walter bevezetését a köztudatba: könnyed léptek, nemtörődöm viselkedés (velem). Megpróbálta, hogy velem hívassa fel a doktort, de én csalárdul könyörgőre fogtam, mint elveszett bárány, kinek támasz kell, ez mindig bejön:
- Igazán jobb lenne, ha te hívnád! - esdekeltem, és hívta.
Ne izguljatok. És aki a háborúban hordta ki a gyerekét? Jutott annak napi egy kiló Erdbeer, meg spanyol görögdinnye? Meg kiwijoghurt, meg folyton banán? Nahát.
Ez után tízre a rendőrségre ment, ahol Dieter ügyét tárgyalják, a gyönyörű, fehér sportmercijét lopták el nemrég. Mint kiderült, problémák merültek fel, Dieter nem tudja előadni, honnan és miből vette egyáltalán. Izgalmas lesz. Walter és barátai - egykutyák.
Megjegyzem, ma nem engedtem be, hiába csöngetett. Kitettem az egyik cicimet a takaró fölé, és alvást színlelve vártam, hisz van kulcsa. Hallottam settenkedő lépteit, Ferro se jelezte, W se üdvözölte őt hangosan, s általában nagyon halkan viselkedett. De azt tudtam, hogy megnézett. Legyen neki ennyi gúnyos mosolyra valója. Viselkedéséből ítélve nem gyakoroltam rá frenetikus hatást. Na gut. Csendben felzabálta a croissant-omat, amit Mama nekem vett, és megitta a kávét, amit Mama nekem hagyott.
- A fenébe! - kiáltottam fel, mikor csak fél bögrére való csurgott elő a termoszból. - Ez te voltál!
- Igen, ez én - felelte daccal a hangjában. Ami azonnal előbújik, mint a mérges kígyó, ahányszor a kritika árnyéka felbukkan becses személyével kapcsolatban. Eddig szerény mosollyal hárította el, ha kávéval kínáltam, vagy azt mondta, csak akkor kér, ha van még annyi. Most meg azt sugallta a hanghordozása, hogy "A saját lakásomban? A saját kávémból?" Mi ütött ebbe? Átprogramozták.
A tárgyalásról kettő felé jött haza, pár ezer telefon lebonyolítása után összegömbölyödött a heverőn, és 6-ig aludt.
- Éjjel kell aludni! - zsörtölődött vele Mutti, de azért lábujjhegyen járt, és telefonon se engedte zavarni. Én az irodába vonultam komoly munkával: a braunschweigi légügyi hatóságtól megjött egy sokoldalas papír, hogy mit kell tennie a külföldinek, ha a licencét meg akarja tartani. Kiírtam belőle a szavakat, amiket nem tudok (szóval szinte mindet), majd később megpróbálom értelmezni.
Leszaladtam vajért egy másik Stüssgen Marktba, ahol még nem voltam. Istenem, mi mindent találtam ott! Vettem a vajhoz egy csatot a hajamba, egy kefét, egy tükröt, egy arckrémet, kipróbáltam négyféle dezodort, az ötödiket már nem tudtam megítélni. Láttam egy mamát, aki a gyerekét fújta be sorban mindegyikkel. Elsejétől megdrágul a bélyeg, 1,20 márka lesz egy levél haza. Persze ezt nem szabad átszámítani, mert soknak tűnne. 1,20-ért Ferro ma is szétrágott egy csomag színes ruhaszárító csipeszt, de senki nem szólt rá, pedig W épp most vette. Megjött, a kutya örült, hogy látja, kikapta a kezéből a zacskót, és morogva rázni kezdte, elvonult vele és gondosan szétropogtatta. De most mennem kell Dallast nézni. Ez egy sorozat, már kezdem érteni, miket beszél J. R. Ewing (ejtsd: Dzsé Ár Juing).
Jó ég, nemsokára egy éve lesz, hogy nem volt botkormány a kezemben!

VI. 16.
W ma korán jött, pongyolában kávézgattam a konyhában, még fürdetlenül, de már ez sem zavar. Elmúlt a lelki kényszer, hogy csak kikészítve, fix und fertig láthat. Néztem, hogy áznak a ruhák a teraszon, amiket este aggattam ki, miután felfedeztem, hogy a mosógép ördöge (ami csak engem üldöz) megint belerondított. Halványpirosba játszottak W fehér trikói. Hát a drága piros ruhám, bár műszálas, mégis ereszti a színét! Késő bánat.
Elkészültem egy óra alatt, elmentünk, W megszerezte a nyomtatványokat az anyu meghívóleveléhez. Négy oldal! Sűrűn teleírva. Holnap meg kell kérdeznünk Petert, ő hogy csinálta, mikor engem meghívott (mert hogy konspirációs okokból ezt a feladatot ő kapta). Kimentünk Butzba.
- Egyre a városba kell mennem lakást nézni - telepedett mellém ebéd előtt. - Nincs valami elintéznivalód? Ne vigyelek haza? - kérdé sehr höflich (udvariasan). Köszönettel elutasítottam.
- Mibe kerül általában egy ilyen lakás? - érdeklődtem.
- Jobb helyen 10 márka négyzetméterenként. Egy 100-120 négyzetméteres lakás megfelelő lenne.
- Hű, akkor nekem mennyi fogsz fizetni? - mosolyogtam viccesnek szánva.
- Egyedül nem bérelnék ekkora lakást, olcsóbbat keresnék.
- Amennyit te otthon vagy...
- Hát ez az! - nyugtázta.
- Ideje volna valamiben megállapodni a jövőt illetően - tértem a lényegre a kényelmes fotelban elnyúló hangulatot kihasználva.
- Igen - készségeskedett, mint aki épp erre gondolt.
- Nem túl jó így, hogy mindig kéregetnem kell tőled pénzt, utálok kérni. Havonta adhatnál egy összeget, amivel gazdálkodom (egyetértő bólintás).
- Tulajdonképpen elhatároztad, hogy itt akarsz élni?
- Igen.
- És miért?
- Haza akarsz küldeni?
- Nem, csak érdekel, hogy miért, tekintve, hogy otthon ugyanannyi pénzből sokkal jobban élhetnél.
- Elsősorban azért maradok, mert nincs hova mennem. Nincs lakásom. Azt a jogomat már eljátszottam, hogy a tanácstól kérjek, de különben is vagy tíz évbe telne. Nálunk ez nehezen megy. Lakást csak vehetek, ami 40 ezer márkánál kezdődik. Persze szeretnék többször hazautazni, ez is pénzbe kerül.
Telefonhoz hívták. Tudtam, hogy Sigrid az, mert olyan halkan beszélt, ahogy csak tudott, de mivel hirtelen mindenki elnémult a szobában, semmi esélye nem volt rá, hogy magánéletet éljen. Tisztán hallottuk, ahogy kimondja: fourty-thousand. Vajon miért angolul? Világossá vált: kulcskérdés, hogy mielőbb határon túl legyek. Sajna, gyerekek, ez ennyibe kerül! Trude odatette nekem a gőzölgő levest az asztalra, ami épp a telefon mellett van, szemtől-szembe kerültünk egymással, miközben ő sutyorgott. És feszengett. A német ajkú társaság nyilván sokkal több információt szerzett a beszélgetésből, mint én.
Ebéd után jött még egy telefon, valamit be kell repülnie.
- Munka van? - kérdeztem.
- Igen, most keresem meg a kocsid bal ajtaját.
- Csak annyit?
- Jó nagy ajtót! - nevetett.
(Durranás: Mutti a második pezsgőt nyitotta ki; nézi a focit.)
Jajj, most faltam be két vadonatfriss croissant-t. Ismeretterjesztés: ez francia kifli, isteni omlós, de a németek Parisienne Hörnchennek, azaz párizsi szarvacskának hívják.

VI. 17.
Valami állami ünnep van már megint, minden zárva. W csak 12-kor rohant ide a kutyáért, miközben a csaj lenn ült a kocsiban. Két percet se töltött itthon, de kit érdekel ez már? A trikóit sincs kedvem kivasalni többé, direkt örültem, hogy mama megtette. Szép idő van, de nincs kedvem Butzba menni. Majd felülök a villamosra, és szememet legeltetem a belvárosban a kirakatokon. Itt nem lehet úgy vásárolni, mint otthon. Ha veszek egy piszokjó ruhát, a következő kirakatnál már megüt a guta, mert kétszer olyan jót és olcsóbbat találhatok. Átnéztem az újságot is, ami nem hiábavaló, mert bár a Falkland-válságról nem sokat tudtam meg, annál többet arról, hogy holnaptól hol és mit adnak 10-50%-kal olcsóbban.
W elment azt a bizonyos repülést megejteni, amiből a kocsim bal ajtaja lesz. Ha el nem költi vacsorára. Azt hiszem, ma rászánom magam, és ablakot pucolok, bár Mutti megtiltotta. De ha jól esik, mit csináljak? Aztán sütök magamnak egy sniclit, meg van parancsolva. A Mama lovagolni ment, vagy hova a fenébe. Valami rokonnak lovasiskolája van. Azt mondja, létrán kell felmennie a lóra. Hívott engem is, de mit csináljak egy csomó, lovas német rokon közt a nagy hasammal? Majd később, ha már beszélni tudok.
Egyébként 61-ről felhíztam 63 kilóra, a tükörbe is szívesebben nézek, és nincs olyan nap, hogy 9 óránál kevesebbet aludnék. Mutti úgy hív, hogy Schlafmütze, ami biztos valami állat, aki sokat alszik.

A városban voltam, mindenütt, ahol együtt is. A Scala mozinál. Ahol csakis ma játsszák a Blues Brotherst, amit együtt láttunk. Mi ez, ha nem üzenet a Sorstól? Mit üzen? Azt, hogy boldogtalan voltam, mikor kijöttünk a moziból? Hogy esett az eső, a kutyák összetaposták Bruno kocsijának minden ülését, fáztam, és úgy érzetem, nekem ez nem kell, ez szar? Jövőtlen, kilátástalan? Pontosan ezt éreztem. Tél volt, január, nem tudtam a nyarat elképzelni. Úgy volt rossz, ahogy volt. Intő jel. Kár, hogy ilyen későn értem meg. A nyárból és W-ból együtt nekem alig jutott, most is mással boldog. Senkinek se kellek, minden idegen.
Mélységes mélyen parázslik bennem a fájdalom, megfeketíti ezt az arany nyarat. Mindenki boldog az utcán, mindenki valakivel megy, beszélget... Ezen más nem segíthet, csak magam. De nincs erőm. Honnan vegyem? Utálom ezt az erőszakos kurvát és a párját, aki ma megint szó és gondolat nélkül itthon felejtett, ma, pénteken! Amikor úgyis előttem áll egy undorító hétvége, magánnyal, napsütéssel! Meg kell tisztítanom a lelkemet ezektől, tőlük, a gyűlölettől. Nem érdemlik meg az emberi gondolatot, érzelmet pláne nem. A papírért kár a nevük leírására.
A Margit-hídon jártam egy pillanatig, szétnéztem kétfelé a Dunán...
Ma megint éreztem egy kis ideig a saját akaratom megnyugtató erejét. Másra úgyse számíthatok. Elhatároztam, hogy a szülés nem fog fájni. Az egész világ nem érdekel. Nem szerethetek egy becstelen férget, nem is a szerelem bánt engem, hanem a hiúságom.

VI. 18.
Milyen nyugalmas, családias itt ülni Butzban. Régi hangulatok szállnak meg, bágyadt, elégedett, esős nyárdélutánok illatai. Csopak... békesség... csak valaki hiányzik, bárki, aki itt ülne szótlanul mellettem. Lehetne nő is, de magyarul hallgasson. Egész embernek érzem magam ismét. Tudja fene, mitől vannak ezek a hullámzások. Csodálatos az ember. Minden világos, egyszerű. Csak jónak kell maradni. Aki jó, az szép is, nyugodtan aludhat. Sokat tanultam, hibáztam, sokat is bűnhődtem. De már kezd egyenleg lenni a számlámon. Eljön a nyugalom. A nehézségek feladattá válnak, megoldhatók. Még nehéz egy ideig a nagy hasammal élni, de azután soha semmi nem lesz többé úgy, mint eddig. Dani, gyere már anyádhoz! Meddig várjalak? Hiányzol. Tudom, érzem, hogy fiú leszel.
Derűs a homlokom. A lelkem is. Aludjon rosszul, akinek bűne van. Milyen igazságtalan, hogy ők ketten mégis jobban alszanak nálam... Biztos egyszer megkapják ezért a magukét, de engem az már nem fog vigasztalni. Nem lesz elégtétel, nem vagyok bosszúálló. Az ujjongás itt lapul bennem: minden jóra fordul nemsokára! Szabad leszek, szerelmes, szép! Addig meg fél lábon is kibírom.

VI. 19.
Háromórás sétát tettem a Ringen, és este kilenckor moziba mentem. Tizenegyig tartott, Mutti már a teraszon lesett, mikor szállok le a villamosról. Azt tanácsolta, mindig szorítsam a hónom alá a táskámat, ezért inkább táskát se vittem.
Tegnap W korán itt volt, bezárta a kulcsát a kocsiba, hívta Sigridet, akinél másodpéldány van. A függöny mögül lestem, mikor beállt az udvarba. Aztán megjött Georgie, akit januárban láttam utoljára, akkoriban rendszeresen velünk reggelizett. Ma is ez volt a szándéka. Egy darabig hármasban álltak az udvaron, W nyilván nem tudta semmilyen ürüggyel elküldeni, hát feljött. Meglepődött, hogy itt talál a konyhaasztalnál, hát még, mikor felálltam, és a hasam is látszott! W is előkerült egy zacskó zsemlével a reggelihez, közben nyilván magyarázott valamit szerelmének, hogy mi ez az egész. Főztem kávét, kedélyesen elüldögéltünk, mint régen, Georgie láthatóan nem volt képben a viszonyainkat illetően. Kicsit le van maradva.
Dél felé értünk Butzba. Egy órán át próbáltuk Georgie kutyáját - gyönyörű, fiatal új-foundlandi - összeegyeztetni Ferróval, de nem ment. Ferro ádázul morgott rá, összes szőre felállt a hátán, a másik meg nem volt hajlandó Georgie nadrágjától öt centire se eltávolodni, úgy félt. Én hülye, megsimogattam, erre Ferro féltékenységében nekiesett, összeverekedtek. Nem lett baj, de ezek után nem lehetett őket öt lépésnél közelebb engedni egymáshoz, mert Ferro tajtékzott. Az én bárányszelíd Ferróm!
Petra gépén dolgoztak, W lehetetlenül jókedvű volt, imád festeni, és épp a festés volt soron: arany és fekete lesz a gép, piros csíkkal az oldalán. Egész nap fújták. Rendet raktam a műhelyben, aztán átültem a klubba, szokott kanapémra. Zuhogott az eső. Békesség szállt meg, összekucorodtam, míg odakint dühöngött a Gewitter. Figyeltem Dani rúgásait, és tudtam, a világ legjobb szervezője a Sors, ha úgy intézi, hogy ma fájjon valami, annak oka van. Holnap majd nevetek, és látom az értelmét.
Lefordítottam és kitöltöttem lehetetlenül sok papírt, ami anyu meghívóleveléhez kell.
W hajnali 4-ig dolgozott, képzelhetitek, milyen hangulatban volt, mikor Mutti délelőtt 11-kor rátelefonált.
- A feleséged ilyen időben nem mehet ki az utcára, mert nincs cipője, ruhája, tessék a kutyáért jönni! - parancsolt rá. W nemsokára dúlva-fúlva beállított, Mutti addigra elment, rám hagyva a nehezét.
- Egy perc időm sincs, rohannom kell Nörvenichbe a gépért, délután repülőnapom van! Tényleg nem volt kinn Ferro egész nap? - támadott.
- Tíz percet sétáltam vele reggel.
- Hát az anyám bolond? Azonnal iderendelt, pedig rohannom kell!
Én csak néztem, mint nyuszi a fűben, pedig Mama lelkemre kötötte, ne engedjem, hogy itthon hagyja a kutyát. W megkért, vigyázzak rá, aztán elrohant. Ezt most hogy fogom megmagyarázni Mamának? Ő azt állította, a kutya még nem volt kint, nagyon nyugtalan. Ezzel szemben úgy aludt az előszobában, hogy még W-t sem üdvözölte. Én vagyok itt a villámhárító. Szégyellem is magam, mert Mutti a maga módján értem harcol, de a füllentéseit nem akarom felvállalni, nemcsak azért, mert nem is logikusak. Ugyanakkor opportunista vagyok, mert mikor azt mondta, vigyázzon a kutyára Sigrid, akkor helyeseltem. Kétkulacsos vagyok, pfuj!
Kutya itt hever, medvényi, mélyen alszik, talpai mozognak, szuszog, mint egy porszívó. Barátom. Szeretem.

W tegnap előállt egy "briliáns" ötlettel: mi lenne, ha venne egy Stearmant? 600 lóerős, nehéz, háborús vadászgép. Szerinte irtó hatásos lenne vele repülőnapokon repülni, mert a közönség zabálja az ilyet, és feleannyi megterhelést jelent a pilótának, mint a Pittsszel dobálni az orsókat. A Stearmannel nem lehet túl sok figurát csinálni, de a méretei és a bömbölő hangja már igazi show.
- Ilyen gazdag vagy? - kérdeztem rögtön, és a pelenkákra gondoltam, meg a miegymásra.
- Az a baj, hogy nem - felelte, és láttam, hogy tovább álmodozik. Ez ilyen. Nem komplett.
Megpucoltam egy jókora újkrumplit, ma tényleg megsütöm a sniclimet rósejbnivel. Csak előbb sétálni viszem a dögöt. 16 fok van. Aztán kezdődik a tévéműsor, ami ma jó lesz, és főleg hosszú.

Varrhatok végre magamnak. Máris elkezdeném, ha volna valaki, akire felpróbálhatnám a ruhákat. Ez a kis varrógép (1945-ből) nagyon jó (még nem használta senki), csak hímezni nem tud, de azt úgyse szoktam. Elvesztettem az egyik fülbevalómat a zuhanyzóban, kénytelen leszek venni, nehogy összenőjön a lyuk. Már kinéztem egy ékszerészt az újságból, ahol hétfőtől kiárusítás van. Itt folyton kiárusítás van. Valahol. Csak pénz kéne, meg egy karcsú én, és minden nap meglephetném magam valamivel.

VI. 24.
W most ment el, újabban parfümöt használ, tele volt vele a konyha. Mentegetőzött, hogy csak reggel érezni ilyen erősen, délutánra elmúlik. Azelőtt az egyszerű dezodortól is fintorgott. Mondom, hogy agymosást kapott! Elnéztem a képét, amint beletömött négy darab pirítóst egymás után, és undorodtam. Ma ilyen napom van. Lehet, hogy estére már siratni fogom, ahogy máskor is, bassza meg. Reggelenként viszont kegyetlen vagyok. Borsódzik a hátam tőle. Talán meg lehet neki bocsátani, de azt hiszem, nem szabad.
Megyek takarítani. Leszedem a függönyöket is, unom már, hogy porfelhő száll belőlük, ahányszor megmozdulnak a szélben. Utoljára én mostam ki őket januárban.

Aranyoskáim! Hiába, nem tudok értelmesebb megszólítást kiagyalni. Kíváncsi vagyok, miről fogok írni, mert hogy sose történik semmi. Vasárnap - míg őwaltersága repülőnapon volt - azon a címen, hogy Butzba megyek, elosontam ismét Fühlingersee-re. Egyszer már voltam ott, szintén titokban. Akkor gondosan felírtam magamnak a térképről, merre és meddig, most pedig nagy lezserül, térkép nélkül, szinte azonnal eltévedtem. Kimentem a városból, aztán meg nagyon is belementem, már az 58. kilométernél tartottam (benyomtam otthon a kilométer-számlálót), mire ismerősnek tűnő úthoz értem végre. Szegény Ferro, akit folyton azzal hitegettem, hogy "Moment, Moment", már tűkön ült hátul, reggel óta nem volt kinn. Nyüszögve ásított, ami a legbiztosabb jele annak, hogy mindjárt összecsinálja magát. Na, odataláltam, ezúttal a sok tó közül egy másikhoz, de ez még szebb volt, mint a múltkori. Park, hidak, szigetecskék, millió félőrült szörföző, akik a hidegben, zuhogó esőben űzték a szelet, ami volt bőven. Északnyugati. Persze, hogy nekem is pont ilyen napra esett a fixa ideám, hogy Ferróból szalonkutyát képezzek, egy egész üveg sampont hoztam e célból. Bedobtam neki a szokásos ágat, beúszott, aztán ráparancsoltam: "Sitz!" (nem sicc, hanem ülj le), és az egész flakont ráöntöttem szegényre. Eső zuhog, én sikál, könyökig szőrösen, bokáig sárosan. Meg vizesen. Szerencsére volt még kedve kétszer beúszni, szappanos felhőt kavart a vízben. Csak az a baj, hogy nagyon kitartott fejjel úszott, így amit a tarkójára kentem, az ott is maradt. Még otthon is habzott. Mama nem gyanakodott, hogy mitől vizes, ahhoz épp elég eső esett. A samponillata se tűnt fel neki, pedig én erősen kiéreztem a kutyaszagból. Mindenesetre gyönyörű fehér lett!
Mama ismét felhívta Sigridnél a fiát, követelte, hogy vigye a kutyát sétálni, mert egy ekkora állatnak futnia kell, nem elég, ha Butzban sétál egyet (ha tudná, hogy még úszott is!). W engem kért a telefonhoz, dühös volt. Mama közben kézzel-lábbal magyarázott, hogy mit mondjak, meg hogy ő mit mondott - már egy üveg pezsgő benne volt -, teljesen megzavarodtam.
- Eleget sétált a kutya? - szegezte nekem W a kérdést.
- Voltam vele Butzban, de még egyszer leviszem később.
- A kérdésre válaszolj! - támadott.
- Ez azt jelenti, hogy nem sétált eleget - mondtam dacosabban. Visszakérte az anyját. Már megint kereszttűzben voltam. Befejezték a vitát.
- Mi a helyzet? - kérdeztem.
- Azt mondtam neki, hogy nem érzed jól magad egész délután, csak ne képzelje, hogy most már mindig rád sózhatja a kutyáját! - így Mama. - Majd én stty-stty, adok neki! - kalapáló mozdulatokkal érzékeltette a fejbeverést.
- Na de mama, minek ez? Én megígértem neki, hogy gondját viselem Ferrónak. Mit is csinálnék, ha elvinné? Ennyi programom se maradna.
- Igen, igen, de te túl lazára engeded a pórázt, majd én meghúzom!
W közben útra kelt, hogy sétálni vigye a kutyát. Rémülten sikálni kezdtem egy szivaccsal a nyakát, mert túl illatos volt. Különben is úgy nézett ki a dög, mint akit skatulyából húztak ki, mert közben meg is keféltem, és még meg se száradt egészen. Behívtam a fürdőszobába, ráeresztettem a hajszárítót, amitől rémülten megugrott, de elkaptam a nyakát, tartottam egy kézzel, amíg bírtam, de erre tíz másodpercnél tovább nem volt módom. Elképzelhetitek, milyen a nyakánál fogva tartani egy kutyát, aki mind a nyolcvan kilójával az ellenkező irányba igyekszik!
Megjött ő. Heveny szóváltás az anyjával. Aztán velem.
- Mondd meg, ha nem tudod vállalni, hogy gondot viselsz a kutyára! - förmedt rám. - Nem kötelező!
- De, megígértem, és le is akartam vinni ma még egyszer.
- Légy szíves mondd meg, ha ez terhedre van!
- Jó, majd megmondom, oké?
- Oké.
És el. Közben írtam neki egy levelet, mert úgy éreztem, ezt már tisztázni kell. A levél szándékosan édeskés, itt következik (romantikus angolból nagyon jó vagyok):
"Kedves, sajnálom, hogy írok neked, de amikor dühös arcodat látom, nem tudok egy normális mondatot összehozni, különösen, ha anyád itt áll az ajtóban. Ha tudom, hogy mama mire készül, mindent megteszek, hogy rábeszéljem, ne zavarjon téged. De ezt nem tudom mindig előbb, mint hogy már megtette volna. Hidd el, mindent megpróbálok, hogy könnyebbé tegyem az életed, boldognak szeretnélek látni. (Oh, micsoda szent! A szerk.) Meg akarok és fogok mindent tenni, amire kérsz, ebben bízhatsz. De anyád az egyetlen ember a világon, aki gondol rám, aki törődik velem, lojálisnak kell lennem hozzá. Utálom a veszekedést, szeretnék békében élni veled és vele is. Hogy csináljam? Néha egy kicsit elengedem magam, valószínűleg nem látszom túl boldognak, ezért próbálja ő "visszahúzni a pórázt", kényszeríteni téged, hogy ránk gondolj (rám és Ferróra). Nekem ez nem tetszik, elképzelheted. Ma voltam Butzban Ferróval, futott a kocsi után, de ezt nem merem megmondani anyádnak, mert félek, hogy akkor többet nem adja kölcsön a kocsiját. Ő azt hiszi, hogy nem száguldozom a reptér füvén, csak gyalog szoktam sétálni, pedig még az erdőben is autózom. És mi a fenét csinálhatnék enélkül a nyomorúságos program nélkül? Úgy terveztem, hogy mindenképp lemegyek még egy sétára, de Boss (ezt még W írta ki Mutti hálószoba-ajtajára) észrevette, hogy nem érzem jól magam, mert a hasamat tapogattam. Sajnálom, legközelebb jobban vigyázok. Szeretném megtartani a szavamat, amit neked adok, minden körülmények között. Kérlek, próbáld megérteni ezt, és ne légy mérges egyikünkre se. Megteszem, ami tőlem telik, hogy távol tartsam Bosst a telefontól, ha tudom. Mindig meg fogom mondani neked az igazat, ígérem. De kérlek, ne mondd vissza Bossnak. Ő az egyetlen, aki segíthet rajtam. El kell őt viselnem, ahogy van, szükségem van rá. Te jobban ismered, mint én, bocsásd meg a hibáit a béke kedvéért. Minden, amit tesz, értem van, és azért, mert szeret téged, és nagyon hiányol. Kérlek, dobd el ezt a levelet jó messzire, és próbálj a barátom maradni, ahogy egyszer megegyeztünk. Köszönöm."
Amikor megjött, kicsire összehajtva odanyújtottam neki.
- Mi ez?
- Egy levél. Majd ha egyedül leszel, akkor olvasd el.
- Miért nem beszéljük inkább meg?
- Az is benne van.
- Most nem viszem el, majd holnap - az asztalra tette, s elment. Kilestem, hát persze, hogy ott ült Sigrid a kocsiban. Másnap épp a fürdőszobában voltam, amikor jött. Elolvasta. Hogy hova dobta utána, nem tudom, a szemétkosárba nem.
- Én nem rád haragudtam - mondta.
- De mérges voltál, és én nem tudok úgy beszélni, nem jut eszembe semmi.
- Hozzak neked valami zsemlét reggelire?
- Kösz, már ettem.
Kávét akartam főzni, de kivette a kezemből, felrakta ő. Butzba menet vidáman mesélte, mi volt vasárnap a repülőnapon. Az a klub rendezte, ahonnan kirúgták, mert nem fizetett ki valamit (szerinte persze jogtalan követelés volt). Most hirtelen rájöttek, milyen jó volna, ha ez a showman ismét a tagjaik sorába lépne, és ingyen repülné nekik a bemutatókat. Miután elkérte a bemutatójáért az 1500 márkát, többé nem esett szó róla, hogy lépjen vissza a klubba. Kacarásztam, mert ezt várta, közben fintorgott a lelkem az önelégült képét látva. A szerénységet úgy hordja, mint egy trikót.

Kedd, az orvos napja. Reggel overallban állított be, sietett a műhelybe.
- Nem jössz velem az orvoshoz?
- Biztos, hogy egyedül is el tudod intézni.
Elöntött a pulykaméreg, a kávéscsészémre meredve vetettem oda: - Oké, menj a pokolba.
- Most mi baj van?
- Ó, semmi! Csak eszembe jutottak az ígéreteid. Túl régen volt, hogy is emlékezhetnél. Ne is törődj velem, megoldom!
- Telefonálj ki értem, ha el kell hogy vigyelek valahová. Ebédkor érted jöjjek?
- Ne. - Elment, én meg hangosan káromkodtam vagy negyedórát, aztán elmentem egyedül. Nagyon tanulságos volt. A rendelőbe lépve egy egész fal tükörrel találtam szembe magam, hirtelen azt hittem, hű, de sokan vagyunk. De csak két fehér ruhás lány ült különféle okos gépekkel telerakott asztaloknál. A szobát egy kétméteres akvárium szelte ketté, oldalt puha fotelok.
Odamentem az egyik lányhoz, elmakogtam, hogy alig beszélek németül. A nevemet kérdezte, majd hellyel kínált. Kiállított rólam egy könyvecskét, és átküldött a várószobába, ahol több nő üldögélt halk zeneszó mellett. Kiolvastam egy Burdát - egy óra -, megtudtam, hogy idén a fehér a divat, romantikusan, fodrosan, csipkésen. Végül doktor Umbreit színe elé kerültem. (Jézus, milyen csinos és fiatal!) Eszembe se jutott angolra fordítani a szót, mert minden világos volt. Érthetően, lassan kikérdezett a betegségek felől, meg hogy mikor volt az utolsó menzesz. Mondom, november 1-jén. Elejtette a ceruzát.
- Szóval már ha-hat hónapja nem? - nem javítottam ki, hogy inkább hét és fél. Ahogy a vajszínű ruhámban ültem ott, a hat kiló plusszal, alig látszott valami. - Igazán előbb is eljöhetett volna! - fejezte be.
Asztalra fektetett, nyomkodott a "körvonalakat" keresve. A kölyök már a melltartóm vonaláig ér, nem is tudom, hol a gyomrom. Ez után a méltatlan szék következett, majd meghallgatta a szívhangokat. - Ez egy fiú! Holnap csinálunk róla egy szép fotót, jó?
Átmentem a szomszédos laborba, pici szoba volt, tele gépekkel, monitorokkal. Az egyik fehér ruhás lány - akiről azt hittem, csak irkál meg telefonál - ügyesen vért vett. Nem keresgélt a tűvel, mint otthon, hanem rögtön megbökött, amint elhatározta, hova bökjön. Nem kémcsőbe csorgatta a vérem, hanem injekciós tűvel szívta ki, semeddig se tartott, pumpálni, pacskolni se kellett. Az ujjamat is megbökte, felszisszentem, aztán elszégyelltem magam. Nem nyomott vattagolyót a kezembe, hogy szorítsam rá, hanem gondosan leragasztotta mindkét szúrás helyét. Aztán automata vérnyomásmérőbe dugtam a karom, és már mehettem is.
Hazafelé betévedtem egy Kaufhausba, minden le volt árazva. Három órát bolyongtam benne, és meg bírtam állni, hogy csak a második órában kezdjek vásárolni. Mivel W épp ma reggel dobott meg két százassal, vettem két blúzt meg egy pulcsit. Nagyon jutányosan, ha igazak az áthúzott cédulák. Fél órán át napszemüvegeket próbáltam, de mind plexi volt, összekarcolva.
Délután uram hazalátogatott.
- Mi újság? - érdeklődött.
- Minden oké, milyen igazad volt, hogy nem jöttél velem! Másfél órát vártam, és különben is nagyon jól megértettük egymást.
- Mikor kell visszamenned?
- Holnap. Csinálnak a gyerekről egy fotót, azt mondta az orvos.
- Hogy mondta: lehet, vagy kell csinálni?
- Ezt nem értettem jól, fel kéne hívni megkérdezni.
- Mert ha lehet, akkor nem csinálunk! Akármilyen kevés is, röntgensugárzás, és arra semmi szükség! - Azonnal (!) telefont ragadott, kiderült, hogy csak ultrahangos felvételről van szó, ami ellen nem volt kifogása. Ritchet is felhívta Amerikában. Mama közben fel-alá járt, szinte toporzékolt:
- Sigridtől hívjad! Én nem fogom kifizetni! - majd folyton az óráját nézte, mivel W néhány erélyes visszaszólás után nyugodtan beszélt tovább. Arról érdeklődött, hogy lehet hozzájutni egy Stearmanhez, és mibe kerül.
- Csak ennyibe? - csodálkozott. Utóbb kiderült, 300 ezer márka ez a csak. Most már végképp nem értem az anyagi viszonyait. Lehet, hogy mégis van pénze? Vagy egészen hülye szegény?
- Nemsokára úgyis meglátogatlak - fejezte be a telefont. Puff, a szép amerikai kirándulás, amit nekem ígért, szintén Sigridé lesz. Most már Ritch is, aki nemrég küldte szívélyes üdvözletét nekem, Sigridet fogja megismerni helyettem.
Nem bírom agyilag követni ezt a káoszt, ami W-t körülveszi. Petra gépét ma kellene befejeznie, lejárt a határidő. A motor még a földön, a szárnyak még száradnak stb. Három hét múlva kezdődik a német műrepülő bajnokság, utána, szerintem, még mindig Petra gépét nyuvasztja. Végül augusztus 8-tól indul a világbajnokság. Ami előtt illene 1-2 hetet gyakorolni. Közben naponta lakást nézni jár, csak Jürgen dolgozik. És most ez az Amerika. Meg a Stearman. Ki érti ezt?

Tegnap megint Butzban üldögéltem, sétáltam az erdőben, ettem-ittam W számlájára. Délután megint eltűnt. Hatkor elindultam gyalog haza, de Trude meglátott, utánamküldte a férjét, aki kocsival hazahozott, hiába szabadkoztam. W-nak egyáltalán nem tetszett, mikor ma elmondtam ezt, pedig ő kérdezte, hogy kerültem haza. Jobban örült volna, ha gyaloglok?
- Én Bonnban voltam tegnap, nagyon elhúzódott, azért nem tudtam visszamenni - magyarázott, pedig nem is kérdeztem. - Lonánál voltam.
- Az ki?
- Schmidt kancellár felesége.
- És az akárkivel szóbaáll?
- Miért ne? Vittem fotókat airshow-król, sokáig beszélgettünk.
- Mit akartál tőle?
- Lesz egy több száz személyes fogadás, amit a kancellár ad nemsokára; gondoltam, odarepülök, és csinálok egy kis show-t. De már késő megszervezni. Talán jövőre.
- A partira is megvan már a meghívás?
- Meg. - Elkomorultam. A fene egye meg, ilyen helyekre biztos a feleségét viszi mindenki...
Takarításba vetettem magam. Illatok szállnak a függönyökből por helyett. Kaptam Doristól egy ötoldalas levelet, Ágié is megjött, Katié is, csupa öröm az élet. Mama már messziről kiabálta: - Mind neked szól!
Megint bevillamosoztam a Ringre, a Chato földjéhez, de lekéstem. Viszont összeszedtem a bátorságom, és kíváncsiságból bementem egy sweet movie-ba. Hát nem volt sweet. Csak egy kiábrándító pornómozi, melyben hárman ültek összesen, én voltam a harmadik. Hamar hányingert kaptam, és kijöttem. Tizenkét márkáért! Csak kefélés, abból is a legközönségesebb. Legalább tudom, hova nem megyek soha többet. Én hülye, szocialista emlőkön nevelkedett, ki csak a maga tapasztalatának hisz.
Egy utcán áruló olasztól vettem egy gombás pizzát, és letelepedtem egy padra. Hasonló célból mellém ült egy négyfős ifjúság.
- Jó napot - köszönt rám az egyik. - Ízlik?
- Igen.
Hogy ez mindenütt így van-e, nem tudom, de tetszett. Kirakatokba merültem, míg csak a hasamat tartani bírtam, aztán irány a villamos. Kezdek már nehéz lenni magamnak. Lassan nekiindulunk Mamával, hogy a "Klinik Koffert" összeállítsuk. Kaptam füzeteket a dokitól, ezekből tudom, miket kell beszerezni.
Mutti most durrantotta el az első pezsgőt a hátam mögött. Szép tőle, mert már hét óra; igaz, hogy ma fodrásznál volt egész délután, ahogy ő szokta mondani, azért, mert előtört fején a schwarze Vergangenheit (sötét múlt). Meccset néz megint. Várjuk haza Ferrót. Élmény az érkezése. Körülvágtat, mindenki szoknyája alá benéz, megfog és magával húz, lábunk közé bújik, sürög-forog, csak hosszas dögönyözéssel lehet lecsillapítani. Aztán megkapja esti csemegéjét, a disznófarkakat Mamától, majd körüljár: kibe lehetne beletörölközni? Folyik a nyála, nekirohan Mamának, gondosan rákeni a szoknyájára, ő meg rikoltozva hozzám küldi, én vissza, s ez így megy, míg végül elhever mellettem, és elalszik. Mi nyálasan, ő szárazan.

VI. 26.
Elment az étvágyam, mert W hazaszaladt pár percre, pedig főzni akartam. Most csak fáj a gyomrom megint. Kocsit javítanak az udvaron, Sigrid is itt van. Ócska farmer, szőkeség, egész jól néz ki, és fiatal. Láttam egy őszinte, megnyerő mosolyát, láttam a boldogságukat, és ettől sírni tudnék. Menekülnék, haza, mielőbb, véres fejjel. De nem tehetem. Miből élnék? Hol? Sehol. Semmiből. Mit csináljak magammal? Hogy várjak tovább bölcs mosollyal? És mire? Nem történik semmi. Egyedül vagyok. Itt csak a "gombház, sej" segíthet. És a repülés. Egyszer.

VI. 27.
A postás ébresztett fel; itt az expressz leveleket vasárnap is kihozzák. Zuhog az eső. Sikerült előtte hazaérnem egy jó hosszú sétáról. Ferro megint belement a kacsaúsztatóba. Meg se kérdi, szabad-e, már benne is van nyakig. A "Kutyát csak pórázon" tábla mellett fürdik mindig, a kacsák meg hattyúk riadalmára.
Elolvastam Hirschler könyvét; szerinte a szülés csak annak fáj, aki ezt elvárja. Egyéb élettani indoka nincs. E percekben hastáncosnőnek látszom: táncol a hasam, oly szorgalmasan helyezkedik Dani odabenn. Lehet, hogy most fordul szélirányba? Mindenesetre a gyomromat rugdossa.
W pénteken volt a kancellári fogadáson, újabban már telefonon se szól ide. Jürgen délután jött a kutyáért, hogy Butzban megfuttassa, Mama kellően felhúzta magát emiatt. Mivel fia tegnap is csak tíz percre futott haza - Sigrid a kocsiban -, ígérve, hogy este majd jön, de nem jött, most meghirdette a terrort (két üvegbetét). Ez azzal kezdődött, hogy éjjel 11-kor odatelefonált Sigridhez, ahol épp vendégség volt.
- Micsoda dolog, hogy napokig nem tudok találkozni a fiammal? - és ilyenek. Lehallgattam.
- Nem vagyok gyerek - replikázott W -, hogy az anyám szoknyáján üljek.
- Én se fogok a feleséged meg a kutyád szoknyáján ülni! Most mindjárt berakom mind a kettőt a kocsiba, és odaviszem! Elég volt! - zengett a ház.
- Ez nem megy - felelte W lényegesen kevésbé magabiztosan (talán jobban ismeri az anyját, mint én).
- Már megyünk is! - rikoltotta Mutti, és lecsapta a telefont. Kipirulva mesélte el nekem, hogy milyen jól odamondogatott.
Éjjel negyed egykor - istenem! - megint rájött, hiába magyaráztam, mit érne vele, ha W ilyenkor hazajönne, csak felhívta megint. Ismét zengett a ház, ezúttal számlát és mínusz harmincezret is emlegetett, meg azt, hogy elfogyott a türelme. W megígérte, hogy korán reggel hazaugrik ruháért.
- Amit mi mosunk és vasalunk! - kiabálta Mama. - Máris megyünk, a feleséged meg a kutya!
Persze, hogy ezt is lehallgattam az ikertelefonon. S jő Mama, és abszolút feldobva meséli, majd nevetve legyint:
- Walter úgyis tudja, hogy nem kell komolyan venni. De ez már arcátlanság, amit csinál, majd én megmutatom neki! - hergeli magát. - Micsoda dolog, hogy nekem kell itt ülni veled, a gyerekkel, a kutyával, ő meg napokra eltűnik!
Szóval kora reggel csak a postás jött. Délben mentem a kutyával sétálni, s mikor két óra múlva megjöttem, láttam, hogy a koszos ruhák megérkeztek, a szekrények tárva-nyitva, ami azt jelenti, Mama egyfolytában nyomta a szöveget, ezért W pánikszerűen elmenekült. De az utolsó banánomat nem mulasztotta el magához venni, maradt nekem egy nyomott sárgabarack. Örülök, hogy nem találkoztunk, így a mai lelki nyugalmam töretlen. Ígérte, hogy holnap elvisz ultrahangra.
A tegnapi Hitchcock-film kettőig tartott, madarakról szólt. Ezernyi madár mindent és mindenkit támadott, de hogy miért, azt sose fogom megtudni.
A szemben lévő ablakban most is egy lengyel áll (tele van menekültekkel a szálloda), pont olyan hasa van, mint volt férjemnek. Mindig félmeztelen. Az utcánkban is sok a lengyel rendszámú kocsi. Az egyik már kapott piros kölni számot, amint látom. A park egyik végén mindig vagy húsz olasz focizik, zeng tőlük a környék; a másik végén törökök rúgják a labdát.
A parkban két kislány szegődött hozzám a minap.
- Maga olasz? - kérdezte az egyik.
- Nem, magyar.
- Kár.

Mamócikám!
Örülök, hogy írtál, csak az szomorít, hogy szomorú vagy. Minek? Minden út hazavezet, előbb-utóbb úgyis otthon kötök ki, meglásd. Lakhatnék Nyíregyházán is, akkor se látnál többet, mint így. Gondolj erre. A tárgyakon meg ne sajnálkozz, hogy mások - volt férjem és új nője - használják, tőled tanultam, hogy nem kell hozzájuk ragaszkodni. Csak tárgyak. Amit érdemes, őrizd meg nekem, még hasznát fogom venni. Nem mentem el örökre! Fel a fejjel. Menj ki Gödre!

Göd. A Fészek. Faházunk volt már akkor, mikor megszülettem. Nyakig érő fűben ott tanultam járni. Apám azt mondta: "Feküdj a vízre, megtart! Csak hinni kell!" Elhittem. Megtartott. A Duna volt az életem legfontosabb része. Nyolc évesen már úsztam, mint a hal. A gödi srácok-lányok az életem első közössége, hatalmas megtartó erő. Velük szocializálódtam, harcoltam, örültem, kalandoztam sok nyáron át. Kunyhót építettünk a nyárfán, napraforgót loptunk, szalmakazal tetején ugráltunk, a csirkeszar kibuggyant a lábujjaink közül, királytüskét szedtünk ki a talpunkból - és nem értettük, hogy a motorok gumiját miért nem lyukasztják ki, pedig gondosan sorba raktuk őket a bekötőúton -, köveket raktunk a vonatsínre, és nem értettük, miért nem siklik ki, kátrányt kapartunk ki az országút réseiből, és nem értettük, miért tiltják, hogy az országútra menjük, miközben furcsa mód nem tiltották, hogy beússzunk a Duna közepére, mikor jött egy uszályt vontató hajó.
- Hajóóóóó!! - harsant fel valahol a telepen, és már rohantunk le a vízhez.
- Ez egy leányálom! - kiabáltam, ami azt jelentette, az uszály annyira meg van rakva, hogy szinte elmerül, a széle alig több mint karnyújtásnyira a víz fölött; egy lánynak se nehéz elkapni. A sóder már rég nem fájt a talpunknak, berohantunk és úsztunk, mint a gép.
Ha kátrányszagot érzek, mindig az uszályfogás jut eszembe. Minden uszály kátrányszagú volt. Bár a partról úgy tűnt, a vontatóhajó lassan, erőlködve húzza csak, mire a közelébe értünk, már szinte száguldott. Nem lánynak való dolog volt uszályt fogni (de én sosem voltam lánynak való), félelmetesen magasodott a hatalmas, hosszú vas az erős sodrásban, és a pereme szétvághatta a kezünket, ha megcsúszott. Határozottan kellet felnyúlni, megragadni, és az áramlás feldobó erejét kihasználva azonnal beakasztani a térdünket. Ha elsőre nem sikerült, csak a menekülés maradt, mert jött az uszály vége, ami beszív, utána rögtön a következő uszály orra, ami feldarál.
Napi sportunk volt sleppet fogni. Miután felmásztunk rá, elvitettük magunkat úgy két kilométerre, a Szúnyog-szigetig, ott seggest ugrottunk, és lecsurogtunk. Számtalan nap telt úgy, hogy a hajam estig se száradt meg a tűző napon, hogy kék szájjal kerültem elő hat órás vízbenlét után. Órákig szórakoztunk azzal, hogy lebuktunk, és egy marék kavicsot hoztunk fel a Duna fenekéről; odalent már teljesen sötét volt, tudom, mert nyitott szemmel úsztam. Kifejlesztettem egy technikát: két metszőfogam közt akár két méterre is el tudtam spriccelni a vizet. Ne meséljetek nekem arról, hogy a dunavíz árt, csak én tudom, mennyit nyeltem belőle. Másképp nem is tudtam igazán átadni magam a folyónak, csak ha ízlelhettem.
Szerencsére apám amondó volt, ami mondó én is vagyok: ami nem öl meg, az megerősít. Az ő interpretációjában ez így hangzott: "Vesszen a férgese!" Azt tehettem, amit akartam, sose kellett kezet mosnom evés előtt, ruhát csak akkor vehettem, ha esett az eső, vagy tényleg hideg volt. Minden reggel - általa jónak látott, igen korai időpontban - egyszerűen kiborított az ágyamból, és egy fürdőnadrágon kívül semmit se vehettem fel (persze még a cici előtti időkben).
- Menj, süt a nap!
Egyszer a sleppről megláttuk a rendőrrocsót közeledni. Pánikszerű csobbanások után úszott mindenki a part felé, mint az őrült. Lihegve felrohantam.
- Apa, jönnek a rendőrök! Én nem voltam sehol! - és átfutottam a sufniba száraz fürdőruhát venni.
- Rendben - felelte apám vigyorogva. - Jól van, Kese! - merthogy napszítta szőke voltam.
Aztán Karcsi leesett a fűzfáról, bele a kisforrásba, ahol mindenki hűtötte a dinnyéjét, vaját, balhé volt. Megúszta. A kisforrás hideg, vakítóan tiszta vizében egyébként csodás kis rákok teremtek, pohárral fogtuk őket, aztán visszaengedtük. A nagyforrásban békák éltek, onnan hordtuk az ivóvizet, - mindig jéghideg volt, mindig gyönyörű átlátszó -, a felnőttek azt mondták, a béka jó, a béka tisztít. Igazuk lehetett, mert annál jobb vizet azóta se ittam. Húsos lapulevelek nőttek körben; a lapulevél azóta is valami szentélyre emlékeztet. Olyan helyre, ahová a rontás még nem ért el.
Különleges hely volt ez a telep mindenképpen. Először csak sátrakkal, aztán kis faházakkal teli, a háború utáni prolik - főleg sportolók - egy saját szigete. Apám országos bajnok tornász volt, anyám szintén. Sok fényképet láttam, hogyan szaltóznak le a besungról. A meredek partoldalt hívták így, mivel a telep tulajdonképpen egy bombatölcsérben helyezkedik el, besungokkal körülvett, homokos mélyben. Képem van arról is, ahogy apám egy kéményen kézen áll. Akármilyen lépcsőn le tudott sétálni kézen, olyan biztosan, mintha a lábain állna. Na, ez az, amit soha nem tudtam utánacsinálni, pedig nagyon szerettem volna, és próbáltam is eleget.
Amikor a telepen felhangzott az üvöltés: "Heeendz bááál!" (handsball), az összes férfi a pályára sietett, és kezdődött a meccs. Valószínűleg sehol sem jegyzik ezt a fajta játékot: bőrdarabokból varrt, lószőrrel töltött, marékba való kis labdákat ütögettek tenyérrel, körülbelül a foci szabályai szerint, mindenesetre ugyanakkora pályán, ugyanolyan kapukba, ugyanannyit lótva-futva. (Egyszer játékból én voltam a kapus, Karcsi apja, Karcsi bácsi pedig olyat ütött egyenest a homlokomba, hogy elterültem. Sokáig simogattak apámmal együtt, hogy magamhoz térjek.) A telep népe kiült a pálya szélére az akácok alá, és drukkolt, ahogy kell. Férfiaink jól leizzasztották magukat, aztán vonultak le a Duna-partra a Caola szappanjukkal, és mi, gyerekek, csak bámultuk, mit sikálnak olyan titokban, hátat fordítva, a gatyájukba nyúlva. A gyönyörű, tiszta, sóderos Duna-partra a lemenő nap hosszú árnyékokat vetett.
Ma már nincs ott sóder, a bősi erőmű jóvoltából csak iszap terem Gödön. A part szomorú mutációja a régi, sóderos, tágas, fűzfákkal, ösvényekkel szegélyezett egykori magának. Ellopták tőlem ezt is.
Minek köszönhetem, hogy ennyi csodás nyarat szabadon élhettem? 25 forintnak naponta. Ennyiért etetett a szomszéd néni. És annak, hogy se anyám, se apám nem óhajtott törődni velem. Ez a nemtörődömség nemhogy zavart volna, de a legszebb dologgal: szabad, boldog gyerekkorral kápráztatott el.

A lábaimat már megfeszíteni se merem, nehogy görcs álljon beléjük. Van úgy, hogy egyszerre háromféle görcs kínoz, egy a vádlimba, a többi különféle lábujjaimba áll. Sokszor éjjel, álmomban. Ilyenkor káromkodva kénytelen vagyok felébredni. Naponta hússzor ugrálok az utcán féllábon valamilyen görcs miatt. Amúgy is szaladgálással telik az éjszakám: kétóránként kell pisilnem. Vége lehetne már. Unom a gyomorfájásokat is.

VI. 28.
- Mi legyen velünk a jövőre nézve? - kérdezte W.
- Legyen már egyszer neked is elképzelésed. Tőled függök. Havi 500 márkából nem lehetnek elképzeléseim.
- Neked nincs is kiadásod.
- De lesz, ha lesz kocsim, ha félre akarok tenni, ha itt lesz az anyám, a gyerekem. Azt hiszem, túl nagy árat fizetek azért, hogy nincsenek kiadásaim. Lassan megőrülök a négy fal közé zárva.
- Úgy tervezem, hogy folytatom a tanulmányaimat. A repülésre kevesebbet áldozok, lehet, hogy visszavonulok. A boltot majd Jürgen vezeti. Most lakást keresek.
- És ebben te egész biztos vagy?
- Ha Sigridre gondolsz, nem.
- Az lenne a legolcsóbb, ha visszajönnél ide.
- Igazad van, erre már én is gondoltam - nevetett. - Te is vállalhatnál állást.
- Lehet, a baba után.
- Szeretném visszakapni a szabadságomat, mert minek egy házasság papíron? Mire lehetne már alapozni ezt?
- A gyerekre... elég sok közös van az életünkben, ha repülhetek. - Elgondolkodva tettem hozzá: - Lehet, nemsokára én kérlek, hogy add vissza a szabadságomat.
- De nem most? - és hosszan nézett, miután nemet intettem a fejemmel. Fürkészően nézett, szinte parázslóan, mint aki pontosan tudja, mi van bennem, és nem bánja, inkább csodálja. Közben érzetem: azért jött, hogy a válásról beszéljen, de nem mert belekezdeni.
- Várjunk az év végéig ezzel - javasoltam.
- Legalább két évig tartana.
- De nem azért, mert várunk?
- Nem, mindenképp.
Pontosan tudtam, éreztem, milyen régen kellene már a válásról szólnia, ahogy parancsba kapta, de mégse szánta el magát. Gyáva-e, vagy még szeret egy kicsit?
Szólt Dieternek, hogy szerezzen valami kocsit, olcsót, amit utána akár eldobhatunk.
- Csak annyira legyen jó, hogy ne essen darabokra, míg hazamegyek, meg visszajövök - mondtam.
- Most akarsz hazamenni? - csodálkozott rá a hasamra.
- Igen, most még tudok.
- Biztos?
- Biztos. Még egy hétvégét nem bírok ki itt.
Készségesnek látszott, talán beleérzett abba a borzalomba, amit átélek minden nap, amikor elmegy, és én itt ülök és ülök.
Különben is, Tanos azt mondta, ahogy bevezetem az elején, úgy lesz végig. Ha hagyok a fejemre szarni, le is leszek szarva mindig. Hát nem hagyom. Kocsi kell, a Balatonra akarok menni a barátnőimhez.

Hazamentem, igen! Vett 50 márkáért egy 20 éves VW bogarat. Jürgen éjfélig hegesztette, mert az akkumulátor ki akart esni alul, és én aznap már indulni akartam. Mindenki kért, ne menjek, aludjak, de nem bírtam magammal. Lefeküdtem, próbáltam aludni, de éjjel kettőkor felpattantam, és kocsiba ültem. Nekivágtam az ezerkétszáz kilométernek, haza. Mit mondjak, hosszú volt. 110-nél többet nem tudtam kihozni a bogárból. A lengéscsillapítói már rég feladták; úgy lengett, mint egy hintó. Nem volt rossz. Napfényes, száraz autópályákon "repesztettem". Vittem magammal egy üveg virslit, meg egy doboz kekszet. És persze cigit. Lord Extrát, mert abban kevés a kátrány, mondta Mama. Többször megálltam kávézni, főleg pisilni. A vászontetőt kinyitottam, a cigit csak fel kellett dugni, a menetszél már le is vitte róla a hamut. Tizenhét óra alatt elpöfögtem Balatonfüredig. Késő volt már megkeresni a barátnőimet. Végigsétáltam a Liszt Ferenc utcán, egykori boldogságom színhelyén, ahol a Gemini együttes lakott 67-ben. Ádáz hársfaillat követett, aki utánam fütyült, csalódottan látta, hogy csak hátulról vagyok vonzó. Az Annabellába tértem be. Azt mondták, van 580-ért egy szobájuk. Miután odaadtam a konzuli útlevelemet, a szoba ára egyből 985 lett; nekem csak ennyiért adhatnak, mondták. A fürdőkádban koszcsík körbe, a vécé szörcsögött, de mindkettőn papírszalag, ami azt hirdette, hogy itt fertőtlenítés történt. Holtfáradt voltam, ledőltem aludni a három ágy közül az egyikbe, de előbb a másik kettőt jól összetúrtam és megtapostam. Ki volt fizetve!
Másnap megtaláltam barátnőimet Földváron, a Medicina Könyvkiadó üdülőjében, Kati, Ági visítva ugrottak nekem. Nem tudták, hogy jövök. Boldog napokat töltöttünk együtt. Szalonnát sütöttünk, dumáltunk, mászkáltunk, csapkodtuk a szúnyogokat. Kati halálos szerelemben volt egy Gáborral, aki autószerelő, úgy kezdődött, hogy ingyen tette fel a négy új gumiját. Cserébe Kati elvitte repülni. Ettől esett bele Gábor. Parfümökkel, menő cigikkel szédítette, leszaladtak Tihanyba diszkózni. Ettől esett bele Kati. Épp szenvedett, mert Gábor a túlsó parton a nejével nyaralt. (Azóta már Kati is töltött a túlsó parton egy-két napot valaki mással, minek következtében a szerelme neve Gézára módosult, s ez is halálos.)
De nem volt semmi az igazi. A nagy hasammal nem önmagam voltam. Sose volt még nagy hasam, honnan is tudhattam volna, hogy kell ezzel élni? Mindig zavart, mindig akadályozott, nem voltam az, aki lehettem volna. Senki voltam itt is, miközben ők nők voltak.
Két nap múlva hazamentünk Pestre, anyám majd leült, mikor meglátott, de azt mondta, megérezte, hogy jövök. Csak egy hétig maradtam, ez arra se volt elég, hogy egy magyarul beszélő moziba elmenjek, pedig hogy szerettem volna! Minden nap szaladgáltunk, intéztük az útlevelét, lefordíttattuk a meghívólevelet, jártunk a követségen, Ibuszban, OTP-ben.
Az autó derekasan helytállt visszafelé is, megint egyhuzamban jöttem.