Mivel ez egy befejezett napló, időbeli a sorrend

1980 március
1980 április
1980 május
1980 június
1980 július
1980 augusztus
1980 szeptember
1980 október
1980 november
1980 december

1981 január
1981 február

1981 június
1981 július
1981 augusztus
1981 szeptember
1981 október
1981 november
1981 december

1982 január
1982 február
1982 március
1982 április
1982 május
1982 június
1982 július
1982 augusztus
1982 szeptember
1982 október
1982 november
1982 december

1983 január
1983 február
1983 március
1983 április
1983 május
1983 június
1983 július
1983 augusztus
1983 szeptember
1983 október
1983 november
1983 december

1984 január
1984 február
1984 május
1984 augusztus
1984 szeptember
1984 november
1984 december

2004 epilógus

Főlapra

1982

VII. 21.
Ebédeltek, mikor Butzba értem. W nagy "Oh"-val fogadott. Megbeszéltük, milyen jó autó a VW. Lerajzoltam a szabadonválasztott programját, délután fel is szállt, Butz felett gyakorolt. A szomszédos belga reptéren szállt le. Mire visszaért, már ott állt egy zöld-fehér Polizei autó, meg két biciklis rendőr, továbbá egy ideges állampolgár, aki kihívta őket a rendzavarás miatt. W bemutatta engedélyét, miszerint joga van itt repülni.
- Ez a Schweinehund (kb. disznó) hívta ki a rendőröket? - kiabált Dieter, mire a megszólított állampolgár követelte, hogy a rendőrök írják fel, de azok sokkal lazábbak voltak, mint nálunk, azt felelték, nem hallottak semmit. Mindenki el.
Órákat beszélgettem Karinnal, Willie feleségével, egész naplementéig. Mindig csodáltam, hogy tud két gyerek után ilyen ragyogóan kinézni ez a szőke nő. Elmesélte élete történetét, mely kalandos, de végül is boldogtalan. Az NDK-ból jött. Willie ott dolgozott egy ideig, egymásba szerettek. A gyerekei akkor már megvoltak. Willie mindenáron ide akarta menekíteni őket. Először egy repülőgéppel próbálkoztak, de nem sikerült. Utána útlevelet hamisított, de mivel az NDK-sok minden nap más színű pecsétet használnak, ez se ment. Végül elbújtatta Karint a csomagtartóban, de a határon kiemelték, és ment egyenest a börtönbe. Két év után egy gyenge szívbajjal szabadult. Örökre kiutasították az országból. Onnan csak így lehet megszabadulni.
Willie megvárta, feleségül vette. Mivel az NDK-ból nem lehet nyugatra kirándulni - mert arra még nem volt példa, hogy bárki is visszatért volna -, Karin örökre búcsút mondott a családjának, barátainak. Willie-vel pedig bajok vannak, keveset van otthon, Karin nem találja a helyét, már két éve nem dolgozik, mert a kozmetikus szakmáját újra kellene tanulnia, itt minden alapanyag és módszer teljesen más. Barátnői, társasága nincs, teljesen Willie-től függ.
- Sokszor megkérdezem magamtól: minek csináltam? Megérte? - mondja. - Nem. Mert minél szegényebb egy ország, az emberek annál családiasabbak, kedvesebbek. Magyarországon is voltam már, ott is ezt tapasztaltam. Itt nyugodtan felfordulhat bárki, nem törődnek vele. Irigyellek téged, minden bajod dacára, mert legalább hazamehetsz, ha akarsz. Én már soha.
Amikor Willie odajött és cuppanós puszit nyomva az arcára hazavitte a Hondáján, mégis az én szívem szorult össze. Minden viszonylagos.

Másnap
Több mint egy órát beszélgettünk W-ral, mint két öreg haver. Nyomatékosan megkért, sehova ne menjek Petra kocsijával, mert ha bármi történne, ezt felhasználná ellene. Majd Jürgen elvisz Kulmbachba. Petra simlis, nincs egy vasa se, viszont a gépét meg akarja kapni. Velem is csak azért barátkozik ennyire, mert ellene szövetkezik mindenkivel. (Bonyolult!)
- Délben megyek Düsseldorfba, jössz? - kérdezte.
- Ha végzek addig az orvossal.
Az orvosnál egy csomót vártam megint, aztán másfél perc alatt kirúgott, hogy jöjjek két hét múlva, és ajánlotta az Elisabeth kórházat a szüléshez. Vettek azért vizeletet, meg az ujjamat is megszúrták, de ebédre kiértem Butzba. Mivel W szakszója nem készült el, nem mentünk sehova.

Másnap
Reggel W telefonál.
- Mit csinálsz?
- Ágyazok.
- Mikor jössz?
- Miért? Menni kell Kulmbachba?
- Igen, de sürgősen. Mikor tudsz ideérni?
- Fél óra. Csak megfürdök.
- Nem lehet előbb? Fürödj délután.
- Jó, sietek. - Megfürödtem, és fél óra múlva ott voltam. Tűkön állt, mindjárt dél volt, és reggelre várták. Kitört az ebédidő, beültünk a kantinba.
- Mi a helyzet Petrával? Láttam, hogy nagyon tárgyaltatok valamit - kezdtem.
- Elmondom, de ne áruld el senkinek! Petra el akarja vinni a gépet, hogy valahol máshol befejeztesse, és aztán nem fizetne a késedelemre hivatkozva. A szerződés szerint viszont én nem vállaltam határidőt, mivel nem őrültem meg. Tudtam, hogy ezer körülménytől függ, mikor készül el. Jürgen ma elviszi a gépet egy titkos helyre, aztán kicseréli a zárakat a műhelyen. Petrának fel kell törnie az ajtót, ha be akar jutni. Szerintem ezt fogja tenni, aztán jöhet a rendőrség.
Mesélt aztán a többiekről, hogy Dieter új csajjal fut, a csaj férje pedig Dieter feleségével, Willie-éknél is zűrök vannak, Petra pedig lefekszik mindenkivel, ha olcsóbban kaphat meg egy alkatrészt, vele is megpróbálkozott. Felháborodva tette hozzá:
- Mégis mind rám mutogat, miattad. Nincs szükségem barátokra, mert ha minden jól megy, akkor minek, ha baj van, akkor meg úgyis lekopnak. Hazaugrom egy fél órára, jössz? - Mentem, mivel a mosógépben hagytam a ruhákat, és féltem, megint színt váltanak. Magához vette a térképeit, miegymást, aztán kalapot keresett, én már a kocsiban vártam. Végül lerohant az én fehér - istenem, a punitzi - szalmakalapommal a fején, vidám vigyorral. A reptérig le se vette. Be nem állt a szája, talán afelett érzett megkönnyebbülése okozta ezt, hogy Sigrid valamiért nem tudott eljönni Kulmbachba, és így nem kellett konspirálnia.
A reptéren odafutott hozzám délután:
- Ma már nem látlak, megyek a gépemért, Kulmbachban találkozunk! Jó utat.
- Neked is.
Csupa mosoly az egész nap. Petra csak tátotta a száját, folyton együtt futkostunk. Fél óra múlva aztán W felszállt a belgáktól, rácsapással beköszönt Butzba is.

Másnap
Négy órás autózás után megérkeztünk a Flugplatzra Jürgennel. Edzőrepülések folytak, W örömmel üdvözölt. Mindenki ott volt, akit már régi versenyekről ismerek, és még sokan mások. Ültem a padon, figyeltem a repülést, W folyton jött kérdezni, mi a hibája. Számomra teljesen idegen emberek jöttek oda "Ach, Frau Extra!" kiáltással üdvözölni, vagy bemutatkozni. Mint akik egymásnak adják a hírt, hogy íme, itt van Extra úr felesége.
Mentünk a szállodába. Hotel Dobrachtal. Még új lehet, mert a vécében találtam egy falragaszt, hogy szívesen veszik a vendégek észrevételeit, mit és hogyan lehetne még javítani a dolgokon. A vécé egyébként olyan volt, hogy ellaknék benne. Előterébe egy indás, kovácsolt, óarany korlátú kanyarlépcső vezet le, ahol a kísérő egy rokokó garnitúrán várhatja meg pisilő kedvesét, pálmákkal, virágokkal körülövezve. Csak a szökőkút hiányzott, bár a vízcsobogás azért megvolt.
Azzal a cinikus várakozással indultam fel a szobába, hogy most biztos egy egérlyukat vett ki nekem, nehogy együtt kelljen lennünk. De nem, felhordta a cuccaimat, aztán azt mondta, helyezzem kényelembe magam. Pedig a szobában csak egy duplaágy volt.
Lementünk az első emeleti uszodába. Kék víz, heverők, fotelok, asztalok, szauna, virágok, üvegfalak, meg minden. Leültem, néztem, ahogy lubickolnak a srácok a kristálytiszta vízben. Aztán nem bírtam tovább, beugrottam ruhástól, és élvezettel úszni kezdtem; a türkizkék, bő szoknya szétterült a fejem körül.
- Legalább az órád levetted? - nevetett rám W.
Vacsoránál aztán elmesélte hőstettemet Jürgennek. Ő a szekrényajtó mögött öltözött, én a szoba másik végében, aztán mentünk a kertbe vacsorázni.
Segítettem W-nak kiszámolni a rajzát, persze nem stimmelt, nem volt meg a 700 pont, az utolsó figurát meg kellett változtatni. Nem is csodálkoztam rajta, ez az ember mindent csak fél kézzel csinál. Csoda, hogy a repülőgépei nem esnek le.
Megegyeztünk, hogy olvasunk még, utána kinyithatom az ablakot, talán nem jönnek be a bogarak. Azt mondta, holnap szerez egy fürdőszobás szobát, mert itt csak mosdó volt, vécé a folyosón. Ennek kiváltképp nem örültem, tekintve belső tartályaim átrendeződését. Egyik sürgős utam alkalmával egy férfi udvariasan felkapcsolta a villanyt, miközben hajnali négy körül a folyosón settenkedtem, nem örültem, hogy látja a mord pofámat, meg a hálóingemet a potrohommal együtt. Elmenekültem. Gyerekek, milyen nem jó állapotos nőnek lenni! Reggel én voltam az ébresztő, mert rosszul állította be a rádió alarmját. Futottunk az étterembe, mindenki reggelizett már. Kilenckor volt a briefing a reptéren, persze elkéstünk. Az étteremben minden versenyzőnek nyitottak számlát, amire akármit lehetett kérni; pofátlanul ki is használtam. Még cigit is vettem. Le kellett rajzolnom a szabadonválasztottját, közben köröttem ült az egész csapat, a kedvenc Strössenreuthert is beleértve, istenem, de jó fej! Irigyelték W-t, hogy az ő nejére ezt is rá lehet bízni.
Az első versenyszámban W dobott egy nullát - eltévedt -, és a gyakorlat megszakításáért ilyenkor még mínusz 200 pont is jár. Még tartott benne a kíváncsiság, jött hozzám, mondjam a hibáit, meg a többiekét is. Mindenki rém aranyos, Dallach felesége, Krystal sose mulasztja el, ha rám ne mosolyogjon, meg ne kérdezze, hogy érzem magam, hogy aludtam. Ugyanígy Jägle felesége - ők is a válogatott tagjai. Egyszer W is elsétált a padom előtt, mikor épp cigit vettem a számba, angyali bájjal rámmosolygott, és kérte, ne szívjak túl sokat. Ez volt kb. az utolsó alkalom, amikor úgy éreztem, egyáltalán létezem számára.
Estére új szobába költöztünk. Egyik nyolc méteres fala fával burkolva, a másik rózsás tapétás, szekrénysor, duplaágy, rekamié, kanapé, dohányzóasztalok, szőnyegpadló, fotelek, íróasztal. Balkon fekvőszékekkel, kilátás búzamezőre, mely szelíden emelkedik bele egy fenyveserdőbe. Alant patak, rengeteg zöld fűvel.
A fürdőszoba egy álom. Üvegfal a kádon, szuper csap, azt csinál, amit akarsz. Mindenféle törülközők, csak szappan nem volt itt se. Második napja nem volt szappanunk. W portyára indult, az uszodában talált egy pici darabot, amivel aztán mindhárman - Jürgen is - megfürödtünk.
A városba indultunk, amikor begördült egy fehér Golf, és W csataordítással vetette magát egy szakállas pasi karjaiba. Kafi! A Nagy Kafi. Karl-Friedrich Ziganehan. Egy kis barna hajú veréb volt vele, arcán pattanások és elvetélt álmok nyomai, tudott hallgatni és meghúzódni, amiért rögtön szívembe zártam. Szó se lehetett róla, hogy ne együtt menjünk vacsorázni. Mindenki kocsira fel, irány Kulmbach.
A város csodás, tele kanyargós, régi utcákkal, épületekkel. Találtunk egy éttermet, ahová befértünk, mert Dallachék is velünk voltak. W szerepelt, leölhetetlen volt, mindenbe belehumorizált, senkit nem hagyott szóhoz jutni, legfeljebb Kafit, aki nála is többet beszélt. Ez a fickó volt Dallach trénere, bár maga sose műrepült, de állítólag nagyon jó szeme van hozzá. Sokat ivott. W először tejet kért, a pincérnővel is humorizált (aztán berúgott), s általában - számomra - elviselhetetlen volt, gáttalan szereplési vágy fűtötte.
Tizenegykor már alig bírtam a faszéken ülni, na, ki vette ezt észre? A Dallach-házaspár. Éjfélkor végre felálltak, és felajánlották, hogy hazavisznek. Boldog voltam.
Már túlvoltam egy jó alváson, amikor félkettőkor mind beestek az ajtón, a rekamién, a földön aludtak, W repkedve ágyazott meg nekik. Előbb persze még fürödtek, zajongtak eleget. Ferro vigasztalóan végignyalta az arcom. Kiújult a gyomorfájásom, de hősiesen mosolyogtam. Idegesített, hogy máris pisilnem kell, és tudtam, hogy ez még sokszor így lesz éjszaka. Szerencsére nem ébredt fel senki, mikor átlépkedtem rajtuk.
Szombat, kezdett tömeg lenni a reptéren. Az idő szar, alacsony felhőzet, ez volt W szerencséje. Ő volt a második startoló, Dallach az első. De Dallach kétszer is megvárta, míg egy felhőcske alacsonyan beúszik a box fölé, felszállt, belement a felhőbe, s a szabályok értelmében leszállhatott, mondván, nincs meg az előírt magasság. Fontosabb ezeknek szabályoskodni, mint repülni. A felhő elment, lehetett volna folytatni, de késő lett a sok tököléstől.
Alig vártam, hogy történjen valami, rém unalmas egész nap császkálni, étteremben ülni, miközben W-t csak akkor láttam, ha elment mellettem, hülye grimaszokkal - lehet, hogy ő ezt mosolynak szánja -, de csak Kafival vagy másokkal állt szóba, velem nem.
Készültünk haza vacsorázni.
- Te menj Jürgennel - utasított -, a Caprival, fürödjetek meg, mi gyalog megyünk, nem férünk a kocsiba.
Útközben kitaláltam, hogy ma inkább alszom egyet, elegem volt az étteremből, ahol "majd biztos akad valaki, aki hazavisz". Nézzem a vidám pofákat, hallgassam W pergő beszédét, amiből csak morzsák jutnak el az agyamig?
Jót olvastam a balkonon, aztán az ágyban, élveztem a luxusszoba kényelmét. Ezúttal egykor nyalt fel Ferro álmomból, közölvén, hogy gazdája megjött.
Másnap aztán nem volt menekvés, le kellett repülni a zárt kötelezőt. Ragyogó, szinte elviselhetetlen napsütés köszöntött be, erős széllel, ami - magamról tudom - kibírhatatlan egy másnapos fejnek, tekintve, hogy piszokul ráz a levegő, a szél pedig többszörösen megnehezíti a tértartást, amire nagyon kell figyelni. W kétszer is kilépett a boxból, ezenkívül olyan pocsékul repült, hogy élveztem nézni, mert pont ezt vártam. Strössivel ültünk a padon, mikor leszállt, ránk se mert nézni, odébb vonult, és magába borult.
Őrizhetem a pulóverét, ez az össz kiváltságom. Szerintem ma befűzi Juttát, Kafi nőjét, már ajánlgatta neki, hogy megrepülteti. Ennek csak örülnék, csalja Sigridet!
Eredményt hirdettek, hisz ez válogató verseny is volt; Dallach pompásan repült, mégis Strössit hozták ki győztesnek, Jägle még W-nál is rosszabbul, mégis ő lett a harmadik, W pedig negyedik.
- Felháborító - mondtam W-nak -, itt minden bíró vak!
Tíz perc múlva mondja jó hangosan, hogy Bauer, a főbíró is hallja: - A feleségem szerint a bírók mind vakok! - és nevet. Aztán odaküldött, kérdezzem meg Bauert, hogy is pontoznak. Elindultam, de nem volt pofám odafurakodni a bírókhoz. Végül W odahívta hozzám Bauert azzal, hogy "A feleségem tudni szeretné, hogy pontoztok". Ott guggolt, nehogy egy szót is elmulasszon, de nem sokra ment vele, elhívták a bírókat, kezdődött a bemutató. Bauer elnézést kért, mondván, majd később folytatjuk. Egy óra múlva tényleg megkeresett, nagyon jót beszélgettünk. Őszintén elmondta, hogy Dallach magatartása haragított meg mindenkit, amit előző nap művelt a felhőkkel. Hülye alak, senki nem szereti, így fizetnek meg a pokróc modoráért. W-t pedig a kilépései miatt kellett a 4. helyre tenni.
Elmesélte az életét. Ő is az NDK-ból szökött családostul, egy helikoptert küldtek érte. Viszont ő nem elégedetlen, sőt.
Díjkiosztás is volt, W csak egy köcsögöt kapott.
- Mindig közbejön valami, nem hagynak nyerni - vidámkodott. A köcsögbe később beletettem a melltartómat és elrejtettem a kesztyűtartóban, hátha Sigrid megtalálja. Aztán leestem a mobil vécé lépcsőjéről, mert megláttam egy pici kutyát, féltem, hogy Ferro megeszi, aki most is az ajtó előtt őrzött engem. Összeszedtek, már úgy tudok esni, hogy nem is zökkenek.
A repülőnapon W szerepelt a legszebben, meg is mondtam volna neki, de messze elkerült. Dallach kihozott nekem egy nyugágyat, a felesége meg takarót, hogy kényelembe helyezzenek.

VII. 22.
Elhanyagolt tegnap is, ma is, szar se vagyok. Faragatlan paraszt egyfolytában. Mégis örülök, mert úgy látszik, megcsalta S-et. Az éjjel nem jött haza. Úszni is Juttával ment. Most itt fekszik az ágyon, ritka perc. Aludna, de nem tud. Épp újságot vett a kezébe, a hátammal is látom. Holtfáradt, nyúzott.
Tíz óra. Most jöttem fel az étteremből, ő még maradt. Milyen jó várni, hogy egyszer csak feljön, és idefekszik mellém! Ha nem jön közbe semmi. Utoljára, legeslegutoljára; soha többé nem alhatok egy ágyban vele. Csak ma még. Ha nem talált megint valakit a lépcsőn, mondjuk. Akivel megvárhatja, míg biztos elalszom.
Feljött. Éjfélig olvasott.
- Minden lapozásra felébredek! - morogtam.
- Örülj, hogy nem élünk a kőkorszakban - felelte -, az volna csak zajos.

VII. 23.
A hazamenés napja. A reptéri kantinban ülök. Ő épp telefonál. Valószínűleg a kedvesével, mert vihog. Az előbb Strössenreuther vagy harmincszor elénekelte neki: "üben, üben, üben... und lernen!" (gyakorolni, tanulni). Láttam, hogy dühtől vörös a feje, de annál jobban tiszteli Manfredot, hogy szólni mert volna. Azzal szórakozom, hogy tartósan elnézek a feje mellett. Észlelem, hogy többször rám néz. Biztos el nem képzelheti, mit írok. Kár áltatni magam azzal, hogy egyáltalán kíváncsi arra, mit teszek. Mi a faszt nézel? Itt most úgy ülök, mint egy nagy családban, nincs rád szükségem. Ez a banda közéjük valónak fogad el engem. Büszkék rám, hogy az Ungarische Nazionalmannschaft tagja vagyok, és a német csapat erőssége leszek; lépten-nyomon ezt hallom.
Most mondja Jürgennek, hogy jövő héten gyakorolni fog Nörvenichben. A marha. Megint azt hiszi, hogy készen lesz Petra gépével addig. Már mióta csúszik. Dolgozni sincs kedve. Végül elutazik a vb-re, hogy harmincadik se legyen. Aztán megsértődik és visszavonul, mert nem lett világbajnok.
Tulajdonképpen egész hasznos, hogy elhanyagol, mert megtanultam önálló lenni itten.

VII. 24.
Beállított valamiért Jürgennel, vidáman köszöntöttem. Rögtön megjavíttattam vele a porszívót.
- Mehetünk holnap a kórházba? - érdeklődtem.
- Nem, csak a jövő héten.
- Oké, akkor itthon fogom csinálni! - vihogtam. Ettől ő is felvidult.
- Gondolod, hogy már szükséges?
- Az utolsó hónapban sose lehet tudni.
Lapozgatta a telefonregisztert, meglátta a cédulát, amire ráírtam Sigrid számát "Hülye picsa" megjegyzéssel.
- Ez mit jelent?
- Ó, semmi, csak egy azonosító kód...

VII. 25. Butz
Boldog vagyok. Szenvedek. Szerelmes vagyok. Ez oly szép, hogy szinte elmondhatatlan. Az élet gyönyörű, a boldogság ritka pillanatai kárpótolnak hónapok szenvedéséért. Képes vagyok ezt mondani. Miért? Mert nekem zongorázott. Hátralesett, látta, hogy nem a könyvet nézem, hanem messze, valahova, s tovább játszott: Maybe, there's a place where we don't have to run... living free in harmony... take me home. Más nem volt a szobában, csak én és a boldogságom. Ó, tudom, hogy megint csak szerepelt, szerepelni imád, de ha én is megfelelő közönség vagyok, az örömmel tölt el. Mikor befejezte, rám nézett, az én arcomról leolvasható elismerésre is szüksége volt. Kevéssel beérem. Végigfolyt egy könnycsepp az arcomon. Szerettem volna megcsókolni a gyengéd kezeit, melyek ilyen hangokat varázsoltak elő. A gyengédsége, a szerelme, az emlékeink... Elbújnék most zokogni valahova.

VII. 26.
Végre fázom. Esős vasárnap délután van. De nem édes. Elbújni viszont tényleg jó. Kettesben csodás lenne. De Ferróval? Csak élek itt, mint növény, néha meg kell locsolni, más gond nincs vele. Azt hiszem, ma megint jól viselkedtem. Hívtam reggel Sigridnél, hogy csomagja jött. Be is állított hamarosan. Az ajtóban rám meredt, azt vártam, megjegyzést tesz a rúzsomra, hajamra (szerintem piszokjól néztem ki), de nem. Viszont észrevett.
A Fila megszponzorálta egy nagy csomag sportruhával. Próbálgatta őket, kérdezte, hogy áll. Aztán serényen kiszórta a szennyesét, és tisztát vett.
- Mi van az új lakással? - kérdeztem. - Úgy hallottam, találtál már.
- Ó - legyintett hátrafele, ahogy szokott, mintha egy marék rizst szórna a válla mögé -, az van több is, de én nem sietek.
- Mire kijövök a kórházból, az összes holminak itt kell lennie, kivéve téged.
- Kivéve engem - ismételte megrökönyödve. Most mi van? Egy nálam sokkal bátrabb (vagy hülyébb) nő ezt úgy is értheti, hogy hazajönne tán, és megpróbálna apa lenni...
Ne feledd a nagy igazságot, ami ma a Venloerstrasse közepén jött rád: harcolni jobb, mint győzni! Ha megkapnád, ha visszajönne, csak egy gonddal több lenne, rá is dolgozhatnál, megunnád, megbánnád.

VII. 27.
A névnapom. Ez a piszok kirángatott az ágyból nyolckor, hogy egy óra múlva jön, elvisz a kórházba bejelentkezni. Már tizenegy, itt ülök álmosan, morcosan. Mama most hívta Sigridnél; alszik! Hiába, amit nekem ígér, az le van szarva.
Kutyát sétáltattam, ettem, unatkoztam. Hű, anyósom de be van indulva! Este nyolc, és fia még sehol. Ribizlit (Johannesbeer?) eszem Schlagsahne-val (tejszín?).
Este vendégség volt: Onkel Walter (Mama bátyja), meg Tante Annemie, a felesége, szóval sógornőm. Édes kis bajuszkája van, mégis nagyon vonzó nő. Bejött hozzám is - az üdvözlés után visszavonultam -, és egész értelmesen elbeszélgettünk. Meghívott, látogassam meg őket W-ral együtt. Walter... mormogtam, aztán le kellett hajtanom a fejemet, mert egy disznó könnycsepp előjött valahogy, biztos a hidegfront teszi, hogy ilyen érzelemhullámok jönnek rám.
- Tudom - mondta megértően, aztán gyorsan elköszönt.
Éjfélkor - már aludtunk - csikorgott a zár, végre megérkezett W. Csendesen betuszkolta Ferrót, és már le is lépett. A kutya persze felnyalt álmunkból mindkettőnket. Mama felkelt, csontocskát (Knöchelchen; ezt próbáljátok kimondani!) adott neki, megitatta, beszélgetett vele, aztán félegykor felhívta a fiát, hogy jól lebassza. Követelte vissza az írógépét (mint minden nap, hiába), meg azt, hogy holnap félkilenckor legyen itt, mert már egy hete nem is látta.

VII. 28.
Tizenegy. Nem jön. Kutyával a nyakamon ülök itt, és várom a csodát. Bizisten mindjárt nekimegyek a telefonnak, és felhívom!
Felhívtam!
- Schütte! - jelentkezett Sigrid mint Isten ostora.
- Extra - mondom én. - Jó reggelt. Waltert kérem.
- Deine Frau! - így a kiáltás elmenőben, a Frrrau r-betűi úgy ropogtak, mint egy rossz géppuska. W elég sokára jött, nyilván megint az ágyból kellett kivakarni, igen visszafogottan beszélt.
- Hi, darling! Hogy vagy? - rikkanték vidáman.
- Köszönöm, jól. És te?
- Jól aludtál?
- Köszönöm, jól.
- Csak a mai programom felől érdeklődöm, amely sajnálatos módon tőled függ. Elhatároztad már, hogy mikor mehetünk a kórházba?
- Hm. Hm-hm. - nagy fejtörés, agytorna, mit is lehet mondani, amit Sigrid hallhat... Könyörtelenül folytattam.
- Tudod, tegnap óta doktor Umbreithez is el kellene mennem, de nem tudok, mert mindig elkésem, miattad. Mint ma is. Tehát?
- Hm. Hm-hm.
- Amíg gondolkodsz, elmondom: kaptál egy csomagot a törvényszékről, ami fontos lehet, a postás ide se akarta adni, csak ha felmutatom az útlevelemet. Háromszor keresett Herr Kanzmann a Westflug Aachentól, ha óhajtod, diktálom a számát. - Óhajtotta. Diktáltam. - Szóval? Tudsz mondani valamit?
- Hm-hm. - Ez már haladás, egy hm elmaradt. - Legfeljebb délután tudnék menni, mert mindjárt találkozóm van.
- Az is jó. Találkozhatunk Butzban. Mondj egy időpontot.
- Oké. Kicsivel tizenkettő után.
- Rendben. Bye - és le is csaptam.
A nyuszis hanghordozásából, nagy hallgatásaiból ítélve nemigen szokott "otthon" beszámolni róla, hogy időnként engem is besorol a programjai közé. Megtudhatta azt is, hogy már nem félek zargatni őt a szent nő lakásán.
Miközben azon vidultam, Sigrid milyen kínos kérdéseket szegezhet most neki, egy igen gusztusos desszertet kevertem. A tegnapi tejszínes ribizlihez hozzáöntöttem nyolc darab csikket hamuval, plusz három gyűrt cédulát, összedolgoztam, isteni látvány.
Mit tesz isten, ott volt délben. Mosolya ugyanolyan kisfiús, mint hangja volt a telefonban.
- Mehetünk! A csomagot nem hoztad el?
- Nem. Nem mondtad, én meg elfelejtettem. (A táskámból vettem ki, hadd jöjjön csak érte.)
Sajnos, beviharzott Bruno, meg Willie is, amiből egy órás vitatkozás kerekedett; Bruno valami pénzt követel rajta. Az asztalnál kötöttek békét, Trude enni hívott minket.
- Akkor mehetünk is. - állt fel W kisvártatva. - Vagy inkább ne siess - azzal kiment. Egy órát tanultam németül a kanapé sarkában, mire előkerült.
- Vársz valamire, valakire? - kérdezte.
- Rád! - háborodtam fel némileg.
- De hát mondtam, hogy mehetünk!
- És közben legyintettél, hogy mégse siessek. Ez mit jelent?!
- Csak arra gondoltam, hogy evés után egy kicsit pihenni akarsz - szelídült meg.
- Nem akarok! A kórház sokkal fontosabb!
- Lehet róla szó, hogy a saját kocsiddal gyere utánam? - kérdezte odakint. - Nekem útközben tele kell raknom cuccal az enyémet.
- Lehet.
- Mellesleg nem hiányzik véletlenül egy melltartód? - somolygott.
- De, azt hiszem - sikerült komolynak maradnom.
- Találtam egyet a trófeába dugva, gondoltam, csak a tied lehet - és nevetve átnyújtotta a köcsögöt.
A kórházat tatarozták, nem volt szívderítő látvány a sok meszesvödör. A második emeleten találtunk egy nővért, aki mindjárt letolta, miért ilyen későn jelentkezünk, nyolcadikára már ki vagyok írva. Magyarázott arról, hogy külföldi vagyok, nemrég jöttem, nem volt idő, meg ilyesmi. A nő a lelkemre kötötte, hogy bármi adódik - vér, magzatvíz -, azonnal menjek be, de ha nem, akkor nyolcadikán mindenképp. Addig még újabb ultrahangos vizsgálat lesz, meg kell állapítani a gyerek fekvését. Erre W aggódni kezdett, ecsetelte, milyen erős ultrahang-rezgéseket bocsát ki a repülésben használt radarkereső; egyszer ráirányította a follow-me autó sofőrjére (mert túl sokat vezetgette összevissza a reptéren, ami pénzbe kerül), és kiégett tőle az inge.
- Tudomásom szerint ez a készülék - mutatott arra, ami az asztalon állt - ugyanazon a hullámhosszon dolgozik. Nem fogja a magzatot valami károsodás érni?
- Nem, nem - nyugtatta a nővér -; van, akinél tízszer is alkalmazzuk, de még sosem tapasztaltuk, hogy károsító hatása lenne.
A parkolóban elváltunk, ő ment a cuccot bepakolni. Szerintem Sigrid a cucc, mennek Nörvenichbe gyakorolni. És már zuhog is az eső, haha.
Jó napom volt. Egész nap határozott voltam, és sikerült is minden. Úgy látszik, ez kell ennek. "Schimpfen, schimpfen!" - szokta Mutti ismételni klopfoló mozdulatok kíséretében, bizonygatván, hogy másképp nem lehet nála semmit elérni, csak pofozással.
Megyek, megnézem A nyughatatlan coltokat a tévében. Közben Schmalzos kenyeret eszek (husizsír, amit díszes dobozban árulnak) paradicsommal. Hadd jöjjön az epegörcs.
Férjem beállított, izgatta a fantáziáját a csomag. Jó vaskos iromány volt, állva átfutotta, egyre jobban belekomorodva.
- Valami komoly?
- Igen, Petra. Bíróságra vitte az ügyet. De nem örül sokáig, mert most már komolyan mérges vagyok rá. - Megint kirámolt néhány tiszta cuccot a szekrényből. Anyja meg, mint a pincsi, vágtatott a sarkában szét-szétnyíló pongyolában a hosszú előszobán át az irodába, a konyhába, meg vissza, de meg se tudta közelíteni, csak a mondatait dobálhatta utána:
- Hozd vissza a videogerétet is! - kiabálta. - Tudom, hogy az a tied, de ha Sigridnek egyszer slussz lesz, nem akarom, hogy nála maradjon! Meg az írógépet!
Hogy találjak így egy másodpercet arra, hogy meghallgasson engem is? Csak azzal tudtam operálni, hogy megint nagyon határozottan szóltam.
- Figyelj csak, van egy problémám. Hogyan magyarázzam el az orvosnak holnap azt, amit a nővér mondott? És kilencedikén anyámért kell menni Düsseldorfba.
- Rendben, felhívom az orvost, beszélek vele.
Tovább száguldozott anyjával a nyomában, szobáról szobára, vasalót keresett, a műhelybe akarta vinni, meg a leveleit szemlélte meg, Mutti pedig folyamatosan nyomta a szöveget, kilátszott a meztelen hasa - rossz a cipzár a pongyoláján -, végül W eljutott az ajtóig, mikor is kénytelen voltam beszállni az áldásosztók táborába egy fontos utasítással.
- Tízig hívd fel az orvost, mert én akkor indulok hozzá. Addigra tudnia kell, mit mondtak a kórházban.
Láttam, hogy ez nem tetszik neki, túl korai a felkeléshez, Sigridtől pedig biztos nem akart telefonálni.
A Sors végül másképp rendelkezett: ezt is megúszta.

Másnap: Mexületett!
Hajnali kettő. Arra ébredek, hogy kicsit fáj a hasam. Tíz perc múlva megint. Aztán ötpercenként. Ez volna az? Nem lehet, hogy csak ennyire fájjon. Klotyó. Ez itten vér, ha nem is sok. Ideje telefonálni.
- Kénytelen vagyok a segítségedet kérni - közöltem álmatag férjemmel - menni kell a kórházba.
- Mi történt?
- Egy kis fájás, vérzés, más nem.
- Korán jött, nem?
- De.
- Oké, jövök - hat perc múlva ott volt (nem is tudtam, hogy ilyen közel lakik). Szótlanul levitte csomagjaimat, és háromra beértünk az Elisabeth kórházba. Csuda kedves kislány vett gondjaiba, rögtön fel az asztalra, le a bugyit (W a fejem melletti székre menekült, onnan volt kénytelen végignézni), mondja a lány, hat centire tágultam, ebből ma éjjel gyerek lesz, kitűnő. A hasamra tekert mindenféle kapcsolókat, komputermadzagokat. - Nagyszerű szívhangok - csicseregte, majd fél órára magunkra hagyott. Beszélgettünk, aztán a második félórában W megkérdezte, itt maradjon-e.
- Én ilyet tőled nem kérhetek. Sigrid sose bocsátaná meg.
- Ha kéred, itt maradok. - Azért se kértem, ha magától nem tudja, mit kell tennie, menjen. - Tudod, jól összejött, ma van Sigrid születésnapja is...
- Két születésnap egyszerre, vicces! - Aztán elment azzal, hogy még ma visszajön. A sétálást választottam, úgy bejártam a folyosót, hogy egy részletét se fogom elfelejteni. A gyenge hascsikarások korszaka hamar elmúlt, négy után már fele se volt tréfa, lélegezhettem akármekkorákat.
A kefehajú szülésznő megkérdezte, akarok-e fájdalom nélkül szülni. Nem akartam.
- Keine Medizin - nyugtázta. - Tovább séta hatig. Akkor újabb ultrahangos vizsgálat, közben lazán benyúlt, tágítgatott, én meg mosolyogtam hozzá, ó, köszönöm szépen, és újra ki akartam menni. - Frau Extra, most már jobb, ha itt marad, mert a folyosón nem tudom levezetni a szülést! - Oldalt fektetett, egyik lábam fel a tartóra, hogy ha nyomnom kéne, csak nyomjak, ne habozzak, aztán mind elmentek. Csendben rágcsáltam a lepedőt. Azért néha odajött egyik-másik, megsimogatta a fejemet, nyugtatott, hogy közel van, aztán mikor hárman álltak körül - köztük egy fekete-fehér apáca, akkor még nem tudtam, hogy meg akar ölni -, hanyatt fektettek, nem volt mese, nyomni kellett, pedig semmi ingerem nem volt, de mondták.
Keservesen bántam már a keine Medizint, de hát büszkeség is van a világon. Közben vágtak is, de nem fájt. A hatalmas valami kitolása lehetetlennek tűnt; olyan volt, mintha önmagamat akartam volna kifordítva a világra hozni. Összeszedtem minden erőm, a homlokomon pattogtak az erek, süvített ki a levegő a tüdőmből (ne képzeljétek, hogy ez nyöszörgés, vagy mi, gondoltam, azt ti tőlem úgyse fogtok hallani), és akkor jött a gyilkos apáca. Belekönyökölt a gyomromba, nyomott, mint egy malomkő, a fehérruhások kórusa pedig szabályos kánonba állt össze: - Drücken! Drücken! - Odalent valami plutty! kijött, mint a dugó, idefent viszont a levegő nem tudott befele jönni az irtózatos könyöktől. Végül a fulladás előtt egy pillanattal belemartam az apácába, és ledobtam magamról. Tüdőm hálás hörgéssel nyugtázta az éltető légáramlatot. Hét óra volt. Nyávogás: eggyel többen lettünk a Földön. - Ein Junge! - mondták.
- Daniel! - feleltem. A mellemre fektették, amúgy véresen-mázasan, és betakarták. A feje hosszú, rajta egy nagy plecsni. Míg vártuk a placentát, zokogtam egyet, közben lesimogattam róla egy kis kulimászt, és az arcomra kentem (állítólag szépít). A nővér hozta megmutatni a placentát két tenyerén, mint egy lángost, káprázatos színekben tündökölt. Ennyivel színesebb a világ odabent? Közben hat injekció a legkényesebb helyre, megstoppolták, ami szétfeslett. Végre oldalt fordulhattam, és Dani orra alá tartottam az oxigénmaszkot, mert kék volt szegény. Egy kis nógatásra bekapta a cicimet is, mit tesz isten, folyt belőle az előtej, ő meg csámcsogta befelé. Addigra levágták a kanócról.
Később a földre segítettek, rám adták a papucsot. Megjött a gurulós ágy. Jó magas volt. Inkább nem másznék fel rá, jeleztem, és a közreműködésüket megköszönve elindultam kifelé. Az egyik csaj átkísért a másik szárnyba, a szobámig. Fogta a derekamat, fogta volna, de mindig lehagytam.
A szobában már ketten voltak, mindkettő nagyobb gyereket szült, mint én, nem keltek fel egy napig, én mostam el az evőeszközüket is. (Ettől függetlenül savanyúak voltak, hiába, németek. Hat nap alatt öt mondatot ha váltottunk, akkor is Frau Extra voltam, magáztak, hiába tegeztem a csitriket.) A tükörbe néztem: a szememben bevérzések, a szemhéjamon, arcomon, nyakamon megpattant erek piros hálója. Tavaszeleji mínusz 4 g-ktől se tudtam így kinézni soha.
Beragyogott a nap, a nagy ablakok pompás parkra nyíltak. Feltámasztott háttal sokáig bámultam a dús lombú fákat; nem tudtam aludni. Jól esett ugyan túllenni mindenen, és végre hófehér párnákon ernyedni, de a boldogság messze elkerült. Zúgott az agyam, mint az örvénybe hulló vízesés. Andalodni szerettem volna, de túl tiszta, túl éles volt minden. Írni kezdtem.

Egyedül vagyok gyerekem születése napján. Örülni se tudok. Boldognak kéne lennem, de meghalni szeretnék. Nem jött hozzám senki. Ilyen örömtelen szülést elképzelni se tudtam. Csak a fájdalom, a kín, semmi kellemes. Éhes vagyok. Emberemlékezet óta nem ettem egy jót. Abból a sok mindenből, amit vártam, semmit se érzek. Csak fájdalmat. Testit-lelkit. Állandót. A szülőágyon sírtam, észre se vettem. Vagy csak furcsán szedtem a levegőt, ahogy Hofi mondaná. Ó, emberek, nincs nagyobb büntetés egy szülő anyának, mint ha magára hagyják! Fáj a seggem. Szomjas vagyok. Szívesen innék valami mást is, mint ezt a büdös vizet. Mikor fogom Danit szeretni?

Mire elszundítottam, betolták Danit egy plexidobozban. Elektromos melegítőpárna volt rajta, bőre bíborszínű: fázott a júliusi nyárban. A vizsgálat szerint két héttel jött előbb, mint kellett volna. Még nem alakult ki a hőháztartása. Hason feküdt, mert a kulcscsontját eltörte az ádáz apáca. (Tuti, hogy ő volt!) Amint a száját megláttam, elsírtam magam: ilyen szájat nem lehet letagadni, tiszta apja!
Fertőtlenítő kendőt készítettek mellém, azzal kellett emlőimet leápolni, aztán a nővér mérlegre tette a gyermeket - három kiló húsz deka -, majd kezembe adta. Megmutatta, mit hogyan fogjak, és a kisded máris rámszívódott, mint a pióca. Simogattam szőke tüskehaját, és vártam, hogy szeressem, de nem ment. Összevissza harapdált, mire jóllakott. Hálás voltam, mikor a nővér végre hasra fektette a dobozában. Felém fordította az arcát. Még néztem egy darabig a félméteres lényt, és az, hogy az enyém, pláne, hogy örökre, rémülettel töltött el. Nem lehetne valahogy visszacsinálni, kérem?
Sajgó melleimet egy szoros, vászonból készült, legombolható kosarú melltartóba kellett gyömöszölnöm; lelkemre kötötték, hogy ezt mindig viseljem.
Férjem már érdeklődött telefonon. Csak azt akarta tudni, mi a fia vércsoportja. A nővér szemében sajnálkozás csillant, mikor ezt elmondta. Az ismerős gyomorgörcs megsuhintott megint.
Sátáni kacajjal marokra fogtam Sigrid lófarkát, lerántottam az ágyra, és hasára ülve a rúzsos arcába szótagoltam: - Nem jött be, hülye kurva! A-s a vércsoportja, mint az apjáé! Nálunk még a családban sincs ilyen! Na most találd ki, hogy mitől nem az övé, bazeg! Daniel Extra a neve, érted? Extra! - Még fojtogattam kicsit, aztán elaludtam.
Másnap felhívtam Mamát. Nem tudott semmit. Konstatálta, hogy eltűntem, cédula az asztalon, de a híreket hiába várta, nem jöttek. Fia nem sietett tájékoztatni. Rikoltozott örömében, mikor elmondtam a szokásos "ilyen hosszú, ennyi gramm, ekkora haja van" dolgokat. Gondolom, egész nap telefonált utána.

VII. 31.
Mintha már több reményem volna, hogy egyszer boldog leszek. Hol? Mikor? Nem tudom. Úgy érzem, nem Kölnben. Várom a fiamat. Már tudom, érzem, hogy ő az enyém, el nem cserélném senkivel. Az a száj! Örök mementó. Made in Csehszlovákia. Nem szabad tovább áltatni magam olyasmikkel, amikkel eddig. Hogy leszek én még szép, ilyen-olyan vonzó, meg mi. Nem leszek. W alig bír velem egy levegőt szívni, annyira nem tartozik hozzám, róla kár álmodozni.
Este hat. Danit az ágyamon hagytam, rekordot evett. Mozdítani se lehet. Hogy mikor fogom szeretni? Ma! Már annál is többet érzek. Elég csak rágondolnom, és telefut a szemem könnyel. Ő az enyém a pirinyó tíz ujjával, a helyes kis tökével. Csak már egyszer kettesben lehetnénk, hogy mindent elmondhassak neki!
Végre fúj a szél a hatalmas fák közt. W most nem érdekel. Azt hiszem, sose lesz apa. A szülői szeretet nem jön magától. Csak tapintás, érintés útján kezdünk el és tudunk igazán kapcsolódni.
Van egy fiam! És én vagyok az anyja! Ébredek már. Azt hiszem, fel kell mennem innen a borostyánok közül, hogy megsimogassam. Ez nem olyan baba, mint a többi. Egész más. Az én babám. (Na, már megint sírok?)

Minden nap sétáltam a parkban, hatalmas ősfák között, tó, helikopter-leszálló, egérkék a borostyán között, mely mindent beborított. Lábam körül feketerigók futkostak, itt-ott méltóságteljes apácák sétáltak (gyanakodva néztem őket).
Elektromos fejőgépet kaptam, mert nehezen jött a tej. Ha láttatok degeszre fújt dudákat, azok a kebleim. Minden mozdulat kész merénylet ellenük, annyira fájnak (istenem, úgy tűnik, már évek óta nem tudok hason aludni!).

Mélységes, fojtogató meghatottság fog el a védtelensége láttán, egy-egy futó kis mosolyától. Pici kezeit ökölbe szorítja szopás közben. Mikor kihúzom a cicit a szájából, az úgy marad, kerekre formázva, még a nyelve is félkörbe hajlítva, míg rájön, hogy már nincs cici.

Először kicsit megilletődve raktam tisztába a kölyköt, de a következő már tíz perc alatt sikerült. Volt hozzá minden: olajos tisztítókendő, krém, szinte önműködő, eldobható pelenka. Ruhákat is ők adtak, ott volt minden a fiókban. Aztán kaptam egy spray-t, ha az orromba fújtam, öt perc múlva folyni kezdett a tejem, így sikerült kiküszöbölni a fejőgépet.
Az ellátás fejedelmi volt, megrendelhettük az ebédet háromféléből. Reggelire egy-egy kanna tej, kávé, a ropogós zsömlékhez kétféle lekvár felirattal: "Guten Morgen" - ettől máris vidámabban téptem le a tetejét. Desszertnek fagylalt, puding, joghurtkrém.
Másnap jött a mama Frau Ritával, rózsabokorral, gyümölccsel, meg egy öl törülközővel. Egy angyalt láttam mosolyogni ráncos arcán, amikor először legeltette szemét az unokáján. Következő nap beállított Karin az egyik lányával. Mikor elmentek, került elő a parkból Peter Schönberg, auch egy virágcsokorral. Fél órát bolyongott, mire megtalált. Fényképezőgépet is hozott (amúgy fotós), de sajnos csak a Neugeborenen Stationon tudta lekapni Danit, ahol neon világított. A képek mégis jók lettek. Következő nap Tante Annemie látogatott meg egy óriási fagyival meg egy réklivel, Mamával a nyomában. Utána Trude, Butzból. Elmesélte, hogy Petra gépe kész lett vasárnapra, hétfőn pedig fejreállt vele a betonon, mikor hazavitte. Motor kaput, légcsavar kaput, egyik szárny úgyszintén.
Amúgy a kórház összes fehérköpenyese, aki valaha engem érintett, köszöntött, bárhol is találkoztunk, érdeklődtek, segített-e a pirula gyomorfájás ellen, mit csinál Dániel, fáj-e a mellem, és ilyenek. A szülésznő még hat nap után is előre üdvözölt a folyosón. A vizitelő srácok - azaz orvosok, de mind velem egykorúnak látszott - mindenkivel kezet fogtak, sok boldogságot kívántak az új nap hajnalán, s azután is mindennap. A csúnya kis kínai ápolónő is minden hajnalban, vécére menet, fülig érő szájjal köszönt. (A makulátlan vécékben fertőtlenítő flakonok álltak, lefújhattam az ülőkét, ha úgy gondoltam.) A parkban az apácák megálltak beszélgetni (nem volt köztük az, aki meg akart ölni). A vasfüggöny mögötti értékrenden nevelkedett magam számára ez a kórház maga volt Alice csodaországa. Több, mint szanatórium, inkább sokcsillagos szálloda. Fogalmam nincs, mikor fogjuk otthon ezt a szintet elérni.