Mivel ez egy befejezett napló, időbeli a sorrend

1980 március
1980 április
1980 május
1980 június
1980 július
1980 augusztus
1980 szeptember
1980 október
1980 november
1980 december

1981 január
1981 február

1981 június
1981 július
1981 augusztus
1981 szeptember
1981 október
1981 november
1981 december

1982 január
1982 február
1982 március
1982 április
1982 május
1982 június
1982 július
1982 augusztus
1982 szeptember
1982 október
1982 november
1982 december

1983 január
1983 február
1983 március
1983 április
1983 május
1983 június
1983 július
1983 augusztus
1983 szeptember
1983 október
1983 november
1983 december

1984 január
1984 február
1984 május
1984 augusztus
1984 szeptember
1984 november
1984 december

2004 epilógus

Főlapra

1982

Május

közepén Walter egyszer csak közölte, hozzám repül, mert beszélni akar velem. Mari kolléganőm gusztustalan mosollyal próbálta meggyalázni a lányregényt, amit valószínűleg irigyelt, mondván: most fogja közölni, hogy meggondolta magát, szép volt, elmúlt, a megesett lányzó maradjon inkább otthon. Ragyás képére csíkokat karmoltam, s miközben egy mae-gerit küldtem a szegycsontjába, amitől szilánkokra vitte az üvegfalat, és reméltem, meghalt, azt sziszegtem, hogy savanyú a szőlő, anyukám, te még keleten se kellesz, nemhogy nyugaton! Közben sajnos kiment az ajtón egy dossziéval a kezében.
Boldog szorongással, fénylő kismamaruhában vártam őt Ferihegyen. Egy nagy doboz porszívóval a hóna alatt öleltük át egymást.
- Jó téged újra látni! - mondta, és úgy is gondolta. - Üljünk le, mondani akarok valamit - nem sokat teketóriázott. - Beleszerettem egy lányba, Sigridnek hívják. Vele akarok élni. Neked is jobb lesz, ha itthon maradsz.
Vasgerendák omlottak a fejemre dübörögve, porfelhő, villámlás, égő hús szaga. És mégis csönd volt. Sehol egy könny, egy arcrándulás. Mayday, mayday, mayday, szóltam a rádióba, de senkit se érdekelt a vészhelyzetem.
- Ezért jöttél? - kérdeztem, nem lélekjelenlétből, hanem mert a lelkem egyáltalán nem volt jelen.
- Igen. Személyesen akartam elmondani.
Egy gentleman nézett reám álmaimban idézett nagy, kék szemekkel, szorongástól bugyorgó formás, kívánatos szájjal.
- De hát én már kijelentkeztem ebből az országból. Személyi igazolványom, lakásom nincs, kivándorló útlevelem van. Mennem kell, ha esik, ha fúj. Ez itt szocializmus. Nincs visszaút. Egy nyugati felesége vagyok. Majd ha odakint megtelepedtem, kérhetem a visszatelepülést, ha megadják. A nagynénémnek megadták, harmincezer dollárért. És vennie kellett egy házat, nehogy szociális rászoruló legyen. Ez egy szegény ország. Itt így megy. Hogy találkoztatok?
- Párizsba vittem egy fellépésre, ő hastáncosnő. Éjszaka repültünk vissza, sokat beszélgettünk, végül összejöttünk.
Viszonylag gyorsan felfogta, hogy május 25-én mindenképp ott fogok állni a düsseldorfi repülőtéren a batyummal. A pultnál jegyet kért a következő frankfurti járatra. Csak estére kapott. Metróval beutaztunk a Deák térre, onnan ki az Örs vezér terére. Akkor ott laktam a Gépmadár utcában. Azonnal telefonálnia kellett Sigridnek, hogy menjen érte autóval Frankfurtba. Átkalauzoltam a felüljárón a Sugárba, és még arra is volt erőm, hogy büszke legyek, milyen jól néz ki Pest fölülről, és milyen modern a Sugár. Láttam rajta, hogy csodálkozik, nyilván valami sötét, balkáni városra számított. A postán váltottam neki egy csomó húszast, ő meg bevette magát a telefonfülkébe, háttal. De azért hallottam szófoszlányokat, és kiélezett érzékeimmel felfogtam, tőmondatokban arról számolt be, hogy nem sikerült az akció, a feleség nem marad otthon.
Anyám rögtön az ajtónál termett a csöngetés után, és ragyogva fogadta az ifjú férjet, meg a porszívót, amit neki hozott ajándékba (huszonkét évvel később a Magyar Repülő Szövetséget takarítottam vele). Míg a szobába kalauzolt, odasúgta: klassz srác! Magunkra maradtunk a bőrfotelekben, szemben a nimfapapagájjal, meg a modern, vajszínű, NDK-s szekrénysorral. Az üvegasztalra üdítő és ropogtatni való volt készítve a virágcsokor mellé. Walter megint úgy nézett körül, mint aki azon csodálkozik, hogy egy kommunista lakásban asztal van egyáltalán.
- Hát itt élsz. Egész másnak képzeltem - vallotta be.
Nem tudom, mi történt azután, talán rátette a kezét a hasamra, mert rugdalt a gyerek, talán én vittem ki a reptérre, mert nyilván nem talált volna oda, talán mondott is valami kedveset még aznap, de én kész voltam, mert Mari mosolyára gondoltam.
Miután eltemettük Sinyát, Witeket, Wegét, akik egy An-2-esben lelték halálukat, majd mindenkivel, aki számított Budaörsön egyáltalán, másnap a mindent elvesztett, minden hidat maga mögött felégetett ember - én - becsekkolt Ferihegyen a túlsúlyos ládájával, ami tele volt könyvvel.

Bajoroszág felett vagyok. Ti még szomorkodtok, hogy elmentem, én csak a jövőt látom, és még nem vagyok elég szomorú. Leszállás következik Münchenben. Ráznak a felhők, rugdal Dani (ezentúl így hívják a gyerekemet, akár fiú, akár lány). Süt a nap. Az Isaar sáros folyó, mintha a Tiszát látnám. Most gázt adott a kapitány.
Münchenben fél órát se vártunk, pilótacsere volt, és vitt a Boeing 737-es tovább, ahogy Rudi barátom hívja, a "tüsszögő" városba, Düsseldorfba. Walter fél órát késett, volt időm szobrozni és felkészülni a nagy találkozásra. Ami szerencsére nem maradt el, csak a nagyságát illetően vannak kétségeim. Belihegett az ajtón, odatartotta az arcát, én valami puszifélét adtam rá futólag (ő nem), és már cipelte is a dobozaimat a kocsihoz.
- Milyen idő van ma Pesten? Nem lesz meleged? - ő izzadt. Nekem még a csontjaimban volt az otthoni cúg. A kocsiban már én is izzadtam, hiába volt nyitva a tető. Bemutatta, mit tud a gép - egy vadiúj, ezüst Ford Capri -, kettőnegyvennel száguldottunk Kölnig. Mint kiderült, még nem jutott el az edzőtáborba a munkája miatt. Berepülte megint Erich gépét, a levegőben elszállt a kabintető, nem is találták meg. Most emiatt kell itthon maradnia, hogy újat csináljon, kerettel együtt.
Beléptem az ismerős lakásba. Mellbe vágott a kupleráj. Az enyészet. A kosz. Mama és Frau Rita már a teraszról integettek. Mindkettő a nyakamba borult. Mutti közölte jelentőségteljesen, milyen nagyon jó, hogy itt vagyok már, csak éppen Walter nem mondta, mikor jövök. Mert hogy soha semmit nem mond.
Kimentünk Butzweilerhofba, a reptérre. Mindenki kedvesen üdvözölt, Trude, a reptér mamája keblére ölelt és azonnal kibontott egy pezsgőt, hogy koccintsunk. Annál sokkal jobban elbeszélgettünk, mint ahogy valaha is, tekintve, hogy azelőtt csak annyit tudott tőlem kérdezni, ízlik-e az ebéd (smektesz?), és én annyit válaszoltam: nagyon finom (zerleka). Most még az időjárást is megbeszéltük, sőt a katasztrófa körülményeit is, ami Sinyáékkal történt. Mivel vagy hatszor elmondta, rájöttem, mit akar: azt ismételgette, mennyire örül, hogy megint itt vagyok. Ezt legalább most megtanultam.
W el volt foglalva, mert Bruno megjelent, és Jürgennel, az új üzlettárssal hatalmas ordítozást folytattak Erich gépe körül, tízezer márkákat hallottam emlegetni, valamint W nevét és piszkos disznót is (Schweinehund), nem tudom, a kettő összefüggött-e. Érthetően igyekeztem odébb maradni, a kocsi ablakait pucolgattam, melyeken szokás szerint nem lehetett átlátni.
A nap még vörösen izzott a horizont fölött kilenc órakor. Fázott a lábam. W amúgy is arra célzott, ma soká dolgozik, ha el akarnék menni, nyugodtan vigyem el a kocsit, őt majd Jürgen hazahozza, hát akartam, tekintve, hogy épp nekikezdett a festékek összeöntögetésének, amiből tapasztalataim szerint sok órás szórás szokott következni. És következett is.
- Ma nagyon neki kell állnunk, mert a munka több mint gondoltam, és mivel az idén alig gyakoroltam, szeretnék eljutni az edzőtáborba is - mondta. Na jó, gondoltam, talán éjfélre hazakerül szegény. E szegényt később visszavontam.
Este tizenegy van. Két faszi verekszik egy űrhajóban látványos robbanások közepett. Mama folyton jön és beszél, nem tud betelni velem. Hozott uborkasalátát, áthúzta az ágyat. Végül vettem a bátorságot, kifaggattam a csajról. Amolyan dáma, mondta, hosszú, szőke hajú és külön él a férjétől. Puff. Semmi se történt, itt legalábbis, mert nem hagyta őket élni. A csaj csak ült itt, ahol most én, mikor Párizsból megjöttek, ő pedig folyton mondogatta: az Olga telefonált, és jön, és a lány menjen haza, ittmaradásról szó se lehet. Biztosított róla, hogy mi ketten majd összefogunk W ellen, nem hagyjuk, hogy azt tegyen, amit akar (ezt a vállam látványos átölelésével deklarálta).
Éjfélkor megfürödtem és ágyba mentem. Aludni persze nem tudtam a melegtől se, meg különben se. Egykor is, kettőkor is felkeltem, elszívtam az utolsó két Helikont, és bámultam ki az ablakon a hűvösbe. Utána hősiesen megint aludni próbáltam. Félháromkor végül felugrottam és bevágtam magam a kocsiba. Ki Butzba, ahol természetesen teljes sötétség, műhely zárva, sehol senki. Visszajöttem, és alig bőgtem az úton. Már tudtam, hogy nem fog hazajönni egyáltalán. Mit mondjak, valóban lehetetlennek éreztem, hogy ne a nőhöz menjen egy ilyen válságos (számára) napon.
Azt hiszem, három-négy órát sikerült aludnom, de többet véletlenül se. Nyitott ablaknál pokoli a zaj, különben meg meleg van. Szerencsére mama már a konyhában kávézott, betársultam hozzá, még a széket is alám tolta. Ráfanyalodtam az ő reggelijére: keserű kávé és két keksz.
- Gyakran előfordult ilyesmi, hogy nem jött haza? - kérdeztem (természetesen kevés szóval, sok mutogatással; senkit se akarok fárasztani a részletekkel).
- Nem, csak úgy két hete.
Felfedeztem, hogy a szebbik, bordó köntöse nincs itthon, továbbá az elemes borotvája se. A fő kellékek. Feltűnt az is tegnap, alighogy hazaértünk, hogy levitte a kocsiba a naptárját meg a telefonregisztert. Ami, na, hol is nyílt ki magától gombnyomásra? Sigridnél.
Mama elment dolgozni, ígért nekem kaját, tekintve, hogy még kenyér se volt otthon, a tejről nem is szólva, aztán utasított, hogy klopfoljam meg W fejét, mikor előkerül. Itthagyta a telefonszámát, hogy hívjam, ha tudok valamit (vajon lehet-e telefonon keresztül is mutogatni?).
Gondosan besütöttem a hajam, kifestettem magam, remélve, talán uram hazajön a büdös trikóját kicserélni, aztán takarítani kezdtem. Amikor Fuchs úr telefonált, Butzba utasítottam, hogy ott biztos megtalálja W-t. Megtalálta. Féltízkor megint csöngött a telefon.
- Te mondtad Fuchsnak, hogy itt keressen? - kérdezte W.
- Én.
- Tudod, mi történt? Albert Schwarz lezuhant tegnap az edzőtáborban.
- Szörnyű!
- Légy szíves, ha tudsz, gyere ide, hozd el a gépkönyvemet, ott találod az irodában. És egy térképet, amin Hamburg rajta van.
- Oké. Oda kell repülnöd?
- Igen, megnézem, mi volt. Lehet, hogy nem is folytatják a tábort emiatt.
- Rögtön megyek.
Másik ruhát kaptam magamra, és mentem. Amúgy szépen ki voltam készítve és készülve. Finom hűvös volt a hangárban, sehol senki, csak ő. Erich gépe körül tett-vett. Kedvesen rám mosolygott. Kiderült, hogy jó térképet hoztam.
- Ez volt az az Albert, akinél januárban voltunk, hogy vásznazzuk a gépét? - kérdeztem.
- Igen, tényleg, hát te ismered is.
- Pilótahiba volt, vagy a gépé?
- Nem tudom. Tudod, hogy sose bíztam abban a gépben. A nyílt kötelező program alján van lefelé negyvenöt fokon két dobott orsó, azt nem tudta már kivenni. Vagy a gép nem bírta, vagy ő.
Fogtam a lemezt, amíg kifúrta. Önként kezdett magyarázkodni.
- Tegnap legalább három óra volt, mikor elmentünk innen. Mert Jürgen megivott majd egy láda sört - édes mosoly.
- És te?
- Én nem ittam.
- Evett ez a szegény kutya valamit?
- Persze.
- Aludtál eleget a repüléshez?
- Útvonalhoz elég - legyintett.
- Ma hazajössz?
- Persze. Sötétedés előtt le kell szállnom.
- És a lakásba?
- Oda is. Este.
- Ezek az esték néha két napig tartanak...
Tovább nem bírtam, kimentem a ragyogó napsütésbe. Beültem a kocsiba, és Ferrót kivittem az erdőbe. Boldogan szaladt mellettem. Furcsán éreztem magam; mikor utoljára jártam százszor is végig ugyanezt az ösvényt, világos volt, és kopár minden. Most sötét-dúsan lombos, szinte fáztam a sötéttől. Visszaültem a kocsiba, és süttettem kicsit az arcom. Amikor láttam, hogy elindul Jürgen VW-ja felém, visszamentem. Beszálltak a Capriba.
- Jössz velünk? Megmutatom a gépem - mondta W. Mentem. A belga légierő szomszédos repterére. A kerítést W kibontotta, látszott, nem először, és bekocsikáztunk. Sehol egy lélek, a torony is üres. A hangárban találtunk valakit, aki kinyitotta a tolóajtót, és segített kitolni a Pittset.
- Tiszta szabálytalanság, amit itt művelünk - nevetett W. Élénk volt és kedves. Én szinte egyfolytában mosolyogtam. Rá. Aztán ott könyököltem a gépen, amiben annyi munkaórám van nekem is, míg ő a futót szerelte.
- Öt percre elszaladok - szólt figyelmesen. - Egy csavarért.
Beültem a kocsiba, és sírtam egy sort. Mintha kicserélték volna. Aztán indulás előtt segítettem neki bekötni a hevedereket. Megcirógattam a nyakát.
- Vigyázz magadra.
- Oké - mosolygott vissza. Közelünkben egy helikopter motorpróbázott, nagy lett a zaj. Egészen az arcához kellett hajolnom, hogy értsen.
- Ma otthon alszol? - vágtam ki végre a gombócot a torkomból.
- Persze - s megint az elragadó mosoly, ami anyut megrészegítette. - Tschüs mindenkinek! - szólt ki a gépből, aztán Jürgen rátette a dekket, majd berántotta a légcsavart. Nevetve rámkacsintott, aztán ment. Mint aki eufóriában van. Gondolom, a repülés miatt.

Nem, gyerekek, ahogy ezt nézem, nektek nem lesz időtök engem elfeledni. Szinte holtbiztos vagyok benne, hogy nekem innen hamarosan tisztulnom kell, ellenkező esetben megőrülök. Ezt pedig senki se akarhatja. Egész nap és éjszaka az a tudat volt bennem, hogy képtelen már ez az ember egy ágyban aludni velem, lehetetlen az egész, nem is tehet ilyet, ha mást szeret.
Hogy is volt? Megjött, s mintha üvegfalon át beszéltünk volna semmitmondó dolgokról egymással. Lezuhanyozott. Tudtam, hogy el fog menni, még csak hét óra volt. Leült, előszedte kínjában a kis dobozát, amiben a repülő komplexumai vannak, hogy most rajzol magának egy új nyílt kötelező programot. De nem ment.
- Olga, mi legyen velünk? Hogyan tovább? - szegezte nekem, s végre beszélni kezdtünk. Próbáltam rávezetni, hogy el kellene már végre képzelnie magát mint apát. Bevallotta, hogy nemigen tudta ezt eddig.
- Hogy még most se, ezt tudom és látom - mondtam.
- Te ezzel nem is törődsz? Hogy lehetsz ilyen nyugodt? - csodálkozott, merthogy az örök mosoly nem fogyott el rólam. Csak azt nem vette észre a lesötétített szobában, hogy patakokban kezdett folyni rólam a víz.
- Ez csak a felszín - válaszoltam -, meg a piruláim (egy Valerianát bevettem délután, tegnap viszont semmit se, ne aggódjatok).
- És mi lenne, ha azt mondanám, hogy vele akarok élni? - kérdezte (további gyöngyözések a bajuszomon).
- Ez volna a legpiszkosabb dolog a világon, amit életemben hallottam. Nem tudom elképzelni, hogy te ilyet tegyél.
- Igazad van - hagyta rám. Amivel nem sokat érek, gondolhatjátok. Jól tudtam, nem abban van igazam, hogy ő ilyet nem tudna tenni, hanem abban, hogy piszkos disznó, mert megteszi.
- Mégis, mit tennél, ha így lenne? - érdeklődött.
- Most vagyok abban a helyzetben, hogy egyszerűen nem látok kiutat. Itt és így halvány fogalmam nincs a jövőt illetően. Sigridet egyáltalán nem zavarja ez a helyzet?
- Dehogynem. Meg kell beszélnem vele.
- Láttam rajtad, hogy ezt akarod ma tenni. De talán előbb nekünk kéne döntenünk valamit. Várhatnál pár hónapot, hogy ez az ártatlan gyerek nyugodtan megszülethessen. Ki tudja, mit okozol neki azzal, ha engem romba döntesz.
- Elmegyek és beszélek vele - bólintott. - Ma még befejezzük ezt a beszélgetést, jó? Este jövök. Akárhogy is, holnap jössz velem az edzőtáborba. Petrával megbeszéltem, hogy érted jön, én géppel megyek Münsterbe. Azok nem tudnak semmit, még Petra sem.
- Tényleg?
- Gondolhatsz rólam most sokféle rosszat, de hidd el, hogy nem hazudok. Nem kell emiatt félned. - Mármint a többiek miatt, gondoltam. A régi repülőbajtársak miatt, akik annyit drukkoltak, hogy sikerüljön összejönnünk. Úgyse engem ítélnek el, hanem őt. Most esett le, miért akar repteret és műhelyt változtatni. Nem azért, ami történt, hanem ami történni fog... Elhagy, ebben biztos vagyok. S ezt már nem bírná a gyomra, avagy a többieké.
Bement, közölte anyjával is a tényállást, aztán el. Ferrót itthagyta nekem, hogy sétáljak vele egyet. Az jót fog tenni, mondtam. Verőfényes nyolc óra volt, tizenegy előtt nemigen várhattam vissza. Mama felháborodva viharzott be, piff-puff neki, mutogatta kicsi ökleivel. Gyönyörű, finom keze van. Próbáltam magyarázni neki, ez itt már nem segít, mert Sigridet szereti. Tante Ellein is Waltert szidja, mondta, mindenki mellettem áll. Mit érek vele?
Ferro laposan néz a földön elnyúlva, csak az egyik szeme rajtam. Tudja, hogy sétálni megyünk, ez mindent tud. Kilenc óra, és még süt a nap. Vijjognak a vércsék, mint a Beloiannisz utcában. Egész otthonos. Most valahogy az egész lakás otthonos ebben a nyárban, nyitva az erkélyajtó. Igaz, hogy egész napi munkám van benne. Gyönyörű a rend.
- El tudom képzelni, mennyi munkád volt vele - konstatálta W. A könyveimet is elhelyeztem a polcokon, minden ruhám a szekrényben, haha, lehet, hogy nemsokára kezdhetem a pakolást elölről. Az a vicces (sehr witzig), hogy most mintha kiderült volna az ég. Miért nem aggódom? Eléggé. Talán a ma estére végre valahára várható bizonyosság nyugtat meg. Már nem is érdekel, mi lesz a döntés. Őt elvesztettem, ez nyilvánvaló. Most csak arról lehet szó, itt szülöm-e meg a gyermekemet, vagy otthon, de egyformán az én gondom lesz. Hiú remény azt képzelni, hogy bármi hatással lesz rá egy vadidegen lény: egy csecsemő. Ő olyan, hogy ami nem illik bele az életébe, azt csak úgy kihagyja. Kíváncsian várom a beszámolóját. Ha úgy dönt, hogy nem tud engem vállalni (ami biztos), akkor kénytelen lesz megjelölni az alternatívát, amit én még nem látok, legalábbis este hét és nyolc között még nem láttam, mert túlontúl izzadtam. A lényeg: ti, barátaim, örültök majd nekem, és közösen levonjuk a nagy fene tanulságot, amit sajnos mindig csak utólag lehet. Most megyek Ferróval a parkba, mert lassan alkonyodik. Szeretem az alkonyt.

Két nap múlva
Elmúlt este tizenegy. Mit akarhatok még: egész nap vele voltam a táborban tegnap is, ma is. Lefelé én vittem a kocsit Petrával. Kétszázzal mertem csak menni. Mivel W rendszeresen kétszáznegyvennel száguld, ha száznyolcvan, már lassúnak tűnik. Az ígért beszélgetés természetesen elmaradt, így ma én kérdeztem rá, mikor lesz ideje.
- Bármikor - felelte. S valóban, egy óra múlva beültünk a kocsiba, csak néha szólt közbe egy-egy sugárhajtású gép fülsiketítő zúgása, egyébként majd egy órát beszéltünk. Legalábbis én. Mint kiderült, ő azóta se jutott értelmes döntésre.
- Nem tudok neked mit ajánlani - mondta. Előjöttem az én ajánlatommal.
- Én odaadlak neki. Pontosan tudom, mit jelent a szerelem, senkitől nem venném el. A boldogság nagy dolog, élni kell vele. Én csak azt kérem, hogy segíts néhány dologban, amit nem tudok egyedül. Például jövő héten orvoshoz kell mennem.
- Természetesen, elintézem számodra a biztosítást.
- Ha meglesz a gyerek, úgyis el leszek foglalva, addig csak annyit kérek, segíts eltölteni a napjaimat, hadd legyek ott, amikor lehet, ahol te vagy, mert a nyelvet csak társaságban tanulhatom meg. Most is nagyon hálás vagyok, hogy itt lehetek, ez nekem sokat segít. Ha majd újra dolgozol, szívesen segítek az üzletben, ha van számomra munka.
- Találunk biztosan.
- Nem akarok teher lenni a nyakadon, de egyedül se maradhatok otthon anyáddal, pénz nélkül. Vagy vegyél nekem egy autót, akkor nem függök ennyire tőled.
- Még megvan a Granada, Mini használja. Nem adtam el neki.
- Így akkor mehetnék haza, amikor akarok. Szükségem van rá, hogy tudjam, ez az út nyitva van előttem, hazaugorhatok, csak hogy csináljak valamit.
Csak nézett rám, és egyre kisebbre zsugorodott az ülésen.
- Hihetetlen vagy - nyögte. - Hogy bírhatod ezt így ki?
- Ne törődj vele, ki kell bírnom, de minden jobb, mint otthon ülni semmit téve.
- Jól járnál, ha megölnél, akkora életbiztosításom van, hogy sose lenne többé gondod - viccelődött.
Mindenbe beleegyezett, és nem értette, hogy lehetek ilyen nagylelkű. Magam se tudtam, hogy lassan szentté válok. Ahogy nézett rám, aszerint már túlvoltam a boldogi fokozaton. Nagyon megkönnyítettem az életét azzal, hogy döntöttem helyette, ez meg is látszott rajta.
Figyelmes hozzám, néha még kárörvendve mosolyogni is képes vagyok, amikor kérdezgetik, mikorra várja a gyereket, az is pilóta lesz-e. Azt mondta, a Caprit is kölcsönadja, ha haza akarok menni, bármikor, de nekem a Granada is megfelel, mondtam, és most kíváncsian várom, mikor kapom meg. Hétfőre ígérte, hogy elintézzük a jogosítványomat és az orvost, utána hazatűzök vigasztalódni, amíg még mozgékony állapotban vagyok.
Egyelőre bírom még az egyedül töltött éjszakákat, végül is ebben már fél éves a gyakorlatom. Legalább néha láthatom őt, és ez azzal a hamis illúzióval teszi boldoggá egy-két percemet, hogy mindenki boldog házasoknak hisz minket, úgy beszélnek velem, ahogy Frau Extrával illik, már arra is ígéretet kaptam, hogy utánanéznek, hogyan lehetne érvényesíteni a pilótaigazolványomat.
Elszáguldottunk Ibbenbürenbe, ahol sikeresen lekéstük Albert Schwarz temetését, mert W útközben megállt cipőt venni. A halotti tort viszont végigültük. Szép srác volt Albert, nagyon sajnáltam. Könnyek gyűltek a szemembe. A szülei nem sírtak. Furcsák ezek a németek.
Visszatértünk Osnabrückbe, az edzőtáborba. W rosszkedvű volt egész úton, és fáradt. "The winner takes it all" - énekelte az Abba az autórádión. A győztes mindent visz... úgy sírtam, hogy ne lássa. Délutánig a reptéren tébláboltunk, W a gépét készítette elő a hazarepülésre. Jó volt ott lenni. Mindenki nagyon kedves hozzám, a feleségek és a pilóták egyaránt. Manfred Strössenreuther kitüntetett figyelemmel gondoskodott rólam, széket hozott a betonra, hogy ne álljak a nagy hasammal, és minden módon kedveskedett. A feleségek bevásároltak nekem egy pár istentelenül pici réklit, állítólag ekkora egy újszülött, hogy nem lóg ki belőlük. Ők csak tudják.
Megint Butz, dolgoztam a Pittsen, betűket vágtam ki - Pitts Extra W új gépének neve -, amit aztán ráragasztottam az orra, W meg lefújta kékkel. Negyedtizenegykor megnéztem az alkonyt egy karosszékből, holtfáradtan. Walter odaguggolt mellém.
- Egy partira van meghívásom, csak éjfél felé jövök ide vissza. Erich gépét Petra holnap átrepüli Bécsbe, mert nekem három repülőnapom van.
Jürgen vitt haza a kutyával együtt tizenegy felé.

V. 30.
Ma jó napom volt. Előttem egy nagy tál eper - de mekkorák! -, egy pohár almalé, egy tábla csoki. A szobám telerakva banánnal és idei almával. Egy "grosse Maxot" is majdnem meg kellett ennem, az egy emeletes szendvics, nem vállaltam. Ezek mind mama törekvései a felhizlalásomra. W csak telefonon jelent meg, rendelkezett róla, hogy készítsük össze a tréningjét meg a tiszta ingét, de végül nem volt ideje érte jönni. Elrepült Mönchsheidébe - ezt még egyszer nem írom le, mert nehéz -, ami hatvan kilométerre van ide, ott a repülőnap.
- Mi pedig odamegyünk! - jelentette ki mama, és mentünk. Útközben végigautóztunk a Rajna völgyén, és egy folyóparti vendéglőben ebédeltünk. Frau Rita is velünk volt. Szokásomhoz híven alig tudtam enni. A reptéren megtaláltuk W gépét, mama elküldött, hogy keressem meg Ferrót, kezembe nyomta a zacskót, amiben a vendéglőből hozott hússzeletek voltak.
Mit tesz isten, szinte azonnal megláttam W-t és Sigridet, előttem sétáltak. A nő kicsi volt, sortban volt, amit én a helyében nem mertem volna felvenni. A lába rövid és cseppet sem kecses, a feneke alatt hurkák. Haja feltűzve. Nem ártott a tudat, hogy ennyivel normálisabb a felépítésem még akár terhesen is. Addig leskelődtem utánuk, míg végül visszafordultak, és nem volt búvóhelyem. Hátat fordítottam és reménykedtem, eszükben sincs azt hinni, hogy az én hátamat látják. Valaki megrángatta a ruhám szélét. Ferro volt. Otthagyta őket, és utánam rohant. Elejtettem a húsos zacskót, ő meg rögtön be is falta, ami benne volt. W utánaordított, ebből tudtam, hogy semmit se vett észre, túl sok volt az ember körülöttünk. Eltűntem a tömegben.
Amikor a mikrofonban már tizedszer mondták be Herr Extra nevét, végre előkerült. Muttival a gépe közelében álltunk, én persze a nőn legeltettem a szememet, aki ott téblábolt a gép körül, mint hites hozzátartozója. A csámpás lábain. W beszállt a gépbe, a csaj is kénytelen volt odébbállni, pechjére pont előttem ment el, lehajtott fejjel, de azért láttam. Piros rúzs, szemfesték, minden, piros blúz, dereka nincs, segge van. Széltében. Hogy fiatalabb nálam, az biztos, csinos az arca is, jó a bőre is, de van a vonásai közt valami szörnyen magabiztos, erőszakos. Egészében véve nem figyelemre méltó sem a tartása, sem a járása, sem semmije folytán. Csak egy nő, aki tudja, mit akar. Már értem, miért nem küldte vissza W-t hozzám. Ilyesmire ez nem lenne képes. Igazán el szoktam ismerni ellenfeleim előnyeit, de neki a helyes arcán kívül semmije se volt.
Amikor W leszállt, begurult, már közelebb álltam, egy póznán könyököltem vidáman. Körülvették, gratuláltak neki. Meglátott, rám mosolygott és felém indult. Ferro is nekemrohant a nagy fejével.
- Milyen volt? - kérdezte Walter.
- Az eleje unalmas, de a vége nem rossz.
- El kell mennem - és elment.
Ahogy így láttam őket együtt, annyival különbnek éreztem magam, mintha tíz méterrel feljebb állnék. W csak egy leégett homlokú suhanc, aki két napja nem váltott inget, gatyát - milyen jó büdös lehet! -, a pórázt meg szinte látni a csaj kezében.
A padon söröztünk, mikor odajött Dieter, a régi ismerős. Frau Rita elhúzott onnan a könyökömnél fogva, akkor már sejtettem, hogy mama kezdi tálalni neki a mi ügyünket, mint mindenkinek. Erről nem lehet leszoktatni, teljesen betölti az életét a felháborodás W iránt és a sajnálat irántam. Aztán elmesélte, hogy Dieter hogy szidta W-t, és hogy Sigrid egy rafinált tyúk szerinte.
Este kihallgattam az ikertelefonon mama beszélgetését Trudéval, aki a reptér mamája. Mit mondjak, csak rólam volt szó megint. Trude résztvevő hanghordozásából világos volt, mennyire sajnál, és megbeszélték, milyen kedves vagyok. W lassan az egész világ ellen harcol. Örülök, hogy Sigridnek adtam. Ezzel a csajjal csak ezt lehet tenni, odaadni, nesze, fogjad, a tied! Talán rájön, hogy akkor már nem is kell. Lehet, hogy lassan én is rájövök. Annyi jó fej szaladgált azon a reptéren, annyian megnéztek, mert ülve nem látszott a hasam, hogy helyrejött a lelkivilágom. Egy fél év, és bárkit megkaphatok! Hát még ha én szállok ki a repülőből egy repülőnapon!
Be kell vallanom férfiasan, hogy egész jól érzem magam ebben a Deutschlandban. Egyre szebbnek látom az országot, itt oly türelmesek az emberek, annyira hagynak élni, hogy az lenyűgöző. Itt a rendőr tényleg a rend őre, nem önkényúr. Még rá is lehet szólni, hogy kapcsolja fel a világítást, mert alkonyodik. Egyenrangú az úton, és sose baszogat senkit ok nélkül. Na persze itt nincs sebességkorlátozás. De olyan sincs, hogy valaki elfoglalja a belső sávot: azonnal előreengednek, ha látják, hogy nagyobb sebességgel akarsz menni. Meg se kell köszönni, mert természetes. Mintha az emberiség Andaxint vett volna be, olyan ez a magyar tülekedéshez képest. Itt mindenhez joga van az embernek. Ezen a repülőnapon is láttam: millió kutya, senki nem tiltotta ki őket, beautózhattunk szinte a repülőgépig, a rendezők nem hatalmaskodtak. Igaz, mama öntudatosan közölte, hogy ő Frau Extra, a fia itt repül, még belépődíjat se kértek tőlünk, csak útbaigazítottak. Az úton bárkit megállítunk, hogy merre az arra, mindenki ráér, udvarias. A pincér nevet, mintha vendégségben volnánk az asztalánál (és nem?), aggódik, hogy ízlett-e, ha öt percig gondolkodsz, mit egyél, segít választani, és nem vág pofákat, és akár az egész - nyolcvanfogásos - étlapot végiglapozza veled... Ezek az apróságok képesek kellemessé tenni az életet itt.
Holnap huszonkilenc fok lesz. Ja ez is. Amit a rádió holnapra mond, az szentigaz. Hogy csinálják ezek? Még a fok is stimmel. A szél, a nap, az eső úgyszintén. Nyugodtan kiléphetek az utcára a prognózis alapján, csukott szemmel, az elképzelt ruhadarabokkal, mert pont olyan lesz az idő, ahogy mondták.

V. 31.
Reggel kibámultam az ablakon, élvezve a hűvös órát, töprengve, ma mi lesz. Mama szörnyű határozottan eldöntötte, ma is elmegyünk Mönchsheidébe, a repülőnapra. Nem hagyjuk, hogy a Walp (boszorka) elhatalmasodjon. Nem akartam menni, de muszáj volt. A ráncos Frau Rita megint velünk jött. Épp W repült, amikor megérkeztünk. Walp ott állt a szpíker mellett, Ferro szintén. Akit mama mindjárt hangosan szólított. Sigrid egy röpke pillantást vetett ránk, többet nem mert. Mozdulatlanul állt, három lépésre mi, és néztük, hogy repül a férjem. Haha. Haja kibontva, nem volt kellemetlen látvány, szó, ami szó. Csinos az arca, aki szereti, annak biztos nagyon kedves is. Csak a termete semmilyen.
Engem egy székre ültettek, Ferro mellettem. Sigrid ekkor odébbállt. Ferro utána. Ez fájt a legjobban. Tudom, hogy nem szereti a kutyát, mert szőrös.
Beültünk az étterembe enni. Az ablakon át mindent láttunk. Azt is, ahogy W besétált a csőbe. Egyenest velünk szembe telepedtek, s mire észrevettek, már késő volt. Sigrid tekintetét egyszer sem sikerült elkapnom, inkább az asztalt nézte, vagy W-ra mosolygott (az meg őrá). Mama odaintette a fiát. Jött ártatlan arccal, mama azonnal veszekedni kezdett vele.
- Nekem ez nem szórakozás - csattant fel a fiú -, hanem munka, próbáld végre megérteni, hogy itt nagy stressznek vagyok kitéve, nem babra megy a játék!
Kutyául éreztem magam. Mama nem tud viselkedni. Mindig elrontja még a lehetőségét is annak, hogy beszéljek Walterral két szót. Csak annyit szólhattam hozzá, hogy vigyázzon magára, mire elmosolyodott, bólintott, és már ment is. Ami a tányéromon volt, rögtön félretettem Ferrónak. Ők ketten gyorsan ettek és elpucoltak onnan. Mama összetörve ült, megsajnáltam. Ismerhetné már a fiát, mégis mindig kihívja maga ellen.
Szar volt az egész, ragyogott a nyár, és mi hazamentünk, mert minek maradtunk volna tovább. A kocsi hátsó ülésén majd a fene evett meg, mama betartott minden sebességi táblát, ablakok felhúzva, csak a tetőn lengedezett be valami szélutánzat. Frau Rita meghívott egy kávéra, nála tespedtünk vagy három órát, de legalább hűvös volt. Tanítottak németül. Hogy ne csak mindenre, amivel kínálnak, azt mondjam - amit már kórusban előre szajkóztak -, hogy nein, danke. Nem vagyok reménytelen eset, marhasokat megértek már.

Nem akarom elveszteni a józan eszemet. Ez a nő szép és fiatal, hiába minden. Az én nagy engedékenységem csak a kezére játszik. Van lelkiismerete is, mert nem mer rám nézni. Én se nagyon, de azért megnéztem. A gyorsíró füzetembe lejegyeztem: marhaság, de azt remélem, W feleségül akar venni, el akar vinni. És ez megtörtént. Velem. Mert velem mindig hihetetlen dolgok történnek. S most Kölnben ülök egy asztalnál, mely otthonomban áll, s a friss férjem elhagyott, mielőtt megszerzett volna végleg. Ez is velem történt. A hihetetlen boldogság után a legmélyebb verem. Mint a mesében. Nincs középút, csak végletek. Szoktam imádkozni, hogy jöjjön vissza hozzám. Vajon meghallgatják-e az égben az ilyen imákat? Pont az történik velem, mint a Bengáli tűzben. Csak ott a német nő halála vezette vissza a hűtlen férjet a feleségéhez. Sigrid nem fog meghalni, nem is kívánom. Az emléke százszor rosszabb lenne, mint a léte.
Butzban voltam egész nap, heverésztem a lombok alatt egy nyugágyon, és igen jól éreztem magam. Próbáltam megtudni egy újságból, hogy mi a helyzet Liz Taylorral. Harminc fok volt. W odajött, lefeküdt a fűbe, mellé Ferro.
- Lusta egy család - mondta. Minek mond ilyeneket?!
Később megkérdezte, hajlandó volnék-e Sigriddel beszélni, mert ő szeretne.
- Miért ne? - feleltem. Az arca csupa mosoly volt. - Mikor?
- Holnap este.
Aztán hazahozott, mint derült égből a villámcsapás, oly hirtelen, s magamra hagyott Jürgennel, aki jobban szégyelli magát, mint ő. Látszik rajta. Szinte menekült innen, a sötét szobából, ahol én mint a végítélet trónoltam. Én, aki nem tud szólni, aki néma, mint a hal. Én, akit itt kell hagyni a jól látható nyomorban, a feledésben. Undorító kép. S én vagyok a főszereplője. Duplán undorító. Az estéket nem tudom kivédeni. Ilyenkor lángol bennem a féltékenység, a magány, a reménytelenség. Pedig ma boldog is voltam. Mindennek ára van. Minél többet vagyok vele, annál inkább begolyózom, ha el kell válnom tőle. Siet az asszonyához. Elmennek vacsorázni, sétálnak gondtalanul. Bele ne őrüljek. Azelőtt ezt mind velem tette. Velem!
Kiúttalan semmi előttem. Örüljek egy Ford Escortnak? Akkor már az se lesz, hogy ő visz el valahova. Ma kitakarítottuk a Caprit. Közben arra gondoltam, Sigridnek pucolom, hogy ne üljön kutyaszőrök közé. Ez elviselhetetlen. És mégis elviselem. Hát miből vagyok én? Mikor fogok összeesni és meghalni? Reggelenként néha már úgy érzem, a lábam se bír meg. Alig tudom kifesteni a szemem. Ha erre, meg a napi fürdésre, fésülködésre nem kényszeríteném magam, szerintem már berogytam volna, mint egy üres nadrág. Azt hittem, nincs már mit elvenni tőlem, de van: az ő néhány perces jelenlétének parányi örömeit.