Mivel ez egy befejezett napló, időbeli a sorrend

1980 március
1980 április
1980 május
1980 június
1980 július
1980 augusztus
1980 szeptember
1980 október
1980 november
1980 december

1981 január
1981 február

1981 június
1981 július
1981 augusztus
1981 szeptember
1981 október
1981 november
1981 december

1982 január
1982 február
1982 március
1982 április
1982 május
1982 június
1982 július
1982 augusztus
1982 szeptember
1982 október
1982 november
1982 december

1983 január
1983 február
1983 március
1983 április
1983 május
1983 június
1983 július
1983 augusztus
1983 szeptember
1983 október
1983 november
1983 december

1984 január
1984 február
1984 május
1984 augusztus
1984 szeptember
1984 november
1984 december

2004 epilógus

Főlapra

1982

November
Tavaszi meleg odakint. Lehet, hogy veszek egy biciklit? Itt a járdák széle lapos a sarkokon, nem gond kerekezni. Sokan közlekednek így.
A tálamban egy kaki szomorkodik. Már két hete. Sárga volt kezdetben, anyósom azt mondta, meséljek neki egy disznó viccet, hátha elpirul. Ugyanis piros szokott lenni az ehető kaki (ne fárasszatok azzal, hogy kell ezt pontosan leírni, kiejteni biztos, hogy így kell). Az ehető kaki tehát piros. Gyümölcs. Kívül paradicsom, belül a banán és a kajszibarack keveréke. Kanállal kell kienni a héjából. Jó drága.

A bogaras üveg
Hát megleltem minden bogarak forrását! Ferro gyerekkorából hátramaradt egy üveg tápszer a sufniban. A fele az elmúlt öt év alatt bogárrá vált, több ujjnyi mélységben. Szép mennyiség, ha azt tekintjük, hogy egy bogár nem nagyobb 3 mm-nél. Felállt a szőr a hátamon, míg ezt a tízezres, nyüzsgő kolóniát leszállítottam a kukába.
Frau Rita valamitől szimpatizálni kezdett velem: már köszön, mikor elmegy.
Az első iskolanapot elblicceltem, nem volt kedvem, de lázas is voltam. Az eredmény: az angol lehorgonyzott egy vadonatúj svéd lányzó mellett. Szörnyen unszimpatikus, mert legalább tíz évvel fiatalabb nálam, hosszú szőke haja van, és tejszín bőre. Azt hiszi, csak neki tartják fenn az iskolát. Mindenbe beleszól, és minden beszólása így kezdődik: "Ach, so!" Ha még egy "Ach so"-t kiált, fogadkoztam, hozzávágok valamit. S kiáltott még húszat, én meg tűrtem.
- Ach, Frau Extra, ön is beteg volt? - kérdezte a tanár, mikor meglátott. Rengeteg házi feladatot adott, lehet, hogy ezúttal meg is csinálom.
Peter szomszédomnak gondjai vannak a munkahelyén, az pedig errefelé komoly gondnak számít. Ha ő nem jön, mondta, menjek én, hisz tudom, hol lakik. Még meggondolom. Az ügyvédem szerint nyelvet tanulni csak az ágyban lehet. No ez nem Peterről jutott eszembe, félreértés ne legyen.
Valkó doktor, az ügyvédem, öreg faszi, az öccsével jött, aki kevésbé öreg, de sokkal hülyébb. Tizenhét éve élnek itt, jól. Úgy mutogatták Düsseldorfot, mintha az övék volna. Nem csak úgy jutottunk el az irodájukig: Kaufhallék impozáns termein mint dáriuszi kincstárakon át vezettek büszkén egyik utcából a másikba. Nyilvánvaló, kiájulni vagyok hivatott a hoch elegancia, gazdagság és pompa láttán, regisztrálta gyötört lelkem elnéző mosollyal.
Valkó doktor felvette a tényállást, lenyűgözőnek találta a történetemet. Kényelmes várakozásra rendezkedünk be, mondta, ezért jó alperesnek lenni: kivárhatjuk, mi lesz az ellenfél következő lépése. A havi ezrest, amit kapok - ha kapok -, mindenesetre nevetségesnek találta.
Amúgy tulajdonképpen kedves volt, meghívott ebédre is. Az öccse kikérdezett a magyar viszonyokról, dicsekedtem neki, miközben az áfonyás marhasültet ettem 22 márkáért. Ezért csizmát is lehet kapni! Jaj, micsoda poszterokat láttam, New York éjjel és naplementében, Golden Gate, trópusi tájak, és miegymás. Itt csak egy dolog nehéz: dönteni.
W itt volt, lecipelt a boltba bicikliügyben, hátha van valami használt, olcsón. De nem volt. Azt mondta, Dieter már mutatott neki egy Ford Escortot, de annyira össze volt törve az eleje, hogy nem érte volna meg. Ő most a műhelyt szedi rendbe, gépeket vásárol, a fene egye meg.

XI. 5.
Zuhanyzás közben (valamiért mindig ott jönnek elő repülős emlékeim, talán mert annyi helyen zuhanyoztam már felhőszagú napok hajnalán) fogadalmat tettem: repülők, megemlegettek ti még engem!
Tíz perccel ezelőtt megéreztem, hogy nő vagyok még. Avagy már. Megint. Rámtört ez a biztos tudat.
Holnap iskola. Ettől nem várok semmit, de legalább összekészíthetem magamat.

XI. 6.
Figyelj, én már annak is örülnék, ha a körmöm nem hosszában, hanem keresztben repedne be, mielőtt rendesen megnőtt.
Félek, ha valaha valakivel még jól esik a szerelem, ott helyben fog elszakadni a madzag, mely időtlen idők óta feszül, és ami az indíttatásomat fogja vissza, hogy jelenlegi férjemet leordítsam, megüssem, szétkarmoljam... az ő halála nem fájna, talán még gonoszul el is mosolyodnék. Ma ilyen napom van. Előrángatom a sérelmeimet, és hagyom őket fájni. Kinn tombol a szél, a nap, a kék ég. Átvonult a front.
Iskolába készülök. Valami ott is lesz. Persze: óra, meg szünet. Szerelmes akarok lenni! Vágyni valaki után. Mezítláb lépkedni idegen szőnyegen, fürödni szeretkezés után. Kinyújtózva felsóhajtani és kárörvendve mosolyogni: neked se dőlök be, hiába dőltem az ágyadba! Hétszer fizeti ezt Lúdas Matyi vissza: heten fognak W-ért szenvedni. De azt is elfogadnám, ha ő szenvedne hétszer.
Végül is kellemes ez a végtelen időbőség, tudom élvezni. Semmivel nem kell sietnem, mert holnap is nap van. Mélyről jöttem, megbecsülöm a meredek lejtőt, ami felfelé vezet. Legyen nehéz felmászni, annyival nagyobb élvezet vár a csúcson. Harc és könny, kacagás és nyögés: szeretlek, Élet!

XI. 7.
Valami mindig hiányzik ugyan, de épp most nem nagyon. Ülök a napon, és bambulok. Szabadulni akarok Wege és Witek emlékétől, Sinyától, Vincze Lajostól. Nem tudok. Mindig előjönnek alvás előtt és ébredés után. Még a szagukat is érzem. Hangjukat hallom. Oly sokat voltam, laktam, éltem velük, hogy talán soha nem leszek képes nem érezni fájdalmat, ha eszembe jutnak. Tökéletesen élnek bennem. Életem, pályám tanúi ők. Már senki nincs, akire felnézzek. Senki, aki úgy ismerne mint pilótát, mint bajtársat. Haza kell mennem! Folytatnom kell, amit abbahagytak! Miattuk.

XI. 8.
Szétverném a falakat magam körül! De akkor már ez se lenne: ez a cseppnyi biztonság. Dögöljek már meg végre! Túl sokat sütkéreztem szeretetben, felelőtlenül, s most itt a számla. Senki nem tart rám igényt. Mit tegyek ezután? Megyek fejet mosni. Élni kell.

XI. 16.
Postára kell mennem feladni százhúsz pelenkát, hogy ne cipeljem haza. A Shógunnak vége. Vakarimasz-ka? Dallaséknál most rabolták el a gyereket. Az enyém még megvan, nem megy iskolába se. Viszont náthás, amitől eléggé rémült vagyok. Remélem, túléli. Anyósomtól kapta, aki egy hete ugat, és sose mos kezet.
Karácsonyi bevásárlásokat eszközlök, úgy folyik el a pénz, mint a víz. Csak nem gyűlik tócsába. A csajok rendeltek mindenfélét, cipőt, játékot, ruhaanyagot. Én vagyok Róbert néni, de így jár, aki nyugatra költözik. Magamnak egy rohadt biciklit se tudok venni, pedig hogy fáj rá a fogam.
Kocsim persze nincs még, de a legújabb változat szerint repülővel megyek haza. Anyósom és férjem összedobják (gyanítom, hogy főleg anyósom).
Az iskola csak decemberig tart. Az angol már kikötött a svéd csaj mellett, nem baj, úgyis rövid a lába, meg szakadt. Mármint az angol. Egy izgága berber viszont megkérte a kezemet. A lépcsőn támadott le, hogy honnan jöttem.
- Á, szóval magyar vagy? Akkor szervusz! Hat évig voltam Pécsen. Nem Pécsen, Pécsett! - A neve Szadek. Algériából. Gyorsan kikérdezett, aztán elmesélte életét. Most vált el, tízezer márkáért. Nem olcsó ez errefelé. - Nem akarsz megint megnősülni? - szegezte nekem.
- Azt nem, de férjhez menni se.
- Hat éve nem beszéltem ám magyarul! De káromkodni még tudok: picsa, lófaszt! - Meghívott egy kávéra, mire én az utóbbit gondoltam. Lerázni persze nem tudtam, velem jött az autóig.
Most a tanár szemezik velem, az se rossz. De ezek nem tudják, hogy kell ismerkedni. Én meg hülye vagyok hozzá, hogy lapot adjak. Mert ugye más volt a daka, és más a Dani anyja. Remélem, hogy vagytok?
W a héten már háromszor járt nálam. Kétszer reggelizni jött, harmadszor egyórás aerodinamikai konferenciát tartottunk, megvitattuk a szimmetrikus szárnyprofil előnyeit, rajzokkal illusztrálva. Az új modelljének szárnyát illetően. Újfajta csűrőmegoldást tervezett, mely szerintem veszélyes, túl nagy az ellenállása, 300-on felül le is szakadhat.
- Majd meglátjuk - mondta.
- Igen, ha meglátod, akkor biztos jó volt.
Csordogál az eső, meg Dani orrából a takony. Mamának biztos lelkiismeret-furdalása van: hozott a patikából kámforos kenőcsöt, ivólét, C-vitamin port. A fociőrülete viszi a sírba: múltkor meglátták Ritával, hogy a válogatott edz a pályán, ami útba esett Hollandia felé, megálltak, és bámulták az aranylábúakat a hideg esőben, azóta köhög. Esténként hagymát főz, a levét issza, anyukája receptje (nem is gyógyul). Gyógyszert nem hajlandó szedni.
Frau Ritával valami történt. Azt mondta, egy fiút kéne már szereznem. (Kösz, mintha nem tudnám!) De hát ezek a halvérűek itt soha nem szólítják le az embert. Igaz, hogy a gyerekkocsi nem túl gondolatébresztő.
Felhajtottam a kabátomat a Mama asztalán. Odavarrtam a csipketerítőt is. Műcsipke, nem állt jól, lebontottam. Az irodában rendet csináltam. Ez esemény. Augusztus óta nem volt rá példa. "Ich bin sprachlos" - mondta rá anyósom (szóhoz sem jutok). Szerdán megint Hollandiában voltak. Egy órát álltak a határon. Rájár a rúd a terroristákra, már négyet elkaptak mostanában. A határon ezért ment az aréna, géppisztollyal kérték a személyit. Pont kölni kocsit kerestek. Mama szerint a kiskatona rémültebb volt, mint ő, mikor a stukkert ráfogta.
Pukk! Most repült a pezsgősdugó. A mellényemet szerencsésen megkötöttem, két számmal nagyobb lett, mint én. Majd ha megnövök, jó lesz. Két napja a hajamat vágom. Ideje abbahagyni, már alig van. Épp Ernyei Béla vetélkedik a tévében, amit mama előszeretettel kukkol.

XI. 20.
A béke ritka percei. Főleg iskola helyett. Jó egyedül, cigarettázva, semmit téve. Mire vágynék? A lehetetlenen kívül semmire. Például repülni. Egy gép duruzsol a kék égen. A csend is duruzsol. Szegény vagyok-e, vagy gazdag? A világ bármely pontján ugyanígy ülnék most egy napsugaras ablak mellett, jóllakva, gondtalanul. Már a Nivea szagát se bírom, mert a nyárra emlékeztet, amikor szörnyű boldogtalan voltam. A ventillátoros éjszakák, a nehéz has, a magány gyűrött lepedői... Ahhoz képest ez maga a mennyország. Valami felé haladok lassan, de nem tudom, mi az. Jó lenne Butzba menni; az erdőm nélkülem hullatta el a leveleit, a búzámat learatták...