Mivel ez egy befejezett napló, időbeli a sorrend

1980 március
1980 április
1980 május
1980 június
1980 július
1980 augusztus
1980 szeptember
1980 október
1980 november
1980 december

1981 január
1981 február

1981 június
1981 július
1981 augusztus
1981 szeptember
1981 október
1981 november
1981 december

1982 január
1982 február
1982 március
1982 április
1982 május
1982 június
1982 július
1982 augusztus
1982 szeptember
1982 október
1982 november
1982 december

1983 január
1983 február
1983 március
1983 április
1983 május
1983 június
1983 július
1983 augusztus
1983 szeptember
1983 október
1983 november
1983 december

1984 január
1984 február
1984 május
1984 augusztus
1984 szeptember
1984 november
1984 december

2004 epilógus

Főlapra

1981

És először A Nyugaton: Punitz

Mindig történik valami, úgy érzem néha, hogy egy év alatt két évre valót élek. A júliusi verseny már olyan messze van, hogy akár tavaly is lehetett volna. Tele vagyok Ausztriával. Csak figyelj!
Augusztus 15-én indultunk, szombaton, férjem kivitt Budaörsre. Gyalog. Buszoztunk, cipelte a bőröndömet. Mert egyenesen Gödöllőre repült, és öt napig ott is maradt - felkészülés augusztus 20-ára. Éppen hogy kiértünk időre. Belépek a körépületbe, meglátom Kovács Pali csomagjait, tetején az egyenruhája. És homlokomra csapok: úristen, otthon hagytam a formaruhát! A magyar címerrel együtt. Fél óra múlva pedig indulás. Witek felesége vállalta a veszélyt: lóhalálában hazafuvarozott. Nem találtam meg a zakómat, csak a szoknyát és a blúzt. Reméltem, talán Budaörsön van, a szekrényemben, mert ha nem... Szerencsére ott volt. Alig 45 percbe telt, mire visszaértem, és még tíz perc, mire elindultunk. Már a legrosszabbra is el voltam készülve, de nem rám vártak, hanem az átrepülési engedélyre.
Ismét Ferihegy, utánunk megjöttek a románok is egy An-2-essel és egyetlen Zlinnel. Tegnap, indulás előtt a hangárban falnak tolták a másik gépüket, megsérült a magassági kormánya. Nem volt már idő megjavítani. Mint tudod, a harmadik gépük még Ceskében tört össze. Hatan jöttek hát egy géppel.
Az úton megint aludtam. Arra ébredtem nem egészen két óra múlva, hogy leszállunk Punitzban. Ugyanolyan rekkenő hőség volt, mint itthon. A reptér keskeny, a leszállópálya beton, mindössze 15 méter széles. Az nagyon kevés. Egy fesztávnyi... Két oldalán árkok vízelvezetés céljából. A betont egy amerikai cipőgyár építtette, amelynek a közelben van a vállalata, hogy egyenesen ide szállíthassák az árut. Hiába, ez már nyugat!
Kimásztunk az Ancsából. Egy szép farkaskutya várt Zoll felirattal a vállán. A szocializmusból jövők iránti "bizalom" jelképeként. Végigszaglászta csomagjainkat, körüljárta a gépet is kívül-belül, aztán vidáman leült a gazdi mellé.
- Nix hasis - vigyorogtam a vámosra. Beütötték útlevelünkbe, amit kellett, berámoltunk egy VW mikrobuszba, amiből 500 méterrel odébb, a hangár előtt megint kirámoltunk.
Üdvözlés, céltalan császkálás. Sokan voltak. A szovjetek elmondták, hogy Artiskjavicsusz - a mi kis Articsókánk - meghalt augusztus 6-án. Porig sújtotta őket, azóta egy percet sem repültek. Senki nem tudja, miért pörgött a földig. Géphiba, avagy a pilótáé? Sosem fogjuk megtudni. Helyette ismét Kairisz jött, a másik litván bajnok. Közben megnősült, mert gyűrű volt az ujján. Szeretettel üdvözölt minket Erich is, az osztrákok egyetlen versenyzője, akivel volt szerencsénk májusban, Dunaújvárosban együtt edzőtáborozni. Most is vele volt Doris, a barátnője, az a végtelenül kedves, 22 éves lány, aki Dunaújban mindig megterítette az asztalt, kirakta a poharakat, szalvétákat, végül már a mamánknak hívtuk.
Kaptunk étkezési jegyeket, emléktányért, bilétát, amit magunkra tűztünk, hogy akadálytalanul közlekedhessünk; mindig sok volt a néző, akiket nem engedtek be a munkaterületre. Doris kitűzőjén ez állt: Doris Rydl, Mama der Ungarn (a magyarok mamája).
Egy csapat osztrák jött oda nagy fotóapparátokkal, és kértek, mennék oda a gépemhez, hogy felvételeket készítsenek rólam. Elindultam. Nix gut volt a dolog, mert nem voltam élethű a párducmintás nyári ruhámban. Ó, nem tudom előkotorni a bőröndből a nadrágomat! Akkor gyerünk, egy kocsiból előszedtek egy orkán kezeslábast, elvittek a gyönyörű vécéig, ott felvehettem. Síruha negyven fok melegben! Fél méterrel volt nagyobb nálam minden irányban. Feltűrtem, odavittek a géphez kocsival - száz méterre -, különféle pózokba állítottak, aztán megköszönték. Ennyire híresek voltunk a szar gépeink miatt. Csodájára jártak, tapogatták, fotózták. Aki még nem látta repülni, talán el se hitte, hogy tud.
Ebéd. Az egyik hangárban hosszú padok, asztalok, konyha, büfé, sör, kávé, fanta, cigaretta, fagylaltok, minden. De mennyiért!
A fiúk elmentek leszerelni a szárnyvégről a póttankokat. Nőies öltözékemnek köszönhettem, hogy Sinya nem parancsolt oda engem is. Állati meleg volt. Mikor Witek visszajött félmeztelenül, kiizzadva, a háta tele volt óriási bögölycsípésekkel. Itt nem volt egér, itt a böglyök garázdálkodtak nagy mennyiségben.
Újra berámoltunk a buszba, s elszáguldottunk Güssingbe, ami egy nagyon kedves kis város, közepén egy hegy, azon egy vár, ahol 82 Batthyányi van eltemetve a kriptában. Nem úsztuk meg: ismét egy kollégiumban kellett laknunk. Volt némi minőségi különbség, például a márványpadlós, tiszta üvegfalú előcsarnok, társalgó hatalmas pálmákkal, a csodás, ápolt park, halastó, tisztaság, de a szobában se víz, se szék, se tükör, csak négy ágy és sok szekrény. Első látásra mégis nagyon tetszett. Keresni kezdtük a fürdőszobát. Volt egy, hatalmas, legalább húsz zuhanyzórekesszel és negyven mosdóval, szép és csillogó, de csak egy! Az épületben pedig laktunk vagy negyvenen, spanyolok, románok, franciák - családostul -, szovjetek, csehek, több most nem jut eszembe. A zuhanyrózsa magasan volt, akárhogy csavartam, mindenhová spriccelt belőle a víz, csak rám nem, még a szemben lévő falra is inkább. Leszereltem a rózsát, aztán boldogan áztattam magam, míg a többiek vígan énekeltek, fiúk-lányok vegyesen, a többi rekeszben.
Kipakoltam, jó sok helyem volt a négyágyas szobában. Az ablakon műanyag redőny, a kilincs rossz.
Vissza délután a reptérre. Vacsorára generálszósz. Eligazítás 8-kor. Angolul. Így legalább értettem. A tolmácsunk többet dadogott, mint értelmesen beszélt. Nem ártott, hogy Wege is meg én is - Witek kevésbé, mert neki van angol vizsgája - értettük, miről van szó. Vissza a szállásra. A kis VW busz általában 120-szal siklott az úton, amely - bár tele volt javításra utaló aszfaltfoltokkal - tükörsimán ringatott bennünket. Hihetetlen! Még egyikünk se járt Nyugaton, csak tátottuk a szánkat. Nem akarok áradozni, de nem láttam ápolatlan házat. Mintha mindegyik tegnap lett volna tatarozva, hófehérek, vajszínűek, nagy ablakok, mindenütt sötétbarna fakeret. Nagyon ízléses és mutatós volt mind. Fürtökben csüngtek a piros és lila muskátlik minden erkélyről. Sétáltunk egyet a néptelen városkában, aztán korán lefeküdtünk.
Vasárnap. Reggeli a földszinti étteremben, igen kulturált körülmények között.
- Kaffe und Milch - mondtam, és máris kannástól hozták, forrón. Friss kifli, vaj, lekvár, mindenféle felvágott gusztusosan szétterítve a tálcán. Nagyokat reggeliztem mindig. Ezen a reggelen más semmi se tetszett; hatkor keltem, hogy első legyek a fürdőben, de nem voltam. El kellett sétálnom egy dúdoló, meztelen, szappanos orosz fülkéje előtt, nagyon meglepődött. A kedvenc leghátsó fülkémben bokáig állt a víz, a zuhanyrózsát valaki visszacsavarta, megint le kellett szednem. Undorodtam mindentől. A lefolyóban csomószámra a haj. De hősiesen megfürödtem.
A szobámban véletlenül benéztem az ágy alá; szemét, üres üvegek, por mindenütt. Az sem vigasztalt, hogy ablakomból a hajnali fényben ragyogó Güssing vára köszönt vissza. Díszbe kellett öltözni, az egyenruhát is utálom. Férfias. Nagy busz jött értünk. Megnyitó ünnepség a reptéren. Felsorakoztunk tábláink mögött, beszédek, többnyire németül, unalom. Utálok ácsorogni. A nap tűzött a fejünkre. Kristálytiszta idő volt. Mivel a szél fújt, a böglyök nem tudtak úgy támadni, mint tegnap. Edzőrepülést terveztek e napra, tehát a melegítőket is el kellett hozni. Ki hol tudott, átöltözött, felakasztottuk ünneplőinket a mestergerendára, és mentünk repülni. Volna.
Szerencsére a magyar csapat délutánra volt kiírva, mert alighogy Csiga belenézett a gép hasába, látja ám, hogy a farokfutó mozgató kábele ki van szőrösödve. Alig tartotta már néhány szál. Farokfutó-kormányzás nélkül pedig ezen a keskeny betonon végképp életveszély leszállni. Még azzal is nehéz. Káromkodott, mint a záporeső. Ennek hallatára a madzag túloldalán - a kordonra gondolok, ami mögött a népek rajzottak - megjelent egy ideszakadt hazánkfia, és segítséget ajánlott: majd ő hoz a műhelyéből ilyen kábelt. Egy óra múlva ott is volt. Csiga délre megjavította a gépet. Addig a fiúk a másikkal tudtak repülni. De nem sokáig: Witek ismét megtette a magáét. Hagyományosan minden gép alatta megy tönkre. Leszállt, ömlik az olaj. A vezérműház pakolása kiment. Szét kellett dobni a motort. Csiga késő estig szerelt és káromkodott, vagy fordítva. Különösen, amikor megtudta, hogy Erich és Doris meghívtak minket a szállójukba egy partira.
Két kocsival mentünk egészen a magyar határig (nem volt messze). Csinos Gasthaus, az üres szaunában átöltöztünk és mentünk úszni a kerti medencébe.
- I am a kocsmár! - jelentette ki a tulajdonos a mellére bökve.
- Kocsmáros - javítottam ki.
- Keszenöm! - felelte.
Elnyúltunk a kerti székeken és iszogattunk. Csak üdítőt, sajnos. Összebarátkoztam egy dobermannal. Hanyatt feküdt a fűben, az egyik lába bekötve. Örült a vigasztalásnak. Annyira, hogy amikor bevonultunk a különterembe vacsorázni, beosont a padom alá, és megint égnek emelte a fájós lábát. Félhomály volt, asztalunkon néhány gyertyalánggal fűtött, rácsos szerkezet, amire a dúsan megrakott tálakat tették.
Szégyenben maradtunk. Ki tud ennyit enni? Magyaros volt minden, az óriási Gundel palacsinta is a végén. Rumos dióval töltve és csokival leöntve. A kutya sokat segített nekem, titokban villára tűzött falatokat nyújtottam le neki, jól nevelten és csendben eszegette.
Hazafuvaroztak minket a tiszta nyári éjben. A többiek püffögve elmentek sétálni, én megkockáztattam, hogy lefekszem tele hassal. Fürödni nem volt kedvem, mert ahányszor benyitottam, vagy egy meztelen görög, vagy egy szappanos orosz futkosott a zuhanyzóban.
Hétfő, sötét reggel. Zuhogó eső. A vár alig látszik a párában. Késői reggeli, a busz nem jön. Minek is? Nekivágunk a városnak, mert ki tudja, lesz-e még alkalmunk elkölteni a pénzünket. Güssingben igazán minden volt, amire kíváncsiak lehettünk. Árak is. Amire nem. Előbb gondosan végigjártam mindent, aztán kezdtem csak vásárolni. Ezt jól tettem, mert a tolmácsunk 14-ért vett Atlantic szappant, én 6,90-ért, egy házzal odébb. Fehér szalmakalapra vágytam. Az áruházban egyedül körülöttem ugrált két eladó. Kirakták az egész készletet, vagy húsz kalapot, egyik szebb, mint a másik. Aztán egy szőrös fürdősapkára támadt kedvem. Kezét tördelte a nő, hogy pont kék nincs, majd kirohant és kivette a kirakatból, amit ott láttam. Ugyanez történt a többi boltban is. Felfoghatatlan volt a magyar morc eladókhoz szokott agyamnak. Bementem a bankba pénzt váltani. Másfél perc alatt megkaptam. Zavaromban majdnem megkerestem a kilincset az üvegajtón. De nem volt. Kinyílt magától.
Dél felé jött a busz, addigra előkerültünk, az idő is javulni látszott. Ebéd a reptéren, ribizlis marhasült. Kezdődő gyomorfájás. És mindvégig az első startszámokat húztam, tehát e napon rám került a sor a nyílt kötelezőben.
Marha nagy szél volt, meg aztán nem is voltam formában. Kilenc kilépéssel sikerült lerepülnöm a gyakorlatot! Kilencszer fújt ki a szél a boxból. Ez kilencszer ötven büntetőpont. Nem is érdemes kiszámítani. Stabil utolsó helyemet megalapoztam. A briefing-hangárban két tévémonitor volt felállítva, ezek jelezték a komputeres adatokat, azon melegében láthattuk, ki milyen pontokat kapott melyik bírótól. A másik sarokban egy telerecording működött, hol az Oshkosh-i vb-ről készült riportfilmet vetítették szép légifotókkal, hol a Helpet, a Beatles-filmet. De ezt aztán minden nap. Már a gutaütés kerülgetett tőle. És németül. Eleinte felvették néhány pilóta repülését is, aztán ezt abbahagyták, mert legalább értelme lett volna.
Összebarátkoztam egy hatalmas, bernáthegyi-külsejű, de még csak nem is új-foundlandi kutyával, Ferróval. Fehér volt fekete foltokkal. Óriási fejét mindig szomorúan lógatta, akár a nyelvét. Később megtudtam, hogy több repült órája van, mint nekem...
A románok egyetlen gépe kaput lett. Eltörött a motorágy-felfüggesztés. Pillanatok alatt kiemelték egy szerkezettel a motort, és estére megérkezett valahonnan egy új motorágy. Éjjel megcsinálták, másnap hajnalban, mikor kiértünk, már berepülték. Hát... ez nálunk hetekig tartott volna!
Kedden megint süt a nap, élesen, hidegen. De nem sokáig. Az ebéd utáni sorsoláson már kókadoztunk a hangárban a melegtől. Délután repültem, de minek. Bár nem volt túl rossz, azért a végén egy figurát - merő bambaságból - elrontottam; egy nulla. És már csak négy kilépés. Utolsó helyem megszilárdul...
Bár John Blake, a műrepülő bizottság elnöke azt állította, szépen repültem. Örömmel tapasztaltam, hogy egy született angollal milyen jól tudok beszélgetni. Igaz, mintha kissé túlságosan is hangsúlyozott volna minden szót, ahogy gyengeelméjűekkel szokás. Mindenki azt kérdezi, mikor kapunk már új gépet. Mondjuk, hogy idén ősszel, de ezt már magunk se hisszük.
Ferro csontos hátát simogatom, aztán a gazdája is odajön, egy helyes német srác. Ferro imád repülni, odafenn mindig elalszik, és csak akkor tápászkodik fel, ha emelkedik a légnyomás, vagyis leszálláskor. Jó sokáig beszélgetünk Walterral, kitűnően beszél angolul.
Amúgy egész nap dúl a semmittevés, az unalom. Lötyögés ide-oda, a bemutató légtér messze, nem élvezet figyelni a repülést, mert ilyen távolról és ilyen szögből lehetetlen megítélni a gyakorlatokat.
A buszon hazafelé már tömeg volt, sokan álltak. Nekem Chalida, az orosz kislány szorított helyet úgy, hogy a végén az ő feneke alatt alig volt ülés. Befészkeltem magam a hideg ágyamba, a szomszédból Bee Gees-ek szóltak a románoktól, annak hangjaira aludtam el.
Szerdán megint szép, hideg, napos idő köszöntött. És egy borzalmas zárt kötelező gyakorlat. A szél átállt délire, ennek megfelelően a repülési tengely is. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog. De azért sikerült csak egy nullával végigcsinálnom, ami nem kis dolog. Kár, hogy ezt csak én tudom. Mellesleg a nagy Kairisz, aki megnyerte az előző versenyszámot, szintén dobott nullát. José Luis, a nagyfejű spanyol odajött gratulálni nekem, hallotta, hogy kapunk Z-50-eseket, azzal aztán! Á, mindenki ezt mondja. Untam már, hogy sajnálnak és biztatnak.
Walter megint odasündörgött valahogy, amit egyáltalán nem bántam. Nagyon kedves srác! Gyermeteg mosolyú - szépek a fogai -, karcsú és szőke. Végtelenül szerény és udvarias. Éppen ezért csodálkoztam, amikor szó nélkül felugrott mellőlem a padról, otthagyott. Ferro utána.
Az ebéd bőséges volt, számomra a verseny is véget ért, így aztán Fanta helyett egy krigli sört kértem. Elálmosodtam. Doris szerzett két plédet, és elvitt Erich szárnya alá aludni. Sajnos, Erich gépe éppen a gurulóút bejáratánál állt, így felszállás előtt mindenki ott prüttyögött hosszú percekig, amíg engedélyt kapott, hogy a pályára guruljon. Mire a nap megmelengette a hátamat, már jött is valaki, hogy szélvihart támasszon. Azért szundikáltunk valamit két felszállás között.
Igazából nem volt kedvem semmihez, gyanús volt ez a Walter is. Megkérdeztem Dorist, mit tud róla. Felesége nincs, egy lánnyal jött ide, mondta. Akkor már értem. Legközelebb, amikor ismét szó nélkül elrohant mellőlem, már megláttam, hogy közelít a nő a kutyával. A fene egye meg. Még ha jó nő lett volna. De hurkás volt a háta és formátlan az egész. Aznap Walter nem is jött többet a közelembe.
Esti szürkületig folyt a verseny. Tébláboltunk a gépeinknél, lenyűgöztük őket éjszakára. Egyszer csak vészjósló fékcsikorgásra kaptuk fel a fejünket. Egy Z-50-es száguldott a betonon leszállás után, cikk-cakkban. Lerohant a fűre, át az első árkon, bele a másodikba, ott elakadt és azonnal a hátára vágódott. Csak arra volt időm, hogy eltakarjam az arcomat, a jeges rémület odacövekelt, míg a többiek rohanni kezdtek a gép felé, mentő, tűzoltó, a start-Mercedes, mindenki.
- Ki volt?! - kérdeztem.
- Jirmus.
A szép, fiatal, cseh fiú. Azt hittem, megszakad a szívem. Lassan elindultam én is a roncs felé. A három szovjet Jak előtt feküdt alig két méterre. Ha tovább fut, azokat is összetöri. A kabintető ripityára robbant szét, és mégis, mintha valami mozogna ott alul! Jirmus él! Sőt, Walter segítségével épp most mászik elő a valószínűtlenül szűk nyílásból. Csak a karján van egy vérző karcolás, és kissé sápadt. Amit magyaráz, abból úgy veszem ki, hiába fékezett, a gép kitört, nem tudta kormányozni.
- Hála istennek, hogy élsz! - mondom neki, mintha tudna magyarul. De érti, mert halványan elmosolyodik.
Ezzel a verseny aznapra véget ért. Még egy csomóan lefotózták a roncsot, én elhatároztam, hogy reggel korán jövök fényképezni, addig úgyis itt marad.
Csütörtök, sikerült lefotóznom. Kairisz felmászott egy An-2-esre, odaadtam neki a gépemet, hogy onnan is csináljon egy képet. A délelőtt folyamán aztán eltakarították onnan, attól kezdve a hangárban feküdt, a szárnyait leszedték, megroggyant farka szomorúan meredt felfelé. Az mentette meg Petr Jirmus életét. Amíg a magas függőleges vezérsík harmonikává gyűrődött, addig a kabin nem érhetett a földhöz.
A vizsgálat megállapította, hogy elszakadt az oldalkormány-kábel, a pilóta tehát nem hibás, folytathatja a repülést. Bekerült ugyanis a döntőbe. Közülünk természetesen senki sem. Helyezéseink jóval 20 alatt kezdődtek, és csak 15-en repülhették a döntőt. Én meg, ugye, az utolsó lettem.
Vacsora hatkor a hangárban. Utána kinn üldögélek a padon, szokás szerint, a hangárajtónak dőlve, és nézem a repülőket a messzeségben. Michel, a svájci már régen vigyorog rám, ha meglát, most kihasználja az alkalmat, hogy egyedül vagyok, és odatelepszik hozzám. Jól beszél angolul, így aztán van alkalmam gyakorolni. Közben arra sétál Walter, kezében egy tekerccsel: a posztert én kértem tőle előzőleg, ragyogó légifotó két repülőgépről. Odaadja. Nagyon örülök neki.
- Most adnék egy csókot, ha egyedül lennénk! - nevetek rá. Zavartan odébb megy.
Michel le nem száll rólam. A verseny véget ért, már csak az eredményt várja mindenki. A nagy hangárban kezdetét vette az első mulatság. Az egész magyar csapat Güssingbe ment átöltözni, aztán elfelejtettek visszajönni. Egyedül vagyok. Dallach, a másik német, aki a harmadik hely várományosa volt, a döntőben óriási hibát követett el. Négy perc helyett 6,5 percig repült, mert megállt a stopperja. Ez annyi büntetéssel jár, hogy akárhogy számoljuk, átment mínuszba is. Ilyen még nem volt! Felbolydult méhkasként álljuk körül a két monitort. Ezzel még a komputer se tud megbirkózni, minduntalan kiírja: "Warten!" - várj. De aztán nem jön semmi, csak a sötétség.
Néha odaállok én is, nagyon drukkolok Szmolinnak, a szovjet fiúnak, ugyanakkor azért is izgulok, nehogy Manfred Strössenreuther, a német favorit legyen a győztes. Őt ugyanis szemtelenül nyomták előre végig, már rossz volt nézni. De a komputer hallgat.
A másik hangárból Michel vörösbort hoz nekem, és dumál, dumál. Ha mellém ült valaki a távollétében, akkor egyszerűen közénk furakodik, már röhögnek rajta. Időnként el-elmenekülök a monitort lesni. Végre, tíz óra tájban megindulnak a fehér betűk. Angolul. "Sorry, de a komputer nem szokta meg, hogy negatívokkal etessék..." - ez az első üzenet. Kitört belőlünk a röhögés. Szegény Dallach! Tényleg csak mínuszt kapott. A harmadikról visszaesett a huszonharmadik helyre. Tizenegykor végre megvan a végeredmény. Első Szmolin, második Strössi. Ováció. Szmolint vállra kapják. Én is sietek kezet rázni vele. Manfrédnak nem gratulálok, beképzelt fráter.
Michellel még üldögélünk, aztán mivel elment az utolsó busz régen, kölcsönkéri a svájci bíró kocsiját, és hazavisz. Jó késő van, félek is, hogy észreveszik a többiek. De nem. Michel rajong, megcsókolna, én meg húzódozom. Szörnyű. Még szerencse, hogy gyorsan leállítja magát.
- Nem akarom ezt a szép sztorit bármivel is elrontani - mondja. No, ezt jól teszed, gondolom, hogy kinek mi szép, az meg fölöttébb relatív. Megyek aludni.
Péntek. A nagy semmittevés napja. Estére meghirdettek egy újabb hangárbált, a német csapat vendégül látja az egész társaságot egy partira. Hogy ezeknek mennyi pénzük van! Addig semmi dolgunk, az osztrákok nem szerveztek programot az üres napokra. Nem úgy, mint a szegény csehek. Ilyenek ezek.
Mit tehet az ember ilyenkor? Repül. A másnapi hivatalos légibemutatóra való hivatkozással "gyakorolni" kezdtek a pilóták. És ebből fantasztikus, spontán airshow kerekedett. Először csak elkérték egymás gépét. Manfréd beleült a Jak-50-esbe, cserébe Kairisznak adta a maga Z-50-esét. És így tovább, mindenki végigrepült minden típust. Persze az AFS senkinek se kellett. Aztán ki-ki felszállt a sajátjával, hogy most aztán megmutatja. Strössi azzal rémisztgette a tisztelt - nagy számú - közönséget, hogy előrobogott a lejtős beton túlsó végéből egy méteren, háton, nagy sebességgel, neki a fasornak, az utolsó pillanatban felnyomta, és attól kezdve csak forgott, villogott a szerkezet. Ezt sokan utána csinálták. Mindenféle gépekkel. Lélegzetelállító volt! Az egyik Pitts füstölővel repült, gyönyörűen kirajzolta a délutáni napfény a gép kacskaringós útját. És senki nem mulasztotta el, hogy hihetetlenül alacsonyan száguldozzon egyet a fejünk fölött.
Közben folyt a készülődés, mert jött az esti buli. Kocsik érkeztek, nagy csomagnyi, jéggé fagyott, fehér kolbászokat raktak ki, söröshordókat, faszenes kolbászsütőt állítottak a bejárathoz, és hófehér terítők kerültek az asztalokra. Amikor nem néztem az eget, azzal voltam elfoglalva, hogy Michelt kerüljem valahogy. Egy darabig állandóan a nyomomban volt az elviselhetetlen, fülig érő mosolyával, aztán abbahagyta, amikor Walter lehorgonyzott mellettem. Álldogáltunk hosszan beszélgetve. Aztán beült a gépébe - ő se fért a bőrébe -, és felszállt. Egy méteren száguldott a beton felett, aztán egy féldobott orsóval a hátára tette a Pittset, úgy jött tovább. Jirmus miatt amúgy is még frászban voltam, most megint rámjött a félelem. Nagyot repült, szó, ami szó. De azért leszidtam, túl veszélyes volt, amit csinált.
Hatalmas mennyiségű ital került az asztalra: spanyol és olasz borok, konyakok, Campari, Chinzano, minden. Csapra verték a hordókat, felváltva ugrottak fel a srácok az asztalra, hogy a szivattyú karját húzzák-nyomják, a többi pedig a csap alá tartotta a korsóját. Én Camparit szopogattam. Sinya állandóan nyúzott, hogy hozzak neki is, mert ő nem mer odamenni és tölteni magának. Megtettem. Waltert rábeszéltem, kóstolja meg a Chinzanót, az gyenge. Ivott egy picit, de el is szégyellte magát, mondván, a barátai még sose látták őt szesszel a kezében. Hozott fehér kolbászt, nem volt bizalomgerjesztő. Biztatott, kóstoljam meg. És jó volt. Megettük.
- Hol van a nő? - kérdeztem.
- Nem a feleségem - válaszolta gyorsan.
- Nem is feleséget mondtam.
Tíz perc múlva már gyanús volt, hogy olyan kitartóan ott ül velem, ezért ismét rákérdeztem:
- Nem figyel minket valahonnan?
- Nem.
- Hol van?
- Valahol az autópályán.
Elküldte haza a kocsijával meg a kutyájával, mivelhogy Ferro nem fér el az egyszemélyes repülőgépben. Kissé boldog voltam. Már nyilvánvaló volt, hogy eszében sincs magamra hagyni. Nem mertem többet inni, mert napok óta fájt a gyomrom. Szerzett nekem Fantát, de jéghideg volt az is. Az este is. A hangulat azonban forró. José Luis, a spanyol egy nagy spanyol gitárral már az asztal tetején játszott, körülötte lelkes tömeg, ordították, hogy "Viva Espana!"
Volt aztán Moszkva-parti esték, Katyusa, és minden, ami nemzetközi nóta csak akadt. Egy kövér, ősz spanyol is felmászott az asztalra, és mint ifjú torrero, eldobogott egy táncot, hatalmas sikere volt. Később Kairisz szaltózott, és mindenki ordított. Én fáztam.
- Ne menjünk el valahová, ahol beszélgetni lehet? - kérdezte Walter.
- De.
Három perc múlva megjött egy slusszkulccsal. Kölcsönkért egy kis piros Opelt, amit csak másnap kellett visszaadni. A többieknek sűrű gyomorgörcsre panaszkodva - ami félig igaz is volt - mondtam, hogy nem bírom tovább, valaki vállalta, hogy hazavisz, szevasztok. És el. Ő kint várt a parkolóban, ahogy megbeszéltük.
És megkezdődött egy csodálatos kaland. Mentünk a hideg éjszakában, ringatott az autó, szólt a zene, és nem tudtuk, hová megyünk. Egyetlen szóval, tettel nem árulta el, hogy van-e egyáltalán szándékában többet is akarni. Élveztem a száguldást. Hatalmas ködökön vágtattunk keresztül, utána váratlanul bukkantunk ki ismét a szikrázó, csillagos éjbe. Fogalmunk se volt, hol járunk.
- Akarsz vezetni? - kérdezte. Akartam. Kellemes kis autó volt, ment, mint az ördög. Végül már megálltam, nehogy átkeveredjünk valahogy Magyarországra. Az út is elromlott, hepehupás lett, és sose láttam előre, mi van a sötétségen túl.
Walter visszamászott a vezetőülésbe. Ültünk. Aztán megszólalt:
- Ígértél nekem valamit, amikor odaadtam a képet. Most egyedül vagyunk...
Elnevettem magam, és óvatosan megcsókoltam. Jaj, de jó volt! Rendkívül tisztelettudóan viselkedett. Eltelt egy kis idő, fene tudja, mennyi. Óvatosan megkérdezte, nem volna-e kedvem elmenni a szállodába, ahol lakik. Hagytam, hogy izguljon egy kicsit, aztán beleegyeztem.
- De előbb haza kell mennem Güssingbe, hátha a többiek keresnek.
Nem csodálkozott, mert már elmagyaráztam neki, mi az a szocializmus, mi az az MHSZ, hogy működnek nálunk a dolgok, tudta, ha rajtakapnak egy nyugatival gyanúsan hosszan társalogni, már azért is kirúghatnak a keretből. Azt még nem tudta, hogy férjem is van, a csapatom meg rosszabb, mint egy csapat háremőr... tehát kétszeresen veszélyes vizeken evezek.
Száguldottunk 140-nel, most már nem cél nélkül. Az iskolám előtt kitett.
- Siess vissza! - szólt utánam.
Felrohantam. Az egész magyar csapat - szerencse - a zuhanyzóban ordított, mint a fába szorult féreg, mindenféle repülős nótákat. Bedugtam az összevont szemöldökömet az ajtón, hogy mi ez a lárma? Aztán máris vágtattam vissza Walterhoz. Stegersbachba mentünk, az megint tíz kilométer. Ő is egy Gasthausban lakott, a másodikon. Teljesen észrevétlenül lehetett megközelíteni a szobáját - ehhez sem szoktattak hozzá a magyar viszonyok.
Hát ez volt elbukásom története. Édes volt a humora. Sokat beszélgettünk. Kezdett nyomasztani, hogy nem tudja, férjnél vagyok. Á, gondoltam, kaland az egész, nem is kell megtudnia. Ám ahogy telt az idő, és láttam, mennyire odavan, furdalt a lelkiismeret. Egy szikrát se aludtunk reggel négyig, akkor hazavitt. Szegény.
Szombat. Igen morcos voltam a reggeli fényben, és lestem a többiek képét, vajon lebuktam-e? De nem. Szerencsésen leszoktattam már őket arról, hogy bemászkáljanak a szobámba. Sinyának nyöszörögtem, hogy van még pénzem, és bezárnak a boltok, hadd menjek a városba.
- Keresd meg Dorist, biztos bevisz.
- Majd csak szerzek egy autót...
Walter rögtön arról érdeklődött, minden rendben van-e. Megnyugtattam, hogy nem vettek észre semmit.
- Nem szeretek bujkálni - mondta. - Nyíltan akarok veled lenni, ha már veled vagyok.
- Bejuthatnék ma valahogy a városba? - tereltem másfelé.
- Persze.
- Mikor?
- Öt percen belül. Csak pénzt váltok - és már ment is.
Természetesen volt a reptéren pénzváltó meg posta is. Ismét piros Opel, és irány Güssing. Megvettem a segítségével a két szúnyogriasztó elektromos szerkezetet, amilyet azelőtt még sose láttam, de Erichnél lenyűgözött, aztán kávéztunk egy kerthelyiségben. Javasoltam, sétáljunk fel a várba, ott még nem voltam. Elindultunk a hegyre fel. Szép volt. Néha összebújtunk, ha nem jött arra senki, a vár zegzugaiban, a lépcsőkön, ódon falak között. Felértünk a tetőre. Alattunk az egész világ, csak úgy ragyogott a nap a tó vizén, a mélyben. Arról beszéltünk, mennyire szeretjük a természetet, ő épp most készül kiköltözni a városból a zöldbe.
- Te miért nem költözöl máshová, ha nem szereted a nagyvárost? - kérdezte.
- Mert ott van a munkám, az anyám, a férjem...
Döbbent csend.
- Nem mondtad, hogy férjed van.
- Hát nem neked magyaráztam, hogy miért van három nevem? Ó, azt hittem... - próbáltam kivágni magam.
Közben kézen fogva vezetett a szakadék felé, csak mikor már nem volt tovább semmi, akkor vette észre, hogy azt se tudja, merre megyünk. Meg volt zavarodva. Szörnyen éreztem magam. De legalább túlvoltam rajta.
Lefelé menet folyton beszéltettem, hogy ne tudjon erre gondolni. Igyekeztem vidám és gondtalan lenni, mint akinek ez semmi. A kocsiban fogta a kezem egész úton. Amikor elhúztam és kibámultam az ablakon, többször értetlenül nézett felém, végül megtette, amit reméltem: ismét megsimogatta a térdemet. Végre, talán megbocsát.
- Mi a probléma? - kérdezte.
- Te. - Aztán hozzátettem: - Túl jó veled.
Úgy éreztem, valamivel vigasztalnom kell.
- Mi a véleményed arról, hogy a szállodámban megebédeljünk, és utána pihenjünk egyet? - kérdezte.
- Nem vagyok éhes...
Kis idő múltán kibökte:
- Az ajánlatom második felére nem válaszoltál.
- Oké - vigyorodtam el.
És száguldottunk megint. Drága lett az idő hirtelen. Rendelt magának ebédet. Én nem tudtam volna enni, ha megfeszítenek se. Csak ültem, néztem, és nagyon boldog voltam. Végül otthagyta a fele ételét, és siettünk fel. Csodálatos volt, mintha mindig együtt lettünk volna. És tudtuk, hogy már nincs sok időnk.
Négyre visszaértünk a reptérre. Nagyban folyt a légi parádé. A többieknek mutogattam a szúnyogirtómat, nehogy gyanakodjanak. Közben fájt a szívem, hogy elfelejtettük megbeszélni, hogyan szökjünk meg este a bankettról. Vagy talán már nem is fontos? Tíz perc se telt bele, megint ott császkált körülöttem. Witek rám szólt, hogy miért nem ültetem le, mikor van hely a padon. Örömmel magam mellé hívtam. Beszélgettek Witekkel, így szépen eltelt vacsoráig az idő. Utána mindenki ment a koleszba átöltözni a díjkiosztó ünnepségre.
Busszal vittek minket a güssingi Kulturzentrumba. Szép, modern és hatalmas. Színházterem. A színpadon zajlott a díjak kiosztása. Vagy tízszer álltunk fel a szovjet himnusz hangjaira. Irtó hosszúra nyúlt. Walter is felmászott oda, mert a német csapat harmadik lett.
Lenge ruhában és aranyszandálban voltam, harisnya semmi, szatyromban egy vékony orkánkabáttal. És odakint gyilkos hideg. Az ablakok mindenütt nyitva. A gyomrom fájt, álmos voltam, akár a saját öreganyám, úgy éreztem magam. Rettentően fáztam. Végül jött a terülj asztalkám, minden földi jóval. Borok. Üdítők. Megint narancslét ittam. Walter mindig a közelben volt. Végül kérte, menjek a hátsó terembe, ott vannak a németek, oroszok.
Náluk emelkedettebb volt már a hangulat, a győztesek kupáiból mindenki itta a pezsgőt, ahogy az ilyenkor szokás. Manfred a szőke Jajkovával, a női Európa-bajnokkal ült az asztalfőn, már napok óta csak együtt lehetett látni őket. Hogy hogyan beszélgettek? Az isten tudja. Manfred nem beszél oroszul, Jajkova nem beszél sehogy, csak oroszul. És mégis megértették egymást. Walter nem tudta kimondani a nő nevét, csak úgy hívta, hogy Störssenreutherová.
Ültem ott a vidám társaságban teljesen hangulattalanul, félig összefagyva. Waltert odacipelték a zongorához. És úgy játszott, mint egy bárzongorista, el voltam képedve. Kitört az éneklés, a tánc, én meg néztem, hogy fut a keze a billentyűkön, jöttek az édes melódiák és a rock and roll vegyesen. Dallach is mellé ült, négykezest játszottak. Néha vágyakozva felém nézett. Amikor megszabadult tíz percre, odajött és próbált felvidítani. Hiába. Még azt se mondtam, de jól zongorázol. Pedig nekem játszott. Úgy viselkedtem, mint egy sértett kurva, pedig csak fáradt voltam, nyűgös voltam.
- Figyelj - mondtam neki -, ha elmegyek, az azt jelenti, hogy fél óra múlva találkozunk ott, ahol tegnap este vártál.
- Jó. Csak el ne felejts jelt adni!
Máris újra a zongoránál ült, közkívánatra. Én meg tovább szenvedtem vagy húsz percig. Az oroszok csapatvezetője már izzadtan bokázott a kör közepén, és általában csúcsra hágott a hangulat. Végül nem bírtam tovább. Felálltam, és az ajtóhoz tolakodtam. Walter nem nézett föl, én meg elmentem szó nélkül. Szilárdan célba vettem a fényes előcsarnok még fényesebb vécéjét, de Manfred elgáncsolt. Ott állt Jajkovával az oldalán a bárpultnál, karon fogott, és nem engedett el.
- Mit iszol? - kérdezte nevetve. Már nagyon jó kedve volt.
- Vizet.
- Nem lehet, a jó pilóta nem iszik vizet. Se bort, se sört. Vodkát!
- Nem, nem, semmit! Hazamegyek.
- Haza? Whiskey Charley; oda mész! (Ez a WC betűk angol fóniája.)
Mindenki röhögött. Mivel fáztam, magához ölelt, és dörzsölte a hátamat. Másik kezében Jajkova.
- A feleségem - mondta rá. Aztán hirtelen felrántotta a nadrágja szárát combközépig, és mutatta a hatalmas véraláfutást.
- A Jak-50-es! - és kezével jelezte a mozdulatot, hogy milyen erővel kellett a csűrőt kitenni, és mekkorát vágott vele a lábába. Büszke volt rá, hogy repült a géppel. Meg is tudom érteni, sőt irigyeltem érte. Továbbra sem engedtek el, rendelt valaki egy üveg pezsgőt, és innom kellett belőle. Milyen hideg volt az is! Már a reszketésemen se tudtam uralkodni. Megláttam Waltert, ott állt a körön kívül, aminek a közepén Manfred továbbra is az én karomat fogta erősen.
- Gyere ki a repülőtérre, Punitzba! - mondta Manfred. - Mindenki megy. A kocsimmal. Oké?
- Oké, oké - feleltem, csak engedjen már el. Walter morzézott, hogy menjünk. Ekkor rohant el mellettem Witek a szőke Marianával, segélykérő arccal azt kérdezte:
- Mikor jössz haza ma éjjel?
Rövid gondolkodás után beletörődő megértéssel közöltem:
- Soha.
Boldogan elrohantak. A többiek is sereglettek a kijárat felé. Mindenki a repülőtérre igyekezett.
- Van kocsi? - kérdeztem Waltert.
- Nincs.
- Akkor mi lesz?
- Majd szerzek. Most Hans kivisz minket Punitzba. Gyere!
Elő a kiskabátomat, annyit ért, mint halottnak a szentelt víz. Hans Vogtmannak óriási Mercedese volt, a volánnál az anyuval, mert Hans nagyon részeg volt már. És borzalmasan jókedvű. Az úton végig 160-nal mentünk, és csak egyszer tévedtünk el. Hans háromszor átmászott rajtam, hogy elöl felhangosítsa a magnót. Falrengetően szólt. Anyu meg egy gombnyomással kinyitotta a tetőt, ölembe zúdult a jéghideg szél szintén 160-nal. Négyen ültünk hátul, Wege, Walter, Hans és én. Elöl még ketten a jobb ülésen. Szóval voltunk elegen. Nem értettem, hogy lehet, hogy egyik se fázik. Úgy reszkettem már, mint a béka. Walter diszkréten simogatta a karomat, aztán rászólt anyura, hogy csukja már be a tetőt.
Végre Punitzba értünk. A parkolóban hatalmas dugó, reflektorok vakítanak, óriási zene-bona. Diszkó a hangárban, egymillió ember, kéz- és lábtávolságban mindenütt sörösüvegek, kriglik. Akárhová álltam oda nézelődni, mindig félrelökött valaki. A lehelet vastagon meglátszott a levegőben. És ott állék egy szál szandálban, és már lila voltam. Wege meg csak mellettem, és nem tágít az istennek se. Végül meglátott valakit, és elment, akkor füttyentettem Walternak, hogy usgyi!
Beültünk a Mercedesbe és mentünk volna kifelé. De szembejött az egész banda egy csomó kocsival, kilógtak ajtón-ablakon, ordítottak és a szemünkbe világítottak. Csak az nem látott, aki nem akart. Futólag láttam Manfrédot, mintha nekem kiabált volna, aztán Walter talált egy rést, és beletaposott a gázba. Az a kocsi aztán tudta mi az: gyorsulni! Beállítottam a fűtést, és két perc múlva jótékony melegben morcoskodtam tovább. Az élettől is elment a kedvem, rá se néztem szegényre, csak a szemem sarkából láttam, hányszor figyel csodálkozva, és tudtam, igazságtalan vagyok, és meg fogom bánni.
- Mi a probléma? - kérdezte.
- Nem tudom. Minden.
Megfogta a kezem. Amikor ismét 160-nal osontunk, és jött a kanyar, visszatettem kezét a kormányra. Gyorsan odaértünk.
- Mikor kell visszaadni a kocsit?
- Holnap tízkor.
Kurvahideg volt a szobában is, nyitva az ablak. Körülnéztem zordul, mint rossz mozielőadás után otthon, a férjem mellett - ez jutott magamról eszembe hirtelen. Ő pedig megállt a szoba közepén, rám nézett, és így szólt:
- Szeretlek.
Mit tehettem, átöleltem a nyakát, és rátámaszkodtam egy kicsit. Aztán összebújtunk a paplan alatt, mint két régi házas. Jéghidegek voltunk, és én még mindig zord, mint a végítélet. Két-három napi nemalvás után mindig ilyen vagyok. Sokáig beszélgettünk, csak ebben tudtam feloldódni valamelyest. Mindent tudni akart rólam, kérdezett a házasságomról is. A szerelem mindig elmúlik, mondtam, és utána marad a rabság. Férjem féltékeny, én meg nem.
- Lehetőséget kell adni egymásnak - mondta.
- Igen. Én adok, ő nem ad.
Keserű lehettem, mert nagyon udvariasan, ahogy szokta, megkérdezte:
- Akkor miért nem találsz megfelelő konklúziót, ha már nem szereted?
- Váljak el? Minek. A következő is ugyanilyen volna. Ezt az egyet meg legalább jól ismerem.
- Néha nagyon realisztikus vagy - nevette el magát. - Néha bölcs, néha meg álmodozó.
- Frászt vagyok bölcs. Inkább nagyon is idealista.
Még mindig nem értette igazán, miért kell nekem a többiek előtt bujkálnom.
- Rólam mindenki tudja a csapatomban, hogy veled vagyok - mondta. - Csak annyit kérdeztek: "jól érzed magad?", mondtam, hogy jól, és kész.
(Talán nem is volt véletlen, hogy Manfred visszatartott, amikor elszánt képpel menekülni próbáltam?) Újra elmagyaráztam: én az edzőmtől függök, nem mindegy, milyen véleménye van rólam, azonkívül elmesélik a férjemnek minden lépésemet, akkor pedig kitör a balhé.
- Miért vagy ilyen türelmes? Miért nem harcolsz?
- Harcolok én mindig. Az ördög ellen is.
- És ki győz?
- Most éppen az ördög. A szabályok. A tilalmak. A repülésért mindent ki kell bírnom.
- Repülés... Holnap reggel indulok haza. Hol érhetlek el, ha már el kell válnunk?
- Tényleg el akarsz érni?
- Igen.
- Minek? Úgyis elfelejtjük az egészet hamar.
- Te elfelejted?
Gondolkoztam. Elfelejtem-e tényleg? Úgy éreztem, igen. De a vészjelzés is megszólalt bennem: elgyötört vagy, kialvatlan vagy, se gondolkodni, se érezni nem tudsz, vigyázz, mit beszélsz!
- Könnyű mondani, de nehéz megtenni - adtam a felemás választ. - Majd megadom az irodám címét. A kollégáim rendesek, nem bontják fel a leveleket.
- Jobban szeretnék telefonálni.
- Az nem könnyű. A férjem néha ott ül az irodában, ha nincs más dolga. Majd kidolgozok egy eljárást, hogyan lehet ezt kivédeni, és megírom a számomat, jó?
- Jó. Reggel, mikor felébredek, úgy kilenc óra körül, lenyomom a gombokat és megkérdezem tőled: Hogy vagy? Szeretném hallani a hangod.
- Oké.
És végre elöntött az érzés. Annyira szerettem, hogy fájt. Elmúlt a fázás, az álmosság, minden.
- Mit akartál mondani? - szólt rám, mert nagy szemekkel néztem.
- H... hirtelen olyan sok mindent, hogy összeakadtak a számban a mondatok - nyögtem ki. Felkönyökölt és várt.
- Legalább valamit mondj el belőle, jó?
- Olyan érzésem van... - akadoztam -, mintha szeretnélek.
- Nem tudom, hogyan, de én is hasonlót érzek - somolygott. - És még?
- És nagyon jó veled. És pont olyan vagy kívül-belül, amilyet akarok.
- Te most a tükrödnek beszélsz? - kérdezte nagyon gyengéden. És simogatta az arcom, szemem. - Nem szokott a szemed megsérülni?
- De. A szemhéjam sokszor véraláfutásos a negatív figuráktól. A tied is?
- Néha - megint szorosabban ölelt. - Milyen jó, hogy repülhetünk mind a ketten. Hogy csinálod, hogy ilyen sima a bőröd?
- Szoktam fürödni - nevettem.
- Ne mondd! És mikor?
- Minden héten.
Újabb vihogás. Aztán fülelni kezdtünk, valaki motozott a szomszédban.
- Ki az? - kérdeztem.
- Egy szomszéd. - Vízcsobogás hallatszott. - Egy tiszta szomszéd - egészítette ki.
Elszundítottunk. Kopogtak. Kimászott, Hans jött a slusszkulcsért, mert a kocsijában hagyta a szobakulcsát.
- Most mi lesz? Elviszi az autót?
- Lehet.
- Akkor hogy megyek haza?
- Sehogy. Itt maradsz. Visszahozza, ne félj - tette hozzá rémületemet látva. - Muszáj elmenned?
- Persze, hogy muszáj. Világos előtt.
Megint az ablakra néztünk, nehogy orvul ránk törjön a hajnal. Ünneprontó módon átmásztam rajta, felvettem a padlóról az óráját. Már három óra volt. Győzködni kezdtem, mint tegnap:
- Tudod, ha elalszunk, akkor úgysem vagyunk együtt. És ha úgysem vagyunk együtt, akkor jobb, ha most viszel haza, utána legalább alszol valamit. Holnap hat órát kell repülnöd!
- Ez nem igaz. Az előbb elaludtunk, és mikor Hans kopogott, tudva tudtam, hogy itt vagy mellettem. Tehát álmomban is tudnom kellett.
- Jó, de ha nem alszol eleget, meghalhatsz holnap. Két bemutatót is kell tartanod!
- Igaza van, asszonyom, meghajlok az akarata előtt - és nem mozdult.
- Hol a slusszkulcs?
- Gondolom, az ajtó előtt. Hans biztos oda tette.
- Nézd meg!
Tényleg ott volt. A lábtörlőn. Gyorsan visszabújt mellém a melegbe. Mi mindent el nem kellett még mesélnem! Hogy hányan élnek Pesten, mekkora a város, mit dolgozom, hol dolgozom, miket művelek általában, és mikor repülök.
- Szégyellem, hogy olyan keveset tudok Magyarországról. Ha hazamegyek, magyarul fogok tanulni.
- Ne viccelj! Nagyon nehéz nyelv. Nem érdemes. Úgyis elfelejtesz hamar.
- Nem. Te akarsz elfelejteni.
- Nem.
Aztán jött a jeges kérdés:
- Hány éves vagy?
- Harminchárom, bizony - vallottam be gyorsan.
- Nahát, nem látszik. Mit nevetsz?
- Amikor arról beszéltünk, hogy levelezünk, elterveztem, hogy majd az első levelemben megírom a koromat, és akkor úgyse írsz többet!
- Már késő! Ha még egy hétig együtt lehetnénk, mindenre megtaníthatnánk egymást... - mondta álmodozva.
Elmúlt négy óra. Jött az átkozott hajnal. Rendbe szedtük magunkat, még megmutatta a térképen, mekkora utat kell végigjárnia holnap az NSZK túlsó feléig, aztán újra fázva leosontunk a kocsihoz. Nem tudta kinyitni. Szerencsére az én oldalamon igen, onnan mászott át. Hazaszállított. És ültünk az iskola előtt percekig, hideg csókok közt, álmosan, búsan, és már a kilincsen volt a kezem, hogy nyitom a kocsiajtót, és arra gondoltam, milyen hülye vagyok: ha most nem kéri a címemet, én bizony kiszállok, és örökre itt hagyom... és már kinn volt a fél lábam is, amikor rémülten rám szólt:
- Your address!!
Már majdnem elbőgtem magam, hogy elfelejti. Zsebéből előhúzott egy cédulát egy marék ezerschillingessel együtt, a pénzt használva alátétnek, felróttam a címemet, ő meg gondosan elolvasta, hogy biztos legyen benne. Kiszálltam. Felmentem a lejtőn a kapuhoz. Megvárta, míg visszaintek, aztán beindult a motor, és nem láttam többé.
A házban csend volt, csak a társalgót hányták össze, meg egy-két mosdót. Végre a szobám, végre aludni! Ágyamon a terítő gondosan elsimítva, rajta három szál piros hálarózsa, talán Marianától.
Micsoda szomorú vasárnap. Reggelinél mindenki morcos volt, kiváltképp én. A felhők rajta lógtak a fenyők tetején. Forrón reméltem, ő sem tud elmenni ilyen időben. Előttem állt az egész céltalan nap, és még egy éjszaka, egyedül. Nélküle. A gyomrom keserűen fájt, mint minden nap. Utáltam, hogy cigarettázom. Ha vele voltam, sose gyújtottam rá. Végre délben kijutottunk a reptérre. Vigasztalan, szürke, esős, hideg. Nagyon alacsony felhőzet. A buli elszórt szemetei, másnapos kosz mindenütt. Sok gép hiányzott. Elsősorban az övé. Hűlt helye volt a zöld füvön. Hát elment. Elkéstem.
Jött Jajkova, meggyötörten. Láttam a szemén, hogy a másik gép is elment már, örökre. A németek mind. Lassan a többiek is belevesztek a felhőbe, csak mi maradtunk másnapig a románokkal, az oroszokkal, meg a spanyolokkal. Kelet felé nem lehetett elindulni. Erre a napra is bemutatót terveztek, nekem is repülnöm kellett volna. Rengeteg ember gyűlt össze, várták a csodát, de csak az eső jött. Délután elhatároztuk, nem várunk tovább, felszereljük a póttankot az én gépemre is, úgyse lesz ebből már repülés (póttankkal nem lehet műrepülni). Mire befejeztük, kisütött a nap és kikékült az ég...
Az összes gépen rajta volt már a póttank. Így aztán, hogy a kedves közönség is lásson valamit, a kötelékek felszálltak egymás után, hogy legalább alacsony áthúzásokkal szórakoztassák a népet. Én bánatosan üldögéltem Dorissal az autójában, olvastunk. A héten már kiöntötte nekem a lelkét - Erich nős ember volt -, jó barátok lettünk. Délután, amikor elbúcsúzott, mert indult haza Bécsbe, sírva fakadt.
- Meine liebe Mutti! - simogatta Witek a haját. Ettől csak jobban sírt.
És ott maradtunk a hideg délutánban, a sárban, az utolsó vacsorára. Sörömet ismét Sinyának adtam. Születésnapja volt. És mivel egy vasa se maradt, nem tudott eléggé berúgni. Ott búsult 45 évesen, félrészegen, kész tragédia.
A szállásunkra visszatérvén a román lányok kihoztak egy magnót a társalgóba, de hangulat nem volt. Witek reménytelenül belebolondult Marianába, ő viszont, én viszont nem mentem moziba, hogy átadjam a szobámat. Összeestem már a fáradtságtól. Üldögéltem egy darabig az ágyamon, néztem a várat, a halkan búgó Cessnát a sötét égen, villódzó vörös-zöld fényeit a szárnyán, és fájt az egész élet. Eldőltem, aludtam.
Hétfő hajnal, utolsó reggeli. Már napok óta alig ettem, a szokásos két csésze kávé se fért belém, és az egy kifli is soknak tűnt. Pedig micsoda kifli volt! Csomagoltam. Mikrobusz, reptér. Sütött a nap. Gyönyörű idő lett. De az Ancsánk csak délre volt várható, unalmas téblábnak néztünk elébe. Repkedett egy autogyro, tudod, az egy szék, ami fölött egy rotor van, mögötte meg egy légcsavar, az utóbbival felszáll, az előbbivel pedig a levegőben tud maradni. Repülő fotel. Legalább szórakoztatott.
Sorban elszállt mindenki. A spanyolok. Aztán az oroszok. Nem maradt el a szokásos üdvözlés: szoros hármas kötelékben, nagyon alacsonyan rácsaptak a toronyra a Jakok, és piros rózsákat szórtak elébünk. Az egyiket a kávéfőző kislány odahozta nekem. A fehér kalapomba tűztem, úgy ültem ott a napon, szomorkodva. Kilenckor csak jön egy osztrák:
- Olga, telefon!
- Éééén?...
- Igen. Walter Extra Németországból.
A szívem majd kiugrott. Bementem az irodába, egyik fala csupa üveg, odakinn a többiek állnak és néznek.
- Hello, Olga. Hallani akartam a hangod. Hogy vagy?
- So-so. Szerencsésen hazaértél?
- Igen. Megvolt mind a két bemutató. Nagyon fáradt voltam.
- Hála istennek. Aggódtam érted!
- Köszönöm. És a te bemutatód hogy sikerült?
- Nem volt semmi a rossz idő miatt.
- Ó, de kár.
- Még ágyban vagy?
- Nem, most keltem fel, öt perce. Milyen idő van?
- Gyönyörű.
- Itt csúnya, esik. Nagyon magányos ez a Németország nélküled...
- Ausztria sem különb. De most találj ki valamit! Mit mondjak a többieknek? El se tudják képzelni, ki hívhatott.
Adott egy ötletet. És nagyon szomorú volt a hangja, amikor elbúcsúztunk. Fogvacogva mentem ki a többiekhez, körbeálltak, és természetesen Wege első kérdése:
- Ki volt az?
- Az a...z Extra, tegnap a banketten mondta, hogy meghívná a csapatot a német bajnokságra, de most közölte, hogy sajnos, azon csak németek vehetnek részt.
- Ez egy gentleman!
- Igen...
Bevették. Csak Kovács Pali nézett szúrós szemmel. De azért én boldog voltam aznapra. Majd elszálltam. Megjött az Ancsa, bepakoltunk. A Zoll-kutya végigszagolt megint mindent.
- Nix hasis - mondtam a vámosnak. Érzékeny búcsút vettünk a személyzettől. Egy kövér osztrák már harmadszor ismételte meg: "Találkozunk Wiener Neustadtban!" Jó, mondom, ha te azt hiszed, csak hidd. Húsz perc múlva levegőben voltunk a román kötelékkel a nyomunkban. Alig több mint egy óra alatt Ferihegyre értünk. Pocsék hideg szél volt. Tovább Budaörsre, még mindig a románokkal. Witek bámult ki feléjük az ablakon. Nagyon meg tudtam érteni, mit érez. Megsimogattam a haját.
- Mi van? - próbált meg egy könnyed mosolyt.
- Semmi, csak sajnállak.
Nem felelt. Budaörsön várt a férjem. Örülnöm kellett neki. Egész a kapuig kibírta, hogy ne veszekedjen, ott aztán kirobbant egy hülyeségen. Mindegy, mi az, ilyenkor a hosszas magányát és féltékenységét mindig rám zúdítja. Megvolt a szokásos családi perpatvar.
Másnap véletlenül felmentem a barátnőmhöz, majd a másikkal is beszéltem, és olyasmiket tudtam meg róla, hogy rögtön tudtam: el kell válnom. Nem megyek részletekbe, de hidd el, az én igen kevéssé, sőt egyáltalán nem féltékeny természetemnek is sok volt. És már mióta, és hányszor, és hogyan! És főleg ott, ahol engem jól ismernek és tisztelnek. Lejáratott. Nix diszkréció.
Két napig bírtam, hogy nem szóltam róla, gondoltam, meg kell előbb nyugodni, szedtem az altatókat, nem ettem, már csak 52 kiló vagyok. A gyomrom állandóan görcsben. Amikor szombaton a szokott agresszivitásával felelősségre vont, hol mertem lenni este hatig, akkor aztán szép nyugodtan és végérvényesen közöltem: elválok. És elmondtam mindent. Halálosan megdöbbent. Nem cáfolt, mert nem tudott. Nem magyarázott. Összetört. Egész éjjel nem aludt. Ez az ember tehát sose gondolt rá, hogy egyszer én is megtudok mindent, sőt, én is elválhatok? Ő naponta fenyegetett engem ezzel.
Elfogadott mindent, amit mondtam. Hajlandó elválni közös megegyezéssel, de örökké engem fog szeretni, és soha nem lesz más asszonya. Hogy megértessem vele, nincs értelme reménykednie, kénytelen voltam hangsúlyozni, amit régóta tudott: kihűltem. Egészen. Annyira, hogy elviselni se tudom, ha hozzám nyúl. Azt hiszem, ideje volt már ezt kimondani. Erre nem lehet házasságot alapozni. Nem rabolhatjuk tovább egymás idejét.
Másnap korán elment - egy órát aludt csak -, mert Gödöllőn repülőnap volt. Én is kimentem később autóval. Egyetlen ismerős nem ismert meg, senkivel nem beszéltem, ültem egy kövön egyedül, és nem tudtam másra gondolni, csak rá: ott zúgott fölöttem az An-2-es, amiből dobálta az ejtőernyősöket, a hangját is hallottam a rádióból, sajnáltam, szerettem és látni akartam, de nem szállt le, visszarepült Budaörsre. Nem találkozhattam hát vele se. Mintha üvegburában lettem volna, elátkozva.
Beültem a kocsiba, majd Mátyásföldön megálltam, és órákig gyalogoltam idegen utcákon. Szedtem a virágot és tudtam: most vagyok kiborulva. Most. Aztán este otthon anyám szomorú arca. A férjem halálra vált arca. Nem eszik, nem alszik. Belenyugodott, hogy elveszít, és szenved. De nem szól. Jár, mint egy kísértet. A kanapén alszik.
Másnap eljött az irodámba, az utcán beszéltünk. Könyörgés. Borzasztóan sajnáltam. Nem tudtam elképzelni a lakást nélküle. Az ő dinamikus lénye mindig mindent betöltött. Nagyon-nagyon szerettem akkor is, ha nem vágytam rá. Egyfolytában inogtam. De nem engedtem, hogy észrevegye. Arról papoltam, hogy ezután se tudnék jobb asszony lenni, nem vagyok annak való. Nem vagyok itthon, nem főzök, és ha nincs kedvem, nem takarítok. Nem tűröm el a számonkérést. Ő pedig mindennek az ellenkezőjét akarta mindig. Éljünk úgy, mondta, hogy ki-ki megy a maga útján, de ne hagyjam el. Most tehát ebben maradtunk.
Tegnap moziban voltunk. Csendes, kedves. Lesi a kívánságomat. Fáj az egész. Nincs kedvem hazamenni. Meddig lehet ezt csinálni? Egy hét alatt a poklokat megjártam. Bár felgyógyulna ebből az alázatosságból. Ez nem ő. Kutyából nem lesz szalonna, ugye? Remélem. Most készülök a Nyírség Kupára. Néha utálkozva nézek a tükörbe, és megkérdem: mit lehet rajtad szeretni? A lelkem egy mosogatóvejling. Semmit se tudok, csak remélek.
Képzeld, tényleg Wiener Neustadtba megyünk nemsokára négy napra, bemutatóra. Az osztrák repülőklub fennállását ünneplik. Sokan megyünk, ejtőernyősök, vitorlázók, egy Tréner-kötelék és én. Más országok is vendégszerepelnek. Ha ez a program nem volna előttem, valószínűleg bediliznék. De amíg repülni lehet, nem vagyok elveszett ember. És minden gödörből csak felfelé vezet út. Ezt hinnem kell, hát hiszem.