Mivel ez egy befejezett napló, időbeli a sorrend

1980 március
1980 április
1980 május
1980 június
1980 július
1980 augusztus
1980 szeptember
1980 október
1980 november
1980 december

1981 január
1981 február

1981 június
1981 július
1981 augusztus
1981 szeptember
1981 október
1981 november
1981 december

1982 január
1982 február
1982 március
1982 április
1982 május
1982 június
1982 július
1982 augusztus
1982 szeptember
1982 október
1982 november
1982 december

1983 január
1983 február
1983 március
1983 április
1983 május
1983 június
1983 július
1983 augusztus
1983 szeptember
1983 október
1983 november
1983 december

1984 január
1984 február
1984 május
1984 augusztus
1984 szeptember
1984 november
1984 december

2004 epilógus

Főlapra

1981

XII. 8.
Táncoltam örömömben, megjött az útlevelem! Nem is igaz. Már kezdek félni. Megváltozott a hangulatom. Mi baj velem? Már nem is örülök? Pár hét múlva megyek a vőlegényemhez. Fantasztikus. Nincs is kedvem írni, annyira eltűnt belőlem minden értelmes gondolat. Mit érzek? Nem tudom. Két órán át eszméletlenül boldog voltam, most már nem vagyok. Valami történt. De mi?

XII. 13.
Most már biztos, hogy terhes vagyok. Holnap megyek vizsgálatra. Tegnap volt a búcsúztató buli, mindenki sok szerencsét kívánt, tudják, hogy megyek. Úgy érzem, hogy őszintén sajnálják. Jó érzés. Közönyös vagyok, és folyton émelygek, rossz a közérzetem. Sajnos. Most inkább azt szeretném, ha mégse volnék terhes. De hát vagyok, mit tegyek? Tizenhét nap múlva repülőre ülök és megyek Frankfurtba. Ott pedig vár engem a szőke herceg a fehér kutyával. Szívrepesve.

XII. 17.
Nehéz napjaim voltak. Kétségbeesésben úsztam, és nem akart enyhülni ez attól sem, hogy beszéltem vele. Csak három perce volt számomra. Éppen hogy megmondhattam, hogy terhes vagyok. Szinte még bosszankodott is, hogy miért keresem soron kívül, mert ő délután nem ér rá. Kijátszottnak érzem magam. Sokszor kerestem őt váratlanul, és többet írtam, mint kellett volna. Hogy lehet ezt jóvátenni? Sehogy. Félek, hogy visszakapom, amit férjemmel tettem. Most én fogok kielégületlenül szenvedni egy ember mellett, akit szeretek, és szeretnék minden nap magamnak, de nem adja magát. Muszáj bíznom benne, másképp nem élhetek vele a messzi távolban. Néha fogalmam sincs róla, vajon mit érez irántam. Néha nem tudom elképzelni, hogy ő még ugyanaz az ember, aki Punitzban volt. Az az ember valahogy más volt. Neki nem voltak gondjai, és nekem sem. Egymáshoz láncolt minket a pillanat, a véletlen, a szerelem, de akár a kettőnk akaratát is mondhatnám. Ahelyett, hogy boldogan lubickolnánk az élet gyönyöreiben, nekiállunk repülőgép-építő vállalkozást és családot alapítani. Egyesek szerint ez szép és boldogító. Én még nem érzem annak. Csak azt érzem, hogy nagy veszteség lesz lemondani a világbajnokságról.
Mi van velem? Még két hét, és minden kérdésemre választ kapok. Most nem számítok arra, hogy feleségként jövök haza. Lehet, hogy egy csomó akadálya lesz a házasságunknak (például, hogy el se válok addig). Félek, hogy meggondolja. Lehet, hogy most már nagyrészt a kényszer viszi rá. Ma már nem egy pilótát kell bemutatnia, aki a német csapat tagja lesz, ahogy hitte, hanem csak egy állapotos nőt.
Félkettő. Órák óta róla álmodozom, mintha ez segítene elviselni a hiányát. A holnapi telefon izgat nagyon, volt ideje átgondolnia, hogy apa lesz. Vajon milyen érzés ez neki? Ha olyan, mint nekem anyának lenni, akkor nem várhatok semmi jót. Csak félelmet érzek a problémáktól, és semmi örömet a gyerekünk miatt. Néha meglegyint ugyan valami kezdődő büszke öröm, de csak egy villanásnyi időre. Még nem az igazi. Valami azt súgja, nagyon is magamra leszek hagyva ezzel a terhességgel. Mint anyám. Családi vonás. A mi sorsunkat végigkíséri a gyerek-nem-akarás.

Elveszett az órám - tizenhét év múlva...
A minap azon kaptam magamat, hogy a havi fizetésem szintjét már harminckét hónapja a kontinuum jellemzi. Namármost: ha évi csak 20% inflációval számolok, máris világossá válik, miért zuhant az életszínvonalam a felére. Dehogy, alá! Amint az a távfűtő művek elmaradhatatlan számláiból is kitűnik, hogy csak egyet említsek a húszból. Hát ezért kell a párizsira szorítkoznom - és ez nem utazást, hanem felvágottat jelent. Hát ezért számoltam ki vasárnap este, a vidéki barátnőmtől hazatérőben, hogy amit most benzinből kipufogógázzá alakítottam át, az hat teljes nappal hozza előre a következő tankolás időpontját. És ez mind nem elég, Elveszett Az Órám Is! Legszívesebben feladnám. Hát ma tényleg. Mit jelentett ez az óra? Őt. És kettőnk gyümölcsét. Boldog jövővárást a szilveszteri fényektől ragyogó Kölnben, amire még nem vetett árnyékot a közeli, csúfos vég. Mindent elsöprő, országhatárokat nem tisztelő szerelmet jelentett. Csak ennyit. A komenizmus fogságából hat hétre szabadulva érkeztem meg Hozzá a frankfurti repülőtérre. Új, barna, bársonyos, hosszú, gyönyörű velúr kabátban várt egy nagy csokor vörös rózsával. Eszméletlenül csinos volt; addig csak pólóban és pilótadzsekiben láttam. Három hónapos terhes voltam. Zöld bársonynadrágban, zöld blúzban, kicsit feszülős-kövéredően, de még karcsún, csinosan, valódi szőkén és fiatalon borultam a nyakába. Sietős csók a fényárban úszó fehér márványok, csillogó üvegajtók között, aztán ki a piros autóhoz, amit Mutti adott kölcsön. December 30, nyolcvanegyben. A Ford Capri átrepülte a kilométereket - igazi pilóta vezette. Százhetvenes tempónál (többet nézett engem, mint az utat) meséltük el egymásnak, mi minden történt utolsó telefonbeszélgetésünk óta, meg egyáltalán, az elmúlt sok hétben, mióta nem találkoztunk. Megérkeztünk hát a Mamához, a kölni fészekbe. A kutya boldogan rontott ránk, elkapta a kabátomat, és cibálta örömében. Bemutatkoztam, magyar módra csókot nyomtam a Mutti két orcájára, amit érezhető idegenkedéssel fogadott. De sok mindent nem tudtam még akkor a németekről! (Azóta is rejtély számomra a tartózkodásuk. Tele vannak érzelemmel, ugyanúgy, mint bárki, de a szokások nem engedik meg, hogy kimutassák. A legforróbb üdvözlés náluk a kézfogást követő jelképes ölelés, és kész.) Mivel Mutti kicsit más volt, mint az átlag, mindig könnyet csaltam a szemébe, ha önkéntelenül megcsókoltam, mert magyar neveltetésemből ez egyenesen következett (például amikor szép kismama-ruhákkal ajándékozott meg, vagy számtalan egyéb, igazi emberi jóságból fakadó cselekedeteit követően). Mit is tehettünk volna mást, mint hogy kimentünk rögtön a reptérre, ahol leendő férjem és gyermekem apja az életét töltötte. Kicsit úgy éreztem magam, mint a vásári lábasjószág, mert mindenki tudta, hogy én vagyok én, a vasfüggöny mögül, de én távolról sem tudtam, hogy ők kicsodák. Méregettek, nézegettek, értékeltek; pillanatnyi állagomból fakadó csekély önbizalmam eléggé megsínylette ezt. De nem adtam fel. Repülők között megszoktam, hogy az ember (pláne, ha nő) nem él meg, csak ha veszi a lapot, tán még jobban is, mint a fiúk. Amikor Bruno a Ford Mustangja végére kötelet kötött, annak a végére pedig egy ejtőernyőt, én voltam az első, aki jelentkezett, hogy száll egyet. A kocsi csomagtartóját téglákkal pakolták tele, nehogy elemelkedjen, aztán Bruno gázt adott, jó nagyot, és az ernyő már repült is. Én meg a végén. Simán földet értem, és közben hálásan gondoltam a gödöllői ejtőernyős kiképzésre, ahol megtanultam, hogy kell talajt fogni.
Másnap bejártuk a várost, amely ünnepi díszben, millió fénnyel tündökölt. Csak arra figyeltem, hogy visszafogjam magam, és ne ámuldozzak folyamatosan. Még azt hitték volna, hogy a Balkánról jöttem... pedig tényleg. Az üzletek forgatagát még szemmel követni is nehéz volt, és ó, micsoda érzés bemenni, és vásárolni! Kaptam egy hótaposó csizmát, mivel a meteor nagy havazást jelentett másnapra, és egy gyönyörű karórát, utólagos karácsonyi és előzetes nászajándékul. Azt az órát, amely aztán tizenhét évig hűséggel átölelt, és mindig pontos volt - nem úgy, mint én. - Ezen számold a perceket addig, amíg újra jössz, hogy örökre velem maradj - mondta, amikor a csuklómra csatolta. Elszaladtunk Bonnba, a reptérre, ahol jövendőbelimnek joga volt elkötni egy gépet. Elszálltunk ismerőseink fölé, és bukfenceztünk néhányat, ők meg integettek. Egy pillanatra megfogta a kezem, és azt mondta, nem baj, hogy a bukfenc nem sikerült igazán gömbölyűre, az a fő, hogy a hasam és a gyerek legyen az... Jött a szilveszter. Magyarországon még nem volt divat rakétákat lődözni, petárdákat robbantani, de Köln nagyon kitett magáért. A repülőtérről néztük végig, hihetetlen fényözön tört az égre az újév első perceiben. Bevilágított mindent a tüzes ívek, gömbök garmadája. Álltunk a hóban, az eget bámulta mindenki pezsgővel a kezében, és ő azt súgta: "Csodálatos lesz a babánk, boldog az új évünk, sose engedd el a kezemet!" Ennyi, ami hirtelen eszembe jutott, amikor először a csupasz csuklómra pillantottam, és csak a szeplőket láttam az óra helyett, mely fiammal volt egyidős. Vannak tárgyak, amik nagyon fontosak. Főleg, ha nincsenek meg. Ez az óra is ilyen volt. Olyan nehéz megválnom tőle, mint az emlékeimtől, a szépségtől, a boldogságtól. Hülyeség egy apró tárgyra ekkora jelentőséget vetíteni, tudom. Ilyen órám mégse lesz soha többé. Nem kaphatom vissza, ugyanúgy, mint az ifjúságot, a boldog tudatlanságot, a hitet.
Hat hetet töltöttem Kölnben. A mindennapok a műhelyben teltek, volt már megrendelés, Petra, egy nőalakba bújt dragonyos számára készült egy fekete Pitts, meg Erichnek, az osztrák bajnoknak egy fehér, s közben Walter magának is épített egy modifikált Pitts-változatot. Én ragasztottam a gépek szárnyára, vezérsíkjára a művásznat, amit aztán vasalóval kellett megfeszíteni. Esténként azt se tudtam, a ragasztót vagy a bőrömet tépkedem-e le az ujjaimról. A közbeeső időben csavarokért, alkatrészekért autóztunk országszerte. A Butz-környéki erdőkben sétáltattuk a kutyákat, Brunónak is van egy Landseerje, Josina, bájos nőszemély. Ha megpihentem, és lelógattam a kezemet, rögtön ott-termett, hogy nedves orrát a tenyerembe dugja.
Egyszer próbáltam rendezni egy magyaros vacsorát, még a konyhaasztalt is ki kellett nyitnunk, hogy több személyes legyen, de hiába volt minden igyekezetem, a társaság fele egyszerűen azt mondta, nem éhes. Fogalmuk sem volt a magyaros vendégszeretetről, vagy a vendég alapvető kötelességéről, miszerint legalább tegyen úgy, mintha éhes volna. Ezek a németek nagyon mások, állapítottam meg nem először. Minden este nálunk gyűlt össze a műhelybeli ifjúság, szerencsére mind beszéltek angolul, de azért egymással is bőven volt tárgyalni valójuk, ilyenkor unottan bámultam a tévét, de az is németül szólt.
Petra egyik este az előszobában hagyott egy sörös rekeszt, Mutti bódult éjszakai sétája során a klotyó felé haladtában átesett rajta, és eltörte a vállát. (Utána egész életében szidta Petrát, a boszorkányt.)
Sokat futkostunk hivatalokba mindenféle papírokért, miután anyám expressz elküldte a válóperes ítéletet. Február elején megesküdtünk a Rathausban, Bruno volt a tanú, az ünnepi vendégsereg és a fényképész egy személyben. Utána ettünk egy habos fagyit a közeli étteremben. Ennyi volt. Úgy mentem haza a Venloerstrasséra aznap, mint feleség, és a rengeteg esemény miatt észre sem vettem Mutti arcát, hogy ő ebből is mennyire ki lett hagyva. Ez a (csak később, de annál jobban megszeretett) asszony most is tűrt és hallgatott, mint egész életében. Isten bocsássa meg nekem, hogy nem figyeltem rá.
Másnap haza kellett utaznom. W kivitt Köln-Bonnra, kivételesen onnan is indult járat Pestre.
Kollégáimtól üdvözlőlapot találtam asztalomon: "Willkommen, Frau Extra!" – hát ez voltam én. Lefáradva, összekavarva, terhesen.