háttér

Hű, de tömérdek az időm! Ti csak dolgozzatok, én itt henyélek naphosszat. Elhatároztam, hogy különleges mentális képességeket fogok kifejleszteni magamban, ha már ennyire ráérek. Sikerélményem már kettő is van mára. Délelőttre rendeltek nekem mentőt varratszedésre szállítás céljából. Bár 8-kor menetkész voltam, azt mondtam, ne izgulj, még 11-kor is így fogsz itt ülni ugrásra várva. Egyik kezemben a dvd, másikban a tv távirányítója, hogy ha felhangzik a kapucsengő, egyszerre tudjam megnyomni mindkettőt, és rávethessem magam haladéktalanul a járókeretemre. Nos, féltizenkettő előtt 3 perccel mindkét gombot megnyomtam, felkászálódtam, táskámat a nyakamba akasztottam, és kitolattam az előszobába. A csengő akkor szólalt meg, amikor odaértem. Hát nem valami? A Főnixesek már a lift előtt találtak, beszálltunk. Ha nem volna lépcső a lift és a kapu között, az utcára is kimentem volna levegőzni. Hozták a jó kis hordszéket, és betoltak a csomagtérbe. Aggódtam, majdnem dél volt, és még dugóztunk a Moszkva tér környékén. De ezek mások voltak, mint azok, akikkel hazajöttem. Pedig nekik nem fizettem. Nem csavarmentes telefonálgatás után elcsípték az orvosomat, aki megnyugtatta őket, hogy 2-ig rendel. Rendben le is raktak a rendelő 2. emeletén egy padra, és mindvégig pontosan úgy bántak velem, mint egy igazi emberrel, nem mint egy zsákkal, amit muszáj vinni. A varratok kijöttek, a doki pár percet beszélni is rám ért, az 50 még mindig 50 (ez a gyógyulásom várható százaléka), hívtak egy fizetős mentőt - az előbbi cégtől szintén -, akik 20 percen belül ott is voltak. És ők is emberszámba vettek. Sőt, a végén számlát is adtak kéretlenül. Lehet, hogy a múlt péntekiek az összes lóvémat zsebre vágták? Naná. Ezeknek csak 500 pluszt adtam, de annak is örültek. Jó nap volt a mai, holnapután már a kádba is ülhetek. Elvileg nagy öröm, de gyakorlatilag elképzelni nem tudom, hogy egy lábbal hogy fogom megoldani. Elő a kreativitással, majd ma megálmodom a know-how-t.

Anyám mondogatta, ha valami baj ért: Örülj, fiam, hogy van két jó lábad! Na végre, hogy felfogtam, mit is jelent ez.

Leugrottam cigiért 16-án, aztán egy hét múlva kerültem haza. Néhány vassal és csavarral a csípőmben. Mentővel. A jármű fizetős volt, szabott áron 3200 a tarifa. Adék a piros mentősnek egy 5 ezrest, mire közelíti a zsebe felé, köszöni és már fordul is kifele.
- De uram, mennyibe került ez a szállítás? - tudakoltam, mintha nem tudtam volna.
- Háromezerkettőbe.
- Azért visszaadhatna valamit!
- Mennyit? - volt képe megkérdezni, miközben előhúzott pár papírpénzt a zsebéből.
- Egy ezrest legalább. - mosoly nélkül megtette. Annak a 800 forint borravalónak cseppet sem örült, mindenesetre köszönetet nem mondott. Én meg csak füstölöghetek itt, lett volna képe több mint 50% borravalót természetesnek érezni. Ez már tényleg csak hab volt a hótt keserű tortán, amit a János kórházban eltöltött héten kellett nyögve nyelnem. Majd mesélek. Egyelőre rágondolni se bírok. Végül is ülni tudok, mi kell még? Járni? Majd áprilisban, talán.

Ha Clinton neje lenne - mondjuk - az új amerikai elnök, hogy nevezhetnénk a férjét? First Lord? vagy mi? Már csak ezért is nem bánnám, ha ő nyerne. Hogy megtudjam.

Jött felém egyenletes sebességgel, lassan, mintha én húznám dróton. Ha akarom, repülőre hasonlított, ha akarom, egy bukszára, vagy akár egy nyitott szájra, ami táplálékot vár. Egy üres csokis papír volt, de a csendes, szabályos közlekedése az aszfalton, ahol én még szellőt sem éreztem, számtalan gondolatot ébresztett bennem. Jelentése volt! Vagy repülni fogok - na nem a munkából, hanem az égen -, vagy sok pénzem lesz, vagy nekem kell éhes szájakat továbbra is tömni. Nem mindegy, melyik.

Van magyarázat rá, hogy miért képzelődöm. Halálosan elfáradtam sok órai melóban, ami azzal telt, hogy egy szánalmasan rossz, háttérzajoktól hemzsegő magnószalagról leírjam főnököm beszámolójának szavait. Amely szalagon szinte minden tisztábban hallatszott, mint az ő mondatai. Egy nő minden második mondatába beleköhögött, olyan szinten, hogy nemcsak elnyomott minden mást, de még a fülemet is az elviselhetőt meghaladó decibelekkel bombázta. A tizedik ilyen, általam szükségszerűen kitalálandó, elköhögött félmondat után már folyamatosan káromkodtam. És ez így ment végig a 2,5 órás szózat gépelése során. Van olyan, hogy gyors- és gépírás. És van olyan is, hogy gép-gyorsírás. Utóbbit én fejlesztettem ki még régi számtalan jegyzőkönyv-írásom során. Félszavakat, néha csak betűket írok le, amik jelentését csak én ismerem. Ez az iromány is így készült. Csak annyi a haszna, hogy tízszer kevesebbszer kell megállítanom és visszatekernem a magnót, mint akkor kéne, ha mindent szót le akarnék írni. A hátránya az, hogy utána hosszas munkával meg is kell fejtenem, és valódi szöveggé formálva, újra leírni az egészet. Stilizálás, formázás, szerkesztés inkluzíve. Az ujjam már görcsben van a visszatekerő gomb állandó nyomkodása miatt. Az agyam egy kulimászra jobban hasonlít, mint egészséges barázdákkal rendelkező emberi szervre. A szemem könnyezik. Miközben ezt írom, állandóan elfelejtek space-t nyomni, tehát a hüvelykem is kész van. Jobb lenne abbahagyni az egészet, mielőtt kinyúvadok.

Mellső lábaival az ölembe nyomul, nyaka bőséges szőrébe fúrom az arcomat, és elmondom neki, mennyire szeretem, közben vakargatom ott, ahol tudom, nem éri el maga. Azt vettem ma észre, hogy dicsérő szavaim közben még a nyálam is folyik. Mint annak, aki istenit álmodik éppen. Erre jó a kutya. Olyan boldoggá tesz, mintha folyton istenieket álmodnál. Vess meg ezért te, akinek sosem volt kutyája, akinek a szőrét csókoltad volna (pfuj! - gondoltam valaha, ilyet sosem tennék, aztán tettem), vess meg azért, hogy mélységesen szeretem, de lehámlik rólam minden ítéleted, mert nekem ez jó. Boldogít.

Százötvenezer forint azért, hogy átalakítsák a távfűtéses lakásomat egyedi mérésűvé... ezt látom most a tévében. Esetleg 5-6 éven belül meg is térül a költség. Közben évek óta nézem, ahogy a hófödte, akár lefagyott talajon tisztán kirajzolódnak a távfűtő vezetékek, fölöttük sosem marad meg a jég, és nő a zöld fű a leghidegebb napokon is. Ezt a rémes hőveszteséget ki fizeti? Én, meg te, aki ugyanott lakol. A távfűtő művek dolga lenne szigetelni a vezetékeit, hogy ne az utca sok kilométerét fűtsék, hanem csak a lakásainkat. És ők nem teszik meg, mióta az eszemet tudom (25 éve). Mi meg horribilis pénzeket fizetünk, legutóbbi számlám 35 ezer volt. Röhögnék, ha volna kedvem.

Volt képviselőválasztás Újbudán. Kettő is, mert az elsőre nem ment el elég szavazó. El kell mondanom, hogy még a másodikról sem kaptunk értesítést. Senki nem mondott semmit, nem kaptunk szavazólapokat. Simán nem tudtunk az egészről, csak a tévéből a már lezajlott eseményről. Csak egyre tudok gondolni: valakik megakadályozták, hogy a hírek eljussanak a házainkhoz. Jól csinálták!

Családi viszonyainkra visszautalva: a harmadik tízezrest még máig sem kaptam meg... A kajaszerviz fennáll az első tízezres óta, de nem tudom, meddig csináljam. Ha tovább, az arra a gondolatra indítaná csemetémet, hogy nagyon is rendben van minden. Pedig nincs. Mert a fűtésszámla most sem lesz kevesebb, mint volt. A többi sem. Nagyon utálnám jelenlegi kellemes kapcsolatunkat megint durvára fordítani, de a durvaság a számlákból jön, amiket én fizetek leginkább. Mari barátnőm - mint igazi anya - el sem akarta hinni a teljes kajaelvonást. Pedig lassan megint efelé közeledem.

A lelkem meg olyan, mint a söröskupak: ha lepattintod (bár Amerikában csavarják, de ez csak egy hír, amit tőlem tudhatsz), akkor meg kell innod a sört, különben megpimpósodik, ha nem, akkor meg őrizheted a boldogságot a hűtődben, tudván, hogy ott van, de nem használod. Már ha a sör egyáltalán egyenlő a boldogsággal, feltételezve a megivásával járó pár perces, órás megkönnyebbülést. A söröskupak eltávolítása - illetve annak elkerülése - megindíthat valami lazulást, vagy elhalaszthatja azt. Nem tudom, melyiket választanám. Mivel nincs itthon söröm. Csak a hasonlatom. Meg a lelkem. (Túlságosan aggódni azért nem kell: vörösborom van, és a kupakja sem pattintós, a lazulás, amit általa nyerhetek, holtbiztos. A kupak pedig visszazárható, pimpósodás veszélye nem jön számításba.)

Többször gondolkodtam azon, amit barátnőm mondott (aki sok éve kezelt depressziós), miszerint én is az vagyok. Alapállásból tiltakoztam, aztán gondolkodtam. Főleg azon, hogy miért gondolja ezt rólam. Mióta ezt hallottam, folyton figyelem magam: vajon tényleg? És nem! Nem hiszem, hogy depressziós az, aki a reggeli rigófüttynek úgy tud örülni, mint én, aki a friss zöld fű növését úgy üdvözli, mint én. De ennél sokkal többet is fel tudnék sorolni. Szeretek hazaérni, szeretem a narancsszínben tündöklő délutáni szobámat, szeretek sétálni a kutyámmal, és mélységesen szeretem őt mellesleg, és még ezer dolgot nagyon szeretek minden nap. Szerinted egy depressziós ilyen? Nem igazán várok erre választ, mert én biztos vagyok benne, hogy a depresszió egyszer életemben támadott meg, és ez nem is felejthető: amikor megerőszakoltak 18 éves koromban, altatóval kábítva el, és másnap ráébredtem, mi történt velem. Egész nap sírtam, orvoshoz mentem, aki nem akart fogadni, mert hisztis pulykának tartott, végül a háziorvosom megvizsgált, megállapította, amit sejtettem, hogy a szűzhártya csúnyán el van intézve, és kérdezte, feljelentést teszek-e. Nem tettem. Kár volt, de hát mit vársz egy tinitől? Hogy szembeszáll a világgal? Ráadásul egy ilyen intim bevallással súlyosbítva? Amit anyjának se vallott be soha? A 70-es években? No, azóta tudom, hogy a depresszió kábé ez lehet. Amit azóta se éltem át. Mert utána következő életem csupa dicsőség és boldogság, és beteljesülés volt. Repülés. Meg kell jegyzenem mellesleg, hogy depresszióra hajlamos emberi lényt a rendkívül szigorú repülőorvosi vizsgálat elsőre kiszúrt volna, de engem sosem. De nincs szükségem megerősítésre ahhoz, hogy tudjam: semmi baj a lelkemmel. Azon túl, hogy néha söröskupak-hasonlatokkal élek. Ez csak amolyan villogás, hogy érdekesebbnek tűnjek. És - mielőtt mélyebb pszhichológiai magyarázatokat keresnél - ezt sem azért teszem, mert önértékelési zavarom van. Jó sok éve tudom, mit érek, és ez még nem kopott el.

Hogy is lehetne depressziós az, akinek több tíz évig a világon mindent megadott az élet, amit várt? Amit akart? Egyetlen vágyam, akarásom, célom volt: repülni. Megkaptam. Mindenáron. Semmi árat nem tartottam soknak ezért. Mindent beleadtam, és mindent meg is kaptam, ami kellett. Aki az élete igen fontos részében, fiatalsága túlnyomó részében ennyire elkényeztetett lehetett a vágyai kiteljesítésében, az soha nem lehet se depressziós, se boldogtalan. Ez egy nagy igazság, mondaná Csodálatos Nalaya.

Jaj, kicsúszott a számon, hogy "imádlak!" (Havasnak szántam a story4-en), de kutyám rögtön magára vette, és ölembe helyzekedett... helyesbítettem: téged imádlak, persze! A status quo tökéletes.

Találtam pár cikket (bocs, magamtól) a net régi régióiból, de ma is tanulságosnak ítélem őket. Azóta sem derült ki, hogy Nándi barátom mitől zuhant le, ő, aki olyan nagyon lelkiismeretesen készített elő világéletében minden felszállást, akár ejtőernyővel, akár repülővel. Soha nem fogom elhinni, hogy hibázott. Soha. Nem az az ember volt. Annyira fáj az elvesztése, hogy most abba is hagyom.

Viszont ezek után nem tudnék semmi humorosat vagy akármit írni, tehát abbahagyom. Jó nagy pohár vörösbor majd talán segít. A Niacin már nem hat rám, talán kiürült belőlem a méreg? A sugárzóanyag? Ezek szerint a vörösbor nem is méreg. Már megint kezdődik ez a Barátok közt című sorozat, amibe akárháányszor pillantottam bele rövidke időre, csak acsarkodást, veszekedést láttam. Nem értem a címét, vajon miért nem inkább az, hogy Ellenségek közt? Na jó, biztos végig kéne néznem legalább egyet, igaz. De nem vagyok hajlandó. Most látom, hogy Havast már megint lekéstem. De nagyon. Ez rendszeres, pedig másképp akarnám. Ilyenkor jövök rá, hogy még azt sem vagyok képes evidenciában tartani, ami fontos lenne számomra. Lehet, hogy ez a jó? Ne ragaszkodjunk időpontokhoz, műsorokhoz, és akkor szabadon élhetünk, nem? Amit nem láttam, az nem is fáj. Ott egye meg a fene.

Az első tízezret tegnap reggel találam a konyhaasztalon. Ebből fakadóan nem arra sétáltam a kutyával, amerre szerettem volna, hanem a közértet útbaejtve. Igazi szendvicseket gyártottam az alvó fiamnak, és igazi csirkemellet grilleztem krumplival, hogy elvigye ebédre. Aztán írtam is neki egy excel fájlt, amiben felsoroltam, mennyi kiadásom volt januárban, és ő ehhez mennyivel járult hozzá. Puszta lakhatásról volt szó. Az ő pénze mindennek egyharmada. Estére kelve a térdemet simogatta, átölelt, és közölte, hogy szeret, akkor is, ha néha nem látszik. És letett még egy tízezrest. Na most mi ez, ha nem győzelem? Igaz, hogy a harmadik tízezressel sem leszek teljesen kisegítve, de a szándék a fontos! Valamit megértett, amit eddig nem.

Szia Olga, Kérlek segííííííts. Te biztosan megértesz...
Szerinted miért van az, hogy régen imádtam a repülést és naaaagyon szerettem repülni, ma pedig egyszerűen kiráz a hideg és rosszul vagyok, ha repülőgépre kell ülnöm...
Persze lehet ezen jókat nevetni és lehülyézni, de nagyon szar érzés végigrettegni az utat. Legutóbb Berlinbe repültünk, és alig egy óra, rémálom volt. Az összes idegszálammal a repülőt figyeltem - amíg mások aludtak vagy halál nyugisan olvastak.
Borzalmas érzés. Úgy éreztem, hogy bármelyik percben lezuhanhatunk, úgy, mint a hülye ismeretterjesztő csatornákon azok az utasszállítók, ahol szintén minden rendben volt, és egyik pillanatról a másikra zuhanni kezdett a gép...- ja és a filmek a katasztrófák okait vizsgálják...

Kedden Skóciába repülök pár napra. Három órás az út...

Mit csináljak? Mire gondoljak? Szerinted kezdek megőrülni?????

Nagyon meglepett, amit írtál! Pont te? Hogy történhetett? Ezt kéne kideríteni először. Ért valami trauma repülés közben? Csak erre tudok gondolni. Ok nélkül az ember nem kezd rettegni attól, amit azelőtt szeretett.

Volt nekem is egy időszakom, amikor majdnem befejeztem - minden értelemben -: egy Trénerben, még kiképzésem alatt, műrepülés közben, háton 45 fokon a trimmet rossz irányba csavartam. Ahelyett, hogy a felnyomást segítette volna, még meredekebb szögben zuhantam. Háton! Tudtam, hogy kifordítani nem szabad, muszáj felnyomni vízszintesig, ha a szemem kijön is, ha a hevederek szétmarják is a vállamat meg a csípőmet, ha a szemhéjamon és nyakamon a pattogás majd sötét véraláfutásokká válik, mire leszállok. Nyomtam, mint állat, a szerkezet bömbölve zúgott, a fejemben a vér is. Nem túl gyorsan (fél másodperc) rájöttem, miért kőnehéz a botkormány: nagyot csavartam a trimmen ellenkező irányba. A bot mindjárt meglágyult. Megúsztam, nyilván, mert fel tudtam nyomni a gépet, de utána hetekig tartó oktalan félelem szállt meg. Még abban a gépben, egy An-2-esben is pánikoltam, amit férjem vezetett le Pécsre, ejtőernyősökkel, teljesen vízszintesen, és csak utas voltam. Aggódva figyeltem az előrejelzést: Pécsett esett, nagy volt a fű, puha a talaj. Azt hittem, fejreállunk, elsüllyedünk, hittem mindent, csak azt nem, hogy épségben földet érünk. Eltartott egy ideig, mire újra hinni kezdtem a repülés biztonságában és magamban. Az utóbbi volt a nehezebb.

A tanácsom csak egy lehet: folytatni kell. Rajtam ez segített. Amikor a biciklivel eltaknyoltam és összetörtem a térdemet, apám azt mondta: most azonnal ülj fel rá megint, különben soha többé nem fogsz biciklizni. Igaza volt. Fájó térddel mentem pár kört, meggyőződtem róla, hogy uralom a helyzetet, hogy a bicikli nem az ellenségem. Félelmeim kíséretében (erre mondjuk, hogy utasunk van: mögöttünk ül Mr. Majré) újra gépbe ültem, és újra megkockáztattam a hátonkinyomást, ezúttal nem nyúlva a trimmhez, csak saját karizmaimban bízva. Sikerült. És utána még ezerszer. A félelem már az első siker után elmúlt. És nem jött vissza soha.

Nem vagyok pszichológus, de hiszek benne, hogy a félelmekkel szembe kell menni, különben ők uralkodnak rajtunk. Mondd azt: nem fogsz legyőzni, én vagyok erősebb. Eljutok oda, ahová indultam, és ez a gép, és ez a kapitány elvisz. Bízz a kapitányokban, nagyon jólképzettek, rengeteg vészhelyzetet gyakorolnak, évente vizsgáznak ebből, és azok a bizonyos filmek nem róluk szólnak. Mindig másokról. Itt, Európában nem történnek olyan balesetek, mint a laza Távol-Keleten például. Bízz a gépekben, mert nagyon körültekintően szervizelik őket, nagyon szigorú előírások szerint. És ezek a gépek nagyon jók. Élvezd a repülést, mert odafent lenni nagyon jó! Ezt te is tudod. Gondolj arra, hány szerencsétlen, szegény ember csak álmodik arról, hogy egyszer repülhet. De soha nem kaphatja meg ezt az élményt (ha megkapná valami csoda folytán, legutolsó gondolata lenne félni).

Ha nem okoz örömet, hogy kinézz az ablakon (bár ezt sosem tudnám megérteni!), fogj egy könyvet, lazíts egy viszkivel, és már ott is vagy. Arra gondolj, ahová készülsz, ne arra, hogy jutsz oda. Arra gondolj, hogy itt mindenki érted dolgozik, a kedved keresi, érezd magad királynőnek, akit épp most repítenek el egy másik országba. Ha nem olvasol, fogj papírt, tollat, és írd le, mi kavarog a fejedben. Bármit, őszintén. Leszállás után sokat tanulatsz magadtól. Sok mindenre rájöhetsz, ami akár újdonság is lehet. Odafent minden más. Olyan gondolatokra csodálkozhatsz rá, amiket a földön soha nem fogalmazhatnál meg. Írd le azt, hogy mitől félsz. Pontosan (később majd kineveted magad). Ha szembenézel a félelemmel, máris úrrá lettél rajta. Rajta!

Azt meg úgyis tudod, hogy repülni csodálatos. Találd meg újra a szépségét, a fennköltségét, a kiváltságosok érzését, akiknek ebben része lehet. Bámuld a felhőket, és semmi másra ne gondolj, csak arra, hogy milyen gyönyörűek! Vessz el bennük, fogalmazz ódákat a szépségükről, az élményről, hogy neked módod van elszakadni a Földtől, örülj annak, hogy ott lehetsz!

Ha segített valamit ez az ódaszerű zengésem, tudasd velem.

Örülnék, ha végre női elnöke lenne az USA-nak. Tényleg! Szerintem gyökeresen megváltozna minden, amit Bush elkúrt. Bocsánat.

Ami fiammal vívott harcomat illeti, az nekem jobban fáj - szerintem -, mint neki. Egész napom lehangolódott a gondolattól, hogy felkelvén nem találja ott édes anyukája által elkészített reggelijét, továbbá a dobozba zárt ebédjét, amit magával vihet. De már a tegnapi vacsoráját sem találta; a kapucsengő hallatán azonnal eloltottam mindent, és ágyamba vetettem magam, hogy ne is beszéljünk. Reggel ott hevertek a kenyérhéjak, a kiürített felvágottas papír, a morzsák, édeskevés lehetett egy vacsorára. Pocsékul érzem magam, és közben tudom, hogy nem nekem kéne. Kitartok. Ma sem hoztam haza ebédet, és holnap sem veszek reggelit. Immár kiürült a hűtő. Danival nem találkoztam tegnapelőtt óta. Amikor megyek, még alszik, amikor jön, már én alszom. Ma is így lesz.

A képernyőn épp patkányt esznek, asszem, megkóstolnám. Nem lehet rossz. Aztán meg van belőlük elég. Eszembe jut, mikor a farkashegyi reptérre bejöttek a cigányok, hogy ürgét öntsenek - volt belőlük elég, mármint az ürgékből. Nekik ez ínyencfalat volt, mi meg örültünk, hogy kevesebb ürge ássa alá a repterünket. Most hallom, hogy az említett rágcsálókból készített ételek bizonyos helyeken már drágábbak, mint a többi. Hajrá, így kevesebb patkány és ürge lesz, ami nem lehet baj. Kíváncsi vagyok, mikor jelenik meg a magyar étlapokon némi patkánycomb akármilyen mártásban. Nem lehet rosszabb, mint a békacomb, ami már jó ideje szerepel fontos étlapokon.

Hogy ne feledjem Niacin-élményeimet, elmondom: a mai tabletta hatása már kétszer később kezdett nyomulni, mint eddig. Nem volt kegyetlen bőrpír, csak kegyes, és nem volt hasi borzalom sem, szinte semmi. A leírás szerint ez akkor van, amikor már nincs Niacinhiányom. Akkor tehát nincs?

Bűnös kártyázásaim során sikerült 300 dollárt nyernem a minap, az előbb kaptam mailt a kaszinótól, hogy még ma átutalják a kártyámra. Azóta is a csipogást várom, ami jelzi az érkezést. Jó ezt várni, mert tudom, hogy megjön. Szóval ma jó napom van. Mindennek ellenére. Hajrá, BlackJack!

Úgy kezdődött, hogy vettem egy doboz Niacint. A tájékoztatóban szerepelt, hogy "rendkívül aktív, nagyon erőteljes hatást kiváltó vitamin". Meg hogy a bevételt követő percekben intezív bőrvörösödés lép fel, lángoló érzés, bőrviszketés, hangyamászás-szerű érzés, borzongás stb. Azért vettem, mert azt is írták, hogy erőteljesen méregtelenít, sugármentesít és tágítja az ereket. No persze az üzletben, ahol ezerért megvettem, rögtön tudatták velem, hogy az 5 ezerért kapható vitaminos doboz feltétlenül fontos volna kiegészítésül. Türelmesen végighallgattam a profi előadó előadását arról, hogy egy szupercsatár nem csinál csapatot, csak 11 együtt, ebből azt kellett volna értenem, hogy a Niacin egymagában csak egyetlen szupercsatár, de ahhoz, hogy csapatban győzzön, kell még az ötezres vitamindoboz. Türelmes mosollyal hallgattam előadását (később jutott persze eszembe, hogy mondhattam volna: gyógyszerész vagyok), de nem vettem meg a vitaminbombát az Életerő Centrum jól kiképzett dolgozójának nagy csalódására.

Izgatottan vártam az első tabletta utáni hatást. Nem maradt el! A fejbőröm bizsergésével kezdődött, aztán úgy tört rám a forróság, mint utoljára Besenyei Peti valódi lánggal égő kandallója párkányán ülve. Az egész testem vörösen izzott, az arcom bőrének struktúrája is megváltozott, mintha megdagadt volna, kollégáim (mivel ebéd után, dolgozás közben vettem be) riadtan vagy röhögve, ki milyen, nézték átváltozásomat. Vörös bőrömet megnyomva szinte hófehérnek látszott az ujjnyom, tiszta röhej voltam. A hangyák tényleg mászni kezdtek mindenhol, önmegtartóztatás kellett hozzá, hogy ne vakaródzzak. Aztán pakk, elmúlt az egész. Némi hidegrázás után. Boldogan dőltem hátra, hogy most némi méreg meg sugár kiment belőlem biztos, hisz a bőröm abszolút túlreagált. Nem lehet véletlen.

Ma voltam a hatodik tabletta után, és hiába vártam a szokásos pirulást, vad hőhullámot, nem jött. A fejbizsergés megvolt, de utána valami egész más következett. Ha finoman próbálnám megfogalmazni, akkor azt mondanám: az ebédem a testem ellenkező felén távozott hiánytalanul. Igaz, a színe és állaga nem hasonlított az eredetire, de a mennyisége igen. Oh, bocsánat, ne képzeljétek el. (A boldogság sosem érkezik egyedül: ez egy reklám, de szerintem ősi bölcsesség lapul benne!) Az írás azt mondja, a reakció csak akkor lép fel, ha a testnek Niacinhiánya van. Akkor tehát az enyémnek már nincs, vagy átváltozott a reakció. Igaz, azt is írják, zsírégető és fogyasztó is a hatása ennek a szernek, talán most léptem ebbe a stádiumba. Az biztos, hogy jelentős súlyt vesztettem ma ebéd után.

Ebédről jut eszembe némi családi összközműves baromság: harminc rongyot kérek a fiamtól azért, hogy etetem, itatom, és lakik valahol. Haverjai ennél többért csak laknak, plusz rezsi. Ez régóta így van, most kissé besokalltam, hogy már hatodika van, és nem adta oda a 30 rongyot. Büszkeségem nem engedi, hogy szóvá tegyem, érzésem szerint inkább pedagógiai módszereket kell bevetnem. A spontán ráismerés, a "heuréka!" érzése sokkal hatásosabb, mint a dumálás. A heuréka akkor fog bekövetkezni, amikor ma keresi a főtt vacsoráját a frigóban. És nem lesz ott. És a holnapi ebédje szintén nem lesz ott. Ezt eddig úgy oldottam meg, hogy a dolgozóhelyemen befizettem igen jó főtt kajára, aminek a felét - a levest - megettem, a többit meg hazahoztam, hogy legyen neki másnapra ebédje. Mostanában ugyan már vacsorára megzabálta, amit hoztam, így reggelenként mégiscsak főznöm kellett (amit szerettem volna elkerülni), mindegy, megtettem. Jelenlegi munkahelyemen történő fennállásom óta először ma nem hoztam haza "kis lábacskában a vacsorát", hanem bent hagytam a hűtőben, hogy majd holnap reggelire én eszem meg. Érted? ÉN! Mit remélek ettől? Talán rájön, mennyibe kerül egy főtt ebéd, ha anya nem csomagolja a szendvicsek mellé. Szendvicsek? Lehet, hogy ezt se fogom előállítani hajnali séta közbeni bevásárlás nyomán. Hurrá! Szabad vagyok. Arra sétálhatok, amerre szeretek, egyetlen közért útbaejtése nélkül!

Az már csak mellesleges említést érdemel, hogy januárban durván 90 ezerbe került a lakásom fenntartása, magam is meglepődtem, mikor ma összeadtam. Durva. A távfűtés egyedül 35 ezret képvisel. Tudod, miért? Amikor hetekig hó és jég volt az utcán, tisztán kirajzolódtak a távfűtővezetékek, melyek fölött se hó, se jég nem maradt meg, viszont zöld fű nőtt. A hő sok százaléka a puszta földet melegíti és a fű növését segíti. De viszont én fizetek érte. Ne háborogjak? De igen. Amíg fennáll a Távfűtő Művek monopolhelyzete, addig semmi remény a változásra. Ez igen szomorú, és baromi drága. Várom a javaslatokat eme ördögi körből való klitörés lehetőségeit illetően.

Kedves barátnőm beugrasztott egy létfenntartás megőrzését célzó ad hoc háborúba, egész nap azt számoltam, mennyit kéne keresnem (pontosan milyen sokkal kevesebbet), hogy ne lépjem túl a minimálbér 12-szeresét, mert akkor elveszik a nyugdíjamat. Hittem neki, azt mondta, ez a veszély fenyeget. Találtam jogszabályi idézeteket, egyik egyértelmű volt - és megnyugtatott -, másik szintén egyértelműnek látszott, de veszélyt jelzett. Végül kiderült, hogy a dolog engem nem érint, mert nem idén megyek nyugdíjba. Ez is egy Heuréka! A legszebb az egészben az, hogy barátnőm nekem adott igazat (nem azt mondta persze, hogy tévedett), na de a lényeg a lényeg. Ezek után holnap is nyugodtan fogok sugármentesíteni a Niacinnal. És majd hallgatom fiam felháborodását a kaja elmaradása kapcsán... A kettőnek ugyan semmi köze egymáshoz, de egyformán izgat a végkimenetele.

Jaj, még annyit, egész másfelé evezve, hogy láttam ma egy filmet, tevegeltek a sivatagban. Teljes erővel előjött az elémény, mikor én tevegeltem a sivatagban, és nagyon élveztem. Az állat ritmusos mozgása, a hintázás a nyeregben azt mondta nekem, hogy ezt órákig, napokig el tudnám viselni. Otthon éreztem magam a hátán, átvettem a ritmusát, lehet, hogy előző életemben tuareg voltam? A sokféle tiszta boldogság érzése közül, ami életemben emlékezetes marad, ez az egyik. Teve, homok, lépések ringása, hatalmas horizont, végtelen sivatag... gyönyörű.

Nem tudom, mitől van ma szómenésem, de van. Borsik Jánost néztem imént a tévében, a hatalmas tokájával, a nagy szakszervezeti vezetőt. Csak egy jutott eszembe róla: miért híztál el ennyire, haver? Nem törvényszerű, hogy 40 körül az ember ekkora tokát növeszt! Lehet, hogy ez a "vezető" pozíció következménye? Nálam ez hitelrontás. Egy túltáplált óvodás-külsejű egyén harca a nyomorultakért hiteltelen. Alapvetően nem (sem) tudom elfogadni, miért kell elhízni életünk közepén. Ez alapvető jogom: nem tudok bízni elhízott emberekben. Aki önmagát nem tudja kordában tartani, hogy adhat écákat másoknak a dolgaik karbantartását illetően? Az utálatos közhely jön elő: ha saját házad táján nem tudsz rendet tartani, mit követelhetsz másoktól?

Kollégákkal ma Hitlerről beszélgettünk, meg az ő autópályáiról, amik még ma sem korszerűtlenek (közben eszembe jutott No. 2. Anyósom, ki égbe dicsérte a diktátort, mondván, az ő idejében nem volt se munkanélküliség, se bizonytalanság, se infláció, és mivel ennél többre vele kapcsolatban sosem volt hajlandó emlékezni, csak az mentett meg a szikrázó tetemrehívástól, hogy akkor még nem tudtam elég jól németül), az autópályák kapcsán kollégám felemlítette a bogár Wolkswagent, és úgy hallottam, mintha Forcvágent mondana... Biztos elhallás volt, de azonnal előjött első olyan szerelmem, akivel - az általam olyannyira vágyott hónapoknál távolabbra terjedő - hosszabb kapcsolatot kialakítottam. Koromnál fogva égig idealizáltam a hapsit, kinek teste gyönyörű, szálkás volt, feje markáns, kora tízzel több, mint az enyém, ezért hittem, hogy fölöttem áll, hogy vezethet, hogy támaszt találtam végre ahelyett, hogy hülye kis korombeliekkel vitatkozzam, Beatles-e, vagy Rolling Stones. Ő is kimondta a Forcvágen szót. Csak akkor jöttem erre rá, mikor írásban láttam. Az ő írásával. Egy világ omlott össze bennem. FORCVÁGEN! Hát ki ez? Kinek hittem? Na látod, egy kapcsolat vége lehet egy szó. Amíg mondta, nem vettem észre, de mikor leírta, beteljesült a végzete. Ne ítélj hamar, más hazugságai is voltak, amik csak akkor derültek ki, mikor eldöntöttem, hogy nem kell. Jobb lett volna, ha hallgat. De beszélt, és sírt, és pisztollyal fenyegetett, amire csak egyet tehettem: mentem a rendőrségre. Meghunyászították, és így békén hagyott. Azért azt tudni kell, hogy az a rendőrség nem a mai volt, hanem a Kádár-kori. Tudtak hatni az emberekere. Csak hálás lehettem ezért. Az öröknek hitt szerelmem egy perc alatt kihűlt, ez is jellemzi, mennyire komolyak az "örökre" szóló fogadkozások. Úgy majd negyven évvel később, mivel épp a közelben jártam, behajtottam az utcába, ahol ő lakott, és biztos voltam benne, hogy ma is ott lakik, megismertem a házát is, ami semmit nem változott, lelassítottam, felnéztem az emeletre, és - ha hiszed, ha nem - ő kinézett az ablakon. Rámnézett. Megismert. Az arca ugyanolyan volt, mint rég, mert fiatalon is öreg ráncok szabdalták, a kor szinte megállt rajta 32 éves korában. Lassan tovább hajtottam, nem is intettem, de tudtam, hogy látta a fejemet, a szőke hajamat. Nem pillantottam vissza, mentem el.

Olyan férfi volt ő, az első, akit istenítettem, a hazugságait készpénznek vettem, lényegében ezek miatt szerettem bele, és mikor leomlottak a hazugsága falai, amikor kinyílt a szemem, és rájöttem, milyen középszerű, robbant minden. Azelőtt sem, azóta sem történt meg velem az a csoda, hogy szerelmből megvetésbe váltottam egy perc alatt. Aki reggel még mindent jelentett, estére senki volt. Azt hiszem, szerencsés vagyok! Ez így egészséges. Nincs utójáték, nyavalygás, gyerevisszamégis és egyebek, csak simán elmúlt, és kész. Vissza nem fordítható. Tényleg örökre. Soha nem bántam meg, hogy kiadtam az útját, és soha nem tiszteltem többé semmiért. Hisz hazugság volt minden. Kivéve azt, hogy nagyon szeretett. De kit érdekelt már ez azok után, hogy én nem tudtam többé felnézni rá? Elomló, mindenevő, simulékony macskából hirtelen kőkemény pankrátorrá válva úgy pattintottam le magamról, mint a vízkövet. Nem volt visszanézés, sajnálkozás, kétség egy deka sem. Újjászülettem új kalandokra, sokkal okosabban. (Azt nem mondanám, hogy okosságom mindig kitartott, ó, nem. Azt hiszem, a régi naplóm jó példa erre.)

Nos, csak ennyit akartam ma elmesélni abból, amit egyetlen szó felelevenített bennem. Nemrég megtudtam, hogy mai írásomban említett emberem már évek óta halott. Nem tudom a részleteket. Nem is érdekelnek. Isten nyugosztalja, haragom rég elenyészett. Útravalót adott, nem hiábavalót.

Január, február, itt a nyár! Alig is hiszem el, hogy már az év második hónapjába léptünk, ahonnan csak egy macskaugrás a tavasz. Mit akarsz? Miért böködöd a könyökömet, selymes pofádat az ölembe dugva? Nyalod a szád? Nyilván zabálnál. Még nem jött el az ideje. Hiába, kutya, a vacsorád bizonytalan időre elhalasztva! A sétából most jöttünk fel, úgyhogy beszélned sem kell, én tudom, miért nyomulsz.

- Engedjenek ki! Engedjenek ki! - Ezt üvöltötte egy szemüveges, kövérkés fiatalember a 73-as buszon. - Utálom a kalauzokat! - így kezdte. Elkezdett menekülni a busz hátsó fele irányába. Az ellenőr azt mondta, hiába, ott is egy ellenőr fogja várni. Az olló bezárult, az ifjú visszatért a közelemben lévő ajtóhoz, és ütögette a busz oldalát, ismételve, pánikban, hogy engedjék őt ki. Le akarok szállni, engedjenek ki! Az egész busz röhögött már addigra, az ellenőrök meg hahotáztak. Eszükben sem volt elkapni, megbüntetni, hagyták, hogy a megállóban végre elfusson, és futott is, mint akit űznek. Még két megállón keresztül röhögtünk mindannyian. Ez egy vidám reggel volt. Képzeld el, mikor egy egész busznak legalább a fele röhög, de hangosan.

A hajnal sötétjében ismerős kutyát láttam bolyongani az ismerős kapu előtt: ahol valaha lakott. A rács túlfeléről a kis spaniel, az ő régi jó barátja kidugta az orrát, szomorúan és hang nélkül nézték egymást. Én is elszomordtam, amikor a sárgaszemű elkullogott a Tétényi út felé. Előbb még átjött hozzám, hogy megvakarjam a fülét, ahogy annyiszor az elmúlt években, amikor még ő is birtokon belül volt.

Új focicsapat dühöng a pályán: a Kelenföld United. A három srác három joystickot püföl. Balázs, Dani és Patrik feliratú mezben rohangálnak a focisták a zöld füvön. X-Box, ez mindent tud.

Hogy háboroghassak kettőt, elmondom, az Auchan dugja fel magának. Kétszer. Kompakt púder 8 százasért, a legvilágosabb árnyalatú a világos képemhez. Kipróbáltam. Pár perc múlva úgy néztem ki, mint akire rálakatolták a szoláriumot. Eltartott, mire lemosóval megszabadultam tőle, a törlő vattacsomó sötétbarnára színeződött. Hadd pukkadjak meg! Végződik az ilyen persze nyolc után tíz perccel, amikor már a buszmegállóban kéne lennem. A másik dobásuk a Trappistának jelzett sajtszelet fóliában. Legyinteni szoktam egy "te hülye vagy" kíséretében, ha gyermekem azt mondja: "ez szar". De megkóstoltam. Volt az ragacsos is, keserű is, savanyú is, Dani lefogott, nehogy a kutyának adjam, de azért ott még nem tartok, hogy az állat finnyásságát feltételezzem, hiszen ha kiásta a nyári, bűzlő csirkelábakat a föld alól és felzabálta, igazán nem szólhat egy szót se egy kis sajttól. Nem is szólt. Én káromkodtam. Hogy a fenébe állapítsam meg legközelebb, hogy melyik csomagban hazudik az Auchan? Abban a pultban csupán Trappisták voltak, szemeztem egy nagy, másfél kilós darabbal, mert azt olcsóbban adták. Minden rosszban van valami jó? Jó, hogy csak húsz dekát kellett kidobnom. Óvakodj az Osantól!

Mindjárt mazochizálok kicsit, mert káromkodni csak pontosan, szépen - különben is három a magyar igazság -: megnézem, hogy feszíti neki műkebleit a trópusi szélnek Dundika a fehér homokon, de addig még hátravan egy kenőcs, amitől manócska popsija bársonyos, valamint egy 'give a bit hmmmm to me' és ilyenek. Későbbre prognosztizálják a BB-s szőke bombázó vadonatúj - szintén mű - kebleinek bemutatását, a csaj nevét isten tartsa meg magának, szerencsére nem tudom megjegyezni.

Hehe, bevettétek? Inkább lemegyek a finom, hűvös szélbe a kutyával, oda, ahol nincs tévé. Ez lesz ma a második jó dolog, ami történik. Az első az volt, hogy végre megszereztem az érettségit. Több mint 30 évig senki nem kért papírt arról, hogy milyen iskolát végeztem. Vénségemre kerültem olyan helyre, ahol ez számít, nem a tudás vagy tapasztalat. Sok telefon és kétezer okmánybélyeg árán ma kezembe adták az évtizedek óta nem látott okiratot. Ebből megtudtam, hogy történelemből kettesre vizsgáztam, viszont angolból és magyarból jelesen. Én csak a kettesre emlékeztem, mert életem legrosszabb jegye ez volt. Ez alkalomból utazhattam az ősi, mocskos, orosz 78-as trolin. Élmény volt. Good night, don't let the bed bugs bite!

Lemostam a kocsit. A régi benzinkútnál új állapotok fogadtak. Kerestem a kefét, amiből jön a samponos lé, de csak egy mikrofonszerű, nyeles dolog volt kéznél. Bedobtam egy százast, és megnyomtam egy gombot. Nem történt semmi. Kézbe vettem a mosó nyelét, és ez volt a szerencsém. Miután a jó gombra tenyereltem, a mosó kishíján kiugrott a markomból, majdnem szaltót dobtam. A forró, habos víz eszetlen erővel tört elő a "mikrofon" végén. Úgy borotválta le kocsim oldaláról a vastag sarat, mintha ott se lett volna. Az öblítés ugyanígy működött. Akkor már elolvastam a piros betűs figyelmeztetést, amely arra kért, fogjam erősen a botot, mielőtt mosni kezdek. Ujjé, 3 perc és 3 százas, a kocsim ragyogott! Ezentúl csak én megyek majd a mosóba, az biztos. Imádom, ha a technika kényeztet.

Vettem aztán egy madzag nélküli telefont 5,5 ezerért, mert a régi már hónapok óta vacakol. Nem ad vonalat, nem tudnak felhívni, szóval pont arra nem jó, amire kell. Írtam egy cédulát Daninak, ki a kibányászott bölcsességfoga miatt párnáin hever mostanában, hogy üzemelje be, mire hazajövök. Látszólag semmi nem történt azon kívül, hogy az új telefon a kanapén hevert, a régi meg a helyén. Már turbóztam az agyam, hogy ennyit se tud megtenni, de aztán bizonyítást nyert, hogy a régi készülék működik. Amikor az új adaptert beledugta, rendbe jött. No, most van egy új telefonom, ami nem kell, és nincs hozzá jó adapter, nehogy valaki használni tudja. Így mennek dolgaink, szokta mondani Friderikusz.

Szédülnek és nem tudnak koncentrálni - így jellemezte az időjós azokat, akiket megvisel a meleg, Szentgotthárdon állítólag plusz 17 fok volt ma. Engem miért nem visel meg? Élvezem, hogy sapka nélkül mehettem sétálni. Csodás a rigót énekelni hallani, de most mondják, hogy jön a lehűlés, meg a csapadék. Aztán meg az ötös lottót is megnyerte valaki, és sajnos nem én! Affenébe. Képzelem, hányan mondják most ugyanezt...

A majom megeszi a fikáját. Na de őszintén: hány ember nem teszi ezt valamely - akármely - életkorában? Annyira hasonlóak vagyunk a majmokhoz, mint ők hozzánk. Nagyon. Ma úgy főztem pörköltet, ahogy a menzán: kevés hagyma, kevés paprika, kevés tejföl, némi liszt a habaráshoz, és mit tesz isten: ez a nyerő. A kölykök zabálják. Bevallom, nekem is jobban ízlik, mint a sokhagymás, sokpaprikás változat. Szóval amire azt mondanám: minden van benne elég. Néha a kevés több lehet. Ez most kiderült.

Ach, tegnapelőtt vettem nagyjából négy kiló (baromi nehéz volt hazacipelni) csirkemellcsontot. Kutyaeledelnek. Takarékos beidegződésem folyományaként minden egyes csirkemellről lefosztottam még a véletlenül - talán gyakorlatlanságból vagy felületességből - rajtahagyott húscafatokat, ezekből végül összeállt majd egy kiló kiváló csirkemell-cafat alkotta pörköltnek való. Találtam aztán a szatyor alján véletlenül odatévedt disznócsontokat is bizonyos hússal körítve. Ezekből is összejött egy kispörköltre való. Hát most mondd: ilyen örömeim vannak! Nemcsak a kutya fog napokig nyers, valamint levesben főtt csirkecsontokat zabálni (még azt sem tudom, hogy tartósítsam őket, annyian vannak), hanem mi is.

Fogadtam volna rá, hogy a kölyök megszökik, hiába vitték vissza Romániába. Arra is fogadnék, hogy nemsokára városunkban fog feltűnni megint. Bár ne lenne igazam. De szerintem megcsapta a "nyugat" szele nálunk, itt van mit rabolni, mert az otthonához képest nálunk az utcák arannyal vannak kikövezve.

Utálatos napom volt ma, elrepedt a csizmám talpa, amit tavaly vettem, és alig használtam. Boldogan tapostam bele a pocsolyákba, gondolván, hogy egy hótaposón ez nem fog ki, de éreztem, hogy a talpam vizes lett. Hát ennyi volt. A szemétledobóban végezte ma este. Már csak egy csizmám maradt, amit Maritól kaptam, két számmal nagyobb, mint én, csoszogva tudok benne járni, de vízhatlan, az biztos. Ha holnap is hullik a lé az égből, mint ma, akkor kénytelen leszek használni. Csoszogva.

Az elmúlt hét két napját küzdelmem jellemezte egy excelfájl miatt, amelyben a számsorok nem akartak képesnek mutatkozni egy grafikon összehozására. Nem értettem, és nem és nem, és nem jöttem rá, mi a baj, csak amikor megírtam egy adatsort, és abból azonnal, ahogy kell, grafikon lett. Visszatérvén az adatbázishoz, ami a munkám lenne, rá kellett jönnöm, hogy a számoszlopot a program nem tekinti számoszlopnak. Megpróbáltam kijelölni őket, hogy alul a tálcán megjelenjen az összérték, de nem jelent meg. Ettől lett gyanús a dolog: valamiért a program nem látja a számokat, amiket én látok. És tényleg nem látta. Soha nem fogok rájönni, miért (talán mert dbf-fájlokból konvertáltam őket?). Miután mindet újra begépeltem egyenként, rendbejött a dolog. De két nap kellett hozzá, hogy végül elhiggyem: nem én vagyok ennyire hüje, hanem valami más forog fenn. Hogy mi, azt nálam képzettebb programozók talán kapásból lőni fogják, de én még mindig nem értem. Tudásom kimerül abban, hogy már tudom, mit tegyek, hogy grafikont kapjak olyan adatsorokból, amikből azelőtt nem tudtam. Újraírom, és kész. Szerencsére írni gyorsan tudok. És a grafikonok végre megszülethettek. Gyönyörűen kiszíneztem őket, átmenetes festéssel, már szinte látom a főnököm arcát, aki hétfőn tér haza nyaralásából, milyen helytelenítő arcot fog mutatni. Kevés kreatív feladatom akad, ezért mindent beleadtam a grafikonok színezésébe. Mindegyik más árnyalatú, más színű, szerintem festőiek. De mit fog ehhez szólni az, aki csak a számokat látja szépnek?

Már a rigók is füttyögnek fenn a fenyő csúcsán. Miközben a tököli kutyamenhely gazdája arra tippel, hogy mivel kutyái sokat zabálnak, hosszú és hideg lesz a tél (mellesleg adótok 1%-át szíveskedjetek nekik adni!), én a rigó- és cinegedalból arra következtetek, hogy nem lesz hosszú telünk.

A deviáns gyerek foglalkoztatja az agyamat: ez a kölyök, aki a Blahán megszúrt egy másik gyereket, azt hiszi, bármit megtehet. És joggal hiszi, mert tényleg. Törvényeink szerint nem zárhatják kulcsra a szobája ajtaját. Ő pedig él ezzel, és mindig kimegy valahová rabolni, seftelni. Azt mondják - és ez látszik is -, teljesen antiszociális. Én azt mondom: mintha egy pajtában nőtt volna fel, ahol az állatok nem beszélnek, és nem rúgnak vissza. Tiszteltetem a szüleit ezúton. Ha nem pattant volna ki ez a bűnügy, a szurkálás, ki tudja, meddig garázdálkodhatott volna ez a kissrác. Máris úgy néz ki, mint egy született bűnöző. Nem ír, nem olvas, egy hangot nem tud megtanulni - vagy nem akar, de alaposan csinálja -, nem árulja el, ki ő és honnan való, amúgy rettentően életrevaló, amiért is gondolom, hogy nem reménytelen a sorsa. Csak egy erős kéz kell neki, még helyrejöhet. Mindenesetre örülök, ha Romániában tudhatom végre, és nem a Blahán. Ma megint meg akart szökni az intézetből, ezúttal a pszichológus rávetette magát, együtt gurultak majdnem egy troli kerekei alá, de nem lett bajuk. Ezek után végre elkezdték őrizni, míg elindulhat hazájába. Adja isten, hogy mielőbb határainkon kívül legyen! Legalább egy darabig. Mert sajnos van olyan gyanúm, hogy pár hét múlva megint ott lesz, ahol volt: a Blahán. Ha a román intézetek is olyan törvénytisztelően nyitottak, mint a mieink. Ez a kölyök kezelhetetlen, a nevelői rettegtek tőle, rúgott, ütött, köpött, tört és zúzott, élvezte a tökéletes és drasztikus szabadságot. Remélem, hamarosan otthon teszi majd mindezt, nem az én államom költségén. Jó, hogy van nálunk gyermekvédelmi törvény, de nem tökéletes.

Tegnap csoda történt: blackjack közben (ami magyarul 21-ezés) húszra véletlenül húztam még egy lapot. Rossz gombot nyomtam. És ászt húztam. Ami ezúttal egyes. Így lett húszból huszonegy. Szerintem egymilliószor is próbálhatnád, nem jönne be. Ha te mondanád, hogy sikerült, nem hinném el.

A telefonomról azt hittem, rendbejött, mert a kijelzőjén a normális üzenet van, viszont továbbra is azt mondják, nem lehet engem felhívni. Vonalat se ad. A frász üssön bele. Muszáj elmennem venni egy másikat.

Már megint a védőréteg vastagsága vékonyodik el, amennyiben nem használok Szenzodüné nevű fogkrémet. Nem ám a védőréteg vékonyodik el, hanem a vastagsága! Azannyát.

Szép nap volt a mai, végre megint húzogathattam a sötétítő függönyt, hogy a nap fénye ne essen a tévére. Idejét se tudom már, mikor volt erre szükség. Továbbá azt is észleltem, hogy negyednyolckor, mikor szemem kinyitottam, teljesen világos volt. Nemrég ilyenkor sötét homályban caplattam kutyát sétáltatni, várva a világosodást. Jön a tavasz, azt mondom! A cinegék ordítoznak, a hó olvad, ma először úgy tekintettem ki ébredésem percében az ablakon, hogy nem a megszokott nagy fehérség fogadott, hanem jóval kevesebb. Az élet szép, a tavasz pedig jön! Mindenki örüljön!

A telefonomat (analóg, de vezeték nélküli) 36 órája a táskámban hordtam, mielőtt ma végre helyszínen volt az ember, akinek javítókészségére ráhagyományozhattam magam a közeli villamosmegállóban lévő szervizben. Gyorsan megállapította, hogy ez a típus nem az ő illetékessége, de mivel igazi szakember, izgatta a probléma. Miért mondja a telefonom hetek óta, hogy SEARCH, mint aki keresi az állomását, s eközben sem indítani, sem fogadni nem képes hívásokat, kérdeztem. Nem tudta. Kivette az akkumulátort, majd visszadugta, mindezt háromszor, és a telefon elkezdett életre kelni. Mikor eljöttem tőle majd egy óra kísérletezés után, a telefon működőképesnek látszott. Egyikünk sem tudta, mitől. Azt tanácsolta, töltsem sokáig, majd merítsem le, majd megint töltsem. És nem fogadott el pénzt. Láttam rajta az őszinte segíteni akarást, kíváncsiságot, haj, de kevés ilyen ember van! A nyavalyás készülék most úgy áll itt, mint akinek sosem volt baja, azt írja ki, amit kell, semmi "search".

Egyéb lelki problémáim is vannak. Állásajánlat látszik a láthatáron, mégpedig a repülés után a második legkedvesebb: korrektori. A könyvek, az írás, a korrektúrázás a második nagy szenvedélyem. Szóval összefoglalva: a magyar nyelv. Hosszabb fej- és gépi számolás után oda jutottam, hogy nettóban nem több mint tízezerrel volna több a fizetésem (átesnék a 36%-os adókeretbe), de nagy probléma a vidékre vonatozás. Még ha csak hetente kétszer is lenne szükség rá, és minden kedvezményt figyelembe véve, a pluszpénz jó részét elvinné az útiköltség. Ezzel szemben áll az, hogy azt a munkát igazán élvezném. Akkor is, ha ötször annyi volna, mint amit most kell teljesítenem. Igazi dilemma. Amit most teszek, az hat óra limbózás, éves szinten mondjuk 3 hónap igazi meló, igazi jelenlét. A limbózás nem rossz, hiszen bármikor el tudom foglalni magam bármivel, unatkozás nincs. Amit vállalnék, az tömény meló, szeretni való, kiteljesedést hozó. Amit elhagynék ezért, az a mindennapi utazás a Népszínház utcán végig, a cigányok és csavargók között, sajnálom, de nekem ez mindennapi tortúra, nem tudok mentes lenni a benyomásoktól - a legrosszabbaktól -, szóval boldogan elfelejteném. Amit pár ezer forintért cserébe kapnék, az főként otthon dolgozás, olyan, amit nagyon szeretek, viszont nagyon sok.

Igazán nem tudom, mi lenne jobb. Az emberek általában akkor cserélnek munkahelyet, ha sokkal jobban járnak anyagilag. Én szinte semmivel nem járnék jobban. Csak annyiban, hogy szeretném, amit csinálok. A mostani munkámban semmi kreativitás nem érvényesülhet. Bármit teszek, javaslok, alkotnék, a főnököm hiúsági okokból megakadályozza. Esélyem mindössze arra lenne, hogy az ő elviselhetetlenül túlbonyolított irományait megnyirbálva szerezzek valami kielégülést, de nem hagyja. Ugyanakkor olyan excelfájlok megkreálását várja tőlem, grafikonokkal, amikhez semmi közöm, semmi kedvem, és amik alapvetően az ő feladatát képezik. Mert hogy ezen kívül - számomra láthatóan - semmi mást nem csinál, amikor csinál egyáltalán valamit. Ó, igen, felfedezte, hogy sok olyasmire használhat, amire elődömmel esélye sem volt, de az ilyen irányú elhatalmasodása rajtam egyáltalán nem kedvemre való. Nem szeretem! Nem akarok a helyére lépni, vagy nem így. Amit ír, az borzalmas, amit számol, az megint az, mert ahhoz ő ért jobban, én meg szenvedek. Azt látom, inkább a számolásba akar bevonni, én viszont az írás mellett vagyok, amibe nem hagy beleszólni. Azt hiszi, ő a fogalmazás, a magyar nyelv letéteményese, eközben kényszerít durva helyesírási hibák leírására, holmi intézményi szokásjogra hivatkozva. Ez engem annyira frusztrál, hogy fölöslegesnek érzem magam és mindazt, amit valaha tanultam, gyakoroltam, szerettem. Mire jó az, ha naponta ágaskodik bennem a felháborodás, a kényszer, a kielégületlenség, mert mégsem sikerül elfogadtatni az igazi magyar helyesírás szabályait?

Ül a kanapén, és vakarja a fejét. A bal halántékát főképp, de néha áttér a homloka fölötti területre, sőt még bátor kitérőket tesz a jobb féltekére is. Aztán megnézi, mi maradt a körme alatt a kaparás követkeményeként, és ezt a következményt egyszerűen elpöcköli egy másik körmével a kanapé irányába. Mint jól szervezett cselekvéssorozat játszódik ez le: fejvakarás, körömalól-kipiszkálás, elpöccentés, végcél pedig a kanapé. Időnként a kanapét is lesöpri egy kóbor mozdulattal, mintha látná (talán látja is), hogy van mit onnan lesöpörni. Néha aztán a saját vállát is meglegyinti egy véletlen mozdulattal, mint az, aki sejti, hogy fekete bársony zakóján jól láthatók a korpák, melyek a fejvakarás következményei. Teszi mindezt kiváló stílusban előadott elbeszélései közben, melyek külföldön töltött egyetemi éveiről szólnak, vagy bármi másról, de mindenképp nagyon hallgathatóak. Néha elfordítom a fejem, mikor a fejét vakarja, és már tudom, hogy utána megnézi, mi maradt a körme alatt, és azt sem akarom látni, hova pöccinti el a körömpiszkot, de a mondandóját szívesen hallgatom. Mert érdekes. Az ajtófélfa takarásába húzódom.

Azt gondolom, sosem akarnék idáig jutni. Hogy bár szívesen hallgatják, amit mesélek, közben nem veszem észre, mit teszek a kezeimmel, vagy akár a nyelvemmel, az arcommal (néha simán beleköhögök a népbe): elvesztem a kontrollt magam felett. Egyelőre nem tudom megérteni, hogy juthat valaki idáig. Hogy nem veszi észre, mit tesz, milyen képet mutat. Van olyan is, aki a nyelvével művel hátborzongató kavarásokat a szájában nyilvánosan, a nyelve oldalán lévő repedések kinyílnak, és miközben mindezt mások látják, ó, te jó ég, ő észre sem veszi. Elvesztette a kontrollt a saját arca fölött. Mondjam meg neki? Örök ellenségévé válhatnék. A fejvakarónak sem mondhatom meg, hogy hagyja abba végre, mert undorít, mert szinte látom a korpát a körme alatt, amit elővakart, majd elpöckölt az ülőalkalmatosságra, amire nemsokára nekem is le kell ülnöm, és nagyon fogom utálni. Ehhez képest már igazán semmiség az, hogy az igazgató a klotyón dohányzik, a füstöt meg mindenki érzi. Mivelhogy az egész intézményben tilos dohányozni.

Rémülten gondolok arra, hogy talán nekem is vannak ilyen megjegyzendő túlkapásaim, csak nem tudok róluk. Nagyon fogok figyelni! És remélem, hogy még nem voltak.

Szerencsétlen gyermekem bölcsességfoga úgy döntött, hogy utat tör magának a napvilágra, de ezt nem kérdezte meg a gazdájától, aki most éjt nappallá téve szenved miatta. Hiába ment ma az sztk-ba - több éjjeli nemalvás után -, csak fájdalomcsillapítót meg antibiotikumot kapott (aminek mellékhatásai akár halállal is végződhetnek), majd a szájsebész, aki ki tudja, mikor lesz elérhető, kezelheti a gondjait. Ami neki fáj, az nekem is, úgyhogy dühös vagyok, sőt 2ségbeesett. Én sem alszom jól, ha ő nem.

Negyven évembe telt, mire "élőben" láthattam a fekete mambát (Animal Planet). Ez egy afrikai kígyó. Anno minden könyvet elolvastam, amit Kittenberger Kálmán - a múlt század elejének nagy vadásza és Afrika-kutatója - írt. Rajongtam érte. Tőle tudtam meg, hogy a legveszedelmesebb vad nem ám az oroszlán vagy más, amit gondolnál, hanem a kafferbivaly. Mert ha nem találod el a lapockája mögött, azonnali szívlövés formájában, akkor ő kaszabol le téged. Kittenberger szerint ez biztos. Ő mesélt nekem a fekete és a zöld mambáról is. Annyira lelkesedtem, hogy Gödön, ahol akkoriban nyaraimat töltöttem, egyik játszótársam Mambának nevezett el. Ha találkozunk, azóta is így köszönt: "Szia, Mamba!". Álmaimban a fekete mamba mindig fekete kígyó volt, és most végre megismerkedhettem vele, és törölhettem évtizedes álmaimat. Szép, világoszöld kígyó, viszont hatalmasra tátott szája belül fekete.

A régi tréningruhák majdnem úgy néztek ki, mint a maiak, csak akkor még a műszálat nem ismerték. Pamutból voltak. A felső alja, ujja és a nadrágszár vége is gumis. Na ilyen öltözékben gyűjtöttem én a békákat a felsőmbe dugva, majd néhány siklót is. Úgy néztem ki, mint a nagyhasú, akinek a hasában élénk mozgás tapasztalható. Jutott ez eszembe arról, hogy állítólag minden negyedik ember, és az összes majom alapból irtózik a kígyóktól. Én valahogy kimaradtam ebből. Ez nem azt jelenti, hogy ti, akik az asztalra ugrotok egy egér láttán, rosszabbak lennétek, csak nem értelek benneteket. És ez már így marad.

Ne csoszogj, fiam! Mondta anyám mindig. De miért ne? Kérdezem most. Nem értem, hogy előbb miért nem kérdeztem. Mi baj a csoszogással? Ma kiválóan bevált. Tükörjég volt az utca minden részén. Mi lett volna, ha nem csoszogok? Ma egész nap csakazértis csoszogtam. És még fogok is. És élvezem, hogy senki nem szólhat rám.