2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr
2007. február 26
Ami a nagy
tivornyázásokat illeti, hát sztem az kevesebb emlékkel száll sírba, aki
ilyenekből kimaradt (bocsesz), mert a nagy dolgok ilyenkor történnek.
A nagy együttérzések, egymásra találások, együttrezgések - és sorolhatnám.
Összefoglalójuk: Szép Emlék. Örök. Amikor Igazán Együtt Voltál a Barátokkal
- és ez abszolút megérdemli a nagybetűket. Mert megismételhetetlen, általában
spontán, hatalmas élmény. Volt ilyenben részem pl. Nyíregyházán, senki
nem szervezte, csak úgy kialakult, ahogy a nap, az este hozta, egy Nyírség
Kupa nevű műrepülő verseny utáni lazítás keretében, voltak ott németek,
osztrákok, de én a magyarok között ülve élhettem meg ezt az azóta is felejthetetlen
élményt. Szabados Pista verte a ritmust a lambérián, miközben azt üvöltötte,
hogy "Ringasd el magad!", Veres Zoli és Szegedi Béla színjátékot
adott elő, mintha felvételiznének egy airlines céghez, közben Zoli a seggével
törölte le a tábláról a rossz választ, tiszta humor, tiszta rögtönzés
és óriási röhögés volt a jellemző az egész estére, és főleg sokat énekeltünk
LGT-számokat, mert azok szövegeit érdemes elmondani. Soha életemben ennél
büszkébb nem voltam arra, hogy a magyarok hogy buliznak, és talán ilyen
jól még nem is éreztem magam. A külföldiek is ezt mondták. Mivel az ilyesmi
alkohol nélkül nem tud így felforrósodni, azt kell mondanom: enélkül ne
is kezdj bele. Számomra az ivással megfejelt bulik maradnak meg örök emlékül,
mert ez hozza ki az emberekből az igazat, a lazaságot, önmagukat, amilyenek
valójában. És ez frenetikus volt akkor, és tán életem végéig ez marad
az etalon: egy bulinak ilyennek kell lennie!
ajj
2007. február 23
Hajj, Kiszel Tünde ma reggel beneénekelte az arcomba (miután épp Argentínából tért haza), hogy "Dont krrájtt formí ardzsentína"... És komolyan gondolta! Nem viccelek (pedig ez tőlem nem idegen), de már Anettkát is egy levezető, kellemes IQ-masszázsnak tudom tekinteni ehhez a hölgyhöz képest... egy fárasztó, sőt rettenetes megpróbáltatás utánnnnnnn...
A rigó még mindi fütyül a fenyőfa csúcsán, igaz, már nem azon, ami az ablakomhoz közelebb van. Mindazonáltal képtelen vagyok megérteni, hogy tud sokszor tíz percen át megkapaszkodni egy teljesen függőleges, tüskés ágon! Mikor a közértbe megyek, és mikor visszajövök x idő múlva, még mindig nyomja a dalát ugyanazon a csúcson.
Azt nem mondanám, hogy ennél komolyabb gondjaim ne lennének, de minek pl. Britney Spears-ről beszélni, aki kopaszra nyíratta magát, és megszökött az elvonóról, bár igazán nem értem, ha valakinek ennyi pénze van, mi a frásznak kell még különféle szerekkel pluszban boldogítania magát.. Félek aztán a március 15-től nagyon, amikor akár lőni is fognak, ha nem is a rendőrök, hát valakik rájuk. Vagy ki tudja, kikre. Nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy aki fegyvert vesz, az használni is fogja.
Mielőtt mérhetetlenül semmitmondó lennék, inkább ma nem írok többet. Barátnőmet bántotta a lóoorokról közölt pár mondatom, hát töröltem. Ennek ellenére le kell szögeznem: lóorrot simogatni fantasztikus élmény, olyan bársonyos természetességet, tapintási élményt még sehol nem találtam, mint a lóistállóban, ahol erre módom volt. Éljenek a lovak!
2007. február 20
Megint számoltam, ha Dani még azt a kevés pénzet se adná, amit ad, biztos csődbe mennék. Gyorsan el kéne cserélnem a lakásomat egy sokkal kisebbre. Szar úgy rájönni erre, hogy eddig nem számoltam jól, és azt hittem, én vagyok az áldozat. Nem én vagyok. Mindketten azok vagyunk. Igazából addig jó csak, amíg együtt vagyunk. De ez nem tarthat örökké.
Hadd idézzek
itt egy újabb "népi mondást":
"Gazdasszony, ma ne végy tűt,
se cérnát, se csontgyűszűt!
Ha bevarrod a tyúkot,
nem lesz egy szem tojásod."
Azannyát,
micsoda bölcs gondolat.
2007. február 17
Nem tudom, mit kéne ma írnom. Maximum annyit, hogy tegnap (és ma is) itt alszik-eszik-stb. Dani egyik haverja, ki Balázs névre hallgat. Tegnap este, míg Danira vártunk, aki a munkából későn jött haza, sokat beszélgettünk. Elmesélte, hogy anyja x éve elkötelezte magát a scientológiának, minimális pénzt keres és maximális időt tölt a társulattal. Így már vagy tíz éve hanyagolja a két gyerekét és a férjét, és minden egyebet, amit való világnak mondhatnánk. A gyönyörú és értékes belvárosi lakásukat is elcserélte sződligetire, mivel a természetbe vágyott. Amiből azóta semmit nem élvez, mert reggeltől estig scientologizál, mire hazaér, öreg este van. A kert, amiért cserélt, semmit nem jelent számára, nincs is ideje rá. Uramatyám, mennyi kérdés merül fel bennem ilyenkor! Balázs sem érti, csak azt, hogy ha bárhová elmegy, ahol éjfélig marad, nem jut haza Sződligetre sehogy. Így gyakran dekkol másoknál, most épp nálam. Nem baj! Etetem, meg amit kell. Gyönyörű és tehetséges gyerek. Úgy vágja a szövegszerkesztést pl. QuarkXpressen, hogy csak tanulhat tőle mindenki. És mégse tud elhelyezkedni ebben a szakmában, mert állítólag már telítve van. Most épp végre van állása egy biztosító társaságnál, aminek nagyon örül, pláne, hogy hamarost véglegesíteni akarják. Embertelen energia és tudás árad belőle, meg is érdemli, hogy végre valaki használja. Emberi alakját tekintve egy igazi kreol szépség, félhosszú, fekete hajjal, szép vonásokkal, tökéletes testtel, fekete szemekkel, határtalan dumával; mióta elárulta (véletlenül?), hogy majd ő fog Danival közös lakást bérelni, nem állhatom meg, hogy össze ne hasonlítsam őket: egy kreol szépség egy szőke szépséggel - tökéletes páros. Mindkettő intelligens, céltudatos, szép, magas, izmos, ha csaj lennék, a lábaik elé borulnék tíz perc ismeretség után. És nem tudnám, melyiket válasszam.
Lenyűgöz az ifjúság varázsa. Ez a két fiú olyan szép, olyan jó, olyan igazi, hogy nem is értem, miért nem járnak hetente más lánnyal. Talán mert okosak is. Igényeik is vannak. Dolgozni és pénzt keresni akarnak, ez a fontosabb. Büszke vagyok mindkettőre.
Közben próbálom feldolgozni, mit jelent majd, ha Dani tényleg elköltözik. Merthogy barátja elszólásából világossá vált: nemcsak pillanatnyi fellángolás volt az ötlet, hanem igazi terv. Nem fogok szuttyogni, hogy mi lesz velem egyedül, sőt - már azon képzelődöm, milyen egyszerűvé válik az életem. Nincs hajnali sötétben friss zsömléért futás a közértbe, nem kell akár 4-kor kelve ebédet főzni, amit fiam majd munkába vihet, nem veszek irdatlan áron zöldpaprikát, paradicsomot, salátát, mert én ezekből eddig se ettem, ó, az istenit, azért piszkosul fog hiányozni. Persze nem az, hogyha ideszól, és megrendel mondjuk egy milánói makarónit, hanem a mindennapi jelenléte, a reggeli morcossága, amikor szólni is kár hozzá, mert csak brutális tud lenni, a "hájer zingenfrojd" köszönés, ami már családivá vált, vagy a "kecsemplötty", ami mit is jelent, már nem tudom, de megvan, és él.
Úgy tűnik, mintha máris búcsúztatnám gyermekemet, aki ki óhajt lépni az életemből, pedig - azt hiszem - ezt még sokáig meg fogja gondolni. Különösen azután, hogy - Ági barátnőm unszolására - végre össze fogom adni a havi rezsim számláját, amiből ki fog derülni, ő milyen keveset fizet. És majd mi vár rá, ha nem én fizetek. Nem ezzel akarom őt visszatartani, semmivel nem akarom egyáltalán. Mert igazából engem is megcsapott végre a szabadság szele, milyen is lenne egyedül? Kötelességek nélkül? Azt hiszem, jobb lenne. Szeretet ide vagy oda, így 25 év után talán megérdemelném megint, hogy a magam ura legyek. Nem riaszt a gondolat!
Van, aki azt hiszi, a családi kötelességei tartják sínen, vagy akár életben, én viszont a szabadság, a szabadulás híve vagyok. Szívesen kipróbálnám, milyen kötelességek nélkül élni. Már ami első- (és egyedüli) szülöttünk iránti örökérvényű kötelességeinket illeti. Bírnám! Igaz, hogy volna másfél szoba, amit semmire nem használok, de ezt kibírnám valahogy.
2007. február 16
Most néztem a Mikroszkóp Színpad szilveszteri műsorát... állítólag több mit egymillió ember nézte újév hajnalán... csak azt nem tudjuk, utána mit gondoltak: érdemes volt? Ilyen ripacskodást életemben nem láttam. Azon gondolkodom, hány ezer forintért lennék hajlandó beülni egy ilyen előadásra (természetesen úgy értem, hogy ha nekem fizetnének). A színház befogadóképessége 175 fő, hát azt hiszem, ez az ő szerencséjük. Ennyi ... ember akármikor összejön (nem minősítem őket). De nem bírom elhallgatni, mennyire szomorúnak tartom, hogy egy ilyen színház egyáltalán képes életben maradni, mikor annyi más, igazi értéket közvetítő komoly bajban van. Ez mindannyiunk szégyene. A ripacsokra van igény, a művészekre pedig csak ritkán. Hol élek? (Ezt már soxor kérdeztem, de a válasz csak egy lehet: Magyarországon. A fenébe.)
Ági itt volt nálam a hétvégén, szilveszter óta szenved a ficamos bokájával. Dagad és fáj. Tenyerembe fogva próbáltam gyógyítani, éreztem, hogy érzem, hol fáj, és a meleget is éreztem, ami fejlődött a tenyerem és a bokája között. Ma azzal hívott fel, hogy semmi baja a lábának, mióta rátettem a kezem. Nos, ha egész életemben semmi jót nem tettem volna, nekem ez is elég lenne. Tudtam, hogy így lesz.
Nem mondtam még: a minap felhívott első exférjem, és egy órán keresztül ragadt a telefon a fülemre, mert Shadows-okat játszott nekem sajátkezűleg. Amelyeket egyformán nagyon szerettünk anno. CD-ről megy neki az aláfestés, ő pedig gitározik, azaz szólózik, mégpedig olyan jól, hogy csak kétszer tudtam benne hibát találni a mintegy 20 szám alatt. Jól esett. Ahhoz képest, hogy vidékről hívott, jó sokat áldozott a számomra prezentált múélvezetért...
Gazdasszony, ma ne végy tűt,
se cérnát, se csontgyűszűt!
Ha bevarrod a tyúkot,
nem lesz egy szem tojásod!
Ez volt a tegnapi bölcsesség...
2007. február 14.
Nem vagyok hivatásos állatvédő, de attól kiakadok, hogy már napok óta az utcán látok egy fehér Suzukit, aminek a hátsó ülésén ugat egy nem kistermetű kutya (talán egy dobermannhoz hasonlíthatnám a körvonalai alapján), akit láthatóan éjszakára oda deportálnak ahelyett, hogy emberi környezetben, kertben, lakásban tartanák. A gazdájának nője/fiúja nyilván utálja a kutyákat, mert ennél kisebb volumenű érzés hiányában biztos befogadná ahelyett, hogy egy kis autóban éjszakázásra ítélné. Emberek! Emberek vagytok egyáltalán? A kérdés az, hogy segítsek, mit tehetnék? Beverjem egy baltával a kocsi ablakát és kiszabadítsam a kutyát? Pont ő nem örülne ennek. Meg aztán jönne az összes bűnvádi pont. A tehetetlenség a legrosszabb érzés. Az meg még rosszabb, hogy hagyni kell egy ilyen embert, hogy azt tegye, ami ROSSZ! Illetve amit akar, függetlenül attól, hogy az akár törvénytelennek is mondható. Utálom a fajtáját, de hajnalra mindig eltűnik, mire én sétálni megyek, így legalább annak örülök, hogy a kutya nem túlsok órán át szenved a hátsó ülésen. Mindössze kábé 8-9 órán át.
2007. február 11
Hetedikén feljegyeztem az újabb népi bölcsességet:
Farsang három
napjába
Nem vittél el a táncba.
Ha nem viszel sokáig,
Nem lesz eső Húsvétig.
Adtak a rímeknek egy pofont. Aztán Jakupcsek azt mondá: "Ennyi fért mára". Hát elemezzétek eme csodás magyar mondatnak a lényegét - én nem tudom. Mint ahogy az előbbieket se.
Várjá, volt azóta mégegy, 9-i népi bölcsesség:
Skolasztika
güymölcsfája,
bő termésnek oltóága.
Szedd ma, szedd ma, hadd teremjen,
Körte, alma feneketlen!
Na most erre mit tudjak szólni?! Milyen lehet egy feneketlen körte-alma? Vagy akár a termés mint feneketlen? Ugye, nem várod el, hogy ezt megpróbáljam értelmezni? Elég, ha leírom, hogy mindenki lássa, aki nem nézi a Mokkát, hogy milyen rémségek fordulnak ott elő.
2007. február 6
Jahú, Ignác
napján ez volt a népi bölcsesség:
Megjöhet a tavasz kedve,
Ha előbújik most a medve,
Ha barlangjába visszacammog,
A tél nem nyugszik, de majd fog.
Nem kell comment.
Elsején felegyeztem néhány mondatot a nagyérdemű Sebeők Jánostól, aki mostanában mindenben Trianont lát, hogy: "A pusztítás ismét adminisztratív úton megy végbe, az ideológia is megvan hozzá: reform. Én pedig trianoni magyarként már csak egy apartmanra vágyom - a privatizált Lipótmezőn."
Havas Henrik azt találta erre mondani: "Én nagyon remélem, hogy privatizálják a Lipótmezőt, mert nincs tízmilliárd a felújítására, építenek egy új, korszerű kórházat, és adnak önnek egy külön szobát." - Itt láthatod, hogy Havas dramaturgnak sem utolsó. Erre alanya nem tehetett mást, mint kivillantotta fogsorát (bár ne tette volna, mert alig tért el árnyalatban a sárga ingétől és zakójától), és annyit mondott, hogy "köszönöm". A saját csapdájában csak vihogni volt képes.
Sebeőköt képtelen vagyok szimpatikusnak találni. Tipikus példája annak (ellentétben pl. Annácskával) az embernek, akinek semmi testi adottsága nincs, amivel feltűnhetne (sőt), mégis képes mutogatni magát, akár ketrecben is, vagy félmeztelenül (rettenetes látvány), csak hogy meghallják végre, amit mond. Viszont amit mond, azt szerintem nem érdemes meghallani. És mégis övé a média! Még tévémacis dalra fakadni is hajlandó, nehogy elfeledkezzenek róla. Olyan mértékig undorodom a fajtájától, hogy még a fejem is lúdbőrzik a láttán. Tiszta mazochizmusból nézem végig, amit előad. Hogy igazoljam: nem én vagyok hülye.
Az elmúlt két napban kártyán megnyertem a nyugdíjamat (vagy inkább vissza?), úgyhogy most gömbölyű a világ. Hehe. Egy darabig legalábbis. A horoszkópom szerint idén szerencsés évem van. A januárt kipipáltam mint szerencsétlent, de lehet, hogy mostantól tényleg beindul. És az is lehet, hogy a januári rossz emlékek segítenek felelősebben gondolkodni, óvatosabbnak lenni, mert hisz véletlenül semmi nem történik.
A szerelmespár most avel távolba veszően a hullámzó tenger parti homokján, egymást átölelve: már megint egy film, amit csak kutyám nézett, de a villanyszámlát én fizetem. Ha valaki azt hinné, háttértévézés nincs, most itt megcáfolom.
2007. február 5
Azt mondom néktek, építsünk mélygarázst a Kossuth téren! Gondold el: legalább egy évig jogosan lenne bekerítve mint építési (és nem műveleti) terület, a végén a sok autó a föld alá mehetne, a téren pedig gönyörű és hatalmas zöld területet lehetne kialakítani megfelelő sétálóutakkal, placcokkal a delegációk ácsorgásához és ilyenek. Aztán aki a "fűre lépni tilos" tábla ellenére odagyűlne, azt lenne ok kitessékelni. Hát nem egyszerű?
Most a szomszéd ház lakóira vagyok dühös, mert azt gyanítom, hogy a házuk előtt álló négy szép, öreg olajfát lefejezték. Azért gondolom, hogy nem a köztéri fenntartók voltak, mert ők le szokták kezelni a vágott felületeket, hogy a fa ne fertőződjön. E szegény fák, illetve csonkjaik ott állnak most mindenféle kezelés nélkül, és korona nélkül. Az agyam eldobom az ilyenektől! Mikor eme új lakók ideköltöztek, első dolguk volt a fákról a szerte nyúló kisebb ágakat azonnal levágni, valamint a sövényt is úgy megkurtítani, hogy már nem is lehet sövénynek hívni. Vágynak tehát az utcazajra, porra, gőzre, amit eddig ez a fasor, ez a sövény rendesen feltartott. Add istenem, hogy megértsem az ilyen embereket, mielőtt kapásból a pokolra kívánnám őket! Utálom mindet, aki azt hiszi, hogy a háza előtt is ő az úr, nemcsak a kerítésén belül. Persze addig igaz ez, amíg a havat el kell lapátolni, ami persze rendszerint elmarad, de hogy azt képzeljék, kivághatnak egy fát, vagy sót szórhatnak a tövére, hogy elpusztuljon (ilyet is látok), az már nagyon idegesít. Az ilyesmivel már az Én Utcámat károsítják, amihez nincs joguk. Minek is panaszkodom itt, ettől semmi nem fog megváltozni. De legalább kifújtam a mérgemet. Aztán ha holnap elmegyek megint a lefejezett olajfák mellett, újra káromkodni fogok, azt tudom. Bárcsak ne venném észre az ilyesmit, mennyivel jobb lenne nekem!
Rémes volt tegnap, őskori barátnőm megint felhívott, ezért egy órás ülésre rendezkedtem be, de váratlan dolog történt: a lánya kikapta a kezéből a telefont, és sírva ecsetelte, milyen elviselhetetlen az élete az anyja miatt. Aki hazudik, rosszakat mond róla másoknak, és képtelen normálisan viselkedni úgy általában. Megkeseríti az életét, a bátyjáét is, aki 18 éves létére már az elköltözésen töri a fejét, az apjuk pedig inkább haza se megy, dolgozik, hogy addig se legyen otthon. A lány végig sírt, amíg beszéltünk, hiába próbáltam nyugtatni, hiába meséltem, hogy anyjának milyen nehéz ifjúkora volt, honnan jött, és hogy mennyire nem csoda, ha depressziós felnőtté vált - ő csak sírt, és végtelenül elkeseredve mondta, hogy szereti őt, de nem bírja ezt tovább, nem bírja, ha az anyja azzal fenyegeti, többé haza se jön, és élni se akar, és hasonlók. Mit lehet erre mondani? Én is sírtam már a végén, és kértem, próbáljon kedves lenni hozzá, megértő, hátha az segít.
Szörnyú nagy falat ez nekem, barátnőm már negyven évvel ezelőtt is öngyilkos akart lenni, és azóta hányszor, mindig és mindig ezzel küzdöttem: meggyőzni őt arról, hogy élni érdemes. Fáradok. És már néha én se vagyok biztos benne, hogy élni érdemes. Így hogy adjak erőt neki? A jobbik énem ilyenkor mindig azt mondja: örülj, hogy te nem jársz ebben a cipőben! Anyám sokszor mondta: örülj, hogy van két jó lábad! - Ennyi évnek kellett eltelnie, hogy a jelentőségét felfogjam. Különösen akkor jutott ez eszembe, mikor széttörtem a bokámat... Na de tényleg, hát nem jó, hogy megvan minden végtagunk, használni is tudjuk, levegőt is kapunk, a szívünk is normálisan ver? Mi a frász kéne még? Ha ezekből csak egy is hiányozna, akkor lenne ok depresszióra. De addig? Az a baj velem, hogy mindig feldühödök, mikor a depressziósok kitalált, felnagyított problémáival kerülök szembe, nem tudom betegségnek tekinteni az egészet, hanem csak gyengeségnek, nyavalygásnak. Biztos nincs igazam, mert az orvosok szerint ez tényleg betegség (aztán azon lehet gondolkodni, miből élne az a sok agykurkász, aki ilyesmire rendezkedett be...), de én nem bírom elviselni. Mármint azt, hogy évtizedek óta, rendszeresen az a dolgom, hogy lelket öntsek valakibe, aki már megint nem akar élni, már megint nem találja magát, már megint nem gondol a családjára, a gyerekeire, az egyetlen ember, aki érdekli, az önmaga. Ettől a hajam az égnek áll. Abba is hagyom, mert megint ideges lettem. Hálistennek nem ismerem a depressziót, legfeljebb mélypontjaim voltak, de mindig láttam a jövőt, meg azt, amiért érdemes továbblépni. Biztos szerencsés vagyok, de azért meg szerencsétlen, hogy eme barátnőm összes nyavalyája rendszeresen rámhullik, mintha nem volna elég birkózni valóm a magam életével.