elejére

2017-19

2014-16

2012-13

2011

2010

2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr

elejére

2010. december 31.

Angyal szállt át a szobán. Csak ültem, ahogy máskor is, a tévé előtt, néztem A hegyi doktort, észre sem véve, hogy mennyire beleélem magam a minden szereplő által kínált álomba - pedig nem először láttam -, amikor is jött az angyal. Hirtelen boldogság öntött el, mint egy meleghullám, hálás voltam azért, hogy ilyen szép, nagy tévém van, hogy meleg van, hogy kényelmes a kanapém, hogy semmim sem fáj, hogy nincs halaszthatatlan kötelességem, hogy van egy szép és okos fiam, egy egészséges kutyám, és bárhová nézek, minden rendben valónak látszik. Az a perc olyan volt, hogy sehol máshol és másképp nem lettem volna szívesebben. (Persze ha a perc múltával továbbgondolkodom, nyilván elképzelnék egy fehér homokos tengerpartot, ami mégiscsak relaxálóbb lenne, mint a hegyi doktort nézni egy panellakásban.)
Gyakran vagyok úgy vele, hogy körülnézek, és örülni kezdek annak, amim van. Igazi, kivételes, boldog perc így is létezik. Tengerpart nélkül. Csak meg kell látni.

Így az év végén neked is azt javaslom: nézz körül, és örülj annak, amid van. Oly sok embernek nincsen semmije! Örülhetsz annak, hogy árvíz, belvíz, vörösiszap nem fenyeget, meg földrengés sem. Ezenkívül örülhetsz annak, hogy az év utolsó napján egy meleg lakásban, szerencsés esetben melegszívű társaságban ünnepelhetsz. Ne mulaszd el örülni ennek. Nagyon kevés fontosabb dolog van, mint a biztonság, a szeretet, a jó társaság. Ha mind a három megvan, akkor te szerencsés embernek mondhatod magad. Örülj neki felhőtlenül, pont ma este!

Amúgy meg furcsállom, hogy bár már félnégy van, egyetlen petárdát sem robbantottak a környéken. Lassan beesteledik, a kutyát majd le kell vinnem pár óra múlva, egész nap attól féltem, hogy ma robbantgatások hangjától pánikba eső Macimat kell nyugtatgatnom. De még semmi. Köszönöm mindazoknak, akik nem durrantgattak eddig.

Visszatérve a tegnapira: átneveztem a pps-fájlt, amit Kati küldött, mert szóköz volt benne, így persze nem működött, aztán meg is néztem. Illetve olvastam. Valami Tóthné bölcsességei íródtak le benne, atyaisten, gondoltam, mikor leszek én ennyire eltökélt, önbizalomgazdag, hogy pps-formában megosszam embertársaimmal a gyatra filozofálgatásaimat? Szánalmas volt, gügye, és hadd ne halmozzam a jelzőket. Nem érte meg azt az 5 percet, amíg végigolvastam. Sajnálok mindenkit, aki zsákszámra kapja az ilyeneket, rendszerint még azzal a biztatással is, hogy gyorsan küldje tovább legalább tíz másiknak. Vajon mikor lesz ennek vége?? És vajon meddig lesznek olyanok, akik nemcsak elolvassák, de tényleg tovább is küldik? Szomorúvá tesz a gondolat, hogy még sokáig és sokan.

Aki nem tudja magától, hogy a gyerekért való aggódás örökké tart, az szimplán hülye (vagy nincs gyereke). Minek olvasnék olyasmit, ami arról akar meggyőzni, hogy ez az aggódás elmúlhat valaha?

Nem buékozom senkivel. Csak azzal, aki egyenesen és egyedül nekem ír. Ha azt látom, hogy a címzett nem csak én vagyok, hanem még sokan mások, azt - bocsásd meg - egyenesen tiszteletlenségnek tekintem. Nem válaszolok. Gondolkozz el rajta, hogy megtisztelsz-e valakit egy olyan e-maillel, ami csak neki szól. Örülni fog.

2010. december 30.

A szükség találékonnyá tesz. Az utolsó csirkemellet is kiettük a mélyhűtőből, így tegnapra csak a lábos maradt a kevéske sültzsírral. Nem mostam el. Beledobtam három beirdalt virslit - ami a "most már meg kell enni" kategóriába tartozott -, megbarnítottam őket, szépen elgörbültek, kinyíltak, aztán rájuk dobtam egy szelet sajtot. Amikor a sajt már jól rákönyökölt a virslikre, beletekertem őket egy-egy palacsintába. Végül e tekercseket megszórtam savanyú káplosztával (eszembe jutván, amerikai filmeken hányszor kérik a hot dogot káposztával), és úgy éreztem, alkottam valamit. Ezt támasztotta alá, hogy Dani szobájából üres tányér került elő; nyomtalanul eltűnt minden.

Néha bevállalok egy-egy filmet az MGM-ről, de rendszerint megbánom; túl avittak. Csak azért nem kapcsoltam át, mert Humphry Bogart és Ava Gardner volt a főszereplő. Márkás nevek. Ava Gardner csak vonult különféle feszes, varrónői bravúrt sejtető kosztümökben, tökéletes sminkkel és frizurával, és - isten bocsá' - a látványon kívül semmit nem nyújtott. Fapofa. Érzéketlenség. Annyira uralta a vonásait, hogy egyetlen emberi megnyilvánulás se ütött át rajtuk. Bogart szintúgy. Fapofa. Igaz, hogy neki már a nézése is varázslatos a búval bélelt szemeivel, de hogy órákon át semmi mást ne adjon magából azon kívül, ami szó formában a száján kijön, szinte felháborított. Eszembe jutott a híres film, amit én is háromszor láttam, a Casablanca. Most ezt is átértékeltem. Bogart ott is fapofa volt végig. Amitől a film mégis valami, az Ingrid Bergman őszinte személyisége, és a rendező tehetsége.

Hasonlót éltem át tegnap, meg is bántam, hogy megnéztem, A herceg és a színésznő volt a címe a filmnek (még dőlt betűt sem érdemel). Ezt is csak azért néztem végig, mert Marilyn Monroe és Laurence Olivier arcát pillantottam meg a "vásznon". Nem vitatkozom senkivel, aki Sir Olivier-t a világ legnagyobb színészének tartja, de itt végig megint csak fapofát láttam, érzelemmentes, feszes mozdulatokat, méltóságos, egyenes hátat, miközben Marilyn élt. Érzések kavalkádja rezgett az arcán, a testén, azt hiszem, most értettem meg, mitől volt annyira varázslatos. Ava kimért merevségével szemben Marilyn maga a természetesség, az igaziság, még akkor is, ha csak a szája szélét igazítja. Amit Avától egyszer sem láttam.
No, most jól leszóltam régi nagyságokat. Az ilyesmit szokták úgy definiálni, hogy a múlt újraértékelése. Aki netán elő akarna fizetni az MGM csatornára, azt lebeszélném.

Most megyek és veszek egy pezsgőt holnapra, meg C-vitamint, mert berúgás után állítólag nagyon hasznos.

A C-vitaminig nem jutottam el. Nagyon hideg van, nem mentem el a patikáig. De a pezsgő megvan. Győzelem.
Médivel - nagynéném - beszéltem az előbb, csodálkozott rajta, hogy egy egész üveg pezsgőt meg tudok inni. Hát még ha tudná - nem árultam el -, hogy akár kettőt is egy nap! És akkor még egyenes derékkal megyek le kutyát sétáltatni este. Ráadásul már nem is sántítok. Úgy megyek, mint egy normális ember.
Aggaszt, hogy Médi nincs jól. A járókeret ellenére - amit elvittem neki a minap - alig tud végigmenni a lakáson. Ma először volt bátorságom őszintén elmondani, amit gondolok: a tisztelt családja ott köröz, mint keselyűk a haldokló fölött, hogy mikor tehetik rá a kezüket az ő tulajdonára. Nem volt meglepve. Szerintem tudja. Látja. Engem viszont mélységesen felháborít. Biztattam, hogy álljon lábra, ne hagyja magát, éljen még pár évet, mert még csak 82 éves, miért is ne? És csakazért is. Annyira ciki, hogy felhív abban az öt percben, amikor Zsani (ez magyarázatra szorul: igazi neve Jani, de mérhetetlenül sznob és arisztokratikus képzetektől fertőzött apja Zsaninak szólította - amúgy Médi leányának a férje volt, ma meg Médinél lakik, aki ezt nem kérte, sőt nem is akarta, de a család nyomására belenyugodott), szóval mikor Zsani leszalad a közértbe, hogy végre őszintén beszélhessen, és elpanaszolhassa, hogy megint iszik, és folyton azt kiabálja a szomszéd szoba foteljéből, hogy "mondjad!" De hogy mit, azt nem tudni. Tény viszont, hogy ha nem részeg, sokat segít Médinek, az is tény, hogy sokkal tartozik már, mert nincs pénze az életre. Miből is lenne: apja üzletében dolgozott, mindig feketén szerzett mindenféle jövedelmet, nem hiszem, hogy államunk nyugdíjat fog neki fizetni (pedig az ideje eljött). Most Médi nyugdíjából él és lakik. Még szép, hogy segít neki felállni, vagy fürdőbe menni. De az egész annyira gusztustalan, igazságtalan, hogy túl sokszor háborgok rajta. Pedig nem az én életem, ahogy mondani szokták.

Dani tényleg elmegy, csak nem holnapután, hanem februárban. Heuréka.

Kaptam egy pps fájlt Katitól, aztán mikor megírtam neki, hogy nem tudom megnyitni, ezt írta:

Baszki!
Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy drpressziós vagy!!!!!!
Ez az igazság!!

Én sem tudtam elsőre megnyitni,másodikra sikrerült, met ugy éreztem, hogy amit a Varga Zsuzsa barátom küldt, azt érdemes. Ugy lásztik bennek ezek az érzések nem müködnek Sajnálom.!!

Legfőképpen te sajnálhatod, mert neked aktuális az üzenete!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Erre varrjál gombot (az elütési hibáktól eltekintek, mert tudom, ha érzületből ír, akkor nem nézi, melyik billentyűt kell leütni).Soha ennyi felkiáltójelet nem kaptam ilyen nevetségesen semmi okból. Vajon azért hisz-e depressziósnak, mert nem tudok megnyitni egy pps-fájlt, vagy azért, mert... miért is? Én nem tudom. Megírtam neki röviden, hogy 3 év óta soha ilyen boldog és gondtalan nem voltam, hiszen a hosszú, éveklig tartó fájdalom végre elmúlt, nemhogy depressziós nem lennék, de inkább euforikusan boldog vagyok, ahányszor sétálok a kutyámmal, és nemcsak azért, mert imádom a kutyámat, aki gyönyörű, hanem azért főleg, mert nem fáj a sétálás. Akkor most hol is az igazság? Nem hiszem, hogy keresnem kéne.
Mivel nem nyitottam meg azt a bizonyos fájlt - ami, úgy tűnik, neki nagyon fontos -, azt sem tudhatom, mennyire aktuális számomra az üzenete. És arra a vádra sem tudok reagálni, vajon miért nem működnek bennem "azok" az érzések, amikre utal. Amikről persze nem tudok semmit. Mivel a fájlt nem tudtam megnyitni. De a vád elhangzott, és ez - nem halálosan - megsebzett némileg, mert olyasmi vád ért, ami egyrészt oktalan, másrészt érthetetlen, harmadrészt pedig egy hatalmas baromság. Arról már ne is beszéljünk, hogy kéretlen és durva.
Ja, és ha depressziós volnék, azt egy jó barátomnak a fejemhez kéne vágnia? Sok felkiáltójellel? Mint egy elmarasztaló ítéletet? Csak kérdezem. Szerintem a depresszió betegség, inkább sajnálom pl. Mártát, aki ebben szenved, minthogy ráolvassam a tényt az ő fejére. Én így gondolom. És mivel ez az én blogom, és mivel érzem, hogy már túl sokat pofáztam, azt mondom, mehecc akárhová, ha nem akarod elolvasni. Nekem fontos volt leírni, aztán te azt gondolhatsz róla, amit akarsz. Amiért ezt az egészet írom, annak oka az, hogy ha egy év múlva tudni akarnám, mi volt egy évvel ezelőtt, akkor megtaláljam, saját szavaimmal, saját érzéseimet feltámasztva.

(Azt meg csak zárójelben jegyzem meg, hogy Kati csak akkor ilyen agresszív, ha iszik. Márpedig tudtommal évek óta nem tesz ilyet. Ugye?...)

2010. december 27.

Tegnap lemikszáthoztam Gárdonyi Gézát... ez megbocsáthatatlan. Így nincs is értelme bocsánatot kérnem. Csak simán szégyellem magam. De mennyire.

2010. december 26.

"Lovamat kötöttem pirosalmafához, szívemet kötöttem gyönge violámhoz. Lovamat eloldom, mikor a hold fölkel, de tőled, violám, csak a halál old el".

Ennél gyönyörűbb dal a földön nincs. Ilyenkor ANNYIRA magyarnak érzem magam, úgy kezdek szuttyogni, mint egy hülye tinédzser, aki nem kapott zsebpénzt, pedig programozta a shoppingolást. Épp az Ida regénye c. filmet nézem, ami kiemelt kedvenceim közé tartozik már Mikszáth miatt is. De a szereplőket is nagyra tartom. Ha már a shoppingolás szót is említettem, úgy érzem, nagyon vékony a határ a két öröm között: találsz egy fasza rucit, vagy hallasz egy fantasztikus népdalt, talán mindkettő a mennybe visz, csak sajnos, nem egyszerre - és nem ugyanazért - őt meg engem. Az "őt" egy mai ifjú, az "engem" pedig én.

Ez meg Maci az ő valójában. Csak hogy tudjad.

2010. december 25.

A karácsony szerencsésen eltelt. Dani koraeste megölelt - kutya persze ránk ugrott, hogy ne már ilyen ölelést nélküle -, aztán elment több helyre, mivel csak neki van kocsija a haverok között, hozott-vitt mindenkit mindenhová. Hogy végül Óbudán kötött-e ki, vagy Sződligeten, nem tudom, és Suzit még nem is említettem, aki valami -Csabán lakik (mások -borzasztónak szokták említeni). Tehát valahol jól elvan, szerintem Óbudán, ahová a számítógépét is átszállította már előzőleg.
Talán még nem mondtam, de 23-án hirtelen vettem egy számítógépet arra felkészülve, hogy az ünnepek között nem lesz második gépem, ami pedig kell, ha pénzt akarok keresni. A neten találtam egyet 22 ezerért, mondtam az ürgének, hogy még 1500, ha házhoz hozza, meg is tette két órán belül.
A tegnapom egy jó berúgással telt, miután egyedül maradtam Macival, valahogy tíz felé dőltem ágyba. Viszont hajnal 3-kor nyafogni kezdett, a lelkiismeretem pedig kiparancsolt az ágyból, mivel tudtam, hogy Dani utoljára 5-kor vitte le. Nos, ha láttál valami horrorfilmben néptelen várost mondjuk egy neutronbomba-támadás után, hát olyan volt az Andor utca. Sehol egy lélek. Egy autó. A közlekedési lámpák sárgán villognak. Minden nedves és fénylik. Végül az utca végén feltűnik valami mozgás: egy hajléktalan-forma fosztogatja a szelektív szemetest. Jó ég tudja, mit nyerhet ki belőle, de nyilván nem tenné, ha semmit. Visszafordultam, mielőtt közelebbről megnézhettem volna - gondoltam, ne zavarjuk -, de a séta nagyon különleges és kellemes volt a mérhetetlen csend miatt. Annál kevésbé Maci alváza, ami nagy pucolásra szorult. Plusz a frissen mosott, hófehér edzőcipőmre rátenyerelt, ami visszamenőleg is tökéletesen fölöslegessé tette a mosógép használatát eme cipő viszonylatában.

Tegnap utolsó bevásárlásom alkalmával szembetalálkoztam Marival, aki, úgy láttam, nem ismert fel azonnal. Mivel nem volt velem se a kutyám, se a sántítás (bár a kabátom még bőven a tavalyi). Azt mondta, eltűnt az arcomról a szenvedés stigmája. Jól esett. Mármint az, hogy ezt más is látja. Mivelhogy én nem látom. Csak remélem.

Nemrég halt meg Leslie Nilsen. Tudom, elítélsz, ha azt mondom, nem sajnálom. Minden ember megérdemli, hogy sajnálják, ha meghal, de ez legyen a családja privilégiuma. Annyi szar filmet, annyi bóvlit és mélységesen értéktelen vígjátékot alapoztak rá, ami nálam már sok évvel ezelőtt kiverte a biztosítékot. Örülnék, ha többé nem látnám. Olyasmit képviselt, ami számomra nemhogy nem érték, hanem az értéktelen felsőfoka. Bocsásd meg, világ, amíg még van szólásszabadság, addig elmondom. -Hatom. Biztos vannak emberek (komolykodva: rétegek), akik (amelyek) ebben a stílusban, műfajban örömüket lelik. Hadd ne legyek megértő, se toleráns; számomra ez szemét. És örülök, ha nincs belőle több. (Ha már házunk táján kellene maradnom, ugyanilyennek nevezném a Való Világ című szuperprodukciót, ami költségvetésében biztosan szuper, de hogy mit profitálhatok belőle én, vagy akárki más, azt szíveskedjetek velem levélben ismertetni, komoly indoklásokat várok!)

Most jöttem fel a sétából. Ha valamire azt mondanám, ítéletidő, akkor a mostani az. Egész nap eső esett, most meg valami félig hó, félig jég hullik, de vízszintesen, méretes szélerősséggel fűszerezve. Mint a tűbombák, úgy hatoltak aromba és minden - alig valamennyi - szabad testfelületemre a cseppnek alig nevezhető apró gránátok. Maci élvezte, én meg hátat fordítva a viharnak próbáltam kibírni, amíg ő kiszaglássza a mai információ-adagját valamelyik lámpaoszlop vagy fa tövéből. Megúsztuk, soha jobban nem becsülhetném a meleg, huzatmentes, puha szőnyeggel fedett lakást, mint most. Itt minden rendben van. És akkor még hol nem? Sehol.

Én már beirdaltam magamat, hogy januártól magányos leszek - és be kell vallanom, a gondolat minden nap fényesebbnek tűnik -, mikor is ma Dani visszaszól az ajtóból, hogy csak februárban költözik el. Ahhoz képest, amit először éreztem a költözés hírére - depresszió, kétségbeesés, félelem, önmarcangolás -, ez a hír kifejezetten letaglózott. Ellenkező értelemben. Már AKAROM, hogy elmenjen. Készülök az egyedüllétre. Ma jutott először eszembe az az abszolút nem elhanyagolható tény, hogy még soha nem laktam egyedül! Életem első harminc évében apámmal osztottam meg a szoba-konyhás lakás egyetlen szobáját, amikor fokhagymát vacsorázott, az egész légtér tele volt ennek a szagával, amikor horkolt, én fütyültem, de mindhiába. Utána első férjemmel kellett megosztanom ugyanazt a lakást - immár félkomfortosítva - még évekig. Németországban ott volt anyósom - isten nyugosztalja -, aztán hamarosan a fiam is. Hazatérvén anyámhoz költöztem, nemhogy egyedül nem voltam, de hárman éltünk másfél szobában. Amikor idejöttünk, ahol már 25 éve élek, sokáig még hárman voltunk, aztán már csak ketten Danival. És most, életem 63. születésnapja után talán végre EGYEDÜL LEHETNÉK! Hetekig tartott, mire ennek lényegét, előnyeit, kiváltságait egyáltalán felfogtam. De már felfogtam! És akkor Dani elkezdi húzni az időt... Erre már csak egyet mondhatok: A francba!

2010. december 20.

Most néztem Jancsó Miklós Oldás és kötés c. filmjét. Főszereplője - egyik -, Latinovits Zoltán orkánkabátban jelent meg. Orkánkabát! Elszabadult a fantáziám. Micsoda vágyak tolultak fel bennünk, ifjakban, akik nem engedhettek meg maguknak egy ilyen kabátot! Én egy sima esőkabátot vettem magamra, ami hasonlított rá, s mikor a valódi orkánban pózoló csaj megkérdezte, mi ez, annyit feleltem: nem minden orkán, ami fénylik. Jót nevetett. S közben vadul irigyeltem őt, akinek valódi orkánja volt. Később nekem is lett, mert anyám különös sorsforduló kapcsán kiutazott Izraelbe, ahol ezek a dolgok már elérhetők voltak; hozott nekem egy orkánkabátot (meg egy csomó Beatles-képet, ami itthon szintén elérhetetlen volt). A Danuviába mentem táncolni, ahol is gyorsan ellopták a kabátomat. Másodszor mentem onnan kabát nélkül haza; előző skybőr-kabátomat is ellopták. Ilyen az élet.
Egy kivágott Paul McCartney-képet kiragasztottam az irodámban - gyönyörű, nagyszemű ifjú arca volt még akkor -, két héten belül azt is ellopták. Kurrens cikkek voltak ezek akkor, nem is csodálkoztam. Amin csodálkozom ma már, csak az, hogy hogyan lehet ilyen apróságokhoz, külsőségekhez ennyire kötődni, ennyire vágyni rájuk, hogyan lehetnek ilyen fontosak. Azt hiszem, a mai ifjúságnak is vannak hasonló relikviáik, amikért szinte ölni tudnának, miért is lettünk volna mi mások? Nekem John Lennon arca volt a világ közepe egy fotón, no meg az orkánkabát a hátamon, és isten bocsá', fogalmam nincs, hogy egy mai tini miért tudna "meghalni", mert annyira fontos, mint nekem voltak ezek a dolgok annak idején. Biztos a mai tini is fel tudná sorolni, mi az, ami elengedhetetlen az élethez, és ez nem a kenyér, a só, vagy a víz volna. Ilyen éretlenek vagyunk fiatalon, és ilyen értetlenek leszünk, ha megvénülünk.

2010. december 17.

Pár szót leírok úgy, ahogy hallottam: jogászokő, utalnakő, átalakítástő, változottő, lépnünkő, egykiső, hogyő, közérdekető, beszéltünkő, mellékeső, ügyésző, aztő, tehátő, gondolokő, értelekhetőő, igaző... Talán már tudod is, hogy ki beszél így: a főügyészed, akit 9 évre választottál. Bocs a ragozásért, de hogy én nem őt választottam volna, az itt már leírva biztos. Nem bírom, ha valaki normálisan beszélni nem tud. Az érdemeit nem tisztem megítélni, de azt, hogy rendesen beszélni képtelen, akár én is megítélhetem. Yes. Személyes bizalmamat ilyen ember nem élvezheti. Ugyanakkkor bármilyen gazember is lehet, ha gyönyörűen tud magyarul szólni. Bizony, ilyen szélsőséges vagyok.

Nem kaptam levelet Orbán Viktortól. Már másodszor nem. Szerinted ez mit jelent? Feketelistán vagyok? Van ilyen?

Tegnap este megint összeomlott a gépem. Már az újonnan vásárolt gombelem sem segített rajta, amit oda kell bedugni, ahol a gép memorizálja a dátuomot meg ilyesmit. Aludni is alig tudtam annak nyomása alatt, hogy ma okvetlenül vennem kell egy gépet. Törekvéseimet nagyban mérsékelte az a lehetetlen helyzet, hogy Szuzi és Dani még tízkor is aludt, az ő szobájukban lévő gépen nem tudtam nyomulni a neten keresvén. Átmentem a hóesésben a szemközti oldalra, ahol ki vala írva, hogy 9-11-ig nyitva, de zárva voltak. Ez egy pc-üzlet volna, ahol - táblájuk szerint - adnak-vesznek, javítanak, szóval pont jó lett volna. Még egy rohadt cetlit sem raktak ki, hogy miért nincsenek nyitva. Mindegy, alapvetően hiszek benne, hogy véletlenek nincsenek, nem is voltak; Dani, miután életre kelt úgy dél felé, megint szétnyitotta a gépemet, mindent kihúzott, majd visszadugott, és mit tesz isten, ez a csodás gép megint feléledt. Imáim meghallgattattak. Megint. Nincsenek illúzióim, előbb-utóbb be kell szereznem egy másikat - például mert most is úgy zúg, minta kártyapartival terhelném -, na, ahogy leírtam, el is hallgatott. Nem tudom követni.

Cybergyerek - aki a főnököm, mint már mondtam - épp tegnap várakozott a Népligetnél lévő buszvégállomáson, hogy elhajózzon külföldre, mikor is 11 órakor este kirakták őt egy nagyon fázós négerrel együtt a nagyon hűs utcára, mondván, hogy a váróterem bezár. A buszuk éjfél után jött meg, késésben volt, én meg igen felháborodtam azon - rajtuk kívül persze -, hogy a váróterem szó miért nem azt jelenti, hogy ott lehet várni?? A Volán című szupervállalat hogy képzeli, hogy menetrendszerű, de késő járatokat kint az utcán, mínuszokban kell megvárni, miközben a fűtött - ismétlem hangosan: VÁRÓTEREMnek hívott - helyiséget bezárják és kiterelik belőle az utasokat? Hol élünk, a jó égbe, én azt hittem, Európa szívében!
Cybergyerek azt mondta, a néger túlélte, bár nagyon nehezen, mert nem volt igazán ruházatilag felkészülve mínusz 5 fokra, meg arra sem, hogy nincs egy fűtött - vagy akár fűtetlen - váróterem, ahol megvárhatja a buszt, ami késik. Nem értette a dolgot egyáltalán. Mint ahogy én se. Te érted?

A magasban állítólag enyhülés kezdődik, gondolom, mire földig ér, eltelik vagy két nap, mindegy, Maci rettentően élvezi ezt az időt, ezért én is boldogan sétálok, és el kell neked mondanom őszintén: egyáltalán nem sántítok már! Kihúzott derékkal úgy masírozom, mint egy akármilyen normális ember. Azelőtt negyedóra volt, mire a Tescóig elbaktattam, most meg odaérek 3 perc alatt. A világ kitágulni látszik, a távolságok rövidülnek, az élet igazán szép kezd lenni. Már csak azt a percet várom, amikortól rövidülni kezdenek az éjszakák. Utána nagyon gyorsan közelít a tavasz! Az összes fényével és illatával. S e percben még teljesen biztos vagyok benne, hogy megérem, megélem, élvezhetem, sőt, nagyon is. Mi a fene lehet ennél kellemesebb előérzet?

2010. december 14.

Hogy érez egy anya, amikor gyermeke azt mondja, elköltözik, új életet kezd? Először fenyegetésnek fogtam fel, fogadkoztam (nem hangosan), hogy megjavulok, jó leszek, ccsak maradj. Aztán - szintén nem hangosan - kezdtem már azt mondani: itt az ideje. Örökké nem lehet anyánk nyakán élni.
Daninak most csak egy mondatocskába kerül, ami kábé így hangzik: "anyaaaa, mosssáááál" - és anya mos. "Anya, melegszendvicseeeet" - és elkészül. Tálcán bejut a szobájába, egészen a számítógép-asztalig. Hétvégi reggel: "Anyucikaaa! Éhes vagyooook!" A hülye anyja - ahelyett, hogy megkérdezné, vajon mit tett egyáltalán valahova valamelyik asztalra - csak annyit kérdez: Virslit vagy rántottát? És tálcán szervíroz.

A hülye anya én vagyok. Tényleg. És bár a szerep még nincs terhemre - és a gyakori ingvasalást még fel sem említettem, pedig az már kezd nagyon terhes lenni annak fényében, hogy magamnak már vagy tíz éve nem vasaltam, olyan ruhákkal éltem, amikhez nem kellett vas -, a józan eszem már rég azt mondja: nem vagyok normális. Különösen annak fényében nem, hogy fél éve nem kapok anyagi támogatást se a sajthoz, se a zsömléhez, se a fűtésszámlához, se a kutyakajához, se a napi főtt ebédhez, szóval semmihez.
Na, gyerünk, magyar anyák, szóljatok! Csináljam tovább az anyai kötelesség oltárán, vagy mondjak végre nemet?? És egyáltalán meddig tart anyának lenni? Korhatár nincs?

2010. december 13.

Dupla élvezet. Elmondom, hogy csináld. Igyál eleget, nézd meg a kedvenc filmedet (nálam ez a The Closer), persze vedd is fel, aztán másnap nézd meg újra. A tegnapra nem emlékezvén újra élvezheted. Ilyen egyszerű!

Meglepő, de igaz: vannak emberek, akik öregedvén sokkal vonzóbbnak néznek ki, mint fiatalon. Tudnám Sean Connery-t említeni, de másik kedvenc műsorom, a Dog Whisperer alkotója, Cesar Millan is ilyen. Most láttam róla ifjúkori fotókat, semmilyen volt, ma meg egy karizmatikus arc. Jól áll neki az ősz haj, a megtelt arc és egyáltalán a kor. Bár magamról is ezt mondhatnám el... Illetve én akár el is mondhatom, de mások biztos nem fognak osztozni véleményemben. Akkor meg minek. Egy kedves levelezőtársam épp most győzött meg róla, hogy nem öregszem - illetve MI nem öregszünk -, csak a gyerekek, akik túlnőnek minket 10-15 centivel, mi csak tapasztaltabbak leszünk. Így is lehet mondani. Hehe.

Sok keleti nő átoperáltatja a szemét, hogy ne gombolódjon a felső szemhéja annyira rá a szemére. Ahogy Sandra Oh színésznőt elnézem (Grace klinika), sokért nem adnám, ha olyan szemeim lennének, mint neki. Hála a jóistennek, neki még nem jutott eszébe ez a plasztikai műtét. Nyilván több esze van, rájött, hogy úgy szép, ahogy van. Nagyon sok nőnek kéne rájönnie arra, hogy úgy szép, ahogy van, mielőtt kés alá fekszik valami elképzelt, talán túlméretezett hiányérzet miatt, ami sokszor teljesen fals. Sajnálom azt a sok ifjú leányt, aki végképp megváltoztatja magát, mielőtt rájönne, hiogy mennyire szép úgy, ahogy a természet megalkotta. Ach, pl. Horváth Éva, akit a minap régi felvételen láttam, amikor nyert valami szépségkirálynő-választást, és az ajkai még normálisak voltak. Szép volt! Igazán. Azóta felfújatta a száját, már nem is hasonlít magára, arra a szép, természetes nőre, aki volt.

	Valszeg nem fogod kitalálni, mi ez a képződmény, ami első látásra talán valami veszedelmes ragadozóra hasonlít. Elmondom. Ez Dani gatyája, ahogy kiugrott belőle, a fekete "szemek" a zoknijai, amik benne maradtak a gatyaszárban. Mondhatni, elképesztő természetességgel és szinte tökéletességgel tudott kiugrani a teljes alsóneműjéből anélkül, hogy bármit összekuszált volna. Szerintem díjazni kéne!
	Ez hamisítatlan Maci. Mit mondhatnék róla? A világ legkedvesebb kutyája, szelíd, türelmes, nyugodt. Már néha, mondjuk, legtöbbször pontosan érti a parancsot: állj! Gyere ide! Megáll. Odajön. Csak ne legyen a közelben egy kutya, vagy ne adj isten, macska, mert akkor minden fegyelmezés kútba esik. Vége. Odarohan, ismerkedik, vagy - macska esetén - el akarja kapni. Ami viszont jobb benne, mint Csumiban volt, hogy nem nyomul a földre dobott falatokra. Egyáltalán. Ez jó.
	Ezt a kicsi kis maragarétát, vagy minek hívjam, tegnapelőtt szedtem odalent, mielőtt leesett a hó. És bejött a jeges szél. De ma, miután már volt eső, olvadás és megint jeges szél, ezek a kis jószágok még mindig ott virítanak az ablakom alatt a fűben, ami olyan zöld, mintha nem is december volna.

2010. december 12.

Most hívott egy hang a T-Mobil nevében, hogy nyertem valalmit, amit a számítógép sorsolt ki. Már majdnem örültem, de szokásos gyanúmmal élve megkérdeztem: "És ez mibe kerül nekem?" nem értette. "Ingyen semmit sem adnak" - feleltem. "Az édesanyját adják ingyen" - volt a válasz, és utána csend. Letette. Hogy mi volt ez? Valami próbálkozás, aminek talán lett volna valami furcsa vége, ha hosszabban belemegyek a játékba? Nem csodálkozom. Akárki akármivel próbálkozhat, ha elég hülyével találkozik, aki bízni akar a szerencséjében. Köztudottan hiszékeny vagyok, de azért ennyire nem.
Az ég alja fantasztikus narancsszínben játszó a sötétszürke plafon alatt... Ezért jó a hetediken lakni, mert ilyesmit lentről ritkán látni. Eszembe jut, mikor Hegedűs Dezső először járt nálam, szuszogott, mire felért, pedig a lift működött, mégis azt mondta: "Anyukám, ide már barokamra-kiképzés is kell!" Aztán leült a tízmárkás, összecsukható műanyagszékemre, ami nem tört össze alatta; ezt a széket azóta is etalonként őrzöm mint bármit kibírót.

2010. december 10.

Az Emberi Jogok Napja van ma. Meg az én születésnapom. Eszembe jut erről a történelmi focimeccs 6:3-ja, mivel pont 63 éves lettem, tehát két történelmi átlényegülés is hozzáírható a mai napomhoz. A meteor azt mondta, hóvihar, szélvihar, meg ilyenek lesznek, ezért lemondtam a bulit mára, nehogy messziről vagy mankóval jövő ötye-tagjai az egyesületemnek valahogy ne tudjanak eljönni, vagy hazamenni. Ezzel szemben verőfényes napsütés és száraz idő volt egész nap. És ez még mindig tart, pedig már mindjárt 20 óra. A meteoros csajoknak csak gratulálni tudok. Tönkretették a bulimat. Amely bulik tizenéve mindig megtartattak.
Amúgy meg, aki nekem gratulálni akar, azt becsukatom. (Aki kukorékolni mer, becsukatom mintájára.) Ha nagy dolog az, hogy az ember már megélt ennyi évet, akkor legyen ez annak nagy dolog, aki nem hitte, hogy megéli. Nekem nem öröm, még akkor se vágytam pont erre, amikor 34 évesen azt hittem, hogy meghalok. Másra vágytam, valami olyasmire, hogy a következő évben is éljek például. De a franc se vágyott arra, hogy 63 éves legyen. Én nem! Mivel azonban ennyi lettem, sokan vigasztalnak vele, lásssam úgy, hogy ezen már túlvagyok, aj, de jó nekem, hogy nem 62 évesen vitt el pl. a vörösiszap. Yes, megéltem ezt is. A nagy kérdés csak az, hogy minek.

Katival beszéltem éppen, biztos nem értette, miért vágtam le a telefont. Az ablakból megláttam Maját, a kis boxerleányt, aki ott száguldozott alant a fasorban, és rögtön le kellett vinnem Macit, hogy együtt száguldozzanak. Ez meg is történt. Nagy futóverseny volt. Ezek ketten fej-fej mellett tudnak gyorsvonat-sebességgel megtenni egy másodperc alatt száz métert. A szívemnek legkedvesebb percek ezek voltak ma.

Vagyis nem. Dani mégis hazajött, pedig arra számítottam, amire ő számított, hogy ma buli lévén a barátnőjénél kell aludnia, amit nem akart lemondani - mivel én lemondtam - , mégse egyből oda ment, hanem hazajött átöltözni, csomagolni. Mellém ült a borostás pofájával, átölelt szúrósan, és azt mondta, hogy szeret. Én, miközben a nagy hátát simogattam, szintén elmondtam, hogy szeretem akkor is, ha szemétnek nevezem, meg ha szemét is, mindig ő lesz az, aki az életem értelme. Élveztem a borostás képe érintését, és mindketten éreztük, hogy egymáshoz tartozunk. Az ilyesmik nálunk csak másodpercekig szoktak tartani, de szorosan. De: tenyeremben megőrzöm az általam illatosra mosott trikó érintését az ő izmos hátán, látom, ahogy a kutyát öleli imádva - ami kölcsönös, főleg, ami az imádatot illeti -, és tudom, hogy ez az egész az én védelmem alatt áll (ezt most hallottam egy krimiből, de tökjól hangzott:))

Haj, a lényeg az, hogy ma szülnapom van, amire nem igazán vagyok büszke, de bizonyos kulturkörökben nagy a hagyománya az ilyen ünneplésnek. Mivel az én kulturköreim nagymértékben eltérnek a szokásostól, vagy legalábbis próbáltam köreimet lebeszélni, hogy szokásosak legyenek, és egyáltalán felejtsék el, hogy ez ünnepnek számít - ami nem sikerült - , végül oda jutottam, hogy el kell viselnem, bármi jön. Ha nehezen is. Nem szeretek 63 éves lenni! A dolog lényege ez. Meg az összes elkerülési művelet is erre irányult. NEM SZERETNÉK 63 ÉVES ÜNNEPELT LENNI! Uálom a számot, utálom az ünnepet.

2010. december 6.

Dániel, a karcsú, szép, szőke herceg július óta egy fityinget nem rak hozzá a háztartásunkhoz. Előtte havi 30 ezerben alkudtunk meg, ami messze nem fedezte ugyan az ő reggeli-ebéd-vacsoráját, meg a rezsit, de anyai jó szívem nem emelt árat. Igaz, kórházi ápolásom és rövid lábadozásom idején még meg tudtam kérni, hogy vásároljon dolgokat, de már akkor is fanyalgott. Most meg kifejezetten rajtam spórol. A múlt hónapban elsírtam magam a számlám egyenlegén: 1500 forint volt rajta. És egy 27 ezres villanyszámla. Akkor hirtelen átutalt húszezret - a lelkiismeretét tán meglegyintette az a tudat, hogy számtalanszor egész éjjel bekapcsolva hagyja a számítógépét, vagy még a tévéjét is -, ez a hathavi összes hozzájárulása. No, vesz még néha egy vajat, egy kiló krumplit vagy rizst, ezt meg kell hagyni. Tényleg. Miért érzem mégis úgy, hogy a nyugdíjas anyukája nyakán próbál élősködni?? Miért kell reszkető lábbal állnom hó végén a Tescóban, hogy vajon a kártyámon van-e elég fedezet?
Minden nap főzök, hogy dobozolhassam az ebédjét, minden nap kap vacsorát - mostanában meleg szendvicset, amihez jókora adag sajtra tart igényt, és persze paradicsomra is -, amihez 99%-ban én szerzem be a hozzávalókat.
Na nehogy már azt gondold, hogy puffogok, hogy háborgok, hogy nem csinálom szívesen! De a fene ott egye meg, azért az én nyomorult nyugdíjam is igen véges, és utálom hó végén azt az ezer forintot ott látni a teljesen lefosztott számlám egyenlegeként... Talán szeretnék venni egy új kabátot a régi, húsz éves helyébe, talán szükségem volna egy fogorvosi kezelésre (vagy kettőre), ám képtelen vagyok bármit tervezni, akár elképzelni, amíg ez így van.
A szép, szőke herceg még mindig félmillióval tartozik nekem azon felül, amit július óta nem fizet, úgyhogy van némi jogalapom legalább itt, veletek megosztani a felháborodásom némely szikráját. Aki mást mond, hazudik.
Szar érzés a 63. születésnapom előtt négy nappal azt érezni, hogy nincsen semmim, és már nem is lesz. Azzal szoktam vigasztalni magam, hogy amíg cigarettára telik, addig ne pofázz, aranyom, addig te még nem is vagy szegény. Tehát még nem vagyok. Talán pofáznom se kéne?

2010. december 5.

A karácsonyi kaktuszom sztahanovista módon már november végére teljesítette a műszakját. Fel- és elvirágzott december előtt.

Sok elszúrt kutyaéletet látok a Csodálatos kutyadoki c. sorozatban, amit a N. Geographic-on előszeretettel nézek. Ha össze kéne foglalnom, így foglalnám össze: minden kutya azért deviáns, mert nincs rendes falkavezére. Nekem ez azért érthetetlen, mert az elmúlt 15 évben mindig is az voltam, megkérdőjelezhetetlen, abszolút uralkodó a kutyám fölött. A kutyának ez kell, különben magatartási problémái lesznek, amit embernél úgy definiálhatnék, hogy szimplán hülye, kiszámíthatatlan. Ebből kifolyólag vagy elviselhetetlen, vagy még akár veszélyes is. Borzasztóan könnyű kiegyensúlyozott kutyát nevelni. Mindössze neked kell kiegyensúlyozottnak és következetesnek lenned. (Lehet, hogy ez nehéz? Nem tudom.) Amit én fontosnak látok, az az, hogy a kutya nem ember. Nem szabad és lehet neki emberi tulajdonságokat, netán "gondolatokat" tulajdonítani. Ő egy állat, leginkább - ha a fogsorát és a rövid bélcsatornáját nézzük - vadállat. Ennyi. Nekünk kell hozzá informálódnunk és idomulnunk, mert amire ő képes, az megint csak egy állaté. Nagyon elszomorít, hogy sok ember képtelen ezt felfogni. Ne tutujgasd, ágyadba fogadd, inkább neveld, mondanám én. Követeld meg tőle, hogy azt tegye, ami neked jó, és ne hagyd, hogy elhatalmasodjon. Mert attól kezdve már ő a falkavezér, és akkor kezdődik minden baj.

2010. december 4.

Mit szeretnék nézegetni? Ahogy a szürke szárnyú sirály a fehér seggét ide-oda riszálva totyog a tengerparton, élénksárga csőrét magasan tartva, szinte nagyképű büszkeséggel.

Pinaszájú. Na, most túlestem rajta. Volt egy repülőgép-szerelő Budaörsön, akinek egész arca csupa fekete szőrrel volt borítva, csak a rózsaszín szája világlott ki nagyon feltűnően. Tibi - ahogy szokta, rendkívül spontán és találóan - azonnal elnevezte pinaszájúnak. Isten bocsássa meg, ma épp megint egy hasonló arcot láttam a tévében, és bármikor ilyet látok, csak ez a jelző jut eszembe. Meg Budaörs. Meg az a szerelő. Rémes vagyok, tudom. (Ez a kifejezés valami állandó, szinte már azt hiszem, örökre megmaradó meghatározássá lett, és nagyon is működik.)

Maci. A kedvéért vettem kutyaszalámit. Rá se szarik. Annyira nem, hogy a táljából kivettem egy falatot, leültettem, és jutalmazásképp a szája elé tartottam. Kiköpte. Miből van ez a kutya?? Vagy a szalámi?

2010. december 1.

Nincs is szebb, mint dühöngő hóviharban itthon tespedni a meleg szobában a semmittevés potenciális lehetősége mellett. Azért csak potenciális, mert persze ki kell találnom a holnapi ebédet, meg is kell főzni, kell a kutyát sétáltatni is, de azért mégis! Gyönyörű egy meleg szoba ilyenkor. Teljes szívemmel hálás vagyok érte, hogy van egy ilyen szobám. Annyiaknak még ennyi sincs!

Bakifigyelő: Századvég Kuktató. Somolygó komolykodással (alkossak új szót? somolykodással), kuncogó kummantással Kuncze követte el tegnap.

Macit imádom. Nem is kell mondani. Ahogy beáll a nedves idő, megáll a lépcsőházban, és várja a Nagy Zöld Törölközőt (amelyet anno egy ciprusi szállodából tulajdonítottam el, dombornyomással rajta a Hotel Arches felirat, ha nem szakadt volna ki, szép emlékeim kitartó őrzése bűvöletében boldogan dörgöltem volna vele testemet még akárhány évig). Maci csak áll türelmesen, három méterre az ajtótól, de szerencséjére elég gyorsan szoktam lerakni kabátot, cipőt, sapkát, szatyrot, és már megyek is őt törölni. Kifejezett örömmel simul a zöld rongy alá, szereti, ahogy hátát, hasát masszírozgatom. Feltartom aztán mutatóujjamat, ez azt jelenti: ülj. Leül. És máris emeli a bal lábát, megtörlöm, aztán a jobbat. Látszik a pofáján, hogy élvezi a műsort. Végül a "mehetsz" szóra boldogan végigrohan a lakáson, először is a kajás táljához, ha az üres, akkor a vizeshez.

Alig merek zajt csapni - még a konyhába is csak lábujjhegyen megyek -, nehogy megzavarjam a fiatalok zárt ülését. Tanulnak! Szuzi mondja, Dani figyel, előttük füzetek, papírok, képernyő. Hej, ezt már szeretem! Csak Maci rohangál szobáink között ingajáratban, hol onnan hoz egy eldobott alsógatyát, zoknit, hol innen visz egy műcsontot, majd cserél. Végül elfárad, és az ágyam lábánál nyugalomba vonul. Mostanában úgy tíz percre felugrik mellém, míg olvasok, és ott szuszog a könyökömnél. Ki tudja, miért. És hogy tíz perc múlva miért távozik. Úgy veszem, mint kedves gesztust. Amikor az olvasószemüveg rajtam van, másképp látom őt is. Jobban. Minden gyönyörű szál szőrét külön. A sötét, tiszta szemét, ahogy rám néz. Szép pillanatok. Hálás vagyok értük.

2010. november 29.

Meglehetősen bosszant, hogy a Tescóban vett 10 tojásból 4 rossz volt. A belsejében lévő két komponens határvonalai nem látszottak, egy homogén, zavaros folyadék jött ki a héjból. Kevés, hogy bosszant, inkább felháborít.

A másik ez a Gabriella dö Selmeci, akinek titulusa kezdetben az volt, hogy nyugdíjvédelmi megbízott, de mióta a nyugdíjak esküdt ellensége lett, már másképp is hívják. Hűljön rá a bőr, csak mondom, ha elveszi a fiam megtakarításait ahelyett, hogy megvédené azokat. Ezt komolyan mondom! Sosem tartottam magam se túl okosnak, se különlegesnek, csak egy sima köznépi szereplőnek. S mint ilyen, most háborgok. És ha a köznép háborog, az már baj.

Ma megint összeomlani látszott a számítógépem. Csak zúgott, képernyőn semmi. Dani kinyitotta, minden csatlakozást átnézett, hiába. Még jó, hogy vannak barátai, ráadásul skype-közelben, meg még hozzáértők is, szóval Peti tanácsára kivette az elemet a biosból, majd visszadugta, és minden helyrejött. Ilyenkor mérhetetlenül hálás tudok lenni. Érezni a segítőkészséget, és a nyilvánvaló, tényleges segítséget, nagy érzés. Szóval a gép működik, bár most is jobban zúg, mint kéne. No, ahogy kimondtam, abba is hagyta. Talán mégis van isten, és még nem kell másikat vennem. Hiszem, hogy a gépeknek is lelkük van, én szeretgetem, imádkozom hozzá, hálámat tolmácsolom felé, talán így kitart még egy ideig.

2010. november 25.

Még ma is egy varázslat számomra. A számítógép mint olyan. Abban az ifjúságban, amelyben éltem, szemben azzal, amelynek ma ez természetesen megadatik, varázslat lett volna, ha valaki csak beszél is róla. El se hittem volna. Még ma is előttem van az az Izabella utcai körfolyosó, ahol a szomszédom bekapcsolt egy magnetofont (a nevét sem tudtam, mármint hogy a készüléket így hívják), és arról visszabeszélt a saját hangunk (több szomszéddal csoportosultunk az ajtajában). Ez most számtalan felkiáltójelet igényelne, annyira hihetetlen volt. Valami eufóriához hasonló érzést keltett bennem, mikor végre nekem is lett egy Tesla magnóm, és arra a saját hangomat fel tudtam venni. De még ráadásul meg is hallghathattam! Sose hittem volna, hogy olyan hangom van, amilyet hallottam.

Gondolj bele, ma milyen sok ember él úgy, hogy már látta és hallotta is magát mindenféle felvétel jóvoltából. Nekem, és a sok hozzám hasonlónak ez valami teljesen új, egyedülálló, elképesztő élmény volt. Az úgynevezett kezdetekkor. Amikor még csak a filmszínészeknek adatott meg, hogy magukat hallják-lássák.

Ugrom egyet. Mit szeretnék ma? Ismét a thaiföldi Korall-szigeten lenni. A homok hófehéren csillog a napfényben, a tenger smaragdszínű és langyos, az ég szokásosan kék, a pálmák pedig - miért is ne - még mindig zöldek. Kutyaúszásomat gyakoroltam, ami nem úszás, csak két kézen mászás az omlós homokban, lábak vízszintesen, a víz csak vállig ér, az ember így tapint is, lebeg is, valami felemás (se úszás, se gyaloglás), boldog állapotban élvezi mindazt, amit élvezni érdemes. Küzdeni nem kell, izommunka sem szükséges, lazítás az egész. Biztos te is érezted már, amikor egy nagyon boldog pillanathoz értél, hogy ezt most igen, igen, elraktározod, és mindig fogsz rá emlékezni. Én - Stefan Zweig után szabadon - csillagórának hívom az ilyen percet, akkor is, ha nem óra. Hiszen - ez már a saját filozófiám - egy órán át tökéletesen boldognak lenni lehetetlen. Csak percek jutnak, amiket jótékony emlékezetünk alaposan felduzzaszt és elraktároz. E jó. Ez áldás.

Mérhetetlenül sajnálok mindenkit, akinek nem voltak - pláne, ha nem is lesznek - csillagórái, amikből erőt és reményt meríthet, ha a jövő már semmit nem ígér. Vannak emberek - sajnos, barátaim között is -, akik nem ismerik a rózsaszínt, ha a jövőről van szó. Rajtuk nem tudok segíteni, több ezer órában téptem már a számat, hogy plántáljak valami színt, értelmet a jövőjükbe, de ha ők nem engedik, nem megy. Valahogyan mindig felelősnek érzem magam ezért a sikertelenségért, mert mi az, hogy nem látod, mennyi gyönyörűség vár még az életben, leszavaznak, úgy látják, reménytelenül elveszett minden. Nem voltam elég jó, nem vagyok elég jó, hogy megmutassam: az élet gyönyörű, érdemes élni. Nem tudom, hol hibázok, mikor és kinek nem vagyok elég meggyőző, de tény, hogy nem vagyok.

A király palotát építtetett magának. Az élet úgy hozta, hogy nem ő költözhetett belé. A palota most is áll, a király újra király, nem tudom elképzelni, hogy lemondana a palotájáról. Csak idő kérdése, és kíváncsian várom, milyen oldalvágás szükséges még ahhoz, hogy végre a trónjához jusson, ami a palotában várja. Oda fog jutni, mert oda kell jutnia.

2010. november 23.

Jó, ha nem is isten, de valaki bocsássa meg nekem, hogy Demcsák Zsuzsát zsigerből nem szívlelhetem. Ez rányomja bélyegét bármire, amit mond vagy mutat. Ma megint két menhelyi kutya volt a stúdiójában, akik gazdára várnak. Két jól megtermett, legalább 30 kilós jószág. Neki mindegyik "kutyus". Ezeregyedszerre is. Képtelen a kutya szót kimondani. Ettől áll fel a szőr a hátamon. Ez nyilván az én - magánügyemnek is tekinthető - skrupulusom, de nem tehetek róla. Szerintem a kutya az kutya, és nem kutyus. Legalábbis, ha több mint 3 kiló. Vagy még akkor sem. Is. Remélem, érted?

Számológéphez jutván beütöttem a megfelelő számokat. Visszautalva a megtekintett utolsó ingatlanra, ahol azt mondták, ha teletöltik a gáztartályt - ami az udvaron áll -, az 600 ezer. Viszont két évre elég. Nem volt nagy kunszt elosztani 600-at 24-gyel, a vége 25 ezer lett. Havonta. Hiába van nyár is közben. Még végül kiderül, hogy ez a panel, ahol élek, egy jó hely, és még olcsó is. Főleg gázmentes. A szar meg lefolyik, nem kell szippantani. Mondom, nem rossz hely ez.

Ma egy új jelentkező hívott, immár ingatlanközvetítés-mentesen, holnap este megnéz minket. Fog ez menni, szerintem. Minél kevésbé vagyok türelmetlen - látva az áldatlan állapotokat, amiket láttam -, annál biztosabb, hogy előbb-utóbb valaki rászorít: ugyan, dönts már, válassz már! Nézegetek, maradjunk ennyiben. Csak az idealizmzusom sínylette meg nagyon, már azt se hiszem el, amit a fotókon látok. Általában csak a fele igaz annak, ami látszik. Ha ezt bekalkulálom, és még annál is pesszimistább leszek, talán sikerül rátalálni egy élhető helyre. Mert nagyon kéne (igaz, ebben se vagyok minden percben biztos, de kutyának megígértem, hogy kertje lesz, úgyhogy csak semmi önzés, haladjunk!).

Dani nehezeket tanul. Onnan tudom, hogy az előszobában számos félrerúgni való dolog hever - pl. nyolc pár cipő (egyenként ladik-nagyságú, ami már 16 csónaknak felel meg), hátizsák, oldaltáska -, köztük legújabban egy óriási sportszatyor. A szokott mozdulattal félre akartam taszajtani bal külsővel, mire majdnem beletört a bokám. A tananyag van benne. Mondom, súlyos dolgokat tanul a gyerek.

Feladatul kapott egy hatoldalas, Wordben szerkesztendő, formázandó iratot. Az összes lehetséges bűt és bát be kell vetni, hogy olyanra sikerüljön, amilyennek kívánják. Persze tegnap egy ülésből megszerkesztettem az egészet, de neki nem árultam el. Órákat üldögélt fölötte, de még nincs kész. Élőfej, élőláb, hasáb, táblázat, bekezdés stb., mondom, minden benne van, amit Wordben csak szívatásul ki lehet találni. Plusz még a szöveg helyesírását is ellenőrizni kell, mert hibákat rejtettek el benne. Naná, olyanokat, amiket az automatikus hibajavító nem vesz észre. E téren biztos elvérezne gyermekem, ezért csináltam meg előre a feladatot, hogy, miután végigszenvedte a neki rendelt órákat, odaadhassam mint végső megoldást. Ami biztos jó. Mert azért a szívem egy anyáé, mint tudjuk. Plusz tudok helyesírni.

2010. november 21.

Jaj, voltunk öt helyen, el is fáradtunk. Az első tetszett volna, szép, nagy volt a kert, de a második szinten valami dohos szag fogadott, az ablakon pedig folyt a pára. Nem vagyunk építészek, így nem tudtuk kitalálni, ez mit jelent, de nem volt biztató. (Macit kiengedtük az utcában, mire előnyomult egy kis vakarcs harciasan, Maci tartotta magát, csak pisilt a legközelebbi fára, mielőtt átment volna terminátorba, amit azzal előztünk meg, hogy visszaparancsoltuk az autóba. Kiderült, a kicsi kutya a célba vett birtokról szökött ki, és miután a Maci-veszély elmúlt, mérhetetlen odaadással és dörgölődzéssel próbált levenni minket a lábunkról. Zabálnivaló volt amúgy.) A ház persze a fotókon szuperul nézett ki, a valóság meg egészen más volt. Én az emeleten tapasztalt páralecsapódást a paraszti eszemmel azzal magyaráznám, hogy kívül hideg, belül meleg, tehát pára = igen. Szigeteléshiány.
Mentünk tovább. Egy festői kis lakhoz, aminek a környéke kiváló, sőt, számomra szinte varázslatos. A bejárat előtt hatalmas, életemben nem látott méretű cseresznyefa. Az alsó szint se rossz, el tudnék ott üldögélni, a konyha kifejezetten hangulatos, megfelelő, de a fürdőszoba egy olyan ülőkáddal bírt, amiben, ahogy Danit elképzeltem, röhögőgörcsöt kellett kapnom. Felhúzott térdekkel is alig fért volna bele. A víz pedig max. a segge egyharmadáig ért volna, mielőtt kibuggyan felül. Felejtős. A felső szinten igazából csak egérlyukak voltak. Kívülről mindez vonzó, de sok bontás, építés után lenne elviselhető, annak mélységes megkérdőjelezése mellett, hogy valóban volt-e ott 95 négyzetméter. Mert szerintem a mostani lakásom tágasabb a maga - loggiával egybeszámított - 63 négyzetméterével, mint az volt a két szintjével. Amiből az következik, hogy mindenki hazudik. Alapállás. (Valszeg a pinceszintet is hozzáadták az alapterülethez. Ami szemétség, csak úgy mondom.)

Harmadik házunk egy zsákutcában helyezkedett el, kétszintes, a hirdetésben szinte ideálisnak látszó. Elöl-hátul akácerdő. Az elöl lévőben - miután most nincs lombtakarás - előtűnt egy privát, de terjedelmes szemétlerakó. A nappali akkora volt, mint az enyém fele, pedig az se nagy. Kőpadlóval, már akkor is hideg volt, mikor leültünk kávézni. És kicsi. Beledöglöttem volna, ha napjaimat ezután ott kellett volna töltenem. Az emelet nem volt rossz, de ez semmit nem javított az összképen. Mint a hátsó kertben lévő emésztőgödör sem, aminek a szaga még így télvíz idején se volt elhanyagolható. Menekültünk! Az ottani tulaj, aki saját és mások birtokának is eladója volt, átvitt minket Tökölre, egy "nagy kert" felkiáltással hirdetett, állítólag teljesen felújított ingatlanba. Szűzanyám! Belehaltam volna, ha csak egy napig ott kell maradnom! Összegányolt, felújítás címszó alatt némi-nemű felújíáson valóban túlesett ház volt, ami, szerintem, úgy, ahogy volt, inkább dózer alá való, mint lakásnak. A kert pedig, bár tényleg nem kicsi, a ház miatt teljesen érdektelen.

Ötödik ház. Halásztelek. Elvileg közel van Dél-Budához, de mikor végigdübörögtünk az istentelen hosszú földúton, szinte már ki a térképről, ezt másképp láttuk. Külterület. A kert nagy, de teljesen kopár. Kőkerítés zárja ki azt, hogy átlássunk valami egyéb zöldre, amire volna amúgy mód. Majdnem a semmi közepén éreztük magunkat. A rossz érzést oldotta Lilu, a döbbenetes keresztmetszetű bulldog-pitbull keverék, aki maximálisan kegyeibe fogadott. A nappali az amerikai konyhával maga volt a tökély, éreztem, amit vártam: itt boldogan elüldögélnék. Az emeleti két szoba is tágas és hangulatos volt. De: a kertben gáztartály. Egy feltöltése több mint 600 ezer. Lehet, hogy az két évig is kitart, de ha nem? És emésztőgör. Onnan száz méterre már belterület van, a gáz és a csatorna várhatóan hamar eljön, na de az aszfalt mikor? Ki tudja. A házban igazian jól éreztem magam, de nem tudtam arra gondolni, mi lesz, ha kilépek az ajtón, és látom a puszta kertet. Ami üres. És körös-körül csend, sehol alig valaki. A legközelebbi bolt csak kocsival értelmes vállalkozás. És ha a kocsi kiesik?
Szóval végre egy ház, ami jó, tényleg, de hogy jutsz oda... és onnan el... ez megint nem mindegy. A kutya láthatólag imádott ott lenni, de a gazdái például kőkeményen bánták, hogy odaköltöztek a 22. kerületből. Alig várják, hogy visszamehessenek.

Ahogy hazaértünk, végignéztem a mi kis utcánkon, és úgy éreztem, máris hiányzik. Hiszen itt mindenem megvan. Hová is akarok menni? És minek? Na, ezen még el kell gondolkodnom. És a saját kis lakásom - különösen annak tükrében, hogy 30-40 ezer fűtésszámlákat emlegettek mindenütt - kezd felértékelődni. Itt rend van, száraz az ablak, nem reped semmi sehol, és persze 25 éve itt élek, megszerettem. Megszoktam. Még ma felmondtam mind a két ingatlanossal a szerződést, amiben, remém, nincs olyan, hogy visszanyúlhassanak hozzám akármilyen közvetítői díj miatt.

Aj, nem könnyű lakóhelyet váltani, most már jobban látom. Vigyázzatok.

2010. november 19.

Hej, most nagyon rajta vagyunk a szeren, ahogy az ifjúság mondaná. Kertes házra vadászunk, előtte pedig, természetesen, valakire, akinek leghőbb vágya egy olyan panellakás, mint a mienk. Ma is érkezik egy ingatlanos - ez már a tizedik, mióta hirdetek -, aki állítólag rögtön vevőt is hoz, pedig még nem szerződtünk. Az ingatlanosok fokozott érdeklődése kelti a reményt bennem, hogy ezúttal tényleg mozdul valami, valóra válik végre az álmom (ha nem is az, hogy nem panelban öregszem meg, de), az, hogy kitörök innen. A zsigereimben mindenesetre határozott érzés fészkelődik, ami naponta többször arra akar indítani, hogy kezdjem kiszórni a fölösleges dolgokat. Persze mindig leintem, ülök tovább a tévé vagy a monitor előtt az ej, ráérünk arra még szellemében.

Egész heti vad hirdetésböngészés eredményeképpen holnaputánra három háznézést szerveztem, mindet az M0-sról jobbra lehajtva elérhető sziget körzetében. Dani ragaszkodik a nagyobbacska kerthez, amit úgy definiált, hogy "ha a hátam mögé hajítom az üres sörösdobozt, nehogy már a szomszéd kerítését találjam el!". Én ezt kb. 200 négyszögölre materializálom. Saját fákat és bokrokat akarok végre. Saját füvet. Kapát, ásót, gereblyét akarok a kemény tenyerembe. Ez már nem a szeretném szintje, ez már egy will. Azt az érzést keresem egy házba, kertbe belépve, hogy igen, ezért hajlandó vagyok a következő tizenévre eladósodni. Igen, itt elfér majd még egy kutya. Meg macska is. Nem akarok több közös költséget, ami évente kétszer emelkedik, se nyári távfűtésdíjat.

Az imént találkoztam egy Trabanttal a sarkon. A lámpánál állt, én - Macival - átmentem előtte, és közben harminc éve elfeledett emlékeim tolultak fel, miközben - mint afrodiziákumot - belélegeztem a kipufogójából áradó múltat. Időutazás volt egy zebrán, a Tesco felé menet.

Amikor ott fekszik hason, fejét a párnába fúrja, fáradt, sokat dolgozott, már a vacsorán is túlvan, és azt nyöszörgi: "Mamucikaaa..." - akkor elolvadok, mint Milka a napon. Akkor tudom, megint, oly sok kétely, ellentét, napi pörölés ellenére, hogy ezért a gyerekért a kezemet is levágatnám, és önként fulladnék a vízbe, ha őt megmenthetném ezzel.

2010. november 18.

Márványi Petitől a következő üzenetet kaptam a minap: "Felséges asszonyom, drága Olga, lehet, hogy Magyarország törvényes királynője vagy?... Csak neked is fel kellene sorakoznod a trónkövetelésre?" Küldött hozzá egy linket is:
http://index.hu/belfold/2010/11/10/daka_jozsef_bejelentkezett_a_magyar_tronra/?rnd=716

Jót vidultam rajta. Tény, hogy apám Szegeden született, öten voltak fiútestvérek, háromról sosem is tudtam semmit. Akármi lehet! Addig is szólíts felségnek (nem keverendő a feleséggel, ami piszkosul más).

2010. november 11.

Gereblye. A száraz lombot húztam vele össze nagyon régen. A rövid fogak közé mindig beékelődtek a levelek, rá kellett taposni, vagy kézzel kitisztítani. A maiak - talán nem is gereblye a nevük - mások. Hosszú, rugalmas, kampós végű ujjakból álló, sugárirányban szétterülő fémlemezkék, ezek közé nem ragad be semmi, tényleg csak a leveleket szedik össze.

Az iskola udvarán gereblyézett egy ember. Néztem. Szimfóniák szólaltak meg a lelkemben. Minden mozdulata művészet volt. Szimmetrikus, geometrikus, hatékony, elbűvölő. A szám is nyitva maradt. A levelek - mintegy önként - szabályos kupacokba gyűltek, a megtisztult föld pedig mesterien csíkos rajzolatot kapott.

- Jó nézni, mi? - riasztott fel az ember tátott szájú bámulásomból.
- Igen!

A beszélgetés így kezdődött. Nem volt hosszú, ő elmondta, mennyire nem éri meg konyhakertet "üzemeltetni", mert sok vele a munka, és a végén kiderül, drágább is, mint a piacon venni zöldséget. Azt viszont elismerte, hogy a kertrendezést nagyon szereti, csak nem otthon. Néztem még egy darabig, ahogy mértani szögekben húzza össze a száraz leveleket, aztán továbbmentünk Macival. Azóta is vágyom rá, hogy gereblyézhessek végre!

2010. november 10.

De hogy Jeszenszki Sanyi beállítson Fahegyről, hogy kopogócédulát gyűjtsön (nem tisztem elárulni, melyik pártnak), az önmagában is fatális. Ő régi repülős kolléga, aki közben szakállt növesztett, ezért nem ismertem meg, ő pedig valószínűleg nem volt biztos abban, hogy ez az öregasszony, aki ajtót nyit, miközben a nagy, fekete kutyáját próbálja megfékezni, az a Daka Olga, akit régóta ismer. Azért egy percen belül tisztáztuk kilétünket (Daka az ajtóra is oda van írva), de a meglepetés, és a felzúduló emlékek árja, a barátság forró szele még mindig bennem van. Ilyenkor érzem azt, milyen fontos lenne többet találkozni emberekkel, akiket ismerek, szeretek, tisztelek, akik onnan jönnek, ahol felnőttem - ezúttal Farkashegyre gondolok -, és egyáltalán.

Voltam ma 6-hetes kontrollon (igaz, 7 hét lett belőle) az Uzsokiban. A rtg rendben, a doki (dr. Karev) azt mondja, dobjam el a botot. Jó. A felvételt láttam, szép, nagy vas fúródik kúp alakban a combcsontomba, aminek a feje ott van, ahol az elhalt rész volt, amit lefűrészeltek. Nincs vele gond, ha a térdfájásom elmúlik, újra az lehetek, aki szeretnék lenni. Legközelebb januárban megyek, ha kedvem lesz.

2010. november 9.

Országgyűlési közvetítés... vajon miért büntetem magam?! Egy amúgy igen csinos, szimpatikus, szakállas ifjú LMP-s olvasta fel interpellációját (vagy hívd, aminek akarod), percenként 20 nyelvbotlással, amiből az következik, hogy kb. 30 éves korára rendesen olvasni sem tanult meg. Annyira idegesítő volt az állandó helyesbítése, hogy már el is kapcsoltam, fél órát sem bírtam ki. Megjegyzem: a Fidesz részéről 3-an voltak jelen a 263-ból. Csak úgy. Ha én lennék egy ilyen felolvasó, borzalmasan érezném magam, hogy az üres padsorokhoz intézem a dörgedelmeimet. Biztos nekik, akik intézik, is borzasztó, de hát ők felesküdtek, hogy mindig és mindenáron... Ki kell bírniuk. Ilyenkor cseppet sem irigylem tőlük se a megbizatásukat, se a fizetésüket. A szélmalomharc idegesítő, sőt idegőrlő. Hát ennyit a parlamentről.

Az ajtóm küszöbe mentén immár két netszolgáltató kábele is fut, sajnos, a második az elsőhöz kapcsolta a saját kábelét, és miután az első sem volt rendesen rögzítve (vagy épp a hozzáerősített második gyengítette meg), Maci rendszeresen odafekvén a körmeivel folyton kilazítja a madzagokat. Múlt héten tűrködtem vissza őket a helyükre, erre ma mit látok: Maci ott fekszik, ahogy szokott, és immár a szájával is ügyködik valamit a zsinórokon. Felemeltem mutatóujjamat (a jobb kezemen, mert az az erősebb), megbillentettem háromszor az orra irányába úgy négy méterről, mire fejét elhúzva a csábító kihívástól olyan bűnbánó pillantásokat küldött felém, hogy el kellett röhögni magam. Nos, abbahagyta, el is távozott a közeléből. Ez nem jelenti azt, hogy az ismét kilazult zsinórokat nem kell helyreigazítanom.

Elmentem Médihez, aki nagynéném (unokanővérem - Dudi - anyja, nevezzük így tehát, bár elég távoli vérrokon, végül is, ha tehetnéd, gondolom, te is inkább magad választanád a családodat ahelyett, amit a sors rád mért, szóval én őt családtagnak választottam nemcsak azért, mert születésemtől tag volt, hanem mert ahogy öregedett, egyre elesettebbé vált, azaz gyönyörű, attraktív nőből egy senkivé lett, kezdtem mind jobban szeretni és törődni is akartam vele túl azon, hogy időnként felhívtam), mert megrándította az amúgy is - 82 évesen joggal - működésképtelenné váló lábát, amiből kifolyólag hirtelen kórházba vitték, megröntgenezték, de semmit sem találtak, mindegy, tudtam, hogy nagyon fáj neki, elvittem hát a járókeretemet, hátha ezzel segíthetek. És mindenképp látni akartam, mert már két éve nem tudta megtartani azt a karácsonyi összejövetelt, ahol a "család" együtt ült az asztalnál, amelyre ő tette az ételt. Elmondani nem lehet, mennyire örült nekem. Már ez is minden pénzt megért. Macit is elvittem, arra gondolva, ha most nem látja, talán már soha. Kérdeztem, Dudi mikor volt nála, kiderült, hogy valamikor a nyáron. Utoljára. Viszont az unoka, Janci (aki Dudi fia és Médi unokája) azonnal megjelent. Számítottam rá. Mivel képtelen vagyok elhessegetni a dögkeselyűs hasonlatot. Mint tudjuk, ez a madár már akkor ott kering a konc reményében, amikor az áldozat még az utolsókat sem rúgja. De van rá remény. Égetően szüksége volna Médi lakására, illetve az eladásából szerezhető pénzre, hogy a saját túlméretezett, félig kész házát végre befejezze, mivel ő is szenved a gazdasági lekonyulás okozta kilátástalan helyzettől. Az lehet, hogy én rosszindulatú vagyok, és csak a pőre aggódás vitte rá, hogy időt, pénzt nem kímélve odaautózzon, de sajnos, ismereteim, amik őt és Dudit illetik, ezt erősen megkérdőjelezik. Médi már nem veszi ezt észre, hálás, ha látogatják. Csak én lehetek ilyen, hogy ebben a jövő mielőbbi eljövetelének sürgetését látom Janci és anyja részéről. Amely jövő nem azt célozza, hogy Médi minél tovább éljen - ahogy én kívánom tiszta szívből -, hanem épp az ellenkezőjét. Könnyen előfordulhat, hogy ha egy idős ember leesik a lábáról, nem áll fel többet. Nem tehetek mást, mint küldöm neki az energiát, hogy csak azértis, álljon fel.

Dani reggel 6:15-re állította az ébresztőt. Hallottam, hogy szól a rádiója. Reménykedni kezdtem, ma végre megint megfuttatja reggel a kutyát, de aztán csend lett. Ehhez fel kellett kelnie, odamászni és lenyomni egy gombot. Csak azért, hogy még fél órát dekkolhasson. A kutya és az én rovásomra. Ez ma reggel már sok volt - meg tegnap is, meg egész hétvégén. Amikor a kádban ült, elmentem Macival sétálni. Anélkül, hogy a szokásos doboz ebédjét odakészítettem volna. Sztrájk! Mire hazaértünk, már rég elment dolgozni. Anyai szívem sajnálja, mert kaját ma is tudtam volna adni, de akkor hová lesz a nevelés? Hasszívan parcolok, fogalmaztam meg önelégülten, aztán rájöttem, fordítva kéne. Legalábbis fogalmazni.

Hétvégén jelent meg két helyen is a lakáshirdetésem, erre tegnap már négy ingatlanos hívott fel, hogy szívesen segítenének az eladásban. Nagyjából félmillió közvetítési díjért. A negyediknek már rutinosan mondtam: hívjon újra egy hónap múlva, hátha addigra már elkeserítőnek érzem a helyzetemet, és szükségem lesz a segítségére. Addig meg NEM.

Igen, van egy fiam, bár a ráncaim nem ezt mutatják. Nivea Q10... bocsesz, csak valami szemét, ami rámrakódik a folytonos tévézésből. Reklám volt!

A karácsonyi kaktuszom megőrült: most hozza gyönyörű, kárminvörös virágait. Az ablakban. A horoszkópom meg azt mondta a hétre, hogy ingatlan-ügyekben pozitív lesz a változás. Na hajrá.

2010. november 5.

Gyönyörű ma az alkonyat. A narancs és pink több árnyalata festi a kék eget nyugat felé. Képzeld, a Google letiltotta a mailfiókomat. Azt mondja, valami kalóztevékenység történt. Meg kellett adnom a számomat, hogy sms-ben kapjak egy kódot, amivel újra beléphetek. És megváltoztatni a jelszavamat. Adtak egy listát a belépőkről, a tegnapi napon volt egy kínai IP-cím. Csak tudnám, mi a frászt akar egy kínai az én fiókomban?! A listámon szereplő rengeteg címre elküldte a hülye üzenetét valami készülékről, amit hű de olcsón vett. Most számolhatok csomó ismerősöm csodálkozásával, hogy milyen baromságokkal traktálom őket. Remélem, sikerült kiküszöbölnöm a problémát, mert ha nem, bajban leszek. Aki olvas engem itt, attól ezúton kérek elnézést a kéretlen levélért, amiről nem tehetek. Egyenként nem leszek képes mindenkitől bocsánatért esedezni, mert gyors tempóban kitöröltem az összes kalózüzenetet.

Nem is tudom, fagyiskocsi, vagy mi mondta, hogy "tú-ti-tú-tííí-tú-tű-tűű", de Maci erre az ablakba ugrott, és úúúú-zni kezdett, mint egy farkas. A szomszéd kutya válaszolt ugyanilyen hangfekvésben, pedig az ő külseje alapján sose gondoltam volna, hogy van benne farkasvér.

Nem politizálok. Illetve nem itt. De. Matolcsy-t néztem. Hang nélkül. Csak a gesztusait, az arcát. Ha meg akarnám fogalmazni, kit gondolok ránézésre antipatikusnak és hazugnak - ami persze ránézésre borzasztóan szubjektív megítélés volna -, ő lenne az. Brrr. El is kapcsoltam. Hang nélkül.

Eger mellett az erdőben, séta közben lelőttek két mentőkutyát. Csak úgy. Szerintem gyakorlásiból, tehát szórakázásból. Számomra ma - hiába vulkánkitörés, halál, alkotmánybíróság - ez a ma legmegrendítőbb híre. Az ártatlanok és az ő kis szabadságuk meggyilkolása. Nem lesz felelős, se bíróság, az biztos. Hisz csak két kutya...

Dani ma céges bulira ment - kötelezően önkéntes alapon -, már majdnem kilépett az ajtón, amikor felkapta a Kenzo parfümjét, és a nyakára fújt egy adagot. Csak keveset, mondtam, mert baromi erős! Erre azonnal még kettőt fújt a két hóna alá. Megőrültél? Aki melléd ül, az étele ízét se fogja érezni a bűzödtől! Erre rám is fújt egyet, nem tudtam elég gyorsan elugorni. Most is tele van az egész szoba az illattal, pedig tárva az ablak. Legközelebb nyilván azt kell mondanom, hogy még-még! Nem elég! Akkor talán kevesebbet fúj.

2010. november 2.

Mari azt mondta, rosszul tudom, tegnap volt halottak napja, és vasárnap mindszentek. Akartam esküdni, hogy a tévében másképp hallottam, de nem mertem. Ma megint azt modnták: ma van halottak napja. Akkor most mi van? Nem mintha nem volna eléggé mindegy, csak kíváncsi vagyok. Én nem járok temetőbe, még temetésre se, hacsak tehetem. Utoljára a kölni temetőben sétáltam, de csak mert a lelkem össze volt törve, és amúgy a város legszebb, legdúsabb növényzettel megáldott helye.

Maci hanyatt dobta magát, és mit látok? A töke mellett valami összevisszaság, odanyúltam, megszúrt. Három irtózatos bogáncs volt ott, baseball-labda formájúak, és akkorák, mint egy-egy lóbab. Alig tudtam szálanként kiszőrözni szegényből, annyira kapaszkodtak. Nyilván belegörnyedt egy bokorba, de nem úgy fejezte be, mint aki jól végezte dolgát. Miután a gallérjából kiszedtem egy negyediket, próbáltam őket egymáshoz ragasztani, hogy egy csomóban várják meg, míg Daninak megmutatom, de - mit tesz isten - csak az ujjaimba akartak belekapaszkodni, egymásba egyáltalán. A bogáncsok ilyenek.

Kíváncsi vagyok a mai nem jobboldali tüntetésre. Amilyen emlékeimben még nem volt. Már gondolkodtam rajta, vajon hogy bírja ki az a díszes focihuligán-csapat, hogy mostanában nincs miért balhézni. És attól félek, ma megtalálják az okot megint. Ne így legyen.

2010. október 28.

Igen, munkanaplónak hívták. Számunkra, kezdő motoros műrepülő utánpótlás-tagoknak maga volt a szentség. Jó vastag, kicsi könyv volt, tele hellyel, ahová majd beírhatjuk a felszállásainkat, és mellé az oktatók véleményét. A hátsó részébe, jó hosszan, nekünk kellett beírni-rajzolni az adott típus összes jellemzőjét, esetemben a Zlin Z-526F repülőgépre vonatkozó fontos tudnivalókat. Ezt úgy oldottam meg, hogy szereztem egy második légiüzemeltetési utasítást, amiben képek, azaz rajzok is voltak a gépről, amiket kivágtam és beragasztottam a naplóba (fénymásoló akkor még nem volt). Mivel a könyvecske cérnával volt összefűzve, azt kibontottam, kivettem a hátsó részt, és laponként befűztem az írógépbe, így írtam fel a fontos adatokat a kivágott képek mellé. Aztán ügyesen visszafűztem a lapokat. Mestermű volt. Szerintem egy csodálatosan egységes, használható, mintegy második légiüzemeltetési utasítást kreáltam a saját szájam íze szerint. Meg is dicsértek érte.

Ezt a naplót Both Lajos kölcsönkérte, amikor pár évvel később gödöllői ejtőernyős parancsnokból motoros pilótává készült avanzsálni. Odaadtam, lelkére kötve, hogy vigyázzon rá, mert nekem ez fontos emlék. Jó sokára, többszöri követelésemre vissza is adta, de a hátsó rész, amire olyan büszke voltam, hiányzott belőle. Both Lajos, ezt sose fogom neked megbocsátani! Olyasmit loptál el, amit ifjúságom legszikrázóbb lelkesedésével alkottam egy abszolút célért, amit el akartam érni - el is értem -, ami szent volt. Pilóta nem lop pilótától, aki igen, az nem is igazi.

Vettem egy 32 gigabájtos pendrive-ot a minap. Danit kérdeztem, szerinte mennyit ér, valami kétezret mondott. Nincs képben. Mindegy, 4500 volt az ára, mondtam a pasinak, ha elhozza a Bornemissza térre, még ezret adok. Elhozta. Nincs kétségem, hogy ezúttal jó vásárt csináltam. Kingston, ami tényleg számít. És már két éve nem jártam azon a téren, mert túl messze volt. Most nagy örömmel néztem arrafelé körül - kutya is -, több új ház is épült, amiket még nem láttam. Már töri a bot a jobb tenyeremet, lassan el kéne hagynom. A derekam is fáj tőle, hogy folyton jobb lábra támaszkodom, pedig itthon már nem. Türelem, még 10 nap, aztán elvileg lejár a 6 hét, amíg vigyáznom kell.

2010. október 22.

Nem is tudom, minek hívták akkoriban: nem hajózónaplónak - az más -, hanem talán munkanaplónak.

2010. október 20.

Felugrottam. Mert egy cinege berepült az ablakokkal leszűkített erkélyemre. A bukóablak kicsi nyílásán sikerült neki bekerülni, aztán sorban odaverte orrát az összes ablakhoz. De Maci után én is felugrottam - nem is gondoltam rá, hogy ez árthat -, Macit kiparancsoltam, és ablakot nyitottam. Szegény kis madár egy percen belül sikeresen eltávozott, miután az ágyamon pár másodpercig kábultan üldögélt. Remélem, nem lett baja. Én meg rájöttem, hogy bármikor fel tudok ugrani a kanapéról, anélkül, hogy kiugrana a műízületem. Azóta többször is gyakoroltam már, semmi gáz. Egész nap takarítottam. És mivel Dani reggel elaludt - hiába forszíroztam fél órával előbb -, nekem kellett reggel is sétáltatni a kutyát. Meg délután is. Miután hiába könyörögtem neki, hogy keljen fel, hisz mit számít húsz perc, ha eltelt, ugyanolyan szar lesz felkelni, amikor végre megtette, azt találta mondani: "Nézz az órára! Mindjárt elkések!" - az órát néztem akkor is, amikor próbáltam kiverni az ágyból, de hiába. Hát így meg ez nálunk.

2010. október 19.

Tyű, de nehéz napom volt! Kezdődött azzal, hogy az este hiába nyúltam a billentyűzethez, hogy felélesszem a Windows-t, nagy sötétség volt a válasz. A képernyő azt mondta, a vinyó alszik. Pedig pörgött, mint állat. Ma egész nap kísérleteztem, szétszedtem, belenéztem, nyomkodtam vezetékeket, próbáltam telepíteni, de a gép azt mondta, őbenne nincsen meghajtó egyáltalán. Hová is akarnék telepíteni? Dani gépén szörföltem használt gépek után kutatva, találtam is jó párat, de édes fiam lenyomta mailben a szokásos dumáját: "nyugodj meg!" - és megnyugodtam. Holott máskor ettől ideges szoktam lenni. Végre kivártam, míg hazaért, kiszedte a winchesteremet, bedugta magához, és kiderült, semmi baja. Visszatolta az én gépembe, és felhangzott az éteri zene: a Windows betöltődött! Egész nap annyi rosszat elképzeltem már, hogy mi minden veszett el, és hogy pótolhatom majd, hogy már alig van erőm megkönnyebbülni. Csak egy nyomorult vezeték volt kissé kicsúszva, ami, a jóisten jobban tudja, eddig miért nem okozott gondot, és miért pont tegnap este döntött úgy, hogy megszakítja végleg a kapcsolatot a hdd-mmel.

Tanulság van azért: most már biztos, hogy rövid határidőn belül beszerzek egy pendrive-ot, és a fontosabb dolgokat naprakészen kimentem, mielőtt az új katasztrófa beüt. Mert, ugye, ami beüthet, az be is fog. Addig is hálásan simogatom a kis IBM Thinkpadomat, hogy már ennyi éve megbízhatóan működik. Hiszen erről a hülyeségről nem ő tehet. Legalább le van róla törölve a por elöl-hátul, kívül-belül. Mert értelme mindig mindennek van, ha nem is sok.

Ja, a tegnapi rakott kelem istenien sikerült. Mivel tejfölből csak két kanállal volt itthon, kefirrel pótoltam, amitől savanykásabb lett, mondhatom, tökéletes. Daráltam húst, szórtam bele paprikát, sót, köményt, fokhagymát, majd pirított hagymán megfőztem. Volt persze rizs is a rétegek között. Eldugtam belőle egy doboznyit holnapra.

2010. október 18.

Ebben a szürke, szuttyogós, szívós őszi időben valahogy tele vagyok napsugárral mégis. Nem tudom konkretizálni, micsoda, de boldoggá tesz. Remények rajzolják színessé a lelkemet. Mielőtt átmennék költőibe, átmegyek a Tescóba a kutyával. Talán egy sört is veszek, mert miért ne. A savanyú káposzta mellé, amit úgy megkívántam.

Egy Borsodit benyomtam. Savanyú káposztát nem árulnak a Tescóban, hogy a bőr hűljön rájuk! Kénytelen-kelletlen vettem egy kisebb fej kelt, majd azt rakom meg hússal meg tejföllel, mi mást tehetnék? Ma mindenképp káposztát kell előállítanom, ha nem savanyú, hát nem. Mindjárt keresek a neten egy receptet, amihez mindenem van itthon.

Sej, ma Bánó András a Jam-ben azon filózott, vajon miért nem elég a páros-páratlan rendszámokra kiterjeszteni a szmogriadó idejére a közlekedési tilalmat ahelyett, hogy színes matricákat vezetnek be. Ő arra tippelt, biztos van valami matricagyártó, akinek ez nagy bizniszt jelentene. Az én rossz májam meg azt vizionálta: két rendőr áll az Erzsébet-hídon, nézik a rendszámokat, és nem tudják eldönteni, a 3-as vajon páros-e, vagy páratlan. Nekik sokat segíthet egy piros matrica, ami mondjuk nem zöld. (Fuj, de szemét vagyok.)

Jól kiszúrtam magammal: órák óta a parlamenti közvetítés megy a háttérben. Óhatatlan, hogy az agyamig szivárogjanak az infók, hiába tüsténkedem különféle házimunkákban. A reggeli napsugár kezd megfakulni. Jobb lesz, ha azonnal csatornát váltok, mielőtt az agymosás beüt. Ígérem, ma már híradót sem fogok nézni.

2010. okóber 14.

Micsoda látvány: gyermekem és Suzuki az ágyon hasalva, könyvek fölött képletekről beszél... tanulnak. Velük párhuzamosan Maci hever a szőnyegen, feje alatt a "Közgazdaságtan alapjai" című füzet...
Mondtam már, hogy befejezték az Andor utcát? Miután háromszor is felásták a friss aszfaltot különféle helyeken, a végleges borítás egész egyenes lett. A fasor széléhez bokorszerű növényeket ültettek. Ezek, ahogy az út hossza nőtt, egyre ritkábbak lettek, a végére elfogytak. A terméketlen földet beszórták fűmaggal, azóta a galambok hordái dőzsölnek naphosszat. Biztos, hogy jövőre se fog fű nőni itt, ahol eddig is csak a tavasz őrjöngő eleje tudott valami zöldet előcsalni, ami aztán kopárra kopott a hetek és az évszak múlásával.

Amúgy béke van. Gyönyörű napos napok. Tornázás címén elheverek az ágyamon és süttetem magam a forró nappal. Izzasztó.
Hogy mit szeretnék? Delfinekkel úszni Kuba partjainál.

Úgy látszik, a vérmennyiségem már helyreállt, mivel lefekvéskor nem fázom. Az első héten annyira vacogtam minden este, hogy a hálózsákot is bekértem a paplan tetejére. Hajnalban mégis arra ébredtem, hogy jeges a lábam. Komolyan kevés rémesebb érzés van, mint egy felmelegíthetetlen pár lábtól szenvedni az ágyban.
Örömömet csak tetézi a chilei bányászok kimentése a föld alól.

2010. október 7.

No ha arra a kakaslevesre fentem volna a fogam egész nap, amit Kati mára ígért, akkor már nem volna fogam. Eme tisztelt barátnőmre kétségtelenül igaz: sose akkor jön, amikorra ígéri, vagy másképp: csak akkor nem jön, ha biztosra ígérte. Dehogy haragszom, az a húsleves bármikor jól jöhet.

Beindult Dani nagyon a kertes ház ügyében. Parancsuralma alatt kénytelen vagyok mindenütt hirdetni a lakásunkat (nem fűzök reményeket az eladásához), mert a piacon tényleg számtalan egész jó lehetőség volna 15 km-en belül, az ő banki kölcsönével meg az enyémmel. Tegnap kiszúrtunk egy tökéletes házat Diósdon, annyira ideálisnak látszott, hogy Dani már kapcsolódott is az ügynökhöz, hogy hétvégén megnézze. Mivel az ő szakmája is szorosan kötődik a marketinghez, kényszeredetten hallgatta végig a csaj tipikus marketingdumáját, majd egyből rákérdezett: és mi a gixer a házzal? Naná, hogy egy hatalmas nagyfeszültségű oszlop áll a kert sarkában, ja, és amúgy az odavezető út is nagyon zűrös, keskeny és nem szilárd (én csak cigány szomszédokra tippeltem). Meg aztán minek addig nyomulni, amíg nincs vevő a lakásunkra? Eltarthat jópár hónapig, ha nem évig, mire a csoda megtörténik. Nem baj, jobb lenne, ha már normálisan használhatnám mindkét lábam, mielőtt költözésre gondolnánk.

Kutya összeverekedett egy rodéziai ridgeback-kel. Véletlen volt, az a kutya mindig póráz nélkül, közönyösen, fegyelmezetten sétál, ám egyszerre értek a sarokra, szinte összeütötték az orrukat, ami Maci hanyattlökésében kulminálódott jó nagy hangzavar közepette. A lány mindkét cipőjét lekapta és a kutyájához vágta, majd a hátsó lábainál fogva cibálta le Maciról, közben hanyatt is esett és káromkodott. Ennél többet igazán nem tehetett, plusz még nagyon sajnálta is. Vér nem folyt. Két nap múlva ismét találkoztak, ezúttal az utca ellentétes oldalán a lány leültette a rodéziait, majd átment Danihoz és Macihoz, megérdeklődni, nincs-e valami baj. Bár mindenki ilyen lenne. Maci nem kezdeményez, ő mindig csak visszaüt. De azt igen. Csuminál abszolút nem szoktam ehhez hozzá, ő nem akart senkivel dominánsat játszani. Dani felvetette, hogy kasztráltatni kellene, legalább a tesztoszteron-szintje csökkenne, én azonban még gyűjtöm az infókat erről annak ellenére, hogy Cesar Millan esküsziki rá. Ebben az országban alig van eurázsiai, olyan meg még kevesebb, aki rokon ne volna. Szóval a golyóknak nincs sok értelmük. De még konzultálok erről Valilbergékkel mindenképp. Elvégre az ő ivadékuk elsősorban. Na megnézem, szétfőztem-e sikeresen megint a tésztát...

Nem volt könnyű a nehéz lábas két fülét fogva egy lábbal a mosogatóig sasszézni, de sikerült (majdnem a járókeret okozta a bukásomat: útban volt). Tészta megmentve: al dente. Mára befejeztem a tüsténkedést. Voltam a kutyás boltban Macival (mankóval, a rugós pórázt egy madzaggal a nyakamba kötve), megrendeltem 13 kiló tápot, haza is hozták, a hirdetést is feladtam, van vacsora - mint ahogy ebéd is volt -; gyermekem egy szóval sem illetheti a ház elejét (mert te úgyse csinálsz semmit egész nap stb.).

Gyönyörű bíbor az ég alja a hegyek fölött, lassan be kell csukni az ablakot, ami egész nap nyitva lehet, ha süt a nap.
Good night, Yolanda.

2010. október 5.

Felhívtam a közeli háziorvost, hátha hajlandó volna kiszedni a varrataimat - ez tegnap óta esedékes. Nem lehet, nincs sterilizálója. Megadta egy Főnix nevű betegszállító cég telefonját, Budáról Pestre 5000, várakozás negyedóránként 1700, vissza megint az előbbi. Viszont ágytól-ágyig szállítanának. Na kösz. Ennél a taxi is olcsóbb, viszont az ágyak elég messze esnek az utcától... nem beszélve a macerás ki-be szállásról. Aztán felrémlett előttem egy több órás várakozás lehetősége egy olyan váróban, ahol számomra tilos magasságúak a székek, maradna a mankóval álldogálás. Én tényleg megpróbáltam! Látod, hogy nem megy.

Előkerestem a leghegyesebb ollómat, meg egy csipeszt, jól lemostam őket, steril gézt is kikészítettem, aztán hazajött Dani, és kiszedte az összes varratot az ágyamnál lévő lámpa fényénél (mert hogy mikor legyen az év legsötétebb, legborúsabb, leglucskosabb napja, ha nem ma?). Az első két csomó volt a tanulás, megszenvedtem, hosszú percekig próbálta gyengéden húzni-vonni, de nem tudott a madzag alá nyúlni. A többinél már nem finomkodott, olyan határozottan tépte ki őket, mint egy képesített ápoló. Ne izgulj, vér nem volt. Csoda, hogy az ember bőre mennyire rugalmas, mit ki nem bír. Na meg én is, persze.

A nagy spórolás örömére rendeltünk egy pizzát dupla sajttal-sonkával, és most mindenki boldog. Egyrészt jóllaktam, másrészt könnyűvé teszi lelkemet, hogy novemberig nem kell kórházat látnom.

2010. szeptember 30.

Már 9. napja túlvagyok a műtéten. Hurrá. Ahhoz képest, hogy reggel 7-re kellett ott lenni, nem volt könnyű délutánig bírni, mire bevehettem a kék bogyót, ami megnyugtatni volt hivatott letolás előtt. Mármint a műtőbe. Még sose láttam távirányított átemelő szerkezetet, ami alám csúszott, majd ki, amikor a műtőasztal fölé kerültem. Mozdulnom se kellett, már ott feküdtem a zöld leplek között. Jött a szúrás a gerincbe. Rossz helyre mehetett, mert a jobb lábam önálló életre kelt, rángatózni kezdett (még szerencse, hogy nem a bal). Rámszólt a hölgy, hogy ne mozogjak. Én aztán igazán nem akartam mozogni, feleltem, mire szúrt még egyet. Talált. Az infúziómba spricceltek valamit, mert attól kezdve filmszakadás.

Ébredés a szobában. Fájt, naná. Éjjel viszont úgy aludtam, ahogy már régóta nem. Mint a dög.

Másnap felülés. Keltem is volna, de minden vér lefutott az agyamból. Kisvártatva azért tettem pár lépést keretbe kapaszkodva. Torna is volt. Lightos.

Harmadnap láttam a sebészemet nagyjából 3 percig. Míg a vizit során többedmagával átviharzott a szobán. Nekem futtában odasúgta, átvisznek a rehabilitációra, bírjam ki jövő péntekig - épp csütörtök volt -, mert kell valami pontszám. Naná, hogy nem értettem, mivel két sorstársamat másnap már hazaengedésre ítélték, az elkeseredés is kiült az arcomra. Emlékeztetett rá, hogy ő előrevett engem a listán, ezt meg én tegyem meg érte. Mit tehettem? Jött a mentő, átvittek az ódon, Hungária körúti elfekvőbe. De itt legalább az ágyakat nem tologatták naponta máshova, fixen a fal mellett kaptam egyet. Időutazás a múltba: se kapaszkodó, se emelőszerkezet, ahogy egy régi kórházat elképzelsz, olyan volt. Sima vaságy rácsos végekkel, fix lábakon, kemény szivacs. Négy éjszakát szenvedtem végig hanyatt. A derekam már nem is létezett, zsibbadt, ha meg nem, akkor fájt, mint a törött csont. Az ablakon a forgalom mocska és zaja tudott csak bejönni, az ajtón pedig az irdatlan hosszú folyosók minden apró zöreje, úgy működött, mint egy hangerősítő. Ha harminc méterrel odébb leejtettek egy kanalat, összerezzentem rá félálomban.

Eleinte azt hittem, rossz a szemüvegem, alig bírtam olvasni. Később rájöttem - ahogy a betűk egyre láthatóbbá váltak -, hogy a krónikus vérszegénység űz velem tréfát. Vért nem kaptam, fehér is voltam, mint a huzat. Szobatársam, Ica mama hat szólamban horkolt. Nem is annyira horkolásnak, mint inkább a spontán hangkeltés módozatainak volt nevezhető a jelenség. Négyféle fúvós és kétféle szívós hanghatás tette változatossá az éjszakákat. Amikor a változatos fujkáló hangok után egyszer csak beleszívott: no, azt Darth Vader is megirigyelhette volna.

A másik éjszakai műsor a mentők hangja volt. Csendben érkeztek, de az épület előtt a szirénájuk összes dallamát felvillantották üdvözlésképpen. Tudod, én is sokszor repültem el ismerősök háza fölött, beköszönhettem volna egy rácsapással, motorzúgatással, hogy jelezzem: hé, haver, itt vagyok, nézz fel!, de sosem tettem.

Hétfőig bírtam. A csendes hétvége után alig vártam, hogy orvost is lássak. Egy hölgy volt értünk felelős. Mondtam neki, több éjszakát nem viselek el, ma hazamegyek. A teljes elutasítás volt a válasza: legkorábban holnap lehet róla szó, adminisztratíve.

Ebéd után jött Kati, addigra összepakoltam, felöltöztem (óvatosan), és már az udvaron jártunk, amikor lohol ám utánunk két ápoló. Hogy képzelem ezt? Megszökni? A doktornő már írja a zárójelentést. Meg a mentő. Alá kell írnom, hogy lemondok róla. És egyáltalán, micsoda dolog ez? Mondtam, hogy mindenképp elmegyek ma, szögeztem le.

A doktornő meggondolta tehát magát, de velem nem közölte. Visszakullogtunk, megvártuk a papírokat, végül is különösebb szemrehányás nélkül sikerült az elválás, immár hivatalosan. Háttal bekúsztam a Mazda hátsó ülésére, kényelmesen hazaértünk.

A kanapén berendezkedtem, az ablakfélfán átvetett hosszú gurtnit beüzemeltem: abba kapaszkodva fel tudok állni derékszögbe hajlás nélkül. Televízió! Gyerekek! Végre valami történik ott szemben, nem csak a puszta fal! Aztán első éjszakám a sokkal puhább, és főleg szélesebb, de leginkább saját ágyamban! A kutya, akinek puha bundájában időző ujjaimon keresztül szinte új energiát kapok. Ő becsülettel őriz engem. Kerestem egy olyan gatyát, ami térd fölött megáll, mert ha lecsúszna, nem nyúlhatnék utána. Volt a zsebében hatezer forint tavalyról. Kimosva, tisztán. Hát nem jó?

Kaptam rajzos útmutatót a tornagyakorlatokról. Naponta kétszer csinálom. Az új lábamat egyre jobban terhelem, tényleg olyan, mintha új lenne. Már az operáció utáni napon rá kellett lépnem. Furcsa, hogy ugyanolyan hosszú, mint a másik, és a lábfejem menetirányba néz, nem pedig csámpásan befelé.

Azért minden még nem jó, hajnalonta fáj az egész combom, akármerre mozdítom is.

2010. szeptember 21.

Már útban a taxi. Reggel 6 óra. Menetfelszerelésem kész. Délutánra egy fájdalmatlan, szétvágott lábú, boldog ember leszek. Csak addig kell kibírni. Nem mondom, hogy az izgalom nincs jelen. De. Szasztok erre a hétre.

2010. szeptember 8.

Ez a múlt heti "eltűztem" olyan szépen hangzik, nem? Mintha tudnék "tűzni", vagy egyáltalán sietni. Hagyjuk. Ma taxival "tűztem el" az Uzsoki kórházba, hogy bemutassam az elmúlt héten szorgosan beszerzett leleteimet. Már két napja az aggódás töltötte be óráimat, hogy vajon nem találnak-e kizáró okot a műtét előtt. Nem találtak. Egy baromi csinos, fiatal altatóorvos fogadott, neki kellettek a leletek. Először elismerően nyugtázta, hogy egy gyomorkarcinómát leküzdöttem. Mivel az anamnéziában ott volt, hogy tizennégy évig évente korrekt repülőorvosi vizsgálatokon estem át, megkérdezte, repültem-e. Naná. Besenyei? Persze, tíz évig nyomtuk együtt. Na és hány g-t tudtam elviselni? Tízet, pozitívban, de csak mert a gép nem bírt többet. Negatívban 7-et, ugyanemiatt. Ekkor már a háttal ülő, számítógépet kalapáló asszisztens is tartósan felénk fordult, és nézett. Engem! (A felkiáltójel csak azért, mert már rég néztek így rám.) Honnan tudtam, hogy mennyi a g? Ott volt a g-mérő. Meg aztán Villonnal szabadon szólva, a rőf kötél súgja fejednek, hogy segged mily nehéz. Szóval érzésből is tudtam. (Sinyára, első és utolsó legcsodásabb oktatómra gondoltam, a nagy Villon-imádóra...)
Beszélgettünk még arról, miért maradt el az idei, Duna feletti Red Bull Air Race - persze nem tudtam okát, de ő tudni vélte, hogy túl veszélyes lett volna, mire én azt feleltem, baromság. Ezek profik. Sokkal keskenyebb pályán, mint a Duna, is lehet ilyen versenyt rendezni. Beszéltem Peti alagút-átrepülési tervéről is, igazi érdeklődéssel hallgatták, mennyire örülök, hogy nem adtak rá engedélyt, mert ott igazán féltettem volna Peti életét. A két szárny meg az alagút széle közt 40 centi volt csak.
Végül megkérdeztem, tényleg tudok-e majd járni. "Ennél biztos jobban" - nevetett mind a kettő. Látván súlyosan sánta távozásomat. Megnyugtattak. Tényleg. Szükségem van rá.

Az odavivő taxis súlyosan dadogott, néha háromszor kezdett egy mondatba, mire be tudta fejezni (egy információt a Lágymányosi-hídtól egész a Fradi-pályáig próbált megvilágítani), de díjaztam, hogy próbálkozott. A hazavivő taxissal (a szavak kóvályogtak a szájában, mintha még két-három szilvát is ott-tartana, mint valaha Liliomfi) egyfolytában politizáltunk, merő véletlenül teljesen azonos volt a véleményünk, persze nem mondom el, mely párton álltunk, hiszen ő is azt mesélte, két barátnője együtt indul a piacra, de visszafele már más úton jönnek, mert a politikán összevesznek. A francnak kell az ilyen.

A Reflektor TV-n ma hallottam, hogy Katie Perry - ne szégyelld magad, ha nem tudod, ki, én se tudtam; egy énekesnő a sok közül - farmot vett, és alig várja, hogy szíve választottjával együtt fejjen tehent. Nem látod rosszul: TEHENT. Így mondta. Mármint, aki mondta. Szoktam kiakadni ilyeneken, most is annyira, hogy felírtam, hogy megírjam.

Ma tehát ünnepelek, mert 2 hét múlva kicserélik a gömbcsuklómat, ami gallyra ment, a perselllyel együtt, ami szintén, és a sárkányom megint hosszabb távra alkalmas lesz a bevetésre. Műrepülésre lehet, hogy nem leszek alkalmas, de utazóra biztos. Amen.

Lehet, hogy két és fél évi szenvedés után tényleg elsétálhatok a kutyámmal oda, ahova szeretnék. (Dani szememre vetette: minek neked kutya, mikor csak húsz méterre viszed? Ez a főbűnöm, de mit tegyek. Ha front közeleg, minden úgy fáj, hogy alig élek. Örülök, ha a sarokig elmehetek. Ha nincs ellenség, elengedem Macit, elfut majd az utca végéin, kapar, talán szarik is - így remélem -, aztán visszafiut hozzám. De ha más kutyák is látszódnak, erre nincs mód. Mert ő mindig odarohanós üzemmódba kapcsol, ha meglát egy ilyet. Számtalanszor történt, hogy kisebb kutyáját a gazda felkapta, aztán csak rugadlózott és káromkodott, mert Maci mindenáron, ráugrálva, meg akarta szagolni. Ilyenkor alig lehet leállítani. Szégyellem magam, és folyton bocsánatot kérek, már amikor végre odaérek.)

2010. szeptember 1.

Nyolckor eltűztem itthonról, izgultam a liftben, nehogy pont akkor kapcsolják ki a villanyt, amikor benne vagyok. Jelezték, hogy nyolctól 3 órán át áramszünet lesz. Bevettem a csillapító tablettát, és nekivágtam a városnak. Rendelőintézet. Telefonon 6-ára kaptam időpontot EKG-re, de kevés sorbanállás után ma 11.25-re megint kaptam. Érdekes. Volt időm lemenni a pincébe egy tüdőröntgent megcsináltatni, utána is maradt majd 3 órám. Átmentem az új Allee-be, vagy a fene jobban tudja, hogy hívják, szóval botorkáltam benne, vettem lottót, mert az kell a reményhez, meg villanykörtét, mert az meg a konyha megvilágításához kell, mióta az ablakszerelők kinyírták a meglévőt. A piactérben is állomásoztam, rengeteg időt kellett valahogy eltöltenem. Büszke vagyok magamra, hogy végigcsináltam. Az EKG megvolt féltizenkettőkor. A piacon vettem Daninak két uborkát meg egy csomag gyönyörű, ifjú lilahagymát, plusz egy adag székelykáposztát, meg egy sült tonhalat. Ezzel a hét hátralevő részében előállítom az ebédjét. Nem került kevésbe, de viszont nem kell egy lépést se tennem, ami nem mindegy. A tonhalhoz még főzök azért egy jó kis zöldbabfőzeléket, de más dolgom alig lesz. És már megint itt jön a hétvége. Nagyon gyorsan mennek a napok.
Tegnap laborvizsgálat céljából vért adtam, és megkaptam a vérnyomásmérő szerkezetet, amit kábé 4 hónapja kifizettem, és meg is vette nekem a háziorvosom. Csak nem mentem el érte. Első vérnyomásom 109 volt, Daninak viszont 135. Nem örülök neki. Magamnak örülök, mert mikor a háziorvos mérte x hónapja, 170 volt. Tudtam ugyan, hogy egyedi esetről van szó, de hagytam magam rábeszélni a mérő megvásárlására. Mindegy. Talán még hasznát veszem.
Az áramszünet hosszú volt, negyedegykor értem haza (taxival), szinte azon percben állt helyre az áramszolgáltatás. Így lifttel jöhettem fel. Mázlis egy nap végül, mondhatom. Elseje van, és már minden vizsgálaton túlvagyok, ami kell.
Próbáltam vagy tízszer felhívni Lőrik Gábort, aki hétfőn várt a János Kórházban, de hasztalan. Nem kapcsolható, mással beszél a sebészet stb. Többet nem tehetek.

2010. augusztus 31.

Ilyenkor még nyár szokott lenni, nem? Majd befagytam, mikor reggel a kutyát levittem. Itthon se jobb a helyzet, zokniban és pulóverben érzem csak biztonságban magam. Szélviharok kergetik egymást odakint, az ajtón lógó nyári ruhámra úgy nézek most már, hogy hahó, te mész a téli süllyesztőbe. Nem hiszem, hogy idén felveszlek. Vigasztalj meg, hogy lesz azért valami vénasszonyok nyara, vagy indián nyár, mindegy, csak legyen. Eddig az frusztrált, hogy a ventilátor nem tudott eleget hűteni (igaz, tele volt a hátulja kutyaszőrrel, miután lepucoltam, újra elemében volt), most meg fázom. Semmi se jó, hát persze. Valami borzasztóan közhelyes, közepes, mondjuk kaliforniai időjárás lenne az, amire nem szólhatnék semmit. Huszonöt fok, napsütés, semmi változás. Ahogy viszont magamat ismerem, abba is belekötnék, mi az, hogy sose változik? Mikor lesz hó, vagy valami más?

2010. augusztus 29.

Te jó ég! Overdose vesztett! Egy hete hegyeztem magam az új magyar lógyőzelemre, aztán nagyot koppantam. 14-szeres veretlensége ezennel megszűnt. A sok hülye nem tudta őt beimádkozni az indítóboxba, összevissza rángatták, ő ágaskodott, kétszer ledobta a zsokét, rúgott és táncolt. Elfelejtették a csuklyát a fejére tenni, ami elősegítené, hogy simán bevezessék a boxba. Az egész baden-badeni közönség csak arra várt, hogy végre rajthoz álljon. Szinte minden róla szólt. Megvárták, amíg végre csuklyával a fején belökdösték a boxba. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy ennyi izgalom után már igazán futni se volt kedve. Szegény Farvkasházi Teddy, most biztos a kavdjába dől... Vettenetes pavipa...
Megint odaveszett egy hungarikum, egy remény, amibe annyian annyi pénzt fektettek. Szánalmas. A hozzá nem értők elszúrták a rajt előtt.
Valamikor éttermi igazgató főnököm az Atrium Hyattben azt mondta, a leggyengébb láncszem határozza meg az egész szálloda minőségét. Igaza volt.

2010. augusztus 28.

Danielzon és az ő vásárlásai.
Tréningezem őt már egy ideje arra az időre, amikor már nem tudok elérni a Tescóig. Szerdán még sikerült, de csak mert a taxi révén az odautat megspóroltam. Háromféle dolgot szoktam felsorolni, amit vennie kéne. Tudom, hogy a random access memóriájában ott ketyeg, hogy egynél több a feladat, így általában két dolgot tényleg meghoz. Tegnap volt az első alkalom, hogy listát írtam. Bevált. Egy kivétellel. Mit gondolsz, mit hozott édesnemes pirospaprika címén? Két darab piros kaliforniai paprikát. A kiló tv-paprika mellé, amit lecsónak szánok. De legalább jót röhögtem.

2010. augusztus 25.

fű, de nem volt kedvem mostanában írni! Észrevehetted. Most sincs, dezé... A tegnapig tartó, ventilátorral dúsított hőségben semmi ingerenciám nem volt mozdulni sem.
Dani és Suzuki közben megjárták Horvátországot, Ráckevét (elvittek egy nagy csomag vécépapírt, amit Dani még minden előtt haza akart hozni, de elfelejtette), végre volt egy kis szabadság. Örülök, hogy látták a Plitvicei-tavakat, ami szerintem egy igazi gyönyörűség. Dani azóta mintha más ember volna. Naponta csókolgat, vidám, kedves, még azt is megkérdezi, mit vegyen, ha a boltba megy! Valami agymosás lehet a dolog mögött. Ami nem változott, az az "anyaanyaanya!" kántálás, amikor átmegy gyötrőszúnyog-üzemmódba. Ilyenkor általában vacsorát kér.
Há, összeszedtem magamat nagyon (két fájdalomcsillapiítóval), és nekivágtam, villamossal elmentem a Kapás utcába. Rendelő, dr. Lőrik Gábor, aki összerakta anno a combnyakamat. Jobb kettő, mint egy, tőle is akartam hallani, hogy állok. Az Uzsokiban 15 soros volt a radiológus véleménye, itt csak 5-soros. Mindegy. A lényeg ugyanaz. Megmondta rég, hogy csak 50% a gyógyulás esélye, most is ezt mondta, és én emlékeztem is rá. A rosszabbik 50% jött be. Hétfőn jelentkezzem a János kórházban, mondta (nem gondolt bele, hogy mehetnék el odáig), majd próbál valamit intézni, mert rengeteg a protézisre váró. Rendes volt. Díjaztam. Nem említettem, hogy már máshová köteleztem el magam. Mivel valódi igyekezetet láttam az arcán, fel fogom hívni, hogy ne igyekezzen.
A villamoson átadta a helyét egy nálam sokkal öregebb ember, hiába mondtam, hogy "magának is kell ez a hely", ragaszkodott hozzá, hogy leüljek. Igazi kriplinek látszhattam. Egyszerre szálltunk le a Körtéren, kacsázva ment, mintha mindkét lábára sántítana. És mégis! Meghatott. Ez még odafelé volt, vissza nem bírtam volna, taxit hívtam. Huss megint 3k.

2010. augusztus 18.

Félhárom van. Maci már egy órája le nem száll a lábamról. Teregettem, wc-n voltam, fürdőben, konyhában, mindenütt testérintős közelben akart lenni velem. Nála ez a katasztrófa-üzemmód. Bár egy órája semmit nem láttam az égen, ami ezt indokolná, mégis gyanús. Azóta az ég megváltozott, az áttetsző kékből átment szürkébbe, lehet, hogy igaza lesz? Tényleg jön valami? Mióta Mezőkövesden tornádót láttak, én már semmin sem csodálkoznék. Számítógépem a sarokban van, Maci betüremkedett a székem mögé a legszűkebb helyre, most is itt dekkol. Nem szokásos ez nála. Kíváncsi vagyok, mit hoz a mai nap.

2010. augusztus 16.

Maci kutya, aki tegnapelőtt volt 2 éves, itt gubbaszt a székem alatt. Mivelhogy odakint csattognak a villámok. Az éjjel is felugrott ágyamra, amit sosem szokott, de ítéletidő készült. Hozzám bújt, és reszketett. Ezért átköltöztem Dani szobájába, ahol immár csodásan hangszigetelt ablakok tartják távol a természet hangjait.
Dani még mindig valahol Horvátországban nyaral Suzukival, isten legyen velük, egy sms-t kaptam, hogy Plitvice csodás, mondtam, hogy az, de ma mégis felhívtam. Mert az új telefonon, ami az ő régije (mivel az enyém meghalt) nem tudtam az sms-emet oda küldeni, ahova akartam. Könnyen lehet, más kapta meg, a fene ott egye az összes kütyüt, amihez nem értek. Szóval azt akartam üzenni neki, amit végül szóban mondtam el, hogy szept. 21-ére kiírták a műtétemet. Heuréka!
Egyszer csak felhívott Szűcs Attila, az orvos, aki valamikor megígérte, hogy ha "üresedés" van, előrevesz, és meg is tette. Nagyjából egy órát bőgtem örömömben, mert ma reggel meg kellett állapítanom, hogy már semmiféle pózban, sehogy sem vagyok képes fájdalom nélkül aludni, fekdüdni, állni, menni. Kezdtem arra gondolni, hogy meghalni sokkal egyszerűbb és gyorsabb, mint így élni. És akkor megjött a csoda, a dátum, amitől kezdve talán fájdalommentes életemet kezdhetem el. Te ezt úgysem érted, nem tudhatod, milyen oldalt fekve felhúzni a lábadat, mikiözben sikoltanál a fájdalomtól, aztán kicsi enyhülés után, talán fél óra után megint érezni a csontig hatoló fájdalmat, ami arra késztet, hogy új testhelyzetet vegyél fel, ami megint sikoltozásig fajul, végül megint jön talán fél óra, amíg az alvás elviselhető, és kezdődik minden elölről.
Annyit szenvedtem, hogy már az arcomat sem ismerem fel. A szemöldökeim közt mély ráncok, amik nem voltak, szemem alatt karikák, amik nem voltak, egyáltalán, ki vagyok én még? Remélem, túlélő.

Balogh Ági. Barátnőm. Született szeptember 21-én. Meghalt szeptember 21-én. Soha nem fogjuk megtudni, miért, minden szerve leállt. Csak úgy. Hirtelen lett rosszul, leállt a mája, a veséje, lélegeztették, aztán meghalt. Próbáltam megtudni, mi történt, de minden ajtó bezárult. Úgy érzem most, az ő szelleme, az ő keze, az ő végtelen jósága generálta ezt a dátumot, amikor talán megszabadulok kínzó fájdalmaimtól, és új életet kezdhetek. Nála csodásabb, érzőbb, gyengédebb embert nem ismertem soha. Sorsszerűség? Lehet. Sokszor érzem úgy, hogy itt van mellettem, hogy figyel rám, ahogy mindig is.

Boldog ember vagyok, mert a remény testközelbe került, nem négy, hanem csak egy hónap a várakozási idő, amit ki kell bírnom akárhogy. Ha valaki most azt mondaná nekem, nincsenek csodák, rávágnék a szájára.

2010. augusztus 12.

A késztetés. Érted? Azt várom. Ülök a tévé előtt, kedvenc - felvett - sorozatomat nézem (pl. a Pokol konyhája Gordon Ramsay-vel), és egyszer csak megjön. A késztetés. Azt mondja, most mosd fel az előszobát. Leállítom a filmet, felugrom, és kezdem is. Talán neked szokatlan a módszerem. Összevágom az összes kidobandó textíliát, és felhalmozom az egyik szekrény aljában. A késztetés idején felkapok belőlük kettőt-hármat, bevizezem őket, és négykézláb törlök, törlök. A rongyot aztán kidobom. Így se szőr, se kosz nem kerül semmiféle vödörbe, felmosóra. Elképesztő, mi dzsuvát össze lehet karistolni egy vizes ronggyal. És milyen egyszerű kihajítani a végén. Haj! Hajít!

Az elmúlt öt napban szabadságon voltam. Dani elvitte a kutyát Ráckevére, ahol az áldott állat egyrészt a szabadban aludt, másrészt úszott a Dunában, és boldog volt. Nekem meg semmi dolgom volt. De tegnap meghozták, és ma reggel el is tűztek Horvátországba, kutya meg enyém. Teljesen. A késztetés most kissé kihagy. Nincs miért. Ami kötelesség, az nem késztetés: este 8-kor le kell vinnem Macit, meg reggel 8-kor is, meg délben 2-kor is, ennek a késztetéshez nincs köze. Muszáj. Nem baj! Imádom a pofáját, imádom, hogy folyton a székem alatt ül, akármelyik szobában küzdök is a monitor előtt, ő mindig velem van. Egyetlen méterre sem távolodik el.

Tudod, nézek én sok kutyás filmet, pl. a Dog Whisperer-t (valami őrült úgy fordította a címét, hogy a Csodálatos kutyadoki, a N. Geographic-on), ez a Cesar Millan, akiről szól, tényleg ért ehhez. Minden adás után felmerül bennem a kérdés: valóban ennyi hülye, barom, gondolkodni, nevelni képtelen lény él Amerikában? Azt hiszem, senki nem cáfol meg, ha azt állítom: a kutya a gazdája tükörképe. Ha a kutyád hülye, kezelhetetlen, akkor te is az vagy. A te hibád. A kutya nem születik se hülyének, se agresszívnak, se őrültnek. Azt a gazdái váltják ki belőle.

Nem turbózom az agyam ilyeneken, végül is Cesar Millan ebből él nagyon is jól, abból, hogy ilyen sok a hülye és hozzá nem értő (igaza van, a helyében én is ezt tenném).

Örülhetek, hogy Maci soha nem rágott szét semmit két telefontöltő-zsinóron kívül, azt is az első napon. Akkor még nem tudta, mit nem szabad. Ez volt az első és utolsó bűnténye. A filmeken látok olyan több éves kutyákat, akik ma is bepiszkítanak a lakásba, és ronggyá rágnak mindent, amihez hozzáférnek. De hogy lehet ez? Micsoda állat az a gazda, aki évekig eltűr ilyeneket, és nem tesz ellene?

Na jó, kutyaügyben mindig elragadtatom magam, annyira képtelen vagyok megérteni, miért lenne nehéz falkavezérként irányítani egy állatot, aki szeret, aki szeretne is engedelmeskedni. Aki ezt nem ismeri fel, az ne vegyen kutyát, és vonuljon kolostorba, ahol majd Anyu megmondja, mit kell csinálni.

A lelkem félig kutyából van. Ma is mélységesen átéreztem Maci letargiáját, aki ugyanúgy tudta, mint én, hogy Dani nem fogja magával vinni. Suzuki és Dani is lelkesen csomagolt, készült, futkosott, Maci pedig a lábamhoz simulva nézte az egészet. Amikor számtalan csomagjukkal végre kimentek a lifthez, Maci akkor is a lábam mellett állva nézett utánuk. Eszébe nem jutott, hogy velük mehetne. Ő már akkor tudta, mi a helyzet, amikor Dani elővette a nagy táskát. Ezek a nagy dolgok. A nagy megérzések, amikre mi már nem vagyunk képesek, de a kutyáink igen. Tanulhatnánk tőlük.

2010. augusztus 10.

Négy egész napig szívatott a upc (nagybetűt sem érdemel). Nem volt se netem, se telefonom.

Ezt válaszolták reklamációmra 2 nap után:
"A telefonvonalat a rendelkezésünkre álló távdiagnosztikai eszközökkel megvizsgáltuk, hibát nem találtunk, a telefonszámát hívva a telefon kicsöng és az internet részéről a modemre csatlakoztatott eszköznek osztottunk ki IP címet. Kérjük ellenőrizze az alábbiakat:

1. Amennyiben csak 1 telefonvonallal rendelkezik, bizonyosodjon meg róla, hogy a telefonkészülék a Scientific Atlanta Webstar Telefon Adapter hátulján található 'Tel 1' vagy 'Line 1' feliratú csatlakozóba van dugva, mivel a két csatlakozó nem egyenértékű, az két különálló, független vonal kezelésére való.

2. Ellenőrizze, hogy telefonkészüléke Tone üzemmódban van és a csengési hangerő nincs minimumra állítva vagy némítva.

3. Amennyiben vezeték nélküli telefonnal rendelkezik, kérjük ellenőrizze a készülék akkumulátorának / elemeinek töltöttségét.

Ezért amennyiben a probléma továbbra is fennáll, kérjük hívja ügyfélszolgálatunkat a 1221-es telefonszámon a UPC Telefonja mellől - így tudják kollégáink az Ön segítségével a leghatékonyabb módon felmérni a probléma valódi okát és tudnak javaslatot tenni a probléma elhárításának mikéntjére."

Hozzá kell tennem, a 1221-et nem lehetett felhívni 4 napig, az is hibát jelzett. Mivel semmiféle dugót, zsirnórt stb. nem ellenőriztem, semmihez nem nyúltam, hétfő reggelre mégis megjavult minden, hadd képzeljem azt, hogy náluk volt a hiba, de nem akarják a 4 napi működésképtelenséget levonni a számlámból. Ez a upc! Ha teheted, felejtsd el őket, azt javaslom.

Ez itt a HA-SAD (ott állok a farkánál elsőként, mögöttem Halász Magdi). Ez a gép első előrebukfencem tanúja (Z-526 Acrobat). Elszenvedője. Nagyon szerettem. Együléses, az első, amely életemben ilyen volt. Nem lehetett oktató velem, amikor típust repültem - így hívják az első felszállást egy új géppel. Csak a földön igazíthatott el Sinya, hogy mit tegyek, hogyan csináljam. Odafent egyedül voltam. De nagyon. Beültem, beindítottam, felszálltam. Alapvetően a kétüléses Tréner tulajdonságait éreztem benne, de sokkal könnyebb volt, és hosszú az orra, mert az elülső oktatóülés hiányzott. Már az első műrepülő figuránál éreztem, milyen csodálatos, milyen engedelmes, mennyire nagyszerű. Kibírta az első előrebukfencemet, nem állt le, nem csinált semmi rosszat. Imádtam azt a napot.
A képet Horváth Balázsnak köszönhetem.
E gépet Halász Magdi később összetörte némileg, nem az ő hibája volt, valami alátétet fordítva raktak be a a porlasztóba - ez még prolasztós, nem befecskendezős motor volt -, amitől nem tudott rendesen emelkedni, és az úton ott jött a busz, azért Magdi nagyon alacsonyan visszafordult. Szerencsére nem lett baja, de a gép megrogyott.

2010. augusztus 5.

Először éjjel - vagyis hajnalban - 3-kor ébredtem fel arra, hogy fölöttem nagyon dajdajoznak. Kiabálnak, röhögnek, csak épp zene nem tombolt. Aztán 4-kor megint fel kellett ébrednem, éppen dolgokat dobáltak le az erkélyről. Ma megnéztem: egy üveg, egy műanyag flakon és két virágcserép elszáradt virágokkal. Gondolkodtam, talán össze kéne szedni egy szatyorba és az ajtajuk elé rakni, hogy ők is gondolkodjanak. Vagy egy névtelen levelet ragasztani az ajtajukra, hogy ez volt 2, van még egy dobásotok, de utána... Kegyetlen gondolatok is felmerültek a fejemben a kegyetlen éjszaka kapcsán, pl. hogy Danit és Tibit, aki egy igen nagydarab és nem szószátyár srác, felküldöm, és majd ők rendet tesznek. Délután újra kezdődött a randalírozás, dobálás. Felmentem. Hosszú csöngetés. Hallottam az ajtó túloldaláról, hogy "úgysem fogom beengedni!" Csak álltam ott piros ruhámban, széles mosollyal, hogy jól látsszon a kukucskálón át. Végül egy félmeztelen tinédzser 30 centire kinyitotta az ajtót. Még mindig mosolyogva, teljesen szelíden azt mondtam:
- Szia, drágám, mondjál egy okot, amiért ne hívjam ki a rendőrséget! Kíváncsi volnék, mit találnak odabent...
- Semmit! - vágta rá túl gyorsan. - Hangosak vagyunk?
- Az egy dolog. De mindenfélét ledobáltok éjnek idején, és valaki még a szomszédba is át akart mászni.
- Azt rosszul tetszett látni.
- Szóval miért is ne hívjam a rendőröket?
- Majd vigyázunk.
Amikor becsukta az ajtót, akkorát rávágott belülről, hogy ágyúdörgésnek hangzott a lépcsőházban. Ez volt az ő kritikája.

Jellemző rám, hogy az én lábam remegett, míg lementem a saját szintemre, engem jobban megviselt az akció, mint őket. Valamibe beletrafálhattam viszont, mert síri csönd lett, ami folyamatosan tart is.

2010. augusztus 4.

El se hiszed, mily tökéletes hátvakaró egy távirányító! Mivel mindig a hátam abszolút közepén - nem a mértanin, hanem ott, ahol semelyk kezemmel semelyik irányból nem tudom elérni - viszket mondjuk egy jól irányzott szúnyogcsípés, kreatív módon felkaptam a távirányítót, mely jó hosszú, és gumis gombjai vannak, s rájöttem, hogy egyenesen tökéletes. Vakarásra. A gumis billentyűk szolidan karistolják a bőrömet annak veszélye nélkül, hogy felsértenék, mint ahogy a körmöm tenné. Haj, próbáld ki!

Dani boldog, mert úgy látszik, véglegesítik a budafoki bankfiókban, ami ide csak 3 megálló. És ahol jobban érzi magát, mint a Camponában, ami sokkal messzebb van, és nincs kilátás onnan az utcára. Van tehát pár ok az örömre. És örülök is. Bár Maci még mindig büdös. Nem annyira, de azért...

A tébolyult meleg után élvezkedem a hűvösben, se ventilátor, se szenvedés éjszaka takaró nélkül, de szúnyognak kitéve, tőlem ez mehetne így januárig, nem bánnám.

2010. július 31.

A mai híradóból megtudtam, hogy már KÉT bababarátnak nevezett kórház is van Magyarországon. Tegnapelőtt volt 28. éve, hogy megszültem Danielt a kölni Elisabeth kórházban. Eszükbe nem jutott volna nem bababarátnak lenni. Szerintem a szót sem ismerik, mert természetes volt, hogy a gyereknek az anyja mellett a helye. Nem vitték el megfürdetni, nem mosták le róla a nagyon fontos mázt, ami beszívódott a bőrébe, rögtön a mellemre tették, hogy csócsálja a fontos előtejet, és mindig velem volt. Azt hittem, nem harminc, hanem csak húsz év a lemaradásunk, de tévedtem.

Maci, a Hős. Samponozva ül a kádban. Nyugodtan. Daninak a világon bármit megenged. És még bizonyos méltóság is látszik az arcán. A lesunyt fülei ugyan megadást, talán bizonytalanságot tükröznek, de nyugtalanságot nem. Mivel már jó ideje eléggé büdös volt, muszáj volt igazi kutyasamponnal megfürdetni. Ennek már 5 órája, de még mindig szárad.

2010. július 28.

Márton Attila. Jelenleg a légiközlekedésért felelős kormánybiztos. Épp az előbb nyilatkozott az ATV-n. Van szerencsém ismerni, egy ideig a Repülőszövetség elnöke volt, és én írtam mindig az értekezletek jegyzőkönyvét. Lényegében az maradt meg bennem róla, hogy Kati barátnőmet, aki akkor a gazdasági felelős volt, mindenáron a földbe akarta döngölni, abszolút igazságtalanul. Egy kívülálló férkőzött a bizalmába, aki Katit mindenképp ki akarta készíteni, Attila pedig hajlott erre. Undorító volt nézni, ahogy tetemre hívta a barátnőmet, és mindenáron rá akart bizonyítani akármit, valamit. Persze nem tudott, mert Kati korrekt ember. Aztán Márton Attila - mivel módja volt rá - műrepülni kezdett. Az egyik értekezleten épp én súgtam oda neki, hogy a Jak-55-ös isteni repülőgép. Amit komolyan is gondoltam, ilyenkor elszáll az agyam, és csak arra tudok emlékezni, milyen csodás volt vele repülni, nem tudtam távolabbi összefüggésekre gondolni. Nos, azután beszerezték a Jak-55-öst, és nekem is módom volt a tököli reptéren a mikrofonba mondogatni Márton Attilának olyanokat, hogy "ez nem 45 fok, csak 40, inkább legyen meredekebb, azt a bírók jobban szeretik" stb. Ez a Márton Attila aztán lemondott az MRSZ elnöki tisztéről, mert képviselői elfoglaltságai lekötötték, nem hozott semmit, mondjuk, nem is vitt semmit. Nem kavart hullámokat a történelem óceánján. És most, lám, kormánybiztos, aki talán azért "ért" a repüléshez, mert volt a kezében egy sportrepülő botkormánya, és mert a Repülőszövetségben belekonyított a kisgépes szakmába némileg. Ilyenkor jön az, hogy az agyamat eldobom. Volt a Malév élén egy kiváló szakember, Gönci János, soha nem fogom megérteni, ő miért nem volt elég jó.

Azt hiszem, jobb,a ha nem foglalkozom politikával, ilyen indíttatású döntésekkel, mert csak felhúzom magam. (Azt azért kárörvendve láttam, hogy a hét éve még fiús külsejű pasi ma szélesre hízott arccal és táskás szemekkel ült a kamera előtt, ilyenkor érzem úgy, hogy nemcsak én öregszem...)

2010. július 26.

Sírni könnyű. Elviselni pedig a gyerek kíméletlenségét nehéz. Dani elaludt délután, fáradt volt. Számítógép, tévé, hangfalak bekapcsolva. Besettenkedtem, és mindent kiikapcsoltam. Hadd aludjon, gondoltam, akár még este le is viszem a kutyát, hogy neki nyugalma legyen.
Fél óra múlva felcihelődött, levitte a kutyát, és közben dühös volt rám, hogy nem hagytam aludni. Hogy azért kutakodtam a szobájában, hogy direkt felébresszem. Na erre varrjál gombot! A szándék, érted? Azt kérdőjelezi meg. Az édes jó anyja jó szándékát. Hát ettől tudok sírni könnyen. Ha az édes gyermekem már azt sem hiszi el, hogy jót akarok neki, akkor ki fogja? És végül mi a frászért akarjak jót, ha úgysincs rá fogadókészség?

2010. július 23.

Magyarorszag.hu ha ezt megnézed, lehetőséged lesz a taj-számod beírásával ellenőrizni, mi mindent számoltak el a számládra. Mivel 2005-ben eltört a bokám, voltak feljegyzések bőven. 19 olyat találtam, ami nem igaz, de a tb-től leszívták a money-t. Felsorolni sok lenne. Például körkörös gipszet kaptam (nem kaptam), amihez külön tételként járósarok felhelyezés is társult, aztán ezt le is vették - nyilván ha fel sem rakták, le sem vehették -, de sok olyasmi is van, hogy pl. ízület mobilizálás (ha a dr. Benkő Tibor nevű baromi rossz modorú orvos rápillantása, és mondata, hogy "tornáztassa!" ezt jelenti, akkor tényleg volt ilyen), meg sebkötözés, kötéscsere (nem volt sebem az első hét után), aztán "gyakorlatok ellenállással szemben" - hát ha ez azt jelentené, hogy én túl korán lábra álltam, és dr. Benkő azt mondta: "maga úgyis azt csinál, amit akar", akkor ilyen is volt. Aug. 22-én azt láttam, hogy "belső fémrögzítés eltávolítása, szeg, lemez, kivéve tűződrót", utána "járásgyakorlat segédeszköz nélkül", majd megint ízületmobilizálás, jaj, istenem, ez mind kamu. Aznap nem is találkoztam az orvossal, mert 3 óra várás után hazajöttem. Csak egy rtg készült, amiről a naplómban meg is emlékeztem. Másnap, 23-án dr. Benkő tényleg kivett egy darab csavart a bokámból, de a tb-nek küldött jelentése újból "belső fémrögzítés eltávolítása, szeg, lemez, kivéve tűződrót" erről szól. Nyugodjatok meg, az összes vas ma is a bokámban van az egyetlen csavart kivéve... Azt mondta dr. Benkő, hogy nincs értelme a vasakat kiszedni, mert az újabb műtétet jelentene.
Elképedtem, hogy mi mindent írtak a számlámra, ami nem igaz. Megjegyzem, csak a János kórház tette ezt. Máshol is jártam már azóta, de egyik sem volt ilyen szemérmetlen hazudozó. Sőt egyáltalán. Azt hiszem, komolyan kell vennem a figyelmeztetést, hogy bárhová, csak a Jánosba ne menjek még egyszer.

Május utolsó napján mailt írtam közös képviselőnknek, kérdezvén, mennyi tartozásom van, mert úgy látom, a bankom, hiába adtam tartós megbízást, mintha nem utalta volna a közös költséget. Nem válaszolt. Ma pedig ügyvédi felszólítás jött, hogy 72 ezer a tartozásom. Szerinted nem lett volna egyszerűbb megspórolni az ügyvédet, és válaszolni a levelemre? Ach, biztos megint én vagyok hülye. Mindegy, átutaltam. Az ügyvédet meg fizesse az a hülye, aki egy mailre se tud válaszolni.

Dani elvesztette a bank kulcsát. Ő volt a nyitóember, mögötte álltak kollégái az utcán, és kulcs sehol. Hazafutott, túrt, kutatott, semmi. Azóta kicserélték a bank ajtaján a zárat, naná, de azért én ezt mégsem értem. Ugyanilyen rejtélyes módon hagyta el a jogosítványát a forgalmival együtt. Azóta már megcsináltatta újra, de azért... Mikor fog felnőni, kérdezem?

X év után kimostam a paplanomat, amit még x éve Ausztriában vettem, mert országunkban 2x2 métereset nem lehetett kapni. X éve csodálom ezt a paplant, mert tökéletesen működik, elég hosszú és széles ahhoz, hogy összevissza gyűrjem, húzzam, könnyű és pflegeleicht. Ha jó az időzítésem, holnapra megszárad, és a hidegfront is eljön, hogy végre szükség legyen rá. Bízom benne. Annál is inkább hiszem a front jöttét, mert reggel annyira fájt a lábam, hogy a sarokig is sírva mentem el, most meg akár táncolnék is. Valami légnyomás-változásnak kellett történnie, mert egyéb csodákban nem bízom.

2010. július 19.

Csapás az égből. Egy film, amit meg ne nézz! Meteorok csapnak le a kisvárosra, polgármester-asszony ment mindenkit, bekoszolódik, arcán seb, haja csapzott, szájfénye töretlen. Lányát nem találja, telefonál, autózik, menti, ami menthető, szájfénye töretlen. Felkészül a végzetes meteorcsapásra, sír, szeret, ölel, megtalál, biztat, szájfénye töretlen.

Ez a szájfény-ügy nem megy le a torkomon. Szétesik a jó modorom, és káromkodnom kell.

2010. július 15.

Bírod ezt a rohadt hőséget? Én nem. Tízpercenként lefújom magam az amúgy virágok permetezésére rendszeresített flakonból, és félóránként Puntyorkát is (rendes neve Maci kutya).
Képzeld, tegnapelőtt kicserélték mindhárom, utcára néző ablakomat vadonatúj, korszerű, fantasztikusan szigetelő darabra az önkormányzat költségén. Merthogy itt 4-sávos út készül már május óta, és ne legyen egy szavam se, hogy majd behallatszik. Azért szép tőlük. Az egész utca összes ablakát kicserélték. Nálam tavasz elején járt egy ember, azt mondta, csak az ősi ablakokat cserélik, az enyéim pedig alig 6 évesek voltak, azt mondta, lemondhatok róla. De mikor itt dübörgött a brigád nap-nap után, és egyik szomszéd a másik után mondta, hogy bármit kicserélnek, belevágtam. Nem bántam meg. Összesen 5 óra alatt végezek vele, és minden szemetet összeszedtek maguk után. Szóhoz se jutok, hogy már ilyen is létezik. Pedig szemét rengeteg volt a régi ablakok szigetelése stb. okán.

A másik nagy élményem a habszivacs beszerzése volt. Daninak akartam szülnapjára, ami mindjárt itt van, egy új, szélesebb szivacsot venni, hogy Suzuki is kényelmesen elférjen rajta. De hogy menjek el a Népszínház utcába? Felhívtam kedvenc taxivállalatomat (csupa7-es), kérdezvén, volna-e valaki, aki odamegy, megveszi és elhozza. Három percen belül volt vállalkozó. Megelőlegezte, elhozta, kifizettem, és az egész egy órába sem telt. Integettem magamnak: hajrá, Daka, nem vagy te senki, egy széken ülve akármit el tucc intézni! Estére már új szivacsán aludt a gyermek, és rettentő boldog volt tőle. (Reggel találtam egy feljegyzést tőle, hogy micsoda egy anya vagyok, egész nap nem evett, és nem várta vacsora... miután egész nap takarítottam, rámoltam az ablakosok miatt... felhúztam az ágyneműt az új ágyára... dugig volt a frigó kajával, csak ki kellett volna nyitni az ajtaját, és kihull bármi...)

Akinek nincs kutyája, nem tudhatja, milyen komoly veszély a toklász, hány tízezerbe kerül kioperáltatni fülből, lábból, orrból, szóval írtam mailt a polgármesternek, hogy a házunk mögötti parkban otthagyták a levágott szénát, ami tele van toklásszal. Képzeld el, összeszedték és elvitték! Ach! Hatással vagyok a környezetre! Lehet, hogy egy repülőgépes szúnyogirtást is megrendelhetnék? Csak mert láttam az ablakból a környező dombon egy Ancsát, sárga volt, nagyon alacsonyan repült, bizos, hogy ezt csinálta. Onnantól idegyűltek a szúnyogok, két éjszaka alaig tudtam tőlük aludni, hiába a Vape.

Aztán egyik Zolitól ilyen mailt kapok: "nekem a repülés nem csak fel- és leszállás, hanem egy kultúra", meg " Ha végül soha nem lesz szakszóm, akkor is boldog leszek, hogy néha repülök, repültem, a repülés közelében lehetek és tudhatom, hogy léteznek a hozzád hasonlók." akkor mit szóljak? Te mit szólnál? Gondolom, amit én: meghatódsz, és úgy érzed, ez egy gyönyörű nap. A másik Zoli meg arról biztosít, hogy még a nem-repülőknek is érdemi a mondanivalóm. Gyerekek! Állati jól esik, amit mondtok! Még a végén elhiszem, hogy írni érdemes. Vagy csak megszólalni akár.

Volt pofám azt írni a fórumra, hogy az MHSZ idejében nem volt protekció. Hogy a francba ne lett volna. Nem írtam körül rendesen. Arra gondoltam, akit elismertek és jónak tartottak, az valóban csak magának köszönhette az elismerést, nem a hátszélnek. Naná, hogy volt, aki ügyetlen volt, hátszeles volt, mégis ott lehetett, mert valakinek a valakije volt. De ilyen sosem közöttünk volt, hanem valahol máshol. Látod, én is tudok rosszul fogalmazni, pedig hogy utálom.

2010. július 10.

Mi üthetett belém, hogy egy indexes fórumon

http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=1001300

elkezdtem pofázni?? Persze, hogy megtámadtak ifjak, akiknek közük nincs se hozzám, se a múlthoz, de erre számítanom kellett volna. Nekik már a tíz év távlat is az ősködbe vész, miközben nekem lassan már a 30 év se olyan távoli. Bocsássa meg isten, hogy megöregedtem, de a lelkem még ott van velük fiatalon. Srácok, ha ti is elmúltatok hatvan, meg fogjátok érteni, hogy csak a test öregszik, a lélek soha.

Én még mindig át tudom élni a felszállást egy Extra 260-assal, Fahegyen, megcélzom a hegyeket, semmi perc alatt felemelkedik a farokkerék, bömböl a 300 lóerő, ott-tartom föld fölött nyomva a gépet, amíg annyira gyorsul, hogy ha felkapom, akár függőleges orsót is csinálhatok vele. Ez az élmény soha el nem múló. SOHA! Bármikor képes vagyok felidézni, mert ott voltam. Megtettem. Mint ahogy repültem háton Dunakeszin Z-50-essel 3 méteren, azt is nagyon élveztem. Engedélyem persze nem volt rá, mint Besenyőnek, de pont ezért élveztem annyira. Senki nem jelentett fel. Haj.

Nem kéne ennyit a repüléssel foglalkoznom, mert már jó ideje vége. Persze ki tudja kiirtani magából, amiért élt, ami a legfontosabb volt? Miért pont én?

A fenti fórumot olvasva annyi hülyeséget, meg annyi okosságot látok, hogy nem tudok leszállni róla. De le fogok, mert ez órákig ülést jelent ezen a széken, amin kényelmentlen az életem. Sajnálom, gyerekek, ha egyszer kicserélik végre a combízületemet, sokkal jobb leszek, az biztos. Drukkoljatok. Sőt, ha valaki tud egy jó traumatológust, akinek a várólistája nem fél év, boldogan várom a jelentkezést! Nem igazán tudom, hogy fogom január végéig kibírni. Rohadt messze van, és a lábam midnen nap jobban fáj.

2010. július 6.

Ma valahogy úgy ébredtem, hogy heuréka! Ebben az évben minden sikerülni fog! Talán azért voltam ilyen pozitív, mert mióta a Vape lapkákat használom, tényleg békén hagynak a szúnyogok éjszaka, talán azért, mert valami történt, amit nem tudok, de jó hatással van rám, mindegy is. Nem a miért a fontos, hanem a jó érzés. A bizakodás.

Szombaton meglátogattam az ügyelő Szűcs Attilát az Uzsokiban. Akihez Gábor főorvos küldött, miután közöltem vele, hogy a nála fennálló egy éves várólista nekem túl hosszú. Ez a szimpatikus, fiatal orvos január 25-ére adott nekem időpontot. Addig talán kibírom... Elsőre nem tudta, ki vagyok, megint rossz érzésem támadt, hogy ki is akarna velem foglalkozni, de aztán levitt a földszintre, ahol megnézte a felvételeimet (hú, ez tényleg fájhat! - mondta a röntgenemre), és úgy láttam, mintha valóban törődne velem. A liften lefelé azt mondtam neki, a kórház gyönyörű, de mintha nem volna teljesen ésszerű, ami a funkcionalitását illeti. Ezzel mélyen egyetértett. Lehet, hogy itt alapoztam meg a kapcsolatunkat. Megígérte, hogy ha bárki kiesik a listáról, felhív, én jövök a helyébe. Ellenőrizte is a számítógépen, hogy a telefonszámom ott van-e.
Amikor felébredtem, úgy éreztem, figyelnem kell a telefont, mert a hívás meg fog érkezni még sokkal január előtt. Valami azt súgja, hogy karácsonyra már rendesen járni fogok.

Írtam a polgármesternek, hogy a házunk mögötti parkot ugyan lekaszálták, de a rengeteg toklásszal teli szénát senki nem szedi össze már egy hete. Maci belefut, szagol, a toklászok pedig belefúródnak bármely testrészébe, amitől legjobban félek, hogy a fülébe. Ez műtétet és altatást jelentene. Meglepetésemre válaszolt, és ma hajnalra el is tűntek a szénahegyek, sőt, a környező utcákat is feltakarították, amik már jó régóta tele voltak lehullott virágokkal, levelekkel, gallyakkal. Sok itt a hársfa, amik nagyon szemetelnek, miután csodálatos illatukkal elkényeztettek egész júniusban. Ma meg is köszöntem neki, hogy törődik velünk.

Meglepett tegnap a postás, 6500-ért hozott egy küldeményt, amiről nem tudtam. Szerencsére volt itthon ennyi lóvém. Amúgy Maci imádja a postást, mindig körülugrálja, ő meg örül neki. Ez azért jó, mert mikor ajtót nyitok, nem kell erőt bevetnem, hogy visszatuszkoljam (mármint Macit).
Daninak jött a boríték valami ronggyal belül, ahogy kitapintottam. Persze nem bontottam fel. Kiderült, Patrik születésnapjára rendelt egy igazi focimezt, el is vitte még az este a Mammutba, hogy a hátára nyomassanak egy feliratot a nevével meg a születésnapjával. Kíváncsi vagyok, mennyire fog örülni Patrik. Szerintem Daninak kiváló ötletei vannak, ha ajándékozni kell.

El vagyok kényeztetve: Suzuki tegnap is magára vállalta, hogy melegszendvicseket csinál Daninak, így nekem nem volt dolgom vacsorakészítés és -felszolgálás terén. Áldás ez a leány. Még nem is mondtam: tegnapelőtt sertéscombból olyan rántottszeleteket produkált, amilyenek nekem még soha nem sikerültek! Tényleg. Tökéletesek voltak. (Megkóstoltam, Dani le is szúrt, hogy minek harapdálok bele, bocs, muszáj volt. Csak egy kicsit.)

Macit befújtam kétfelől jéghideg, virágpermezetezőben "érlelt" vízzel, most hanyatt fekszik a szőnyegen, jól érzi magát, de lassan le kell mennünk sétálni, mert elmúlt 2 óra, remélem, a hűtés érzete nem hagyta el.

Figyu, az életem tökéletes. Van egy szépséges fiam, aki nem kábítózik, nem dohányzik, rendesen dolgozik; van egy édes-kedves barátnője, akire nem tudnék rossz szót mondani, imádják a kutyámat, akit én is, mi kéne még? Ja persze, szeretnék járni a két lábamon többet mint 100 métert. De ez is meglesz, biztosan. Addig is a teljes bizakodás állapotában leledzem. Használom a biomágnes-terápiás kütyüt, amit vettem, majd pár hét múlva biztos látni fogom a hatását is. Soha ne legyen rosszabb, mint most!

2010. június 30.

http://www.youtube.com/watch?v=Bb78EzXz6_M&feature=related

Az 1984-es műrepülő vb-ről készült ez a film. Ott voltam. Dani 2 évesen szintén. Anyósom is. Volt férjem is. Meg az egész csapat. A film Besenyővel kezdődik, akkor még fekete volt a feje. Aztán láttam Tóth Slacát (Hiénát), majd Pászti Tibit (Csupatit) a szakállával, Molnár Andrist (meghalt), Balatoni Józsit (Amerikába emigrált 21 éve), Viktor Szmolint, aki szintén meghalt évekkel ezelőtt, majd ahogy Besenyeinek asszisztál Farkas Bertalan a toronyban, végül Peti is repült belső kamerával. Huh! Ez sok volt egyszerre. Én sajnos nem repülhettem, mert előző ősszel tértem haza Németországból, és azt mondták, nem lett volna elég idő a felkészülésre. Való igaz, még csak 50 kilót nyomtam a műtét utáni felhízlalás eredményeképp (valahol 46 kilóval "jöttem ki" a felépülés pozitív szakaszából).

2010. június 28.

Méghogy én erőt adok? Akinek kapni volna fontos? Végül is kaptam, bár csak egy mailt:

"Kedves Olga
    Nem régen akadtam rá az oldaladra a neten. Egész éjjel olvastam a régi naplódat. 
Mindig szívesen olvastam az írásaidat az összes már rég elmúlt szakmai újságban, és örülök, hogy most összegyűjtve elérhetőek.
Köszönöm neked, hogy elolvashattam a naplódat. Köszönöm, mert életem egy igen nehéz szakaszában találtam rá, és egy olyan emberről szól, akit mindig csodáltam. De eddig nem tudtam, hogy milyen akadályokat küzdöttél le életedben. Nem tudom hogyan csinálod, de ahogy a naplódban írsz az erőt ad az olvasónak.
A naplóddal segítettél nekem újra elindulni. Segítettél, akkor amikor már majdnem feladtam.  
De már tudom, hogy leküzdöm az akadályt és repülni fogok továbbra is.
Köszönöm neked
Péter"

Meghatódtam. Kihúzom magam. Tényleg. Az ifjúság főként kapni akar. Én már tudom, hogy adni fontosabb. És hogy most - véletlenül, szándékomon kívül - sikerült, bármiért, bárhogyan, bármit is adni, az a legszebb érzés. Én köszönöm! Igazi megtiszteltetés. Az ilyen levelek töltik tele a szívemet új reménnyel, hogy még érdemes élni és harcolni. Nem fogom feladni, ahogy Enikő barátnőm mondja: fél lábon is ki lehet, ki kell bírni, amíg a csoda eljön: újra rendesen járhatok. Egyre jobban hiszek benne. Nagyon szép és felemelő érzés, hogy olyanoktól kapok erre ösztönzést, akiktől sosem kértem és el sem vártam. Ach! Most kell ám könnybe lábadni! Basszus. Nem akartam érzelegni. Csak örülök és tényleg kihúzom magam. Élni kell, mert érdemes. Howgh! Beszéltem.

Az előbb megint bejött egy fürkészdarázs, már a könyvespolcomat fürkészte, hova tudna fészket rakni, felkaptam a vízóra-bevallás papírfecnijét, és azt csattogtatva próbáltam az ablak felé terelni, miközben kiabáltam, hogy "kifelé!" Szegény kutyám azonnal kiment a szobából, mint bűnös a bűntett helyszínéről. Alig mert később beódalogni, nem tudván, mit követett el. Most vigasztalom.

2010. június 24.

Megint orvos... Dani adott egy ötezrest taxira. Mivel a Suzuki kuplungját, amely kőkemény, már nem tudom nyomni, csak fogat összeszorító káromkodások közt. Azt mondta, a sok 7-essel hirdető taxivállalat 2777-ért bárhová elvisz a városban. Így is volt. 5 percen belül eljött értem egy helyes, tiszta fiatal srác, klíma is volt, amitől leszáradt rólam az idegesség generálta pára, nem beszélt sokat, én sem, de azt értelmesen tettük. Bevitt egészen az Uzsoki kórház belsejébe - sosem hittem volna, hogy ilyen hatalmas komplexum lett belőle, mióta 25 éve ott feküdtem, és még semmi sem volt -, aztán adott névjegyet, hogy hívhatom megint őket, ha már kijöttem. Hosszú alagsori folyosókon átkelve jutottam a célhoz. A röntgenorvos csodálatos, közlékeny, kedves nő volt. Megkérdezte, hol műtöttek, hogy ki volt, aztán elmondta, ő tíz évig dolgozott a János Kórházban, ott is lakik mellette, de mikor a lányával valami történt, a világért sem vitte volna oda. Nekem is azt tanácsolta, eszembe ne jusson. Az a kórház annyira le van robbanva, hogy az ellenségének se kívánná. Megköszöntem a fontos információt.
Gábor Antal főorvos fogadott végre, tényleg alig vártam összesen másfél órát, kedves volt, és láttam, hogy humora is van, miközben egy rendőrlánnyal azt vitatta meg, mit írjon a lapjára, amitől még a héten betegállományban lehet, mivel államvizsgái után szeretné kipihenni magát. Mikor a lány azt mondta, fél éve folyton dolgozik, tanul, azt felelte, bassza meg, én már negyven éve ezt teszem... ettől lett igazán szimpatikus. Ami utána jött, nem volt szívderítő, alig pillantott a röntgenfelvételre, rögtön tudta diktálni az asszisztensnek az összes rosszat: teljesen elhalt a combfej, a többit nem értettem, tele volt latin rövidítésekkel, lényeg az, hogy csere kell. Feküdtem az ágyon, felnyomta a lábamat, láttam, csodálkozik, hogy csak úgy megy (gyakorlok, mondtam), de mikor oldalra próbálta mozdítani, már fintorogtam. Pedig azt is gyakorlom, de mégis. Nála egy évet kell várni, de volt olyan kedves, hogy egy kollégáját felhívta, hátha annál kisebb a várólista. Így jutottam el a reményhez, hogy talán január-februárra fogok időpontot kapni. Miután láttam a kórházat, és van összehasonlítási alapom a János kórházzal, úgy éreztem, szenvedni is képes vagyok, csak ne oda, hanem ide kerülhessek. Főleg azután, amit a radiológusnő mondott. Valahogy ki fogom bírni. Kérdeztem a főorvost, mit tehetnék, ami jó, azt felelte, legyek kétéltű, éljek vízben, úgy nem terhelném a lábamat. Ez nyilván azt jelenti, ezután - mint eddig is - minden lépés egyre jobban fog fájni.
Nem tudtam taxit hívni, mert képtelen voltam kitalálni, hogy lehet a telefonomba a + jelet beütni. Anélkül meg nem ment. A kórház portását kérdeztem, tudna-e taxit hívni. Ki volt ragasztva az ablakára a Budapest Taxi logója, ő csak azt hívhatta volna. Kezébe nyomtam a telefonomat, varázsolja már elő azt a + jelet, mert nekem nem megy (szemüveg se volt nálam). Megtette, aranyos volt. Megint 5 perc, és a taxim megjött. Ezúttal első férjemre hajazó, testes, nagybeszédű férfi sofőrölt, olyan, akibe betolsz egy tokent, és onnan kezdve nincs dolgod: végigbeszéli az utat. Csak néha kellett egy-egy szót közbevetni, de szerintem anélkül is nyomta volna. Megtudtam tőle, hogy a 80-as években egy házra valót össze tudott szedni a taxizásból, fel is építette, de ma csak annyi jut, hogy havi 30 napot dolgozik, és megél, fizetheti a számláit. Este 9-kor leesik a feje a mellére, de reggel 4-kor már talpon van, és mivel nem akar senkit felzavarni, inkább beül a kocsiba megint. Egymillió-ötszázezer kilométert vezetett eddig, és a napi költsége 15 ezer forint. Amiben benne van az adó, a biztosítás, a javítás, a benzin, de hát azért gondold meg, ez rémes. Ennél sokkal többet kell keresnie ahhoz, hogy meg is éljen. Visszasírja a 80-as éveket... Amikor azt mondta, 30 éve taxizik, ránéztem, de hiszen maga alig látszik többnek 30 évesnél! Meglepődött, 50 éves elmúltam! Biztos a génjeimben van, hogy nincsenek ráncaim. Bár a feleségem szerint az agyamban van a gond, nem lehetek normális, hogy ennyit kibírtam a taxiban.
Kaptam tőle fontos információt: a kocsink kuplungja azért olyan kemény, mert elfáradtak a rugók, háromszor is kértem, ismételje meg a varázsszavakat: kuplungtárcsa, készlet, csapágy... (Daninak akartam megtanulni, hogy majd elmondhassa), ezeket kell kicserélni együtt, akkor megint jó lesz. Szerint egy Suzukinál ez kijön 30 ezerből. Mikor elhúztam a számat, rámnevetett, tudja, mibe kerül ez mondjuk egy Mercedesnél? 400 ezerbe! Lehet, hogy mégis érdemes volt Suzukit venni.

Nagyon élveztem a pasit, olyan őszinte, nyílt és nagyhangú volt, amilyen első férjem valaha, akinek nincs is szüksége visszajelzésre, maximum egy-egy pici szóra, hogy tovább öntse magából a saját valóját, ami pozitív. Jó volt, pontosan tudta, hova hozzon, előre elmondta még a sarkot is, ahol be kell fordulnia, és a klíma kényeztetett egész úton. Szerettem ezt a napot akkor is, ha a prognózis az életemről még fél évet vár.

2010 június 22.

Macit azóta megfürdettem először habos vízben, utána Dani tiszta vízbe mártotta, és rögtön levitte, hogy megszáradjon. Akkor még jó idő volt - pár napja. Még mindig büdös, mármint magához képest, de már nem annyira. Tekintve, hogy eddig semmilyen szaga nem volt.
Nem hittem volna, hogy épp Sinya - volt repülőoktatóm - felesége fog segíteni találni egy ortopéd orvost, aki talán elvállal. Még nem beszéltem vele (félek). Felhívtem dr. Lendvai Ferencet, aki múlt szerdán fogadott, csak annyit kértem (volna) tőle, küldje el mailben a röntgenleletemet, de teljesen elzárkózott. Azt mondta, azt a röntgenosztályon kellene kérnem. Mivel onnan nyomták fel az ő képernyőjére, elképzelni sem tudom, hogy ne tudná egy-két monzdulattal, vagy ne adj isten, egy telefonhívással teljesíteni a kérésemet. A lényeg: nem akarja. Öt perc empátiája sincs, hogy segítsen rajtam. Ez az út bezárult, ezt az orvost biztos nem fogom többé keresni. Aminek valószínűleg ő örül a legjobban. (Csak úgy megkérdezném: vajon kinek örülne? Valami szép, szőke celebnek, vagy egye fene, legyen fekete?)

Mónika. Tőle vettem ma egy Vitalia biomágneses ágyat. Mónika. Éreztél már olyat, hogy valakivel az első perctől közösen rezegtek? Én igen. Vele. Igazi biomágneses rezgés volt. A lány póztalan, drasztikusan őszinte, sallangoktól mentes, maga a méltóságteljes természetesség. Tartása van, káromkodik, ahogy én szeretem, elintéz mindent, ahogy én szeretem, a két talpán áll a földön, ahogy kell, és elküld a picsába bárkit, ahogy kell. Mármint ha kell. Lenyűgöző a személyisége. Természetszerű, hogy két gyönyörű kutyát is tart, akik rámszabadultak, összevissza hízelegtek, lökdölstek izmosan, és elveszhettem érzékien a nyakuk, fülük vakargatásában, és hagyhattam, hogy vizes pofázmányukat beletöröljék a szoknyámba. Kit érdekelt. Ha láttál már fényűző külsejű airedale terriereket, akkor tudhatod, miről beszélek. A plüssmaci-gombszemük, a karikába görbült farkuk, a smúzolásuk oda-vissza, folyton, elbűvölő. Aki ilyen kutyát tart, rossz ember nem lehet. Amúgy meg szinte senki sem lehet, aki egyáltalán kutyát tart, és jól. Élményszámba ment a mai napom, persze közrejátszik ebben az is, hogy sehova nem járok, mert már nem megy, de feltöltődtem, és jó volt. A mágneses rezgések pedig hitem szerint jót fognak tenni, és nem lesz kidobott pénz, hiába görcsöl Dani, hogy már megint mit tettem. Már megint bedőltem valaminek, leszavazom, elhallgattatom, mert ez most már tényleg az én életem, és nem hagyom veszni.

Csoda történt: egész évben elveszettnek hitt személyi igazolványomat megtaláltam. Ez is Mónika hatása. Vagy a biomágnesé. Csak úgy benyúltam a szekrénybe, ahol már mindent feltúrtam, és az igazolvány szinte beleszaladt a tenyerembe. Egyszerűen és azonnal. Ha most valaki azt mondja, nincsenek csodák, akkor tiltakozom!

2010. június 16.

Maci sokat úszott a hétvégén, de azóta büdös. És csomókban fésülöm a szőrét. Tegnap össze is kaptunk. Ő a kezem után kapott, mikor meghúztam a szőrét érzékeny helyen. Halálosan felháborodtam mint falkavezér. Kizavartam a szobából. Azóta tisztelettudóbb, hogy ne mondjam, félősebb lett velem szemben. Mintha mindig megkérdezné: odajöhetek hozzád? Nem fogsz kizavarni? Drágaságom, persze, hogy nem, ölelgetem, csókolgatom a büdös szőrét, hogy visszanyerje magabiztosságát. De azért tudnia kell, ki a főnök.
Nem volt ma jó napom, a harmadik orvos, akit felkerestem, ismét megröntgenezte a lábam, kiderült, elhalt a csontom. Hát ezért fáj ennyire. Protézis kell, de azt is előrebocsátotta, lehet, hogy 3 éves várólistán leszek kénytelen végigsántítani az éveimet, ha közben bele nem halok, mert eléggé elviselhetetlen már ma is. Azt mondta, lesz ez még sokkal rosszabb (közben fél szemmel a meccset nézte a tévéjén). Elég nehéz felfognom, mi lehet még ennél rosszabb, de azóta úgy gondolom, talán inkább vigasztalhatott volna valamivel. Szép, fiatal ember volt, én meg egyik sem. Nekem akármit lehet mondani. Ez volt az igazán rossz. Felfogni, hogy nem számítok. Nem számíthatok már egy csöpp vigaszra sem. Egy kegyes hazugság megtette volna, amit lehet simán biztatásnak nevezni. A nemtörődöm arca, ami azt mondta, jó lenne, ha már kívül lennél az ajtón, megalázó volt. Inkább a lábam fájjon, mint ez, úgyhogy fenébe vele!

2010. június 12.

Szeretem az ilyen hétvégéket. Mikor Dani és társulata, Maci dettó, víz mellett üdülnek. Jelenleg a Balatonnál. Azt hiszem, az időjárásra sem lehet panasz. Alig bírom elviselni ezt a 35 fokot, ami van.
Szerdán kilátogattam Szilasligetre Ágihoz, Maci is jött, két jókora lyukat ásott a kertben, azt mondták, hadd tegye, majd betemetik. Az orrát belerakta, úgy hevert a frissen ásott, barna, hűvös földkupacon. Az utca összes kutyáját meglátogatta, futkosott és ugatott úgy kerítés mentén, azt hiszem, jó élményeket szereztem neki. Elég sok bloody mary-t megittunk, így csak arra emlékszem, hogy tízig dőlt belőlünk a szó, aztán elájultam egy kellemes, 18. századi díványon, ami viszont kényelmesebb, mint az ágyam, ami csak 20. századi. Régen aludtam ilyen jót, és aztán hajnalban a csend, a madárcsivogás, a harmat... Haj. Nekem nem való a város, az biztos. Bár 10-re hazaértem, az út gatyarohasztó volt. A kocsim egy fa alatt éjszakázott, beborították a lehulló levéltetvek, és még néhány sáros macskapracli nyoma is rákenődött a szélvédőre. Nem pucoltam meg, inkább hunyorogtam, mikor szemből jött a fény. Legyen ez Dani gondja. Jó érzés, hogy egyre több dologra legyinthetek, mondván, majd ő megcsinálja.
A héten ki kellett hívnom Digiéket, mert elment a net. Egy ifjú ember jött olyan pofával, hogy "már megint egy hülye vén csaj, biztos szétbarmolta a számítógépét, aztán nincs jobb dolga, mint engem hívni", ehhez mérten morcos és igen udvariatlanul szófukar is volt, hiába próbáltam pár szót kicsikarni belőle. Miután kiderült, hogy nálam semmi hiba, viszont kint a szekrénykében két kábel is el volt törve, megenyhült a modora. Mire elment, már kölcsönösen mosolyogtunk egymásra. Szeretem az ilyet. Fizetnem se kellett.

Havas Henrik kiakadt attól, hogy egyik rádiós bemondónőnk így fogalmazott: "az a család, aki..." - szóval amely lenne jó. Mindenkinek.
"Széles réteg, akinek..." - amelynek! Nehezen viselem, amikor a magyar nyelvet ily módon tapossák.

2010. május 31.

Na szóval ha látsz egy bolt mélyhűtőjében olyan zacskót, amire Royal Arctic Fish Fingers van írva, azaz azt képzeled, hogy a királyi sarkvidéki csodás halrudacskák birtokába juthatsz potom pénzért, akkor gyorsan felejtsd el! A hibátlannak tűnő rudacskák belsejében undorító, barna pép van, ha létezik olyan, hogy halszar, akkor szerintem az. Ehetetlen. Odaadtam Macinak, fél óra múlva egyben kihányta az egészet.

Gondolkodom rajta, hogy eladom a lakásom, és veszek valahol vidéken egy kis házat kis kerttel. Az egészből csak annyi érdekel, hogy legyen ott internet és háromnál több tévécsatorna. Igazából 33-nál több kéne. Azon most nem gondolkodom, hogy Daniról gondoskodjak. Elég felnőtt már. Jobb lenne mindkettőnknek egyedül. Talán jár még nekem egy kis saját élet, mielőtt mindennek vége volna.

2010. május 30.

Megint megtudtam valamit magamról. Sunyi vagyok! Sunyi. Van sokféle jelző, amit elviselek magamon, de ez nem tartozik közéjük. A sunyi embereket megvetem. És íme: az lettem. Dani szerint. Aki hajnali 4-ig nyomult a számítógépemen, ami 4 méterre van a fülemtől, és folyton hallgattam a billentyűzet és az egér kattanásait. Ha elalszom, jó, de ha ebben megzavarnak, végem van. Onnan kezdve csak a fájdalom van, minden mozdulattól fáj a lábam. Ahogy ő eltakarodott végre aludni, én felkeltem, mert képtelen voltam tovább pihenni. Teleholdkor különösen nehéz az ilyesmi. Aztán hatkor ledőltem, és aludtam nyolcig, amikor a kutyát már muszáj volt levinni. Szörnyű hibát követtem el: a kutya tányérjába csak úgy beöntöttem a száraz kaját, ami ad bizonyos hangot. Ez igaz. Elfeledkeztem róla, hogy óvatosabban kéne csinálni. Ettől lettem sunyi. Kvázi direkt fel akartam őt ébreszteni (hogy mi célom lenne ezzel? Az nem derült ki). Ja igen, még a függönyét is elhúztam, ami szintén hangot ad, arra gondoltam, ha már a kutyakaja megzavarta, gyorsan essünk túl a függönyön, ami ahhoz kell, hogy a gépén dolgozzam, mert sok a munkám. Oda is ültem, dolgoztam is, de ő már nem tudott elaludni. Inkább dühöngött, és megbélyegzett. Azóta nagyjából félóránként elsírom magam, ezt a vádat olyannyira igaztalannak tartom. Fel nem foghatom, mivel érdemeltem ki. Vagy miért volt ehhez elég az, hogy nem tudta magát kialudni.
Elgondolkodom, hogyan is lehetne jellemezni egy sunyi embert. Sunyi, aki nem vallja be egyenesen a szándékát, hanem kerülőúton próbálja célját elérni, hamis eszközökkel. Én pedig csak óvatlanul belezúdítottam a bögre kaját a kutya tányérjába, ami csörgő hangot adott. Figyelmetlen voltam. Hátsó szándékom nem volt, mert ki szeretné jobban, hogy fáradt, kedves gyermeke minél zavartalanabbul pihenjen, mint az anyja, azaz én? Ki az az elvetemült, aki sunyisággal akarja manipulálni az egyetlen embert, akit a világon a legjobban szeret? Ami igen fáj, az az, hogy Dani ezt nagyon is jól tudja. Mármint hogy számomra ő a világ. Hiszen ismeri a világomat, amiben rajta kívül már semmi nincs. És mégis... ? !

2010. május 26.

Valamelyik dr. House-ban említették a Doxicyclin nevű gyógyszert, amiről eszembe jutott egy elég régi sítábor, amit a műrepülő és ejtőernyős keret számára rendezett az MHSZ Csehszlovákiában. Busszal mentünk. Jókat síeltünk. Anna torka megfájdult, erre a velünk utazó orvos Doxicyclint adott. A szegény lány be is szedte, ám senki nem figyelmeztette rá, hogy ettől fényérzékennyé válik. A fényözönben úgy leégett az arca, mint egy grillcsirkének. Csontig vörösre. Ez az orvos azóta is repülőorvosként működik... Talán csak - alapvető műveltség hiányában - az útmutató cetlit kellett volna elolvasnia, de azt se tette.
Maci három napig Duna-közelben és füvön élt Ráckevén, ami engem a tökéletes boldogsággal töltött el. Persze azért is, mert Dani a leánnyal együtt vitte őt oda. Mindketten rendesen leégve jöttek haza hétfő este, de boldogan. Maci nagyjából tizenhárom órán át meg se mozdult, csak reggel 8 felé mászott elő a szokásos ásítgatásával, ami azt jelenti: mehetnénk már sétálni.

Amerikaiak... szememben olyanok, mint a gyerekek. Nekik mindent szóban kell elmondani. Nincsenek útjelző táblák a mi ismereteink szerint, a táblákra mindig kiírják, mi a követendő eljárás. Például hogy 50 méter múlva ez a sáv összeolvad a másikkal, vagy nemsokára csak 50 mérfölddel szabad menni. A stoptábla az egyetlen, ami hasonlít a mienkhez, de a "stop" felirat azon is rajta van. A rengetegféle táblából, ami nálunk alap, odakint egy sincs. Nem tudnák megtanulni. Mint ahogy sebváltós autó vezetését sem. Persze nem tudják, hol van Európa, és Budapest ugyanaz, mint Bukarest, de azt sem tudják, hol van. Boldogok a lelkiszegények...

2010. május 17.

Feldőlt a budi! Ablakom alatt állt hetek óta az útépítő munkások egyetlen mobil budija. Reggelre a vihar feldöntötte. Azóta is fekszik. Igaz, ma a munkásokat se láttam sehol, gondolom, ilyen ítéletidőben ők sem serénykednek, hiába van hétfő, szóval kíváncsi vagyok, ha valaki fel nem állítja a budit, vajon melyik bokorba nem szabad benéznem majd.
Vannak dolgok, amiket az ember először csinál. Megrendítőek is lehetnek. Pláne, ha nem húsz évesen jössz rá, mit tehetsz egy új készség által, hanem többször húsz évesen. Nos, két dolog is történt mostanában. Először kaptam gőzölős vasalót. Jó, jó, tudom, hogy te már húsz éve használod. Én viszont olyan minimális esetben kötöttem csak ki a vasalás kényszerénél, hogy a 30 éves NDK-s vasalóm tökéletesen kielégített. Daninak most naponta friss inget kell vennie, összedobtuk a vasaló árát. Megrendítő tapasztalat volt vele vasalni. A deszka azóta is elöl van, alig várom, hogy valamit vasalhassak.
A másik az avokádó. Soha nem fogtam még a kezembe sem, de nemrég vettem kettőt. Tévét nézvén tudom, hogy kell kizsigerelni, salátába tettam egyik felét Daninak, másikat magamnak csak úgy kevés fűszerrel, natúr, megevésre. Teljesen elaléltam tőle. Ilyen finomat! Szégyen, hogy még sose jutott eszembe eddig ilyet enni. Persze buzgóságom, mint mindig, eredményezett fals kimenetelt: két avokádóm megbarnult kívülről, és miután felvágtam, láthatóan belülről is. Kidobtam. Vettem újat, szép zöldet, fel is vágtam, de elhamarkodtam. Kőkemény volt mindenütt. Ismét vettem újat, azt nem vágom fel, megvárom, míg kicsit megpuhul. Így utólag már nem is értem, hogy lehetett ekkora szerencsém az első kettővel: azok tökéletesek voltak.

2010. május 12.

"A rövidség a bölcs ember ismérve, és a női szoknyák lényege" (Dorothy Parker).
Márta telefonját feltöltöttem interneten 4500 forinttal. Gondoltam, ha már az ágyat kell nyomnia, legalább a világtól ne szakadjon el. Utána felhívott és örült, és beszélt, ahogy szokott. Másnap megkértem, hogy egy sms-ben kapott 8-jegyű számot diktáljon be nekem. - Tudod, mennyibe került a tegnapi beszélgetésünk? - kérdezte felháborodva. - Ezerötszázba!
Huh. Most mély levegő. Márta nem az a fajta, aki mellett szóhoz lehet jutni. Mindig ő beszél. Én hallgatok. Tehát a hallgatásom került neki ezerötszázba. Tényleg sokkoló. Nem látogatom meg. Átutalok újabb ezerötszázat. És ha felhív, leteszem. Nehogy megint arra költse a pénzt (pénzemet?), hogy nem tudja befogni a száját.

2010. május 8.

Tegnap a méh már féltízkor itt volt. Berepült egészen a könyvespolcomig. Nagyon szimatolt valami után. De eltérítettem. Ma viszont nem jött egyik haverja sem. Talán náluk is vikend van.

Maci megint boldog valahol, amely helységnek nem biztosan tudom a nevét, talán Telkibánya, vagy ilyesmi, csak azt tudom, hogy Dani tegnap a munkából felhívott, villámgyorsan össze kellett pakolnom mindenféle ruhát, piát, kaját, és legalább 250 kilométernyi útról beszélt. Rohanvást jött, rohanvást ment, de a lényeg, hogy Maci is. Én tehát most szabadságon vagyok, minden kötelességtől mentes, boldog szingli. Haj, de szép az élet!
De hogy ne legyen annyira szép, barátnőm, Márta elesett az utcán, kiugrott a combízülete, kórházban van, és nem mozdulhat napokig. Meg még három hétig. Ági barátnőm pedig azzal hívott fel, hogy képtelen tovább a férje piszkálódását elviselni, megőrül. Most mit tegyek? Hogyan legyek boldog? Sehogy. Szeretném Mártát meglátogatni a Fiumei úti balesetin, de csak abban vagyok biztos, hogy odáig el tudok menni, viszont hazajönni? Nem biztos.

Már megint anyám jó régi mondása kavar az agyamban: "Addig örülj, amíg van két jó lábad". Soha nem vettem komolyan, kivéve most. Amikor már nincs. Annyira szeretném Mártát megölelni, erőt adni neki, hogy szerintem meg fogom próbálni, valahogy elmegyek odáig. Képtelenség, hogy meg se próbáljam.

2010. május 5.

Ma is megjött. Tíz és tizenegy között, délelőtt, az ablakon át. A méh. Nem tudom, mikor fogja abbahagyni.
Maci boldog hétvégét töltött Ráckevén. Sokat ugrált, úszott, egyszer a stégről bele is esett a Dunába, de nem kapott sokkot: kiúszott. Tegnap Dani talált a szemöldökében egy kullancsot. Hát már az Advantixban sem lehet bízni?! Majd kétezerért? Szerdán reggel csöpögtettük a hátára, hogy hétvégén már biztos legyen a védelem.

2010. április 30.

Menstruáció.
A minap betekintettem valamelyik szartévébe, valamelyik celeb arról beszélt, micsoda szenvedés neki a menstruáció. Olyankor pihen, és sajnáltatja magát. Azt hiszi, beteg. Hogy jogos a sajnálat. Anyám!

Mindig azon izgultam, bár a verseny vagy az edzőtábor idejére essen a ciklusom. Olyankor szárnyaltam a szó és a valóság összes értelmében. Soha nem voltam olyan összeszedett, tehetséges, érzékeny és tevékeny, mint pont akkor. Több bronzérmemet köszönhetem ennek.

Más. Egy méh miatt minden reggel 10 és 11 között itt kell ülnöm.. A méh jön, és be akar költözni. Egy kimustrált alsógatyával szoktam eltéríteni szándékától, de már fáraszt, hogy minden nap megismétlődik a történet. Első nap a szegény méhet úgy meglegyintettem, hogy percekig brékelt az ágyamon (ami, mint tudjuk, az erkélyen van), már azt hittem, megöltem, pedig nem akartam. Végül elszállt. Azt hittem, hírül vitte a többieknek, hogy ide nem érdemes jönni. De nem így lett. Minden nap jön valaki körülnézni. Ha nem vagyok résen az alsógatyával a kezemben, még beköltöznek végül. Muszáj figyelnem. Az ablakot nem csukhatom be, mert egyrészt dohányzom, másrészt meleg van. Harmadrészt Maci imád kibámulni a parkra.
Maci ma boldog hétvégét kezd: Ráckevére utazott gyermekem számos barátjával és vagy három kiló karajjal, amit tegnap bepácoltam, hogy kerti sütésre alkalmas legyen. Nem tudom, te hogy vagy vele, de ha én tudom, hogy szeretteim jó helyen vannak, jókat csinálnak, olyan boldog tudok lenni, mintha esküvőre készülnék. A föld fölött járok. Ez az este tehát szuper! Kívánom neked is ugyanezt az érzést. Teljesen boldog vagyok.
Emberek! A boldogsághoz olyan kevés kell! Bőven elég, ha tudjuk, hogy akit szeretünk, az boldog.

2010. április 28.

A minap láttam Rózsa Gyurit valamelyik őszinte műsorban, beteg volt, erről beszélt, de a lényegről lemaradtam, csak a meggyötört képére emlékszem. Meg arra, hogy 81-ben elvittem műrepülni. Valamiért beesett Dunaújvárosba, ahol a kerettel edzőtábort tartottunk, fiatalka, göndör fürtös sovány srác volt, már szerepelt a tévében, én kaptam a feladatot, hogy egy Trénerrel elvigyem bukfencezni. Elvittem. Sikoltozott. Akkor még nem volt bennem annyi tolerancia, hogy reá figyeljek, bizony csak az érdekelt, hogy megmutassam, mit tudok. Megmutattam. Szerintem élete legszörnyűbb élménye volt, amiért utólag szégyellem magam. Mert aki a műrepülést meg akarja szerettetni valakivel, az nem vág bele a közepébe, hanem felméri a helyzetet, és próbál hozzáidomulni az elvárásokhoz, vagy a tűrőképességhez. Gyuri nem volt tűrőképes, két kézzel kapaszkodott az ülésbe, és tényleg rikoltozott a bukfencek és a dobott orsók között. Engem nem érdekelt más, csak hogy egy jót műrepüljek, és mint mondtam, utólag szégyellem magam ezért. Nem hiszem, hogy szívesen emlékszik erre a kalandra. Ami az én bűnöm.
A fiatalok olyan kevélyek, oly kegyetlenek tudnak lenni néha! Az voltam. Mégis, ha valaki őt kérdezné: műrepültél-e életedben? A válasza az kell, hogy legyen: igen. A nevemre biztos nem emlékszik, de az élmény eltörölhetetlen. Még ha rémes is. Ez jutott eszembe, mikor a műsort néztem, azt hiszem, talán a Hajdú Péter vendége volt. Ojjé, megöregedtünk mindketten rendesen.

2010. április 21.

A boldogság itt van velem. Dani második hete jár tanfolyamra, mielőtt elfoglalja új helyét a Campona egyik bankfiókjában. Jeles teszteket ír. Biciklivel ment ma is. Nem tudom, mi lehet ennél pozitívabb és előremutatóbb. Ahhoz képest, hogy hónapokig aggódtam, mi lesz, ha munkanélkülivé teszi magát, amit elszántan akart inkább, mint hogy ott maradjon, ahol volt. Most derült ki, hogy egyik fülére 50 százalékos halláskárosult lett, köszönhetően annak, amit mi, repülősök haubénak hívtunk, de valószínűleg elég a fejhallgató definíciója is. Én - szerintem - húsz év alatt sem lettem ennyire károsult a repülőgép-motorok miatt, mint ő három év alatt a nyomorult ügyfélszolgálaton, ahol egész nap a fülébe pofázik valaki. Nekem is húsz évig fülembe pofázott a repülésvezető, meg bárki, aki megtalált, mégis jobban jártam. Szóval boldogság, hogy a gyermekem ebből a körből végre kikerül. (Azt persze nem vizsgálta senki, hogy én mennyire vagyok halláskárosult, abból ítélve, hogy Dani mindig bejön és lehalkítani kéri a tévémet, lehet, hogy nem is kevéssé...)

2010. április 14.

A pocsolyában úszó hosszú giliszták végre eltűntek: megszáradt az aszfalt. Ezek a giliszták minden járófelületet elborítottak, gondolom, menekültek a vízhalál elől, mert a föld napok óta ázik. Próbáltam kerülni őket, de nem volt könnyű. Ha ráléptem egyre, nagyon csúszott. Borzalom.

Rinyáltak itt lányok tegnap valamelyik elhanyagolható csatornán, hogy mit szenvednek menstruálás közben, szabadnapot vesznek ki, fekszenek, meg ilyenek, felháborodtam. Én alig vártam, hogy végre egy verseny a ciklusommal egybeesen. Akkor tudtam a maximumot repülni. Könnyen, mondhatni, félkézzel. Így nem is értem, hogy valaki ilyenkor mi a frászért hullik hamvaiba. A legaktívabb és tehetségesebb akkor tudtam lenni, ha épp menstruáltam. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel. A sok hülye picsa nekiáll sajnáltatni magát egy kis vérzés miatt. Pedig ez nem betegség.

Jaj, tegnap kaptam új médiaboxot, most aztán kedvemre nyomulhatok, programozhatok bármit, megállíthatom, pörgethetem, és nem nyúvad ki. Végre. Tényleg függő vagyok. Már most is egy órája áll a vacsoracsata, mert mással foglalkozom. De legalább tudhatom, hogy nem fog lefagyni a készülék. Akár tízig így áll, aztán majd nézem tovább, ha akarom. Háj, technika, imádlak!

2010. április 9.

Mérgelődöm. UPC. Van egy ún. mediaboxom, ami elvileg sokat tud, úgy működik, mint egy jóféle videomagnó, nagy tárhely, oda-vissza pörgetés adás közben, szóval tényleg kényeztet. Tetett. Az elmúlt 2 évben. Most meghülyült. Eleinte csak 3-óránként, most már néha 5-percenként frissíti a szoftvert, ami annyit jelent, hogy lefagy minden, megáll az adás, a felvétel, a lejátszás, és beindulnak belőlem a káromkodások. Hosszú sorban. És igen változatosan. Ma jelentettem be harmadszor, kedden végre jön valaki, aki nem telefonon keresztül akarja megoldani a gondomat. De addig? Tévéfüggő vagyok. Sőt, mediabox-függő. Az összes kedvencemet a memóriába tárolom, és felveszi, amikor akarom, amikor akár mást nézek, és ennek most vége. Valamikor, gondolom, fenekestül felforgatta az életét a nyugodt falunak a vasút érkezése, hát ugyanezt érzem én most. Az életem felfordult, hozzászoktam a vasúthoz, aztán hirtelen elmarad, én meg visszamaradok a semmibe. Ne már!

A FlavorWave miatt napokig lelkiismeret-furdalásom volt, annak ellenére, hogy kedden - amikorra a szállítást ígérték - kikészítettem az asztalra a lóvét. És vártam naphosszat. Hiába. Szerdán már kezdtem boldog lenni, hogy nem hozták, csütörtökön magabiztossá váltam, hogy most aztán végleg van okom visszautasítani, de ma, pénteken kétség sem fért hozzá, hogy amikor felcsöngetett a futár, elküldtem azzal, hogy nem kedd van. Úgy éreztem, jogom van hozzá. Átvágtak, tehát nem kell. Kifizetnem 35 ezeret. Hála a jóistennek. Ezt megúsztam. Dani kiátkozott volna miatta, azt tudom. Nagyjából igaza is lenne. Eme akciómtól azt is remélem, hogy a nevemet feketelistára teszik, és soha többé semmilyen kedves Péter nem fog felhívni, hogy eladjon nekem valamit.

Mikrózott lepke.
Mondtam már? Múltkor a reggeli kávémat forrón kivéve a mikróból azonmód kiszállt onnan egy lepke is. Az általam módszeresen üldözött és kliirthatatlannak látszó apró lepkék egyike. Akik itt-ott feltűnnek, nyugalmi állapotban egy ceruzavonásnak látszanak, de régi tapasztalataim szerint imádják a papírt, tapétát, és szinte mindent, ami egy lakásban elérhető. Sosem jövök rá, hol szaporodnak, de biztosan van egy bázisuk.

2010. április 2.

ZALDIAR - nagyon gondold meg, hogy ezt szedd, ha fáj valamid!! Két próbapasztillát kaptam tegnap az orvostól, akihez épp most hozta egy gyógyszerügynök, gondolta, talán jobb lehet, mint az, amit eddig szedtem. Este bevettem az elsőt, aztán reggel 7-kor a másodikat. Elindult a horror! Délutánig hánytam, reszkettem, izzadtam, szédültem, és leginkább szerettem volna meghalni. Még a lélegzésem is úgy lelassult, hogy erővel tartottam magam nyitott szemmel, mielőtt kómába esnék. Az állam viszketett. Végül nem találtam más kivezető utat, mint lefeküdni és aludni két órát. Mikor 3-kor felébredtem, még mindig kóvályogtam, de végre elindult a normális élet, és megtapasztalhattam a pasztilla igazi célját: kevésbé fájt a lábam. Tudod, mit? Inkább fájjon egész nap tűrhetetlenül, de ezt még egyszer nem akarnám végigcsinálni. Most tudom igazán megérteni a tengeri betegeket, akik egész nap a korláton könyökölnek, és remélik, hogy van valami, amit még ki lehet hányni a megkönnyebbülés reményében. Én csak pár deci vizet tudtam ma inni, de az is percekig tudtam csak magamban tartani. A gyógyszer leírását végigolvasva nagyjából 20 mellékhatásról értesültem, amiből 10 biztosan bejött nálam, a huszonegyedikre - halál! - már nem vagyok kíváncsi.

Meggyógyultam! Este 5-re már minden rendben volt. Már képes voltam kajára gondolni egyáltalán hányinger nélkül. Ez nem jelenti azt, hogy ma bármit is enni fogok - szerintem korai lenne.

Van azért itt örülni való: Dani megkapta a Campona-beli állást. Bankfiókban fog ülni. Már - szerintem holnap - veszi is az új biciklit (a régit kilopták a szárítónkból), mert zöld emberként kíván munkába járni. Benzingőz nélkül. A gázpedált a saját kis vádliizmai fogják helyettesíteni, aminek nagyon örülök. A Campona mellé nőtt egy uszoda is, ahol - tervei szerint - úszik majd egyet az izzasztó kerékpártúra után, hogy tisztán és frissen mehessen dolgozni. Sokat aggódtam már én ezért a gyerekért, de mostanában a legtöbbet, mert tudtam, hogy soha többé nem akar a fejére head set-et, és beledumáló ügyfeleket, akiknek a problémáival már rég nem tud azonosulni. Utálta az egészet, kész volt tőle, belehalt volna lassan, ha ezt csinálja tovább. Az új remény immár ott van a láthatáron, az életünk jobbá válása, ami számomra azt jelenti, hogy ő nem dúlva-fúlva és utálkozva indul munkába, hanem talál benne valami jót is végre. (Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint én, aki mindig szerettem dolgozni menni. Most látom csak, milyen kiváltságos életem volt, ami nagyon keveseknek adatik meg.)

2010. április 1.

Bejelentkeztem egy új háziorvoshoz. Meglepetés: egy teljes órán át velem foglallkozott. Egyrészt azért választottam őt, mert több kilométerrel közelebb van a réginél, meg legalább 30 évvel fiatalabb is, és amint azt ma megtapasztaltam, sokkal kíváncsiabb is rám úgy általában. Egy halom vizsgálatra elküldött - majd még meggondolom, hova magyek el -, mindenképp pozitív a banyomásom. Egy ember, aki úgy tesz, mintha érdekelném. Hát nem jó?
Ach, nagy bűnt követtem ma el. De még helyrehozható. Meggyőzött egy Péter nevű telefonos hiéna, amilyen lényegében a fiam is, és amit nagyon utál, mindegy, szóval megrendeltem a sütő-főző szerkezetet, aminek flavor wave a neve. Megígérték, hogy 30 napon belül visszaküldhetem, ha nem tetszik, pénz is vissza. Ha ez igaz, és megesküdtek rá, akkor végül is csak próbaüzemet tartok a készülékkel, amire régóta szemet vetettem. Majd kiderül.

2010. március 28.

Dani mára végre emlékezett, mit mondott a bíró tegnap: a kutya szőre nincs kondicionálva. Ezt ő úgy fordította le, hogy ápolatlan, és végül is, ha jobban meggondolom, én se tudnám másképp mondani. Már csak az volna a kérdés: hogyan kell kodicionálni egy olyan kutya szőrét, mint az enyém? Zselé? Balzsam? Anyám kínja? Nem hiszem, hogy bármikor képes lennék rá. Maradunk kondicionálatlanok.

Ach, ami lényeges és fontos: Dani kap állást egy bankfiókban itt Dél-Pesten, ami gyökeresen megváltoztatja életét, ami jóformán abból áll, hogy gyűlöl dolgozni menni, és minden felkeléskor elsőre velem durváskodik, mert a napja mindig rosszul indul. Sosem tudok elég csendes, tapintatos és visszahúzódó lenni ahhoz, hogy ki ne vívjam valamely durva megjegyzését. Tudom, hogy végét járja a toleranciája a mostani munkáját illetően, és már a gondolattól is irtózik, hogy megint abba az irodába menjen, ahol utál lenni, és ez a szó ki sem fejezi, mennyire kivan tőle, szóval ezért mindent elviselek, és reménykedem egy jobb jövőben, amikor talán reggelenként mosolyogni látom munkába menet előtt. Adja a jó isten, csak ezt kívánom.

2010. március 27.

Kutyakiállítás. Többre számítottam. Minden szempontból. Egyrészt vártam a hidegfrontot szélviharral és záporral, ezzel szemben most, este is nyugalmas tavaszi délután van, se szél, se eső, ami jó. Másrészt azt hittem, Maci olyan szép - persze nekem mindenképp -, hogy valamit nyerni fog. Nem nyert. Egyedül volt, sokan csodálkoztak rá, hogy jé, ez az eurázsiai, a kapuőr kérdezte, az eurázsiai után nincs még egy név? a bíró végig mosolygott, miután két órán keresztül nem, amikor ő állt előtte. Rövidre fogom: a bírálat így hangzik: "Jó méretű, kissé könnyű csontozatú kan, korrekt fej és fogazat. Mínusz kondíció. Jól tűzött és hordott farok, kissé szűk mellkas, hátul talajon szűk mozgás." Ennyi volt. Kitűnőt kapott, többet nem. Ezek után el sem tudom képzelni, milyen kanokhoz hasonlíthatta őt. Ez persze abból is adódik, hogy e fajtából valóban keveset láttam. Meghajtom fejemet, és elfogadom a bírálatot. Végül is ő még növendék, van esélye fejlődni, kiteljesedni. Rajta leszünk. Ami viszont mellbe vágott, az, hogy ápolatlannak találta. Egy hete fésüljük felváltva, és hogy nem koszos, abból tudom, hogy naponta órákat vakargatom, de a kezem nem koszolódik tőle. Mitől is. Viszont vedlik, így a lapockája mögött a szőr nem egyenletes, vöröses csomók látszanak a fekete felszőrzet alatt, hiába minden fésülés. Személyes sértésnek veszem azt, hogy ápolatlan volna. Kijelentem: nem vagyok hajlandó télidőben kutyát fürdetni, se szárítani, se balzsamozni, se tupírozni, se porokkal beszórni, ahogy a kiállításon láttam több helyen, se lakkozni, se semmi, ami nem természetes. Én már csak ilyen maradok. A vegyszerekkel felturbózott, órákig ápolás címén kínzott kutyákat mélységesen sajnálom, nem fogok ilyesmire vetemedni soha.
A meteorológusaink meg nyugodtan feldughatják maguknak a mai prognózist, bár nekem jól jött. Csodás tavaszi napot éltünk meg a zöld füvön. Este van, a rigók dalolnak, a hidegfront pedig sehol. Ha-ha. Amúgy meg minden ha-ha, az én kutyám a legszebb a világon, majd egyszer biztos észreveszik.

2010. március 25.

A rohadt szúnyog! Hajnali félöttől azért nem alszom, mert addigra négy viszkető pontot helyezett el rajtam a dög. A kisujjam percén, a hüvelykemen, a tenyerem szélén, a könyökömön, szóval csupa olyan helyen, ahol macerás vakargatni. Inkább felkeltem, mert már mindenütt a döngését véltem hallani. Ez azért volt, mert napközben tárva az ablak, estére meg zárva, beszorult a nyomorultja, és nem volt más dolga, mint a véremet szívni.
Egyre inkább seggemben a zabszem a szombati kutyakiállítás miatt. Dani közölte, ha mehet délre dolgozni, akkor menni fog, mert ha nem, akkor hétfőn kell tíz órát lehúznia reggeltől-estig, ami után - 200 telefon után - valószínűleg úgy jönne haza, hogy engem is megöl. Választhatok: lemondok róla szombaton, és a kutyát Suzuki fogja felvezetni, vagy könyörgök neki még pár órát - bár eddig tökéletesen hiába -, és hétfőn a purgatórium várja. Vannak helyzetek, amikor nincs jó döntés. Ez pont ilyen.

Aggódom Besenyei Peti miatt. Mégis magyar Corvussal fog repülni, igaz, majd egy év késéssel, olyan géppel, amiben én nem hiszek. Féltem őt nagyon. Mennyire? Nagyon-nagyon.

2010. március 24.

Maci most épp felel egy szirénázó autónak az ablakból. Igazi farkashangok törnek fel a torkából. Nem annyira, hogy zavarjon másokat, csak egy kicsit. Hogy én élvezhessem. Ha valaki megkérdezné, ma egész nap mit csináltam, jobbára azt felelném: Maci nyakát vakargattam. Minduntalan felveti a fejét a kanapéra, ami előtt fekszik, és amin ülök, ilyenkor vakargatni kell. Ha ő ül, akkor addig tart a szeánsz, amíg a gyönyörtől össze nem rogy, akkor már nem hajolok utána.

Jól van, azért még elláttam Danit kajával, most is főzök valami káposztát, hogy a végén rakott legyen, meg persze sétáltunk is, de a fő műsor Maci. Köpj le nyugodtan, de bizony a feje búbját még csókolgatni is szoktam. Méghozzá élvezettel. És hagyja. Szerintem szereti. A pofáját alulról megtámasztom a tenyeremben - érzem, ahogy belenehezkedik, elhagyja magát -, aztán csókok a homlokára. Ezek a mi kis szeánszaink, nem igazán szeretném, ha bárki beleszólna.

2010. március 23.

A gondosan megfőzött kaját reggelenként dobozba rakom, mellé csomagolok szintén szívvel készített szendvicset, hogy Dani ne éhezzen munka közben. Mikor átnyújtom a dobozt, rendszeresen eme kérdést hallom: "Mi ez a hányás?"
A kutyám is hasonlóan viselkedik. Ha egy falat virslit nyújtok neki jutalmul azért, mert leült kérésemre, bizalmatlanul néz rám, esküdni merék, hogy ha beszélne, ugyanazt kérdezné: "mi ez a hányás?" Szájába veszi, mert udvarias, aztán leejti, lábával meggörgeti, végül, fixírozó tekintetem erejének engedve lassan megrágja, de a hülye is látja, hogy nem boldog tőle. Mohóság? Éhség? Lelkesedés? Semmi! Nem találtam máig olyan eszményi falatot, amitől a nyála csordulna, és hajlandó lenne maradéktalan figyelmét reám áldozni. Néha már azt hiszem, nem is kutya, hanem valami elfajzott inkarnációja egy finnyás úrifiúnak.

2010. március 18.

Ma telefont kapott Dani, hogy a regionális igazgató elé kell holnap 2-kor járulnia. Tanácsoltam neki, hogy próbáljon éjjel végre aludni, tekintve, hogy este 7-től reggel 7-ig tart a műszakja, és nem szeretném, ha mosott szarként állna oda az ítélőbírája elé. Nagyon izgulok érte, nagyon sok múlik ezen. Tanácsoltam, ne említse azt, hogy maximum 3 évig tudná azt csinálni, amire beosztják, mert ez nem biztos, hogy jó kezdet. Azt mondta, jó. Azzal biztatott, hogy interúkon ő mindig kiválóan szerepel, pofázni nagyon tud. Ezt alá is tudom támasztani. Akkor is, ha itthoni párbeszédeink abban merülnek ki, hogy "nyugodj meg!" - ezt ő mondja, "situation is clear?" - ezt ő kérdezi, "everything is all right" - ezt is ő mondja. Aztán még jön, hogy "mi ez a hányás?" - a kajáról szól, amikor eléje teszem tálcán, szalvétával, ahogy kell, miközben a pc előtt ül... Nem gond. Csak holnap sikerüljön valami! Annyira ránk férne már valami szerencse!

2010. március 17.

Anyai aggódásom sosem ér véget. Dani egy hete volt interjún, ahol a jövője forgott kockán, szerinte tökéletesen szerepelt, szerinem meg kár volt azt mondania, hogy maximum három évig tudna ott maradni, ahova most akar kerülni. Őszinte volt. Kérdés, hogy az őszinteség manapság mennyit ér. Ami biztos, az az, hogy ahol most van, ott képtelen tovább maradni, hiába szereti őt a főnöke, kiszedi belőel az életkedvet, semmire sem jó, amikor hazajön. Tönkre fog menni agyilag és lelkileg, ha tovább csinálja, amit már 3 éve csinál, ez egyértelmű. Nem is akarom. Inkább meghúzom magam, ellátom a munkanélkülit, de a lelke ne menjen gallyra, semmi nem ér annyit.

2010. március 15.

Mari szólt, hogy ma a Mr. és mrs. kvízben Besenyő és felesége is szerepel. Néztem. Azért szögezzük le, hogy Besenyei Peti egy világbajnok, és mégse képesek a nevét helyesen leírni. Két s-sel írják, pedig ő csak eggyel szerepel az anyakönyvben. Miért?! Annyi rossz, helytelen szöveget látok mindenféle műsor alá írva, hogy már bosszankodni is elfelejtek, belenyugszom. De azért ez főbenjáró.

2010. március 14.

Balázs már hónapok óta vágja a centit, hogy mikor lesz végre Forma-1. Ma volt. Összes srácom itt dekkolt a másik szobában - négyen -, és nézték, néztük. Biztos van, akit ez nem lelkesít, engem igen. Jó volt. Örültem Alonsonak.

2010. március 13.

Végre rájöttem, miért olyan nyomorúságos az ágyba menésem: Bulgakov várt rám a polcon, azt olvastam esténként. Bár hitem szerint könyvet olvasatlanul nem szabad letenni, most mégis erre adtam a fejem. Ezzel megmenekültem a további esték rossz hangulatától. De most tényleg: muszáj nekem Bulgakovot olvasni? Pláne a Mester és Margaritát? Nem! Olvassa, aki akarja.
Mellesleg a Nesze neked, Terézanyut is elolvastam, és mélységesen csalódtam. Az első könyv tényleg felrázott, de ez már semennyire sem. Úgy éreztem, Rácz Zsuzsa minden hasonlata előtt kávét iszik és papírra veti, melyik hasonlat lenne elég jó, aztán egyik sem volt az. Erőltetett, pont olyan, mint egy sikeres, mondjuk úgy: váratlanul sikeres film, amiből aztán sorozatot akarnak csinálni. A második rész soha nem lesz olyan jó, mint az első volt, mivel az elsőnél nem gondoltak másodikra. Csak próbálnak az első sikerének hullámain továbbevezni, de ez nagyon ritkán sikerül. Rácz Zsuzsát én már leírtam: számomra nem igazi író. Igaz, Coelho sem, amivel sokan tudnának vitatkozni, de azértsem.

2010. március 11.

Maci megint tanult valamit. Eddig nem tudta eldönteni, mikor kell megállnia a lépcsőházban, akkor is megállt és várt, amikor száraz volt az idő. Most már csak akkor áll meg, mint ma, amikor lucsok van, amit le kell törölni. Egymás után emelgeti a lábait, mondani se kell. Élvezi, hogy dörgölgetjük alul-felül. Azért az nem semmi, hogy ma egész nap szakadt a hó. Március majdnem közepén! A fene ott egye meg már ezt a rohadt telet!
Késleltetve néztem meg a vasárnapi Frizbit Hajdú P-vel, vendége volt a csodálatos (nem Nalaya, bár hasonló a kvalitás) Fásy Ádám (szerintem az ipszilont a neve után is pénzért vette, mert elegáns). Aki a Vállalkozók szövetségének miniszterelnök-jelöltje. Anyám! Csak egy fél mondatát jegyeztem le: "felekezeti hozzátartozás nélkül..." a hovatartozás szó már túlmegy az IQ-ján. Ami tényleg szomorú, az az, hogy nem viccel! És azok sem, akik felkérték. A vicc országa leszünk, már látom.

A UPC szívat engem. ("sucks", mondja az amerikai), hetek óta napi kétszer-háromszor software upgrade felirat jelenik meg a képernyőmön, ettől leáll a film, amit nézek, leáll a felvétel, és többször törlődik a mediabox egész memóriája, amire én hetekre előre betárolom, hogy mit akarok felvenni. Ez volna ugyanis a mediabox lényege, az előnye mindenféle dvd-felvevőkkel szemben. Csodálatos találmány, bármikor megállíthatom rajta a filmet, amit épp nézek, ha ki kell mennem a konyhába, aztán folytatom a nézést, amikor visszajövök. 150 percet tud állni egyhelyben, szerintem ez csúcs. Volt addig, amíg el nem kezdték napközben többször frissíteni a szoftverjüket. Ettől összeomlottam, az összes előny elveszett, felvétel megszakadt, megállított film hátralévő része elveszett, folyton azt figyeltem, mikor fog gallyra menni az összes beállításom, vagy megállításom. Írtam levelet mailben. Felhívtak, csak azt akarták tudni, az adással minden rendben van-e. De én nem ezt írtam. Mindegy. Beszéltem ügyfélszolgálatossal, neki is mondtam, hogy talán éjjel kéne frissíteniük, azt mondta, így szokott lenni. Hát nem. Mikor harmadszor törölte ki főműsoridőben az egész mediabox-memóriát az ő nyamvadt upgrade-jük, elkezdtem írni az igazgatóságtól a panaszirodáig mindenkinek. Felháborodva. Egy órán belül kaptam telefont, úgy is mondhatnám, megszeppent ügyintézővel, aki azt tanácsolta, keressem meg az útmutatót, és telepítsem újra a mediaboxot. Még mindig nem voltak hajlandók felvállalni, hogy nem a boxom szar, hanem ők. A könyvecskét megtaláltam, de még nem nyúltam hozzá. Viszont az elmúlt két napban - láss csodát - nem volt napközben szoftver-frissítés! Valami mégiscsak történt! Annyi biztos, hogy a UPC-vel minimum háromszor kell ugatni, hogy egyszer valamit megértsenek.

2010. március 9.

Azannya, milyen rég nem volt érkezésem ide írni! Jaj, sokat kártyáztam, kaszinóztam, nyertem, vesztettem (de inkább nyertem), persze nem magamnak, hanem cybergyereknek. De azért a felelősséget érzem. Az ő pénze az én felelősségem.

Figyelem Maci fülét. Balról utcazaj, elölről a lépcsőház zaja, jobbról Dani szobájából jönnek hangok, hátulról meg én szólok. A füle, mint a radar, pillanatonként fordul bármelyik irányba. Elképesztő! Mindent hall, aztán eldönti, merre induljon, ha kell. Rendszerint persze Dani irányába indul, méghozzá rohanva. Majd vissza hozzám, lekushad, megpördül, ugat, és táncra hív. Behoz egy zoknit, egy trikót, vagy egy alsógatyát, vagy mindhármat. Dani szobájából. Ezeket kell feldobnom, ő meg utánaugrik, elkapja, megrázza, odahozza, és kezdődik elölről minden.

Nem tudom, hogy jól tudom-e, de ez a Michelisz Norbi állítólag számígtógépes szimulátorokon nyomult és győzött, aztán valaki azt mondta, most már ülj bele igazi autóba, és beleült, és azóta gyakran nyer. Valami idollá vált azok előtt, kik azóta is csak a monitor előtt nyűvik a kilométereket. Na jó, én pontosan tudom, hogy a közforgalmi pilótákat is szimulátorokon képzik ki, és amikor először ülnek gépbe, lényegében mindent tudniuk kell. A számítástechnika világában élünk, kérem! Talán nem is nagy csoda, hogy ez a Norbi a valóságban is úgy vezet, ahogy a foteljában, a képernyő előtt tette. A szívem legmélyéből drukkolok neki.

Dani ma Suzukinál (Suzy) alszik, mert ő tíz percre lakik a munkahelyétől, ahová holnap 7-re kell mennie. Halleluja! Se vacsora, se reggeli, se közbeeső követelések, csupa gyönyör számomra. Főzzön más, csomagoljon reggelit más. Nincs kifogásom! Szabad vagyok, mint a madár. Csak Macit kell többször levinnem, mint máskor, de kibírom. Amúgy meg az élet szép így is, meg úgy is, nem igaz?

Csatázom a UPC-vel, a mediaboxuk azóta szart sem ér, mióta naponta 2-szer, 3-szor szoftver-frissítést hajtanak végre, amitől leáll a forgalom, a felvétel, és legtöbbször a memória is törlődik. Már elegem volt ebből, bár kétszer jeleztem, nem történt semmi. Ma felhívott - elég gyorsan a mailem után - egy ifjú, tanácsolván, hogy szedjem elő az útmutatót, és próbáljam újrainstallálni a boxot. Majd holnap. Igazán meglepett, hogy ilyen gyorsan reagáltak. Egy órán belül. Műsoridőn kívül. Talán mert az igazgatóságra is elküldtem a levelet. Hej. Majd előkeresem azt a nyomorult füzetet, ha megtalálom.

Emberek, hol a tavasz?! Elmúlt a nőnap, a rügyek befagyva, a kutyaszar kőkemény az utcán, mire várunk, kérem? Itt az idő, most, vagy soha!

2010. február 28.

Hé, nem tudom, neked mennyi ideig tart, mire előszeded a porszívót, de nekem napok munkája megy rá, úgy értem, a saját lelkem győzködése, hogy most már tényleg kéne. Ha őszinte akarok lenni (és miért ne legyek, néha egy hét is beletelik), sokáig biztatom magam, hogy most már tényleg itt az ideje. Átmeneti időben vizes szivaccsal törlöm a szőnyegeket és a padlót is, kétségtelenül rengeteg kutyaszőrt, sőt, mindet, fel is szedek ezzel, de mégiscsak ott kacsintgat rám a sarokban a porszívó, ami a végső és tényleges megoldás záloga. Annál is inkább, mert új a porszívó, és úgy szív, mint az állat. Amikor így - mint most, hasam vakarászva, boldogan és elégedetten hátradőlve - megállapítom, nem volt több mint 15 perc az egész, nem is értem, miért ódzkodom annyira attól, hogy belevágjak. Tiszta a lakás! Érted? Ezt most magamnak mondtam. Miért kellett ehhez annyi elszántság, napokig tartó felkészülés? Nevetségesen könnyű és gyors a megoldás. Maci végig ott ült a zúgó gép mellett, ő aztán nem fél semmitől. Mostantól megint szétkenheti a szőreit, van neki elég, a fenébe.

Dani cipőjét megtisztítottam, immár semmi nem áll kommunikációnk útjába. Maximum az, hogy tegnap óta nem láttam, azt sem tudom, hol van. A kocsit itthagyta, tehát alkohol is fennforog valahol. Nem állíthatom, hogy gyakran van ilyen, úgyhogy tegye, ha jó neki. Ma 250 eurót kerestem kártyán, úgyhogy jól vagyok, akkor is, ha ez nem az én pénzem, hanem cybergyereké, aki még mindig Thaiföldön múlatja a telet, és csak skype-on lát el instrukciókkal, hogy mit és hogyan tegyek. Jó ez így. Ha belegondolok, hogy hatórás munkásként napi nyolc órát voltam távol itthonról, és kevesebbet kerestem, mint most, nem panaszkodhatom. Blackjackezni meg még szeretek is. Nem beszélve arról, mennyire utáltam a nyóckerbe buszozni és villamosozni, ami most kimarad az életemből. Há, akár még hajat se mosok három napig, a kutya se látja. Illetve csak ő. De nem érdekli.

2010. február 24.

Jaj, ma kutyalázban égek. Reggel az Ebtenyésztőknél kezdtem, hogy éves tagdíjat fizessek. Mari bogarat tett a fülembe, hogy ne hagyjam ki a márciusi MKSZ-kiállítást, mert ő, aki több ilyenen is részt vett, még sose látott ott eurázsiait. Olyan lelkesen tudja mondani, hogy szerinte mi mindent nyerhet, mindenféle BIS-eket és ilyen furcsaságokat emleget, hogy elkapott a gépszíj. Szerinte Maci kuriózum lehet ott. Meggyőzött. Már el is küldtem a nevezésemet. Amilyen hülye vagyok, az osztályhoz azt írtam: "felnőtt". Jót röhöghettek rajtam, hogy olyan nincs. Elküldték a szabályzatot, így a növendék osztályt választottam. Most már csak kíváncsian várom a március végét, és reménykedem, hogy nem zuhog majd az eső.
A feldobott állapot nem hagyott nyugodni, órák óta nézegetem Maci szüleit és testvéreit a Valilberg-honlapon. A szívemet melengeti az a sok gyönyörű kép. Sóhajtozom, bár lehetne több ilyen csodás kutyám. De nem lehet.

Büntetésben vagyok. Dani tegnap rámbízta a fekete cipőjét leápolás céljából. Ma reggel ugyanúgy találta, ahogy itthagyta. Jól elfelejtettem. Amikor megkérdeztem, kik voltak még a fontos interjún, ami talán megváltoztatja végre az életét, azt felelte, nem mond semmit, most nem beszélünk. Hát ilyen sanyarú a sorsom... Ami az interjút illeti, állítólag jól sikerült - természetesen erről is csak tőmondatokat hallottam -, viszont a főnök, aki elé a HR-es majd felterjeszti javaslatát, éppen síelni van. Két hetet kell várni a döntő eseményre. Kétségtelen, hogy Dani nem bírja tovább a telefonos ügyfélszolgálást. Be fog csavarodni, ha nem változtathat. A cél egy fiókba szegődni, ahol nem szól folyton a telefon, viszonylag nyugalom van, és valódi ügyfelek. Ha nem sikerül, a munkanélküliség réme fenyeget. Ami eléggé fenyegető, mint tudjuk.

A mindent kiválóan tudók mérhetetlen önbizalmát mutató Mokka-beli műsorvezető férfiú - majd egyszer eszembe jut a neve - tegnap azt találta mondani: "kanültöt bekötni"... Nem hittem a fülemnek, visszapörgettem, tisztán hallható volt, hogy nincs szó nyelvbotlásról. Hangosan hahotáztam (erre mondják, hogy lol). Utoljára tizenhárom éves koromban jöttem rá egy hasonló, hosszan tartó tévedésre, amikor faltam Verne könyveit, köztük a Nemo kapitányt is. Több ezerszer olvastam a Nautilus nevét Nautiliusnak. Amikor rámtört a megvilágosodás, felháborodtam, hogyhogy kihagytak belőle egy i-betűt? Nagyon meglepett, hogy egyetlen Nautiliust sem találtam a könyvben, amiben azelőtt ezerszámra félreolvastam. Ez a műsorvezetésből, beszélésből élő úriember vajon mikor fog a fejéhez kapni, hogy jé, a kanül végén nincs is t?

Maci éppen elgörbült háttal guggolt a szennyes fasorban, ahol a hóolvadás után előtűnő számtalan amúgy talán keménynek indult végtermék krémes állagúvá esett szét, épp azt bámultam, hogy tud úgy lavírozni, hogy egyikbe se lépjen bele (amitől hülyét szoktam kapni), amikor is befordult egy kocsi valami újbudai felirattal az oldalán (a többit eltakarta a sár), s előmászott belőle egy egyenruhás közterület-fenntartó. Blokkal és tollal a kezében. Maci épp a második bogyót szülte, én meg figyeltem, meddig még. Az ember óvatlanul átkelt a földdarabon, és egyenesen hozzám lépett. Köszönt.
- Van önnél zacskó? - kérdezte.
- Természetesen - húztam elő a zsebemből mindjárt kettőt. - Csak várom, hogy befejezze. - Erre háta mögé dugta a blokkot.
- És chip van a kutyában?
- Van hát. - Ezek után udvariasan elköszönt, megemlítette, hogy mostantól gyakrabban járnak körül, ismét átvágott a szarmezőn és el. Én persze összeszedtem a két bogyót, ahogy máskor is, bár nem sok értelme volt annyi másik közt. Eső után köpönyeg, ha arra gondolok, mit szenvedtünk a cigányok vadállatai miatt, és milyen sokáig nem történt semmi. Most már béke van. Csak egy ellenségről tudok: Frédiről, a hajdan kedves magyar vizsláról, aki depressziós gazdája mellett agresszív idegbeteggé vált. Szabadon sétál persze, és úgy viselkedik, mint egy harcra képzett pitbull. Elkerülöm, de a zsebemben még mindig ott van a gázspray.

2010. február 21.

A fasort az utcánkban bedászkázták. Ami azt jelenti, az útépítés egész idáig fog tartani. Van most az Andor utca, mellette a vonatsínek helye, fűvel benőve, és van egy úgynevezett szolgalmi út, ami még egy sáv. Mivel a fasor még ezen is innen van, mégis bedeszkázták, jó eséllyel nem marad szolgalmi utunk. Első dolguk lesz kivágni azt a húsz év alatt kinőtt fasorocskát, ami nyáron tömény zöld határt jelentett közöttünk és az út mocska között. Csupa ecetfa, tudom, nem értékes, de mikor zöld kordont vont közénk és az út közé, nagyon is értékes volt. Biztos, hogy múlt idő.

Azt álmondtam, kettesével futok föl egy lépcsőn. Csak úgy. Azt is álmodom persze néha, hogy repülök, karjaimat kitárva, pusztán akaratból, de az nem olyan valóságos, mint egy lépcsőn felfutni. Ez utóbbi pont olyan lehetetlen, mint az előbbi. Mégis jobban élvezem.
Az ilyen álmok után arra szoktam gondolni: mi lenne, ha valamelyik ujjamat vágnám le? Vagy akár az egyik kezem hiányozna? Sőt, netán, a szemem világa veszne el? Épp a napokban leveleztem valakivel, akinek a honlapján helyesírási hibát találtam, durva módon - na nem, udvariasan - felhívtam a figyelmét arra, hogy a "hungarian" szót nagybetűvel kell kezdeni. Kiderült, hogy vak, Braille-írással ír, vagy diktál, és vakoknak készült szoftverrel kommunikál. Halálra szégyelltem magam, hogy volt pofám kritikával illetni a honlapját. Ennek ellenére megköszönte, és ma már egész szép levelezésben vagyunk. Mindazonáltal mélységesen elgondolkodtatott az eset: milyen szerencsés vagyok, hogy látok, hogy van tíz ujjam, és igazából még járni is tudok. Hát nem tökéletes ez ahhoz képest, amit egy vakság jelenthet?
Gondolj bele, Deák Bill Gyula egész felnőtt életében fél lábon élt, volt sikeres és - remélem - boldog is. Azt hiszem, az ember nem képes felfogni, milyen szerencséje van, amíg a szerencse egyszer el nem hagyja. Tehát fel a fejjel!

2010 február 19.

A kutyát szeretve motiválva lehet csak ilyesmit elérni, ami a linken látható. Ez a kutya boldogan csinált mindent, ezt a kutyát szeretik és soha nem kapott pofont. Az biztos.

http://www.youtube.com/watch?v=HqbVbPvlDoM

Csodálatos ilyet látni, majdnem hihetetlen; a szeretet mindenre képes. Amit eme dögöknek adunk, azt mindig duplán visszaadják, igen.

2010. február 18.

Tagliatelle - ez egy olyan szó, amit a Hal a tortán c. nyasgem műsorban szereplő Judy nevű táncdalénekes még fél óra múltán - gyakorlással - sem tudott kimondani (pedig megette). Tényleg! Ez a kis Judy borzasztó egyszerű, de még fokozhatom: valaki, aki lényegében senki. Engem csak az zavar, hogy az ilyen valakinek aposztrofált senkikkel van tele a média, meg akár az életünk is. Akik még egy olasz tészta nevétől is hanyattesnek. Mert ahhoz már fel kéne nőni.
Jaj, dehogy akarok rosszindulatú lenni! Fáj, hogy a média szereplőinek némelyike ennyire, de ennyire sötét. Ott villog a kamerák, a reflektorok előtt, de nem helyez súlyt arra, hogy valóban érdemessé is váljon. Ez dühít engem. Csomó ember hirtelen nyilvánosságot kap, de nem készül fel rá. Még akkor sem, ha kap időt.

Ma még Diderot-val is szembeszállok. Azt mondja: "A színésznek abból, amit eljátszik, semmit nem szabad átérzenie." Sajnálom, Diderot, de ez egy baromság. Sok nagy író mondott sok nagy baromságot, amiből végül híres mondás lett, csak azt kérdőjelezem meg, hogy valaha valaki megkérdőjelezte-e eme mondásokat. Most én igen. Nevem: daka. Hej!

Bocsáss meg ellenségeidnek, semmi sem bosszantja őket ennél jobban (Oscar Wilde) - ezzel most nem vitatkozom.

Soha ne vitatkozz idiótákkal! Lesüllyedsz az ő szintjükre, és legyőznek a rutinjukkal (Woody Allen) - ez nagyon igaz.

Azért van két fülünk és egy szánk, hogy többet hallgassunk, mint beszéljünk - gondolta Diogenes Laertius... mélységesen egyetértek vele. (Nietsche azt mondta róla, olyan véletlen, kétbalkezes őrszem, aki olyan kincset őriz, aminek értékéről fogalma sincs.)

2010. február 15.

Az esküvőmön láttam meg a férfit, akivel első pillantásra egymásba szerettünk. Tudtuk: ő az igazi. - Gondold meg, mit jelent ez annak, annak a kettőnek, aki így érzi! Miközben az ifjú feleség az újdonsült férjjel táncol, s miközben az ifjú, aki biztosan tudja, hogy az ifjú feleségben találta meg az igzit, próbál úgy viselkedni, hogy senkinek ne tűnjön fel. Véletlenek, sorsszerűségek, de vajon szabad-e? Elhagyni a pár órája meggyűrűzött férjet egy olyanért, akit most láttál először, de úgy érzed, ő az igazi?! A véred hozzá hajt, az összes érzéked azt mondja: csak ő kell! Ilyenkor mit lehet tenni? Miközben új férjed markol, és vár a nászéjszakára? Amire már nem is vágyol, csak a másikra, akit nem is ismersz, de Kell! ?

In gremio matris sedet patientia patris, azaz az anya ölében ül az atya bölcsessége...
Az ember már attól kétértelmű dolgokra gondol, hogy valaki valakinek az ölében ül. Nem vagyok hajlamos trágár gondolatokra. De ez arra indít, hogy végiggondoljam, és azt higgyem, az anya öle mindig is olyasmi volt, amiben valaminek lennie kell. Ha másnak nem is, az atya bölcsességének. Biztos kitagad az egyház emiatt, de mit tegyek.

"Ma mégjobban szerettem férjemet, mint mikor hozzámentem" - ilyet is hallottam. Több év házasság után. Hadd irigykedjek! (Vagy hazudott.)

2010. február 11.

"Nem érzem az éhségérzetet" - így egy reklámarc, aki természetesen fogyós árucikket népszerűsít. Jaj, de édes!
Azt mondja a reklám, két futballpálya méretű a gyomrunk felülete. Ha ebből levonok 2/3-ot, amit nekem kivettek, marad egy kis hátsó kert. Vajon érdemes-e emiatt egy egész Actimelt meginnom? Vagy futkoshatok tőle egész nap? Ti mindig csak arra gondoltok, aki tökéletes...
Nyuszikáim, az élet gyönyörű! Ezt sosem szabad elfeledni. Kit érdekel, hogy Orbán Viktor homlokáról eltűnt az a mély, függőleges ránc, végül is botox van már nálunk is, kit érdekel, hogy lopnak százmilliókat a BKV-nál, a lényeg az, hogy te, meg én, a kis lakásunkban tovább is meg tudjuk húzni magunkat, meg a kocsiba tudjunk benzint venni, meg a számlákat kifizetni, aztán kész. Nem? Közben persze működik a globális felmelegedés, emelkedik a tengerszint, de ez a 11. kerületbe úgysem fog begyűrűzni, remélem, tehát fejét homokba dugó strucc mintájára mondhatom azt, hogy igazából minden rendben van. De tényleg?

2010. február 10.

Meglátogattam Mártát. Leszólt a másodikról, hogy küldi a kutyát, menjek ki vele legalább 5 percre, hogy neki ne kelljen le-föl másznia. Api - egy gyönyörű magyar vizsla - lerohant hozzám, kissé bizalmatlanul szemlélt, mert életében csak egyszer találkoztunk, de mikor kimondtam a bűvös szót: "sétálni!", másfél méterre felugrott helyből, és azonnal barátságába fogadott. Ahogy kijutott a kapun, az első kocsikerékre ráöntött vagy másfél litert a lába közül, mintha abba se akarná hagyni. Délután félegy volt, és előző este óta senki nem vitte sétálni... Ezért nem voltam képes erről eddig írni, pedig már több mint egy hete történt. Felháborított, mélységes sajnálatra, fájdalomra indított, és még ki tudja. A kutya fantasztikusan fegyelmezett, sosem hord pórázt, minden járda szélén megáll, visszanéz, ellenőrzi, merre megyek, pedig én igazán nem tartozom hozzá. Még számtalan kocsikereket meglocsolt, mert hiszen a hetedik kerületben, azon a tájon nincsenek fák, mielőtt a kezem lefagyott volna, visszatértem vele Mártához. Api nem szűnt meg engem szeretgetni, köröttem nyüzsögni, vakartatni magát, pedig valóban nem egy azonnal barátkozó fajta. Fáj a szívem érte, ahányszor csak eszembe jut. Bármelyik gazdáját kérdezném, de minek, hogy vajon te hogy viselnéd, ha 16 órán át a húgyhólyagod feszülne, annak reménye nélkül, hogy végre kieresztheted? Áhh, erre nincsenek is szavaim. Ilyet csak egy csodálatos, hűséges, engedelmes és jól nevelt kutya tud elviselni. Viszont pont ő nem érdemli meg.

2010. február 9.

Vannak dolgok, amiket nézek a tévében, de nem kéne. Pl. a topmodell kerestetik c. valóságshow. Ebben az egyik gyönyörű, ébenfekete, Fatima névre hallgató karcsúság elárulta, hogy őt tizenéves kora előtt a hazájában, Szudánban körülmetélték. Úgy zajlott, hogy a csiklóját kivágták, a szeméremajkait pedig összevarrták. Nem akartam továbbgondolni a dolgot, annyira megrázott még elképzelni is. Hogy soha az életben örömöt nem szabad éreznie semmilyen szexuális élmény kapcsán. Vajon miért?!
Valahol tudósítottak arról, hogy a másik fekete topmodell, aki már rég befutott, hasonló közegből jött, de akkor még ezt el sem akartam hinni. Azt hiszem, Naomi Campbellnek hívják. Ha a hír igaz, neki sincs csklója. Gusztustalannak tartom magam, hogy ilyet leírok, de a borzalom, ami ennek valóságtartalma, talán felment engem. Ilyet még ma is csinálnak Afrikában.
Azóta tájékoztattak róla, hogy Naominak ehhez nincs köze, tévedtem, ő máshonnan jött.

2010. február 6.

	Dani ölében a boldogság összes jelével... (bocs, hogy Dani most is, mint mindig, alsógatyában "szerelmeskedik" Macival). Maci engem teljesen elfelejt, ha Dani vele van. Egy pillantásra sem méltat. Cucoghatok, fütyülhetek, csattoghatok, mindhiába. Még a fülét is lesunyja, pedig azt csak kivételes alkalmakkor lehet tőle látni. A füle mindig áll amúgy. Még álmában is.
	Szokásos póz a lazítás óráiban. Csak egy petárda, vagy az ajtócsengő hangja tudja ebből kirobbantani, de az nagyon. Nézd a kiflibe hajtott mellső lábait, minden körme ki van festve. A természet ajándéka.
	Erre mit mondanál? Csak úgy ülsz a kanapén, nézed a tévét, ő szokás szerint a lábad előtt eltorlaszolja az összes kivezető utat, aztán egyszer csak felveti a fejét, rád néz, és azt mondja: "Vakargatnál megint egy kicsit?" Hát lehet ennek ellenállni?!

Mélységesen igaza van annak, aki azt mondja, egy kutya érintése gyógyít. Sok helyen terápiás használatban vannak a kutyák. Ha hozzáérek, beletúrok a bundájába, ujjaim közt siklatom hihetetlenül puha füleit, boldog vagyok. Amikor így rám néz, ahogy a fenti képen, és kéri, hogy simogassam, soha nem tudok ellenállni. Ilyenkor valaki vagyok, aki fontos. Fontos vagyok én másnak is, persze, de így senki nem tudja előadni magát, ahogy ő... Ez direkt és azonnali követelés a szeretgetésre. Őszinte, amit szavakkal csak elrontani lehetne.

2010. február 5.

Reggel megkaptam a magamét, hogyhogy levittem a kutyát, de reggelit nem hoztam 2 személyre?! Dani puffogva és dühöngve ment le és vásárolt be magának és szerelmének. Délután összeszedtem magam, és vegetáriánus ebédet is főztem: sárgarépa-főzeléket tejföllel, hozzá szójafasírtot, a lánynak. Dani sült tarját kapott krumplival és céklával. Még meg is köszönték! Aztán beültem a kocsiba, és se előre, se hátra. A kerekek forogtak egyhelyben. Feladtam volna, amikor jött egy szomszéd, és megtolt. Én arra gondoltam, Dani mit kezdett volna, ha munkába indul este, és senki nem segít. Lehetetlen lett volna kiállni onnan, ahová még a reggeli hókotró is felhányta a hókerítést. Megkaptam megint: bezzeg arra képes voltál, hogy elmenj a közértbe, de reggel nem hoztál kaját...
Tökéletes nem leszek soha, és már le is mondtam róla, hogy érdekeljen.

Sajnos megint néztem a Hal a tortán c. "műsort". Őszinte embereket keresek általában. Kettejükben semmi ilyet nem találtam. Az egyikről egy csiga jutott eszembe, aki aléltan mászik felfelé a levélen, tökéletes hajtincseit néha hátralökve, selypítve, nyálas nyomot hagyva maga után (igaz, ami igaz, a csiganyál állítólag bőrápolónak sem rossz), mert tudja, hogy a bokor tetején férje ölelő karjai várják, aki mindentől úgyis megóvja. Ez a "burokban születtem, benne élek, minden gondot elűznek tőlem mások" mentalitás az agyamra megy. Az ilyen emberre mondom azt, hogy csak megszületnie volt nehéz, így élni már könnyű. Ő nem ad semmit (észt pláne nem), csak a szépségét, de mindent megkap, ami a szépségéhez kell.
A másik folyton szerepet alakít. Mintha állandóan riportot adna. Vagy műsort vezetne. Mintha szóvivőnek született volna. Elemez. Véleményez. Lazítani képtelen. Úgy tesz, mintha lenne humora, de szerintem nincs, az nem elég comme il faut. Folyton hibátlan és naprakész. Hasztalan próbálom elképzelni, vajon milyen hoch-magyarul, ropogósan kiejtett mondatokat sugdos a gyerekei fülébe egy laza percben, ha képes egyáltalán ilyesmire.
Elég a rosszmájamból, tudom. De olyan ritkán látok, olyan kevés őszinte embert, hogy már ki vagyok rájuk éhezve. A társaság többi tagjával semmi bajom, ők beleférnek a pixisembe.

2010. február 4.
énekelgetek ma is

Hej, valami dunatévés műsorban felsejlett a számomra ősi repülősnóta, amit persze Budakeszire nézve - svábosan - költöttek a reptéri költőink, akikkel Farkashegyen repültem, persze tábortűznél énekelendő; aszongya: "Putakesz, Putakesz, ott lakom én, ott gyártják a tejet, a Riska meg én. Hollári-hollári... A Riska lába közt van egy kebel, amit a tej végett rángatni kell. Hollári-hollári... Vasárnap a Riska nem ad tejet, folyton csak azt bőgi: munkaszünet. Hollári-hollári... stb. Ez jól esett! A szövegét sose tudtam végig, de most megvan! (Emlékeim szerint van tovább is, de ennek kiderítésére vállalkozzon a következő generáció.)

Ach, sehr geehrte politikusaink leadták időre a vagyonnyilatkozatukat. Nem olvastam. Alapállásom: hazudnak. Azt tudom, hogy Angelina Joly és Brad Pitt az elmúlt 5 év alatt 65 milliárd Ft-ot halmozott fel, plusz 9 ingatlan, egy sziget és 6 gyerek van a számlájukon. (Kis politikusaink a játszóházban vannak hozzájuk képest.) Eközben a csillagjóslás azt mondja, ebben az évben világszerte szakításáradat várható. Mily szerencse, hogy nekem nincs kivel szakítanom.

Bocsátható bűn, néha belenézek a Vacsoracsatába, valamely napon Bódi Sylvit (persze ipszilonnal!) láttam, aki azt kérdezte őszintén: "Mi az, hogy szűzpecsenye? Milyen állat a pecsenye?" Ajj, gondold el, ő is főzni fog, ha már meg nem tette. Azért minden adást én se bírok ki.

"Das Leben ist oft ein Traum, ein Traum ist manchmal das Leben" - ezt Almásy gróf vetette papírra 1914-ben, ő, akiről a sok Oscar-díjas film is készült, és akit a történelemkönyveinkből kiirtottak, miközben a világ elismerte. Tehát az élet gyakran egy álom, az álom pedig néha maga az élet. Ő az álmának élt, és azért is halt. Tisztelem. Ezért ma már nem fog elvinni az ÁVÓ hajnalban. Mégiscsak eljutottunk valameddig.

2010. február 1.

I would give everything I own, give up my life, my heart, my home - csak énekelgetek magamnak.

Gyerekkel gond van. Utálja azt, amiben él. A munkahelyét. Nagyon. Gondolkodtam, mi is a gyerek. A gyerek: soha el nem fáradó rugó, amely mozgásban tart akkor is, ha lefeküdnél meghalni.

2010. január 30.

A UPC-nek a torkát tudnám elharapni. Tavaly ilyenkor kértük, hadd fizessük ki egyben az egész évi internet-számlát (Dani cége megtérítette). Idén nem kértük (mivel Dani már nem akar a céghez kötődni). Mégis egyben megküldték több mint 103 ezer forintról. Azt hittem, lehidalok. Dani 19-én beszélt velük, hogy az idén ez nem így működik, nem fizetünk egy évre előre. Azt mondták, jó. Erre 25-én levonták a teljes összeget a számlámról. Ha ezt előbb teszik, egy csomó adósságom lenne, fontos számlák maradtak volna kifizetetlenül. Elképesztőnek tartom, hogy a telefonos ügyintézőkkel való beszélgetés olyan, mintha a falnak beszélnénk. Azt ígérték, majd februárban jön egy számla, azt fizessük, a többi tárgytalan. De levonták! Használják több mint százezer forintomat ki tudja, meddig!

2010. január 27.

Bizony zokniban alszom. A minap arra ébredtem mintegy éjjel háromkor, hogy a lábaim még mindig jéghidegek. Ezzel feküdtem, és ez fogadott hajnalban, képtelen voltam bármivel odahatni, hogy felmelegedjenek. Hidd el, a zokni sokat segít. Eszembe jut erről régi, gödi emlékem, mikor a kis faházban anyámmal dekkoltam a 9 holdas telepen, ahol csak mi voltunk, meg a faház, amit nagyapám épített. Volt benne egy kicsi vastűzhely, anyám arra rámolt fel több cserepet, olyanokat, amik lyukasak voltak. Kötőtűvel szurkálta ki belőlük a pókokat, pókhálókat. Azután bevitte a jéghideg szobába, berakta a jéghideg dunyha alá a meleg cserepeket, így legalább a lábunk nem fagyoskodott. Talán el sem hiszed, akkor és ott még csak petróleumlámpánk volt, annak fényénél olvasott anyám Jókait nekem. Bevallom, kicsinyt untam, mert terjengős volt, és nem elég hamar tért a lényegre, de a meghitt hangulat örökre itt marad velem. Reggel aztán ott találtam egy egész kutyafalkát, köztük Morgót is, aki előző nyáron a seggembe harapott, mert túl korán mentem kis tejeskannámmal kecsketejért, ő még nem volt megkötve, mint nappal mindig, én viszont szaladtam előle, minekutána a fenekembe harapott. Dicséretemre legyen mondva: egyrészt sosem haragszom azóta se a kutyákra, másrészt a tejeskannát sem dobtam el. Csak némi sikítás kíséretében kirohantam a kapun, és el. Ez a Morgó számtalan másik kutya társaságában ott nyüzsgött kora reggel a fagyos havon a faházunk mellett, akkor még nem értettem, mit jelent egy tüzelő szuka, de az ok ez volt. Féltem, de nem kellett, az összes kutyát abszolút más érdekelte, nem az én seggem. Azt tudnod kell, hogy a pottyantós illemhely majd száz méter gyaloglásra esett, ezért aggódtam én annyira a kutyatársaság miatt. De nem foglalkoztak velem, anyámnak igaza volt, rájuk se kellett hederíteni. Ezek jutottak eszembe a jéghideg lábam okán.

Heveny nátha okán meg az jut eszembe, amikor felszállam 1500 méterre, hogy kezdjem a gyakorlatot a 100-as légtérben (Budaörs fölött), és egyszer csak elkezdtem prüszkölni. Mire leszálltam, már folyt az orrom, megállíthatatlanul. És tovább prüszköltem. Az ilyen hirtelen nátha általában másnapra elmúlt. Most megint ilyen tört rám, igaz, nem fent a légtérben, hanem álmomban, és reggelre folyt az orrom. Tudtam, hogy gyorsan leküzdöm, és így is lett. A magyarázatát továbbra sem tudom. Jön és megy, ennyi.

2010. január 25.

Én biztos gonosz vénasszony leszek - ha már nem vagyok -, de még mindig Kapócs Zsókán kérődzöm. A pénteki, befejező Hal a tortán c. műsorban ilyet mondott: "A fürjtojás még az életben nem ment le a torkomon, képtelen vagyok felfogni, hogy a fürjnek hogy lehet tojása, és az ekkora. Azt nem tudtam megkóstolni."
Miután megint húsleves volt a menü első része, ő így reagált: "Nem mozgat meg bennem semmit egy húsleves, ez se."
Ez a nő udvariatlan, bunkó, humortalan, és ha mindez nem lenne, akkor is utálnám, mert van olyan, hogy az ember alapból utál valakit, anélkül, hogy ismerné. Ezt nevezem én antagonisztikusnak, eredendőnek, szóval alapból utálnivalónak. Bocsásd meg, igen, én is esendő vagyok.

Aggódásom nem ér véget Dani miatt, bár mostanában nem beszél arról, hogy otthagyja a bankot, ahol 3 éve dolgozik, aggaszt, hogy átállt éjszakai üzemmódra. Heti kétszer éjszakai műszakot vállal, ami azt jelenti, hogy szerda-csütörtökön éjjel dolgozik, viszont egész hétvégén is főleg éjjel van ébren, nappal meg alszik. A mai nappali műszakja végén este 10 körül fog hazaérni, és csak remélni tudom, hogy el fog aludni, s végre nappal lesz ébren, nem éjjel. Ma délelőtt rácsodálkozott a napfényre, ami szobámat elöntötte, mert már sok nap óta nem látott ilyet.

A szobám a felfordulás összes jelét mutatja. Maci megint iszonyatkodott, ami féktelen vágtatást jelent oda-vissza a lakáson által. Az összes szőnyegem egymás hegyén-hátán, hiába intéztem úgy, hogy kanapé, szekrény alá kerüljön egy-egy csücske, úgy szét tudja rúgni, hogy elölről kell kezdeni a bútoremelegetést és a szőnyeg-visszahelyezést. Már gondolkodom rajta, hogy szögekkel rögzítem a szőnyegeimet, de még nem döntöttem el.
Az én kis állatkám rettentően imádja Danit. Ha meghallja a kapucsengőt, táncolva nyüszít, oda-vissza futkos az ajtó meg köztem, rendszerint kiengedem a lépcsőházba, ahol teljes árbocra húzott füllel-farokkal lesi, hogy a lift felérjen, és az ajtaja kinyíljon. Akkor aztán fülig felugrálva, csillapíthatalan lelkesedéssel üdvözli a Gazdát. Szeretem nézni.
Szeretem továbbá, mikor odanyomul a lábamhoz, természetesen a hátát mutatva, bár nem tudom, ez miért természetes, de ő így szokta, mintegy "megengedve", hogy simogassam, masszírozzam, ha akarom, de az arcát nem adja hozzá. Szóval odatartja a hátát, amit persze simogatni kezdek, beletúrok selymes, fekete bundájába, vakargatom a sörényét, amitől aztán úgy elalél, hogy szó szerint összeomlik, mint egy rozoga vár. Kiesnek alóla a lábai. Alsó szomszédaimat sajnálom, mikor hangos robajjal dugába dől a kutya a fapadlón.

2010. január 20.

Hadd szögezzem le, mert ez most egy erős érzés - bár tudom, a gyűlölet visszaüt, meg minden - utálom Kapócs Zsókát. Eléggé el nem ítélhető módon hétfő óta nézem a Hal a tortán c. eszméletlenséget, de csak azért ragadtam ott, mert ez a csaj a minősíthetetlensége miatt odaragasztott. Furton-furt azt lesem, milyen bunkóságot követ el, és ebben nincs is hiány. Szögezzük le: a nő szép. A nő kívánatos. A nőnek búgó, mély hangja van. És a nő mégis érzéketlen, bunkó, humorra képtelen. Nem is értem ezek után, hogy minek él a földön. Ja: ami fő: tiszteletlen. Csak magát tiszteli, gondolom, mert különben elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyen parádés társaságban, mint Koltai Gábor és Udvaros Dorottya, hogy tudott bunkó maradni. Dorottya egy csodás málnatortát tett eléje, amiről ő azt tudta mondani, hogy utálja, mert anyja is éveken át ilyennel etette. Meg sem kóstolta. A mai műsorban kifejtette, mennyire utálja a húslevest, miután Farkasházi Réka fácánból főzte a másoknak nagyon ízlő levest, ez a csodaszép, hideg, érzéketlen, számomra már undorító nőszemély lefikázta ezt is.

2010. január 17.

Napi 50 milliót spórol a BKV azon, hogy a buszok a garázsban állnak. Hivatalos adat. Csoda, hogy nem akarnak túl gyorsan megegyezni? A jó drága bérletedet meg a hajadra kenheted.

Az év második zsírospadló-mosása is bekövetkezett. Elzártam a kukta alatt a főzőlapot, és csak úgy megérintettem a szelepét, hogy forog-e, ad-e hangot. Felugrott, és körkörösen méterre szétfröcskölt egy liter habos húslevest. Falra, fára, kőre... Abba se akarta hagyni, hiába püföltem a fakanállal, hogy lenyomjam. Valószínűleg - mivel hónapok óta nem mostam el gondosan - kissé eltömődtek a szelep lyukai. talán egy robbanást előztem meg azzal, hogy megmozdítottam, és a túlnyomás ki tudott szabadulni. Hirtelen egy csomag szalvétát használtam el, hogy nagyjából felitassam, ami folyós volt, aztán jöhetett a zsírtalanítás hosszú menete. Amúgy meg a leves olyan szar lett, hogy a kutya is hányt tőle. Túl sok víz, kevés só, kevés zöldség, de zsír vastagon. Két héten belül két adag húsleves a padlón - nekem ez baljóslatú. Várhatod, amíg megint ilyet főzök. Már beszereztem három zacskó - kettőt fizet, egyet kap - grízgombóclevest. Az talán nem fog lepadlózni.

Sej, ma olvastam, hogy Vona Gábort "a jövő miniszterelnökeként" szólították színpadra valami összejövetel alkalmával. Nem vagyok egy beszari alak, de ilyenkor átfut rajtam némi félelem. Minden elismerésem annak, akinek önbizalma mérhetetlen. Persze nem úgy értem, hogy csekélysége miatt alig mérhető.

2010. január 10.

A norvég fjordokban él a ritka macskahal. Állítólag már a dinoszauruszok előtt is rég megvolt. Felfedezője azt mondta az imént a tévében: "Az a különleges benne, hogy több százmillió év alatt alig változott." Szép, magyaros káromkodások közepette megjegyeztem magamnak: honnan a francból tudod?!

Megint találkoztunk az agresszív, vén boxerrel, akinek gazdája mindig kiabál, káromkodik, és pálcát hord a kezében. Bár Maci pórázon volt, sietve átvonszolta kutyáját a túloldalra. Maci rá se hederített, miközben a boxer a póráznak feszülve próbált volna támadni. Az öreg csapkodta a pálcával és leülésre szólította fel, hiába. Jött akkor velem szembe egy hölgy egy kis zsebkutyával, és rámszólt:
- Miért nem megy másfelé? Láthatja, hogy mennyire idegesíti azt a kutyát - mutatott a túloldalra.
- Mit tettem rosszul? - kérdeztem. - Az a kutya agresszív, az enyém nem, és nincs is semmi baj.
- Az az ember itt lakik, maga biztos nem. Maga sétáljon másfelé.
Erre már fölösleges lett volna szólnom. Amikor az iskola kerítése mentén lépdeltünk, egyszer onnan zavart (volna) el egy söprögető ember, szintén azzal, hogy másfelé sétáljak, mert itt gyerekek járnak. A házunk mögötti ösvényen egy ablakból szólt ki egy asszony, hogy aszongya, ez nem kutyasétáltató hely. A negyedik irányban azt kaptam a fejemre - miközben épp összeszedtem az ürüléket -, hogy inkább a saját házam táján piszkíttassam a kutyámat, ne ott, ahol ő lakik. Immár nincs is több irány, ha szófogadó volnék, megállnék a kapu előtt, aztán fordulnék is vissza.

Aggódni megint van miért. Dani már olyannyira rühelli a munkahelyét, hogy lelkibeteg tőle. Inkább egész hónapban éjszakai műszakot vállalt, hogy a nappali őrülettől megkímélje magát. Mióta új főnök és gazdasági válság van, azóta összezsúfolták őket egy helyiségbe - a lányok sorban állnak a klotyó előtt -, négyszer annyi munkát sóztak rájuk csökkentett juttatások mellett. Se bónusz, se egyéb kedvezmény nem jár, mint azelőtt. Folyton rosszkedvű, gyűlöl dolgozni menni. Szólt is a főnökének, hogy nem bírja tovább. Próbálnak házon belül találni valamit, de főiskolai papír nélkül végesek a lehetőségek. El van szánva rá, hogy kilép, akármibe is kerül. Hiába reméltem, hogy bennünket elkerül a durva életszínvonal-csökkenés... Mindig jön valami, ami megrengeti a stabilizálódni látszó anyagi helyzetünket. Hiába melózom szemkifolyásig a kaszinókban, ha az ő fizetése kiesik, megint jön a nyomor. Azt pedig én sem akarhatom, hogy ismét pánikrohamot kapjon, vagy tönkremenjenek az idegei az állandó frusztrációtól. Elképzelésünk sincs, milyen munkát találhatna a bankon kívül. Azt mondja, a kollégái nagy része ugyanígy érez, viszont ők nem menekülhetnek, mert mind el vannak adósodva saját bankjuk felé. Milyen szerencse, hogy nem sikerült lakást cserélni... mi is nyakig ülnénk a szoaréban, és Dani csapdában lenne. Ez az a kis jó, amit a rosszban fel vélek fedezni.

2010. január 1.

Szarul kezdődött az újév: a hűtőbe tettem egy befőttes üvegben csodálatos csirkehúslevest, aztán levertem egy hülye mozdulattal. Széttört a konyhakövön, szilánkok mindenütt, zsíros lé szanaszét, szerencsére volt elég szalvéta és wc-papír, hogy felitassam, összeszedjem a szilánkokat. Kutyát közben bezártam a szobába. Azt hiszem, szilánkmentesíttem a környezetet, illetve remélem szívből. Ugye, nincs babona, nem azt fogom tenni egész évben, amit az első napon?! Nyugtassatok meg. Lehet ezt úgy felfogni, hogy baleset, kellemetlenség, de úgy is, hogy úrrá lettem egy nyomorult helyzeten. Mert azért képzeld csak el a kövön a zsíros húslét szilánkokkal, répákkal és egyebekkel. Plusz azzal, hogy egy jó adag húsleves kárba ment.