2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr
2007. január 31.
Fú, de megterveztem
a házamat! Már harmadik napja helyezgetem a falakat, bútorokat ide-oda
- papíron. Van egy klassz saroktelek nem messze innen, rajta egy romos,
undorító tucatház, napok óta sétálok arra, és lépéseimmel, amelyek pont
60 centisek, mérem a hosszát-széltét. Az egyik széltét csak tippelni tudom,
mivel nem szimmetrikus, és a legszélesebb oldalán a szomszédhoz csatlakozik,
de kitalálom, nem gond. Az alagsorban úszómedence lesz, az biztos. A magasföldszinten
élek majd én, jókora nappalival és amerikai konyhával. Felül Dani birodalma
lesz, egy nagy pc-szobával, ahol akár öten is dekkolhatnak a haverjaival.
Körben terasz. A kertbe terveztem egy kifli alakú kis tavat, amiben Csumi
nyáron fürödhet. Meg egy dombot hátrébb, mert imádom a hullámzó föld látványát.
Mióta Zitától megtudtam, hogy saroktelken minden kerítéstől 5 métert kell
tartani, átterveztem a birodalmamat. Még jobb lett, mint elsőre, mikor
azt hittem, az utcafrontig ki lehet tolni a ház oldalát.
A ház eladó már múlt nyár óta, akkor találtam rá a neten. Horribilis pénzt
kérnek érte ahhoz képest, amilyen rettenetes állapotban van. El kell dózerolni,
ez lenne az első feladat. Aztán elfelejteni, és építeni egy másat. Minden
összeállt tehát, álmaimban. Hehe, tudod-e, hogy már vagy 900 millió a
lottó ötös? Na ez hiányzik mindössze. A többi kész.
Marcella napja van. Ehhez kapcsolódik a mai "népi bölcsesség":
Marcella a télt utálja,
Átvezet a februárba.
Február jön, a tél elmegy,
Türelemmel száll a felleg.
Na ezt kapd ki. Vagy be. Legalább ritmusa van már, ha nem is mind jó helyen,
aztán többé semmi. Hogy értelme is legyen, az ugyan kinek fontos. Utálom
a télt. A türelmesen szálló fellegeivel együtt. Bár mostanában ez a türelmes
szállás elérte a 120 km/órát helyenként... Mi is lenne, ha kezdenének
türelmetlenül szállni?
Volt anyósommal annyi közös van bennünk... például, hogy jobban szerettem,
mint anyámat. És ő engem jobban, mint a fiát. Valami zsigeri egymásratalálás
történt, mikor először ölelt át amúgy német módra, véletlenül se érintve
arcomat az arcával. Mégis, onnan kezdve elkötelezett hívemmé, segítőmmé
vált, harcolt értem a fia ellen, és gondoskodott rólam. Évekig küldte
Daninak a csomagokat hetente (pelenka, ruha, játék, sütemény), így neki
mindenből mindig a legjobb volt, még gameboy-ból is kettő (Pampers-jellegű
pelenkát például Magyarországon még hírből sem ismertek 84-ben).
Most is azt a bakancsot hordom, amit 12 éves unokájának küldött, de akkor
még túl nagy volt, később meg túl kicsi. Most rám jó. Már 13 éve. És a
bakancs kitart, még jóképűnek is mondanám. De hasznosnak feltétlenül.
Hogy miért jut ez eszembe? Mert Mutti élete derekán telitalálatot ért
el a lottón, abból építtetett két 3-emeletes házat. Ez alapozta meg úriasszony-életét.
Most én jövök! Mutti, kavard már a kártyákat, vagy a golyókat úgy, hogy
nekem is jusson egy falat gondtalanság! Nem hiszem, hogy valaha is elmúlik
a szereteted, a gondoskodásod. Mindig figyelni fogsz ránk, áldott kezedet
még ma is - mint pillanatra megpihenő lepkét - ott érzem a karomon, nyugtatólag,
hogy nincs miért aggódni. Majd te mindent elintézel.
Sose voltam függő, pláne nem kiszolgáltatott, amíg oda nem kerültem Mutti
háztartásába. Az ő fejébe igen kevés dolog fért be - irodalom, történelem,
világlátás, elemi műveltség például egyáltalán nem -, mégis azt mondom,
igazabb embert nem ismertem. A hatalmas szíve mindeneken felülemelte őt
számomra. Számolni pedig piszkosul tudott. Hisz ő volt a két nagy ház
úrnője, ő szedte be a lakbért, ő írt cédulát a kukára, hogy tessenek laposra
taposni a kartonokat, mert a levegőért nem fizetünk, és évekig vezetett
egy jólmenő bútorüzletet a háza földszintjén. Anyagbeszerző körútjain
mindenütt tisztelettel fogadták (jó üzleti érzéke volt), akkor is, ha
a hamis, aranyozott, vaskos karkötőjét tette fel (amiről később lebeszéltem,
mondván, a jó szem tudja, hogy mi az arany, és mi nem). Sokszor turkáltam
az ékszeres szekrényében, sok gyönyörű, igazi érték volt ott, a felső
polcon egy garmada márkás, francia parfüm, minden karácsonykor megajándékozta
a főnöke egy ilyennel, ő meg nemigen használta őket. Ott kupálódtam ki
parfüm-ügyben, addig csak a Dior volt számomra az etalon (megjegyzem,
azóta is... de nem árt megismerkedni mással). Két szép aranykarkötőt nekem
ajándékozott kéretlenül, azóta is őrzöm őket. Hordani nem szoktam, mert
nem vagyok olyan. Halála előtt nem sokkal el akarta küldeni a nercbundáját,
de nem vállaltam a vámot, lemondtam róla.
Még mindig magam előtt látom lompos, fekete plüss pongyolájában (Schlafrock),
ahogy ott ül a konyhában a kávéja meg a három Butterkeks társaságában,
kezében cigaretta, a helyiségben bűz, füst- és kávészag, plusz a tegnapi
ételek odeur-je, ami már a tapétából áradt (az istennek se szellőztetett
főzés közben, mert a huzat neki ártott), és ahányszor eszembe jut az afölött
érzett spontán dühöm, hogy én ezt másképp csinálnám, mindig elszégyellem
magam. Ha jobban tudtam volna németül, naponta összeveszünk ilyeneken.
Mire azonban megfogalmaztam volna a dolgot, az alkalom rendszerint elszállt.
Ez volt békés együttélésünk záloga. Az én hiányos szókincsem. Az ebből
fakadó hallgatásom. Mire aztán beszélni is tudtam, beleszoktam a mindennapjaiba.
Úgysem tudtam volna változtatni. Szerettem, ahogy kipirulva, lelkesen
ül a karosszékében a tévé előtt, fogatlan szájában a zöld eukaliptusz-cukorkával,
középső ujját időnként megnyalva drukkol a focicsapatának, a térdét csapkodja,
aztán tölt még egy pohár pezsgőt, és magyaráz, hogy mit hagytam ki. Fél
füllel se figyeltem rá akkor. Amúgy a foci se érdekel azóta sem, de őrá
ma sokkal jobban figyelnék. "Kékítőt old az ég vizében" hangulatba
kerülök, ha ezek eszembe jutnak. A visszahozhatatlan, az el nem mondott
szitkok miatti fájdalom, hogy te jó ég, mi lett volna, ha elmondom, még
a gondolatért is utálom magam, mert akartam mondani, csak nem ment, az
a rengeteg jóság, amit kaptam, az elfogadás, ami egyáltalán nem volt természetes,
és nem jellemző a németekre ma sem, minden határt és szokást ledöntő hozzám
kapcsolódása olyasminek látszik ma már, ami csak rendkívüli emberekre
jellemző. Olyan világból csöppentem az életébe, amit ő - szelektált információk
alapján - sötét, középkori, kommunista, cigányok által lakott világnak
képzelt, mégse voltak előítéletei, azonnal befogadott (talán mert szőke
vagyok).
Mikor anyám Kölnbe jött a gyerek születése után, egy este tálcán hozott
be a szobába egy húslevesben főtt marhacupákot, mert én azt annyira szeretem
- és közben láttam, féltékeny az anyámra, akivel ott ülök, és ő nem. Ezzel
az illatos marhahús-darabbal akarta nyomatékosítani, hogy én hozzá tartozom,
ő tudja, mit szeretek, és meg is adja. Ott, akkor csak megköszöntem, de
hogy felfogjam, mit gondolt, és az egész mit jelentett, csak mára sikerült.
Vajon miért vagyunk ilyen vakok, amikor látnunk kéne? Gondolhatta volna
azt, hogy egy kommunista országból jött luvnya vagyok, aki rámászott a
fiára, és most az ő nyakán akar élni - logikus lett volna! -, de nem.
Már az első nap azt mondta, mellettem áll, és segít. Azt most tegyük félre,
hogy tán nem látszottam luvnyának, öt hónapos terhes is voltam, meg halálosan
elkeseredett, hazáját vesztett ifjú nő, de mégse hiszem, hogy mindenki
rögtön áruházba vitt volna, hogy kismamaruhát vegyen, és főzzön nekem,
és biztosítson arról, hogy nincs mitől félnem. Ehhez Ember kell.
Muttinál emberebb Embert még nem ismertem. Tíz évnél többnek kellett eltelnie
ahhoz, hogy ezt egész nagyságában megértsem. Ez az, ami zavar. Miért nem
ott, azonnal, minden nap? Szidtam őt magyarul, magamban, kritizáltam,
lealáztam, mert nem vettem észre, mit köszönhetek neki. Először akkor
rendültem meg, mikor végleg hazaindultam, és elbúcsúztunk, és ő igazi
csókot nyomott az arcomra (németeknél ez szinte kizárt!), a szeme pedig
könnyben úszott. Ági barátnőm azt mondja, ő már sok év óta képtelen elsírni
magát, én viszont most is ezt teszem. Elég Muttira gondolnom, ha színésznő
lennék, biztos hasznát is venném; már attól sírok, ha az arcát felidézem.
A ráncos, meggyötört, hosszúkás arcát a platinaszőkére festett fürjtjei
alatt, az úrinő-gesztusait (Ach, was!), a benyálazott középső ujját -
ki tudja, miért szerette ezt tenni -, a kis zöld cukorkáit, amiket rendszerint
akkor szopogatott, ha a fogsorát betette, és nyilván fájt neki, ezért
is csak akkor folyamodott ehhez, ha valaki csöngetett (napközben a pongyolája
zsebében rejtegette, éjjel meg a Corega Tabs-szal dúsított pohárban az
ágya mellett), annyi minden fáj most már, ami akkor zavart, amit akkor
utáltam, hogy ettől is csak meghatódni tudok. Ha Ágit veszem alapul, örülhetek,
hogy képes vagyok meghatódni egyáltalán. Ő már nem képes. A legszívszorítóbb
filmet is könny nélkül nézi végig - állítólag a depresszió elleni gyógyszerei
vannak rá ilyen hatással. Azt hiszem, előbb halok meg, mint hogy ilyen
gyógyszerekre fanyalodjak. Mintha az igaz embert vonná ki belőle ez a
hülye mellékhatás. Ez pedig több mint sok.
Mutti. A Bastille ostromának napján, július 14-én született. A Rák jegyében.
A rákok közismerten családcentrikusak. Ez volt az én szerencsém. De csak
most tudom.
2007. január 27
Hoppá, megint
népi bölcsesség 1:
Január ha elszalad,
tél foga már nem harap,
cinke mondja: kiscipő,
közeleg a jó idő!
Népi bölcsesség
2:
Januárnak, ha túlvagy közén,
Nincs már a tél oldalán fölény,
Szép idő jön, de van, ki tudja:
Tavasszal lesz csak sok munka!
Lehet szavazni.
Elsőt én írtam, másodikat a tévés poéta. Én a közén akadtam fenn, miáltal
megtudtam, hogy a januárnak van köze. De mihez?
Oh, a nap süt, és csak ez a fontos! Annál szebb ez, hogy odakint minden
fehér. Első havunk e télen! Zita barátnőmet sajnálom, kinek házához meredek
út vezet, amit ha leszánkóznak a gyerekek, reménytelen kocsival felhajtani...
2007. január 22
Fiam, Daniel (vessző nélkül írandó az a, mivel Kölnben anyakönyvezték) még mindig nem tett le a költözésről, pedig mostanában jó gyerek vagyok, 2 napig a gép elé se ültem, nemhogy kártyáztam volna. Mailjeim bánják. (Azé titokban ma elvesztettem 20 fontot... de még nem biztos. Maradt pár tíz penny, amiből akár vagyont is kreálhatok:)) A barátjának vettek a szülei a szomszéd lakóparkban 18 milláért egy modern kéglit. A srác annyi idős, mint Daniel. No comment.
Az első mondathoz kapcsolódva eszembe jut, milyen simán lenyelte a magyar anyakönyvi hivatal azt a tényt, hogy ő nemcsak magyar, de német állampolgár is. Mikor először leadtam az okmányokat, még úgy töltötték ki a fene tudja, minek nevezett lapot, hogy azon mindkettő ott volt. Aztán korszerűsítették e személyi okmányt, azon már csak magyar szerepelt. Végül is nekem mindegy. Nem itthon fontos, hogy német (is) legyen, hanem ha kimenne bármilyen okból Németországba, oda meg viheti magával az eredetit (ha megtalálom. Jézus, már 24 éve, hogy kitöltötték?).
Ma már nem dalolt hajnalban a rigó a szomszéd fenyőfa csúcsán. Szerintem ő is tudja, amit én Luciának sose hiszek el maradéktalanul (pláne azután, hogy a vihar a közelünkbe se jött, pedig hogy bezártam mindent): hogy közeleg a Tél. Hálistennek megkésett (a tél), bár folytatná ezt a dicsérendő szokását. Már három hónapja élvezzük a tavaszt, bizonyítja ezt a szomszéd ház előtt nyíló aranyeső, meg a rügyek az orgonabokron, oszt jónapot. Megcsúfoltatik a közmondás: január, február: itt a nyár! Mindjárt február van, kérem, és most kezdünk keménykedni?
Uff, erről jutnak eszembe a magvas "népi bölcsességek", amiket reggelenként kénytelen vagyok látni a tévében, ha nem időben kapcsolok máshová; átszellemült férfihang próbál a kínrímeken felülemelkedve valami tartalmat adni (népi motívumok lassú rajzolatai közt) pl. az ilyen verssoroknak, hogy: "Szélvihar és zivatar, Legyen, aki majd betakar"... Ha a majd-ot nem rakta volna bele a koszorús költő, talán még ritmusában elfogadnám akár egy sláger szövegének is, de így? Ha már fűzfapoétának áll valaki, legalább a három alapvető szabályt tartaná be: a verssorok ritmusa, a rím, és nem utolsó sorban a mondanivaló legyen jelen. Itt csak rím van. De ki vagyok én, hogy bíráljak egy népi bölcsességet? (Az idézőjeleket lusta vagyok kitenni.)
Ismerek - illetve egyáltalán nem - egy nénit, aki majd minden reggel szembejön a Zsombor utcán, mikor hajnali órán kutyástól vonulok a CBA felé reggelit venni. Kompakt kis néni! Körtealakú kabát, bokán felül véget érő nadrágocska, apró lábak finom kis (főleg kis!) cipőbe bújtatva. Dauerolt frizura. Táskácska. Rettentő boldogtalan, szigorúnak is nevezhető, közönyös arc. Soha egy felismerő szemvillanás, egyáltalán rámtekintés, pedig már szívesen köszönnék neki, olyan régen nézegetem. Mindig azt hittem, hogy velem ellenkező irányon éppen valami fontos helyre indult otthonról, ám barátnőm elmondásából megtudtam, hogy ő olyankor, mikor én el, már hazafelé tart a közértből. Mindig észrevehetetlenül kis csomaggal. Ezért is nem jutott soha eszembe, hogy bevásárlásból jön. Mi indíthat valakit arra, hogy sötét hajnalon menjen vásárolni minimális dolgokat? Ma az Auchanban is találkoztam vele, ezúttal délután. Aztán a 18-as villamoson is ott állt előttem. Megcsodáltam apró cipőit - szerintem max. 35-ös lehet a lába -, és néztem a szatyrát, vajon mit vásárolt be, miközben én alig tudtam ölemben összefogni a súlyos zacskókat, az övében pedig két kis tányérra való franciasaláta látszott, meg esetleg két kifli. Arra a következtetésre jutottam, hogy utál otthon lenni, mennie kell, akárhová. Nem is ott szállt le, ahol lakik, hanem sokkal előbb. Még dolga volt. Lehet, hogy egész nap ezt csinálja, hajnaltól napestig? Látszik rajta a céltudatosság, de ha én például céllal megyek az Auchanba, egy mázsa cuccal indulok haza, ő meg nem. A cél teljesülését az ő kezében nem látom sose.
Végül is... anyámmal is megtörtént (még megérte, hogy bevezessék a nyugdíjasoknak az ingyen utazást), hogy felült a vonatra, és elment Zalaegerszegre, csak úgy. Mert megtehette. (És mert rám akarta hozni a frászt, hogy hová tűnt - ez benne volt a pakliban.) Már keresem magamon a jeleket, vajon mikor válok utazóvá, de egyelőre nekem még pénzbe kerül a bérlet, úgyhogy türtőztetem magam. Én még mindig inkább a Csendes-óceánra vágyom, mint a Zalába például.
2007 január 17
A fiam azt mondta,
el akar költözni, mert nem bírja nézni, ahogy eljátszom a nyugdíjamat
kártyán, és ahogy tönkreteszem magam, és majd előbb-utóbb mindent eladok...
Nem avatom be a részletekbe, nincs erről szó, de komolyan gondolja, már
egy haverját is megkérdezte, nem bérelnének-e közösen egy lakást. Sztem
fogalma nincs (hála nekem) arról, hogy mi költséggel jár egy lakás és
egy élet fenntartása, ezért nem is mondtam neki, hogy ne. Mélységekig
őt nem akarom beavatni, és igazán vigasztalni se - az idő mindig eljön,
mikor a gyerek külön akar menni, az se árt, ha erre talál egy jó okot,
lehet, hogy ő most ezt megtalálta. Nem fogok az útjába állni. Elképzelni
se tudja, mennyivel könnyebb volna az életem, ha nem kéne róla gondoskodnom.
És hogy az övé mennyivel nehezebb. Egyet tehetek jó szívvel: hagyom, hogy
döntsön. És aszerint éljen. Nem fogok az útjába állni. És nem azért, mert
számomra teher, hogy minden hajnalban a közértbe rohanok friss zsömléért,
és minden este főzök - vagy délelőtt, aszerint, mikor megy munkába -,
hogy főtt ételt vihessen magával műanyagdobozban, és a világon mindennel
ellátom, ami nem kevés pénzbe kerül (egy 4-gurigás klotyópapír már közel
400 Ft, ami a haverjai révén szinte egy 7végén elfogy), meg a mosópor,
meg az összes többi, ugyan, ne legyél kisszerű, daka. Az énem egyik fele
szinte kívánja, hogy szembesüljön a tényekkel: még a levegővétel is pénzbe
kerül, és hogy eddig fogalma sem volt róla, mit kapott tőlem ingyen. És
mennyibe kerül az, ha valaki nem főz, hanem készen veszi például a mindennapi
ennivalót.
Komolyan mondom, szinte kívánom, hogy igen, költözzön el, és nem azért,
mert attól az én életem lényegesen könnyebb és olcsóbb lesz, hanem azért,
hogy végre tapasztalja meg, MI AZ ÉLET! ÉS MENNYIBE KERÜL!
Már decemberben is csak 10 ezret adott a megállapodott 30-cal szemben,
mert akkor vette meg "élete számítógépét" mintegy 260 ezerért
(sose fogom megérteni, hogy ruházhat be valaki ilyesmibe ennyit - távirányítós
processzor meg ventillátor és ilyenek -, mikor hónaponként fejlődik a
technika és zuhannak az árak, de nem értette meg, nem akart meghallgatni),
januárban is 16 ezerrel kevesebbet adott, és mégis ő aggódik azon, hogy
én eljátszom a nyugdíjamat. Sokat tett azért, hogy kevesebb legyen a bevételem,
de minek magyarázzam. A távfűtés az egekbe szaladt, most épp vízórát is
muszáj cseréltetnem, ami 25 ezer - naná, hogy ez is rám vár -, és tényleg
horror lenne, ha összeadnám a havi panelrezsit, ami rettenetes. Amellett,
hogy egy felnőtt embert etetek, aki ezt természetesnek veszi.
Nem mondom, hogy nem rázott meg a dolog, mikor először előadta, hogy elköltözne,
nagyon megrázott, de aztán kezdtem belegondolni, és nem bánom. Sőt, mielőbb
megy, annál hamarabb jön rá, hogy mit hagyott itt. Nem képzelem azt, hogy
"véres fejjel" visszaszalad, ennél sokkal büszkébb (oroszlán),
de hogy végre megtanulja, mi mibe kerül, és hogy egy 7végi bulin nem szórunk
el 6000-et vagy többet, az biztos.
Lehet az is, hogy tényleg eljött az idő, mikor egészen egyedül kell élnem,
ez az idő mindenkinél eljön. Végül is már beléptem a 60-adik évembe egy
hónapja. Függetlenül attól, hogy nem érzem magam ennyinek, a tény az tény.
Decemberben 60 éves leszek, akármilyen szörnyen is hangzik, igaz. Az énem
egyik fele azt mondja: bár minél tovább gondoskodhatnék a gyerekemről,
egyengethetném az útját, segíthetném, a másik fele azt mondja, elég volt,
én mindent megtettem, most ideje magammal foglalkoznom, meg azzal a pár
évvel, ami még hátravan. Ideje elszakadni, önállónak lenni újra, mint
a régi szép időkben. Nem tudom, melyiket szeretném jobban, ezért is örülök
annak, hogy a döntés nem az enyém. Most már Dani fog dönteni, én pedig
elfogadom.
Az anyák útja nagyon egyértelmű: ahogy megszülted gyerekedet, soha többé
nem foglalkozhatsz csak magaddal. Millió kötelességed generálódik, amik
alól kibújni nem lehet. Aztán mikor elhagy a gyerek, úgymond kirepül a
fészekből, akkor vagy nem találsz újra magadra, vagy boldogan öleled magadhoz
az új-régi világot, mikor még nem volt gyereked. Ismét magad lehetsz.
A felhőtlen boldogságot, szabadságot nyilván megnyirbálja az, ha szülötted
családot alapít, netán utódokat nemz, és ettől fogva te megint szolga
leszel: az övéké. Há! Ez még nálam nem jött el, és az írmagját se látom.
Biztos jó nagyanyának lenni, de engem ez még nem fenyeget. Mindazon nagyanyáktól
kérek elnézést, akik életük legszebb élményének tartják az unoka születését,
biztos eljön majd ez nekem is, de egyelőre csak a szabadság szele az,
ami megcsapott. A kötelességnélküliségé! Volna igényem rá, hogy némi ideig
ezt újra élvezhessem! Mint ifjú, gyerektelen koromban.
Ahogy ma Balázs Klárit elnéztem a "Nő helye" c. műsorban (ismétlés
az ATV-n), egyrészt irigyeltem, hogy ilyen kötelességei sose voltak, másrészt
nagyon sajnáltam ugyanezért. Ha arról kéne nyilatkoznom, választottam
volna-e az ő életútját (szigorúan arra nézve, hogy nem vállalt gyereket),
azt mondanám, semmiképp. A gyerek az élet, a jövő, az a PRODUKTUM, ami
garantálja, hogy nem éltünk hiába.
Félhetnék most itt attól, hogy például a globális felmelegedés micsoda
szörnyűségeket hoz a drága gyerekem életébe, netán elönti a tenger (az
olvadó jéhegyek miatt) a faluját, városát, de mivel rettentően önző vagyok,
csak annak örülök, hogy én ezt már úgysem fogom megélni. Ő majd megbirkózik
vele a tudomány akkori szintjén, de az is lehet, hogy csak unokái fogják
ezt problémának tudni. Addig is élünk, mint Marci Hevesen.
Lám, a tegnapra jósolt 200 km-es szélroham se jött meg, hiába vártam.
Budapest ebből semmit se kapott. A jóslások ennyit érnek.
2007 január 10
Már megint a Mokkát cikizem, illetve benne Csiszár
Jenőt. Jakupcsek azt mondta a minap, "kértem a fodrászt, hogy állítsa
fel a hajamat" - erre a Grand Macho azt reagálta, hogy "én is
évtizedek óta kérem, de nem a fodrászt..." - A trágárság e kifinomult
(azé mégse) formája ellen ugyanolyan ellenérzéseim vannak, mint ha valaki
simán kimondja, hogy valaki állítsa fel a farkát. Csak úgy, mezei módon.
Végül is szerintem ő, Csiszár ezt tette. Említést tett azután röviddel
a Big Brother kapcsán a Big Bránerről, ami csak ugyanoda sorolja őt vissza
számomra, ahonnan még el se indult. Nem nagyon értem, hogy ez a kalap
(a faszt levettem, mert szégyellős vagyok) mit keres a médiában.
Jakupcsek, akit sokkal kevésbé utálok, mint társát (legfeljebb csak azért,
mert Csiszárt képes szeretni, és csak a krónikus vigyor-kényszerei idegesítenek,
meg a zárt fogsorral kimondott mondatai, időnként pedig a hahotái, amik
túlreagálnak mindent, de azért nem tartom olyan rossznak, mint Jenőt),
azt mondá nemrég, hogy "ostromállapot alatt tartották a patikákat"
- ahelyett, hogy ostrom alatt tartották volna. Oh, jaj, az élő interjú
mindig kockázatos, de hát ha valaki erre esküdött és ezért fizetik, akkor
ne hibázzon.
Amúgy még mindig imádom a januári tavaszt, isten adja, hogy ne is változzon
meg, nekem nagyon jó, hogy nem húztam csizmát még az idén, csak valamikor
októberben, mikor pár napig fagyott. Akkor se hó ellen, pedig hócsizma
lenne. A feketerigó úgy dalol minden hajnalban a szomszéd fenyőfa csúcsán,
mintha március lenne. A cinegék meg kánont énekelnek hozzá. Gondoljátok
el, milyen jó ezeknek a madaraknak,s hogy a föld túrható, puha, a giliszták
is ott vannak, és nem hibernálva, és egyáltalán, megvan a kaja, és kész.
Ami ilyenkor már akár egy hónap késésben is lehetne.
Fekete János beszél most épp a tévében, aki engem mindig megnyugtat az
ügyben, hogy nem kell elkeseredni, országunk kiváló hiteltörlesztő, és
emiatt komolyan is veszik a világban, országunkba rengeteg pénz jön, mert
versenyképes áruink vannak, most hadd ne folytassam, ő még több pozitívumot
is mondott. Meg olyat is, ami arra utal, hogy nem kellene ennek ellenkező
hírét kelteni. Meg is mondta, ki kelt ilyen híreket, de én hadd maradjak
semleges.
2007 január 5.
Mennyi nap elmúlt már ebből az évből, és még mindig tavasz van, az aranyeső virágzik, a rügyek duzzadnak odakint az orgonabokron, és a kutyám úgy vedlik, mintha tavaszt várna. Továbbá a feketerigó is minden hajnalban itt dalol a szomszédos fenyőfa csúcsán - de tényleg abszolút a csúcsán, nem is értem, hogy tud ott fogás találni -, minden hajnali sétámat megédesíti a dalával. Mi van itt? Nem hiszek a globális felmelegedésben, mert az évi max. félfokos többletet jelenthet. Nem indokolja, hogy januárban napközben plusz tíz fok legyen. Mindegy, én örülöik neki, a hátam közepére se hiányzik a mínusz húsz fok, se a letaposott, jeges hó, meg a buckák mindenfelé, bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez a veszély elmúlt. Könnyen lehet, hogy még márciusban is taposni fogjuk a jeget-havat. A fűtésszámlám kedvezően alakul, és ez igazán fontos.
Egy édes hírolvasó hölgy pár napja azt találta mondani, hogy az ázsiai komp-szerencsétlenségben 100-ból 200 túlélőt sikerült kimenteni... Nem tévedek, ezt mondta. Nem baj. Mindenki tévedhet. Csak azt hiányolom, hogy végül nem tudtam meg, tényleg hányan menekültek meg, és hányból.
Kezd szaglani a csirkemell a sütőben, lehet, hogy megnézem, él-e még, vagy már megint szénné változtattam valamit, amit kajának szántam.
Ó, nem, pont időben mentettem ki a sütőből, ez azért is fontos, mert Dani bejelentette, hogy ma hárman fognak itt éjszakázni, és mindegyik enni akar. A hagymás tarhonya már kész van, most krumplit főzök, így elég köret lesz a viszonylag kevés csirkemellhez. Gyerekek, salátáról aztán szó se lehet! Tegnap próbáltam a CBA-ban paradicsomot venni (kilója 576 Ft), de egyetlen olyant se találtam, ami ne lett volna félig megrohadva. Ma új áru érkezett, az ára felment viszont 700 forint fölé. Vettem egy darabot, isten bocsássa meg, alig 60 forintért. Ebből nem lesz saláta. Se uborkát, se fejes salátát nem árulnak mostanában. Ilyenkor érzem úgy, hogy még nem vagyunk igazán Európában... Közben az időjósok azt prognosztizálják, hogy ez az év rémesen meleg lesz. Nem hiszem el. Annyiszor tévedtek már, hogy egyik fülemen be, másikon ki. Fontosnak képzelik magukat, de nekem volt egy igen képzett meteorológus ismerősöm (sajnos, már nem él), aki megmondta, hogy egy hétre előre sem lehet pontos prognózist készíteni, nemhogy egy évre! Neki hiszek, isten nyugosztalja.