elejére
2017-19
2014-16
2012-13
2011
2010
2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr
elejére |
2005
Június
30.
A
szörnyű csak az, hogy holnaptól már júlus van! Van még kábé 3 hónap, amikor
mezítláb lehet járni. Igazságtalanság! A hársfaillat se jön már be a szobámba,
tegnap kezdett fanyarodni, aztán elmúlt. Alig maradt pár fa, ami még nem
hullatta el virágát máig, de a délutáni vihar
elintézte a dolgot. Csattogott, fújt, dühöngött, aztán kisimult. Köszönöm
a nagy népi öntözést! A fű már kezdett halványulni a környéken. Villámgyorsan
változott fényesbe a szürke világ. Vakító pocsolyák, délutáni fényözön,
minden tiszta és illatos. Csak a hársfaillat nem tér vissza... A vihar
utáni ég olyan cumulusokat
produkált, amiknek leírásával hiába is próbálkoznék. Ez az a fajta felhő,
amiről a vitorlázórepülők álmodnak (és nem szűnök meg én is ezekről álmodni,
mert alapvetően, alapállásból vitorlázórepülő voltam; ezek a felhők számomra
mindig a lehetőséget, az utat, a repülést jelentik). Ezek alatt terem
a termik, azaz a feláramlás, ami a repülőket megtartja, sőt emeli anélkül,
hogy motorjuk lenne. Hihetetlen távolságokat (akár ezer kilométert!),
magasságokat, időket képesek repülni pusztán az áramlatokra hagyatkozva.
A cumulus a vitorlázórepülők istensége, energiája, egy természeti csoda,
ami minden nap megismétlődik (szerencsés esetben, és főleg nyáron).
Hadd legyek ünneprontó: a műrepülőknek ő, a cumulus a főellenség. Az alatta
fejlődő fel- és leáramlások a nagy sebességgel repülő motorosgépnek olyanok,
mint a pöröly: ütnek-vágnak, hol fel-, hol lefelé. Cumulusok alatt rázós
a levegő, dolgoznak a termikek. Akkorát tud rúgni egy feláramlás, amibe
az ember mondjuk 300-zal beleszalad (utána meg a leszálló ágába, mert
az is van), hogy a kabintető (vagy az ülés a fenék alatt) adja a második
pofont. Nagy pofonok ezek, megzakkantják az embert, belezavarnak az aktuális
programba, akár egy versenyt is lehet veszteni miattuk.
Ma már, ennyi vihar után, csak egy nyavalygásra van erőm: vajon mi ihleti
a tévés szinkronizőröket - vagy akárki mást - arra, hogy a Cessnát "csesznának"
ejtsék? Ez egy amerikai repülőgéptípus, sok százezer fut belőlük a világon,
egyik se Olaszországban készült, ezáltal mi indíttathatna bárkit, hogy
a C betűt cs-sítse? BÁNCSA A FÜLEM! Kéretik ezentúl "szesznának"
ejteni! Köszönöm. (Ha már a Concorde-ot nem mondjuk Csonkordnak, ugye?)
Június
26.
Dudi
hívott. Ki van akadva az internet fogalmától is. Azt mondta, ha még egyszer
kiejtem a számon - mint elengedhetetlenséget -, leteszi a telefont. Elképesztő!
Ez az ember be akarja magát betonozni a saját elmúlt világába.
Unokanővérem furcsa. Utálja a komputert, az internetet, bár sose volt
komputere. Nem is akar. De pontosan tudja, hogy utálja. Hát mit léphetek
erre? Hiába példálóztam azzal, hogy 64 éves barátnőm is képes, és alkalmas,
és lelkes, hogy felvegye a mai kor szokásait, együtt lépjen velük, őt
ez sem hatotta meg, pedig sokkal fiatalabb. Még mindig képes vagyok elcsodálkozni
az emberi rugalmatlanság e fokán. Lehet, hogy képes lenne, de NEM AKAR
befogadni e századi szokásokat, hogy ne mondjam, törvényszerűségeket.
Mert ki lehet ma üzletileg partiképes? Honlap, internetes hirdetés nélkül?
Szerintem senki. Olyannyira nem érti, és olyannyira nem is akarja érteni,
hogy kétségbeesésemben tényleg nem ejtettem szót többé erről, nehogy letegye
a telefont. Pedig új üzlete van, szeretné, ha jól menne, de meggyőződése,
hogy ehhez nem kell világhálós PR.
Dudi mindig jó üzleti érzékkel volt megáldva, de mintha leblokkolt volna
a tíz évvel ezelőtti állapotoknál (vagy húsz?). Igazi üzletember is lehet
földhöz ragadt? - kérdezem, és máris azt kell válaszolnom: igazi nem lehet.
Dudi néha megpróbált a fia monitorja előtt ténykedni, de mint mondja,
utálta a kattintgatásokat, szerintem viszont azt utálta, hogy a világ
angolul beszél, ő meg nem. Próbáltam felcsigázni, milyen csodás lenne
e-mailben kommunikálni, netán még a Skype-on keresztül is, élőszóban,
képpel, ingyen; dühösen belém fojtotta a szót. Ejtenem kellett a témát,
de tele vagyok elmondatlan információkkal, biztatásokkal, ötletekkel.
Amik neki segíthetnének. Mi a fenét tehetnék még, hogy az új üzlete ne
legyen csőd? Van-e remény rá, hogy ebben az ő életében még belátja: szükség
van mindarra, amit taníthatnék neki, és ráadásul ingyen, önként, szívesen
tenném? Olyan érzésem van, mintha félne tőlem elfogadni bármilyen tudást,
pont azért, mert én birtokában vagyok, ő meg nem. Ártana talán a büszkeségének,
hogy a kis unokahúg, aki mindig csak ez volt, most átmenne "okosba".
(Megjegyzem: a kezdetek óta van mobil telefonja - s persze mindig a legmenőbb
fajta -, de én tanítottam meg sms-ezni úgy két éve, addig csak hallott
róla, hogy üzenetet írni is lehet...) Ó, anyám, ez itt a hiúság vására!
Ez a hiúság még a pénznél is fontosabb, ami el fog veszni a vásáron, épp
a hiúság feladására való képtelenség miatt.
Mindent megpróbáltam, segíteni akartam, de nem lehet. Dudira most már
úgy tekintek, mint egy fosszíliára, amit kiásott valaki a múlt században,
és nem várható tőle, hogy modernizálódjon. Kár-kár, mondta a varnyú, mielőtt
tél végén kiköltözött az Andor utcából.
(Dudi üzlete azóta csődbe ment...)
Június
24.
Egyik
barátnőm azt mondja, túl szigorú vagyok, leszólom magam a régi naplómban.
Azt feleltem, akkor így éreztem, minek kozmetikáznám. Szerinte negatív
képet fog rólam kialakítani az, aki azt olvassa. Mit tegyek. Nem hittem
el, hogy vonzó nő vagyok, hogy alakom jó, hogy amit teszek, az is jó.
És ezt máig se tudom elhinni - igaz, ma már furcsa is lenne. Most már
persze úgy látom, hogy akkor szép voltam, jó voltam, jól csináltam, amit
csináltam, de könnyű utólag okosnak lenni. A távlat sok mindent másképp
mutat. Örökké kételkedtem, és kételkedem ma is, nem tehetek ellene. A
tökéletesre törtem, de hitem szerint még most sem értem el. És a „chance”
egyre fogy.
Intermezzo. Gyermekem épp most állt meg az ajtóban, egy szál gatyában,
mellszőrzetét simogatva tisztelt meg egy hangos büfivel a vacsora után
(felnőttek viszonylatában ezt egy gusztustalanul recsegő gyomorrhoeának
nevezném), így szokta. Ettől vagyunk mi egymásnak lazák. Lábszétdobás,
tökvakarás, büfögés, hasonlók - mindennaposak. Mielőtt magadhoz nyúlnál,
hogy micsoda család ez, hadd óvjam hajlékom varázsát: nekem ez kell. Nix
képmutatás, viselkedés, csak a pőre valóság, ahogy a pillanat hozza. Köszönöm.
Megtisztel. Csak én láthatom! (És hallhatom.) Intermezzo vége.
Másik barátnőm arról beszélt, kegyeleti okokból gondozza műkörmeit, mert
akit nagyon szeretett, de elvesztett, azt mondta neki, nem engedheti meg
magának, hogy ne legyen ápolt a keze. Amúgy e barátnőm keze magában is
gyönyörű, mindig ilyenre vágytam, de hát ez se adatott meg, ő pedig hűségesen
ragasztatta magának a műkörmöket, gyönyörű kezei dacára, hogy az eltávozottnak
megfeleljen. Tegnapig. Ma nem láttam rajta a műkörmöket. Mikor erről beszélt,
lopva a saját kezemre néztem, és belenyugvóan vettem tudomásul, hogy ez
már csak ilyen. Én már csak így maradok. Csutkakörmű, ápolatlan, ha koszos
nem is, de durva.
Azt azért elmesélem a magam fényezésére, hogy vagy tíz éve voltam drága
(ma már halott) barátnőmmel egy jósnőnél, aki tenyérből jósolt. Rosszkor
mentünk, hosszabb utazás után fáradtan ért haza, de fogadott bennünket.
Amikor kezemet meglátta, felfénylett az arca, és belelendült a jóslásba
rögtön. Azt mondta, csodálatos, munkás, kreatív kéz az enyém, rengeteg
alkotást lát benne. Én csak néztem a rövid, ráncos ujjaimat, a kézfejemen
kidagadó ereket, és nem igazán értettem, mi szép ezen. De ő annak látta.
Anélkül, hogy ismert volna, elmondott egy csomó dolgot, amit tényleg tettem:
alkottam, ruhákat varrtam, képeket festettem, építettem, fúrtam, faragtam,
fűrészeltem, csempéztem, írtam, lakást renováltam, a fúrógép, a fűrészgép,
a csavarhúzó, a varrógép, a csempevágó, az ecset, az írógép alapvető és
megbecsült szerszámaim - ő ezt mind látta. Azóta becsülöm a kezeimet a
csutkára vágott körmök ellenére, a ráncok ellenére, mert tudom, hogy ők
az én tőkém. Végre megtanultam valamit becsülni magamban. Ha az Isten
a villámgyors gépelést elvenné tőlem, akkor halnék meg másodszor. Először
akkor haltam meg, mikor a repülést abba kellett hagynom. De élek, és remélek.
Ma is hallottam a Lycoming motor bőgését a közelben - nem messze lakom
Budaörs repterétől -, mindig felugraszt ez a hang, az ablakhoz megyek
és nézek, hátha látom is, amit már annyiszor láttam: egy műrepülő gépet
az égen. A hangjából tudom, mit csinál éppen, nagy sebességből felveszi,
vagy odafent fetreng némely dobott orsókkal, látnom se kell, hogy tudjam.
Megkérdezem magamtól: szomorú vagy, hogy nem te vagy? Nem. Már nem. Vagy
de. Igen. El kéne dönteni. Kialvó vágyak, hűlt remények. Elfogadása az
elfogadhatatlannak. Mintha aláfestené: most is egy gép zúg odakint, de
hiába futok az ablakhoz, nem látom. Csak a békés, naplementébe vesző táj
fogad, a motorzúgás elmúlt. Mint minden lassan. A hársfaillat elárasztja
a szobám, minden percben képes vagyok hálát adni érte. Bár örökké tartana.
Legalább ez.
Ne szuttyogjunk, gyerekek! Nem az én stílusom. Rise and shine! Kelj fel,
és ragyogj! Nem érünk rá nosztalgiázni!
Június
18.
Gyilkos
egy nap a mai. Egyrészt gyilkosan tiszta és gyönyörű, másrészt ugyanilyen
jelzőkkel ártó. Aki ma nem kendőzi magát, és ottfelejtkezik valahol árnyék
híján, megpörkölődik, mint a szilveszteri malac. A méretes szél elfújja
a hőérzést. Képzelem, estére hány ezer orr szenved majd bíbor színben,
hány ezer váll és orca. (Nem orka, mert az egy delfin. Azt mondják, gyilkos,
de ilyen nincs, ez a jelző csak emberre igaz, mint a legelfajzottabb állatfajtára.
Erről jut eszembe, Verebes úr ma azt mondta: "Brutális módon agyonlőtte
kedvesét." Gondolkodtam a módokon, ahogy agyonlőhet az ember valakit,
lehet talán gyengéd? figyelmes? kíméletes?) Visszatérek a brutális napsütéshez,
mert ma az van. Aggódom szeretteimért, akik szabadtéri rendezvényen töltik
az időt, félek, hogy lefolyik róluk a bőr, mint a kígyóról vedléskor.
Ha nem találnak egy napernyőt, vagy egy lombos fát.
Várjál,
azt hallottam, hogy "a Hernád tetőzött, de nem lehet tudni, mennyit
emelkedik még!" Hát a tető, a top, a csúcs még túlszárnyalható? Már
ezek az egyszerű fogalmak se azt jelentik, amit? Na és még azt is hallottam,
hogy "Pótolni kell a folyadékbevitelt". Hm. A bevitel kifogy.
Azt
is hallottam, hogy Csákvár szép, betonos repterére sóderhegyeket borítottak,
nehogy valaki oda leszállhasson. Lehet, hogy nem igaz, lelke rajta, aki
mondta. De ha igaz, hát istenem, legfeljebb meghal valaki, akinek nem
lesz más lehetősége kényszerleszállni... Számít ez valamit? Mádl Ferenc
épp azt mondja, hidakat kell építeni. Ugyanakkor az életben maradásra
szolgáó hidat - egy repteret - lehet ellehetetleníteni. Hol élek?
Kutyám
kaparja az ajtót, hát beengedem. Úgy fog örülni nekem, mintha egy éve
nem látott volna, pedig csak fél óra volt. Van mégis valami, amiben biztos
lehetek!
Beengedtem.
Überglücklich! Miután körülnyüzsgött, lábát folyton combomra helyezi,
fejét az ölembe, ha nem mozdulok, fellöki a könyökömet az orrával, nyüszít,
és általában olyan boldog, mint messzi földről hazatérő kedves rokon az
első eufóriában. Pedig csak a lépcsőházba zártam ki harminc percre, mert
ott jelenleg hűvösebb van, mint itt bent. Világos, hogy rossz döntés volt:
neki nem kell a hűvös, a meggondolás, semmi se kell, csak én, akkor is,
ha 5 fokkal melegebb van élőhelyemen, és ő
a hatalmas bundájában nagyobb frekvencián liheg, mint odakint.
Június
13.
Mért
van az, hogy a tévében (HBO) nem tudják helyesen kiejteni a híres festő,
Modigliani nevét? (Talán nem volt elég nagy ahhoz, hogy elég fontos legyen?)
Miért kell, hogy bántsa a fülem? Miért nem a tévébemondók azok, akik példát
mutatnak azon sok embernek, akik valóban nem tudják, hogy kell neveket
kiejteni? Elárulom: MO-DI-LI-A-NI. G nélkül! Ilyenkor csak az jut eszembe:
miért van igénytelen munka ilyen jól fizetett helyen? Miért a műveletlenség
e foka? Ezek az emberek felelősséggel is tartoznak mások iránt: a nagy
többség azt hiszi, ők tudják jól, és az ő tévedéseiket (slamposságukat)
fogják igaznak hinni. Miért, hogy én, aki nem vagyok senki, tudom, hogy
kell kiejteni Modigliani nevét, és borzasztóan zavar a beleékelt G-betű,
miért, hogy az, akit ezért fizetnek, akinek szavai milliókhoz jutnak el,
nem tudja és nem zavarja?
Ma csak ennyit füstölgök. Már épp készültem a kanapéra ülni tévézni, de
Kutya elfoglalta helyemet. Lelökte a UPC-számlát. Amely UPC manapság néha
órákig nem ad se tévéadást, se internet-hozzáférést. Nem tudom, hol élek.
Csak azt tudom, hogy fizetek, mint a gép. És káromkodom. Bár ezt is inkább
k-val írnám, hogy jobban koppanjon.
Június
10.
Jaj,
de utálok utálatos lenni, mégis muszáj. Paulo Coelho "Tizenegy perc"
című könyvét kaptam kölcsön barátnőmtől, nagy várakozással nézve elébe.
Egy kurváról, Mariáról szól, aki Brazíliából Svájcba kerül, és ott egy
év alatt elég pénzt kurválkodik össze egy brazíliai földdarab megvásárlásához,
ami célja volt. Lehet, hogy túl sokat vártam a könyvtől, és ezért nem
találtam benne se igényességet, se igazi jellemábrázolást, se normális
dialógusokat, találtam viszont csomó következetlenséget többek között.
"Nyah,
az egyetlen lány, akiről már-már azt lehetett mondani, hogy a barátnője,
rögtön magához hívta, amint belépett a bárba. Egy keleti férfival ült,
és hangosan nevetgéltek.
- Gyere, nézd meg ezt - mondha Nyah. - Nézd, mit akar, hogy csináljak
vele!
A keleti férfi rákacsintott Mariára, és mosolyogva felnyitotta a tetejét
egy doboznak, ami szivartartónak látszott. ...
- Múlt századi darabnak látszik - mondta Maria. (Megjegyzésem: a regényt
2002-ben fejezte be írója. Mi jelentősége lehet itt egy "múlt századi"
kifejezésnek?)
- Mert az is: múlt századi - bólintott a férfi, kissé méltatlankodva a
lány tudatlanságán. - Ez itt több mint száz éves, és egy vagyonba került.
(Megjegyzésem: ha a lány rájött, hogy igazán múlt századi - akkor is,
ha esetleg 100 évvel előbbről van szó, ami viszont itt nem derül ki -,
akkor miért kell méltatlankodni a tudatlanságán?)
Itt még jön 6 sor, aminek semmi jelentősége, majd Maria megkérdezi: -
Hogy működik?
"Nyah nem örült Maria kíváncsiskodásának" - olvasom tovább.
"Bár megbízott a brazil lányban, úgy gondolta, hogy soha nem lehet
tudni: az emberek gyakran egyik pillanatról a másikra megváltoznak, és
Maria is bármikor szemet vethet az ő kliensére."
Tényleg megbízott? Miért hívta oda? Kérem? Maria odament, mert hívták,
"kíváncsiskodása" abban merült ki, hogy megkérdezte: "hogy
működik?". Ezek után "a férfit annyira fellelkesítette a brazil
lány feltűnő érdeklődése" ... szűzanyám! Ez a "hogy működik",
miután odahívták, volt a feltűnő érdeklődés?! A pasi aztán elmesél mindent
a szerkezetről, tejesen mindegy, mit (áramütésről van szó), Maria pedig
annyit mond: "De hát ez borzasztó kellemetlen érzés!" És itt
jön az, hogy "Nyah-t egyre jobban idegesítették Maria megjegyzései."
Hát akárhogy számolom, összesen 3 rövid mondatot mondott Maria azok után,
hogy Nyah - akit "megjegyzései" zavarják - odahívta.
Van benne szó a csikló felfedezésének történelméről egy öreg könyvtárosnő
interpretációjában (hadd higgyem, hogy enélkül is tudjuk, hol van), majd
"A lelkész valami ilyesmit mondott: A világ minden nyelvén létezik
ez a mondás: amit a szem nem lát, a szív nem érzi." Na most lehet,
hogy a magyar nem világnyelv, de én ilyen mondásról egyrészt nem hallottam,
másrészt ha hallottam volna, azonnal belekötök, mert hülyeség. A mondások
(közmondások) azért azok, mert örök igazságokat, bölcsességeket fejeznek
ki (tavaszi szél vizet áraszt, aki másnak vermet ás, maga esik bele),
amikbe belekötni nem lehet. Ez viszont nem ilyen. Írói fogás. És rossz.
A lelkész végül költőien elmagyarázza (amit én profánabbul ugyan, de ugyanúgy
elmondtam hirtelen egy káromkodás mellett), miért nem igaz a mondás, amiért
aztán szuttyogós köszönetet is kilátásba helyez neki Maria. Pedig ő olyan
okos, hogy pár hét genfi tartózkodás után már Exupéry-t olvas, és bár
tévéje nincs, magányos, senkivel nem beszél a könyvtárosnőn kívül, 3 hónap
után már kijelenti (róla az író), hogy megtanult franciául. És otthon
majd tanítja is esetleg. Hadd szóljak itt közbe: Már egy éve éltem Németországban,
német anyóssal és társasággal, iskolába is jártam, tévét is néztem, mégse
mertem volna azt mondani, hogy megtanultam németül (jó a nyelvérzékem,
szótár mindig a táskámban, akartam és tudtam tanulni). Kezdtem azt hinni
egy év után, hogy már nagyjából értem, amit mondanak, de messze voltam
tőle, hogy rendesen kifejezzem magam. Ez itt a valóság, kérem.
Vissza a regényhez. Coelho úgy gondolta, úgy a fele után be kell rakni
valami szado-mazót, be is rakta. Engem nem győzött meg arról, hogy értelme
volt. Egyet láttam biztosan: tudta, hogy ha nincs benne ilyen, kevesebben
veszik meg a könyvet. (Hadd ne gratuláljak.) A végén előadott szexjelenet
pedig végképp röhejre fakasztott. Adva van egy konyhaasztal, amire Maria
feltérdel. Most mindegy, miért, így adódott. Egy normális konyhaasztal
min. 80 centi magas. A térdelő nő vaginája ehhez képest minimum 60 centivel
feljebb van. Adjátok össze! A dugásjelenetben szó se esik arról, hogy
a férfi esetleg hokkedlin vagy gólyalábakon állt volna, hogy a 140 centi
magasan rá váró kielégülést/kielégítést produkálhatta volna. És ettől
ne gondolkozzam el? Ha mesekönyvet akarok olvasni, a gyerekkönyvtárba
megyek. De a fenti téma nem oda való. Akkor hova?
Mellesleg Maria valszeg nem utazott haza, de a regényből ez se derül ki.
Szerelme utolérte a párizsi repülőtéren, egymásba borultak, mint a filmeken,
miután Maria sokáig hangoztatta, hogy sose lesz szerelmes. Csak annyit
kért, történetét úgy kezdjék: "Volt egyszer..." Arról nem szólt,
mi lett a családjának megígért földdel, tenehekkel.
Lehet, hogy az író első, vagy akárhányadik regénye bejött, tényleg jó
volt, de hogy ez egy fércmű, az biztos. Csak az a baj, hogy örökre megakadályoz
benne, hogy az esetleg jót is elolvassam, mert innen kezdve nem vagyok
rá kíváncsi. Időpocsékolás.
Biztos az a baj velem, hogy túl kritikusan olvasok, mivel sok évig voltam
olvasószerkesztő, korrektor, akinek a hibákat kell megtalálnia. És én
megtalálom, de rögtön.
Június
9. Mama
Miért vagyok mama? Alig kevesebb mint húsz évvel ezelőtt Szilágyi Tibi,
akkori műrepülő kerettársam valamiért, nem tudom, miért, meg akart szégyeníteni
ama puszta tényből kiindulva, hogy nála 9 évvel öregebb vagyok. (Igazából
mindenkinél nagyjából ennyivel voltam idősebb, hiszen a korombeli válogatott
keret együtt halt meg egy rémes balesetben. Csak én és Besenyei Peti maradtunk
meg véletlenül.) Elkezdett nagyinak szólítani, ami addig senkinek se jutott
eszébe. Nem jött be neki, amennyiben bosszantani akart volna, mert vigyorogva
fogadtam. Hagytam, hogy rám ragadjon. Aztán a nagyi átváltott mamába.
Most őszintén: rossz az, ha valaki a mamája egy egész, szép, ifjú műrepülő
válogatott keretnek? Nem láttam benne semmi kivetnivalót. Mama lettem,
és kész. Attól még ugyanúgy dobáltam az orsókat, ugyanúgy nyomtam el háton
a függőlegest, mint a többiek. Nem volt pejoratív felhangja a névnek,
mert nem adtam rá okot. (Ezzel a Tibivel aztán vagy 5 évig együtt éltünk,
nem zavarta, hogy nagyi vagyok.)
Miről jutott ez eszembe? (Mindig eszembe jut valami valamiről.) Írtam
Peti születésnapjára egy verset, ami jobban érthető az előzőek ismeretében.
Szülinapra:
Ugrott megint a számláló
minden ugrás mindig fájó
mégse szabad lekonyulni
amíg lehet bothoz nyúlni
szállni kell az életet
hadd kívánjak szép hetet!
Bassza isten a sok bajt
haszon legyen, ami hajt
szeretem az életed
te is szeresd, míg lehet
halhatatlan vagy már régen
ez őszinte véleményem
nem cifrázom tovább tehát
mindig érted szorít Mamád
Nem
meséltem a gyermekem gondjairól. Mesélek, ha érdekel. A leánygyermek már
aznap itt aludt, amikor a laposra verése szóba került. Azóta viszont nem.
Természetesen semmi részletet nem tudtam meg a konfliktusról, amitől kapcsolatuk
megváltozott. Annyit mondott Dani, hogy most ritkábban lesznek együtt,
próbaképpen. A leány tehát napok óta nem alszik itt. Nincs azért üresség
a házban: valamely haver minden éjjel itt marad.
Június
7. Ismét kirúgtak
Szegény
fiú, az Ádám nevű, olyan zavarban volt, hogy majdnem megmosolyogtam; tudtam,
mire készül. Tőle kellett munkát kapnom. Ma nem adott. Mikor leült elém,
már tudtam, azt a kínos feladatot ruházta rá a főnök, hogy szabaduljon
meg tőlem. Kialakulatlan helyzet, ami most már áttekinthetőbb, kiderült,
hogy ennyi hirdetésfeladóra mégsincs szükség, és ilyenek. Oda se figyeltem,
megsajnáltam, közbevágtam: „Akkor most mehetek?” és még mosolyogtam is,
megnyugtatóan, hátha attól megkönnyebbül. Holnap még bemegyek a pénzért,
aztán awi (még szállodás koromban ez volt az auf Wiedersehen megfelelője).
A kirúgatással törvényszerűen együtt járó megtaposottság érzése csak addig
tartott, míg elértem a kaputól jobbra lecövekelt koldusig, ki 45 fokban
előrehajolva, földig érő, sötétkék kabátban és kendőben a botjára támaszkodva
áll, mint szobor, a talapzatát képező, orral összefordított, széles cipőiben,
mindig mozdulatlanul és változatlanul. Szemét még sosem láttam, de nőnek
mondanám. A kendőt szegélyező sima arcbőre alapján ítélve még az is lehet,
fiatalabb nálam. Műanyagpoharába beejtettem egy százast; nem csendült.
Nem mozdult. Ő a Hollán utca stigmája. Ugye, ennél még nekem is jobb?
Vagy ez se biztos?
A kettes villamoson leültem egy ápolatlan, zsíros hajú, szedett-vedetten
öltözött bajusszal szemben, ki borszagot lehelt. Ha ezt előre tudom, le
se ülök. A megállóban már messziről megcsodáltam egy kancafarú, ezer copfba
font vörös hajú néger nőt, annyira egzotikus volt. A hatalmas babakocsit
könnyed mozdulattal rakta fel a peronra, erre bajusz felugrott, morgott
valamit a piszkos négerekről, és távolabb vonult, még percekig ingatta
a fejét, sandított, és mozgott a szája. Mintha madárpókot látott volna.
A nő átlagon felül ápolt és gyönyörű volt, szerencsére nem vette észre
az incidenst, inkább az Országház nagyszerű tornyait bámulta. Welcome
to Europe, gondoltam.
Hirtelen ötlettel leszálltam az Erzsébet-hídnál, hogy gyalog keljek át
a Dunán. Az idő ragyog, de a szél akkora, hogy összekuszálja a lábaimat.
Mire átértem, kifújt belőlem minden rossz gondolatot. Szabad lettem, és
örültem neki. Hogy miből fogok élni, az egyelőre rejtély, de ma képtelen
vagyok aggódni. A város szebb, mint egy órája volt.
”Börtönéből szabadult sas lelkem” - igen. A Tétényi úton egy icipici bokornyíró
ember szorgoskodott az út menti sövényen, nem lehetett több 145 centinél,
ennélfogva a nehéz motoros fűrészét se tudta egy méternél magasabbra emelni,
hogy a sövény tetejét leborotválja. Nagyra nőtt, lombos hajtások estek
áldozatul, a sövény pedig, szegény, alig érte el a métert végső formájában.
Pedig sokkal magasabb is lehetett volna, ha mondjuk egy kétméteres fiút
küldenek oda levágni. Most diózzak azon, hogy ki mire alkalmas? És vajon
mindenki azt csinálja-e, ami neki való? Vagy a bevállalás korát éljük,
az adottság, rátermettség csupa szó?
Június
5. vasárnap
Dráma
van! Dani reggel sietve felém hajolt, láttam, nem csókot akar adni, hanem
utolsó két cigimet marja ki a dobozból. - Mi baj van? - kérdeztem. - Velem
van bajod?
- Nem, összevesztünk. Hagytam, hogy visszakönyörögje magát, de ez volt
az utolsó! Hrrrr, ha most itt lenne, laposra verném! - kék szeme acélos
szikrákat szórt, szája körül apja ráncai feszültek. - Ezt soha többé nem
fogja megtenni velem! - és elrohant barátjával, ki, gondolom ezek után,
vigasznak aludt itt vele. Furcsálltam is, hogy a leány (megszokott, tavaly
óta változatlan) cipőjét nem láttam reggel a szőnyegen. Mondhatnám, hogy
juhé, de nincs kedvem. Aggódom, nehogy tényleg felpofozza, vagy ilyesmi.
Az lenne nevelésem csődje. Sajnos, önuralom dolgában elég gyengén áll,
hiába volt minden igyekezetem ennyi éven át. Ezt az egy vadhajtást akkor
se tudtam volna lenyesni, ha tízféle vágószerszámmal rendelkezem. Genetikus.
Oroszlános. A büszkesége mint üvegbura veszi körül, aki összetöri - és
könnyen törik - annak bűnhődnie kell rögtön. Nehéz belenyugodni, hogy
ez az ember készen van, már nem formálhatom. Tanácsaim legfeljebb annyit
érnek, mint az utánakiáltott "vigyázz magadra!" sztereotípia,
amit ajtócsapódás követ. Mint most. (Igaz, hogy fú a szél, huzat van,
de volt azért abban lendület is.)
A leány távozása felett érzett örömöm nem kéjes, ezért sokat mentegetőznöm
se kell, de mivel valóban örülök e távozásnak, és azt is remélem, végleges,
egy halk juhét elsuttogok itt magamnak, miközben rámutatok: ne hagyja
magát a fiú, ne szórakozzanak vele, ne tapossanak bele a büszkeségébe,
bűnhődjön, aki ezt teszi. Bár tudnám, mi történt, hogy a kívülálló szemével
ítélhessek. Nincs sok remény rá, hogy a pontos diagnózist felállíthatom,
különleges és rendkívüli alkalmakkor szokott csak Dani beavatni a részletekbe.
Nem bírja a faggatást, tehát nem faggatom. Ki kell várni az alkalmat,
mikor hajlandó elmesélni dolgokat. Nem telepszem rá, nem is hagyná. De
esz a kíváncsiság, hogy megtudjam, mi történt, és ezáltal mindkét fél
indíttatásait, személyiségét jobban feltérképezhessem. Bizony, a felnőtt
fiam személyisége, kapcsolati normái rejtve vannak előttem. Ettől nem
rossz a kapcsolatunk, sőt, talán ettől jó. Nem erőszakoskodom, hogy belelássak.
Kivárom, amíg alkalmat ad rá. Estére - ha ma hazajön egyáltalán - talán
többet tudok. A vacsorát azért megfőzöm, sárgaborsó főzelék lesz pörkölttel.
A sérült lélek gyógyítása jó étkekkel kezdődik. Beszéltem, howgh!
Június
4. szombat
Most
láttam egy spanyol vígjátékot az HBO-n. Öt idősödő férfiról szólt, akik
utcára kerültek, mikor bezárt a hajógyár. Egy lepusztult kocsmában iszogattak
naphosszat a kocsmáros haverjuknál, és ritkán fizettek (a kocsmáros 15
éves lánya kurválkodni járt titokban). A legöregebbet elhagyta a felesége,
iszonyúan lepusztult lakásába nem volt miért hazamennie. Másikuk felesége
éjjel dolgozott egy halfeldolgozó futószalagja mellett állva, fájós lábakkal.
Bankkölcsönt akart felvenni, de a férje ordítani kezdett a tisztviselővel,
majd eltépte a papírokat. Az öreg aztán leugrott az emeletről, hamvait
a 4 barát a tengerbe akarta szórni, ezért elkötötték a kompot - jó nagy
hajó, legalább 100-an fértek rá -, de az urnát elfelejtették magukkal
vinni. Végül kiröhögték magukat, meg az egész iszonyú helyzetet ott, a
tenger közepén, miközben a parton az átkelésre váró utasok hőzöngtek.
Ennyi a történet. A film szinte végig sötétben játszódik, hétfőtől hétfőig,
rosszul világított helyiségekben, vizes, esti utcákon, a szereplők sötét
bőre olajosan fénylő. Na és mi volt a címe? "Napos hétfők".
Az HBO műsorírója szerint vígjáték. Hát nem volt kedvem röhögni. Húszszor
is el akartam kapcsolni, úgy nyomasztott, de nem ment, a film nagyon jó
volt. Tökéletes jellemrajzok, a pőre nyomor, a kilátástalanság vastag
bűze. A maga nemében remekmű.
Most aztán jól el vagyok kenődve. Kiskanállal szedem össze a szétfolyt
optimizmusomat, nem sok sikerrel. A nap nem süt rendesen, a madarak hallgatnak.
Szombat van, de már a hétfő nyomaszt.
Június
2. csütörtök
Új
munkahelyemen nem köszönnek, ha megjövök, akkor se, ha elmegyek (talán
nem tudják eldönteni, illik-e engem tegezni, mint a többi ifjút). Furcsa
hely. Nagyon pörgős. A munkát kb. 2 óra megfigyelés után felvettem, csinálom,
hitem szerint jól. Visszajelzés nincs. Kritika se. Fogalmam sincs, hová
soroljam magam. Furcsa világ. A főnököm egy rejtély. Megközelíthetetlen,
érinthetetlen, kérdezhetetlen. Talán sose fog hozzám egy emberi szót szólni.
Biztos nem tanult a scientológusoknál kommunikációt, mint előző főnököm.
Aki viszont ennek ellenére képtelen volt abbahagyni az ordítást, ha olyan
kedve volt. Nem tudom, melyik a jobb. Aki egyáltalán nem kommunikál, vagy
aki ordít időnként, de vannak vidám, személyre szóló szavai is. Nem mutattak
be senkinek, így lassanként kell rájönnöm, ki kicsoda és hogy hívják.
És mikor érkezéskor bemondom a kaputelefonba a nevem, a kérdés az: "kicsoda?"
Mikor azt feleltem, "itt dolgozom", beengedtek. Elgondolkodtató,
hová lesznek az emberi kapcsolatok, az etikett, a protokoll, már persze
hétköznapira, sőt üzletire fordított formában. De azért mégis. Ha én lennék
főnök valahol, és új munkatárs érkezik, mindenkinek bemutatnám, röviden,
de érthetően. Megmondanám, mostantól mit csinál, és ki mit segítsen neki.
Lehet, hogy az ilyesmi már nem divat? Persze, hogy lehet. Hiszen ezt élem
át. Nem tudom helyeselni. Megalázó, embertelen. Egy eszköz vagyok, amit
egy meghatározott célra használnak, és ennyi. Nem tartoznak nekem semmivel,
ami egy embernek kijárna. Azt hiszik legalábbis. Holnap felrúgnám, csakis
emiatt, ha lehetne, de nem lehet.
Kihasználva láthatatlanságomat, észrevétlenségemet, mellőzöttségemet,
figyelem a kollégákat.
Luca egy fantasztikus élőlény. Harsog, mint egy réztrombita, gyűrűzik
körötte a levegő, mint a víz, ha kövekkel bombázzák, ÉL, mint a kazán
tüze, amibe oxigént fújnak. Magas lány, sok, borzas hajjal, amit rendszerint
a feje búbján lófarokba fog, mitől ott egy égnek szerteszét álló, sötétbarna
seprű képződik. Baromi jól áll neki. Kicsit (nem nagyon) húsos az alkata,
dereka nincs, kemény, kis kebleit fennen hordja, szép, igazán szép az
arca. Gyönyörű, egészséges a fogsora, és sokszor mutatja, mert röhögni
szeret. Fülsértő hangerővel, gyorsan beszél, de ha telefonál, akkor ez
duplázódik. Ha leguggol, kilátszik a zöld csíkos bugyija szegélye a gatya
korca fölött. Nem zavarja. Első nap egy mini farmerszoknyában láttam,
második nap egy térdben levágott gatyában, rojtos volt a széle, hozzá
egy fekete, vállra csúszott trikót viselt, alóla egy fekete madzag kúszott
a nyakába egy csomóig, talán egy furcsa melltartó pántja. Míg a monitor
előtt ült, egyik tornacipős lábát az asztalon nyugtatta nagy terpeszben,
kényelmesen hátradőlve, úgy pötyögött a billentyűkön. Harmadnap kekiszínű,
hosszú, gyűrött nadrágot viselt kék edzőcipővel, és valami feliratos fehér
pólóval. Minden öltözékéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik egy övtáska,
amit csípőre tolva visel, és a feneke fölött van a vastag része. Az ügyfél,
akivel találkozója volt, kérdezte, miről fogja felismerni. Meglepő módon
nem tudott magáról semmi érdemlegeset mondani, csak hogy kék cipő van
rajta, és egy narancsszínű dosszié lesz a kezében. Úgy kellett neki kívülről
diktálni, hogy "lófarkam van, barna a hajam" stb. Ettől lett
végképp szimpatikus. Mikor az illető elmondta, ő milyen autóval jön, azt
felelte: "Én semmit nem tudok a kocsimárkákról, hiába mondod".
Szinte rögtön tegeződik, elképesztő temperamentummal hengerel le minden
ügyfelet és fordít a saját szóáradatának medrébe. (Talán ő az egyetlen,
akire a főnök néha rámosolyog, nem is csodálom.) A széken rendszerint
vagy fordítva ül, vagy lábait szétdobva, vagy sehogy, mert le-fel mászkál,
fülén a telefon, így minden szavát mindenki (nagyon) hallja mindig. A
számítógépes programban, amiben az adatbázis van, csak azt a rubrikát
tölti ki, amihez kedve van, de ezért se tud rá a főnök haragudni.
Ma már úton volt, mikor érkeztem, a zebrán találkoztam vele, ő volt az
első, aki a felismerés jeleként rám mosolygott, a mellette haladó, szintén
irodai hölgy nem mutatott jeleket irányomban. Pedig már 3 napja ismer.
Luca tegnap nagyot alakított, miközben szokásosan széthányt, nadrágos
lábaival (kék tornacipő!) fordítva ült a széken a monitor előtt, és harsogva
tárgyalt egy ügyféllel, aki azt állította magáról, hogy könyvvizsgáló.
"Tehát ön könyveket nézeget?" - kérdezte ártatlanul, mit mondjak,
mi, többiek gátlástalanul röhögtünk a háta mögött. Majd jól kiélte magát
mindenki szemtől-szembe is. Fel se vette! Nevetett rajta. Néha azt hiszem,
ennek a nőnek nincsen hiúsága. Micsoda kincs! "A pasi azt mondta,
még sose beszélt ilyen kedves ingatlanossal" - zárta le az eseményt.
És boldog volt.
Lelkesedem (csendesen) ezért az emberért, mert kirobbanóan őszinte, természetes,
ráadásul nagyon szép. És nem használja semmire a szépségét. Ha valakire
azt lehetne mondani, teljesen antimanipulatív, hát ő igazán az. Óriási
erények számomra. Ha másra nem jó ez az egész meló, amit most csinálok,
az ő megismerése miatt már megérte.
|