háttér

2009. december 31. ünnepi nóta

Az év utolsó napja. Na, mit tesz ilyenkor az ember? Számot vet életével, vagy legalábbis az elmúlt évvel, hogy mi sikerült, mi nem, mit kéne megfogadni az új évre, hogy jobb legyen.
Néha úgy érzem, a Venloerstrassén nem is voltam annyira boldogtalan, mint akkor hittem. Pedig azt hittem, soha nem lehetnék boldogtalanabb, mint épp ott és akkor. Mi ez? A boldog feldedés homálya? Valamiféleképpen az mégiscsak egy otthon volt. Nem pont olyan, amire vágytam, de biztonságot nyújtott. Nem voltam veszélyben. Itthon ugyan itthon vagyok, de a veszély mindig fennáll. Például összeomolhat a nyugdíj-rendszer, például drágulhat a távfűtés, ami már most is embertelenül drága, és a sok apró drágulás felemésztheti az életemet. Példák voltak ezek, de bármi más is közbejöhet. Földrengés, szélvihar, ki tudja?

Daniel baromi rendes volt ma, kértem, hozzon egy száraz pezsgőt, egy Hungaria Extra Dry-t hozott, ami a kedvencem. Csakhogy az elmúlt évek alatt, mióta a kedvencem, nagyjából 100%-kal megnőtt az ára. Díjaztam.

Aggódom a kutya miatt. Egy dolog, hogy minden pukkanástól frászt kap, megnyugtatom, talán most már lassan meg is szokja, de olyan szívdobogásokat konstatál a tenyerem, ami nem lehet normális. Szerintem. Nem vagyok orvos, de ahogy a szívritmusa fokozódik, úgy liheg, pedig itt a szőnyegen semmiféle fizikai elfoglaltsága nincs. A szíve összevissza dobog, nagyon erősen. Féltem. Most a lábamnál fekszik a sarokban, már nem is reagál a durranásokra, amikből egyre több van odakint, és igazából ez is aggaszt. Eddig minden pukkanás ugatást váltott ki belőle. Épp most bújt megint a lábamhoz, egész teste reszket, gondolom, az az én feladatom mára, hogy őt valahogy megnyugtassam. Megpróbálom. Boldog új évet mindenkinek, akinek egy családtagja sincs pánikban! Szasztok.

Kapok körlevélformájú ünnepi üzeneteket. Nem szeretem őket. Ne körlevélben kívánjanak nekem boldog új évet, hanem nekem, egyedül. Azt hiszem, a felületesség, a sajnálom az időt szimplán udvariatlanság. Ne küldjetek nekem tömeges jókívánságokat! Azonnal törlöm őket, amint azt látom, hogy rajtam kívül még 30 embernek szólnak. Ennek mi értelme? Gondold már végig! És kímélj meg tőle. Milyen érzés lenne neked, ha mondjuk Mária lennél, és látnád, hogy a címzettek között még három Máriának ismerősöd ugyanazt a névnapi üdvözletet küldené el? Mintegy futószalagon. Azt hiszem, ezt megbeszéltük.

Dániel elfüggönyözött, sötét szobája. Belépek.
- Mit akarsz?
- Ízlett az ebéd?
- Az a hányás? Elment. Mikor szállsz ki végre az életemből?
- Most rögtön. Aztán meg kisvártatva, mikor meghalok.
- Nem tudnék nélküled élni.
???
!
Kösz.

Szoktam az Auchanba járni, régen többször, ma kevésszer (olyankor több kilót elhozhatok mindenből). Mert a kocsiba szállni fáj, kiszállni fáj, a kuplung pedig olyan kemény, hogy kész kínszenvedés a rossz lábamnak (automata váltós kocsi kéne, ha tudsz egy ilyent ajándékozni gyorsan, ne habozz!). Tehát a közeli Tescóból hordom haza nyakba akasztott táskámban - kutya a kezemben - a cuccot. Rendszerint egy-két méretes, félkilós, szép, buckátlan krumplit is elhozok a többi mellett, hogy a folyamatos utánpótlás ne szenvedjen hiányt. A mai gyönyörű, félkilós krumplimból még negyedkiló sem maradt, minél mélyebbre ástam a hámozóval, annál lilább lett, aztán meg piros pöttyök tömkelegét kellett lehántanom, szóval a méretes krumpliból egy nagyon méreten aluli, alig-krumpli lett. Nem tudom, mit művelnek a burgonyákkal, de ha mindegyiknek a fele ehetetlen, akkor nagy szarban vagyunk. Ez most épp hogy elég lesz a vacsorára, pedig szerettem volna én is enni belőle. Ahogy látom azonban, csak Daninak lesz elég.

- Remélem, szilveszterkor nem itt lesz a buli? - kérdeztem.
- Nem hát. Pedig igazán elmehetnél a fzba, hogy legyen itt hely...
Ne sokkolódj, ez egy normál párbeszéd köztünk. Senki nem sértődik meg, és senki nem is mérges. Csak szóváltás. Ő tudja, hogy én nem megyek el, én is tudom, hogy ő elmegy, és ezért nem haragszik - csak beszélgetünk. Gondolom, nektek ez idézőjelbe kívánkozna, de én szókimondásra neveltem ezt a kölyköt, és ha ilyen lett, hát én akartam. Sose akartam, hogy becsomagolja a mondanivalóját. Még vihogni is tudok rajta. Mint ahogy ő is.

Tudvalévőleg lelkes híve vagyok a főzőműsoroknak, még a Godron Ramsay-t utánzó Mesterszakácsot is megnézem, ahol immár több hét után csak négyen vannak versenyben. Egyikük, Angela, baromi sokat képzel magáról, még azt is elejtette a minap, hogy egy Michelin-csillagos szakács mellé is el tudja képzelni magát. Erre Gianni és Bíró Lajos szinte egyszerre vágta rá, hogy lehetetlen. Halfelismerő teszten vett részt a hölgy, lejegyeztem mondatait:

"Rossz volt ez a halfelismerő teszt, mert én szeretem a halakat, és a legrosszabb, hogy én tudtam, hogy mi az a dubrincs, persze, hogy tudom, de ilyen színűben még nem láttam".

Mit szólsz? Ismeri? Vagy inkább durbincs? Remélem, kiesik, irritáló a nő.

Említettem már, hogy nálunk szoktak csodák történni, ugye? Nos, a minap Dani fiam hajnali (sötét!) félhétkor felkelt, és levitte a kutyát sétálni. Utána a maradék (virsli utáni) mustárral szennyezett tányérját magától behelyezte a mosogatóba, és vizet is engedett rá. Őszintén, te láttál már ilyen csodát? Én még nem.

Ma és holnap éjjelre szolgálatot vállalt a bankban, gondolom, nem sok dolga lesz, viszi a számítógépét, nyilván sokat fog játszani a stratégiai izéin, vagy akár aludhat is. Az extra pénz pedig jól jön.

Általában éjjel sokáig játszik, nappal sokáig alszik. Bementem hozzá, azt hittem fent van, pedig csak a gép zúgott, mint mindig. Kisvártatva előjött, kérdezte, mit akartam. - Nem minden szarka farka tarkabarka, csak a tarka farkú fajta szarka farka tarkabarka - feleltem. - Ezt el tudod mondani? - Elmondta. Aztán folytatta: - Fekete bikapata kopog a pepita patikaköveken, na? - Jót vidultunk ezen, jött még egy kis elkelkáposztalanítás meg még valami, amire már nem emlékszem - nem a sárga bögre görbe bögre volt -, aztán ment mindenki a saját képernyője elé. Nálunk ez volt a karácsonyi örülés. Meg persze a finom rántott pulykamell krumplipürével és tejfölös salátával, amit felszolgáltam neki. Nem hagyott egy falatot sem, pedig emberes adag volt. Ezúttal a megrakott tálcával való feltűnésemkor szokásos sztereotip mondatát is elhagyta, ami így szól: "Mi ez a hányás?"

Cybergyerekkel naponta beszélek, s mivel megint Bangkokban van, talán nem furcsa, hogy előjött egy bangkoki emlékem. Este volt, késő, főutca, a járdán egy darab papíron ült egy kicsi lány, nagyon szép volt, nem több mint tíz éves, és koldult. Arra gondoltam akkor, hogy az édes jó anyját szeretném többször kétoldalról felpofozni. Aztán elgondolkodtam: vajon igazam lenne? Vajon nem ez-e az utolsó lehetőségük? Mint anya, persze, azt gondoltam, ilyet nem lehet tenni, inkább haljunk éhen. Csakhogy én még sosem voltam az éhhalál küszöbén, nem tudhatom, mire kényszeríti az embert ez a helyzet.

Mit szólsz, milyen tavasz van odakint? Igaz, most zuhogott az eső, még villámlott is, de amúgy egypulóveres az idő.

A tél első hivatalos napja van ma! És egyszersmind kezdődik a visszaszámlálás: a nap-éj egyelőség után jönnek a rövidebb éjszakák. Megyünk a nyár felé, gyerekek! Drasztikus felmelegedés várható a következő napokban, miután tegnap még -21 fokot mértek Zalában. Pluszok lesznek hamarosan. Talán ezért fáj ma jobban a rossz lábam...

Nem tudom ésszel felérni, hogy halhat meg szívmegállásban egy 32 éves szép színésznő! Brittany Murphyről hallottam ma ezt. Ilyenkor úgy érzem, minden napért hálát kell adni. Kinek? Én valami megfoghatatlan Gondviselésben hiszek, akinek nem isten vagy megváltó a neve. Mivel sok százszor megkísértettem már a halált, de mégis élek, azt hiszem, rendesen működik. Végül is repülőgéppel felszállni mindenkor kockázatos. Felszállásból pedig sok van.

Cigányvajdánk példásan, már hajnalban letakarította a legalább 100 méter hosszú tömb előtt a járdát, de teljesen, se hó, se jég, se só nincs rajta. Tettem egy megjegyzést neki még tegnap, hogy a só nagyon rossz a kutyáknak, legyen inkább lapát, még az is lehet, hogy hallgatott rám, amiért rettentő hálás vagyok.

Interpellálnék: változtassuk meg karácsonyi szokásainkat. Ne vágjunk ki hektárnyi fenyőerdőket azért, hogy pár nap múlva szemétre dobjuk az életre való fákat. Javaslatom: lakóközösségenként állítsunk fel egy szép nagy fát valahol, ahol mindenki látja az ablakból, díszítsük fel és óvjuk közösen, akár táncoljuk körül, vagy énekeljünk szentestén együtt a fánál. Még azt sem tartanám lehetetlennek, hogy olyan fát válasszunk, amit gyökerestül hoznak, ültessük el, és ápoljuk akkor is, ha már elmúlt a karácsony. A fenyők lassacskán elborítanák undorító, aszfaltos városunkat, és mindenkinek fűződne emléke minden fához, ezért senki nem akarná őket bántani. Az erdők pedig felsóhajthatnának.

Ha van, amiért utálom a karácsonyt, az pont ez. A rengeteg faárus, ki tudja, mennyi lopott fával, amit ki tudja, hol vágtak ki engedély nélkül, és ki tudja mennyit dobnak ki azért, mert nem vette meg senki. Egy fenyő sorsa nem az, hogy élete hajnalán lekaszabolják, aztán szemétre vessék. A gyermekek szeme akkor is csillogna, ha az utcán állnának körül egy szép, díszes fenyőt, otthon pedig rávetnék magukat az ajándékokra. Őket úgyis csak az érdekli, hogy mit kaptak.

Haragban vagyok a Twinings Earl Grey teával, mert bár jó ízű, nemcsak a tasakjára, de a filter madzagja végére is olyan lapocskát tettek, amin arany, tehát fémes minta van. Ha ezt beteszed a mikróba, szanaszét ugranak a hullámok. Ergo: le kell tépni, marad a vékony cérna, amitől az elegáns teafilter ugyanolyanná válik, mint egy mezei névtelen, akin csak madzag van, fogó nincs. Miért nem gondol az, akinek kéne, ilyesmire?

Jaj, már megint lőnek. Illetve kezdődik a petárdázás. Maci felugrik, bőszen kirohan az erkélyen lévő ágyamra, onnan ugatja őket. Több hétig biztos nem merem őt szabadon engedni, amíg le nem cseng ez a baromság. Világgá futna, az biztos.

Kezdek aggódni. Dani haverja, Balázs feleannyiért ígért nekem kötelező biztosítást, mint amit mostanáig legolcsóbbnak hittem. Mindjárt vége a decembernek, és még nem kötöttem meg az újat, a régit pedig lemondtam. Rémképek villannak elő: lehet, hogy ő havidíjról beszélt, én meg negyedévesről?? Már csak az kéne. Majd hétfőn rávetem magam a témára.

A puha, fehér, tiszta hó áldás nekem és kutyának is. Egész nap zuhog. Dudi azt mondja, karácsonyra már plusz 8 fokok lesznek, elolvad minden. Nem bánnám. A hó csak addig jó, míg össze nem mocskolják, le nem tapossák, oda nem fagy, hogy göröngyökön csúszkáljunk, hogy hegyekben álljon kormosan. Ha gyorsan elolvad, nem bánom. Az utóélete itt a városban rettenetes.

"Lecsökkenti" - e kifejezés úgy irritál, mintha viszketnék. Mit jelent a "csökkent" szó? Levesz, elvesz, levon, elvon, leépít, karcsúsít, mindegy, a "le" előtag tökéletesen fölösleges a "csökkent" előtt. A szóban benne van, hogy a dolog ezután kevesebb lesz, mint volt. Akár az amortizáció, ugyanúgy viszketek a "leamortizál" szótól, mint előbbitől. Hisz az amortizálás magában folglalja a "le" szótagot. Itt is érték- vagy egyéb csökkenésről van szól. Most, ha már belejöttem, kipuffogom magamból a "legideálisabb" kifejezés iránti szörnyű ellenérzésemet. Az "ideálils" azt jelenti, legjobb. Mi lehet még ennél is legebb?

Most tört le a hüvelykujjamról a fülpiszkálásra nagyon is használható leghosszabb körmöm. Mit tegyek? Megelégszem egy csökkent, illetve amortizált körömmel, ami nem jó semmire.

Mindjárt leáll a mosógép, muszáj teregetnem. Danitól parancsot szoktam kapni ily módon: "Anya, mossál!" Mikor reggel átbotorkáltam a kutyán, aki mindig keresztben fekszik az összes lehetséges útvonalon, azt találtam mondani a sikeres, de kissé fájdalmas átkelés után, hogy "istenem!" Erre Daniel megszólalt a wc-ből, hogy "tessék!" Amint látod, élőhelyemen egy élő isten is lakozik, csak meg kell szólítani, máris manifesztálódik, s válaszol.

Kérdeztem, miért nem tudtam ma pénzt felvenni a bank automatájából, amely banknál ő is dolgozik, de isteni szikra nem pattant elő, annyit mondott, lehet, hogy szar a rendszer. Szokása. Mármint a rendszernek. Esküszöm, jó volt a pinkód, kétszeri próbálkozásom után sem adott pénzt a nyavalyás. Ha nem találtam volna itthon egy rejtekhelyen eldugott tízezrest, most nagy bajban lennék. De találtam.

A legszebb születésnapi ajándékot egy általam nem ismert Zoltántól kaptam mailben, aszongya:

" Repülős történetek után kutatva akadtam a blogjára, és a régebbi bejegyzéseket szinte egyszerre elolvastam. Nem lehetett abbahagyni, annyira érdekesek és lebilincselőek az elbeszélései. Azóta is érdeklődéssel figyelem az újabb írásait, mivel nagyon jó stílusban, irodalmi igényességgel ír.Később azon lepődtem meg, hogy amint megemlítettem a repüléssel kapcsolatban álló barátaimnak, hogy milyen jó történeteket találtam a honlapján, kiderült, hogy az Ön írásait szinte mindegyik olvassa. Ismerik, és nem csak amiatt, mert a neve fogalom a repülős körökben, hanem a suhanc srácoktól a középkorú pilótákig mindenkit megérint a repülés tisztelete és szeretete, amit remekül közvetítenek az írásai."

Mivel imádom fényezni magam, megkértem, engedje meg, hogy ideidézzem a sorait. Úgyhogy nem követtem el levéltitok-sértést, ne fend rám a fogad. De hogy milyen jól esett, azt igen nehéz lenne leírni, ezért meg sem próbálom.

Cigányok. Beköltöztek az üres földszinti gondnoki lakásba. A tacepaókból megtudtam, hogy a férfi családfőt kell értesíteni, ha bármi hirtelen gond akad. A családfő középkorú, kövér, nagyon fekete arcú, kitérdelt tréninggatyában jár, pont úgy néz ki, ahogy én egy elhanyagolt cigányvajdát elképzelek. Első dolga volt, hogy leszedte a kapu nyitásához keresztben felszerelt kopott deszkát, lesmirglizte, bepácolta cseresznyeszínre, aztán visszatette. Ugyanezt a szemétledobó ajtaján lévőkkel is megtette. Aztán készített egy nagyon okos, fakkokkal ellátott készséget, amikbe bele lehet állítani a rengeteg reklámújságot, és ezt felrakta a falra a lépcsőházban. Már nem a lépcsőkön hevernek az újságok, hanem kifejezetten jól mutatnak a falon. Összeszedte a kutyapiszkot, ami a kapu mellé került (tudom, melyik szomszédom apró bulldogjától származik, mivel az orrom előtt ürített pont abba a szögletbe, ahol előző "gyümölcsei" is láthatók voltak, mind szabályos, pingponglabdaszerű termékek, összetéveszthetetlen formájúak, és persze gazdi nem szedte fel). Cigányunk megnyírta a kapu melletti burjánzó bokrokat. A minap a nagyon hosszú házunk hátsó felén láttam, amint a további bokrok nyírásával foglalatoskodott. Ma reggel ő volt az első, aki havat söpört a járdáról. A takarítás is az ő hatásköre: soha ilyen tisztaság nem volt a házunkban. Még a folyosóra kitett szekrénykém hótt poros tetejét is letörölte valaki. És benyúlt a fal meg a szekrény közti résbe, onnan is kitakarított. A szemétledobó példásan rendben van. A liftből minden nap felmossa valaki a sáros lábnyomokat. Ez a "cigányvajda" szinte mindig kint van, mindig csinál valamit, amitől jobban érezzük magunkat. Nyughatatlanul törekszik a rendre és tisztaságra. Néha sikerült betekintenem a lakásába, amikor nyitva volt az ajtó, és én kutyámmal lementem, odabent is csalogató, rendezett környezet volt látható. Hát ilyen is van. Nem vagyok istenhívő, de mikor meglátom lompos, kövér alakját, az jut eszembe, hogy "köszönöm, Istenem!" Mert tudom, hogy épp megint értünk fáradozik. És nekünk, mióta itt van, minden sokkal jobb. Tisztább.

Graf állatorvoshoz végre elvitte Dani a kutyát, kapott antibiotikát és köhögéscsillapítót, 13 ezerért. Megnyugodtam, mikor megtudtam, mostanában rengeteg ilyen vírustól köhögős kutyát kezelnek, valami járvány van köztük, talán úgy, mint köztünk. Megjegyzem, Ági azért nem jött el a születésnapi bulimra, mert előző nap megkapta a h1n1 oltást, és teljesen legyengült tőle. Dudi meg egy gyulladásgátló gyógyszer utasítását nem olvasván el kocsiba ült, és itt tévelygett, alig talált aztán haza. Hozzám nem talált el. Kiderült, a gyógyszer szedése mellett autót vezetni tilos. Így aztán Katival, Mártával hármasban próbáltunk ünnepelni, de nem volt egy fergeteg.

Cybergyerek annyi melóval önt el mostanában, hogy már képernyőt látni is utálok. Majd ha javul a helyzet jövőre, remélem, több kedvem lesz írkálni. Tegnap 12 órát dolgoztam, ma hatot, nagyon fáradt vagyok, de tényleg. Úgyhogy most elhúzok az ágy felé.

Megmelengette a szívemet, amit egy amerikai, New Jersey-ben készült filmen láttam: az utcai árus pavilonjára ki volt írva: "Hungarian Crepes". És tényleg, összehajtható, igazi magyar palacsinta volt. Az amerikaiak számára a palacsinta egy kerek, fasírtszerű képződmény, csak annál laposabb, és rendszerint juharsziruppal leöntve eszik reggelire.

Ja, ma van a születésnapom. Nem mintha nagy esemény lenne - inkább visszafele számolnék -, de ma reggel a konyhába térve megláttam, hogy a késtartó konzolból ki van szedve a bárd. Mi ez? A helyén egy vadonatúj, méregdrága Wüsthoff kés lapult. Rögtön tudtam, hogy az én édes fiam lepett meg így, bele is susogtam a fülébe összes hálámat, amikor délben végre felkelt. Mert ugye ő - illetve hagyta, hogy haverjai tegyék - dobta ki előző ilyen késemet egy pizzásdobozzal együtt. Nos, boldogságom újra töretlen.

Hogy mik vannak: Cybergyerek (a munkaadóm) Észak-Thaiföldön, egy diszkóban nézte végig a múltkori Debrecen-Liverpool meccset. Érdekes lehetett a benszülött táncolók feje felett megpillantani a palánkon a feliratot: Mezőtúr. Természetesen rajta kívül senki nem nézte a meccset. Aztán, gondolom, a frissen, 100 Ft-nak megfelelő összegért vásárolt strandpapucsában visszatért napi 4 eurós szállására, ami egy komplett lakás. Hát ezért tölti ő a hideg hónapokat máshol: nem kell fűtés, nincs rezsi, és olcsó minden. Milyen igaza van! Nem is akar tavasz előtt hazajönni.

Kutyával valami zűr van. Időnként kitátja a száját, és rémes hangon ki akar köhögni valamit, némi öklendezés mellett, de nem jön semmi. Eszik rendesen, szerintem talán a légcsövében kotor valami idegen anyag, most mit tegyek? A jókedve is elmúlt.

És egyszer csak édes barátnőm, Katalin szinte habzó szájú kioktató levelet küld nekem, hogy is merem a VargaStem nevű "csodaszert" leszólni! Azt hittem, nem jól látok. Azt még megértem, hogy előtte Ayrton Sennát vagy Jimmyt nem lehet szidni, mert ők szentek, de nem gondoltam volna, hogy már Varga úr is beszállt a boldogok közé. (Volt kedves főnököm szokta elsütni a viccét: te a boldogi fokozat kihagyásával egyből szent lettél...) Aztán következő levelében elnézést kér, s még azt is megkérdezi, ezek után jöjjön-e a holnapi bulimra... Ilyenkor tényleg csak egyet tudnék neki mondani (ha felvenné a telefont): hogy te nem vagy normális. Mi köze a mi ezeréves barátságunknak egy VargaStemhez, vagy bármihez, amiben nem egyforma a véleményünk? Tőlem aztán szeretheti Zámbó Jimmyt, én akkor is minimum Freddy Mercury-t fogom, vagy akár Presser Picit, ettől még nem kell bajszot akasztani. Haj, néha olyan furcsák az emberek! Hajlamos vagyok azt gondolni, aki ilyen apróságokon képes elakadni, az még igazi nagy akadályokat nem is látott. (Hű, mit fogok én ezért kapni!)

Alig valamin múlt, hogy Maci talán örökre elveszett. Dani már meztelen volt, és várt rá a meleg fürdővíz, amikor Suzy felcsöngetett. Dani kinyitotta az ajtót, és kiengedte a kutyát, hogy várja párját a lift előtt. Mivel ő maga azonnal eltűnt - beugrott a fürdőkádba -, gondolom, Maci tanácstalanná vált, hogy most kit honnan várjon és ki hova tűnt. Suzy megjött, ajtó becsuk, minden rendben, míg a szomszéd csönget, hogy odalent a kapunál látta a kutyánkat. Mondhatom, fejvesztve lifteztem le. Ott ugrott a nyakamba igazi boldogsággal... El se akarom képzelni, mi lett volna, ha valaki csak úgy kinyitja a kaput és kiengedi! Az életben nem találtuk volna meg. A sorsára pedig gondolni sem merek. Ilyen apró hülyeségeken múlik sok minden. Számtalanszor sulykolom Daniba, hogy ez az állat még nem nőtt fel, eszetlen és kiszámíthatatlan. Remélem, időben megérti, mielőtt valami rémség történik.

Elképesztő, hogy már december van! Az előbb még mezítláb, papucsban sétáltam, és íme, sapka, kabát, meg minden... Csak nekem tűnik úgy, hogy rém gyorsan telik az idő?

Dudi elvitt Dunabogdányba, az általa haverként tisztelt orvoshoz, aki a törött csontok specialistája. A leleteim alapján kijelentette, hogy a csont teljesen rendben van, ahhoz meg túl fiatal vagyok - és nem is indokolt -, hogy protézisről beszéljünk. Egyértelmű, hogy a tornázás elmulasztása miatt lett minden egyre rosszabb. Tehát gyötörnöm kell magam. Kétféle gyógyszert is felírt, csak tegnap óta szedem, és csak egyszer tornáztam, de esküszöm, feleannyira fáj a lábam, mint eddig. Fel vagyok dobva. Erre mondják, hogy az életminőség javul. És ennél a minőségnél fontosabb kevés van. A VargaStem nevű méregdrága ízületjavító meg elmehet a frászba, a világon semmit nem segített, pedig vagy két hétig szedtem. Ha feleáron kétszer olyan jót tudok venni, akkor azt fogom tenni.
Szentendre hátsó végében beültünk egy kapucsínóra a Rodin kávézóba, csak javasolni tudom, hogy nézd meg, ha arra jársz. Mesés hely. Körben zöld dombok, kertek, a csupaüveg falakon át bejön a természet, a kapucsínó isteni, a helyiség mint egy művészeti galéria (az is volt), a legkitűnőbb ízléssel berendezve. Maga volt a gyönyör ott időzni. Csend, halk zene, kézzel készített márvány- és gránitasztalok, kandalló, szobrok, meleg fényű lámpák... Egy olyan világ, amiben tudnék élni.

Volt ma kutyakiállítás. Maci kitűnőt kapott. Jobb is lehetett volna, ha Dani tudja (pedig mondtam!), hogy külföldi a bíró. Így amikor az mondott valamit, ő odahajolt, és szemtelen ifjú képével belekérdezett: "Tessék?!" Későn jött rá, hogy nem érti, amit mond, és közben hagyta kutyát a háta mögé csámborogni. A bírónő először valami jobb díjra tartotta érdemesnek, de ezek után meggondolta magát, és csak a kitűnőt adta. Nekem ez is jó! Maci csodásan viselkedett, Dani jól futott vele - bár kicsit lassan, szerintem -, de az első kiállításhoz képes minden kiválóan sikerült. Büszke voltam rájuk. Ennél többre én nem is vágytam. Most csak az taszít gondba, hogy a tenyésztő szerint ezt a kutyát nem szabad eldugni, vinni kell mindenhová, megmutatni. Mivel erre csak Dani képes, én hiába lelkesednék, maximum támogatni tudom az ötletet. De a végrehajtás a fiamra várna. Nagyon kétséges, hogy lesz-e belőle valami. Szeretném. Maci úgy viselkedett, mintha kiállításra született volna. Semmi olyat nem tett, ami nem odavaló. Nagyon meglepett, mivel még sosem volt ilyen rengeteg kutya között. Ugyanakkor bíztam is benne, mert az alapvető fegyelmezést már régóta gyakoroljuk vele. Mondhatni tehát: számítottam erre, és féltem is tőle, de sikerült. Maci készen áll bármilyen kiállításra, csak a családunkban kéne olyat találni, aki szintén...

Ritkán kapok manapság puszikat, ezért nemhogy meglepett, de megtisztelt az a puszi, amit a Valilberg kennel "anyjától", Ilditől kaptam ma a kiállításon, aki olyasmiért gratulált, amit nem is értek, hiszen az ő kutyája Maci, hiszen miatta ilyen szép, és mindenről ő tehet. Én csak felneveltem. Én csak szeretem, sőt imádom, ennyi. Az alapokat ő adta. Na és a kutyát is. Nekem. Amiért inkább én tartoznék sok puszival.

Már alig fáj a megint késsel vágott ujjam, mert Maci szorgalmasan nyalogatja. Csak úgy törölgettem a pultot, és nem vettem észre, hogy a végében ott a kés, élével felém. Jól belehaladtam. Órákig vérzett, betekertem, beragasztottam, de amikor mindezt leszedtem róla, megint felszakadt. Mindegy, már tudok legalább gépelni, ha fáj is.

Már éppen azon dióztam, miközben a kszinóban nyomattam a blackjacket, hogy milyen szerencse, hogy Macira már nem kell figyelni, mikor ilyen gyanúsan csendben van a hátam megett. De azért mégis gyanús volt. Mivel kétszer is meggondolom, hogy felálljak-e a székemből, nagy elszántságra - kíváncsiságra - vallott, hogy felálltam, és megnéztem, mi a frászért van olyan csendben, mit rágcsál. Drága fiam jó szokása, hogy ruháit a földre dobja, egyik jó kis nadrágja lett az áldozat: Maci csendben és alaposan lerágta a zsinórjáról a gombot, amivel ugye a madzagot lehet rögzíteni. Biztos láttál már ilyet. Volt pár "rosszkutya!" meg szemlesütés (részéről), aztán a megnyomorodott gombot feltettem az asztalra, hogy érthető legyen a szituáció. Értve is volt. Számtalan kutyacsont és egyéb rágnivaló hever lakásszerte, de azért érdemes figyelni, amint az látható.

Három nap múlva kutyakiállítás, már kezdek izgulni. Naponta kis adagokban fésülöm Macit (ez az ö-betű még nagyon fájt a gyűrűsujjamnak!), nehogy örökre megutálja a fésűt. A szőre száll mindenfelé, mert hiába került a fésű kétezerbe, a műanyag nyele miatt úgy működik, mint egy rossz statikusáram-fejlesztő: egyrészt a szőrök szerte állnak a fogai között a teljes feltöltöttség állapotában, másrészt aztán a szőrcsomókat kitaszítják, amik szállnak akárhová. Mivel gyakran sötétben, csak a tévé fénye mellett kapargatom szegénynek a szőrét, nem vettem ezt idejében észre, ezért van tele a szőnyeg szőrrel. És sok minden más is. Haj, nagyon szeretném, ha szép lenne és főleg okos, mikor a bíró megnézi. Mari barátnőm szerint már hetek óta gyakorolnunk kéne az ún. ringdresszúrát, azaz felvezetés, fordulás, megállás, meg minden, de hát ki lenne erre alkalmas? Dani. Neki kell majd futnia vele. Én biztos nem fogok. Ő meg fütyül rá. Végül is nem eredményre startolok, csak egy apró megmérettetésre. A mi napunkra összesen 4 eurázsiait neveztek, abból 3 biztos az ország két tenyésztőjétől jön, aztán kész. Jó érzés lenne, ha Maci kapna valami elismerést. Tizenhatezerért ennyit legalább elvárok:))

A véremet törlöm megint a billentyűzetről - főleg ami az l-betűket illeti. Úgyhogy inkább abba is hagyom.

Egy ősi japán monda szerint egy pap egy fa alatt állt, hogy az eső elől menedéket találjon, amikor is meglátott egy macskát a templom előtt, aki felemelte az egyik mellső lábát. Mintha üzenne. A pap bement a templomba, s abban a percben egy villám a fába csapott, ami alatt állt. Összes vagyonát a templomra hagyta. Azóta a felemelt "kezű" macska szimbólummá lett.

Néztem ezt azért, mert olyan állatokról volt szó, akik meg tudják jósolni az időjárás-változást, a hurrikánt, a cunamit. Az elefánt például olyan infrahangokat hall, amelyeket a cunami vált ki; sok thaiföldi turista rémült meg, mikor a jól idomított állatok, amelyek hátán ültek, egyszer csak rohanni kezdtek fel a dombra. Megmentették az életüket. A jósversenyt a katicabogár nyerte, mert ő hónapokra előre megjósolja, milyen lesz a tél. Ha csak egy dobozba költöznek tömegesen, akkor hamar jön a tavasz, de ha föld alá ássák magukat, akkor hosszú lesz a tél.

Apám azt mesélte, a macskánk (bár én akkor még nem voltam) előre jelezte a légitámadást. Amikor kapart és mindenáron a szekrénybe akart költözni, akkor tudták: nemsokára megszólalnak a szirénák. Lehet ezt fejlett hallásának tulajdonítani, de én inkább arra hajlok, hogy a levegő rezgéseit érzékeli kifinomult módon, hiszen a bombázók irdatlan rezgéseket keletenek, amik más frekvencián gyorsabban terjednek, mint a hang.

Egy nagyon helyes hölgy csak úgy megkérdezte, milyen érzés ott fenn a felhők között... Röviden olyasmit válaszoltam, hogy egyrészt leírhatatlan, másrészt csodálatos, harmadrészt - és még hányadrészt - nagyon nehéz, felelősségteljes, nagy koncentrációt igénylő, és valódi Feladat. Amolyan emberes. Hogyan is lehetne erre egyszerű választ adni? Ha eljön a halálom órája, biztosan a hófehér felhők fölött szállok majd, alant a habos cumulusok, fölül a mélykék, elképzelhetetlenül kék ég, én pedig a kettő között. Senkinek nem kívánok rosszabbat. Magamnak pláne nem. Felhők fölött, az éteri tisztaságban, az örök napsütésben szállni, mi kéne még, kérem? (No ebből még ne következtesd azt, hogy halálomon vagyok.)

Dani ma kissé kikefélte Macit, ettől olyan szép lett, hogy majd elkönnyezem magam, ha ránézek. Reggel összeakasztottam vele a bajszomat rendesen. A világ végére elrohant egy vörös macska után. Én mindig azt hallom, hogy a kutyák látása igazából nem jó, de ez Macira abszolút nem érvényes. Kétszáz méterről kiszúrta a cicát, és árkon-bokron-úttesten át utánarohant. Elég sokára értem utol, szerencsére a macska nem mondhatta ezt el magáról. Odahívtam szigorúan, tétovázva jött, pontosan tudta, hogy rosszat tett. Végül odaért hozzám, szinte oldalogva, bizonytalanul lesütve bűnbánó szemeit, leültettem és a képébe mondtam, hogy "rossssszkutya!!!" Aztán attól kezdve csak pórázon mentünk. Ebből szerintem nem tanult semmit, kérlelhetetlen ösztön hajtja, ha macskát lát. Nem tudom, mit tehetnék ellene. Csumi nagyon rövid idő alatt megtanulta, hogy macskára nem izgulunk. Neki egy szó is elég volt, hogy visszatartsa. Akárhány macska mellett el tudtam vele sétálni póráz nélkül. Maci viszont Maci. Teljesen más. Szerencsére mostanában a tálat is kinyalja, olyannyira kedveli, amit kap. A bölényes tápot húslevessel és főtt csirkével keverve. Nem szeretném, ha soványka lenne, mire kiállításra megyünk. Megkaptam a visszaigazolást, amivel majd belépünk a BNV területére jövő szombaton. Azon ugyan fiatal osztály szerepel, de felhívtam őket, növendék osztályba regisztrálták. Nyilván a postázás késett, vagy volt túl korai, mindegy. Nem szeretnék ismét bajszot akasztani, ezúttal a többi kiállítóval, akiket nagyra becsülök. Külön öröm számomra, hogy Suzy is ott akar lenni. Ő Dani barátnője. Én mindenkit imádok, aki a kutyámat szereti. No de őt nemcsak ezért.

Cybergyerek pont olyan dühös volt, ahogy elképzeltem. De valahogy sikerült leszerelnem, hogy gyümölcsöző kapcsolatunk ne fusson zátonyra. Azt hitte, szabotálom, ez persze rá vet rossz fényt, mert én ilyesmire sose lennék képes.

Maci füle végtelenül selymes. Marokra fogom, és hagyom, hogy kicsússzon a markomból. Ő is szereti, de én különösképp. Talán csak egy dologhoz tudnám hasonlítani: a lovak bársonyos orrának tapintásához. Aki ilyesmire érzéketlen, az elképzelni sem tudja, hogy egy ilyen bársonyos érintés milyen öröm forrása lehet. Az élő állat beleegyezésével, persze.

Szoktam csirkefarhátat venni, hogy megfőzzem Macinak, és a rajta nagyon ügyesen eldugott hájaknak én örülök, mert azokat kisütöm, a töpörtyű a kutyáé, a zsiradékkal pedig jókat lehet főzni. A múltkor csúfosan zárult az akcióm: egyszer csak arra figyeltem fel, hogy oszló hulla szaga árad a frigóból. Ottfelejtettem egy kislábosban a kisütni való hájakat, a felső polcra tettem, ahová csak akkor látok be, ha mélyre hajolok. Amit mostanában nem teszek. Háj! ma viszont véletlenül eszembe jutott (csak azért, mert a kislábast hiányoltam, így eszembe jutott, hogy abban vannak a hájak), ki is sütöttem. Megúsztam a hullaszagot, és lett finom csirkezsírom is. Macinak meg perfekt vacsorakiegészítő.

Az élet nehéz. Elbarmoltam 50 fontot a kaszinóban, Cybergyerek nem lesz boldog, de megírtam neki Balira, hogy vonja le a fizetésemből. Ettől meg én nem leszek boldog. De hát aki hülye, az haljon meg. Rám is igaz.
Láttam a minap Ördögöt, egy barna, csíkos staffordshire terriert, akivel anno Csumi együtt játszott kicsi korában, teljesen egyidősek voltak. Macit gyorsan megkötöttem, aztán megnéztem szegény Ördögöt: alig vánszorgott, feje lógott, semmi élénkség, a fenekén egy nagy daganat... Miután megférfiasodott, már nem játszhatott Csumival, mert minden kutyát támadott. A gazdájával jóban voltam, mindig előre szólt, ne menjünk közelebb, mert baj lesz. Szomorú volt így látni, a gonosz énem meg azt mondta: eggyel kevesebb ellenség! Nem gondoltam volna, hogy egy Amstaff 13 éves korára így le tud robbanni.

Maci továbbra sem volt hajlandó rendesen enni, arra jutottunk Danival, hogy talán elege van a lazacos tápból. Végül is 13 kilót már megzabált belőle. Gyakran dúsítottam rizzsel - főleg most -, húslevessel, tojással, meg azzal, ami maradt. Mégis a tegnapi vacsoráját csak ma délelőtt ette meg. Elindult Dani bivalyt vadászni. Haza is hozta a hátán. Bivalyos táp, ismét 13 kiló. Maci felfalta, amit kapott belőle. Édes fiam meglobogtatott egy tízezrest, hogy a többit én adjam hozzá; tőlem is kapott egy tízezrest. A számla 16.400-at mond, nekem meg mondanom sem kell, hogy a kábé 4000-et nem kaptam még vissza. Rajta leszek a behajtáson, mert matekzseni fiam rettentő fejlett érzékkel zsebeli be az összes maradékot, azaz visszajáró pénzt. Feledékeny tud lenni ilyenkor...

A ma reggeli Mokkán belül üzemelő csak csajokban Szily Nórát láthattam. Mellette a nemtommilyen Vanda, aki csak csapong, röhög, hadd ne minősítsem (pedig a rosszabbik énem rengeteg negatívumot tudna mondani róla). A csaj Nóra mellett némaságra volt ítélve, Nóra műveltsége, szóhasználata, emberi arca, odafigyelése egyszerűen lesöpörte őt és engem lenyűgözött. Volt is sms, ami ugyanazt mondta, amire én gondoltam: ha ő ittmaradna, a nézettség felfutna. Hisz én is csak miatta nem kapcsoltam máshová. Ez a nő rendkívüli, lényegre törő, nem tagadhatja le a pszichológusi végzettségét: vesékbe lát és pont azt kérdezi, amire én kíváncsi vagyok. Azt a kis Vandát csak sajnálni tudom, hogy egész héten - végre - befoghatja a száját, mert aki beszél, az tényleg Valaki, és mond is valamit. Szily Nórától csak tanulni lehet. Szeretem. Miatta fogom holnap is nézni ezt az általam semminek tartott - már a címe is milyen ciki: "csak csajok" - műsort.

Drága fiam matekból mindig kiváló volt, a 45 ezer felét mégis 20 ezerben határozta meg... Ennyit utalt át nekem, miután villámcsapásszerűen megkaptam az évvégi 45 ezres villanyszámlát. Váltig állítom, hogy az ő éjszakákon át zúgó számítógépe viszi el a lóvét, nem az, amit én napközben tévézek, de felszólamlásaimra a sztereotip mondatot kapom: "nyugodj meg!" A borítékomat viszont sikerült feladnia.
Már egy hete szedem a Proenzi 3 pluszt, mintha pont ma egy kicsit kevésbé fájna a lábam. Lehet, hogy segít? Oly kevéssé hiszek bármiben, pláne tablettákban, hogy örömmel tudatnám veletek, ha mégis használna. Aztán az is lehet, hogy a légnyomásváltozás az oka mindennek.
Maci rendbejött, nem hány, nem fosik, eszik, sőt éhes, de még nem merem nagyon megterhelni a gyomrát.

Cybergyerek - a főnököm jelenleg - ma azért volt mérges, mikor a világ másik feléről csetelt velem, mert kiszállván a hajóból, amely Baliról Gili Trawangan szigetére vitte - mely Lombokhoz tartozik amúgy -, nem szóltak neki, milyen mély a tenger, és a zsákja alja beleért a vízbe. Valószínűleg mérgesen szárítgatja a dokumentumait, amelyek többek között az én tevékenységemet is rögzítik, és amelyek nélkül egy lépést nem megy sehová. (Mindig csodálattal bámultam a félbehajtott A4-es lapokra húzogatott vonalait, krix-kraxait, amelyekből ő pontosan tudta, mit várhat és mi volt, és főleg mi lesz. Remélem, nem áztak el a havi bevételeim...:))

A tescóban találtam akciós rántott csirkemájat a fagyasztóban, a hatalmas cédulán az volt, hogy 519 Ft, 49% megtakarítás! Át volt húzva egy korábbi, 1010 Ft-os ár, az új ár 1038 Ft volt (már ez is magyarázatra szorul!), de mindkettő mellett ott állt apróbb betűkkel, hogy per kg. Csakhogy a csomag félkilós volt. A marhák ezt is odaírták. Engedjétek meg, hogy számoljak: kétszer 519 = 1038. A nagybetűs -49% vajon hol a bánatos túróban található?? Voltam olyan szemét, hogy a cédulát leszedtem, és bemutattam a pénztárosnak. Mit gondolsz, mit reagált? Valószínűleg elírás. Ennyit a Tesco szemétkedéseiről. Majdnem bevettem!

Más. Vettem 2500-ért egy nagyon jó külsejű gatyát az Auchanban. Kellett már egy fekete, kényelmes, elasztikus derekú, mindenképp vágytam rá. Közmondás: lakva ismered meg! Nem tettem semmi különöset, csak leültem a kanapéra, kutya néha hozzám dörgölődzött, léteztem benne usque egy napig, és mi derült ki? (Közbevetőleg: ismered azt a műanyagszálas "tollseprűt", ami magához vonz minden szöszt és porszemet? Nos, ez a portörlő csoda a kanyarban sem lehet a nadrágomhoz képest!) Ahogy a délutáni ferde napfény a szobámba szűrődött, a lábaimra is, világosan láttam, hogy szinte kitakarítottam. Minden szőr, szösz, por és amit akarsz, ott volt a nadrágomon. Még az is, ami amúgy láthatatlan. S amikor hozzányúltam, megcsippentettem az anyagot, hogy kényelmesebben üljek, az ujjaimról leváló mikroszkopikus bőrmaradványok is világos foltot hagytak a gatyán. Képtelenség ezzel a nadrággal egy légtérben élni, mert mindent magába akar szívni. Szörnyeteg! Egy próbát még teszek vele: vadul Lenor öblítőzöm, hátha elmúlik az étvágya, de sajnos, szinte már most is világosan látom: meg kell tőle válnom. Soha nem volt még ilyen gatyám, és sosem hittem volna, hogy lesz. Tudod: mindig van egy először.

Kutya éjjel kihányta az egész vacsoráját, délután adtam neki egy kevés tápot, azt is kihányta hiánytalanul. Talán mondanom sem kell neked, aki kutyás vagy, hogy sosem padlóra, kőre hány, hanem takaróra, szőnyegre. Ez az egy biztos. Nem volt jókedvű egész nap. Végül az esti sétán fosni is kezdett, legalább tíz percbe telt, mire a görcsbe merevedett pózát feladta, bár az eredmény ennél sokkal csekélyebb volt. Ha nem találkozom össze Tündével és kutyájával, el lettem volna keseredve. Ő azonban tájékoztatott, hogy ilyen többször előfordult náluk is, mikor a hímek nősténypisit kóstolgattak. Remélem, csak ennyi az egész.

Dani az istennek se akar hazaérni, pedig ma harmadszor vitte magával a borítékomat, amit postára kértem adni. Benne vannak a rtg- és egyéb leleteim. Egy olyan orvos kezébe szánom őket, aki talán segíthet egyre nyomorultabb állapotomon. Ezért várom ma különösen, hogy hazaérjen, és elmondja, meg tudta-e hozni értem ezt az irtózatos áldozatot, hogy keresett egy postát, és simán feladta, amit kértem. Eddig ugyanis úgy látszott, hogy erre képtelen. Tegnap inkább azt ígérte, itthagyja a kocsit, vigyem el én a levelet. Reggel aztán késésbe került, kocsi nincs, a boríték meg kérdéses.

Lemondtam az HBO csatornát, ezzel havi 3000-et spórolok, viszont ha nem kapcsolom be a mediaboxot, akkor csak úgy, simán, a tévén továbbra is jön az HBO. Úgy látszik, a kábelből nem tudják kivonni. Valamely hajnalban így rátaláltam a Rolling Stones két órás filmjére, amit - utólag nem is csodálom -, nem tudtam abbahagyni. Végül megtudtam, hogy Scorzeze rendezte, nos, ezért. Voltak benne 40 év előtti interjúk, gyerekarcú Mick Jagger és Keith Richards és Charly Watts... A riporter megkérdezte Jaggert, hogy vajon 60 éves korában is ezt fogja-e csinálni. Ő azt felelte, könnyedén. Mindenki röhögött körülötte. Scorzeze akkor bevágta a legutóbbi koncertje képeit, ahol a 40 évvel öregebb Jagger úgy ugrált, futott, élt a színpadon, mint húsz éves korában. És, mind tudjuk, azóta egy dekát sem hízott, csak ráncosabb lett kissé. Elképesztő volt szembeállítva látni a régi képeket az újakkal, és nekem különösen kedves volt, hisz velük egykorú volnék. És amikor húsz évesen a Csopak mellett futó autóúton éjjel leültünk a meleg betonra - forgalom akkor még szinte nem is volt -, és a bérelt táskarádión a Paint it black zenéjére aléltunk el, az ugyanaz a Mick Jagger volt, aki ma is. Erre mondom azt, hogy ez már valami! Azt hiszem, nagyszerű korban voltam ifjú, olyanokért rajonghattam - Beatles, Rolling Stones, Jimi Hendrix, Searchers, Beach Boys, Cream, Kinks, Mamas and Papas, Shadows, Simon & Garfunkel, és hosszan sorolhatnám -, akik ma is léteznek, szólnak, sőt örökzöldként még sokáig fognak élni.

Beletenyereltem némi kutyás ügyekbe, mivel fogalmam sincs, miről szól egy kiállítás, de miután bocsánatot kértem tudatlan bunkóságomért, úgy tűnik, rendeztük egymás között a dolgokat: a kutyám a megfelelő osztályban lesz kiállítva, és ezzel senki érdekeit nem fogja sérteni. Jó ég, ha tudtam volna, mibe keveredem, inkább el se kezdem. Tényleg semmi másra nem vágyom, mint hogy egy bíró legalább egyszer azt mondja rá: szép.
Ma rátettem a felvezető nevű pórázt, és bal láb mellett vezettem, ilyenkor az "ide!" vezényszót használom, pontosan tudja, hogy mit jelent. Meg is fordultam, meg vissza, megálltunk, mentünk, a világon semmi hiba nem volt benne. Az "ide" parancsot már kicsi kora óta ismeri és teszi is. Sajnos, futkározni nem tudok vele, de szerintem az is menni fog. Ha Dani képes lesz hangyányit is komolyan venni az ún. ringdresszúra követelményeit. Nyaggatom, de hát ki vagyok én: csak az anyja. Akit semmibe sem kerül semmibe venni.

NOSZF, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, amit évtizedeken át sulykoltak belém, és mégsem tudom, hogy mi a frász volt ez. Talán ekkor lőttek az Auróra cirkálóról? Sajnos soha nem voltam jó történelemből, és már nem is leszek. Csak azt tudom, hogy ünnepelni kellett mindenáron. Ajjaj, műveletlen vagyok, bocsássátok meg!
Annyira jó, hogy már nem is kell erre emlékeznem, csak valahogy belém ivódott, hogy november 7-e egy ünnep, de már nem tudom, rég nem tudom, miért. Maradjunk annyiban, hogy ez egy ugyanolyan nap, mint a többi. Semmi ünnep, és kész.

Crocodile Dundee épp New Yorkban van, úgyhogy inkább vele foglalkozom momentán. A többiek nyugodtan ünnepelhetnek, akik még tudják, mi volt az a november 7.

Elsétáltunk ma a kutyás egyesületbe, mivel én nem vagyok tenyésztő, babérokra sem török, átsoroltam Macit a növendék osztályba, ahogy a tenyésztők kérték. Így remélhetőleg senki érdekeit nem fogom sérten. Csak olyan egyszerű kis dologra vágyom, hogy egy valódi bíró egy valódi kiállításon elmondja, milyennek találja. És kész. Részemről ezzel akár véget is érhet a kiállítósdi, az első lehet az utolsó.

Artúrt például képtelen voltam rávenni, hogy markolja meg - persze finoman - Maci golyóit. Pedig erre nagy szükség volna, hogy megszokja, ha a kiállításon majd a bíró ugyanezt teszi. Nem ugorhat félre, nem ülhet le hirtelen, hagynia kell! Kellene. Artúr képtelen ilyesmire. Nekem és Daninak nincs ezzel gondunk, nekünk hagyja, bennünk bízik. (Majd még keresek vállalkozókat.)
Már bocsánat, hogy kutyahere-problémákkal fárasztalak, de ezek fontos dolgok, mint ahogy Mari barátnőm is igen fontosnak tart mindent, ami a kiállítással kapcsolatos. Szerintem ma sikerült őt kiakasztanom a lelkes elkötelezettsége iránt tanúsított - mondjuk így - szkepticizmusommal, de ha simán mondom, akkor csak mosolyogtam rajta, illetve túl lazán vettem, amitől mérges lett. Nem leszek soha egy bősz kiállító, a ringek királya, meg a kutyám sem. Maritól tanultam olyan kifejezéseket, mint ringdresszúra, felvezető, handler... Ennyivel most okosabb vagyok. Felvezetőt vettem - ez egy vékony póráz, hurokkal a nyakon, amire ráhúzod a rögzítőgyűrűt, mint akasztásra ítélt nyakára a csomót. Állítólag ez kell egy kiállításra. Látod, hogy tanulok!
A ringdresszúra című fejezet valószínűleg ki fog maradni az életünkből, mert én nem tudok futni, Dani meg nem akar. Őt nem érdekli az egész képmutatósdi, ami egy kutyakiállításon előadásra kerül. Maci majd fut, ahogy akar, aztán sikerül a bírálat, ahogy sikerül. Nem lesz előtte sem fürdetés, sem kozmetika, maximum megkefélem kicsit a feneke tájékát, mert amikor leül, ott összegubancolódik, aztán a sörényét, hogy szépen mutasson. Ennyi lesz a felkészülés. Isten (főleg Mari) bocsássa meg nekem.
Képtelen vagyok beleilleszkedni egy olyan kutyás társadalomba, amely - szerintem - kínozza a kutyákat. Sok kiállításon láttam kínzóasztalon szenvedő állatokat, akiknek fürtjeit becsomagolták, felgumizták, szőrüket tépték, kenték, lakkozták, hajszárítózták órahosszat, miközben ők ott feküdtek vagy álltak állukat felpolcoló "felvezetővel" kikötve, tűrve a tűrhetetlent: a gazda hiúságát. Én ebben nem fogok részt venni. A kutyám majd bejön, ahogy bejön, kinéz, ahogy kinéz, fut, ahogy akar, és végül a bíró azt mond rá, amit akar. És közben kutya marad, egy boldog lény, akit nem nyuvasztanak órákig a kínzóasztalon. Csak ennyit akarok, és ez meg is lesz. (Ha a bírónak van szeme, úgyis meglátja, amit kell.) A végeredmény pedig nem fog frusztrálni akkor sem, ha díj nélkül térünk haza. Maci akkor is Maci lesz, és ugyanolyan szép, mint ha nyert volna. Számomra ő a nyerő. Ha nem hagyja a golyóit fogdosni, hát nem hagyja. Attól azok a golyók még helyükön vannak, és tökéletesek. Aki erről tényleg meg akar győződni, az várja meg, míg hanyatt dobja magát, ahogy szokta, és megnézheti. Figyu, akit tényleg érdekel, az úgyis megvárja az alkalmat!

Nem számít, ez évben már nem óhajtok új könyvtárat nyitni, maradok itt, ahol vagyok. A fene se dolgozzon fölöslegesen!

Megint levitézlettem mint gazda. Maci rám se hederít, ha fontosabb dolga van. Az rendben, hogy elengedtem, mikor Maya nevű édes kis boxerlány-ismerősével találkozott, aki vágtat, mint a szél, és a fejével mindig Maci hasát túrja, mintha fel akarná repíteni, de baromi messzire elvágtattak - mindkettőt mintha puskából lőtték volna ki -, és ott állt a Nagy Ellenség, egy koros boxer, amely hírnevétől eltérően agresszív, barátságtalan. Egy idős úr sétáltatta. Igen messze voltam tőle, de hallottam, hogy káromkodik, mint a záporeső, mikor ez a két vehemens jószág leigazolta az ő vén kutyáját. A boxer támadott, a póráz elszakadt, az idős úr hanyatt esett a puha avaron, a kutyája meg nekitámadt Macinak. A jégpálya-hasonlatot tudnám ideidézni: Maci táncolt, mint profi hokis, a boxer pedig mint gumitalpas amatőr. Találtam néhány idegen nyálfoltot Maci gallérján, de ez minden; nyilván az általa barátságosnak induló ismerkedés tévedése volt. Nem hátrált, balettot táncolt a vén támadó körül, aki mindhiába próbálta elérni, és ezzel régóta gyűrűző félelmeim is elmúltak a boxer iránt, rájöttem: soha nem tudná Macit elkapni. A kínos az volt, hogy az öreg káromkodott, mint a záporeső, én meg bűnösnek érezvén magam folyton elnézést kértem - már mire sikerült odaérnem egyáltalán -, viszont Macit hasztalan próbáltam magamhoz hívni. Csak táncolt, csak provokálta az öreg boxert, még jó, hogy a vénség nem halt bele ebbe a kihívásba. (Tényleg évek óta ismerem, mindig agresszív volt, mindig támadni akart minden kutyát, hát most elszakadt a madzag, végre meg is tehette, de mit ér vele?)
Mondtam az öregnek, hogy csak suhintson rá Macira a póráz maradékával, ne sajnálja, így végül sikerült őt megállítanom a folyamatos táncolásban. Nem szidtam, mit is érnék vele? Neki ez természetes, végül is jól viselkedett, nem keletkezett kár senkiben, az én felelősségem, hogy hová és meddig futhat, nem az ő bűne, hogy egy hatalmas rajtot véve az utca végén ott találta ezt a bősz boxert. Az öreg még hangos káromkodásokat küldött egy darabig utánunk, meg tudom érteni. Maci csak játszott, szerencsére. Ha tényleg meg tudta volna őt támadni az öreg kutya, akkor nem vagyok biztos benne, hogy jól jött volna ki belőle. De hát nekem csodás kutyám van, legalább abban bízhatom, hogy a jó szándék vezérli mindig, amikor másokhoz közelít.
Ami a Mesterszakács c. műsort illeti, amit akkor is megnézek, ha Gordon Ramsay után csak egy silány utánzat - de szeretem a főzőműsorokat -, igazán az zavar, hogy az ítész főszakács úgy eszi le kanaláról az ételt kóstoláskor, hogy a fele ottmarad. Micsoda gusztustalanság?! Miért nem képes az egész kanalat, amire persze annyi cuccot rakott fel, amennyi a szájába fér, egy mozdulattal letisztítani?! Miért hagy rajta maradékot, amitől hányingert kapok? Miközben kocog a foga a kanálon, de miért? Csodaszép ajkaival le tudná tisztítani az evőeszközt koccanás nélkül, maradék nélkül. Micsoda új szokás az evőeszközt fogaink közé szorítva félig letisztítani? Hol tanulták ezt? Ajj, de sok bajom is van ezzel a világgal. Talán soha nem voltak igazán éhesek, talán soha nem akartak egy kanalat igazán lenyalni, talán tanulták valahol, hogy a villát fogsoraink közé koccintva tisztítjuk le, osz marad rajta, ami marad. De miért??

Ezek ketten úgy összetartanak, hogy legalább négy méter távolság kellett a vicsorgások elhárításához. Maci annyira vettel fel a kesztyűt, hogy pár mélyhangú ugatást előadott, amiért a csinos szukához nem tudott hozzáférni, mert Brandon kiborult ettől. Mellesleg a kutyahölgy is abszolút ellene volt az ismerkedésnek. Hiú reménység volt azt hinni, hogy a testvérek majd esetleg felismerik egymást. Nem. A mérésnél kiderült, hogy Maci kb. 3 centivel nagyobb Brandonnál, ami meglepett. Az viszont nem lepett meg, hogy korábbi gazdái igazán pozitívan nyilatkoztak róla, mert szerintem is Maci gyönyörű. Olyan jó lett volna, ha ez a három szép jószág barátságos viszonyba került volna egymással, de hát erre nem volt remény sem. A távolságot meg kellett tartani. Boldog voltam, hogy láthattam a "családot", embereket, állatokat egyaránt.
A lényeg az, hogy csodás kutyát választottam, kaptam, vettem, mindegy, miként definiálom, de hogy ehhez sok szerencse kellett, és a tenyésztő maximális jóindulata, az biztos. És ezért nem lehetek eléggé hálás.

Még mindig kedvenc műsorom a Pokol konyhája Gordon Ramsay-vel. Ezt utánozandó, megindult - azt hiszem, a Viasat3-on - a Mesterszakács című magyar változat. Kiválogattak tizen-pár embert, akik hetekig bizonyíthatják, hogy fejlődnek-e, végül egy marad, aki mesternek nevezheti magát. A zsűri Gianni és még valaki, idősebb úr, szintén mester, majd egyszer megjegyzem a nevét, ha akarom, de még nem akarom. Mégpedig azért, mert úgy kóstol, hogy a vaskos virsliujját beledugja a kajába, aztán a szájába, és ezzel a nyálas ujjal megy a következő lábashoz, és abba is beledugja, és megint lenyalja, és így tovább. Gordon ezért ordítva ki akart rúgni már valakit a saját műsorából. És ha már olyan jól elvagyunk a hisztériával, ami a H1N1 körül zajlik, gondolj bele, kérlek, hogy egy nyálas ujj, ami körbejár a lábasok között, vajon mennyire veszélytelen. Igaz, hogy az én ujjamat a kutyám nyalogatja - rendbe is jött teljesen -, de azt nem dugom bele senki ételébe.

Casinoboy - akit mostanság főnökömnek nevezhetek, mivel neki dolgozom - éppen Kuala Lumpurból skype-olt ma velem, ahol nagy a páratartalom, és a csoki még éjjel is elolvad. Meglátogatta a Petronas-tornyokat, aztán keresett egy netkávézót, hogy megbeszélje velem hétvégi teendőimet. Hogy melyik kaszinóban mit játsszak és mennyiért. Jövő héten Bali szigetére indul, év végéig ott is marad, majd ázsiai vándorútra megy, mert utálja a magyar telet. Milyen igaza van! Közben összes "beosztottját" kézben tartja a neten keresztül. Ilyenkor tudok újra és újra rácsodálkozni a világunkra, erre a világhálóval körbeszőtt csodára, aminek még a gondolata is scifi volt mondjuk 25 évvel ezelőtt. Ha arra gondolok, gyerekként milyen kikerekedett szemekkel bámultam a magnetofont (a szomszédét), amikor a saját hangom szólt róla vissza, hát röhögnöm kell. Hatalmas dolgok történnek a századunkban, és boldog vagyok, hogy megérhettem. S mélyen sajnálom azokat, akik képtelenek mindezzel élni, idegenkednek a fejlődéstől, a számítógéptől, a rengeteg áldást elkerülik, ami az övék is lehetne. Az az igazság, hogy három legrégibb barátnőm közül kettő is ezek közé tartozik, sosem fogom megérteni, hogy bírják ki a saját makacsságukat.
Csak húzom itt az időt, hogy Gordon Ramsay végre elkezdődjön, de most már itt az ideje, ég veletek, éljen a Pokol konyhája! (Utána meg a silány utánzat jön, a magyar mesterszakács-vetélkedő.)
Ami meg egy elnyiszált mutatóujjat illet, nem tudhatod, amíg meg nem történt, hogy mi mindenre is kell(ene) használnod ezt az ujjat! Például ha bármit be akarsz gombolni, nagyon kell, ha feneket törölsz, szintén, ha csak a gatyád húzod fel, megint felmerül a szükségessége, és nem is beszélek mosogatásról, gépelésről, az öltözködés egyéb részleteiről.

Casinoboy-ra visszatérve: általa kezd fellendülni a gazdaságom. Ez első körben a vécépapír minőségében nyilvánul meg. Imádom a puha, többrétegű, akár mintás klotyópapírt, amit kellemes megérinteni. (Nem beszélve arról az érintésről, amit ő jelent egyéb testrészünknek.) Elég régóta nem engedtem meg ilyet magamnak; ezen is sokat lehet spórolni. Aljas módon úgy szereztem információt a különféle csomagokban rejtőző papírtekercsekről, hogy az Auchanban egyik hosszú körmös ujjammal orvul kilyukasztottam a papírbálák műanyagborítását, és megtapintottam, mi rejtőzik bennük. El sem hiszed, mennyi jónak látszó, mégis sprőd, mondhatni, smirgliszerű tekercset tapintottam! Na, ennek vége! A drágább, puhább anyag megvásárlása után arra is rá kellett jönnöm, hogy ez sokkal lassabban fogy. Nemcsak esztétikus, kellemes fogású, de még kiadósabb is, mint a randa, olcsó fajta. És ami fő: szeretem nézni!

Jó, a szivacs nem rossz. Puhább tőle az ágyam, ez biztos. Hogy 26 ezret nem ért, az is biztos. Ha viszont tényleg atkamentes lesz, akkor mégis szeretem.

Közben elszeleteltem a mutatóujjamat, úgyhogy nem fogok sokat írni. Annak örülök, hogy Dani Suzyt magával vitte a Tátrába, bár részleteket csak a kihallgatott telefonbeszélgetéseiből tudok. Eszerint Suzy simán felmászott 6 órás úton a tetőre, ami szép tőle. Remélem, végre jól érezték magukat együtt. Ennek csak örülni lehet. Azóta viszont nem láttam itt. (Talán kellett volna figyelmeztetnem, hogy ha elkezd Daninak leveleket írni, akkor neki annyi... de hát hogyan is szólhatnék ebbe bele?)

Ma levettem elszeletelt ujjamról a szorítókötést - amivel próbáltam a helyén tartani a leszelt ujjdarabot és a folyamatos vérzést lokalizálni -, és bár másik kezemmel sonkát fogdostam, Maci mégis az egyetlen sebesült ujjamhoz közelített, gyengéden, érzéssel, szimatolással. Megnyalogatta, ápolgatta, én meg hagytam. Jó, most baktériummániás, tisztaságfóbiás akárkik mondhatják, hogy jajj! De én tudtam, hogy ez nekem csak jót tehet. Egyelőre így is néz ki. A levágott darab mintha visszaragadt volna, fájdalom nincs, gépelni is elég jól tudok. Maci nyála (sejhaj! most dobáljatok lexikonokkal, amik szerint az állatok nyála fertőző!) segít, érzem. Amúgy meg magasról leszarok mindenkit, aki egy kutyában csak fertőzésgócot lát. Szerintem a kutya egy csoda, már abból is látszik, hogy ezernyi szag közül azt az egyet válsztotta, ami nekem fájt: a sérült ujjamat. Csak az érdekelte. Segíteni akart a meleg, puha nyelvével. Igen, hagytam! Jó volt. Minden ízével a sebemre koncentrált. Egy csomó orvos példát vehetne róla.

Dani hülyét kap tőlem, ha ezeket a hosszabb - teleshop - reklámokat nézem, mert tudja, hogy előbb-utóbb képes vagyok rendelni valamit. Ne áruljatok el, rendeltem! Isten megbocsássa (felszólító mód, tehát tényleg két s). Dormeo renew, az utóbbi szó megújulást jelent, magyarban úgy szokták definiálni, hogy "emlékező" szivacs, vagy mi. Egy ágyra teríthető felület, ami puha és atkamentes. Állítólag. Hozzá ajándék egy párna, ami ergonomikusan alátámasztja a nyakamat. Mindezt ma, szombaton hozta egy nő egy 25x25 cm széles, kb. 45 centi magas dobozban. El sem hittem, hogy ez a 120x200 cm-es matracszerűség és a párna mind belefér. Kibontottam. Találtam egy kb. centi vastag, vákuumcsomagolásban lesoványított, összetekert takarót, meg egy párnához hasonlító téglalapot, ami szintén nem volt vastagabb egy centinél. Most, fél óra elmúltával már legalább 15 centi vaskos az egyik fele, és 10 a másik. Felvette az "ergonomikus" formát. Megtelt levegővel. A takaró is. Egyre csak hízik. Az biztos, hogy ma ezeken fogok aludni, majd holnap elmesélem, milyen volt. Megért-e 26 ezret... (Dani biztos azt mondaná, hogy nem vagyok normális... csakhogy a lába nem neki fáj minden éjjel.)
Dani épp a Tátrában kirándul már második napja a kollegáival, úgyhogy jó neki. Elküldtem mms-ben Maci portréját, hadd mutogassa. Tudom, hogy büszke rá.

A csapból is a forradalom folyik. 56-ban 8 éves se voltam, álltam az Izabella utca 3/a kapujában a barátnőmmel, és közösen örültünk neki, hogy ma biztos nem kell iskolába menni, mert lőnek. Harmadikos voltam. Aztán este az anyám azt mondta, ma ruhástól fogunk aludni, sose lehet tudni, mikor kell gyorsan a pincébe menni. Pár napot lent is töltöttünk, jókat futkároztam, játszottam ott a gyerekekkel. Mi aztán nem féltünk, tiszta kaland volt. Ami igazi, zsigeri félelmet ébresztett bennem, az az volt, hogy anyám nem került elő. Bement a városba, a Parlamenthez, amikor a legnagyobb volt a káosz. Ültem a gangon, a sarokban, ahonnan a kapualjba látni, és csak lestem, és borzasztó veszélyérzetem volt. Órák múlva jött meg, fekete-fehér, apró kockás kosztümjén néhány vércsepp. Szerencsére a máséi. Azt mondta, a kapualjban, ahová berohant a lövöldözés elől, szembe találta magát egy férfival, aki pisztolyt fogott rá, és azt sziszegte: "Kellett nektek forradalom?!" De nem lőtt.
Még két szórványos emlékem van: elmentünk később a Parlamenthez, üvegszilánkok karéjában láttam ott egy magányos cipőt. Megrémített a gondolat, hogy valaki cipő nélkül ment haza, ráadásul üvegszilánkok közül. Aztán az Üllői úton egy embercsoport kísért egy teljesen véres arcú embert - anyám szerint ávós volt -, vitték akasztani, szintén anyám szerint.
Nem szeretnék többet ezzel foglalkozni. Már az is elég szomorú, hogy nem sokkal később születtem.

Elolvastam Suzy levelét, miután az asztalon hevert, tényleg az volt benne, amit gondoltam: Dani nem figyel rá, nem vele foglalkozik, hanem a nyomorult számítógépével. A nyomorultat csak én írom, ő sokkal udvariasabb volt. Mindazonáltal azóta nem járt itt a lány. Csak Dani hátának tudok általában beszélni, miközben a monitort bámulja, a háta megint azt mondta: "szegény, ez a sorsa". Mármint hogy megint ő szeret jobban... Micsoda világ ez? Miért nem tud ez a gyerek végre halálosan szerelmes lenni? Jó, ha a világegyetemet nézem, meg a saját sorsomat, tulajdonképpen azt szűröm le: még mindig ráér. Túl azon, hogy bánt, ha valakivel, aki tényleg szereti, úgy bánik, mintha itt se lenne, alapvetően arra szavazok, hogy még ráér. Ha ezenközben leányok megtaposott lelkei szegélyezik útját, nos, valamiért ennek így kell lennie. Beleszólásom igazán nincs, csak sajnálkozni tudok, mivel egyik lány helyesebb a másiknál. No de az igazit neki kell megtalálnia. Akiért megőrül, akiért lekapcsolja a számítógépet, akiért őrültségre is képes... Csak remélni tudom, hogy ez is eljön, mert ilyen élmény mindenkinek kijár legalább egyszer az életben.

Nem tudom, hogy jön ide (vagy törvényszerű, hogy idejön?), eszembe jut egy régi hölgy, akinek Alkotás utcai terjedelmes lakásában többször megszálltak Kölnből érkezett rokonaim, s miután ők már többé nem jöttek, én meglátogattam, mert nagyon szimpatikus volt. Hosszan beszélgettünk, olyannyira bizalmasan - nem is értettem, mivel érdemeltem ki -, hogy elmondta: soha életében nem volt egy örömteli koitusza. Alig kaptam levegőt, hogy ezt így simán... A hölgy öreg volt, asztmás volt, mozgásában igen korlátozott, tehát nem láttam reményt - ő se -, hogy életébe valaha is beköszönthet ezek után végre egy örömteli... Borzasztó volt ilyet hallani egy embertől, aki már kifelé tart minden lehetőségből (akkor én még bőven belül voltam). Azonnal arra késztetett, hogy felmérjem: nekem vajon hány volt? Hááá, szerencsés vagyok, a sors kegyeltje! Számolni sem tudnám. Milyen lehet úgy leélni egy életet, hogy egyetlen gyönyör sem jut? Kérem?? Baromira igazságtalan.

Azt mondanám, ha egy is volt az életedben, ami felejthetetlen, őrizd híven, mert egy is sokkal több, mint az egy sem. Ilyenkor gondolom úgy: én már nyugodtan meghalhatok, mert mindenből alaposan kivettem a részemet, szász százalékon, azokkal szemben, akik még egy százalékot sem kaptak soha. Rettenetes! (A hölgy biztos meghalt már, hisz ma száz éves lenne, és úgy hagyta el az árnyékvilágot, hogy sosem talált rá a szerelem igazi örömére... Annyira sajnálom!)

Óriási jelentőségű információt kaptam ma a szomszéd Maritól: a cigányokat - kutyám gyilkosait - bekasztlizták, mert drogot árultak, a lakásukat meg közben a hátramaradók eladták. A vadállat kutyájukról nincs hír, de nyilván elpaterolták valahová, mert nem látható. A gyilkos, lopós, betörős banda végre odakerült, ahová való: messze innen. És nincs rá esély, hogy visszatérjenek. Istenem! Most már csak akkor kell a zsebemben lapuló gázspray-t markolnom, ha Frédi, a vizsla feltűnik az ő depressziós, igazán hülye gazdájával, aki sosem tartja pórázon, pedig Frédi egy normális, aranyos, Csumival mindig kedves vadászkutyából agresszív zsarnokká vált, aki már kölyökkorában megtámadta Macit. Hiszem, hogy normális kankutya sem nőstényt, sem kölyköt nem támadhat meg, mert genetikailag ez lehetetlen. Frédi tehát átvette gazdája idegbaját, meg még felszedett pár kilót, amitől gyönyörű teste már nincs is, a lényeg az, hogy ki kell térnem az útjából. De ez semmi ahhoz képest, amennyire a Csumit meggyilkoló staffordshire terriertől féltem. Úgy érzem, szabad vagyok, bármerre bátran sétálhatok: a veszély elmúlt. Csak az értheti megkönnyebbülésemet, aki valaha is úgy ment le az utcára a kutyájával, hogy állandóan körülkémlelt: van-e veszély, és lábremegve közelített meg olyan helyeket, ahol várható volt az ellenség feltűnése. Hidd el, örök stresszben voltam, amíg meg nem tudtam, hogy már nincs miért! Állati jóóóó!

Elmentem ma a Kapás utcába rtg-felvételt csináltatni a lábamról (csak 500 Ft), mert egy reménybeli sebész talán - egyszer majd - talál megoldást a gondjaimra. De ehhez neki felvétel kellett. Nem tudom, mennyire lesz vele elégedett; ezen a klinikán számítógépen küldik a felvételeket, aki meg kézbe foghatót kér, annak lézernyomtatón filmre nyomtatják. Szerintem pocsék minőségben. Hát... majd kiderül, jobb-e, mint a CD. Szerintem nem. De aki nem használ számítógépet, az egyrészt nagyon le van maradva, másrészt kénytlen beérni szar nyomtatványokkal. Meglátjuk.

Tegnap megjött Dani, kitette az asztalra a tortát, és lelkemre kötötte, hogy ha rámtelefonál, gyújtsam meg a tűzijátékot. Elment Suzyért. Nem telefonált, csak hallottam a kapucsengőt, fel is jöttek. Gyorsan odébb toltam a tortát, ki a látómezőből, hátammal takartam, és ujjaim épségét kockáztatva próbáltam meggyújtani a tűzijátékot. Végül sikerült, akkor felkiáltottam: "Segítség, tűz van!" - erre odarohantak, és a látvány tökéletes lett. Kaptam azért leszúrást, hogy a 20-as számon lévő két kanócot nem lobbantottam lángra; nem vettem észre, hogy azok is gyertyából vannak... A gyerekek boldogan ünnepeltek egész este. Annak ellenére, hogy a tortából egy falatot sem ettek.
Ma is együtt voltak, Dani jobbára játszott a komputerén, nem szoktam leskelődni, csak azért tudom, mert egyszer bementem, hogy mutassa meg, hogy tudnék fotózni a telefonommal, és akkor a gép előtt ült, Suzy meg a háta mögött az ágyon. Egymaga. Aztán estefelé Suzy egyszer csak beköszönt, hogy elmegy. A sötét előszobában nem láttam, hogy egyedül van, azt hittem, Dani és a kutya kíséri, mivel azonban Maci örömködését nem hallottam, beosontam Dani szobájába, aki a falnak fordulva aludt. Kutya mellette. Gyorsan kihasználtam a csendet, és kártyáztam kicsit a gépén, erre felébredt, és azonnal kiparancsolt onnan, miután megkérdezte, Suzy mikor ment el. Tíz perce, mondtam, erre felöltözött, és kutyástól eltávozott. Tovább játszhattam. Az asztalon volt egy levél, nem olvastam el, de felhívtam rá a figyelmét. Szerintem bunkóság forog fenn: az ünnepelt lány mellett először játszani, utána elaludni nem túl figyelmes gesztus. Gondolom, talán utána sietett, és nyilván nem találta már sehol, mert mikor hazaért, a kutyával üvölteni kezdett. Szerencsétlen a szobámba menekült, szinte reszketett. Határozottan felhívtam a figyelmét, hogy ezzel az állattal nem lehet kiabálni, nem olyan fajta. Ha baja van, máshol vezesse le. Maci azóta sem mozdul a lábam mellől, a fene egye meg, tényleg halálra tud rémülni a hangos szótól.
Az alig megkezdett torta még mindig az asztalon. Mondtam Daninak, levinném a szomszédhoz, akinek nagy családja van, mert ez itt csak elrohadásra van ítélve. Beleegyezett azzal, hogy két szeletet vágjak belőle Suzynak. (Lehet, hogy már beszéltek, és rendbehozta a dolgot?) Mindegy, a több mint fél - igazán gyönyörű és ízletes - csokoládétortával bekopogtam Laciékhoz itt alattunk. Mondtam, hogy nálunk ez nem fog elfogyni, remélem, náluk igen. Örültek neki, de nem hagytak rögtön elmenni, Laci a konyhába szaladt, és előjött egy üveg igen jó minőségű vörösborral. Muszáj volt elfogadnom. Imígyen az akció csupa jó véget ért, legalábbis az én számomra, mert a jó vörösbort díjazom. Annak meg külön örülök, hogy a drága torta nem fog kárbaveszni. Aj, gyerekek, ezt a dolgot is rendbe kéne hozni. Dani annyira öntörvényű, hogy az már felháborító. Ugyanúgy akar létezni Suzy jelenlétében, mintha itt se lenne. (Majd elolvasom a levelet, amit hagyott, ha nem dugja el... Hiszen ha nem dugja el, akkor lehet, ugye?)

Így este 11 felé egy őszi, nedves séta milyen csodás! Minden percét élveztem. Sehol senki, csak a csend, a fényes, lehullott levelek, az üres utcák, a színesen pompázó fák a lámpák fényében... varázslat. Még a lábam is elfelejtett fájni, tényleg. Röhejes ellenállás volt bennem, hogy elinduljak egyáltalán, alig tudtam feltápászkodni, aztán mégis élveztem, mint valami ajándékot. Persze kutya is. Nincs szebb, mint egy nedves, őszi szombat este a néptelen utcákon!
Más.
Egy percre kapcsoltam csak egy csatornára, nem is érdemes tudni, melyik volt, aszongya Merlin, a látnok és médium: "Adásidő után ügyelek, de amíg itt vagyok, addig a pénzenergia áramlik, adás után már nem fogom működtetni". Ehhez mit szólsz?
Ördög Nóra - csodálom, hogy megtanultam a nevét - a reggeli műsorban ilyet kérdezett: "Van-e felső limithatára?" - mindegy, hogy minek, de hogy a limit is határ, meg a határ is, az nekem sok. Ez a nő is abból él, hogy beszél. No persze meg szép is, de ez tényleg elég?
Másvalaki meg azt mondta: "Szakíts közbe, ha tévedek!" Sőt, egy autó- és egyéb versenyző a kocsija futóművét így jellemezte: "Fel van pécizve". Hadd hidaljak le az ilyenektől. Ezek mind szakemberek!
Dani reggel elment csapatot építeni. Tatára. A bankosokkal. Kötelező hétvége, a szállást a cég fizeti. Csak odamenni kerül pénzbe, mindenki maga oldja meg. Általában nagy berúgás a vége, talán valamit főznek is, összehaverkodnak, aztán elmondják, hogy a csapat felépült. Majd ha kijózanodnak, haza is kerülnek. Hé, nem is mondtam, ma reggel hozott a futár egy 7000 forintos tortát. Tűzijátékkal, meg minden. Kiderült, hogy Suzy most 20 éves, neki rendelte a fiam. Én fizettem ki, de majd leemelem a számlájáról. Szerintem megható ajándék. És már a vad porszívózást is jobban értem...

Miután Dani kigyógyult, hatalmas nagytakarításra szánta el magát a szobájában. Első dolga volt a porszívónak, hogy beadta a kulcsot. Akkor most elmész porszívót venni, mondtam, és nem hallatszott tiltakozás. Vett egy csodás Philipset, ami úgy szív, mint állat. Rikoltozott örömében, miközben szívta a mocskot. A majdnem fehér szőnyege megint majdnem fehér lett. Próbálok utánaszámolni, hány éves is lehetett az öreg Siemens porszívóm, de csak odáig jutok, hogy Mutti még élt, mikor Kölnben vettem, és ő 94-ben halt meg. Azt hiszem, kiszolgálta az idejét.

Másnapra rámjött a kórság, hányás, fosás, láz. Állandó tengeribetegség-érzés. Nem kívánom senkinek. Vacogtam takaró alatt egész nap. Még álmomban is küzdöttem, nehéz feladatok nyomorították az agyamat, gondolom, azért, mert alva is pocsékul éreztem magam. Három nap óta ma ettem egy marék főtt krumplit. De elmúlt, gyorsabban, mint Daninál. Az ellenállóképességem úgy látszik, számottevőbb. Most tehát mind jól vagyunk, bár enni még nem merek, de ez távolról sem baj.

Dani 24 órája csak hány és fosik, a láza 38 fölött... ilyenkor kiborulok. Annyit háborogtam a H1N1 vírus körüli felhajtáson, hogy most félek bevallani, gondolok rá: hátha ez az? Telefonáltam az orvosnak, fogja-e igazolni a mai napját, ha ma nem tud felkelni és elmenni. Igent mondott. Azt is mondta, csak kortyonként igyon folyadékot, mert különben az lesz, ami eddig: kijön alul-fölül rögtön. Jaj, tudod, addig jó minden csak, amíg a gyerekkel nincs baj. Basszus. Ma nem telik tőlem ennél több.

Elmúlt a lomtalanítás, egész rendesen össze is szedték a maradék szemetet, csak a festékesdobozokat, autógumikat hagyták itt mint veszélyes hulladékot, és ki tudja, meddig fognak itt veszélyeskedni.
Dani ma úgy ébredt jó korán - pedig aludhatott volna -, hogy rémesen fáj a bal szeme. Azonnal menni akart orvoshoz, ment is. A Szent Imre Kórház sürgősségijére irányítottam, mert nekem onnan pozitív tapasztalataim vannak a sérvemmel kapcsolatban. Gyönyörűen és gyorsan elláttak, törődtek velem, mindent megkaptam rövid idő alatt. Hát most nem ez történt. Dani 3 órát üldögélt sürgős esete ellenére, számtalan más embert "kiszolgáltak", aki nem volt se sürgős, se semmi, végül közölték vele, hogy a Fehérvári úti rendelőbe kellett volna mennie. Mondanom sem kell: nem az elején, a végén közölték ezt vele. Nem csodálom, ha felháborodott. Végül leragasztott félszemmel jött haza, azt mondták, valami megsértette a szaruhártyáját, pupillatágítót is kapott, ezért estig kell a kötést viselnie. A jól megérdemelt szabadnapján! Igazán dühös volt, meg is tudom érteni. Kérdezte, mikor tehet panaszt, azt felelték: kedden. Érted? Még a panasztevésnek is van 6 napos határideje! Elképesztő.
.
Örülök az utolsó nyári napnak, gondold meg te is: az idén soha többé nem járhatsz mezítláb, egy szál ruhában odakint! Ez volt az utolsó lehetőséged! Holnaptól beköszönt az ősz, a tél, meg minden, amihez sok ruha kell. Több mint fél év múlva vehetem fel újra mezítláb azt a papucsot, amiben egész nyáron jártam, még ma is...

Vettem Macinak felvezetőt. Barátnőm azt mondta, először tiltakozni fog, mikor ráteszem, talán még bukfencezik is, de semmi hasonló nem történt. Ugyanúgy jött mellettem, mint pórázon, hisz végül is ez is egy póráz. Ha a kutya tudja az "ide!" parancsot, ami másnál a "lábhoz"-t jelenti, akkor megteszi, függetlenül attól, mi lóg a nyakában. Ugyanúgy követett bal láb mellett, ahogy máskor is, amikor még póráz sincs a nyakában. Innen kezdve nem is értem, mit kéne gyakorolni a felvezetéshez, a kiállításhoz. Maci azt teszi, amit mondok. Nyilván másképp fog viselkedni száz más kutya társaságában, de azt nem lehet gyakorolni. Majd kiderül.
Már felbéreltem a postást, a pizzafutárt, meg egy hajléktalant, hogy simogassák meg a hátát. Nem lenne jó, ha a bíró érintésére félreugrana, ha nem hagyná. Egész jól megy.

Jaj, rémes a környék, lomtalanítás van, minden tele szeméttel! Azt már megszoktam, hogy egész nap cigányok ülnek mindenfelé székeken, nyitott ajtajú furgonokkal, mintegy őrizve "zsákmányukat", de az meglepett, hogy más furgonok utánfutókkal azért érkeznek, hogy itt dobálják le a szemetjüket. Nem keveset. Rozsdás hűtőket, ócska bútorokat, és mindent, ami végképp semmire nem használható. Utálok az utcára menni, mivel az egész kerületben most lomtalanítanak, nincs olyan 500 méter, ahol ne volna szeméthalom, és ne guberálna valaki. A guberálás ellen nincs kifogásom, végül is az önkormányzat munkáját könnyítik meg, amennyiben kevesebb lesz az elhordani való. Csak a felfordulásnak szeretném már a végét látni.

Miközben azon nyavalyogva haladtam a közért felé, hogy mennyire fáj a lábam, jött az úttesten egy tolókocsis férfi, egyik csökevényes lába keresztben szinte a feneke alatt, a másik - nagyon röviden - lelógott, és az ember arcán boldog mosoly, élvezte az őszt, azt, hogy halad az utcán, bár két karjának heves mozdulatai kellettek ehhez. Annyira elszégyelltem magam! Mit, tényleg, mit akarhatok még azon túl, hogy járni tudok?! Ott egye meg a fene, hogy fáj, de legalább kerekek nélkül közlekedhetem. És senki nem szükséges ahhoz, hogy a fenekemet kitörölje, vagy rásegítsen egy handicapes vécére. Hidd el, annyira, de annyira hálátlanok vagyunk a sorsunk iránt, hogy elmondhatatlan. Légy szíves, becsüld meg, hogy járni tudsz, és nem szorulsz senkire.
Gyerekeim ma négyen vannak, Balázs, Artúr, Feri, Dani - szerencsére már nem várják el, mint régen, hogy mindenkit etessek. Felnőttek. Tudják, hol a helyük. Dani a konyhában megette a vacsoráját, a többieknek nem kellett szagolniuk sem. Haj, hány évig volt ez másképp! Mindenkit etettem. Legalább tíz évig. És többet is, mint ahányan ma vannak. Közben szerencsére felnőttek, dolgoznak, rájöttek, mi a pénz, az étel értéke, és többé nem várják el, hogy kiszolgáljam őket. Ha néha mégis adok valamit - mert azért szoktam -, tényleg hálásak. Hihetetlen változás ez azzal szemben, amit régen láttam: elvárták a kaját. Egyrészt öröm látni, hogy a dolgok, az emberek így megváltoznak, másrészt kicsit nosztalgiázom, mert szerettem ellátni ezt a hülye, éhes csapatot, annyira tudtak örülni minden falatnak! Pláne hajnali 4-kor, amikor még mindig mágusoztak - ezt a játékot sose értettem, de mivel ők éjszakahosszat nagyszerűen elvoltak vele ahelyett, hogy ittak, dohányoztak, csavarogtak stb. volna, csak üdvözölni tudtam. Sokszor megesett, hogy hajnalban beállítottam egy tál szendviccsel, azzal a csodás érzéssel, hogy most aztán IGEN! Én vagyok az ász. Az is voltam.

Pocsék érzés, mikor segíteni akarsz, és a vége az, hogy minek ütöd bele az orrod, nekem nem kell segíteni! A jószándék átfordul gyanakvásba és ellenségességbe. A fene ott egye meg. Tudod, miért van? Mert némely emberek nem tudják elképzelni, hogy önzetlenség, valódi segítőkészség még egyáltalán létezik. Csak a magam nevében tudok beszélni: én hajlandó és képes, sőt motivált vagyok arra, hogy önként segítsek. De azt hiszem, lassan le kell róla szoknom, mert egyre kevesebb ember hiszi el, hogy nem várok érte semmit. Azt hiszem, az egész rohadt világot kell a francba küldenem, az emberek nem tehetnek róla, hogy benne élnek. Most úgyhogy van.
Úgyhogy mindenki kapja be.

Már tudom - Mari barátnőm alapos tájékoztatása után -, hogy kell vennem egy ún. felvezetőt, ami igazából póráz, de kiállításokon csak ez szokásos. Macit meg kell tanítanom amúgy "kiállításilag" járkálni, állni, ügetni. Főleg figyelni. Hogy mindig azt tegye, amit akarok - illetve amit majd Dani akar. Holnap talán elmegyek ezt a bizonyos felvezetőt megvenni, és ki is próbálom lent a téren. Vajon mit fog hozzá Maci szólni? Mari szerint először mindegyik kutya bukfencezik, tiltakozik, ilyesmi. Én nem hiszem. Mármint azt, hogy Maci nevelésébe fektetett energiáim ennyire hiábavalóak lettek volna. Azt fogja tenni, amit mondok, bízom benne.

- Mi ez a kaja? - kérdi Dániel.
- Hányás - felelem.
- Akkor jó.
Rendszeresen azt a kérdést teszi fel, hogy "mi ez a hányás?", ezért már eleve így indítok. Nem lehet reklamáció.

Ma megint kaszáltak az ablakom alatt. Először egy traktorszerű, benzingőzt eregető, hangos jármű jött, amin valaki ült, és próbált valamit lekaszálni, ámde környékünkön május óta a fű is alig nő. Utána még jöttek a nyakbaakasztós kaszások, még hangosabb előadásban, és próbáltak valamit kaszálni, de nekik se volt mit. Mégis több órán át itt zörögtek. Sosem fogom megérteni, miért nem oda mennek, ahol nő a fű. Vajon ezeknek az embereknek nincsen szemük? Nem látják, hogy itt a növényzet max. 5 centis, és az is ritka? Oda-vissza jártak a betonúton, ebből gondolom, hogy mégis látták, hogy hiába mennének a "fűre", ami nincs, de azért "elvégezték" a munkát, mert órákig itt zavarták a csendet. Anyám! Ezeket is én fizetem, meg te, persze. De miért? Valaki már elmagyarázhatná egyszer.

Mondtam már, hogy Maci beszélni is tud? Megtanítottuk. Épp ma próbáltam ki újra, mivel már jó sok hete nem gyakoroltuk, de nem felejtette el. Az öklömet hirtelen kitárom, és azt mondom: "beszélj!" - ő pedig jóféle torokhangon ugat egyet. Alapos dicséret a jutalma. Ennél csodásabb kutyát elképzelni sem lehet. A jóisten szeret engem, hogy a gazdája lehetek. Nem csak emiatt mondom, hanem úgy általában. Minden perc öröm, amit vele tölthetek. Jól van, ha neked csak macskád van, úgyse értheted, ha még macskád sincs, akkor külön sajnállak, inkább csak rád gondoltam, akinek van kutyája, hogy megértesz.

Nem vagyok egy összeesküvés-elmélet gyártó, de lassan erre hajlok a H1N1-vírus miatt. Annyira túldimenzionálják ennek a nyamvadt kis vírusnak a hatását, várható rombolását, hogy az már szinte röhejes. Eddig is voltak influenzavírusaink, szinte minden évben más, fejlettebb, újabb, volt is mindig, aki belehalt, és mégse hördült fel egy egész ország miatta, s főleg nem nyomultak a gyógyszergyártók ilyen iramban, mint most. Szerintem a gyógyszergyártók fertőznek bennünket jobban, mint a vírusok. Hatalmas hasznot fognak bezsebelni, ezért még az se drága, hogy mindenkit halálra ijesszenek. Undorodom az egésztől. És mosom kezeimet. Rendszeresen. Meggyőződésem, hogy ennyi elég. Tedd azt te is. Meg aztán vágd pofán, aki rád akar tüsszenteni vagy köhögni. Lehetőleg ne utazz metrón. Csak ennyi. Aki pedig meg akarja szúratni a gyerekét, hát tegye; én biztos kihagynám.

Amúgy ma - rossz napom lévén - az egész médiára ki vagyok bukva. Az egyikben ott vannak a babapercek; ki a frászt érdekel, mivel kell bekenni a gyerek popsiját?! Aki a tévéből tanulja, hogy bánjon a gyerekével, az most rögtön ássa el magát! Jön aztán némi Nurofen-, majd lábgomba-reklám, sőt, akár hüvelygomba is, és nyomulnak a csak csajok, akik hülyébbnél hülyébb témákat vállalnak fel, főzetnek szarságokat celebekkel, rihegnek-röhögnek, egyszerre vihognak, beszélnek, az egész egy SZÉGYEN! Utána nézheted, ki mindenki öltöztette őket. Az összes témájuk tele közhellyel, szinte senki nem mond olyat, amit ne tudnál magadtól, mert százszor hallottad máshol, az egész olyan, mint egy holtszezoni kínlódás, hogy jézusom, valamivel produkáljunk már valami nézettséget, mert különben éhen halunk. Az a baj, hogy nem halnak éhen. Hú, de utálom a TV2-t, meg az RTL-t is! Nem azt mondom, hogy nem nézem, hiszen honnan tudnám, hogy miért utálom, az ember mindig vár valamit, jobbat, érdekesebbet, de hiába. A vége biztos az lesz, már most is kb. az, hogy látni se bírom ezeket. A kikent-kifent kiscsajok elhadarják a műsor-feladatukat, beleszólnak mindenbe, akkor is, ha inkább hallgatniuk kéne, hülyéket kérdeznek, az ember azt látja: itt csak a mosoly, a szájfény, a jó ruha a fontos, én meg, a néző, le vagyok tojva. Csak egy példa: jött egy csillagjós jövendőt mondani. Mit gondolsz, kinek a jövendőjét mondta meg? Illetve hagyták, hogy megmondja? A két csajét, aki szemben ült vele. Az összes többit ugyan minek is? Hát miért is ülnek ők ott? Sajátmagukért. Hát ettől hányok. Annyit se érnek, hogy bosszankodjam, úgyhogy felejtsd el az egészet, szégyellem, hogy eddig is néztem a fenti műsorok némely részét, folyton azt remélve, hogy valami igazi információt is közvetítenek, de hiába.

Megtettem a nagy lépést: beneveztem Macit a novemberi kiállításra! Tizennégyezer volt összvissz. Át kellett íratni a nevemre háromezerért. Az előtérben két leányzó összehangzó számítása szerint mindenképp 16 ezer az egész, ha belépek a kutyás egyesületbe, ha nem. A pénztáros viszont kimutatta: ha belépek, a tagdíjjal együtt is 2 ezerrel rövidebb a fizetendő számla. Hát beléptem. Immár MEOE-tag vagyok. A nevezési lap pedig járja a maga útját. Majd kapok tagsági igazolványt, katalógust, amiben benne leszünk, meg egyéb biszbaszt, ami a kiállításhoz kell. Jó lesz. Csak addig a lábam el ne hagyjon. Majd viszünk széket.

Készültem, ruhát, cipőt húztam, táska a vállamra, kulcsot csörgettem, és Maci hátat fordított, bement a szobába. Honnan tudta?! Hogy nem viszem magammal? Ezt magyarázza meg valaki! Ez a jószág olvas a gondolataimban. Már amikor épp nem a szőrét szórja szét csomókban mindenfelé. Elképesztő mennyiségben, már egy hete. Ha nem hallanám, hogy más kutyák is most cserélnek kabátot, aggódnék, hogy beteg, hogy a Duna megártott neki.

Utánaszámoltam: négy éve nem dolgoztam egy nap nyolc órát. Ma sikerült. Olyan fáradt is vagyok, mint egy tiszavirág estére. Ha azt hiszed, hogy blackjackezni izgalmas, akkor tévedsz. Unalmas és frusztráló, mikor a pénz csak megy elfele, aztán kicsit felemelő, mikor nyersz, de az egész kimerítő úgy, ahogy van. Ám a muszáj nagy úr.

Hej, tegnap véletlenül belenyúltam egy magyar filmbe pont az elején, Retúr volt a címe, egy vonat kupéjában játszódott olyan nevekkel, mint Sinkovits Imre, Agárdi Gábor, Sztankay István, Bárdi György, Kibédi Ervin... Csoda, hogy nem tudtam átkapcsolni? Nem is próbálom összeszámolni, ki mindenki nem él már közülük, vagy épp végső útján halad, élmény volt. Ők emlegették a "lordok házát", ami nekem mást jelentett, mint nekik.

Számomra ez az intézmény a Móricz Zsigmond körtéren helyezkedett el a mai MacDonald's helyén, egy lepusztult, de szinte mindig nyitva tartó gyorsétterem formájában. Alumíniumtálca, alumínium evőeszköz, kosz, bűz, zsír, sok ember. Kora reggeli órán szoktunk betérni a budaörsi repülőtérre menet - első férjemmel, ki szintén repült -, én általában marhapörköltet reggeliztem tarhonyával, vagy friss rántottát. El kell mondanom: olyan jót azóta is szeretnék enni, de úgy érzem, nem érem utol. A miliőhöz tartozott a szakadt hajléktalan, aki leült veled szemben, és kendőzetlen mohósággal azt leste, mit hagysz a tányérodon. A tálcát sose kellett visszavinni, a hajléktalan felvállalta, elég volt, ha egy szelet kenyeret hagytál. Hát még, ha szaftot is! Ez volt nekem a lordok háza. Szerettem. Évekig az életem részét képezte. Ha igazi marhapörköltre gondolok, csak ez jut eszembe.

Tudtam, sajnos, hogy meg fog halni. Bujtor István. Csak tudnám, miért tart valaki léböjtkúrát az ő korában, a francba. Ez okozott minden bajt. Le vagyok sújtva.

A tegnapi salátámat el kell mesélnem. Öntet: újhagyma, olaj, borecet, só, pici cukor, bors, tejföl. Egy kis vízzel még higítottam. Hűtőben hagytam érni. Saláta: jégsaláta tépkedve egy nagy tálba. Tetejére sajtkockák, keménytojás-kockák, fokhagymás olajon pirított zsemlekockák, paradicsom. Aztán leöntöttem az érett öntettel, és lazán összekevertem. Két embernek készítettem, de Suzy nem jött el. Azt hittem, rosszul látok: Dani befalta az egészet tíz perc alatt.

Suzy ma eljött, de már el is húzták a csíkot. "Hova mész?" - kérdeztem Danit. "A városba." "Minek?" "Randalír" - és ennyi. Máskor se szoktam többet megtudni...

Na de tényleg: hogy lehet az, hogy egy nem kölyökkorú kutya felugrik az asztalra, és ellopja a süteményt? Én ezt nem értem.

Nem értem azt se, hogy élhet valaki úgy le egy életet, hogy csak parfümmel locsolt férfiakat szagolgat, szeretget. Nem tud semmit az igazi testszagról, a férfiszagról, a szerelem igazi szagáról? Mert az nem illat. Élvezetes, durva, rettenetesen vonzó SZAG. Ez most Dudiról jutott eszembe, aki - korombéli, tehát mondhatni, vénségére - első olyan szerelmét éli, amit - akit - nem leng be valamilyen drága parfüm illata. Csak a férfi van az ő saját kipárolgásaival, és végre rájött, hogy mi hiányzott neki egész életében. Eljutott oda, ahová én már régesrég: egy pulóvert ölelget, szagolgat, imád, és odaképzeli, aki benne volt. Ejnye, az ilyesminek már huszonéves korban ideje volna elkövetkezni, mondom én. Szerencsés voltam, csak egy parfümlovagom volt, azt is én beszéltem rá, hogy a buli kedvéért illatosítsa magát. Akkor tánc közben úgy tudtam a nyakát szagolni, hogy attól aléltam el.

Kutyám természetesen alapból benyomult a tápszeres szekrénybe, és úgy telezabálta magát az első napokban, hogy aztán lehányt több szőnyeget. Egy vastagabb befőttesgumit szereltem a zárhatatlan ajtóra, és közben magyaráztam neki, hogy ezt NEM ! A gumi elfáradt egy hét alatt, de a kutya soha többé nem nyitotta ki a szinte magától nyíló szekrényt. Máig tiszteletben tartja, akármilyen éhes (ami azért fordul elő néha, mert szoktam elfelejteni az etetés idejét).
Szerette az asztalra is feldugni az orrát. Volt több NEM ott is, de persze csak tettenéréskor ér valamit. Dani kitalált egy nagyszerű módszert: egy szelet sonkát úgy rakott az asztalra, hogy a fele lelógott. Szinte kínálta magát. Megleste, míg Maci odadugja az orrát, akkor nagyot kiáltott, rosszkutyázott, és ennyi. Soha többé még a közelébe se megy az asztalnak, lehet ott bármi izgalmas. Most mondjam, hogy ennyi az egész? Mondom. Türelem és nevelés. Meg némi kreativitás. Vagy inkább azt mondanám: empátia a kutya iránt. Lehet, hogy aztán olyan kutya is kell hozzá, aki rögtön megérti, mit akarnak tőle. Az én Macim pont ilyen, szerencsére. Mindazonáltal az ember dolga kitalálni, hogyan tud bármit gyorsan és hatékonyan megértetni a kutyájával. Én ebben hiszek.

Szeretem az ilyen napokat: egyrészt gyönyörű ősz van (igaz, hogy kora reggel majd lefagyott a lábam, míg kutyát sétáltattam), másrészt ma Dani szabadanpos, és elvitte Macit a Margitszigetre. Úszott, futkosott, boldog volt, gondolhatod, hogy most hever, mint egy darab szőnyeg. Számomra még mindig nagy újdonság, hogy a fiam ennyire törődik ezzel a drága kis állattal, méghozzá komolyan és felelősséggel. Bár a múlt heti kajabeszerzés nekem került 16 ezrembe (ő azt mondta, csak kártyán van pénze valamennyi, de a boltban kp kell), mindegy, kénytelen voltam lefizetni és hazahozatni vele az ellátmányt, ami 13 kiló. A következő kiadás kb. holnap még tízezer lesz, mivel közös döntésünk értelmében a novemberi CACIB-kiállításra benevezzük kutyánkat. Mondanom sem kell, hogy ezt is én fogom fizetni a fenti okok miatt. Csak támogatásként, vagy mit tudom én, hívtam Danit, hogy jöjjön velem, de ő mindent kitalál annak érdekében, hogy egyedül menjek, hiszen én olyan okos és ügyes vagyok, tehát ott őrá semmi szükség. Nem mondom, hogy messze van a kutyás szövetség, dr. House-üzemmódban is csak tíz perc, mindegy. Majd elintézem. Kíváncsi vagyok, holnap is így gondolom-e... Valahogy esténként mindig vállalkozóbb szellemű vagyok, aztán reggelre a fele elfogy. Elfagy. Elmúlik. Választhatsz.
Végre kisikáltam a mikrót, az alább említett ifjoncok telefröcskölték az egészet barna, kőkemény foltokkal, pedig ott van mellette a fedő, ami mindezt megakadályozza. Fél órát dolgoztam, hogy formába hozzam a készüléket, közben sűrűn és változatosan káromkodtam.
Te ettél már avokadót? Én még soha. Az egyik vacsoracsatás pont most hámozza, erről jutott eszembe. Talán ideje volna megkóstolni, mielőtt eldbom a kanalat (ennek szinonimája: beadom a kulcsot, feldobom a talpam stb.).

Barátnőm ismer egy cigánylányt, akit már többször hívtak a Monika Show-ba, hogy játsszon el egy szerepet. Érted? JÁTSSZON EL! Egy apróbb, és nem is túl fontos világ összedőlt bennem, mikor ezt hallottam. Az egy dolog, hogy a műsor egyre színvonaltalanabb, egyre jobban utálom, de hogy még hazug is, azt nem hittem. Sértve érzem magam: átvágtak. Szóval ne nézzétek, mert egy szava sem igaz. Bár tisztelt olvasóközönségemről inkább azt feltételezem, hogy engem helyeznek valami pincelépcsőre azért, mert volt idő, hogy egyáltalán néztem... Brrr!

Megérzések. Délután úgy éreztem, salátát kell csinálnom. No persze a hús és rizs mellé. De nem gyakran csinálok salátát. Ma muszáj volt: éreztem. Dani egész nap morózusan bánt velem, félszavakat ugatott felém, ha rákérdeztem, hogy "mi van?", nem válaszolt, vannak ilyen napjai, ordítottam is egy aprót, hogy vagy nekem beszél, vagy tartsa meg magának, de ha nekem, akkor hadd halljam - persze erre se kaptam választ. Jól van, ilyenkor nyílik a bicska, de már nincs zsebem, futnom sincs sehová, mert nem tudok futni, szóval viselem, amit rám mér az úr, meg a fiam.
Amikor kiejtette a száján, hogy éhes, pont akkor lett kész a kaja. "Saláta is van?"- kérdezte azzal a hangsúllyal, hogy úgysincs. De volt. Tálcán vittem neki a számítógép elé. Mondhatod, hogy nem vagyok normális, megérteném. Deazé... tudod te, milyen jó érzés az imádott hülye fiadnak odarakni egy tökéletes vacsorát? Amíg nem tudod, ne ítélkezz. Az arcát is látnod kéne, amikor megkapja. Csak annyit mond: köszönöm, anyuci, de ebben sokkal több van. Az egész életünk, szeretetünk. És hiába pokróc, tudom, hogy nagyon szeret. Nem vágyom rá, hogy a nyakamba boruljon naponta, hogy induláskor-érkezéskor puszit adjon (uramisten, ilyen talán még sosem fordult elő, ne is!), a napi rutin gyorsan álságosságba fordul. Kinek kell? Nagyjából évi 2-3 alkalom van, amikor átölel és puszit ad. Születésnap, névnap (ha el nem felejti), és szilveszter. Pont elég! (Na jó, néha, mikor berúg, rátör az érzelem, megölel és azt akarja, hogy én is öleljem, szép percek, akkor is, ha másnap nem emlékszik rá...)

Végre elmentek! Három ifjonc aludt, dekkolt, éjszakába játszott itt a szomszéd szobákban, arra ébredtem éjjel 2-kor, hogy cigarettafüst! Na ne! Én igazán dohányzom, de éjszaka szeretek friss levegőt szívni. Mikor arra ébredek, hogy dohányszag van, akkor kiakadok. Reggel 5-ig bírtam szó nélkül, hiába próbálván elaludni, mert minduntalan besodorta a szél a füstöt. Akkor kissé kiabáltam, hogy most már abba kéne hagyni a füstölést, mert elegem van. Így sikerült valahogy reggel 8-ig aludnom is. Természetesen lenyúlták a monitoromat, a klaviatúrámat, szóval itt álltam minden nélkül. Ami nekem nem elég. Háromszor szóltam Daninak, hogy kéne vissza a felszerelés, mert anélkül halottnak érzem magam. Mindannyiszor elhajtott, hogy majd holnap úgyis dolgozni megy délre, akkor minden az enyém lehet. Ám szigorom és fellépésem mégis hatott: egy órája visszaapplikálta összes berendezésemet a helyére, ők meg - ahányan voltak - elmentek valami plázába, ahol versenyezhetnek videojátékokkal. Hála a jó istennek.

E percekben megint a Dirty Dancing megy az RTL-en, és bár sokszor láttam, nem vagyok képes átkapcsolni. Ennyi tisztelgést megérdemel Patrick Swayze, hogy megint és megint megnézem. Azt ugyan sosem értettem, hogy miért kellett kétszer szinkronizálni, mert nem kétséges, hogy megtették, de mind a két szinkronban benne maradt a film elején egy szöveg: "Tanítsátok meg a kislányokat csacsacsázni, mambázni..." Gondolom, mambóról kellett volna szólnia a szövegnek, mivel a mamba egy nagyon mérges, afrikai kígyó neve.
Fél szemmel, de mégis nézem ezt a filmet. Furcsa egy életerős, energiától duzzadó fiatalemberről elhinni, hogy már nincs, és soha többé nem is lesz. A film slágereit pedig reggeltől-estig tudnám hallgatni még ma is.

Maci hihetetlen. Amikor a táljában kopog a kaja, máris úton van, de csak néz rám a gyönyörű két szemével, mintha azt várná, hogy legalizáljam a hangot, amit hallott, amiért jött. Azt mondom: "tied" - halkan. Akkor odafordul, és végre enni kezd. Csak úgy finoman, úri módon. Néha még kétszer is mondanom kell, mert elsőre mintha nem hinné el. Okát nem tudom, csak azt látom, szüksége van a megerősítésre, miszerint a tálban lévő trutymuty az övé. Általában keverem valami folyékonnyal, ma csak tej jutott, máskor húsleves, répa, farhát. Annyira udvarias és visszafogott, hogy néha már aggódom: ha nem mondanám, hogy megeheti, ott halna éhen mellette. Ha még nem készültem el a kaják keverésével, elég egy nemet mondanom, máris messzire visszavonul, mintha nem is érdekelné, ami a tálba szökik. Önuralma hatalmas. Hadd tisztelegjek ezúton magunk előtt is: nevelés kérdése.

Ezt a mailt most csak idemásolom, a kommentárom annyi, hogy meghatott:

"Két hete volt a hajdúszoboszlói reptéren az emlékverseny, és mi is részt vettünk rajta. Nagyon szép volt.
Beszélgettünk egy csomó ejtőernyőssel, voltak az ország minden részéről idősebbek és fiatalok. Halottam, mikor Téged is emlegettek, és mindenki olyan mély tisztelettel és melegséggel beszélt Rólad, hogy ezt meg kellett írnom neked.
Én is beszélgettem velük és elmeséltem, mennyit segítettél nekem abban, hogy Edéről anyagot gyűjtsek a családnak, és büszke voltam arra, hogy még csak ennyire is, de ismerhetlek.
Csodálatos, hogy az emberek mennyire elismernek és tisztelnek Téged. Volt egy idősebb pasi, aki mesélte, hogy egyszer volt szerencséje veled repülni, és hogy milyen csodálatos volt. A fiatalok pedig tátott szájjal hallgatták, de a nevedre mindenki odagyűlt, és jöttek a sztorik. Mindenki azt mondta, milyen király lenne, ha ott lehettél volna.
Elhatároztuk, hogy jövőre, ha lesz a verseny, mindenképpen meghívunk Téged"

mi alapján választ magának áldozatot, olyat, akinek gyorsan el kell mennie? Láttam őt a Dirty Dancing 2-ben, ami ebben az évezredben készült, 20 év alatt alig változott, istenien tartotta magát. Vajon miért pont ő? Ki tudhatná a választ... Ha ilyet látok, hallok, spontán hálát adok a sorsomnak, hogy még élhetek egy kicsit. De nem tudom, miért. Miért pont én. Elképzelem, ahogy szép, izmos teste most egy hűtőkamrában pihen, kifehéredve, halottan... a boncmester majd elszórakozik rajta, hogy a rákjából tanuljon vagy tanítson... annyira igazságtalan! De a legrosszabb az, hogy te is ott fogod végezni, meg én is. Csak ne ilyen hamar! Biztos neki is lett még volna számtalan dolga, amit szeretett volna befejezni - tudom, könyvet írt, de sosem lesz vége -, mint ahogy neked is, meg nekem is.
Vajon lesz olyan perc, amikor azt mondhatjuk: kész vagyok, most már lehet! ?

Dani 2 hétig egyfolytában dolgozott szünnap nélkül. Majdnem biztos voltam benne, hogy ha végre lesz egy szabad 7végéje, akkor tesz is valamit. Hát tett. Ne tudd meg... Szombat éjjelre valami buliba mentek Dabasra, józanul, még haza is vezetett vasárnap délután józanul, de utána úgy berúgott - gondolom, hogy pótolja az elmulasztottakat; bevallása szerint egyszerre 3 deci Jägermeistert ivott meg -, hogy kinézvén az ablakon azt láttam, itt ül a járdán, kifordított ingben, aztán meg elfekszik... Nos, akkor felkaptam a slafrokot és lerohantam, alig bírtam meggyőzni, szíveskedjen feljönni velem, váltig állította, hogy ő itt valakit vár, de nem tudta, hogy kit. Betereltem lakosztályába, de folyton előjött és öltözni kezdett, hogy megy valahová. Nem tudta, hová. Bezártam az ajtót és eldugtam a kulcsot. Felhívta Patrikot, hogy jöjjön érte, mert őt az anyja bezárta. Közben eléje raktam egy tányér pörköltöt krumplipürével és rizzsel, friss salátával, csak lestem, mit tesz vele a számítógép előtt ülve, ami nála már reflex, mindig ott ül. Láttam: beleejti a fejét a tányérba, orrán ott a püré, úgy próbál beleharapni a táplálékba. Pedig hidd el, evőeszközt is adtam hozzá. Aztán kirakta az egész tálcát szinte érintetlenül a konyhába.
Nem hitte el, hogy átkutattam a kocsit a telefonja után. Kezében a nem mobillal itt járkált és hívogatott volna bárkit, főleg Suzy-t, de még a saját számát se tudta, nemhogy az övét. Aztán a telefont hozzám vágta, szerencsére elkaptam.

És tovább nyomult, hogy a Gellérthegyre kell mennie, mert ott várják a haverok, és ott van az elveszettnek hitt telefonja is az egyiküknél. Patrik megjött, levitte, sétáltak (a kutyát nem mertem rábízni), lelkére kötöttem, hogy törődjön vele. Úgy döntött, elkíséri a buszhoz, hadd menjen a Gellérthegyre. Elment. Megmondtam Patriknak: a lelkén szárad, ha rosszul döntött.

Nyolc körül megjött Suzy, a barátnő. Meg volt beszélve, hogy 7 és 8 között idejön. Dani sehol. Patrik telefonja nem válaszol. Danié sem. Itt ültünk és aggódtunk, mi lehet vele.

Aztán szólt a kapucsengő: ő volt. Mondtam Suzy-nak, várjunk, amíg bejön az előszobából. Ahogy megjelent, még mindig ingatagon, azt kérdezte: "Miért is jöttem haza?! Mit keresek én itt?" Válaszoltam: "Talán mert itt laksz.". Nem győztem meg. Csak mikor ráutaltam, hogy itt a barátnőd, akit vártál, akkor kapcsolt, végre észrevette, átölelte, és sokáig ringatta. Betereltem őket a szobájukba, készítettem egy tál meleg húslevest, aztán becsuktam az ajtót. Még adtam egy pasztilla Mebucaint, mert azt mondta, irtózatosan fáj a torka.

Tudtam, hogy ma beteg lesz. Nem azért, mert másnapos, hanem mert a torokgyulladás így működik - vagy akár a H5N1 vírus -, hogy csak az alkalmat várja, mikor lecsapjon. Reggel már láza volt, és mégjobban fájtak a mandulái. Bár tegnap azt kiabáltam neki, ne is remélje, hogy ma nem megy dolgozni, kénytelen voltam megadni magam, mikor a lázmérőt és a piros arcát megláttam. Alig lézengett. A pulzusa száz.

Vess meg érte, de nézem a Szomszédokat. A mai részben ott volt Bujtor István mint vitorlázó kapitány. Épen és erősen. Aggodalmam egyre erősödik, ahogy nem hallok róla jó híreket. Az az érzésem, hogy el fog hagyni minket. Hogy ma láttam utoljára élete virágjában... Bár tévednék.

Régi barát, Márványi Péter épp ma írta, hogy "Ismerek többeket, akik pld. tisztelettel falták a repbiztonságról szóló fejtegetéseidet, tegnap volt az első egyedülrepülése annak a hangtechnikus srácnak, aki végigolvasta és ki is mentette a szövegeidet, és tőled tanult repbiztonsági filozófiát." - ettől paff lettem. Méghogy tőlem ilyet tanulni? És akkor most? Húzzam ki magam? Igen. Kihúzom. Ha csak egy is tanult tőlem valamit, akkor már jogos, nem? Hej, de szép napom van! Napok, mikor úgy érzed, minden szar, hirtelen felfénylenek, és az este már boldogságot gyűjt. Ez egy ilyen nap. Köszönöm.

Mutti... Az én második anyám, akit bárkinél jobban szerettem. Persze most is egy hangár előtt, egy reptéren, mindenhová eljött, ahol én voltam, vagy a fia. Ez itt éppen Ceske Budejovice. Mindketten ott voltunk. Műrepülő verseny volt. Sosem hittem volna, hogy egy öregasszonyt így lehet szeretni, aki nem is az anyám. Most köpj le nyugodtan: anyám után semmi nosztalgiát nem érzek. De Mutti! Ő egészen más. Őt bármelyik percben meg tudom siratni. Nem tudom, hogy működnek ezek a kapcsolatok, nem vagyok szakértő, de talán valóban az jogos, hogy a szüleit az ember nem választhatja meg. Mutti nem vér szerinti, ő csak egy papíron létező rokon volt, viszont én őt választom mindenki előtt. A vére Daniban legalább benne van, hiszen az ő fia nemzette. Ez nagyon megnyugtat engem. Nála jobb embert soha nem ismertem. És számomra a legszebb is ő. Július 14-én született, a Bastille ostromának évfordulóján, azon a napon, amikor az én életemet megmentették az orvosok Kölnben. De ezt már mondtam. Furcsa egybeesés, illetve számomra szinte törvényszerű. Én aznap születtem meg újra, amikor ő elsőre. Hol itt a véletlen?
Fülemben cseng ma is a pici Dani kiáltása: "Omaaaa!" A válasz magas, kedves, dallamosan modulált hangon: "Jáaaa!" És már jött, és már vitte, és már játszott vele, és vette neki az száztizedik matchboxot, erről nem lehetett leszoktatni. Nem is akartam.
Ha tudná, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire hiányzik, talán visszajönne. De valószínűleg egyszerűbb, ha én megyek el hozzá. Az hétszentség, hogy még találkozunk.

Ez a Maci hogy el tud szórakozni egy sima sárgarépadarabbal! Lustán hever a szőnyegen, és ide-oda dobálgatja magának a répát. Ha begurul valami alá, keményen fáradozik rajta, hogy előhalássza. Aztán ahogy folyton a lábam alatt fekszik... Én: kanapé, ő: szorosan előtte keresztben. Amikor lerakom meztelen talpamat a szőrére, hanyatt fordul, és átadja magát az élvezetnek. Simogatom meleg hasát a hideg talpammal, és szerintem mindketten beleboldogulunk ebbe az élménybe. Én biztos. Aztán forró nyelvével nyalogatja a lábfejemet, ami több mint egy csók.

A híradóban láttam, hogy készültek az őrült szurkolók a svéd-magyar meccsre. Az a fajta, akit amúgy is "imádok" - tudod, hátán magyar zászló, lehelletében méternyi sör, és különben is pont úgy néz ki, ahogy egy ilyennek kell, mikor azt üvölti: ria-ria-Hungária -, szóval azt találta rikoltani jól bele a mikrofonba: "Ilyen hangulat még nem lesz, ami most volt!"

Éjjel volt, lestoppoltam egy autót, megmondtam, hova kéne mennem, végül sikerült éjfélre odaérnünk, ahol szobát foglaltam. Megvártak, rendesek voltak. Aludtunk, igazi ágyban, egy tetőtéri szobában. Ahonnan másnap száz kilométeres kilátás nyílt mindenfelé.

És a kocsi minden este el is vitt, ameddig lehetett, utána szépet gyalogoltunk a szállásunkig csodás zöld mezők, kővel rakott kerítések között.
Ezekről a képekről ma ez jutott eszembe...

2009. szeptember 6.

Ez a hús kúúúrvajó! - így Dani. Bele a szemembe. Úgy zabálta fel, szinte levegővétel nélkül - a mellé sült vékony krumpliszeletekkel együtt -, mint Maci az első napon az első kajáját. Szerintem, ha elveszem tőle, meg is harapott volna. Há most képzeld el!

Két szép szelet tarját vettem, s mivel majdnem folyton tévét nézek, tudtam, vákuumos környezetben érdemes pácolni. Mivel nincs olyan gépem, ami a zacskóból kiszívja a levegőt, tenyeremmel nyomtam ki, amennyit bírtam. Előzőleg beleöntöttem némi olajat, egy fél citrom levét, fokhagymaszeletkéket, borsos fűszersót, jól összenyomrogattam, hogy a húsra rákendőjön a lényeg, aztán rátenyereltem, és becsavartam a zacskó végét, mikor úgy éreztem, a levegőtlenítés sikerült. A hűtőben volt 2 órát. Végül hirtelen barnára pirítottam a húsok két oldalát, és a sütőbe tettem alacsony hőfokra, szintén vagy 2 órára. Ezt is persze a tévéből tudom. Mivel a szegényes kis sütőmön mindössze 5 fokozat van, az 1-est használtam. A végeredmény olyan lett, mintha a tévében láttam volna. Barna is, szaftos is, porhanyós is, ízes is. Fiam zabálása ezt igazolta; ezúttal egy falat sem maradt nekem ellenőrzés vagy szokásos maradékzabálás céljára. Tudod, nagy dolgok ezek!

A tarja és egyéb csontos hús vásárlásával az a tapasztalatom, hogy a hentes jó vastag csontot bárdoz, de valami olyan szögben vág, hogy a hozzátartozó hússzelet vége már teljesen vékony legyen. Ezért nem veszek se egy, se három szeletet. A másodiknál nincs mese: muszáj vékonyra vágni a csontot, hogy hús is legyen hozzá. Kérdezte is a hentesfiú: "Na, tényleg nem kér még egy szeletet?" Naná, hogy nem, azon megint kétujjnyi csont lett volna, és ujjnyi hús. Azzal etessed a következő hülye vevőt, gondoltam.

Esküszöm, Maci nézte a tévét! Először akkor kapta fel a fejét, mikor a Discovery-n farkasok nyüszögtek, és míg ott futkostak, juhúztak és játszottak, addig le sem vette a szemét a képernyőről. Sokan azt állítják, a kutyák kétdimenziós látása nem teszi lehetővé, hogy a képernyőbe beleképzeljék a dimenziót, ezért nem tudják annak látni a mozgó képeket, aminek mi, ez eddig így is volt, de most egy ideig tényleg nem. Aztán elfeküdt, már nem érdekelte, pedig nagyon érdekes film volt.

Muszáj volt régi képek között kutakodnom, mivel egy miskolci lány, aki könyvet ír az ottani repülőtér és repülőklub történetéről, ragaszkodik hozzá, hogy előkeressem a 87-ben a miskolci szoc. Eb-n szerzett bronzérmemet igazoló fotót, ahol a dobogón állok. Távol áll tőlem az önfényezés, először azt írtam neki, felejtse el, egyrészt nem fontos, másrészt úgyse találom meg, de ragaszkodik hozzá. Kutatásaim eredményeként természetesen nem azt találtam, amit kellett volna, hanem egy régi - immár történelmi - esemény relikviáit: Dani első ugrását Palotai Nándival.
Első kép a felkészülés, második a tandemernyővel való földetérés tanúbizonysága (a boldogság összes jelével, a gyerek átszellemült... elkapta a repülőbacillust. Sokszor repült velem, mindig úgy ítéltem, erre semmi esély nincs, aztán mégis...). Dani azóta már ugrott megint, és szíve vágya ejtőernyőssé válni (persze hessegetem minél távolabbra, mondván: rohadt sokba kerül, a szemeddel úgyse mennél át az orvosin, és ilyenek). Azt se tudom, mikor volt a fenti esztergomi felvétel, de ha ő most 27 éves, és ott biztos nem volt még 17, akkor igencsak több mint 10 éve. Ennyi biztos.
Szegény Nándit már nem hívhatom tanúul, ő meghalt. Lezuhant egy sportgéppel. Rengeteg ejtőernyős vészhelyzetet élt túl, de a gép kifogott rajta. Borzasztóan szar itt látni az ifjú - és immár örökifjú - arcát, a kedveset, a bulisat, az örök viccelőt, a lazát, a vagányt, a belevalót... annyi mindent mondhatnék róla, de akkor sírnom kéne, és nem akarok. Miért pont ma? Látni akarom mégis, mert nem érdemli meg, hogy elfelejtsék. A magyar tandemernyőzés atyjának tekinthető, nélküle éveket késett volna minden modern technika, amit ő - úgyszólván - belopott az országba (együtt toltuk át a ferihegyi vámon a Floridából csempészett, vámolatlan ernyőket), és mindent megtett, hogy a tandemernyőzés meghonosodjon. Belőle, az ő kezdeményezéséből él ma minden tandemernyős.
Nándi olyan sebességgel élt, mintha tudta volna, hogy sosem lesz negyven éves. Szerencsére volt módom felvenni a fordulatát némi időre, ami életem legszebb emlékei közé tartozik.
Haj-haj, lassíts, Daka, mert ma még el is kéne valahogy aludni!

Csak másfél órát voltam távol, Maci mégis úgy üdvözölt, mintha az Északi-sarkról tértem volna haza. Finoman eszegette az ujjaimat, nyalogatta a térdemet, a karomat, szeretett volna egészben a szájába venni, ha lehetséges lett volna. Mérhetetlen gyengédséget kapok tőle. A lábamtól el nem mozdul azóta, hogy megjöttem. Odatartja a sörényét, vakarhatom, amíg el nem fáradok. Szemmel tart, ha mozdulok.
Megrendeltem a Digi Kft intrnetjét. Kíváncsi vagyok, mikor kötik be 2500-ért havonta. Kell nekem egy második IP-cím, csak azért. Mert amúgy upc-n nyomulok. De a háztartásunk két gépe azonos IP-című, ezen kell változtatni. Miért? Csak.

Megint néztem a Vacsoracsatát. Mivel most ászok szerepeltek - a Heti hetes tagjai -, a felkért szószátyár nemigen mert megszólalni. Hagyta őket beszélni. Szerencsére. Hernádi Judit számomra olyan ember, amiből kevés van, de sokkal több kellene.

Végre eltemették Jacko-t, kéthavi hűtés után... Rémes elképzelni, hány boncolóorvos turkált a testében, az agyában. És mi mindent láttak, amit sosem mondhatnak el. Mielőtt még akárki celebek tengerparti csókcsatáiról értesülnöm kellene, gyorsan kikapcsolom a tévét, és elmegyek aludni. A franc az összes olyan celebbe, akinek a nevét nem ismerem legalább tíz éve! És nem érdemelte meg, hogy ismerjem.

Jaj, nagyon féltem Makk Károlyt! Ma reggel beszélt a tévében Kishonti Ildikóról, olyan fáradt, annyira öreg volt, hogy képtelen voltam kiverni a fejemből első férjem sztereotipiáját: "Akit a tévébe meghívnak, két hét múlva halott lesz". A rémes az, hogy nagyon sokszor volt igaza idősebb emberek esetében. Szinte mindig. Bár ne volna most.

Az ATV-s kiscsaj azt találta tegnap mondani, hogy holnaptól a 95-ös benzin 400 Ft-tal lesz olcsóbb. Ha tekintetbe veszem, hogy most 300, ezután a benzinkutas fog fizetni egy százast literenként, hogy ott tankoljak, ugye? Há, de szép is volna. (Hányszor kérdeztem: aki abból él, hogy beszél, miért nem beszél jobban?)
Dani leányzója hozott egy zacskó fügét. Miután életemben egyszer, tavaly ettem friss fügét, rácsaptam, mint tyúk a kukoricára. Erjedt, nyálkás volt mind. Fél óra múlva pedig 850 muslica rajzott a zacskóban, így gyorsan összekaptam, és kirohantam vele a szemétledobóhoz. Sajnáltam nagyon. És váltig nem értem, honnan a bánatból tud rövid idő alatt többszáz muslica - nem becézünk, legyen csak musli - összegyűlni?! Amikor addig egyet se láttam? És még azt mondják, a kutya szaglása kiváló. Szerintem a musliké a legszuperebb a világon.

Van egy Marian nevű hölgyemény az RTL reggeli műsorában - ne is kérdezd, miért nézem, tényleg csak reggeli álmosság és lustaság visz rá -, aki a Miss Universe Hungary hölgyet (a Bahamákon nem nyert semmit, de ott volt) arról kérdezte, nem félt-e, mikor delfinekkel úszott, akiknek "rengeteg éles foguk van". Anyám! (Most viszont mászik a képernyőmön egy musli, talán a fügés zacskóbol maradt hátra...)

Nem tehetek róla, erről eszembe jut a Fig Tree Bay Cipruson, azaz a fügefa-öböl, ahol csodás órákat töltöttem nem is egyszer (először Danival, majd Katival). Sárga homok, jó éttermek, banánon lovaglás, ejtőernyőzés, hajókázás, minden, ami pénzbe kerül, de kalandos. Katival befizettünk egy motorcsónak-túrára, jó messzire elvitt minket a tengerbe meredeken szakadó sziklák mentén, időnként lassított, tudtuk, hogy a hajó üvegfenekén ki kell néznünk, mert érdemes. Halakat láttunk, hegyeket-völgyeket, majd elsüllyedt csónakokat a tiszta vízben. A hajóslegény egy görög isten volt: göndör, vállig érő haját a nap szítta barnából szőkére, vállai és teste mint Adoniszéi, a nemtörődöm elheverése a csónak orrában, ahogy arcába fogadta a szelet, szintén isteni volt. Csak bámultuk, és az egész hajózás ettől lett tökéletes. Ha van isteni pillanat az ember életében (vagy ahogy Zweig mondja: csillagóra), ez az volt. Azt a tökéletes, barna bőrú, görög férfipéldányt nézni a száguldó csónak orrában, és vágyakozni rá, méghozzá reménytelenül távolról és költőien, az maga volt a csoda. A fügéről mindig ez fog eszembe jutni. Ha Cipruson jársz, Agia Napát ki ne hagyd az ősöreg kolostorával és a fügefa-öblével. Akkor se, ha sok kilométeren át az angol "ideiglenesen ott állomásozó" hadsereg territóriumán kell áthajtanod, persze mindig a bal oldalon, és megállás nélkül.
Na. Mindig azt hiszem, nem is tudom, mit írjak, aztán nem bírom abbahgyni. Rémes.

Maci megint hozza a fütyülős labdát, alig hiszem, hogy megúszom a dobálást, játszást. Mikor is rendszeresen össze-vissza rúgja a szőnyegeket, aztán rakhatom rendbe. Nem baj, ő az ifjonc, neki jár minden. Én akartam, nem?