elejére

2017-19

2014-16

2012-13

2011

2010

2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr

elejére

2005

Október 29.

Dejó (ez a műdió műneve, de mégis) de jó, hogy kimozdultam. Elvittem Marit a tatai kutyakiállításra. Már a kezdet is vésztjósló volt: előző nap kutyám furcsa betegség jeleit mutatta, az orvos pedig másnapra is antibiotikum-injekcióra rendelte be. Sírtam. Most mi lesz? Ki vezti az autót?! Ki viszi Marit meg a kutyáját? Azt mondta, a lánya mindent elintéz helyettem, hagyjam nála a kutyát. Megkönnyebbültem, mert biztos voltam benne, hogy Móni tényleg jól elintézi.
Amúgy meg örültem, hogy kirándulok, hiszen ez nem az élet megrontója, épp ellenkezőleg. Stimulál. Izgalmas. Hát az volt. Marit kitettem a bejáratnál, én meg eldugóztam az istentelen forgalomban a parkolóig (3500 kutyát neveztek, képzeljétek el a forgalmat, egész Európából jöttek!), ahol is egy laza mozdulattal bezártam a kulcsot a kocsiba. Hát nem ilyen izgalomra számítottam, mikor elindultam. Csak egy kabát volt nálam, meg a kétségbeesés. Első gondolatom egy féltégla volt, amivel beverem az ablakot, de gyors számítás után arra jutottam, előbb mást is meg kéne próbálni. Képzeld el, hogy ott állsz a tatai edzőtábor egy amúgy gyönyörű mezején, több ezer autó között magányosan, és nincs kulcsod a kocsidhoz! Rettenetes volt. Annyira hülyének éreztem magam, hogy percekig el se hittem: ez velem történik. De nem volt álom. A drasztikus valóság volt.
Első emberem a parkolást irányító biztonsági ember volt, könyörgő - nem esett nehezemre - hangon feltettem a kérdést, tudna-e segíteni. Azt mondta, autószerelő, sok márkához ért, de pont az enyémhez nem. Tanácsolta, keressek az információnál támpontot. Elmentem oda. Egy kislány ült az asztal mögött, meg se próbáltam tőle segítséget kérni. A közeli biztonsági őrt szólítottam meg. Kiderült, hogy nem tatai, Kecskemétről jött. De adott egy ötletet: menjek el a szállodáig, a portás talán segít. Elképzelni nem tudom, hogy jött ez az ötlete annak ellenére, hogy semmi köze nem volt az egészhez, de bejött. Hosszú gyaloglás után (ami a bokám számára ad-hoc terápia volt) eljutottam a szálló portájára, ahol is az ifjú ember csak fellapozott egy füzetet, felhívott egy szerelőt, és máris reménykedhettem. A szerelő azt mondta, egész napra el van havazva, talán két óra múlva ráér, nyögtem néhányat, hogy se telefonom, se remény, hogy ezen a hatalmas "vásáron" megtaláljuk egymást, végül azt mondta, negyedórán belül ott van. Vártam a bejáratnál. Felismert a zöld síruhámról (rohadt hideg volt ma reggel). Beszálltam hozzá, elindultunk a parkoló felé. Sűrű káromkodások követték egymást (részéről, miközben a Hondájában isteni zene szólt), azt hitte, percek alatt lezavarja ezt a kis "gyorssegélyt", aztán mehet a dolgára, de a kocsisor állt. Végül egy szabálytalan parkolás árán korábban bejutottunk a területre, ahol a kocsimat gyors gyaloglással hamar megtaláltuk (jobb volt, mint egy mozgásterápia, úgy futottam nyomában, mint a nyúl), és egy kampóval 3 perc alatt kinyitotta az ajtót. Találkozástól búcsúzásig kb. 20 perc telt el, ezért 4000-et fizettem (biztos benne volt a vigaszdíj is). Nem bántam! A megmentőt nem lehet pénzzel mérni. Hiszen mi történt? Én hülye voltam, ő meg kisegített reménytelen helyzetemből. Méghozzá gyorsan.
Szegény Mari csak 2 óra elmúltával látott viszont, már azt képzelte, minden találkozásunk tragédiával végződik (a lábamat is az ő családja házában törtem darabokra, volt oka aggódni), felkészült a legrosszabbra. Nem tudom lebeszélni a tévhitről, hogy találkozásaink mindig rosszul végződnek. Pedig tény, hogy minden esetben én vagyok a hunyó, ő meg az a szerencsétlen áldozat, akinek végig kell néznie, hogy vagyok én nagyon hülye. Ezúton kérek megint bocsánatot, a hülyeségre nincs mentség, legfeljebb bocsánat. Én persze úgy látom, az Isten őt verte meg velem, ő meg fordítva látja. Ezt még meg kell beszélnünk. Móni, a lánya elvitte kutyámat az orvoshoz, mindent elintézett, amit nekem kellett volna. Csodálatos.

Október 28.

Beyoncé koncert, HBO. Egyetlen dolog maradt meg bennem az egészből: a hölgy másfél percenként a bal kezével a bal füle mögé igazítja rakoncátlan tincseit. Ez annyira menetrendszerű, hogy már idegesít. Mozog, persze, meg énekel is, de egyetlen dallam nincs, ami megfogna. Egy se! És hogy 10 év múlva mint örökzöldet egy ilyet se fogok hallani, arra van egy ezer dolláros fogadásom.

Ítéljétek meg magatok: fehér-e a húsa ennek a halrúdnak, amelyet megsütöttem és kettévágva az őt tartalmazó doboz elé raktam! A doboz felső része tényleg fehér. A halrúd belseje: barna. Piszkosbarna. Az állaga? Erről az a mai bulvártéma jutott eszembe, amit annyian megírtak: az emberi fogyasztásra alkalmatlan nyesedék, amiből ki tudja, mit kotyvasztottak. Hát ennek a halrúdnak a belseje sem halhúsból van, hanem valami halízű massza, puha, haraphatatlan, kenhető, gusztustalan, minden, csak nem fehér, és nem hal! Undorodom tőle. Tanulság: amire ráírják, hogy fehér húsú, az már gyanús! A valódi tengeri halból készült rudacska belseje más színű nem lehet.

Mert ráértem, utánaolvastam ennek a Vici cégnek meg az ő "fish fingers"-einek, valami litván cég, de végül egy itáliai e-mailre írhattam csak meg, hogy hazudnak. Muszáj volt.

Azt mondják, holnaptól visszatérnek az éjszakai fagyok. Különös ez annak fényében, hogy eddig még itt sem voltak.

Október 26.

Lehet, hogy az álmodozás az élet megrontója, de nekem nagyon kellemes perceket szerez. Boldogan elidőzök rajta, hogyan osztanám el az 1770 millió jó részét azok között, akiket szeretek. Mármint ha most épp megnyerném az ötöst. Mennyi boldog embert tudnék csinálni! Maradna persze nekünk is annyi, hogy örökké éljünk a kamatokból, de az osztás lenne az igazi, a legszebb öröm. Nem tudom, mi rossz van abban, ha ilyenekről fantáziálok. Jól esik. Nem árt senkinek. Vörösmartynak nincs igaza. S mire a maffia rámtalálna, már rég nem volna semmim, ami fontos.

Képzeld, Kati vett 300 ezerért egy "mélyenszántó" porszívót. Nem mertem azt mondani, hogy jesszus!, mert felszólított, hogy ne mondjam. Megéri, mondta. Ez az atkákat is megeszi. El is hiszem, ennyiért. Úgy hirdették, hogy miközben te porszívózol, az alattad lakó feltapad a plafonra. Én már biztos egész életemben atkák közt fogok élni... Bár fogalmam sincs, milyen lenne nélkülük. Hálistennek nem látom őket, igy zavarni se tudnak. Lehet, hogy még Kati szénanáthája is elmúlik nemsokára, ki tudja, talán nem is a növények okozták eddig, hanem az atkák. Akkor tényleg megérte. (Lehet, hogy én attól lennék beteg, ha atkátlan környezetben élnék?)
Én is rém boldog lennék egy ilyen porszívóval alapvetően. Meg még annyi mindennel, amim sose lesz (pl. mosogatógép: mindjárt indulnom kell, hogy helyet csináljak a konyhában a koszos edények felszámolása árán, mert közeleg a vacsora ideje). Úgy elragad a hév, hogy mindjárt porszívózni fogok a régi Siemenssel, amit még Kölnben vettem. Ahol 94 óta nem voltam. Úgy úszom meg a porzsákcserét, hogy kibányászom a zacskó lyukán át a pormacskákat, kutyaszőröket, aztán kirázom, ami maradt (a szemétledobóban, persze, mert azért koszt csinál), és ha nem vagyok durva, a zsák még egyszer használható. Épp most estem ezen túl, tényleg olyan szívóereje lett a gépnek, hogy még a szőnyeg is megemelkedik. Próbálom elképzelni, mire képes egy 300-ezres szívóerő, de nem tudom. Felszedi a hajópadlót? Majd még kifaggatom Katit, mert eddig csak leveleztünk erről.
Ági pár nap múlva Brazíliába utazik férjével. Egész hetemet bearanyozza az efölött érzett öröm. Ők még soha nem tudtak ekkorát utazni, nem jutottak kívül Európán. Most sikerült néhány darabot eladni a gyűjteményből (a férj nagy kincskereső), így megvalósulhat az álom. Nem mondom, hogy el se tudom képzelni, mekkora öröm, mert tudom, nekem is volt egy "első utam" a tengeren túlra. A leglehengerlőbb támadás az eufóriáé, ami akkor jön, mikor valami soha nem voltra várhatsz végre, és már a jegyed is megvan! Ezt az érzést kívánom mindenkinek, aki megérdemli. Egy távoli tájra utazásnál ínycsiklandozóbbat elképzelni se tudok, pláne ha télen megyünk a nyárba.

Ma láttam egy sms-t a tévében: a turulmadarat is talán a madárinfluenza miatt kell eltüntetni?

Október 25.

A közeli sarkon új, amolyan lakóparki ház épült, bár csak magányos mint épület. Amikor a helyén álló mintegy húsz, 15-20 méteres, gyönyörű fát kivágták, felháborodásomat azzal enyhítették, hogy nagy táblára írták: 25 új fát fognak ültetni a régiek helyébe. Megtörtént! Nem számoltam, de kb. annyi ici-pici, alig félméteres tuját telepítettek a pusztaság köré, ami majd egyszer talán egy tenyérnyi kert lesz a ház előtt. Úgy röhejes, ahogy van. A fákat, gyönyörű lombjukat, árnyékukat soha semmi nem hozza vissza. A ház áll, és nem lakja senki, kivéve a földszinten néhány boltot, bankot. Árnyékot már csak a jó magas ház vet a ma még puszta földre, ami körülveszi. Nem tudok belenyugodni, milyen sebességgel pusztítják a zöldet, a növényeket körülöttünk.

Ma jártam az általam Central Parknak (szerettem volna) keresztelendő helyen, hogy végre egyrészt kihasználjam az olcsó nyugdíjas bérletemet (aminek felhasználását gyermekem eagerly számon tartja), másrészt hogy élményben legyen részem egy új park születése kapcsán, de úgy ítéltem, a villamosmegállóból átmenni se érdemes, mert park nincs, csak kerítések vannak. Biztos le vagyok maradva infóilag, én azt hittem, ez a park már működik. Csalódásomban felültem a 4-es buszra, ami pont oda vitt, ahova nem vágytam, Angyalföldre. Mindegy, ingyen volt. Csak soká tartott visszaérni. Viszont hazafele jövet - mikor már átszálltam a 7-esre - olyan "vöröslő fájdalmakat" láttam leomlani a Gellérthegy ormairól, amiért szerintem holnap elmegyek egy fotóapparáttal megöregíteni.

Amikor a Repülőszövetségnek még a Lónyay utcai székházában "székeltem", és sok órán át bámultam a képernyő mögött a szomszéd ház falát, a nagy forgóablak előtt egyszer, nyáron, hihetetlen sűrű lepkerajzásra lettem figyelmes. Feltámadt a veszélyérzetem, betoltam a forgóablakot, de nem elég gyorsan. Néhány furcsa, apró lepke beszivárgott az irodába. Ez csak később vált tényezővé, mikor a floppilemezek dobozában hernyók kezdtek mászni, majd lepkévé alakulva szálldosni kezdtek a szobában. Minden hiába volt, a lepkék egyre jöttek elő mindenhonnan, ami papírból volt. Egy évig küzdöttem ellenük, csak az vetett véget mindent elsöprő uralmuknak, amikor tapétacserére került sor. A leszedett tapéta alatt ezrével találtunk hernyókat, lepkévé alakulásra váró gubókat. Nem tudok tudományos magyarázattal szolgálni, max. azt javaslom: bármilyen rovar rajzását észlelve azonnal hermetikusan zárjátok el magatokat, ha lehet.

Október 24.

	reggel   Ablak nyitva, fűtenek rendesen, hiába szellőztetek, izzadásos a légkör idebent: betűz a nap, nyár van! Édes gyerekzsivaj szűrődik fel a közeli óvodából, ha őszinte vagyok, inkább halálordításokat, -sikolyokat, embertelen hangokat hoz a szél. Nem lennék óvónő...
dél Volt 2 perc ma, mikor úgy éreztem, szóba jöhetne egy erős váll, amin elérzékenyülhetnék... Egy régi zene váltotta ki; az Einsatz in vier Waenden c. RTL-es műsor közben (lakásokat építenek át) mindig ilyen nekem való, régi zenék mennek, felkavarnak, felemelnek, aztán leejtenek. 2 perc után visszatért a jó öreg sziklaöklű Joe-féle énem, és szétvert minden szuttyogás-kezdeményt. A front teszi. Ajjaj.
Estebéd. Hagymával pirított sárgarépacsíkok, főtt krumpli, sült csirkecomb hagymával, fokhagymával, kevés zöldpaprikával, várjál csak, mit is szórtam rá? Guacamole mixet. Meg fűszersót. A borsot elfelejtettem, de nem baj. A sárgarépa szerintem csak pirítva jó, de úgy valami csodás. Bármilyen fűszert, egyéb zöldséget el tudok mellé, hozzá, belé képzelni. Majd még fogok is. Közlöm veletek, ha nem néznétek tévét, hogy a "bird flu" még mindig csak állategészségügyi probléma. Ahhoz képest már a CNN is ezzel foglalkozik, ami aggaszt. Most tüsszentettem kettőt.

Fekete János, ki az IMF kormányzótanácsának tagja is volt, megnyugtatott afelől, hogy az államadósság és a "brüsszeli intő" miatt nincs mit aggódni. Németország, Olaszország, Belgium, Anglia sokkal rosszabbul áll adósságügyben, mint mi. Ők a maastrichti előírás 100%-ánál tartanak, míg mi csak 60-nál. (A japánok meg 160-nál!) Hogy pontosan idézzem szavait: "ha valaki 50 évig minden kötelezettségét teljesítette (kvázi Magyarország mindig jó adós volt), akkor három kisfiú tudatlan handabandázása nem számít." Sic. Vajon milyen 3 kisfiúra célzott? Ha politizálnék, talán rájönnék. Majd ezentúl figyelek, ki mond másat.

Október 20.

Elmondok egy történetet: van egy nagy fű nevű hely nem messze innen, házsorok veszik körül. Van rajta 2 játszótér, meg egy focipálya. És több olyan rész, ami egyik se. Egy ilyen részen hagytuk játszani kutyáinkat egy srác meg én, önfeledten. Jött egy overallos, szigorú tekintetű ifjú, és úgy szólt, hogy a srác kikérte magunknak, hogy egy hölggyel (spec. énvelem) nem lehet ilyen hangon beszélni. A francba küldött minket a kutyáinkkal együtt.

Egy év múlva mit látok: Ugyanaz a srác, ugyanabban az overallban, ugyanazon a füvön sétáltat egy pici, fehér pincsit, és olyan szemmel néz rám, mikor látja, hogy felismerem, mint aki azt kéri: Könyörgöm, felejtsd el, amit mondtam! Igen, itt kell a kutyát sétáltatni! Hát minek is van a fű, a természet, ha a természet gyermeke, a kutya ki van ebből zárva?
Megbocsátottam neki, szót se szóltam, csak örültem, hogy "megtért". Megértett valamit, amit sokan nem értenek. Ki hitte volna erről a srácról, hogy így megfordul a világképe? Csak egy kutya kellett hozzá. A kutyák csodákat tesznek, nyugodtan elhiheted nekem. Velem már számtalan ilyen csoda történt, mióta kutyám van. Ma pl. 2 db rendőr állt a zebránál a Tétényi úton, fogalmam sincs, miért, mert a dugó állva állt, nem volt mit koordinálniuk. Kutyám, a jól nevelt, szorosan a bal lábikrám mellett követett, átkeltünk a zebra egyik felén a torlódó autók között, a járdaszigeten meg ott álltak a rendőrök, és miközben azon aggódtam, majd esetleg felvetik a póráz hiányát, az egyik ifjú ember kilépett az út második felére, és kézfeltartással leállította a forgalmat, hogy mi átkelhessünk. Bingó! Ez volt a mai csodám. Biztos, hogy miattam nem tette volna, csak a kettőnk látványa, a fegyelmezetten lábhoz simuló kutya és gazdája váltotta ki ezt a reakciót. Tehát megint a kutyát illeti a köszönet. Köszönöm! Boldog vagyok, hogy megtisztelsz az odaadásoddal, és azzal a lehetőséggel, hogy veled élhetek.

Október 19.

Jelentem: meglett a fasírt. A kávéfőző viszont nem. Előbbit betettem tálastul a mikróba, de közben telefonáltam, meg szóltak is hozzám, a mozdulat, a tény egyszerűen nem rögzült a kisagyamban. Meg a nagyban sem. Elfelejtettem. Mikor jóval később akartam a Dani vacsoráját melegíteni, leltem rá a fasírtokra... Sajnos, megettem mind a hármat, pedig kéne vigyáznom a vonalaimra. Csodák tehát nincsenek, kivéve a kávéfőzőt. Sose fogok rájönni, hova tűnt.

Szeretem az őszt. Meglepően zöld még minden, főleg a fű. Hajnalban rohadt hideg van, de utána kabát se kell. Naponta köszönöm meg a természetnek, hogy a legtöbb lombot zölden tartja. Pedig ilyenkor már hullani szoktak. De most nem. Ha nyár nem is volt igazán, ősz az van.

Október 17.

Történt már máskor is ilyen, ez azonban nem segít feldolgozni az élményt. Eltűnt 3 fasírt a tányérral együtt! Kivettem a hűtőből ma valamikor, gondolván, hogy megeszem, mint maradékpusztító vadállat, aztán nem találtam! Se tányér, se fasírt! Azért biztos, hogy nem ettem meg, mert a tányért se találom!

A közelmúltban hasonló rejtély tett pontot a józan ítélőképességem hiedelmére: eltűnt a kávéfőzőm! Az, amit kb. 20 éve azért hoztam Németországból aranyozott szűrővel, hogy megússzam a papírszűrők vásárlását, amelyeket amúgy még vagy 15 évig nem lehetett kapni Magyarországon. Én viszont német, híg kávét akartam inni, hát erre kellett az a kávéfőző. Gyaklorlatilag tavalyig megvolt, ha jól emlékszem, de most nemrég, mikor kollégámtól kaptam egy csomag jó osztrák kávéőrleményt, boldogan beüzemeltem volna a régi jó masinát, és nem találtam sehol! Fiammal ketten túrtuk fel a lakást, és mégis semmi! Ki érti ezt? Dolgok (fasírtok) eltűnnek nyomtalan? A kávéfőző víztartályához szolgáló fedő megvan, de a főző sehol! Nem értem!

Annyira utálok bármit elveszteni, mert annyi mindent elvesztettem már, de meg tudok békélni a magyarázható veszteségekkel. Ezek azonban minden magyarázatot nélkülöznek. Hol a 3 fasírtom? Hol a kávéfőzőm? Kérem?!

Vessetek meg, most nézem a Szomszédokat, 18:55 van. Kutya lengeti a farkát, ahányszor ránézek, igyekszem nem rá nézni, de ez nehéz ilyen kis helyen, ő meg csak csóvál. Azt hiszi, mindjárt sétálni viszem. Mekkorát téved!

Október 14.

Ülünk az UAZ-ban. Tudod, mi az az UAZ? Orosz ősanya bosszúálló gépezete. Ma mikrobusznak hívnánk. Katonazöld furgon négykerék-meghajtással, recsegő váltóval, kemény ülésekkel, mentőnek, bárminek használtuk, sokszor megszívatott, de végül is ment, ment, ment. Sokat fogyasztva.
Szóval ülünk benne, megyünk vacsora után vissza a reptérre, sötét van, mögöttünk egy fáradságos nap, tele repüléssel, szenvedéssel (mert a műrepülés alapvetően szenvedés), mégis kifejezetten boldogok vagyunk, megtettük, amit tudtunk, jó érzéssel mehetünk kényelmetlen ágyainkba pihenni. Sinya (oktatónk, edzőnk, példaképünk) elkezd énekelni mély, zengő hangján: "Van nekem egy csíkos gatyám, abban hordom a ceruzám, minden este írok vele, mégse kopik el a hegye..." Röhögünk, jóllakottan, lazán, túl mindenen, és abban a biztos tudatban, hogy holnap is nap lesz, amikor repülünk, repülünk, nincs más dolgunk. Fiatalok vagyunk, erősek és szépek.

Október 12.

Tegnap nem jutottam hozzá, hogy kajákkal kényeztesselek benneteket, különben is csak egy sima Akármilyenlevest (jobbra) ettem reggelire. Ma viszont ihletet kaptam a PaprikaTV-től, így jött létre az, ami nem az, amit ők csináltak, hanem az, amihez nekem anyagom volt/lett/maradt. Vettem ugyan vöröskáposztát, de csak lapockám lévén itthon, azt sütöttem meg hirtelen (karaj helyett), majd felöntöttem vízzel (húslével kellett volna). Pároltam puhára. A káposztát felszeltem csíkokra, pirított hagymára tettem, sóztam, kicsi cukor, fél citrom leve, 1 dl vörösbor és némi víz, főz legalább egy órát. Meghintettem kevés fokhagymaporral. Mivel maradt rizs tegnapról, mellé raktam. Mivel ma két fiam van, hát két tál étel kellett. (Valamitől úgy látszik az asztal, mintha ferde lenne, pedig nem az.)

Ja, a hús levébe kellett volna tejszínt önteni, de nem volt, hát csak némi keményítőt és egy kanál mustárt raktam bele, felfőztem, aztán ráöntöttem a húsra, és mellé is. Nem találtam elég ízesnek (biztos a tejszín hiányzott), hát öntöttem bele kis steak szószt, ne is keressétek, még 99 szilveszterén loptam egy floridai Sizzler nevű étteremből. Azóta jól elvan a frigóban.

Október 10.

Ez volt a mai reggelim (tényszerűen a tegnapi vacsora, ez meg, ami nekem maradt belőle). Mediterrán-szerű csirke babkörettel. Középen egy csirkecomb (tetején petrezselyemlevelek sötétlenek), tőle balra vörösboros lilahagymás szaft - alig látszik, fehér tányéron hatásosabb lett volna, de nekem olyan nincs -, jobbra pedig némi bab, és ráadásnak 2 főtt krumpli. A tea megint menta. Azt hiszem, a bőrt jobban le kell pirítani az elején, hogy ne legyen olyan rágós; a kutyának adtam.

Október 9.

Tegnap, m2, 18:35. Ifjú riporternő hadarva interjúvol két amerikai hölgyet, anyát és lányát, akik igen nagy nehézségek árán tudnak magyarul szólni, szinte alig, a pergő magyar mondatokra pedig udvarias, némileg zavart, egyirányú nézéssel válaszolnak. Ez nem gátolja riporternőt abban, hogy tovább hadarjon, saját kitűnő fogalmazását és beszédkészségét semmi áron nem szorítva háttérbe. Érdeklődik, ki volna az idősebb hölgy férje.
- Holéczy Ákos - hallom a választ. Bumm! Nagy, tiszteletteljes csendet vártam volna, de a riporternő pislantás nélkül rákérdez:
- Zenész?
- Igen, szaxofonos. - A döbbent csend a másik oldalon következett be, én meg lementem hídba. - Anyósom Ákos Stefi - folytatja a hölgy. - A riporternő arcán a felismerés szikrája sincs. Beszél, hadar, kérdez tovább, a tudatlanok büszke öntudatával. Anyám! Úgy lezavarta ezt a riportot, hogy közben egy pillanatra sem reccent meg: lehet, hogy nem tudok valamit, amit tudnom kéne? Pirultam, szégyelltem magam Holéczy Ákos felesége és lánya előtt, szerettem volna tőlük bocsánatot kérni a hülye pulyka nevében, akivel a rossz sorsuk összehozta a kamerák előtt. Biztos másra számítottak.

Hadd vigasztaljam magam egy népdal versszakával, aminek őszinteségéhez, tökéletességéhez kétség nem fér, és mindent feledtetni képes, ami vérlázítóan tökéletlen: "Megkötöm lovamat szomorúfűzfához, megkötöm szívemet gyönge violámhoz, lovamat eloldom, mikor a hold fölkel, de tőled, violám, csak a halál old el."

Október 8.

Papabrekusztól kaptam a következő mosolyognivalót. Biztos a neten találta valahol, talán nem sértek copyrightot, ha közreadom:

Ilyen volt a mai hajnal

Október 7.

Érdekes tapasztalatom, hogy az ember (szerintem mindenki) őriz a szótárában egy-két olyan szót, akár élete végéig, amit rosszul tud. Egyszer, valaha félreértette, beléje rögződött, aztán úgy maradt. Valami furcsa véletlensorozat folytán akár évtizedekig nem szembesült a tévedésével. Én úgy 12 éves koromig meg voltam róla győződve, hogy a "felhőáporulás" egy meteorológiai kifejezés, nagyon meglepődtem, mikor kiderült, hogy felhőátvonulásról van szó. Az én agyamban a felhőáporulás olyasmi képzetet keltett, mikor a felhők összebújnak, és erőiket egyesítve létrehoznak például egy vihart. Lehangolt, hogy csupán egy átvonulásról van szó...

Kiolvastam Verne összes könyvét, és bár ezerszer láttam leírva a Nautilus szót, én mindig Nautiliusnak olvastam. Ezredszerre is. Miért? Nem tudom. Annak akartam látni. Valamiért egyszer rádöbbentem, hogy kihagyták belőle az i-betűt. Felháborodtam. Utánanéztem. És végre tudatosult bennem a tévedésem. Nagyon felkavart.

Ma este néztem meg a videóra vett Alföldi-riportot Kállai Ferenccel a születésnapja okán. Kövezzetek meg: elégtétellel töltött el, hogy nemcsak én tudok évtizedes tévedésekkel élni, de ő is, pedig elmúlt 80 éves. Azt mondta: monogán. Kétszer is. Egyértelmű volt: ez a szó számára így létezik. Még mindig nem jött rá, és talán már sohasem fog, hogy egy betűt tévedett.

Nem nagy dolgok ezek, csak abban segítenek, hogy kevésbé kritikusan szemléljem magam és mindazokat, akik egy életen át meggyőződéssel vallanak valamit, ami biztosan nem úgy van. A téveszme ugyanolyan nagy erőt adhat, mint az igazi, kár lenne különbséget tenni. A tolerancia a lényeg, nem szabad betűkbe, szavakba belekötni. A lényeget kell látni, hisz a Nautilius is ugyanazt a tengeralattjárót jelentette nekem, mint a Nautilus, vagy mint amit Kállai Ferencnek a monogán, függetlenül attól, hogy ilyen szó nincs.

Október 6.

Találkoztam azzal az emberrel, ki egykor főnököm volt, ki a cégébe besegítő anyját fk-nak titulálta (a főkönyvelő rövidítése), s aki számára én csak "beó" (beosztott) voltam. Azért rúgott ki, mert mialatt ő és cégtársa síelni volt, s én 39 fokos lázzal egyedül tartottam a frontot, valaki arról tudósította, hogy nem voltam elég barátságos. Nem köszönte meg, hogy a meleg ágy helyett az irodájában küszködtem egész héten, csak az számított, hogy egy ügyfél úgy ítélte, barátságtalan hangszínnel szóltam a kagylóba. Amúgy magamban kis Sztálinnak neveztem őt, a cég volt a Kis Sztálin és Tsa Kft. Kicsi azért, mert nyilvánvalóan kis termetét ellensúlyozta óriási önbizalmával, harsogásával, önzésével és zsarnokságával. Tanulság: óvakodj a törpéktől!
Tíz év telt el, miután nemrég újra láttam. Talpig fekete bőrben, felékszerezve támasztotta az asztalt a kánikula ellenére. A külső menő volt, csak a belső hibádzott nagyon. Majdnem elröhögtem magam e félbevágott macsó láttán. Méregdrága volt rajta minden, az autója is, az arcán viszont ott ült minden rossz, amit valaha is gondoltam róla. Szilványira dülledt szemek, korai, mély barázdák, tisztátalannak ható, sötét bőr; ha a 7 törpe közt lenne Gonosz, ilyennek képzelném. Megverte hát az Isten, gondoltam káröröm nélkül. Disszonáns összképét súlyosbították kapkodó szavai, mozdulatai, különösen pedig az, hogy folyamatosan saját nagyszerű teljesítményeit ismertette az elmúlt évekről beszámolva; így végre képes voltam megbocsátani neki. Azóta meg csak sajnálom. A békés öregkor a kedveseké, hát ezért.
Gazdag és sikeres ember ő, mindene megvan, amiért hajtani szokás, de mi jut neki vajon akkor, amikor már csak simogatásra, együttérzésre, legalább egy barátra vágyunk?

Október 5. szerda

Meg akarják változtatni a fülpiszkálási szokásaimat! Napjában többször. Hajnali csóka lévén még napkelte előtt magamra szabadítottam az erre irányuló reklámot. Hajnalban amúgy jókat tudok zabálni. Miközben - túlesvén a kutyára lépés és hasvakarás szertartásán az ágyról leszállás után - kibotorkálok a konyhába (könyökömmel löködve az utamba álló sötét ajtókat), már gondolatban pirítom a tegnapi spagettit, belekockázom a sonkát, újhagymát, vajat és tejfölt öntök rá, majd megvárom, míg ropogós, barna szálak ütik fel a fejüket, hmm! Kopp: a tésztás lábas üres. Ezek már megint éjszakába nyúlóan építették számítógépes birodalmukat, s közben mindent felfaltak. Csak egy nyunyákos kifli maradt, ráncos és rágós. A lényeg az, hogy ne vegyetek Rama Harmónia nevű műkenőcsöt, rémes íze van! Onnan tudom, hogy ezzel próbáltam a nyúlós kiflit lealapozni a sonka és kenőmájas alatt. Megbántam. Kirítt minden más íz alól az összes természetességet lealázó műmargarin-íz.

Tálca, forró mentatea, szendvics be a tévé elé a kényelembe, open mind plusz pofa, megkezdem a rágós kifli őrlését, és jöve A FÜL. Barna fülzsír-galacsinok gurulnak, majd egy csodás spray hatására folyóssá válnak. Számból kifordul a falat, kapkodok a távirányító után, ennél még az is jobb, ha egy oroszlán szétmarcangolja egy gnú hasát, miközben az még rugdalózik. Elkéstem: a fülzsír folyásnak indult, az étvágyam ledermedt.

Képzeld, az apró bácsi, aki évekig úgy utált a kutyám miatt, hogy köszönni se volt hajlandó (feleségét ledöntötte egy kutya, eltörte a kezét, azóta irtózik az állatoktól), lenézett az erkélyről, s bár kutyámmal sétáltam, INTEGETETT! Tudom, írtam már az öregről, arról, hogy "térítettem meg", de mindig újra lelkesít az élmény, hogy nemcsak emberszámba vesz, de direkte üdvözölni is képes. Ezek a nagy dolgok, kérem.

Okt. 4. kedd

Újra nyár van! Ez az igazi ajándék, nem valami masnis csomag feledhető tartalommal. Nyári ruha, papucs, lengeség és önfeledt bámulás a még mindig zöld lombokra, köszönöm.
Mari kikészít idegileg. Képtelen felfogni, hogy ha adok neki valamit, akkor azért nem várok semmit cserébe. Egy pc-asztalt adtam neki, ami évek óta dekkol a ruhaszárítóban porosodva, de ő ezért is feltétlenül fizetni akar. Nem érti, hogy ez egy olyan tárgy, ami nekem már nem kell, neki meg jól jön. Elvittem kocsival öt (!) kilométerre egy kutyás boltba, hogy 20 kiló tápszert vegyen, és nem tudtam kivédeni, hogy ne ajándékozza meg kutyámat több mint ezer forint értékű kütyükkel. Tényleg eldobom az agyam! Hát már semmit nem tehet az ember puszta szívességből anélkül, hogy valaki pénzre ne váltaná feltétlenül? Jó, megértem, ő az élettől kevés ajándékot kapott, talán azt se tudja igazán, hogy kell zavar nélkül elfogadni bármit, értem, értem, de mégse. Egy sima köszönöm nekem mindig elég, de ő másképp gondolja. Hogy küzdjem le ezt? Úgy érzem ilyenkor, hogy már adni se lehet büntetlenül, mert megtorolják mindenféle kéretlen ajándékkal.

Okt. 3. hétfő
Az Animal Planetet néztem, ráadásul érdekelt is volna, hogyan ölel keblére egy majom három cicakölyköt, mintha anyjuk volna; az ilyesmi szerintem ritkaság, szívesen néztem volna. Mi történt? 2 másodpercig volt hang, 5 másodpercig meg csend volt. És ez váltakozott ritmikusan, pont úgy, ahogy a káromkodásaim. Végig. Miután vége lett e filmnek, amit tényleg szívesen néztem, minden helyreállt. Kit üssek kupán?!