elejére

2017-19

2014-16

2012-13

2011

2010

2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr

elejére

2005

Szept. 29 csüt.

Ez a szegény már nem repül többé. Hidegfront érkezett, vérnyomás le, érzelmek fel, álmosság elő. Csontok fájnak. Ez kis jószág rossz helyen kereste a boldogulást. Eltaposták. Pedig biztos csak egy pár csipet ételt akart magának. Biztos, hogy többet nem. Nem tehet semmiről, mint ahogy valószínűleg az se, aki a nyakára hágott. Észre se vette. És még milyen sokan nem vesznek észre ilyen apróságokat...

Szept. 28. szerda

Most épp amiatt puffogok, hogy egy kutya nyakán bekenték a sebet, és valaki azt mondta: "csak le ne nyalja". Megkérdeztem volna, de persze nem kérdeztem, szivi, te fel tudnád kapni a nyelveddel a nyakláncodat? Nagy az Isten állatkertje (lehet, hogy most jó helyen mondom?).

Szept. 27. kedd

Engem meg lehet győzni. Hamsternek sikerült. Vigyék tehát a hólyagos new wave úszógumikat kifele a városból, oda, hol nem állják el az utat a világörökség megszokott látványa elől. Tegnap azt gondoltam, amit tegnap, ma meg azt, amit ma. (Ebből következik, hogy holnap meg azt fogom gondolni, amit.) Hamster a La Defense-ra emlékeztetve küldött padlóra. La Defense... Nem az ősi Párizst kavarták meg vele, kivitték a szélére, egészen a metró végállomására. Ott aztán tobzódhatott a "La Fantázia", volt hely, nyilván pénz is, a legvadabb ötletek is formát ölthettek. Két napot ődöngtem az üveg- és acélcsodák között, ámulva és lelkesen, de megint visszamennék a hangulatért. Hideg és célszerű volt az összkép, valami elképesztően nem evilági, talán épp ezért lenyűgöző. Funkcionális a végletekig. Mégis találtam benne szépet és nagyon eredetit.
Amikor a lábam már térdig lejártam, betértem a legolcsóbb McDonald's-be, ahol csak akkor adtak egy pohár sört, ha mást is rendeltem. Rendszerint egy adag pommes frites volt a kísérő. Soha, sehol életemben olyan szegénynek nem éreztem magam, mint ott, Párizsban. Néztem a laza, színesen, drágán öltözött tiniket, akik hangos cserfeléssel töltötték meg a teret, vettek, ettek mindent, amire nekem nem volt pénzem, és megfogadtam: ha egyszer tényleg gazdag leszek, leeszem őket, és a Riztben fogok lakni. Párizs csodálatosan élhető város (szerintem), de pénz nélkül mehetsz a fenébe. Itthon drágállom a donaldsos MacNuggets-eket, ott meg csak erre tellett, ha kirúgtam a hámból.
A legjobban az tetszett a Defense-negyedben, hogy alig találkoztam élő emberrel. Már nem emlékszem, hétvége volt-e, de úgy járkáltam a csillogó üvegfalak tövében, mintha enyém volna az egész különleges város a városban. Az ottani diadalív úgy épült, hogy ha alá álltam, egyenest elláttam az "igazi" diadalívig - volt benne perspektíva és fantázia. És semmi véletlenség.

Most hallom az RTL Klubon, hogy kezdik felgöngyölíteni az első és utolsó (5 évvel ezelőtti) Concorde-baleset okait. Talán az üzemanyagtank tervezője lesz lecsukva több mint száz ember haláláért, mert a tank túl gyatra anyagból épült, és ő rég tudta, hogy ez balesetveszélyes.

Szept. 26. hétfő

Nyílt levél Hamsternek (a villamosok szerelmesének), akivel oly sokban egyet tudok érteni, de néha mégsem.
Asszem, a Lánchídhoz már az Erzsébet-híd sem illik sehogy (hát még a Lágymányosi), de mégsem építhetünk régieskedő újdonságokat, mert az olyan lenne, mint egy valódi barokk bútor mellé rakni egy barokkoskodót - rosszabb, mintha meg se próbáltuk volna, avatott szem azonnal észreveszi a hamisítást.
Kövezz meg: én lelkesedem az ilyen eszement, új ötletekért, különösen azért, hogy a Dunát kezdjük el használni, hiszen annyi a hely rajta, és annyira nincs hely máshol. Nekem tetszik a Margit-hídra tervezett medúza és a többi, én lennék az első a tolongók sorában, aki szeretné kipróbálni, milyen benne ülni. Nagy élmény lehet, rengetegen lesznek kíváncsiak rá. Ami nem mindegy! A Dunát átszelő gyalogos- és biciklis híd - amin megint én akarok elsőnek átmenni - mégis milyen lehetne, hogy se az Erzsébet-, se a Lánchíd ne sértődjön meg? (És még te sem :)??)
Olyan friss, elképesztő, annyira agyament ötletek ezek, hogy már zseniálisak. Ha Barcelonában azon tököltek volna, hogy illenek Gaudí frusztráló építményei a többi közé, a világ sokkal szegényebb lenne ma. Így viszont én (milliónyi más turista közt) is azért akarok egyszer eljutni oda, hogy jól megnézzem pl. a Sagrada Familiát (bár még jobban érdekelnek az igazi gaudís lakóházak).
Az új és a régi ötvözésének mikéntje réges-régi probléma. Kikerülhetetlen, mivel mi újak vagyunk, a hely pedig, ahová becsöppentünk, tele van a régivel. Biztos a kölni dóm sem örül a Severinsbrücke durva, minden romantikát letaposó árulásának; méltóságon alulinak tartja, hogy elfeketült, 157 méteres, gótikus tornyainak (amelyek alapkövét 750 évvel ezelőtt tették le) árnyéka egy ilyen brutálisan más, "gagyi" hídra vetüljön. A hídra viszont szükség volt, dóm ide vagy oda. Gótikus hidat kellett volna építeni?
Ember, régit építeni nem tudunk! Néha a meghökkentő, extrém ellentétek korbácsolják fel legjobban a néző pozitív indulatait, amit nálam a lelkesedés szó fejez ki hűen. Szeretem és akarom az újulást. A régi értékek mindenáron való megtartása mellett!
A Duna emberi használatra való birtokba vételét pedig egyenesen óriási ötletnek tartom. Annyi zseni él ebben az országban, akik sok évtizeden át elvitték innen az ötleteiket, pont azért, ami most benned is munkál talán: ösztönös ellenállás az újítás iránt. Maradjanak itt! Hagyjuk őket alkotni, lepjenek meg csodákkal. Mivel minden csoda 3 napig tart, ha nem is az első, a harmadik valszeg te leszel, aki majd átsétál azon a gyalogoshídon, és közben nagyon fogod élvezni a látványt, a lehetőséget (a barátnőd szintén). Talán idővel az ötletgazda fantáziáját is megtanulod értékelni. Szerintem pont a fantáziát űztük el a hazánkból rendszeresen. Ami pedig óriási tőke. Erről az oldaláról is kell(ene) szemlélni ezt a kérdést.

Ugyanakkor tudom, legjobb lenne ezeket az új "ötleteket" a víz alá süllyeszteni, hogy ne vegyék el a megszokott városképet. Az még többe kerülne. Mit szólsz a Louvre udvarán álló üvegpiramishoz? 1190-ben épült az őt körülvevő Louvre Palota első darabja. Hogy illik e reneszánsz-klasszikus barokk épülethez ez az "üvegház"? Jól. Csak meg kellett szokni.

Nem élhetünk változások nélkül. Egyre kevesebb városunkban a hely, egyre több az igény. Arrafelé kell terjeszkedni, amerre még lehet. Én ugyan a Terror Háza tetején azt a nagy fekete túrót utálom, mert egy gyönyörű házat direkte csúfít el, mégse mondom azt, hogy mellé, alá valahová ne lehetne egy merőben mást építeni. Muszáj, mert élni, terjeszkedni, újat létrehozni is muszáj.

Hogy személyeskedjek is: ebben az egészben az a furcsa, hogy te, aki a fiam lehetnél, képviseled azt, amit nekem kéne, ha "jó - konzervatív - családból származnék". :) Ne add fel, a régi szépségek megóvásáért gerjedő haragod fontos! Veled vagyok.

Szept. 23. Rita mindjárt lecsap

Valamiért az emberek nagyon hajlamosak arra, hogy fontos döntéseket csak az utolsó percben hozzanak meg, sürgető tennivalóikat mindaddig halasszák, míg már késő. Én sem vagyok kivétel.

Hadd fárasszalak benneteket a hetek óta halasztott műtét végkifejletével: ma végre nemcsak elmentem, de ott is maradtam, míg sor került rám, és az utálatos doki becitált a műtőbe. Mikor meglátott, azt mondta, tegnap egy óra fele már keresett (9-re rendelt be, 12-ig vártam, akkor elegem lett, és eljöttem).

A műtő előtere zsúfolva volt: lábtöröttek, kéztöröttek, egy szétvert fejű hajléktalan vérző kötésekkel, és ilyenek. Kabátomat, táskámat sehova nem tehettem le, magammal vittem a műtőbe. A táskámat sikerült az ablakmélyedésbe tuszkolnom, de a műtőasztalra kabátostul feküdtem, mert azt végképp nem volt hová letenni.

Erre persze a doktor úr dehonesztáló megjegyzést tett. Csak annyit feleltem: ha megmutatja, hova akasszam, megteszem (nem volt ötlete). A képen az egér mellett a csavart láthatod, aminek a kiszedésétől annyira féltem. Utólag már nevetséges, mert csak a 2 Lidokain-injekció fájt igazán, ami utána volt, az semmiség. Csak 2 óra múlva, otthon kezdett fájni, akkor is csak az a 2 öltéses bemetszés, ami lehetővé tette a kicsavarást. Elhanyagolható.
A dokit hiába próbáltam rábírni valami tájékoztatásra a saját lábamat illetően, mintegy véletlenül csak annyit tudtam meg: a többi vas örökre bennem marad, nincs értelme műtétnek (biztos nem vagyok elég fiatal és fontos).
- Most már nyugodtan terhelhetem a lábamat? - kérdeztem.
- Eddig is terhelte, hiába mondtam, hogy ne tegye.
- Jó, de eddig nem voltam nyugodt! - addigra már kifordult a műtőből, menet közben tett megjegyzéseit arról, hogy se botot, se mankót nem használtam, nem értettem pontosan, csak azt, hogy szemrehány. Azt nem tudtam meg, hogyan kezeljem a lábamat ezután, mit engedjek meg magamnak, csak annyit értettem, tornáztassam. Ennyit a kötelező felvilágosításról, ami saját jól felfogott állapotomat illeti...

Előírt egy hét múlva kötözést (majd én megcsinálom), 2 hét múlva varratszedést (majd fiam megcsinálja), tehát úgy mondtam neki "viszontlátásrát", hogy reméltem, többé nem kell látnom. A műtőasztalról lekászálódva megkérdeztem a műtős kisasszonyokat, vajon mindenkivel ilyen pokrócul bán-e. Azt felelték, ne vegyem a szívemre, ő ilyen, ő a hét törpe közül a Morgó.

El kellett mennem még egy utolsó röntgenre. Nagy meglepetésemre, mikor a felvétellel a kezemben az ajtó előtt várva hirtelen a dokival találtam magam szembe, aki egy piknikszatyorral a kezében igyekezett kiviharzani, egy lemondó sóhajtással visszakozva behívott. Már csak pár papír átadása volt hátra. Ha nem teszi ezt, várhattam volna még 2 órát, az biztos. Borzasztó hálás vagyok neki, hogy az ebédidejét eltolta 3 perccel. Valószínűleg ő is örült, hogy végleg megszabadul tőlem, szerintem pontosan tudja, hogy nem fog látni többé. Hiszen az előző varratszedést is elszabotáltam. Meg az összes előírását, amit ugyan sose szóban, csak írásban közölt, de látta, hogy semmit nem tartottam be. Így a végén úgy érzem, meg is tudnám kedvelni, kezdem kiismerni: nem rossz ember, csak fogalma sincs az "érzelmi intelligencia" mibenlétéről, amiről nekem is csak azért, mert recently megismerkedtem Zita barátnőm szakdolgozatával, ami erről szól. Eddig csak sejtéseim voltak e fogalom mikéntjéről, de most kikristályosodott: aki ezt az orvost megismeri, pontosan tudja, ki az, aki e képesség birtokában nincsen.

Szept. 22.

Jelentem, a csavar még bennem van. Délben feladtam a kemény padon való várakozást, reggeltől kezdve még orvosom színét se láttam (ezért nem marasztalom el, biztos dolga volt). Egymás után érkeztek gurulós hordágyon a szerencsétlen elesettek, lábtöröttek, reményt se láttam arra, hogy estig valaki az én csavarommal foglalkozzon. Otthagytam mindent, papírt, röntgenfelvételt, és hazajöttem. Akkor már 3 órája ült mellettem egy munkásember malteros ruhában, aki reggel elájult, beverte a fejét, szirénázva hozták be, de mégcsak nem is szóltak hozzá délig. Szédült és rosszul volt, mindegy (nem nekem). Az egyik szobából kivezettek egy frissen gipszelt kezű nőt, arca, nyaka, szeme tiszta lila, alig élt, tántorgott, a betegszállító mégis a könyökénél fogva próbálta őt elkormányozni a 100 lépésnyire lévő röntgenig. A nő tíz lépés után inogni kezdett, majdnem elájult, akkor kiáltottak csak oda neki egy kerekes széket. Érthetetlen! Mondanom se kell: még egy óra múltán is ott kókadozott szegény félretolva a falhoz. A mellettem, hordágyon fekvő férjét órák óta őrző hölgy hangosan háborgott azon, hogy tehetnek ilyet, miért nem a kezelőbe kérték a gurulós széket, hiszen ez nem szívesség, hanem emberség, ráadásul keményen fizetünk érte mindannyian. Ránéztem és bólogattam.

Közben szemezgettem a tévéből néhány aranyos mondatot, pl.: "Jelenleg 8500 szarvast etetünk. Legtöbbjük szarvas és bika." "Csirka Ustván". A műsorajánlóban a minap a csinos leányzó bejelentette, hogy a Vasúttörténeti Parkban "mozdony grand priksz" lesz... Aztán egy hirdetés szerint "Az Alkonyfény idősek otthona modern ápármanjaival vár". "Nem a tömegtámogatottság a döntő tényező". Utálom ezt a támogatottság szót, amit mostanában úgy felkaptak, bár néhol valóban van értelme. Itt úgy fejeztem volna ki, hogy "a tömegek támogatása" és kész.

Szept. 21. Jön Rita, a hurrikán

Hajnalig tartalékolom magam, ami a hírek figyelését illeti, közben főztem egy lábasra való nokedlit, javítottam egy szakdolgozatot. A piros csirke már olvad mélyhűtött állapotából. Nem nekem kell, a gyerekeknek. Mostanában többen dekkolnak itt. Mindegyik szerencsétlen, van, aki hajléktalan (még nem talált albérletet), mit csinálhatnék? El nem hajthatom őket. Fiam egyik barátja, Patrik anyja pl. úgy áll a fiához, hogy ha élettársának nem tetszik valami, akkor Patrik mehet. Hát jött. Hozzám.
Elgondolkodom azért ezen egy perc erejéig: hogy is van, hogy én, az anya (mondjuk), előbbre helyezem a szeretőmet a fiamnál? Ha előbbi azt mondja, küldd a francba, akkor én elküldöm?? Nincs az az élethelyzet, ami engem erre rávinne. Hogy lehet, hogy mást igen? Nagy az Isten állatkertje, bár, gondolom, ezt nem ilyenkor szokták mondani.
Aludjatok jól! Még az is, akit utálok. Bár azok nagyon kevesen vannak. Igazából nem is tudom, minek mondom, talán nem is utálok senkit. De tényleg! Gondoltál már arra, hogy van-e, akit utálsz? Most, hogy rávetődöm a témára, azt kell mondanom, nincs senki. Ennyi energiát eleve nem ér meg senki, annyi rosszat meg, hogy ezért energiát pazaroljak rá, rég nem okozott nekem senki. Jó, biztos találnék, ha keresnék, de ahhoz fáradt vagyok. Maradjunk annyiban, hogy a világon senkit se utálok. Pláne bosszúszomjam nincsen, mert nincs, aki megérdemelné. Az ugyanis irtózatos energiabefektetést igényel. Ami nekem nehezemre esne. Holnap vesznek ki egy irtóztató csavart a bokámból, hadd legyek én most ezzel elfoglalva. Slussz.

Szept. 16.

Miután tegnap másfél óra alatt a Moszkva térig tudtam csak eldugózni, ma ismét nekivágtam halált megvető bátorsággal, hogy végigküzdjem magam a Szilágyi Erzsébet fasoron a kórházig. Ezúttal össz menetidőm 30 perc volt, csúcs!

Íme, itt egy sztárfotó rólam, sajnos, a rossz beállítás miatt (ez a bokámról elölnézetből készült) nem látszanak a háttérben megbúvó kacskaringós drótok, amik nagyban emelnék a fotó elrémítő összhatását. Ahogy az úgynevezett állítócsavart (vízszintesen) elnézem, talán túlzó volt azt állítani, hogy vastag és erős, még az is lehet, tényleg eltörik, ha sokat ugrálok. Mivel pont 10 nappal mentem később, mint ahogy előírta, a doki morcossága ezúttal egyáltalán nem lepett meg. "Jó lenne, ha akkor jönne, mikor kérem, én most nem érek rá ilyesmire!" A csavar kiszedésén, ami mumusként kísért már hetek óta, ma sem sikerült tehát túllennem. Majd 22-én. "Megmondtam, hogy ne járkáljon rajta, de maga úgyis azt csinál, amit akar..." - mondta a saját undoksága indokolt voltát mintegy igazolva.

Szept. 15. csütörtök

Ebből is látszik, hogy már nem ott ülöm naphosszat az időmet, ahol eddig, mert Kutya rávetette magát a párnáimra, a fene jobban tudja, miért pont ott érzi jól magát, ahonnan el kell hajtanom mindjárt, mert én szoktam ott ülni. Úgy tudja birtokba venni a territóriumomat, mintha tervezte volna. Rávetődéssel, ellentmondást lehetetlenné téve. És azonnal úgy tesz, mintha holtfáradtságát kellene kipihennie pont az én párnámon. Megjelent tegnap a Reggelben az "olvasói levelem", már ami a hurrikánt illetően fogalmazódott meg bennem. Örvendek.

Szept. 13. kedd

A képhez a szöveg akár az is lehetne, hogy "a hátam közepére kívánom az újságjaidat!" - Csumi egyszerűen rávetette magát az ülő- (és élő-) helyemre, amikor látta, hogy hosszasan időzni készülök a számítógép előtt.

"A kormányfő parlamenti beszédére reagálva Áder János frakcióvezető elmondta: Gyurcsány 15 éve példátlan módon többet foglalkozott a Fidesz elnökével... -" - Ezt a Reggel mai számából (amit ingyen bedobtak a ládámba) másoltam ide. Ti értitek?
Na most fokozni fogom a saját elásásomra okot adó magatartást: tegnap az ATV-ben egy jól bevált riporternő a Katrina hurrikánt Katerinának nevezte. Kérdés tolul belőlem elő: ő nem nézett egyetlen híradást sem a Katrináról? Nem tartozik a munkakörébe a tájékozódás? Sokszor elalélok a riporterek hihetetlen tudása és tájékozottsága mián, de most ezt visszavonom.

Szept. 12. hétfő

Ilyenkor néha megcsap a szabadság örömének szele; hogy milyenkor az ilyenkor, arra nem tudnék felelni. Ma a varnyú, ki minden napkeltekor harsány károgással átsiklik a völgyem (völgyöm?) légterén, felrázva ezzel utolsó, kéjjel elnyújtott alvásperceimből, túl korán ébresztett: a nap még a fejét se dugta ki. A spontán mérgelődésnek nálam alvásgátló hatása lévén meg se próbáltam a másik oldalra fordulva új párnaalakzatot öklözni a fejem alá tehát. Halk basszussal kászálódván le az ágyról először ráléptem a kutyára, mint mindig, mire ő hanyatt vetette magát, mint mindig, amivel a hasvakarás szükségességét tette nyilvánvalóvá. Ennek megtörténte után elbicegtem egy zöld teáig, majd szemügyre vettem, mit hagytak rám tegnapról: rizs- és gombapörkölt-maradék két tányéron. Begereblyéztem őket a mikróba, aztán a CNN elé tálaltam magamnak, mint mindig - mostanában. A hírekről nem számolok be, nézzétek magatok.
Nem Katrina, Katalin. Ez a szó nekem A Barátnő megfelelője. Nincs barátság felhők nélkül, ez se ilyen. Volt már köztünk is örök-harag-fogadalom, de nem jött be. Túlságosan fontosak vagyunk egymás számára. Nyakba borulás, könnyes kibékülés, de hányszor.

Üldögéltünk Dubrovnik szikláin, vagy egy ciprusi tengerparton, köldökig vízben, válogattuk a színes kavicsokat. Hátunk mögött a szőlőindákkal átszőtt étterem, ahol majd ebédelünk. Délegyházán, gumimatraccal úszva, megkerestük a tóban az egyetlen szigetet, ami víz alatt volt ugyan, de alig, kikötöttünk, hagytuk, hogy a naphalak kóstolgassák a bőrünket. A langyos víz, a nyár ott feküdt rajtunk, és mi benne. Ő azt mondta: "Olyan jó veled lenni". Ferde gondolatnak itt nincs helye, ez csak azt jelentette, amit. Hihetetlenül jól tudjuk, tudtuk magunkat érezni együtt, mert képesek voltunk (vagyunk) maradéktalanul ráhangolódni egymásra, a helyzetre, a pillanat örömeire. (Együtt rezegni? Így is lehet mondani.) A boldogság, a barátság valami ilyenről kell hogy szóljon. Voltam én már igazán boldog magamban is, de az eufória akkor igazi, ha megoszthatod valakivel. 79 hány éve volt? Jaj, ne is mondd. Már akkor is Katival mulattam a Nyírség Kupán, vagy a békéscsabai műrepülő versenyen (ő volt a bombázó barátnő, én meg a pilóta). Táboroztam vele Farkas-hegyen, mikor még vitorlázott (akkor én voltam a barátnő, ő meg a bombázó-pilóta). Dolgoztunk együtt sok évig. Alig van nap, hogy ne beszélnénk, már vagy 30 éve. Van közös emlékünk bőven. S ahogy az idő múlik, ezek az emlékek egyre becsesebbé válnak, sose hittem volna, hogy ez így működik. A lelkem, az egóm nem öregszik a testemmel együtt. Még mindig újnak érzem magam a "negyvenen túliak" társaságában, pedig lett volna időm megszokni. Éljen az ifjúság!

Azé hadd mondjak valami nagy igazságot, mint Csodálatos Nalaya: a barátság nem olyan, hogy mindenki jól elmondja a magáét, hanem amíg az egyik beszél, a másik figyel. Oda-vissza. Sok olyan "barátom" van, aki azért hiszi, hogy az, mert jól tudom hallgatni. Udvariasan. Arra viszont nem kíváncsi, amit én mondanék. Márta például felhív mondjuk este tízkor, megkérdi, hogy vagyok, aztán egy sima "kösz, jól" után egy órát mesél, sokszor számomra vadidegenekről, akikhez nincs, nem volt és nem lesz közöm, még jó, hogy nem látja, milyen arccal bólogatok, hm-hm-özök, rendszerint tévét is nézek közben csak arra figyelve, mikor hangzik el egy olyan mondat, amire érdemes válaszolnom. Lehet, hogy azért irkálok annyit, mert nincs szívem szóban másokra erőltetni a gondolataimat, a net meg mindent elbír. Így a béke meg van őrizve. Én hallgatok (alkalmasint írok), ők beszélnek, és mégis mindenki elmondhatta a magáét, tehát boldog.

Képzeld, tegnap lomtalanítás miatt kirámoltam egy cipős ládát, amiben 3 pár ócska cipőn kívül főleg egy hirtelen rendcsinálási kényszer miatt összehányt apróságokat találtam, melyek jelenléte a szabad élettérben abszolút nem volt kívánatos vagy szükséges, és ráleltem egy gyűrűre is (kicsit szorít, látszik). Mutti ajándéka, már vagy tíz éve nem láttam! El is felejtettem, hogy létezik. Az ócska láda így vált kincses ládává, én pedig lomolóból kincskeresővé (illetve -találóvá). Sose tudhatod, mikor találsz aranyra, mondom magamnak, joggal.

Néhány hónap után Dani ma - talán az utcai lomtalanítás fertőzése folytán - lomtalanít a szobáiban. Még porszívózást is kilátásba helyezett, amire eddig esély nem volt a földön heverő számtalan ruhakupac, vendégpaplanok, -párnák, -pokrócok, hangfalak, kajás tálcák, bögrék (és hadd ne soroljam, mik) folytán. Ez is egy jó meglepetés. Bár azzal is jár, hogy csomó cuccot egyszerűen áthány az én térfelemre pl. mosatlan, illetve szennyes címén. Díjazom, hogy ha egyszer nekiáll (bármilyen ritkán is), akkor aztán ott rend lesz! A tűréshatára amúgy jókora, szerintem az idén még nem porszívózott egynél többször... Szép nap ez a mai tehát, dacára a varjú korai károgásának. És annak, hogy, sajnos, számtalan lehullott, sárgult-barnult levelet találtam ma az utcán. A varnyú tudja pontosan, mikor jött el az idő.

Szept. 10. szombat

Volt egy rakás tervem, példul hogy egy szatyor üveget elviszek a Tescóba, de egyrészt leragadtam megint a CNN előtt - mindig van új fejlemény, pl. leváltották a FEMA fejét, aki Bush-t okolta mindenért, pedig magát kellett volna -, másrészt, mivel már majdnem korlátlanul képes vagyok felpolcolás nélküli lábbal létezni, gáttalanul rávetettem magam a netre változatos témákban, kerestem egy komódot, ami az ablakom alá illik (egy asztalos 33 ezres árajánlatot adott egy hasonló, méretre szabott darabra, amit a Kika 9 rongyért árul), aztán egy multifunkciós készüléket, ami nemcsak nyomtat, de másol és lapolvas is, mindent megtaláltam, hitem szerint a legolcsóbban, és ahogy lenni szokott, közben elkalandoztam számtalan irányba, de ezt ti is ismeritek, nyilván. Ebből kifolyólag este van, és már sehova se akarok menni.

Mondtam már, hogy Dani egy hete rendesen dolgozik? Bankban. Telefonálgat, próbál ügyfeleken behajtani elmaradt követeléseket. Azt mondja, jól csinálja, kétszer annyi embert győz meg, mint a többiek. Azt is mondja, eszembe ne jusson bankkölcsönt felvenni, ha nem akarok elkárhozni örökre. Erre már magamtól is rájöttem, nyugtattam meg. Babonásan irtózom a kölcsönöktől. Még attól az 5500 Ft-tól is, amit márciusig fizetnem kell, mert vettem neki egy LCD monitort 56 ezerért, részletre, tavasszal. Azóta ugyanilyen, de jobb monitorok már 45-ért is kaphatók voltak. Hiába beszélek, hogy csak várni kell, a számítástechnikában rohamosan zuhannak az árak, ő türelmetlen. Én is az voltam világéletemben, megértem.

Azt mondják, Louisiana Amerika "szegényháza", ehhez a fogalomhoz magától kapcsolódik a mocsok, a reménytelenség és a többi. Az ott élő emberek senkinek se voltak fontosak, most csak azért, mert az egész világ erre figyel. Velem együtt. Ha Bush ebbe nem bukik bele, akkor semmibe. Az én szememben Amerika leszerepelt.
Kubában 2 millió embert telepítettek ki egy hurrikán elől, szervezetten, minden erőt és eszközt átcsoportosítva, sikeresen. Abszolút elsőbbséget élvezett az ő mentésük. Kuba is jobb volt, mint ahogy sokak szerint még Guateamala is ügyesebb lett volna. Ebből kifolyólag most, végre eldöntöttem, megnézem a Dirty Dancing 2-t, már egy hete felvettem, de tartogatom a megfelelő hangulathoz. Ami immáron eljött. Itt a kubai ritmusok órája. Sírva vigad a magyar. Adjatok tehát hálát a Gondviselésnek, hogy van videótok - már akinek van, de miért ne lenne -, a technika egyik, sokadik olyan csodája, amitől jobb kedvre derülhet az ember.
(Mély zárójelekben, de muszáj utalnom arra, hogy rengeteg embertársunknak a Földön nemcsak ilyenje nincs, de lakása sincs, se fogalma arról, mit fog enni ma vacsorára... Úgyhogy üljünk csak hálásan a fenekünk által átmelegített textilen, mert az mégsem a kemény föld, nem másznak ránk bogarak se, nézzünk fel a plafonra, ami mégse a csillagos - vagy viharos - ég; ha fú a szél, becsukhatjuk az ablakot, és ha jön egy vadállat - pl. a szomszéd -, következmények nélkül elküldhetjük a francba, véres csatát mellőzve. Aki tudja, hogy holnap hol ébred és mi vár rá, az már csak ezért is boldog lehet.)

Szept. 9. és péntek

Nem mertem elmenni a kórházba csavarszedés céljából. Nem ismerek magamra. Még sötét hajnalban ébredtem arra, hogy ütvefúróval csavarozzák a bokámat, mire úgy belerúgtam a falba, hogy a térdemről lejött a huzat. (Na ezek végre elhallgattak, eddig ordítoztak és lövöldöztek egymásra, most valaki hálisten, meghótt, így csend van a Film +-on - fogalmam nincs, miért nézem, vagyis minek megy, ha nem nézem -, még Dani kapcsolt ide, aztán jól elment, és hagyott engem szenvedni, aminek ténye a hosszas hangzavar után csak most jutott el a tudatomig, most, hogy végre csend van.) Ennél többet, főleg magvasat, most nem tudok mondani, mert a torkomban mintha fűrészpor gyülekezne, egyre indokoltabbnak látom egy merész túra felvállalását a közelinek látszó, de számomra még igen távoli közértbe... (ott hideg sört tartanak).

2004. szeptember 8.

Ezt nehéz megemésztenem. (Discovery Channel) Elsa, a svédek egyik legnagyobb repülő legendája - igaz, hogy 1913-ban, de - mindössze 2 órát töltött repülőgépben, amiből 1 óra gurulás volt, a többi néhány ugrás, és kész. Ezzel be is fejezte. Utána kipróbálta az ejtőernyőzést, de nem kérdezte meg a tapasztalt férfiaktól, hogy kell becsomagolni a rongyot, ezért első ugrása során meghalt. Így születnek a legendák... Hát... Elsunnyoghatok az ismeretlenségbe a 23-szor több ugrásommal és ezerszer több repült órámmal...

Megint sikerült felhúznom magam. Bedőltem a UPC ajánlatának: ingyen telefonálhatunk egymás közt, az előfizetés is fele annak, ami a Matávé, illetve ma már T-Comé. Ez utóbbi önmagában csábító, a percdíjak se rosszak. Június 30-án becsődült hozzám egy harsány UPC-s üzletkötő, Sellyei János. Magától. Marhára sietett, amúgy is az a fajta, aki körül örvénylik a levegő, sokat beszél és kapkod. "Önöcske" voltam számára, fél óra múltán felajánlotta, tegeződjünk (hálás voltam, hogy az önöcskét nem kell többé hallanom). Nincsen semmi dolgod, mondta, 16 napon belül visszakapod a régi telefonszámodat, addig itt egy másik, mi elintézzük a T-Comnál az egészet, csak ülj és várj.
Bár kitöltött UPC-s szerződéssel vártam, azt mondta, az nem jó, neki a saját kézírásával kell kitöltenie; még azt hinné valaki, titkárnőt tart. Elvitte hát az irományomat, aláírtam egy ugyanolyan biankót, hogy szegénynek az aláírás miatt ne kelljen másnap visszajönnie, hisz annyi a dolga, ígérte, pontosan át fogja másolni egyiket a másikra.
Ültem és vártam. A számlakivonatom azt mondta, nemcsak júliusban, augusztusban is leemelte a T-com a 3.210 Ft előfizetési díjat, ez az igazi ablakon kidobott pénz. Megjött az új számlájuk is: szeptemberben ugyanúgy leemelik ezt az összeget. Naná, hogy írtam a UPC-nek egy emilt, ma fel is hívott egy kedves hölgy, tőle megtudtam, a szerződésem rendben van, de azon nem jelöltem, hogy meg akarom tartani a régi számomat. Ha kértem volna, valóban ők intézték volna a T-Commal az ügyet, nem lett volna semmi dolgom. Mit tehetett szegény, Sellyei úr nevében elnézést kért. Én meg itt állok 10 ezer kidobott pénzzel, amit ez a száguldó ügyintéző, gondolom, nem fog nekem megfizetni csak azért, mert egy x-et elfelejtett beletenni egy kockába.
Tanulság: már megint naiv voltam. Életemben nagyjából ez az egymilliomodik olyan naivság, ami pénzbe is kerül. Nem tudom, hogy át akart-e verni, hogy cégénél van-e olyan ember, aki a kézírásokat vizsgálja, és észre is veszi, hogy ez nem az övé, és ez valóban problémát okoz-e, nem tudom. Csak azt tudom, hogy tízezrembe került egy x kimaradása egy kockából. És most intézhetem a T-Comnál, de gyorsan, hogy fejezzék be a számlaküldést, amiért az égvilágon semmilyen szolgáltatást nem kapok tőlük július óta.
Szállodás koromban sokat tanultam az apróságok fontosságáról; ott nagy súlyt helyeztek erre, tekintve, hogy az Atrium Hyattben dolgoztam, a kevés ötcsillagosok egyikében, amely "A Nyugaton" írt policy szerint működhetett csak. Azt a nagy igazságot ott tanultam meg, hogy egy szálloda minőségét a leggyengébb láncszeme határozza meg. Azaz egy takarító vagy konyhalány. Elgondolkodom tehát a UPC szolgáltatásának minőségén, miután megismertem Sellyei urat, aki talán nem is a leggyengébb láncszem a hálóban.
Hol élek?

Az este a Top Gunra támadt kedvem.

Szeptember 5.
Sok fogadalmat tettem már, amit nem tartottam be; most épp azt szeretném megfogadni, hogy nem a hibák keresése, a vitatkozás motivál, ha bármit hallok, látok. Nehéz, mert arra vagyok predesztinálva (de ronda szó), hogy hibát találjak. Egy olvasószerkesztőnek, korrektornak (aki - is - voltam) ez a dolga, ez rémesen belém ivódott.
"Sikeredett" - ez a szó hátborzongást vált ki belőlem. Micsoda megcsúfolása a magyar nyelvnek! (Máris megcsúfoltam-cáfoltam első mondatomat, ami a fogadalmat illeti...) Valahány óra/km/stb. "magasságában" - ezt szintén nem viselem el. Nem tehetek róla, gyűlölöm ezeket! Az ok nélkül használt "tehát" és "így" szintén a feketelistámon vannak. Utálom még a "támogatottság" szót, ami szerintem 20 éve még nem is létezett, és bár van értelme, nem ott használják, ahol értelme van, hanem ott, ahol a "támogatás" tökéletesen elégséges lenne. Vesszőparipám továbbá a "lévén" szó - szerintem - helytelen használata. Azt gondolom, ha a "lévén" után a "hogy" következik, az illető nem tudja, mire szolgál a "lévén", és simán kiváltható a "mivel"-lel. Példa: "Tanár lévén nem tűrte a helytelen beszédet" - ez így oké. De ha egy sportriporter azt mondja: "Lévén hogy nem szereztek érmet" - ettől lúdbőrzök. De nagyon! Ne is beszéljünk a "szempontrendszerekről", meg az ehhez hasonlókról, amik számomra gennyes kiütések a magyar nyelvtan testén. És még mi minden nem is jutott eszembe! Majd gyűjteni kezdem e kiütéseket ezután.
Ma, miután - majdnem - megfogadtam, nem fogok többé a hibák keresésére specializálódni, többet nem hozok elő. Majd holnap.

Szeptember 3. Katrina után

- Amerika erős, de ha jön a vihar, vége
- Teljesen felkészületlenek; Bangladesh és Guatemala is jobban csinálja
- Nem menekültek vagyunk, hanem amerikai emberek, adófizetők!
- Szégyellem magam, úgy érzem, nem ez az az Amerika, ahol felnőttem!
- Százötven busz ment el üresen, mert csak mi, feketék vártuk őket
- Üresek a katonai bázisok, mégsincs hova vinniük minket!
- Hol a Nemzeti Gárda, hol vannak a katonák, miért Irakban és Afganisztában, miért nem itt?
- Előbb vizet hozzatok, utána lőjetek! - Ezt mind kétségbeesett emberek mondták a kormány tehetetlenségére utalva.
Bush: - Nem fogom elfelejteni, amit láttam, a pusztítás több mint egy nap figyelmet érdemel!
Bush úr a katasztrófa utáni negyedik napon megjelent Biloxiban, magához ölelt két csinos néger lányt, akik a - feltehetően illatos és tiszta - ingén sírták el bánatukat, és ez a kép bejárta azóta a világot, újságok címlapjára is került. A - szerintem a világon sehol se különb - riporterek gyorsan feltalálták a két lányt, és meginterjuvolták őket, milyen is volt a Presidenttel ölelkezni. Azt felelték, nyitott volt, és kedves. Bush úr nem szállt le se a Superdome, se a houstoni Astrodome, se a Conventional Center előtt szorongó, az ötnapos reménytelenség kétségbeesésétől sínylődő fekete bőrűek közé.
A fosztogatók aranykorukat élik, ha el is csípi őket egy ritka rendőr, nem tud mit tenni, nincs őket hová bezárni. Láttam embereket futni 20-30 vállfányi zakóval a hátukon, nagy szatyrokkal, egy ruhabolt kifosztása után, persze kötésig vízben. Nem is tudom elképzelni, hová vitték a zsákmányt, és mit fognak azzal kezdeni. A szupermarketek kifosztóit jól meg tudom érteni: minek rohadjon ott a sok enni-innivaló, mikor emberek tízezrei éheznek napok óta összezsúfolva.
Mára állítólag már 150 ezren Texasban vannak, de még mindig 50 ezer ember vár evakuálásra New Orleansból. Ma, az ötödik napon gördültek csak be a hadsereg teherautói élelemmel és vízzel megrakva. Ray Nagin, a város polgármestere már tegnap is úgy káromkodott a tévében, hogy sokszor füttyel helyettesítették szavait, nem értette, miért nem jön senki, miért nem történik semmi, talán azért, mert itt csupa nincstelen feketebőrű szenved, ami senkit se érdekel? (Ő is néger - megbocsásson bárki, aki ezt szitokszónak értékeli, én nem.)
Eddig 7000 embert mentettek ki helikopterek a tetőkről, óránként állítólag 800 embert látnak el. Számosan meghaltak már azért, mert minden orvosi segítség lehetetlenné vált. A Convention Center egy félreeső sarkához toltak egy tolókocsis halottat, mellette hevert egy másik ember a földön, letakarva. Ez csak az, amit a kamerák láttak. Ott még 15 ezer ember vár bármilyen segítségre, akik mindenüket elvesztették, nem tudtak elmenekülni, mert se autójuk, se pénzük, annyijuk maradt, amit magukkal tudtak vinni. Mindenütt szemét, bűz, tömeg, felháborodás, kétségbeesés.
Láttam egy - szintén öt napja szolgálati helyén, New Orleansben sínylődő - fiatal rendőrt, aki csak a felesége nevét tudta kinyögni könnyek között, és azt, hogy szereti. Ezt üzente valahová, ahová már reménye sincs eljutni. Egy másik a jelvényére bökve azt mondta: ez az, amire szívesen lőnek mostanában. És az éjszakában számtalan lövés dördül. Üzemek, házak gyulladnak ki. Oltásuk reménytelen. Mindent víz borít. A szervezettség, az előrelátás teljes hiánya jellemzi a három katasztrófa-sújtotta város, Biloxi, New Orleans és Baton Rouge helyzetét. Emberek százezrei vesztették el mindenüket, és várnak reményvesztve valami csodára.
Fidel Castro többek között 1100 orvost ajánlott fel segítségül, bár Kubával diplomáciai kapcsolat sincs. Még Sri Lanka is megajánlott 25.000 dollár segélyt Amerikának!!!
Előrejelzés szerint 25-től 100 ezerig várható a halottak száma, akik a szervezetlenség, ellátatlanság, fertőzések következtében fognak elpusztulni. Bush eddig 10,5 milliárd dollár "előleget" folyosított, de jobb lett volna, ha a mozgósítást kezdi el előbb. Ez sokak véleménye. Mint ahogy az is, hogy ha nem túlnyomó részt szegény, fekete emberekről lenne szó, már rég beindult volna a gépezet, nem vártak volna öt egész napot. A houstoni Astrodome 12 ezer menekülttel megtelt, mint szardiniák fekszenek tábori ágyakon úgy, hogy egymásba lóg a kezük, lábuk, a buszok visszafordulnak, máshová kell menniük, még senki se tudja, hová azokkal, akik öt napig étlen-szomjan, a Superdome forróságából menekültek meg.

Ez most az én véleményem: sosem hittem volna, hogy ilyesmi előfordulhat Amerikában. Napokkal előbb tudták, hogy jön a Katrina, azt is, hogy a város mélyebben fekszik, mint a tenger, számtalan dolgot lehetett volna előre tervezni. Mintha mégse történt volna semmi. Csak az a millió tudott elmenekülni, akinek pénze, autója volt, és volt hová mennie. A többi száz-valahányezer maradt. Sok, ez ügyben megszólaló, fontos ember emleget rasszizmust, hadd tegyem én is. Szegények és színesek maradtak ott, haltak és halnak meg, és ez nem olyan fontos. Minden jel erre mutat. Mélységesen felháborít, és megrémít, hogy szenvedéseiknek még messze nincs vége. Sokuk mondta azt, hogy sose akar visszatérni, el akarja felejteni a várost, ahol élt, csak minél messzebbre kerüljön tőle. Barátoknak, szomszédoknak kellett egymástól talán örökre elbúcsúzniuk, mert nem volt mód egyszerre elvinni őket. Minden összetört, minden elveszett, csak a kifosztottság és a kiszolgáltatottság az, ami biztos. Az az anya, aki egy szál bugyiban lévő babáját ölelte magához, nem színházat játszott, mikor sírva mondta: egy inget sem tud ráadni, nem maradt annyi se, és már öt napja!
Ki fog, ki akar igazán nincstelen színesbőrűeken segíteni, ez itt a kérdés, és én csak erre várom a választ. Most megmutathatja Amerika, mit tud az egyenlőségről és demokráciáról. A papoláson túl. Hatalmas próbatétel lesz ez számára az egész világ előtt, és azt hiszem, minden jó érzésű ember árgus szemekkel fogja figyelni a végkifejletet. Addig is nézzétek a CNN-t. Nagyon tanulságos. Még szólásszabadságot is lehet tanulni.
Az biztos, hogy a magyar segítség előbb odaért az árvíz sújtotta Romániába, mint ahogy Amerika a saját szenvedőin segíteni lett volna képes. Ez egyrészt büszkévé tesz a magyar hazám iránt, másrészt rombolja azt a bennem is rég meggyökeresedett imidzset, hogy Amerika az Valami Amerika.

Na jó, tegnap, sántikálás közben a rossz lábam lemaradt kissé, majd nagy lendülettel behozni kísérelvén e lemaradást, elakadt az ajtófélfában, ennélfogva a rossz lábamon amúgy még jó kisujj holtbiztosan eltörött; szívesen mondanám, hogy egy nagy jajkiáltás kíséretében, de mivel mérhetetlenül visszafogott vagyok, csak egy szűk bazeget engedtem el, majd konstatáltam a 2ségtelen tényt: megint történt (tört) valami. Mert szegény embert az ág is húzza. Úgy is mondhatnám: Ami eltörhet, az el is törik. És ha van még ujjad, ami ép, arra úgy vigyázz, mintha már csak egy napja volna hátra.
A "jó" lábamban, amire a súlyt helyezem, mondottam vala, szintén van egy törött csont, ami mostanában jobban fáj, mint a rossz lábam egészében. Tehát kétfelé sántítok: vigyázok erre is, meg arra is. Az arra jobban. Mert ott még csavarok, drótok, vasak vannak, meg kétségek a végleges gyógyulást illetően. Ez a boka még egydimenziós, jövő héten szándékoznak kivenni belőle egy csavart, miáltal szabadságfoka növekedvén talán képes leszek úrinő módjára járni a jelenlegi csoszogás helyett. Mélyen átérzem ennek fontosságát, tehát ma nem mentem el Délegyházára a barátaimmal piknikezni, hanem inkább ápolom a danagatot, ami riadalmamra egyre nagyobb a csavarok körzetében. A törött kisujj mélységesen érdektelen a nemes cél fényében. Illetve árnyékában. Orvosi javallat szerint max. 5 kilóval terhelhetem a szögelt lábamat, ami a lelkiismeret-furdalással súlyosbítva (mivel gátlástalanul sétálok rajta) elég nagy traumát okoz már önmagában is. Nem tudom, mennyi az az 5 kiló, képleteket se tudok felállítani, mi terhelés éri, ha mondjuk a korlátba kapaszkodva lelépdelek egy lépcsőn, evidensnek látszik, hogy időnként (mondjuk lépésenként) a teljes súlyom 100%-a, azaz 60 kiló elviselésére kényszerítem. Nem csoda, ha megdagadt. Ma messzebbre mentem a kutyával, mint máskor. Még ez is! Az vesse rám az első követ, aki majd 8 héttel az összerakás után képes lenne nem kipróbálni a szerkezetet, azaz a bokát, ami a sajátja.

Szeptember 1.
Azon meditálok, mitől hírműsor egy hírműsor. Jelen esetben az RTL Klub ma reggi, 8-órás híreivel van vitatkoznivalóm. Azt mondta az ifjú férfi bemondó, hogy az "Asztrodómból" 100 ezer embert mentenek ki. Ezzel szemben a Superdome-ból mentenek ki 20 ezer embert (a befogadóképessége 30 ezer fő). Na persze, az osztogat és fosztogat tipikus esete ez, de akkor is! Mit tegyek például azzal a kötekedő kamasszal, aki maradéktalanul elhisz mindent, amit a tévében hall, és mondjuk vitatkozni kezd velem arról, hogy milyen dómnak hívják azt az épületet, asztrónak, vagy szupernak? És hány embert is mentenek ki végül? Aztán majd azt mondja, hogy én vagyok hülye. Én szépen elhallgatok annak biztos tudatában, hogy igazam van, ő meg annak tudatában dicsőül meg, hogy megint jobban tudott valamit.