2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr
2009. február 26.
Fontos közlemény: holnap 21:20-kor a tv2-n Bazi nagy görög lagzi. Aki még nem látta, az nem vesztett semmit, mert megnézheti. Aki nem nézi meg, az veszít.
Dani fiam ma hajnalban megint kiakasztott. Miután ráengedtem Macit, és az ébresztőrádiója is hangra zendült, láttam, hogy csökötten ül az ágyán, képtelenül a lábra állásra. Ezért percenként ellenőriztem. Aztán azt látom, hallom, hogy telefonál, hogy ő ma orvoshoz megy, ne számítsanak rá. Elég hangosan káromkodtam. Szerinte a telefonba is behallatszott, amiért haragra gerjedt és ordított velem. Merthogy a telefonokat rögzítik. Valami olyat mondhattam, hogy már megint az a rohadt játék, attól nem alszol. Visszafeküdt, kialudta magát, aztán orvoshoz ment. Kiírta, legközelebb hétfőn megy dolgozni. Mélységes letargiámban előrevetítettem, hogy márciustól talán már munkája sem lesz, mert ezt a linkelést nemcsak én látom. A napom nagy része azzal telt, hogy aggódtam, rémeket láttam, vádoltam magamat, visszagondoltam saját ifjúságomra, amikor szíre-szóra elvágtam borotvával valamelyik ujjamat, mert épp nyár volt, és a Dunára vágytam, de mindenekelőtt betegállományra. Csakhogy abban a világban ilyesmiért még nem lehetett kirúgni senkit. (Az ujjaimon számtalan forradás tanúskodik a szabadságvágyamról...)
Jó, nem tiszta linkelés, amit csinál, tényleg kivan. (Na de én miért nem voltam ki az ő korában? Hajnalban tértem haza számtalanszor a Balatonról, egész hétvégés dühöngés után, mégis bementem dolgozni alvás nélkül, mert dolgozni kellett! ?) Örülök, hogy uszodabérletet vett, és mint mindig, előbb lenyíratta a haját tüskésre, mert ugye mindig előbb jön a gomb, utána a kabát, amire felvarrjuk. De elment úszni. El is fáradt. Ő így akar "meggyógyulni" a pánikból, és ezt csak támogatni tudom. Megmondtam neki. Adja az ég, hogy csinálja ezt végig, ha már 11 ezerbe kerül egy rohadt bérlet, amiből csak tíz napi úszás jár neki. Délután rámszólt, hogy vághatnék már barátságosabb képet is, nemcsak ilyen vészterheset. Attól kezdve mosolyogtam. Csakazértis. Mivel a mosolynak hatalma van, ő is rákezdett. Most tulajdonképpen úgy tűröm távollétét - megint óbudai haverjához költözött kábé másfél napra -, hogy legalább közös mosolyunk az utolsó emlékem.
Jó ég, bár tudnék kevésbé aggódni miatta! Maci az előbb vacsorázott, ilyenkor mindig benyomul a szobámba, és az összes elérhető textilbe beletörli a pofáját, oly módon, hogy efelől senkinek kétsége sem lehet. Nem véletlen mozdulatok ezek, hanem céltudatosak. Utolsó állomás a nadrágom két láb közötti része a térd magasságában. Dani ma póráz nélkül vitte el a CBA-ig, ami szerintem könnyelműség volt, mert a Tétényi úton is át kellett kelni. Azt mondta, minden "állj" parancsra megfelelően reagált, el kell hinnem, hiszen élve hazahozta. Megkértem, hogy jobban vigyázzon, elég, ha meglát egy kellemes kutyahavert a túloldalon, és máris képtelen lesz megállítani. De azért jól esett azt hallani tőle, hogy már majdnem úgy viselkedik, mint Csumi.
2009. február 24.
Egy késcsúszás: a középső ujjamon csak felnyitottam a bőrt, ami visszacsukható, de lendületből a kisujjam bütykéről sikerült le is metélnem egy apró darabot. Csak akkor értettem meg, miért vérzik egy órán át, mikor egyáltalán észrevettem. Nem fájt. Ez a mai csirkepucolás záloga. Csak farhátat vettem volna, de nem volt, így egész csirkét hoztam.
Ha már érzem, hogy csavar az orrom, igyekszem alaposan megszívni magam, hogy hatttalmasat tudjak végre tüsszenteni. Szeretek ilyet. Ha sikerül, rengnek a falak, Maci pedig, bárhol is van, előrohan, mint egy póniló, merev, koppanó lábakkal baktatva, sebesen. Azonnal rám ágaskodik, hogy most mi van? Aggódik. Meg kell nyugtatnom.
Amikor lefekszik, úgy rogy össze, mint egy ócska vár: szinte hallani, ahogy a téglák omlanak. Döngve. Ha csuklik, bordái hangosan verik a padlót. A kezdeti 10-20 másodperces vacsoraidőhöz képest most már akár nyolc percig is képes elcsámcsogni a kajás tál fölött. Sőt. Egy percig néztünk ma egymásra, nem értettem, mi tartja vissza, hogy a frissen főtt csirkéhez nyúljon. Elfelejtettem azt mondani: "tied!" Jajj, még nem is mondtam: életében először tegnap hagytam őt egyedül másfél percre. Feljőve a sétából láttam, hogy a szomszéd kívül felejtette a kulcsát. Bezártam a kutyát, visszaléptem a szomszédhoz, és becsöngettem, hogy figyelmeztessem. Amikor lakásomba tértem, Maci úgy üdvözölt, mintha az Északi-sarkról, hónapok távolléte után jöttem volna haza. Másfél perc után! Hihetetlen volt! Szájába kapkodta gyengéden mindkét kezem ujjait, a nadrágomat, a ruhámat, nyüfögött, ugrott, nyüzsgött, valami olyan örömtáncot adott elő, amit még sosem láttam, hiszen még sosem hagytam őt magára.
Jó ég, mindjárt március van! Felfogtad? Egyelőre nálunk a hófehér havas táj dominál, csend és tisztaság, élvezet. Ha későn is, de legalább jutott belőle kicsi nekünk is. Szebb lett volna karácsony táján, de így is jó. Áldás.
Kedves barátnőmről kiderült, hogy nincsenek trombocitái. Vagyis alig. Órákig vérzett az orra elállíthatalanul. Ennek kapcsán tudta meg, hogy az Aspirin trombocita-gyilkos. Tudtad te ezt? Vagy tudjuk mi egyáltalán, akik szíre-szóra bedobunk egy aszpirint? Nem értem, egyáltalán nem értem, hogy buzdíthatnak a reklámok olyan szerek szedésére, amelyek például a trombocitáinkat ölik, ami ahhoz vezet, hogy a vérzés nem áll el. Olvastam krimiket a gyógyszergyárak álságairól, az érdekek harcáról, ahol csak egy nem volt fontos: az, aki szedi a gyógyszert. Ha ilyet hallok, mint barátnőm esete, ez jut eszembe, és borsódzik a hátam. Neki azt mondták, az Algopirin ugyanilyen veszélyes. Jó, ha tudod! Legalább tőlem, mert mástól nem fogod. Ahogy most fél füllel a híreket hallom, már az is jó, ha a ravatalon azt találod, akit vártál, mert a csere bizony lehetséges. Hullacsere, he! Végül is miért pont a hullaszállítók ne tévedhetnének?
Ha már pucoltál hajnalban hóval teli autót, lefagyó ujjakkal, akkor megérted, miért tudok még abból is pozitívumot kovácsolni, hogy nekem ilyen gondom nincsen.
2009. február 23.
 |
 |
Mari barátnőm fotói; én nem hordok magammal kamerát hóesésben. Nekem a nagyon fehér háttérrel még sosem sikerült jó képet csinálnom fekete állatról, de amint látszik, néha ez is bejön. Igaz, hogy csak nagy minőségrontás árán, amint az látszik is a lila kockás szőrön. Azért Maci mégiscsak látszik valamelyest.
Hajnalban félhatkor sétáltunk, mintha egy elvarázsolt világba léptünk volna. A hóban nyomok sem voltak, én ejtettem az elsőket. Csend volt mindenütt, mintha a világ megszűnt volna mozogni. Egyedül voltunk, én és a kutyám. Tisztaság és fehérség, gyönyörűség. Mondd meg őszintén: tudnál-e ilyen élményt magadénak mondani, ha nem lenne kutyád, és nem kellene levinni? Ezt köszönöm én minden nap a kutyámnak, hogy kimozdít, hogy muszáj menni, amit mindig nehéz elkezdeni, de a végén mindig boldog vagyok. Attól méginkább, hogy őt is boldoggá teszem. Annyira szép ez a kis macsó! Annyira szófogadatlan! Lesz vele dolgom elég. Mostanra értette meg, mi az, hogy ül, fekszik. Ezt már tudja. De nagyon messze van még az igazi engedelmesség. Talán sosem jön el, mert az ő jelleme nagyon különleges. Mondhatnám úgy is, hogy öntörvényű. Ha rosszul szólok hozzá, negligál. Kiabálni abszolút tilos, attól kiakad. Érzékeny a lelke. Igaza is van, aki csak kiabálva tud érvényesülni, az ássa el magát. Előbb nekem kell tanulnom, hogy kell halkan, de határozottan parancsolni és követelni.
Meglepett, hogy az állatorvos nem tudta, hogy a wolfspitz a keeshond. Valami norvég spitzet emlegetett, aki szerinte a keeshond. Elnézően visszavonultam, nem akartam nagyon bizonygatni, amiről biztosan tudtam, hogy igaz, gondoltam, majd előbb-utóbb utánanéz a neten, vagy ahol akar, mert azért a helyében én biztos ezt tenném. Nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy 11 évig lehetett egy keeshondja, akiről biztosan tudja, hogy az volt.
2009. február 21.
Aggódom Veres Zoliért. Olyan mérhetetlen megállíthatatlansággal hajszolja a rekordokat, hogy előbb-utóbb bele fog halni. Ezer éve ismerem, sok évig kerettársak voltunk, aztán elfajzott, irígy lett, megtagadott mindannyiunkat a saját jól felfogott érdekei miatt. Úgy is mondhatnám: eltaposott minden régi értéket, ami bennünket, műrepülőket összekötött, egybekovácsolt, csak azért, hogy tündökölhessen, akármi áron.
Sosem felejtem el a 90-es évek elején a kecskeméti repülőnapot, amikor Alajos meg én repültünk Z-50-essel műrepülő bemutatót, ami után Zolival a földön találkoztam, és láttam rajta, hogy legszívesebben megölne, amiért nem ő repült. Gyűlölt engem azért, amiről nem tehettem: engem jelöltek ki a bemutatóra. Jól is sikerült, de - gondolom - Zoli úgy képzelte, sokkal jobb lett volna, ha ő repüli. Addig is éreztem irígységét, de akkor nagyon. Ő még sehol nem volt, amikor én már repülőnapok szereplője voltam, de ezt, miután belelépett az én kategóriámba, nagyon gyorsan igyekezett megváltoztatni a maga javára, természetesen.
Sok évig nem beszéltem erről, most sem tudom, miért teszem, de ma éppen fáj, hogy egy egykori kiváló, humoros, nagyszerű sporttárs hirtelen az ellenségemmé vált, és sikerült is neki - mert neki sikerült, hisz más nem is akarta - engem kigolyózni a műrepülő válogatottból. Elérte, hogy ne repülhessek tovább a 94-es világbajnokság után. A keretből kitettek csendben, anélkül, hogy engem értesítettek volna; senki másnak nem volt ez érdeke. Neki nagyon is. A közönség szerette, ha egy női műrepülő pilóta bukfencezik az égen, miért is ne szerette volna. Zoli akart ott lenni viszont. Helyettem. Elérte. Régen volt, tudom. De a fájdalom nem múlik az idővel. Szeretnék megbocsátani, a józan ész is ezt mondaná, talán meg is tettem már, csak a gondolatok kívánkoznak ki belőlem. Nagyon jól megértem, milyen szar a földön állva nézni egy repülőnapot, ahol egy hülye picsa repül, akinél én százszor jobban tudnék (gondolhatta Zoli), miközben én kénytelen vagyok angolul társalogni holmi VIP-vendégekkel - ez volt az ő feladata azon a bizonyos kecskeméti arishow-n. Az idő múlik, az ember tisztábban lát. Egyre. Akkor határozta el, hogy engem kiiktat mindenáron. Megtette.
Veres Zoltán csodálatos pilóta. Nem vitatom. Tényleg. Európa-bajnoknak mondja magát, tényleg az. Csak én tudom - és kerettársaim mind -, hogy az a bajnokság kezdőknek rendeződött, ahol ő nyert Eb-címet. A valódi, unlimited, azaz korlátlan kategóriában nyert tapasztalatai révén. Amit úgy tudnék mindenki számára érhető módon megfogalmazni, hogy egy Forma-1-es versenyző visszamegy a gokart pályára, és ott learat minden babért. Veres Zoltán ezt tette. És büszke rá. Olyanokkal szállt versenybe, akik még életükben nem csináltak háton dobott orsót, pláne negatív 45 fokon. Ő már tökéletesen képzett volt minden műrepülő figurát illetően, hiszen velünk küzdött nemzetközi, unlimited versenyeken éveken át. Az advanced kategóriában szereplő haladót jelent, olyat, aki még messze nem kész az unlimited, azaz korlátlan műrepülést igénylő versenyre. Zoltán advanced kategóriában lett Eb-győztes, miután a korlátlan műrepülést igénylő kategóriában nem tudott labdába rúgni. Leginkább azért, mert Besenyei Peti mindig ott volt.
Az én Veres Zolim egy atlétikus, mondhatnám, gyönyörű felépítésű férfi, számtalan jó tulajdonsággal, amik közül első a nagyszerű humora. A mindig viccelésre kész habitusa. Az én Veres Zolimat imádni fogom holtomig, mert annyi örömet, nevetést adott, hogy ezt nem szabad elfelejteni. Amikor Szegedi Bélával a fejükhöz kaptak, és kántálni kezdték: "Szereti a tik a meggyet, ketten szeretünk mi egyet" - az igazi performansz volt. Mi, repülők, akik épp ott voltunk egy verseny mián, együtt ordítottunk velük, és imádtuk őket. Ordítottunk velük, és életünk legnagyobb buliját éltük át. Veres Zoli alapkérdés, ha bulizni kell, ha humorra van szükség. Veres zolinak meg kell bocsátanom örökre, mert szeretnék csak a szépre emlékezni. Szép pedig igen sok volt, felejthetetlen.
A Discovery Science-en áramlatról beszéltek, ami 5 m/sec sebességgel halad. Azt is hallottam, hogy a hajónak, amely le akarja ezt az áramlatot győzni, 2000 (kétezer!) km/ó sebességgel kellene haladnia. Az istenért! Én azt tanultam, hogy egyszerűen számítva a méter per secundumot meg kell szorozni 4-gyel, majd levonni belőle 10%-ot, így kapjuk meg gyorsan a km/órát. Az 5 m/sec tehát nagyjából 18 km/óra. Hogy jön ide a 2000 kilométeres sebesség, ami egy vadászgépnek sem utolsó?? És ha a csatorna neve éppen Science, azaz tudomány, hogy lódíthatnak ekkorát?? Nem értem, és nem is díjazom, hogy vannak emberek, akik ezt benyelik, és ténynek fogadják el. Bosszant!
2009. február 19.
De szar egy éjszakánk volt! Dani éjfélkor azzal ébresztett, hogy meg fog halni. Kihagy a szíve, összevissza kalapál, és nagyon fél. Felhívta a mentőket. Le-fel járkálva, a mellkasát nyomkodva várt, és én nem omlottam össze. Igaz, sírtam egy picit, de mikor rámszólt, hogy "na ne!", akkor abbahagytam. Vele sétáltam. Húsz perc múltán újra telefonáltam, tudták, miről van szó, azt mondták, az ügyeletes orvosnak adták át az ügyet, hamarosan megjön. Lestük az ablakból, aztán meg is jött egy férfi és egy nő. Nem tudom, melyikük volt orvos. A kutyát helyezzük át, volt az első utasítás. Az előszobában lefektettem, és nagyon szigorúan megkértem, hogy maradjon ott. Maradt. Én is mellette maradtam, így csak leső pózban láttam, mi történik a szobában. Dani elmondta, hogy halálfélelme van, a pulzusa száz fölött, és zsibbad a fél oldala. A nő azt mondta - talán ő volt az orvos -, hogy pánikrohamról van szó. Kérdezte - amit én is -, hogy történt-e mostanában valami szokatlan. Nem történt. Csak a napi taposómalom a bankban. Adott egy injekciót, ami nyugtatásul szolgált, és írt egy slefjnit három pecséttel, ami tökéletesen olvashatlatlan. Azt mondta, ezzel el kell menni a háziorvoshoz. Amikor távoztak, Dani mindkettőjüktől bocsánatot kért, hogy zaklatta őket. A hölgy azt felelte, ez a dolguk, de a kollégája már reggel hét óta szolgálatban van, elfáradt. Dani ezek után még azt hitte, hogy megsértette őket. Megnyugtattam, hogy jól szólt, ezen nem lehet megsértődni, ez emberi volt. Lefeküdt. Kétszer néztem be, hogy kikapcsoljam-e a tévét, mindkétszer azt mondta, hogy beállította fél órára. Naná, hogy kisvártatva, megint benézve azt látttam, hogy ő alszik végre, a tévé meg nem. Kikapcsoltam, nem vette észre. Volt már vagy félkettő.
Nem volt nyugodt az álmom. Az övé igen. Tízkor magától felkelt, ahogy kell, ha délre megy dolgozni. Hajlott volna rá, hogy a slejfnivel a háziorvoshoz induljon, de letiltottam. A papírt vidd be a főnöködhöz, és kérdezd meg, mikor teszi lehetővé, hogy orvoshoz menj - mondtam. Többet nem hibázhatsz!
Egész nap azon gondolkodom, mitől kaphat pánikrohamot egy 26 éves ifjú, aki lényegében békében és biztonságban él. Semmi pánikkeltő történés nem érte mostanában. A gyönyörű autóját októberben lopták el, a kutyáját májusban kellett elaltatni, akkor mi van? Most jön ki rajta? Tudom, hogy frusztrálja a munkája, és még jobban a kényszer, hogy meg kell vele békülnie, nem hagyhatja ott, hiába szeretné. Dühöngésig mérges vagyok a rendszerre, ami belekényszeríti őt ebbe az egészbe. Próbálom megértetni vele: az emberek 99 százaléka olyan munkát végez, amiben nem telik öröme. De muszáj. És közben szinte szégyellem magam, hogy nekem munkás éveimből, amikből rengeteg volt, alig egy-két év volt olyan, amit nem szerettem. A többi csupa élvezet. Mindig szívesen mentem dolgozni. Megtaláltam a jót, illetve ő talált meg engem. S hogy ez mekkora ajándék, csak most, Dani miatt tudatosul bennem. Vajon hogy segíthetnék rajta? Amikor betakargattam, megsimogattam a karját, és azt mondtam: én csak érted élek. Ha nem lennél, már rég nem lennék. Nem volna értelme az életemnek. Nem tettem hozzá a zsarolásízű mondatot, hogy pl. szedd össze magad, vagy ilyesmi, erre nem is gondoltam, csak most, hogy írásba rakom a dolgokat. Talán mondhattam volna, talán zsarolhattam volna, hátha attól erőre kap. Mélységesen szeretem őt. Itt hever az asztalomon a levágott ampullák teteje, az injekciós tű papírja, meg a kék injektáló dugattyú, amiből belenyomták a seggébe az anyagot. Mivel még nem jött haza, nyilván végigdolgozza a napot, ahogy kell. Titkon gondoltam rá, hogy hazaküldik, menjen orvoshoz, de nem. A kapitalizmus dolgozik. És dolgoztat.
Könnyen szoktam kijelenteni, hogy mindenki álljon meg a lábán, tartsa el magát, teremtse meg az egzisztenciáját, és komolyan is gondolom általában. Még azt is hozzáteszem, hogy szenvedjen meg mindenért, ahogy kell. Ahogy én, ahogy más, aki nem született bele a jóba. Most megreccentem. Nagyon. Milyen áron?
2009. február 16.
 |
Végre a kutyám láthat valamit fehér hóból! Esik órák óta. Tudom, hogy vidéki barátaim láttak már ilyet, de mi itt, a 11-kerben még nem. Dani vitte le, én csak várok, és mindig azt remélem, hogy sokáig, mert akkor jó nagyot sétálnak. Itt a 6 hónapos Maci, alig tudtuk feltenni ketten a székre, amin érkezésekor még egy kutya elfért volna. |
2009. február 13 és péntek!
Szegény Marian Cozma temetését - élőben - néztem volna dél körül a Duna tévén, de mikor odakapcsoltam, csak a feliratot láttam, hogy közvetítés Bukarestből, és a töksötét képernyő fogadott. Ha humorizálni akarnék - ami itt bűn -, azt mondanám, nem a koporsó belsejéből kívántam nézni az adást. Mégis folyamatosan a feketeség volt adásban, semmi más. Miért is akarnám ezt megérteni? Pont ezt? Lemondtam róla.
Maci tegnap még rátett egy lapáttal - meg én is, mert megint ugyanott hagytam egy tányért -, Dani marhapörköltjét is eltakarította. A tarhonyából hagyott valamennyit, de húsnak nyoma sem maradt. Ahhoz képest meglepően csekély ürüléket tudott ma produkálni. Már többször elgondolkodtam rajta, vajon a kutyák hogy tudnak olyan "tisztán" szarni, ahogy teszik. Nem igényelnek seggtörlést. Mi, emberek, szerintem maximálisan elfajzottunk már ettől a természetes tisztán szarástól. Meghalnánk vécépapír nélkül. Illetve megbüdösödnénk és elkoszolódnánk. Ők meg nem. Irigylem a kutyákat. Mennyi klotyópapírt megtakaríthatnánk, ha képesek lennék arra, amire ők!
Az ember szánalmas. Esendő, mocskos, sok évig önellátásra is képtelen, azután meg csak szemetel és kibocsájt. Káros anyagokat. Ha csak a kutyát nézem, sehol sem vagyok hozzá képest. Ha elhajtanám, nem halna éhen, megtalálná a módját, hogy életben maradjon. És én? Ha ő hajtana el engem? Ha nem dobna utánam egy tekercs klozetpapírt, egy hetet se élnék túl.
2009. február 12.
A kis szemét! EGY kiló csirkefar-hátat vettem, megfőztem fél hagymával meg egy pici sóval, csak neki. Egy egész darabot - nyakkal együtt - adtam ebédre gondosan összevágva ollóval, nehogy beleálljon valami csont a bélésébe, raktam hozzá húslevest, sótlan rizst, és azt hittem, borzasztóan telerakja magát. De nem. A másik két farhát az asztalon várt hűlésre, és arra, hogy holnapra előkészítsem, beosszam. Az asztal, amit én csináltam, 90 centi magas. Nincs látható lába, aminek támaszkodni lehetne. Mit gondolsz, mit találtam, mikor újra a konyhába mentem? Tükörre nyalt tálat az asztalon, sehol egy morzsa csirke. És még volt pofája vakkantani is egyet - erre mentem ki -, mint mikor azt szokta szóvá tenni, hogy túl sok itt az ínycsiklandó illat, de én miért nem kapok belőle? Azannya, mondtam, meg "rosszkutya!", sokszor. Azóta nem beszélünk. Kint ül a sötét előszobában, három megközelítési kísérletét visszavertem a rosszkutyával, most már tudja nagyon jól, hogy haragban vagyunk. De viszont piszkosul jóllakott, megette a holnapot is a disznaja.
"Mint a szélvész, száll a gépünk,
mint a táltos, úgy repülünk,
míg a csillagokhoz érünk,
egy-egy felhőn megpihenünk...
A miénk a kéklő égbolt,
a mi gépünk fényben jár,
fel az égre törtünk, a szerencse velünk,
minden bátor ifjú vélünk száll!"
Ez a hétvégi 2x2 néha 5 c. film egyik dala volt, sokszor énekeltük tábortűz köré ülve Fahegyen. Jó volt újra hallani. Annyira!
2009. február 9.
Ami a porszívózást illeti, tragédia törént: nem vettem észre, hogy összecsavarodott tőben a gégecső, tehát eltörött. Csak egy hajszál tartja, úgy fejeztem be működésemet, hogy egyik kezemmel próbáltam légmentesen összefogni a csövet. A fene egye meg, hogy egy plorszívó már 20 évet sem bír ki! Csövileg.
Márta végül itt aludt, mert féltizenkettőkor kezdtünk azon gondolkodni, ki vigye haza. Összes családtagja káromkodva ébredt fel, evidens volt, hogy marad. Elhozta a Mamma mia c. filmet, azt hitte, maradandó élményt nyújt vele. Nem sikerült. Őszinte leszek: elbaszott próbálkozás arra, hogy bármiféle élmény legyen. Számomra. Nem is lett. Megittam közben fél üveg vörösbort, de ettől se lettem lelkesebb a filmet illetően.
Mártáról érdemes tudni, hogy kicserélték a combízületeit. Az egyiket olyan "tökéletesen", hogy mikor felébredt, a bal lábfeje nem egyenesen állt, hanem jobbra hajolva - szinte bebandzsítva - ráfeküdt az ágyra. Aztán az a bizonyos ízület egy sima fürdőszobai lehajlás során kiugrott a helyéről. Nem akarom elképzelni a fájdalmat, ami ezzel járt, mert ehhez a képzelőerő elég kevés. Kórház. Péntek. Mondták, kéne hétfőig várni, mikorra az operáló orvosa visszatér a nyaralásból. Gondold el: 3 napot várni kiugrott combízülettel! Szerencsére nem vártak, összevissza húzták, nyomták, tekerték a lábát, aminek következtében a protézis helyre került, lábfeje már nem hajlik a párnára, de járni alig tud. Annyira tisztelem az orvosokat, és annyira leköpném azt, aki vele ezt tette! Talán soha már nem fog tudni mankó nélkül mászkálni. Pedig ismerek olyanokat, akik egy ilyen protézis beültetése után tizenévekig gondtalanul rótták útjukat bot nélkül. Mi ehhez képest az én combnyaktörésem? Semmi. Nem járok bottal, szerintem észre se vennéd, hogy baj van a lábammal. Nagyon szerencsés vagyok. Irtózattal gondolok arra, hogy ismét sebészek kezébe kerüljek valami hasonló gonddal. Azt hiszem, ahhoz is külön mázli kell, hogy olyan ember operáljon, aki nem bassza el. Nekem eddig mázlim volt, de mi van azzal a sokkal, akkinek nem?!
Maci ma szó szerint hátast dobott egy közeli redőny felhúzása által gerjedt hang miatt. Csendes hajnal volt. Túl közel volt, túl hirtelen történt, ő kétszer átfordult a hossztengelye körül a füvön, utána ugrott fel, hogy szembenézzen a rémmel. Világgá rohant volna, ha nincs a póráz. Én még ilyen duplaszaltót nem láttam. Már kinőtt abból, hogy rémületében rám másszon, ölembe kéredzkedjen, sajnálom is ezért, de hát ki bírná el a legaláb 20 kilóját? Ő is tudja, hogy nekem ez már nem megy.
2009. február 7.
Az anyaoroszlán azért idővel feltámadt bennem: mi az, hogy fiam este 9-re ér haza, és másnap reggel 6-kor kelnie kell, hogy 8-ra beérjen ismét? Hol szerepel a munka törvénykönyvében az, hogy nem hagynak neki legalább 8 óra szórakozási időt? Sőt, még elég pihenőidőt sem? Tudom, hogy pusztába kiáltott szavak ezek, de legalább leírom, hogy megszabaduljak.
Az Allende-parkban kószált egy szépséges német juhász, az elhagyottság és kétségbeesés összes jelével, de Mari barátnőm kézbe vette az ügyet: felrakta a netre, és láss csodát: már ma, összesen két nap után a gazdái rátaláltak és könnyes örömmel újra magukhoz ölelték a kutyájukat. Ilyenkor nekem is könnyezni van kedvem, mert az emberek jók, miután az már teljesen biztos, hogy a kutyák nem lehetnek mások, csak jók.
Sokat nézek tévét, mit tegyek, az impulzusokat innen kapom. Ma újra Floridában jártam egy film kapcsán, és bámultam a naplemente elképzelhtetelen felhőképleteit. Eszembe jutott mindaz, amit én láttam, és ugyanilyen utolérhetetlenül gyönyörű volt. Nem kell hozzá más, csak Florida, egy alkonyat, és a végtelen óceán látványa. Amikor ez összeadódik, és még te is ott vagy véletlenül, akkor a Csoda bekövetkezik. Csak nézni kell. Furcsa volna megkísérelni leírni képeket, fényeket, felhőket, tehát nem próbálkozom ezzel. Csak annyit mondok: szebbet még nem láttam. Pedig Thaiföldön is csodáltam naplementét, meg az Adrián is, az Atlanti-óceánon is, kár volna felsorolni az összes helyet, ahol jártam, de Floridához hasonlót nem láttam. Valami mindenség esszenciája csapódik le ott, aminek okát senki se tudja, és talán nem is akarja. Varázslat, az biztos. Boldog perc, ha - akár tévé útján - sikerül visszaidéznem, amit ott átéltem. A boldogsághoz nem sok kell (ugye?), nekem kijut időnként. Ezért.
Időskori bölcsességem egyik oszlopa az a felismerés, hogy rám nem szabad káposztát és kecskét bízni, mert összeházasítom őket.
A Travel Channelen láttam ma egy angol nyelvű bejátszást, arról szólt, micsoda fantasztikus borokat fedezezett fel a műsorvezető, de hol: "Budapest at the Black Sea". Szeretném, ha tévednék, hétfőn 8 órakor este kiderül, hogy "at the" volt-e a megfogalmazás, vagy "and". Tehát hogy ott-e, vagy "és".
Láttam aztán Perut, őslakosait, akik ugyanolyan kötött - füles, bojtos - sapkát viseltek, mint amilyeneket karácsony előtt a Körtéren árultak. Meglepett. Lehet, hogy ennyire kicsivé vált a világ? Persze.
Amikor Kutya elhever, hanyatt dobva magát, és meleg testét ráhelyezi a lábfejemre, az maga a megnyugvás. A lábam mindig fázik, ez tehát nekem ajándék. Mozdulni se merek, nehogy ő is mozduljon. Melegsége a szívemet is melegíti.
Maci egyszer csak előhozott némi szétrágott madzagot. Aggódni kezdtem, vajon miből, honnan származik ez a zsákmány? Mindig nem tudok a nyomában járni, bár arra már felfigyeltem, hogy ha túl sokáig csenben van, akkor bűntény várható. A megoldásra akkor jöttem rá, mikor felfedeztem a - eléggé el nem ítélhető módon elöl hagyott - spárgás konzisztenciájú felmosómat, ami a vödör tetején akart volna száradni, és szálai erősen megtizedelt állapotban tárultak elém. Bizony felkaptam, és megsuhintottam vele Maci seggét, hogy képben legyen: ezt nem! Aztán persze eldugtam, de soha el nem múló lelkiismeret-furdalással: én tehetek róla, nem ő. Akit megkísértesz, az kísértésbe is esik. Van egy angol mondás arra a kérdésre, hogy minek tudsz ellenállni: "Anything but temptation" - igaz.
Holnap porszívóznom kell, mert jön Márta, a csacsogógép. Évi egy-kétszeri látogatása megérdemel egy porszívózást. Nem is értem, mi ebben olyan kritikus. A por felszívását usque 15 perc alatt képes vagyok abszolválni. Na de előcipelni a gépet, bedugni a konnektorba, kicsőrölni a zsinórt... ez volna az az elképesztő nehézség, ami mindig visszariaszt attól, hogy belekezdjek? Tényleg? Nem is értem magam. Így leírva borzasztó egyszerű és könnyű. De odamenni a sufnihoz, kibányászni a gépet, elcipelni a szobáig... ahogy most írom, már megint röhejesen könnyűnek tűnik. Akkor tehát miért mégis olyan nehéz? Ősellenállás ébred a lelkemben, ahányszor csak rá is gondolok. Ezt most mégse úszhatom meg. Márta vacsorázni is szeret. A mai húslevesembe belefőztem néhány marhaszeletet, Dani hozott tejet is, van vadasmártásos zacskóm, meg tésztám, ez lesz a vacsora.
Erről jut eszembe: Maci ma először tápszer nélküli kaját kapott. Húslevessel locsolt porcogókat, velőscsontról leeső gömbölyded darabokat, csirkenyakat, számára kisütött csirkebőrt némi száraz zsömlével, hogy ne legyen olyan durva. Kinőtt fogaival felőrölt mindent "csont nélkül". És ami megnyugtatónak tűnt: a hosszasabb rágást igénylő darabokat nem hozta be a szőnyegre, hanem a tálja fölött csócsálta el. Ez aztán valami! Mondom én: ez a kutya valaki!
2009. február 5.
Azt hittem, ez az év pozitívabb lesz, mint az előző. A borús hangulatom csak ma kezdődött, amikor Dani elaludt, félnyolckor kelt fel, miközben 8-ra dolgozni kellett volna mennie. Már többször volt rossz érzésem, amikor hát- vagy torokfájásra hivatkozva inkább a rendelőbe ment, hogy pár napra kiírják... Éreztem és mondtam is sokszor, ne veszítse el a bizalmat, ne feszítse a húrt. Amikor megszólalt a csengő ma délelőtt, tudtam, hogy hazaküldték, tudtam, hogy baj van. A főnöke meggondolásra szólította fel a munkáját és jövőjét illetően. Most alaposan le vagyunk törve mindketten. Egy ilyen cégnél grafikonokon figyelik a teljesítményt, és az övé lejtőn van. Annak ellenére, hogy még mindig a kiválók között tarthatják számon, látható, hogy romlik. A mostani gazdasági helyzetben szerintem minden munkáltató csak arra vár, hogy egy hibát megragadva kirúgjon valakit. Ettől félek, de nagyon. Rosszabb kedvem már nem is lehetne. Az anyagi helyzetünk katasztrófában végződik, ha a legrosszabb bekövetkezik. Ez most az a szituáció, amikor semmit nem tehetek. Csak aggódhatok. Ami a legszarabb érzés olyan esetben, ha képtelen vagy változtatni bármin is. A lakásunk eladását, egy ház vételét illetően is nullára csökkentek a kilátásaink. A nagy semmivel nézünk szembe, és Isten adja, hogy mégse így legyen. Olyan gyorsan be tud következni egy sorsdöntő pillanat, amikor minden megváltozik! Remények hullnak porba, tervek és álmok válnak semmivé.
A deviáns viselkedésem - mondta ő -, igen, mondtam én, ez az, ami mindig is gondot jelentett egész életedben, kisfiam. Hiába vagy tehetséges, ha viselkedni nem tudsz, ha például, két óra késés után még kimész két pogácsáért, és a főnököd ezt látja, nem kell csodálkozni azon, hogy kiakad.
A gyermekem még mindig nem érzi a határt. Ameddig elmehet. Mondhatnám, hogy a krónikus apahiány ennek oka, de hajlamos vagyok mindig magamat hibáztatni. Hozzá azt a szörnyű élményt, hogy nagyanyját ő találta holtan a lakásunkban. A devianciája igazán akkor kezdődött. Ez ellen képtelen voltam és vagyok tenni. Kevés ember - gyerek - nem akadna ki ettől... Sajnos, hosszú távra.
Tudok azért valaminek örülni is: a híradót nézve együttérzek számtalan - sok ezer - emberrel, akik a hiteleik rabságában vergődnek. Egy fitying hitelem sincs, hála a jó égnek. Mindig is irtóztam attól, hogy bármit hitelre vegyek. Talán a sors keze, hogy nem mentem bele egy házvásárlásba, aminek a törlesztése komoly gondokat okozhatna mostanában.
Maci kirobbanthatatlanul bevette magát Dani szobájába, miután hazajött. Érezte biztos a lelki válságát, mert azért általában az én lábam körül szokott tanyázni. De ma csak vele akart lenni. A lelki válság sem túlzás. De a kutya ezt jobban tudja, mint bárki.
 |
 |
Most a Vacsoracsatán lazítok (isten bocsássa meg nekem!), már odáig jutottam, hogy az "elmésségeket" előadó faszkalap szövegére automatikusan becsukódik a fülem, mint ahogy a Hal a tortán c. műsor esetében is, ahol ugyanolyan faszkalap löki az idióta dumát. Bár tudnám, ki írja ezeket, és ki választotta ki ezeket a hangokat, amelyek első zöngéjére már a hátam is borsódzik. Szerintem szándékosság van a dologban: ki tud minél több visszatetszést, felháborodást és undort kiváltani. Elképesztőbb barmokat, mint a fent említett két műsor "szószólói", elképzelni sem lehet. A szövegíróknak meg külön gratulálok: idiotizmusból abszolút kitűnő. Csak attól büfögök, hogy ezek még pénzt is kapnak ezért!
2009. február 1.
A wc-ajtónak van egy akciórádiusza. Maci tökéletesen feltérképezte. Mivel minden alkalommal ott őriz, sőt nyüszítve őriz, ahányszor oda kényszerülök bevenni magam, kezdtem megfigyelni a viselkedését. Ami gyakorlatilag állandóan ugyanaz. Először próbál az orrával hézagot nyitni, hogy hozzám férjen. Amikor ez nem megy, akkor őrjárati pozícióba helyezkedik, azonban - és ez fontos! - az akciórádiuszon kívül. Amikor nyitni kezdem az ajtót, pont annyira húzódik vissza, hogy egyetlen végtagja, orra, farka stb. pont egy centivel legyen kívül az ajtó nyílási szokásai által meghúzott félköríven, aminek a rádiuszát ismeri.
2009. január 31.
Ma megtudtam, hogy a Concorde kanyarodott. Naná, hogy fordítói unintelligencia szülte a kifejezést, de rögtön eszembe jutott róla az 1970-es évekbeli MÁV-Repülőklubbeli esti foglalkozás, amikoris rendkívül tisztelt vitorlázó oktatóm (akkor még nagyon zöldfülű voltam, fűt-fát tiszteltem csak azért, mert ő már repült, én meg csak akartam) kifejtette, hogy a repülőgép nem kanyarodik, hanem fordul, és aki mást mond, azt már haza is mehet.
Volt valami filmrészlet (azért részlet, mert kapcsolgatok, töredékeket látok számos csatornán), ahol két kéz szerelmesen egymásba kapcsolódott. Éteri gyengédséggel, lassan, majd szorosan, vággyal töltve. Szép és kifejező volt. Azon gondolkodtam, vajon egy olyan rövid ujjú női kéz, mint az enyém, meg egy olyan vaskos munkáskéz, mint mondjuk első férjemé volt, hogy mutatna a képernyőn? Vajon képes lenne-e e két kéz ugyanazt a légies romantikát előidézni, mint amit mondjuk Kertész Aranka keze tudna, akinek a csodálatos, arisztokratikus, égbenyúlóan hosszú, karcsú ujjainál szebbeket még sosem láttam. ? Hát ez itt a kérdés. Illetve válaszom is van: a gyönyörű képekhez mindig gyönyörű alkatrészek kellenek. Szép emberek, szép kezek, szép állatok és szép gyerekek. A csúnyácskák már tudatukra ébredésük percében nyugodtan eláshatják magukat.
2009. január 29.
Tudtad, hogy az Astor rúzs 168%-kal hidratáltabbá teszi ajkaid? Nem? Vagy csak azt hitted, elég a 100%? Vagy a 160? Vajon hogy jött ki az a plusz 8 százalék? Ha van, amit sosem fogsz megtudni, akkor ez az.
Nagyon aggaszt, hogy már bőven leéltem életem felét, és sosem kóstoltam a mogyoróvajat. Azt sem tudom, hol lehet, vagy lehet-e kapni egyáltalán. Eközben amerikaiak százmilliói zabálják születésüktől fogva, több generáció óta. Hát nem rémes?
Vess meg, de fő szórakozásom a tévézés, ennélfogva sokmindent látok. Szeretem a lakásfelújító, berendező stb. műsorokat. Leszűrődött az a tapasztalatom, hogy ha valakinél húsz könyvet látnak, akkor elkönyvelik, hogy az illető szeret olvasni. Még olyat is hallottam, hogy "hű, de rengeteg könyv!" Volt vagy tíz. Mit mond ez el arról, aki mondja? Annyira szomorú vagyok ilyenkor! Mondd, lehet, hogy neked sincs húsznál több könyved? Ne hazudj. Szerintem kevés olyan értelmes magyar ember van, akinek legalább száz könyve ne lenne, de szavaznék inkább a több százra. Ne mondd, hogy naív vagyok. Biztos hiba, hogy magamból indulok ki, illetve a saját baráti körömből, ahol a több száz teljesen biztos. Nem bírom elképzelni, hogy valaki, aki mondjuk már úgy húsz éve tud olvasni, ne gyűjtött volna össze húsznál több könyvet. Látok az amerikai lakásfelújító stb. filmekben könyvespolcokat, de azokon általában díszeket, lámpákat helyeznek el.
Maci. Zuhogott az eső, mindketten nyakig vizesek voltunk. Előttünk egy hatalmas önbizalommal megáldott törpetacskó egy hajléktalant ugatott rettentő bátran, körbeugrálva. Aztán jöttünk mi. Maci természetesen rástartolt, mint mindenre, ami mozog. Tacsi a gazdája mögé sáncolta magát, és csendben volt. Gazdi, kedélyes ifjú, annyit mondott: "Maci, ne űzd, mert esőben nem háármónikus!"
Maci füle 180 fokban fordulékony. Szeret háttal ülni nekem, mint aki kvázi őriz, de azért nem igényel smúzolást, ha ilyenkor akár csak pisszenek, egyik fülét tökéletesen felém fordítja, mint egy periszkópot. De csak egy pillanatra, addig, amíg a hang kitart.
Hej, tegnap csirkét hámoztam, vagdaltam, fűszereztem, aztán pirítottam is, aprítottam a zöldséget, kavartam és motoztam a konyhában legalább húsz percet, ami tőlem időtlen időnek számít. Amikor végre lefedtem a lábast, levettem a hangerőt a tűzhelyen és beindultam a szobába, Maci, aki persze láb alatt hevert végig, felült, és mély, komoly hangon rámvakkantott hármat. Tökéletesen értettem, mit mond: Hogy képzeled, hogy az orrom összes szaglóbimbóját bombázod már húsz perce, és egy falat sem esik le?!
2009. január 23.
Mit akar ez a normális nő ettől a bunkó állattól? - kérdeztem hangosan a Monika-show néhány véletlen percének nézése kapcsán, erre Maci felágaskodott a kanapéra, odakínálta pelyhes oldalát, amit azonnal megöleltem és meg is csókoltam (szőrallergiások és állatundorban szenvedők ne is olvassanak tovább!), a kutya megérttette velem, hogy ezt a műsort nem szabad néznem. Mert folyton kifakadok, hangosan, amire ő rögtön ugrik. Bár a tévé hangosabb, mint én, ő az én leghalkabb hangomra is mozgósul.
2009. január 22.
A cinege szinte üvölti a kiscipőt, miközben odakint dúl a locspocs, viszont hideg nincsen. Reggel több adón láttam Obama esküjét, amit állítólag elszúrt, de ettől nekem csak szimpatikusabb. Miért pont ő lenne tökéletes? És miért pont akkor, amikor az egész világ őt figyeli? Pont ez a legjobb perc arra, hogy hibázzon.
Joshi Baratnak tudnék tanácsot adni az alanyi és tárgyi ragozásról. Láthatóan ezzel van a legnagyobb bajban. A tárgyi ragozás végződései beleívódtak a génjeimbe: -m, -d, -ja vagy -i, -juk, -jük, -játok, -itek, -ják, -ik. Az alanyin sokat gondolkoztam, mert nem ivódtak belém. Néztem a tévét, és nem tudtam, mit nézek, mert folyton ezen járt az agyam. -K, -sz vagy -l, az egyes szám 3. személyére nincs itinerem, mert szerintem abban a tőszót használjuk, aztán jönnek a többes számok. Hogy miért nem fújom ezt álmomból felzavarva, ez őszintén frusztrál. Mert évtizedekig fújtam. Tehát többes szám első személy: mi szeretünk valakit. -Nk. Ti szerettek valakit. -Tok, -tek, -tök. Ők szeretnek: -nak, -nek. A fenébe, hogy felejthettem el?!
Ha már Joshi Barat, hát megdöbbentett, mikor a tévé azt állította, hogy egy nap alatt új szerelméhez költözött. Aki természetesen (szerintem minden fekete egy nagyon fehér nőre vágyik) egy nagyon szőke nő, vörös jellel a homlokán, ami arra utal, hogy köze van Indiához vagy Joshi hitéhez. Ezek után hogy tekintsem Josibarátot egy feddhetetlen ítéletmondónak, aki a család szentségéről papol??
A hírekből tudom, hogy egy hülye ifjú azért ölte meg a hitelbehajtót, mert azt gondolta, így megszabadulhat a hitelétől is. Kérdeztem Danit, találkozott-e ilyen abnormálissal. Igen, találkozott, volt, aki azt állította, a kutya megette a csekket, amin a részletet kellett volna fizetni, és ő mostantól azt hiszi, a részletnek vége. Rohadtul csodálkozott, hogy a felelősség nem múlt el a kutya hibájából. Szegény Daninak ilyenekkel is szót kell értenie; nem csodálom, hogy időnként nagyon elege van belőle. Kezdem érteni, miért ennyire fursztráló a telefonos ügyintézők dolga. Az emberi hülyeség borzasztóan kimerítő lehet.
Hónapokig bombázott a Centrum Parkoló egy 2004-ben elkövetett szabálytalan parkolásom miatt. Tavaly kezdődött. Alapaból röhejesnek találtam, hogy 3 év után akarnak behajtani valamit, amiről nem tudtam. Nem szoktam eldobni a mikuláscsomagokat. Sokáig vártam, hátha a törvényhozók majd megoldják a gondomat, de amikor a végső felszólítást kaptam, ami már nem tartalmazta a több éves kamatot, mindössze valami 7000 Ft azonnali befizetése után azzal kecsegtetett, hogy az egészet a hátam mögött tudhatom, hát megadtam magam, befizettem. Azóta békén hagynak. Nem mondhatom, hogy ezzel a tanáccsal szolgálnék annak is, akinek netán félmillió tartozása gyűlt fel. Sokan vannak, akik a mikuláscsomagokat eldobják, én viszont nem is kaptam, mégis fizettem. Akkor most hülye vagyok, vagy az a hülye, aki gyűjtögeti? És mégse fizet?
Maci. Maci édes. Növöget. Ha megkérdezik, milyen fajta, azt mondom, korcs. Miért kéne tudniuk, hogy értékes? Így is mindenki "jaj, de édes! Micsoda plofa!" stb. kijelentésekkel illetik. A szépségét nem tudom kisebbíteni, azt viszont nem akarom, hogy olyan kincsnek lássák, ami.
2009. január 20.
Gyerekek, tavasz van! Sapka nélküli séták, sál nélküli kabát meg minden. Tudom, hogy a világegyetem tágul, a felmelegedés fenyeget, de azért bízom abban, hogy katasztrófa - mondjuk tájfun, cunami vagy Katrina - életemben még nem fog fenyegetni. Jó ezt tudni. A tengerek vízszintjének emelkedése sem fog a Dunáig elérni, hogy vízzel töltse meg a pincénket. Tehát boldog pár tíz évnek nézhetünk elébe, és a gazdasági válság is egyszer majd lecseng. Ne aggódj!
Elmentem végre az állatorvoshoz, hogy Macit a nevemre vegyem. A beléje ültetett chip immár az én nevemre szól. Ha elveszne, hozzám fogják visszahozni. Mármint a kutyát. Nagy meglepetésemre a rég megszokott Cser doktor helyett egy kedves hölgy fogadott, aki nem fukarkodott az információkkal, jót dumáltunk fél órán át, amíg leküzdötte a komputerében az adatcserét. Kiderült, hogy eurázsiai fajta nincs is az adatbázisában. Valahogy belevitte, de nem volt egyszerű. Kedves és beszédes volt, kitűnően éreztem magam vele. Maci - szokásával ellentétben - nem volt bizalmatlan, még fel is ágaskodott a székére, ami nagyfokú barátkozási szándékát jelzi. A kutya pontosan tudja, hogy ki szereti a kutyát, ez nem vitás. Az orvosnő a tökeit is megtapogatta, és kijelentette, hogy már ivarérett. Hozzátette, hogy kutyák ritkán olvasnak orvosi könyveket, így nem tudják, hogy igazából csak nyolchónapos korukban kéne ilyen fejlettségi szintet produkálniuk. Az ő macskája is ebben a cipőben jár - ő sem olvas orvosi könyveket.
Tudod, vannak néha találkozások, amikor idegen emberekkel egy perc alatt közös nevezőre jutsz, megtalálod a hangot, ez is ilyen volt, és nagyon jól esett.
Most néztem Obama beiktatását. Kétmillió nézője volt. Próbálom a látványt összehasonlítani az Orbán által kétmilliósnak saccolt összejövetelével a Kossuth téren... Nem megy.
Egy dal járt ma a fejemben, kutyasétáltatás közben énekelgettem egy jól ismert orosz ének dallamára, ami valahogy így kezdődött: Já szvetáli jabloki i grúsi...: "Nem repülünk, csak az eget nézzük, letiltottak hada mi vagyunk. Oda menj, te jó Badacsonyi Béla, ahová mi téged gondolunk." Szegény Badacsonyi Béla a farkas-hegyi repülőtér parancsnoka volt az MHSZ-es időkben. A háta úgy görbült, mint egy kérdőjel. Igazából szerettük őt, de akkor az volt a divat, vagy ahogy manapság mondanánk, a trendi, hogy szidjuk és gúnyoljuk, bármilyen is, ha már parancsnok. A nóta sem érte, hanem inkább ellene született. A repülésről letiltott éhes növendékek bosszúja. Volt egy másik versszak is: "Fűben sétál a Badacsonyi Béla, nézi a lejtőt, a szeme kiguvad. Hogyha vontatsz, farkas-hegyi pilóta, jól vigyázz, a szakszód lemarad." Aki ezt egyből nem érti, az sosem vitorlázott Farkas-hegyen. Elmagyarázom. A lejtő az a hegyvonulat Fahegy végében, ahol az északnyugati szél felhajtóereje ajándékaként a vitorlázógépek akár sok órán át levegőben tudtak maradni, én is ott teljesítettem az ötórás feladatomat. A szél felrohan a hegy oldalán, a motor nélküli gépek ebben a feláramlásban tudnak vitorlázni hosszú ideig, legalábbis addig, amíg fúj a szél. A szakszó pedig a szakszolgálati engedély rövidítése, manapság már inkább Pilot Licence-nek, azaz pilótaigazolványnak hívják. A vontatás egyértelmű: ha nem csörlőaggregátor, akkor motoros vontatógép húzza fel a vitorlázógépet, amely azután saját erejéből - sokszor épp a lejtőszél jóvoltából - hosszú ideig képes a levegőben maradni.
Én az ötórás feladatom végén olyan fáradt voltam, hogy szinte már hallucináltam, mikor ágyba dőlve aludni próbáltam. A lejtőszél nem enged meg egy percnyi lazítást sem, kéz-láb folyton munkában van, hogy a gépet irányban tartsa, figyelni kell az emelésre, nehogy merülés legyen belőle, mindenáron fent kell maradni. Elképesztő agymunka a folytonos fizikai munka mellett. És mivel a hegyvonulat nem túl hosszú, állandóan, nyolcasozva, oda-vissza kell repülni a lejtő mentén. Aki előírta a kiképzési utasításban ezt az ötórás feladatot, az szerintem kegyetlen volt. Igaz, van más út is, nemcsak a lejtőszél. Vannak még termikek. Azok a bizonyos meleglevegő-feláramlások. A szép, karfiolszerű, fehér felhők alatt. Termikben is lehet ötórázni. Az sokkal könnyebb. Mert ha elkapsz egy emelést, mondjuk 5 méter/secundumosat, akkor percek alatt fent lehetsz akár kétezer méteren, és máris sokkal jobb helyzetben vagy, mint az, aki a lejtőn kolbászol átlag 300 méteren, oda-vissza, folytonos lábremegéssel, hogy el ne merüljön.
Ma ezek jutottak eszembe.
 |
 |
 |
Az utolsó képen már 5 hónapos. Három hónaposan még csak egy farkát maga alá húzó kis nyuszi volt, mostanra meg kezdi már kinőni a széket is. Nézd csak azt a két világos foltot a lábai fölött! Múltkor még egyvonalba estek a széktámla alsó szélével.
Mi ez? Már megint ezt a filmet adják? Már majdnem belenyugodtam, amikor észre kellett vennem, hogy a dvd-lejátszóm működésbe lépett. Ahogy kikapcsoltam, a filmnek is vége lett. Maci ismét bekapcsolta, ahogy már számtalanszor. A készülék a földön van, ő pedig gyakran nyújtózkodik mellette, rendszeresen elindítja. Mint ahogy a távkapcsolókon is gombokat nyomogat, amikor mellém telepszik a kanapéra.
Szőke üzletasszony a tévében: "Első látásba beleszerettünk ebbe a házba. Kifizettük a kéthavi kauKciót." :)
2009. január 16.
A házunknak több mint 2 millió tartozása van. Az adósságot a Díjbeszedő vette meg, ő értesített mindenkit erről, kilátásba helyezve, hogy mindannyian kezesek vagyunk... Azok miatt, akik pl. 1300 köbméter vizet használtak és nem fizették, és százezres közösköltség-tartozásuk van. Az eszem megáll. És késztetést érzek, hogy soha többé ne fizessek semmit, mert úgyis behajtják mindenkin, az jár jól a végén, aki tartozik, és megvárja, hogy a többiek rendezzék az adósságot. Érdemes becsületesnek lenni, mindent fizetni? He?
Van azért örömhír is: a parkolási díjak drasztikusan nőnek. Nem annak örülök, hogy mások fizetnek, hanem annak, hogy nekünk erre esélyünk sincs. No már hadd örüljek valaminek!
 |
| Dani a nagytakarítása után kijelentette, hogy kutya többé az ágyába nem fekhet. Másnap reggel belopóztam a kamerámmal... |
 |
Szokásos reggeli egymásra borulás. Ahogy valami mozdul odakint, Maci ugrik és rohan, és elönti fiamat az összes érzelmével és testével.
Bejelentkezett nálam a Von Valilberg kennelből származó testvér szüléje, hogy találkozzunk, eresszük össze a kutyáinkat, de úgy két hete már nem kapok választ a javaslatomra, hogy hol találkozzunk. Az ő kutyájuk vöröses, és - mit tesz isten - Boci névre keresztelték. Boci és Maci, sajnálom, Ildi, biztos főbenjárónak tartod a választásunkat, de hát...
Meglepve tapasztaltam a minap, hogy már alig van a dobozban kaja. Úgy kábé 16 kilót megevett az elmúlt 2,5 hónap alatt. (Nem véletlenül kakál háromszor reggelente, alig győzöm zacskóval.) Nem sajnálom tőle a kaját. Egyelőre háromszor etetem naponta. Vitamint is kap.
Két napja vettük észre, hogy az alsó szemfoga megkettőződött! Két fog nő az egy helyén. A tejfog még nem esett ki, de az ugyanakkora felnőtt foga már utolérte, gondolom, nemsokára ki is löki.
Juj, de nagyot zuhant ma szegény állat! Egy kutya után futtában mindkét első lábát elgáncsolta a póráz, esélye sem volt talpon maradni, nagy puffanással az oldalára esett... Míg felmentünk gyalog a hetedikre - a lift nem jó -, mintha kóválygott volna. Még az ebédjét sem ette meg csontig. Igaz, ma nem tápot kapott, hanem Dani tegnapi fasírtját rizssel. Talán szokatlan volt kissé a menüváltás. Én jutottam eszembe: ugyanígy röptében zuhantam az oldalamra, amikor rommá törtem a lábamat nemrég. Neki semmije nem tört el, de lehet, hogy a hatalmas kobakja odacsapódott, és némileg megrendült az agya. Nem látok rajta aggasztó jeleket, legfeljebb nyugodtabb, mint máskor. Viszont ma többet sétált, mint máskor.
2009. január 14.
Naná, hogy szegény embert az ág is húzza: mikor legyen rendkívüli, sokáig tartó sok mínusz, ha nem akkor, mikor Putyin elzárja a gázcsapot?! És még mondja valaki azt, hogy a történések véletlenek, és nem törvényszerűek!
Láttam megint egy adást a sivatagban élő beduinokról, akik kecskét legeltetnek a semmi közepén. És vizük is van. De arra a film semmi magyarázatot nem adott, hogy a kecske mit eszik, és a víz honnan van. Az ilyen filmek rendezőjét szeretném a céltáblára akasztani, aztán dartsokat a hasa irányába dobálni. Magam is láttam a Holt-tenger felé haladtunkban rengeteg kősivatagot, és szintén számos kecskenyájat. Már akkor sem értettem, mi a bánatot esznek ezek a kecskék. Ott is úgy éltek a pásztorok, vagy akárkik, akik a nyájra vigyáztak, mint a beduinok: pár póznára feszített rongy alatt. Közel s távol se fa, se fű, se víz. Könyörgöm, valaki végre magyarázza el nekem, hogy ezek az emberek, állatok mi a bánatból élnek egyáltalán? Ma speciel ez a legnagyobb gondom. Ugye, milyen jó nekem? Ha volna autóm, ma közlekedhettem volna vele a páros rendszáma miatt. He-he. De nincs.
2009. január 12.
Minden hajnalban kinézek az ablakon, ahogy már húsz éve, hogy lássam, az autóm ott van-e. Nem tudok leszokni erről annak ellenére, hogy októberben ellopták azt a kocsit, aminél jobb és menőbb még soha nem volt birtokomban. De most hazudok, mert a Ford Sierrám 1984-ben a világ egyik legmenőbb kocsija volt, csak hát marharégen. Már el is felejtettem. Csakhogy akkor még komenizmus volt, és nem dívott a kocsilopás. Abszolút nem aggódtam amiatt, hogy ellopják, inkább amiatt, hogy mivel túl szép az autó, megrongálják. Volt is eset, hogy gyerekek ráugráltak a hátsó lökhárítójára, és rugózni próbáltak rajta, de épp arra jártam, és elzavartam őket. Mindazonáltal igazi teher volt olyan jó autó birtokosának lenni, megkönnyebbültem, mikor egy 1500-ös Zsigulira cseréltem. Az árából pedig elcseréltük másfél szobás panellakásunkat egy 1+2 félszobásra, ahol ma is van szerencsém élni.
A lényeg az, hogy nem kéne kilesnem az ablakon hajnalonta, mert nincs autó. Gyere vissza, autó! Legyél újra az enyém! Lécci!
Kutya. Gondolkodtam, hogy tudja az állatorvos a fogínye rózsaszíne alapján megállapítani, egészséges-e. Maci fogínye fekete. A plüssoroszlánnal még mindig komoly csatákat vív. Időnként odatoloncolja hozzám, akkor én elkezdem simogatni - mármint az oroszlánt -, és azt mondom: "barátod". Ilyenkor másfél métert hátraugrik, mert barátot nem rágcsálunk, és vár. Végül eldobom oroszt, akkor megint nekiesik, de újra visszahozza. És ez így megy, amíg elfáradok.
Ha csendben van, az mindig gyanús, de erre kissé későn jöttem rá. Figyelmetlenségemnek esett áldozatul a szőnyeg széle, amely néma bomlásnak indult.
Nincs nyoma a hamutartómnak! Arra emlékeszem, hogy a szemetesbe ürítettem a csikkeket, és az is biztos, hogy a hamutartót nem dobtam a csikkekkel együtt ki. A szívem fáj! Ezt a hamutartót - egy sima, fekete bakelit, de nagyszerű vágásokkal, amik megtartották az égő cigit vízszintesen - Miamiban loptam egy étterem asztaláról egy csillámló estén. A csillámok a vízről szálltak, amely vizekből Miamiban sok van, a fene se tudja, hogy betüremlő tengeröblök, vagy tavak-e, de ott vannak mindenütt. A néptelen étterem kertje pedig egy vízparton volt. Csak úgy felmarkoltam ezt a hamutartót, mert szeretek minden országból lopni legalább egyet, és ez volt a kedvencem. Amit Krétán loptam, szintén egy tóparti helyről, azt már eltörték a gyerekek. Az szép zöld üveg volt. Ez pedig egy rusnya, fekete műanyag. De az életemben a legjobban használható. És eltűnt. Ugyanolyan rejtély ez, mint az anno NSZK-ban vett kávéfőzőm esete. Azt se találtam meg soha. Vannak rejtélyek, a fene egye meg, a Jóisten valamiért ezeket a nagyon fontos apróságokat el akarta venni tőlem. De miért?
2009. január 8.
Nem tudom, mi van, olyan inproduktív vagyok, hogy már én is utálom magam. Ami ma esemény, az az, hogy Danielzon egy hónap után kitakarította a szobáit. Méghozzá baromi alaposan, ahogy azt szokta, ha már csinálja. Minden szőnyeget felszedett, mindent elmozdított. Egy órát porszívózott. Az egyik szőnyeget úgy kirázta, hogy leesett az utcára. De megtalálta. Ilyenkor heggyé nő a mosatlan az átjáróban, ahová leszór mindent, ami már nem kell, mert a szennyestartóba - ami usque 1.5 méterrel feljebb nyitja a száját - fel kellene emelni a rongyokat.
Most láttam a német adón egy riportot Patrick Swayze-ről, a halál ült az arcán. Rég mesélik, hogy valami furcsa - talán hasnyálmirigy- - rákja van, de küzd. Szeretnék akkorát alkotni, mint ő a Dirty Dancingben... Nekem nem álmaim hercege, mert soha egy percre sem tudta úgy megcsókolni a leányt - asszem, Jennifer Grey-nek hívták -, ahogy kellett volna. Szívből és igazán. Azóta Grey kisasszonyt is láttam már más filmben, sajnos, megoperáltatta az orrát, ezért alig ismertem fel, csak a mosolya hajazott régi önmagára. Mi a frászért kell levágni egy jellegzetes orrot, kérdezem én?! Amitől az egész arc megváltozik? Tudnám szidni ez okból Barbra Streisandot is, de minek. Annyi a hülye ember, hogy Dunát lehet velük rekeszteni.
Kiskutyám ma megint furcsát tett, lehet, hogy véletlen, lehet, hogy nagyon okos. Az előszobában tartottam a nyakörvét a kezemben, és kértem, hogy jöjjön ide. Nem jött. Leült tőlem egy méterre, és csak nézett. Mérges lettem, ledobtam a nyakörvet a földre, és otthagytam, beültem a szobámba tévézni. Öt perc sem telt el, hozta a szájában a nyakörvet. Lerakta a lábamhoz. Naná, hogy megcsókoltam a feje búbját, és vittem is sétálni.
Dragomán György: érdekes figura volt valamelyik reggeli műsorban. Olvasgattam a Fehér király c. műve részleteit, szerintem neked is érdemes. Kíváncsi voltam, milyen lehet az a mű, amit már 30 nyelvre fordítanak. Hát. Coelhonál sokkal jobb, az biztos.
Egy protokollszakértő tegnap értékelte a Vacsoracsata c. "produkció" résztvevőit. Többször a fejéhez kapott és káromkodott is volna, ha a protokoll megengedte volna. Kiemelte, milyen durva az asztalnál orrot fújni. Ezzel félre kell vonulni jó messzire, mondta. És megint Izé elvtárs jut eszembe, aki vitathatatlanul úriembernek tartja magát, ezt az alapvetést mégsem sajátította el. És talán már élete végéig azzal fogja sokkolni asztaltársaságát, hogy kiteregeti méretes, seszínű zsebkendőjét, miután belefújta az orrát mindenki előtt, aztán össze is hajtogatja, és mi sem történt... Szerencsés ember, ha ezzel a protokollszakértővel nem találkozik sose.
2009. január 3.
Maci egy nap alatt megtanulta: ha én a tányérommal jövök a szobába, akkor neki semmi keresnivalója a közelemben, tehát nincs nyálcsorgatás, szemmeregetés, kunyerálás. Viszont azt is megszokta, hogy minden étkezése után bejön hozzám, és jelenti, hogy a kaja megvolt, jó volt. Felágaskodik mellettem, száját nyalja, és a büfit felém ereszti el. Ma reggel eme két szokás ütközött. Amikor bejött volna jelenteni, épp ettem valamit egy tányérból. Ezért úgy két méterre háttal leült, és nyüfögő hangokat hallatva adta tudtomra, hogy tulajdonképpen jelenteni akarna, milyen jó volt a reggeli, de nem lehet, mert én pont eszem. Jó messzire félretettem a tányéromat, odahívtam, így boldogan ereszthette megint a büfijét az arcom irányába a törvényszerű szájnyalogatások kíséretében.
A Discovery-n láttam egy filmet, a riporter odavolt, hogy repülhet egy Super Hornettel, közben elmondta, hogy 7,5 g-nek lesz kitéve, ami azért nagyon sok, mert az ember átlagosan 4-5 g-t tud elviselni. Haj. Ági barátnőmet minden előkészítés nélkül egyszer csak beültettem a gépbe Békéscsabán, és elmentünk műrepülni, nem Super Hornettel, csak egy Zlin Trénerrel, és a Trénerre megengedett 6 g-t simán produkáltam, miközben ő sikongott örömében. Elviselnie csak az örömet kellett, nem a terhelést. Jól tűrte, annyira, hogy azóta is - immár húsz éve - arról mesél, milyen csodás volt. Tényleg nem értem az ilyen filmeket, vagy azokat, akik fordítják, fene tudja, ki a hibás. Egy sima edzésen a Z-50-essel napirenden volt a +10 g terhelés a -7 g mellett. Versenyen néha nem néztük a g-mérőt, ezért nem állítom, hogy túlléptük. Vagy igen. Ha volt időnk eleget edzeni, már a szemhéjon szokásos véraláfutások is elmaradtak, egyszerűen megszoktuk a terhelést. Ehhez pár hét gyakorlás elég volt. Nem értem, hogy egy Hornet-pilóta mit görcsöl 7,5 g terhelés miatt, különösen akkor, ha állandó edzésben van. Még egy nyomorult MiG-gel is, még egy nyomorult Vári Gyula is - akit utálok - simán csinált naponta +9 g terhelést, és nem halt bele. Az ember nagyon sokat el tud viselni, ebben biztos lehetsz.
A South Kensington c. film kezdődik épp az ATV-n, erről eszembe jut, hogy álltam a Kensington park bejáratánál úgy 85-ben, Dani a kezemen függött, épp rohantunk a Heathrow-ra, mert indult a gépünk vissza Kölnbe. Akkoriban Angliában tartották a műrepülő világbajnokságot, amit végigélveztünk egy vacak fogadóban, ahol természetesen a mosdóban külön volt a meleg- és a hidegvíz csapja, amit azóta sem értek, de még mindig így van, ahogy hallom.
2009. január 2.
Az újév első napján hajnalban kifelé kellett kopognom a kapun. Mert az üvegen át láttam egy görnyedt hátat, amely a kilincsre borult kívülről.A fekete kabát válla poros volt, mintha a gazdája hempergett volna. Nem akaram fellökni azzal, hogy kaput nyitok, hát kopogtam neki az üvegen. Kiengedett. Fiatal ember volt, a homlokára szorított valami véres rongyot. Kezében kulcs fittyedt, amit valószínűleg már egy idő óta hasztalan próbált a zárba illeszteni. Ennélfogva némileg hálásan vette tudomásul, hogy a kapu mégis kinyílt. Kutyámmal kiosontam a résen, és fogtam az ajtót, nehogy becsukódjon. "Megütötte a fejét?" - kérdeztem. "Nem, én, valaki más" - felelte, aztán betántorgott a lépcsőházba.
Gyönyörű, szürke, életem legbékésebb hajnala fogadott az egész környéken. Az Andor utcán sehol egy autó, és amúgy meg sehol egy ember. Csend és néptelenség mindenütt. Ilyenkor sajnálom azokat, akik csak délben kelnek. Elmulasztják ezt a csodát. Ha azt kérdezed tehát, hogy kezdődött az új évem, csak azt felelhetem: szépen. Ha ez a békesség jellemző lesz az egész évre, akkor nem panaszkodom.
Másrészt meg a folyós nátha üldöz köhögéssel és torokfájással, sőt hidegrázással. De ez még tavalyról maradt. Nem hiszek benne, hogy emiatt az új évem rosszul kezdődött. Mari megrémített, mikor azt mondta, nem kellett volna szilveszterkor csirkehúslevest főznöm, hiszen a csirke elkaparja a jószerencsét. Nos, ezek olyan csirkecombok voltak, amiket még sose láttam: levágták róluk a dobverőt. De mégse mertem enni belőle, nehogy esélyt adjak a jószerencse elkaparásának. Kutya viszont szeretettel falatozza a tápjához keverve. Valakinek meg kell ennie, mivel Danit tavaly óta csak most láttam viszont, és most se húslevesre vágyik.