háttér

2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr

elejére

2008. június 30.

A tegnapi RTL-film elmaradt, több mint kétórányi némaságra büntették a csatornát több olyan gyermekek lelkének káros film miatt, amit főműsoridőben adtak. Én nem voltam feljelentő, de lehettem volna, valóban felháborító horror- és szextartalmú filmeket adnak néha olyan időben, amikor nem kéne.

Véletlenül láttam egy filmet a Spektrumon a bázisugrókról. Az elnevezés eredetileg BASE jumping. A BASE betűszó, a Building (épület), Antenna, Span (nagy fesztávú építmény, pl. híd), az Eearth (bármely természetes magaslati pont) szavakból áll össze. Egyszóval a bátor emberek bármiről leugranak, ami nagyjából kétszáz méter magas, és van esély a túlélésre. A film kapcsán megint volt alkalmam a borzongás mellett bosszankodni és arra gondolni, milyen nagy felelőssége van a szöveget alámondónak, és mennyire fontos (volna) rendesen hangsúlyoznia. Az ugrással kapcsolatban hangzott el ez a négy szó: adrenalin roham függőséget okoz. Ha az adrenalin szóra teszed a hangsúlyt, és hozzákapcsolod a rohamot is, majd kötőjellel a függőséget, akkor jól csináltad. (Adrenalinroham-függőség.) De ha a rohamot hangsúlyozod, ehhez adod a függőséget, rohamfüggőség lesz a vége, miközben az adrenalin hangsúlytalan marad, akkor teljesen más az értelme. Azaz inkább semmi értelme. Itt ez történt. Csak ezért ragadt a fülembe. (Nem mindegy, hogy az adrenalin okoz-e rohamfüggőséget, vagy az ugrás adrenalinroham-függőséget...) Ach, elég a nyelvészkedésből, ki kéne nőnöm az olvasó- és egyéb szerkesztő szerepköréből, de azt hiszem, én már így maradok.

	Ilyet csak az láthat, aki félötkor kel, és nem lusta előkapni a kamerát. A nap még bőven nem kelt fel, de színei beterítették a hajnali égboltot. Az a galamb, aki berepült a képbe, biztos többet látott, mint én. Irigylem.

2008. június 29.

Éjjel 3-kor nem tudtam aludni, mit is tettem: tévéztem. És lőn csoda: egy magyar filmet láthattam, Szőke kóla a címe, fergetegesen jó volt. A főszereplők Beleznai Endre - akit külön csípek -, meg Majka (akit nem annyira, de ragyogó volt). Csak ajánlani tudom bárkinek, nem szabad kihagyni. Úgy félöt felé pedig megnéztem felvételről a Family Stone című amerikait (azt hiszem, kőkemény családnak fordítják a címét). No az is elképesztően jó volt. Alig bírtam magam reggel 7 felé rávenni, hogy még aludjak egyet, mielőtt tényleg megkezdeném a napot. Erővel szundítottam negyedkilencig, azóta meg álmos vagyok, és fáj a hátam. Félrealudtam valami izomcsomót, az ilyen kínzó és hosszú tud lenni.

Már igazából barlanglakónak számítok, oly ritkán jutok ki az utcára, de ahogy látom a jelentést, holnap is 33 fokra számíthatunk, így nem is vágyom kimenni, sőt, mindenkit sajnálok, akinek muszáj. A kitámasztott konyhaablakkal elérhető kereszthuzat egész elviselhető klímát jelent itt, még a ventilátort sem kellett elővenni.

Ha már filmeknél tartunk, van mégegy, az HBO szokta adni, A pék a címe. Igazán jó. A profi bérgyilkos kiszáll, elmegy péknek egy angol kisvárosba. Már a klíma, a környezet is csábító számomra, imádom az ilyen belterjes, mindenki mindenkit ismer-fajta filmeket. Ez a maga nemében szintén egy élvezetes alkotás. Ilyenkor jövök rá, hogy a közel száz csatornán fellelhető sokféle filmből milyen kevés az, amit érdemes nézni. De amit igen, azon úgy ellazulok, hogy elfelejtem a fájós lábamat, s minden mást. Én született mozinéző vagyok, az már biztos. Ki mondhatja el magáról, hogy az eredeti Robin Hood-ot - Errol Flynnel - tizenötször nézte meg? A Halál 50 óráját meg 14-szer? A Corvin mozi páholyából? Jó, erre ma kevés embernek telne, de akkor még bőven kitelt a szűkös fizetésemből.

Nyuszikáim, elverte az eső a hársfavirágokat, az illatok ezzel együtt eltűntek. Nagyon sajnálom őket. Azt meg nagyon furcsállom, hogy az idén szinte nincs szúnyog. Persze jó ez, csak furcsa. Nem értem, mitől függ a szaporaságuk. Tavaly már februártól kínoztak hosszú hónapokon át, most meg, bár sok az eső, mégsincsenek sehol. Maradjon így! Lehet meztelenül aludni nyitott ablak mellett. Ma még jön egy jó film, a Nicsak, ki beszél most első része, élvezni fogom. Nem árt, ha az ember pontosan tudja, mi lesz vele az elkövetkező pár órában, és én tudom, és az jó is lesz. Amúgy meg irigylek mindenkit, aki nem tudja, de mégis vár rá valami kaland - az ismeretlen varázsával.

2008. június 28.

Ma csak É good old limerick jutott eszembe, miközben tespedek a melegben, anélkül, hogy egy rohadt házat is megnéztem volna, de hát ilyen a Moto GP napja... Srácok a tévé előtt kurjongatva, én meg itt magamnak, isten áldja Talmácsit! Nagy örömet okozott. Hogy is kívánhattam volna, hogy bárhová elmenjünk, és ezt kihagyjuk?

A limerick a következő:

There was a young lady of Niger
who smiled as she rode on a tiger
they returned from the ride - with the lady inside -
and the smile on the face of the tiger...

Nigériából jött az ifjú leány
ki mosollyal lovagolt egy tigris hátán
a lovaglás véget ért, leány a gyomrába ért,
a mosoly ragyogott a tigris arcán...

Fordításból talán nem vagyok jó, de valahogy így hangzik. De igen, fordításból miért is ne lennék jó. Így hangzik, és kész.
Gyermekkori barátnőmmel értekeztem az előbb telefonon. Tizenéve nem beszéltünk. Volt a hangjában valami álság, az optimista felhang olyan magassága, ami már nem normális. Kicsivé zsugorított.
Nála minden tökéletes. A háza, a gyerekei, az élete. Kérdéseiből ítélve az én házam és az én gyerekem, valamint az életem messze elmarad minden elvárhatótól. Ki ne érezné szarul magát ettől? És én miért érezném, horgad fel bennem az ellenállás. Nem fogom. Az életem az enyém, én tettem ilyenné, én irányítom, és ha nem is felel meg minden kívánalmamnak, a fene ott egye meg, előbb-utóbb biztos meglesz, amire vágyom. Boldogtalan nem vagyok, ez a lényeg. Mindenhol nem lehet kolbászból a kerítés, és ahol abból van, ott sem biztos, hogy boldog emberek élnek. Amen.
Azért az furcsa, hogy egykori testi-lelki jó barátnőmmel kapcsolatban egyetlen olyan érzésem sem támadt most, ami arra indítana, hogy újra találkozzam vele. Nem jött vissza a régi érzés, ami sülve-főve együtt tartott minket - alig tudtunk egymás nélkül meglenni. És most kénytelen vagyok rásütni az őszintétlenség bélyegét. Úgy érzem, nem ő lesz az, aki elmeséli nekem a gondjait, a fájdalmait. És nekem sincs indíttatásom hasonlóra. Pedig a barát itt kezdődik. Az is lehet, persze, hogy nincs gondja, se fájdalma... Aztán miért pont nekem mesélne bármit, mikor tizenéve nem is láttuk egymást. És én miért pont neki, amikor számtalan barát van körülöttem, akik a mindennapjaimról tudnak, és érdekli is őket. Fenébe. Nehéz elszámolni (leszámolni?) egy öröknek hitt, régi barátsággal. De talán nem árt.

- Mi az, hogy nem jön ki két doboz cigi meg egy fél liter tej egy ezeresből? - kérdezem én.
- Már hogy jönne ki - feleli gyermekem -, a cigi, a tej, meg egy liter kóla?
Hát ez az. Mindig én szívok.

2008. június 27.

Tudom, írtam már róla, de ma megint előjött. Az öccse barátnője vette a fáradságot, hogy megkeressen, hátha van nálam hang- vagy képanyag, ami a családjának jól esne. Van. Oda is fogom adni. De közben számtalan fotót beszkenneltem, hogy ezzel is boldog(gabb)á tegyem őket, mert tudom, milyen sokat jelenthet ez.

Ede - vagy ahogy Ausztráliában, ahol sokat ugrott, hívták, Rex - nagyon sokat jelentett nekem, és az egész magyar ejtőernyős sportnak. Nézzétek ezt az arcot, ezt a felállást: ez ő! Vidámságra született, inni, röhögni, lazulni, fokhagymát enni bármikor hajlandó! Volt. Ez itt a szörnyű szó. Meghalt. Nem saját hibájából. Hogy ki hibázott, ebben az országban mindig nehéz megtudni, ez esetben még nehezebb. Talán sosem derül ki.

Már nyolc éve nem él, és ezt olyan nehéz elhinnem, mint azt, hogy hétfő után nem kedd jön. Csupa izom, csupa élet, csupa terv és elszántság - ez ő. És akkor nem nyílik ki egy rohadt ejtőernyő. És a mentőernyő sem. Küzd vele, rengeteg tapasztalattal talán még higgadtan is próbálkozik, de a "technika" csődöt mond. Néhány másodperc a kísérletezés ideje. Nem volt elég. A földbe csapódott, és darabokra tört minden csontja. A szép arca, a vágyai és álmai mind. A szerelme ott zokogott a teste fölött, magánkívül. És mi mindannyian, akik ismertük és szerettük. Mert őt muszáj volt szeretni. Elég, ha ránézel, és tudod. Nem tehetett semmiről, és soha nem fogjuk megtudni, ki az, aki felelős a haláláért. Ki hajtotta be rosszul az ernyőt, ráadásul mind a kettőt. A mentőernyő sem nyílt ki! Ez mindenhol főbenjáró bűn lenne, de nálunk bocsánatos. Most már nyugodtan mondhatom, mivel nyolc év után sem tudok róla, hogy bárkit felelősségre vontak volna. Őt nem hozza vissza semmi, de jó volna tudni, hogy büntetlenül nem él az, aki miatt neki örökre el kellett mennie.

Igen, mondtam már, hogy időnként többekért kell könnyeket ejtenem, akiket már nem látok viszont soha, bocsánat érte, de minél öregebb vagy, annál több olyan embered lesz, aki miatt sírni kell. Sajnos. Majd megtudod, ha még nem tudod. A sok közül ez az egyik ok, amiért nem jó megöregedni.

2008. június 24.

"A pasik elmentek, most nyugodtan beszélhetünk a hüvelygombáról"... Ach, reklámok! Ach, egérke turbó-műanyag hangja, ahogy azt mondja: "Tudja ön, hogy mennyi tej van a puringjában?" Nem véletlenül r-rel írtam, így mondja. Ach, annyira, de ANNYIRA tele van tököm ezekkel! Mért adja el magát egy olimpiai bajnok a pudingnak?

Isaac Newton mondása vigasztalhat ma meg: "Ha messzebb futott a tekintetem, mint másoké, csak azért, mert óriások vállán állhattam".

A katalizátorunk ment tönkre, ahogy két szervizben is megállapították, miután Danit az első diagnózis után elküldtem a másodikba is, nehogy megint átvágjanak. Minimum százezer. Megint. Legutóbbi érvágás a 4 új gumi volt nyolcvanötért, mert - bár az autó állítólag csak 30 ezret futott - síkra kopott gumikkal került hozzánk. Komolyan, már azt se tudom elhinni, amit valaki kérdez.

Voltunk szombaton házat nézni Szigethalmon, nem is volt rossz, nem is kerülne többe, mint a lakásom, de ahogy leültem a nappaliban, nem éreztem otthon magam. Nem és nem, én azt az érzést várom, hogy IGEN! Csörög a következő helyszín, maximálisan ellentett iránytű-irányon, nagyjából Vác alatt. A képek jók, az ajánlat csábító, főleg, ami a konyhakövet illeti, ami öreg téglákból van kirakva. Ajjaj, de szeretem! Meglátjuk.

Az Albatros lezuhant. Mivel tudni lehet, hogy a pilóta (pilóták?) ismerősei ott álltak a mezőn, várták az "airshow-t", minden hivatalos közeg kihagyásával elmondom a tuti véleményemet: miattuk zuhantak le. Sokszor megírtam (de legalább egyszer), milyen veszélyes, ha az ember - pláne a pilóta - bizonyítani akar. Alacsonyrepülés, rácsapás, földközeli műrepülés... ezek a katasztrófa szokásos előzményei. Hadd lássa anyu, a sógor, a testvér, csak hadd lássa, milyen fasza gyerek vagyok! És kész. Ez biztosan erről szólt. Az Albatros évtizedek óta egy csodálatos, biztonságos kiképzőgép, műrepülésre igen alkalmas, azért is használják ilyen régóta. Jóindulatú gép, aki ezzel földbe áll, az elszúrta, és kész.

Na végre fúj a szél! Végre szürke az ég! Napjaimat nagyjából meztelenül töltöm, így elviselhető az élet a nyitott ablakoknak köszönhető légmozgásban. Ahogy függönyeimet nézem (idén még nem volt módom létrára mászni), kétségbeejtő homokszínt diagnosztizálok. A sűrűbb ráncok között akár már barnának is mondanám a színt, ami elsőre szemembe vág. Ideje volna függönyt mosni! Ahogy elnézem a híradót, mindenütt veszélyes lenni, a klíma nélküli villamoson, a szabadban a veszélyes UV-sugárzás miatt, szóval legjobb nekem, aki itt ülök egy szobában, és semmi káros izé nem ér. Még a parlagfüvek pollenje se ér fel hozzám. De jó nekem!

Meg mégse jó. Gyerekemet boldogtalannak látom. Nem rajong a munkájáért, ami szorítja, mint a satu. Teljesítenie kell, és mintha fogyna belőle az erő, a lelkesedés. Ez nekem kétségbeejtő. Ennél rosszabbat elképzelni sem tudok mint olyat, ami elszürkíti a kék eget, büdösbe fordítja a hársfaillatot és értelmetlenné tesz mindent, aminek örülni lehetne. Ne szólj bele, ha nincs gyereked, ha meg van, akkor úgyis érted. Sosem leszek boldog, ha ő nem. Olyan vagyok, mint egy fülönfüggő a fülében, amely színét aszerint változtatja, hogy milyenek a remények, milyen a hangulat, van-e a fülben boldogság, vagy csak csüngés, úgy hiába.

2008. június 22.

Megvan! Régóta gondolkodom, kit jelölnék új miniszterelnöknek, elszomorított Kiss P. gondolata, a tokásé, akinek minden második mondatában a "lecke" szó szerepel, isten ne adja, hogy ő írja elő a leckémet. Már rég megtaláltam az alkalmas személyt, az arcát tudtam, de a neve ma jött elő. Garamhegyi Ábel. A pasast többször láttam megnyilvánulni, a szája körül örökké bujkáló mosoly számomra a fejlett humor jele, ami nem hiányozhat senkiből, akit én szeretek. Államtitkár. Fiatal és szép. Sőt, okos. Nosza, jelöljétek, válasszuk őt. Jobbat nem tudok.

Ma egész nap boldog voltam. Reggel elficcentem a Tescóba, pedig Dani tegnap már-már leírta az autónkat, mondván, dízelhangja van. Valami nem stimmel. Amíg én vezettem, nem volt furcsa hangja. Végre beváltottam a szilveszter óta gyűlő üvegeket, majd 500 forintot kaptam értük. Végre az éléstáram is megfelelő feltöltődést mutat. Örömömben főztem egy nagy lábas húslevest, és most sül a tepsiben néhány tarajszelet, amit citromlében, egyéb fűszerekben és hagymában (persze olaj is volt) pácoltam órákig. Újkrumplit szeltem mellé héjjában, mert úgy jó.

A kölykök lenéztek a Velencei-tóra, hülye gyerekem úgy jött vissza, hogy a faktoros napolajjal hevenyészve bekent hátának felső része fehér, aztán lefelé vörös ujjnyomok képét mutatja, majd egyöntetűen tűzvörös. Utálja, ha szájába rágok valamit, de ha nem, akkor ez a vége. Aj. (Tényleg el kéne mondanom, hogy kisfiam, a hátadat teljesen kend be, ne csak két lendületes mozdulattal a válladra gyúrd a dolgot?)

Sajnálom, mélységesen, hogy Talma kiesett az első körben, annyira vártam, hogy végigdrukkolhassam a Moto GP 125-ös részét. De onnan kezdve már nem is érdekelt az egész. Mindazonáltal végignéztem, meglepve azon, hogy egy ilyen picike, éretlen, 15 éves srác tudta megnyerni. Szerintem ez már a mamájából is két keréken jött ki.

2008. június 20.

"Tisztelettel köszöntöm a tévénézők hallgatóit" - mondja dr. Izé Zoltán, aki dandártábornok, a Napkeltében. Aztán az RTL-en jön egy dietetikus hölgy, aki így fogalmaz: "Segítenek a bőr épségébe, rugalmasságába". Anyám! Hol élek?!

Néztem a Cadillac Drive-ot is, mert szeretem (főleg Wahorn miatt), mostanában egy elalélt csatornán ismétlik. Fábry azt mondta: "Lenin itt lakott (Susenszkoje) 1879-től 98-ig, valójában 3 esztendőn át". Mindig rossz voltam számtanból, de ez durva. Néha elgondolkodom, miért kell nekem észrevennem azt, amin mások átsiklanak. És főleg: miért idegesít mindez.

Maradjunk a tibeti közmondásnál, amiben nem tudok hibát találni: "Az Isten a kőben alszik, a növényben lélegzik, az állatban álmodik, és az emberben ébred."

2008. június 17.

Barátnőm azon kesereg, hogy nem tud sírni. Én épp most sírtam, csak úgy. Nem kellett hozzá más, mint a Demjén-dal: Hogyan tudnék élni nélküled, hisz rólad szól az élet, nem történhet semmi sem veled, míg létezem és érzek... Hiába létezem, hiába érzek, ő, akinek alvó hátát simogatva ezt a dalt dúdoltam, meghalt. Csak úgy. És ha egyszer arra ébrednék, hogy összedől a föld és az ég, ölelj gyorsan át jól, tűnjünk el a mából a jövő felé... Összedőlt már minden, és nincs kit átölelnem, és nincs jövő, ahová eltűnhetnénk. Neki nincs. Nekem meg nem kell. Azt sem bánnám, ha holnap átharapná a torkomat az a kutya, amelyik Csumit megölte. Azzal a boldog tudattal nyúvadnék ki, hogy ettől talán bemozdulna a gépezet, és eltüntetnék a cigányt innen a kutyájával együtt. Vagy nem? Legalább nektek lenne jobb.

Biztos nem véletlen - véletlenek nincsenek -, hogy pont most talál meg egy ilyen dal, ami mélyen beleszánt a hegedtnek gondolt sebeimbe, és újra váladékozni kezdek, igaz, csak fölül, a szemeim környékén. Miért? Lehet, hogy mások november elsején szokták halottaikat siratni, én meg kilógok a sorból, mert pont ma jött rám. Rendesen rámjött. Fáj mindenki, aki már nem lehet velem. Nem apámról és nem anyámról van szó. Az természetes, hogy ők elmentek. De a többiek! Gyönyörűek, fiatalok! Szeretem őket nagyon. És ez nem lesz múlt idő soha. Barátaim, bajtársaim. Szerelmeim.

Jön Balázs, cigivel - közelebb tolom a hamutartót -, elmeséli, hogy a cége fizeti a nyeltanulást meg a főiskolát, fel van dobva, díjazná, ha csak IT (ejtsd: ájtí) ügyekkel kellene foglalkoznia (nem azonos ET - ejtsd: íti - vel), szóval amolyan rendszergazda lenne, amit szeret, aztán jön Patrik, aki meg inkább aktákat tologatna ahelyett, hogy Köchögh úrral telefonálna naphosszat, és az IT-hez semmi köze, és ők mindketten nekem mondják el vágyaikat, örömeiket, és én ettől megtisztelve érzem magam. Ahogy a cigaretta végig ég, véget ér a társalgásunk is, de bennem nyomot hagy. Vagyok valaki. Nekem érdemes elmondani valamit. Hát nem boldogság ez? De igen. Két szépséges ifjú ember elmondott valamit, és én lehettem az, aki meghallgatta. Sőt. Nekem akarták elmondani. Ez jó!

2008. június 15.

Szeretem a magyar filmeket. Ma volt a Helló, doki! második része. Igazán élvezem. Sajnos, csak vasárnaponként adják, így előfordulhat, hogy elfeledkezem a következő részről. (Az éhségsztrájkot folytató ifjú hölgyet a doki azzal győzte meg szándéka idiotizmusáról, hogy orra előtt elkezdett füstölt kolbászt enni paradicsommal és paprikával. Követésre talált. Nálam is.) Kifakadt a gyomromból az ordítás: KOLBÁSZT!

Beültem a kocsiba, elszáguldottam az Auchanba, naná, hogy a lángolt kolbász mellé még úgy hatezer értékű egyéb dolgot is vettem (ha már ott voltam). A hosszú kocsitolás alatt a kolbászt addig harapdáltam, míg már alig volt a zacskóban, mire a pénztárhoz értem. Jól esett! nagyon kellett.

Tegnap azt mondtam Daninak népes társasága előtt, hogy kaja befejezve, ha nem óhajt pénzügyileg részt vállalni az életemből, akkor ennyi volt. Mire ma hazaértem a vásárlásból, mindhárom srác a szobám összes kanapéját elfoglava, az én tévém előtt ette a virslit, a kiflit, amit maguknak vettek. Abszolút nem voltak boldogtalanok. Na én se. Mosatlan edények tömege persze rám vár. (Tegnap este négy vacsorát csináltam: csevapcsicsát, újkrumplit, vajas borsót... Elegem lett. Erre nem elég a fizetésem. Megmondtam nekik. Az összes srác minimum kétszer annyit keres, mint én. Hadd legyek feldúlva, hadd sajnáljam már kicsit magam, hogy eddig rajtam élősködtek. Azt hitték, mindig így lesz. Nem. És nem. Nőjetek fel!)

Amúgy hí, de jó kedvem van ma este. Ne kérdezd, miért. Csak úgy. Mellesleg Dani egy órája átutalta a nekem járó lóvét, és ezek után megkérdezte, van-e joga a lecsóra, amit főztem. Volt. Nekem is! Bezabáltam. Rizs is volt benne. Meg erőspaprika. Természetesen a végén megszórtam kedvencemmel, a mexikói páccal. Imádom. Szép nap a mai. Nekem ugyan tökmindegy, hogy vasárnap-e, vagy más, de vasárnapnak egész jó. Még a futkosás is jobban megy ma, mint eddig bármikor. Ha sebészorvosom látná, aki június végére prognosztizálta, hogy esetleg elhagyhatom a mankót, őszülni kezdene. Nos.

2008. június 14.

A fotók, a hirdetések hazudnak, de mekkorát! Mogyoródon megkerestünk egy ingatlant, amit 12 milláért akarnak eladni. Utcákat firtatva, melyeken a név nincs kiírva, kavartunk elég sokat, aztán megálltunk a földút egy felső pontján, ahol a 29-es szám volt kiírva, előtte meg a 25-ös, mi pedig a 27-est kerestük volna. Telefon, kiderült, hogy itt a házszámok sem sorban vannak, csak úgy. A 29-es előtt volt a 27-es, utána meg a 25-ös. Rossz omen. A rossz fokozódott. Beléptünk egy nadrágszíj-parcellára, aminek a közepén állt egy viskó, de tényleg csak az, amit könnyűszerkezetes, 67 nm-es lakóháznak hirdettek. A telek hátsó fertályán egy 30 méteres nagyfeszültségű lábazat, a vezetékek meg pont a ház fölött. Akkor mondtuk azt, hogy kösz, tovább nem is nézzük. A házig nem mentünk el, menekültünk. Aztán Katinál ittunk egy jó pohár vörösbort, és megkönnyebbültünk, hogy tulajdonképp milyen jó helyen is lakunk, ahhoz képest, hogy valaki majdnem annyit akar kérni azért a kunyhóért, amennyit a mi jól bevált budai lakásunk ér. Elképesztő. Nem gondoltam, hogy a házkeresés ilyen röhejesen kezdődik. Hogy vannak emberek, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy az életben el nem adják a házukat, ha nem néznek magukba egy kicsit. Ha nem fogják fel, milyen szar, amit el akarnak adni drágán. Mindegy, drágáim, próbálkozzatok, abból baj nem lehet. Csak a benzint sajnálom, amit elfüstöltünk odáig. Nem baj végül is, mert Kati jó ebéddel várt, meg szeretettel, meg az odaadásával, ez minden pénzt megért. Azt a házat meg dugja fel magának az, aki akarja.

2008. június 13. és péntek

Egy származású jósember azt mondta a tévében, hogy ez a dátum náluk szerencsés, szabadságot, újrakezdést jelent. Ha nem mondta volna, eszembe se jutott volna, hogy ma egy ilyen babonás nap van. Azt is mondta, 13 nap alatt engedik el halottaikat, akkor egyesül a lelkük a boldogabb világgal. Ennyi gyász jár nekik, több nem kell.

Egész nap haptákban állok, Dani gépe reggel óta töltésen van, mindenféle filmeket gyűjt be. Időnként rámszól, befejeződött-e már az előző, és melyik legyen a következő.
Mindenesetre ma sokkal jobb kedvem volt, mint az előző napokban: nálam jól működik a péntek 13. Még mosni is volt kedvem... sőt, bekeverni egy csevapcsicsát, amiről egy mai tévéadásból (bocs, én mindig tévét nézek) tudtam meg, hogy a trükk nem a fokhagyma, a só, a bors, hanem a sütőpor! Ezt mind bekevered a darált húsba, elrakod holnapig a frigóba, és utána kis kolbászformára tekerve kisütöd. A sütőportól állítólag a hús némileg "megdagad", szóval levegősebb és könnyebb lesz. Szerintem az se árt, ha beforgatod kukoricalisztbe, mivel az egész recept alapvetően montenegrói, és ők ezt szeretik csinálni más húsoknál. Akik meg eszik, azok szeretik megenni. Rossz nem lehet. Holnap kiderül.

2008. június 12.

		Délegyháza. Nem a tópart, csak barátaim kertje. Az ürügy: Besenyő születésnapja. Titokban készült a népes társulat az ünneplésre, lufikkal díszítették a házat, Petit estére várták. Amikor kora délután váratlanul beállított, Pöcök nagyhirtelen azt találta ki, hogy kocsiavatót tartanak, mivel a társaságból ketten is a héten vették át új autójukat. Peti elment, aztán megint megjött, akkor harsant fel az ordítás, hogy "boldog szülinapot!"
		A tortát felesége kezébe nyomta a kölcsönös csókolódzás után; mielőbb szeretett volna kivetkőzni a redbullos egyenruhából. Most is egy repülés után érkezett. Husi azt mondta, tiszta csoda, hogy ebben a hónapban legalább itthon van.
		A hangulattal semmi baj nem volt, a bográcsban főtt marhapörkölttel sem. A borkínálatot kifejezetten meggyőzőnek találtam - nekem akármi nem jó ám! Szalai hozott Portugáliából portóit, hát azzal nem tudnék megbékélni, édes és nagyon erős. Meglepetésnek szántak engem is, kivittek kocsival, haza is hoztak, Peti pedig kellően meglepődött, és pont úgy örült, ahogy elvárták.
		Szeretem ezt az arcát, ahogy megbékélve, bár fáradtan, mégis örömmel néz szét a régi, jól bevált társaságon, ahol nem kell szerepelnie, sem megfelelnie, és még autogramot se kér senki. "Hazaérkeztem" - ezt mondja számomra ez az arc, és ez így is volt. Elgondolkodtam, mióta is ismerem, úgy 81-ig tudtam visszamenni. Akörül még én voltam az oktatója, utána ő az enyém, aztán elhúzott, naná. Kemény tíz évet éltünk végig edzőtáborokban és versenyeken, miután hazajöttem.

Mostani szokásom szerint már el se akartam menni ebbe a buliba, miután délelőttől vártam Egér hívását, aki kocsival vitt, és félötkor még mindig vártam, amikor is leszakadt az ég. Ám erőt vettem magamon, és nem bántam meg: mire odaértünk, nem esett. Különben is a haverok időközben építettek egy előtetőt a kis ház elé, ami alatt vízmentesen lehetett bulizni. A "jaj, de örülök, hogy újra látlak" kezdetű - és ezúttal igazán őszinte - mondatok sok erőt adtak. Sokszor eszembe jut első férjem ősigazságú mondata: "otthon nem lehet repülni!" Mondta ezt olyankor, mikor nem volt kedvem a reptérre menni azzal a bizonytalansággal, hogy talán egy felszállás se jut ma nekem. A mondat tanulságát azóta több szituációra lefordítottam, pl. épp ezen az ünnepnapon is, amikor azt mondtam magamnak: szakadjon le az ég, akkor is elmész, mert itthon nem ünnepelhetsz azokkal, akik Délegyházán várnak. Az, ahogy örültek nekem, mindent igazolt.

2008. június 4.

Azt hittem, végre egy olyan sorozat, amit szívesen nézek. A Vacsoracsata. Szívesen is néztem. De valamiért abbahagyták. Párhuzamosan futott a Hal a tortán című, a TV2-n. A hétfőit nem láttam, de azt hiszem, nem maradtam ki semmiből. A tegnapi meg a mai valami dögunalom volt, a szpíker idiotisztikus beszólásai pedig szerintem obligon kívüliek. Fő műsoridőben adják, mert úgy látszott, ezt megérdemli, de ez röhejes. Csak jó tanácsot adhatok: ne nézzétek, borzalmas. Sajnálom, hogy eddig is néztem. Igaz, jól indult, de nagyon elfajult. A tökéletes semmisség határáig. Érdektelen emberek érdektelen beszólásai elbaltázott kajákkal teli tányérok fölött. Akkor minek?

2008. június 3.

Dani hívott tegnap, hogy mikor rendel az orvos, mert ő nagyon beteg. Rémülten telefonáltam, délután rendelt szerencsére, el is ment. Aztán hazajött. Aggódó anyaoroszlánként pattantam fel, mire ő boldog, kiteljesedő mosollyal közölte, hogy munkahelyén előadta a nagy halált, mindenki őt sajnálta, és most van 3 nap szabadsága. És persze semmi baja... No az vesse rá az első követ, aki nem volt képes egy borotvával elvágni a középső ujját, de csontig, hogy a júniusi nyárban kapjon pár nap szabadságot (én voltam).

Beszéltem egy ingatlanügynökkel. Elmesélte, mennyi dolga van, hol és kivel és mit kell csinálnia holnap, ami miatt nem ér rá napközben azzal foglalkozni, hogy én megnézzek egy házat. (Persze az ő felügyelete alatt, mert címet nem adnak ki.) Beszéltem egy másikkal, aki szinkronban ugyanezt mondta el, akkor már közbeszóltam, hogy talán a saját programjain túl szíveskedne arra kitérni, hogy az én látogatásomat képes lesz-e megszervezni. Nem volt. Most ott tartok, hogy leszarom őket. Ha én azzal keresném a pénzem, hogy ingatlanokat adok el, nem terhelném ügyfelemet a saját rémes elfoglaltságaim taglalásával, hanem tüstént rendelkezésre állnék, hogy eladjam a házat, amit rám bíztak. Már megint kilógok a sorból, mi? Furcsa is voltam mindig. Azt hiszem, holnap nekiindulunk, és megpróbáljuk fotó alapján megtalálni a házat, amit a neten kinéztem. Így a közvetítő min. félmilliós díját is meg lehetne spórolni. Meg is érdemelnék! Ennyi pénzért a legkevesebb rugalmasságot nem képesek előadni.

Jaj, képzeld, felhívott egy százados a rendőrségről, hogy a három cigány előzetesben van, no nem a kutyám miatt, hanem mert tettenérték őket betörés közben. Isten nem ver bottal, gondoltam rögtön, és mélységes elégtétel töltötte el lelkemet. Arról nem tudott beszámolni, hogy a veszélyes kutya hol tartózkodik, de ha őket elvitték, nyilván nem hagyták a kutyát magára. Remélhetőleg valahol máshol éli most ragadozóéletét.

2008. június 2.

Autóval kapcsolatos aggályaim valószínűleg - hálistennek - az aggályok szintjén maradnak, mert az a bizonyos két bejegyzés valóban inkább csak minta, még akkor is, ha úgy néztek ki, mintha valós bejegyzések lettek volna.

A vihar tegnap alaposan betámadott a konyhámba, áldozatok: egy száz éves virágváza, egy bögre, amiben a kedvenc karácsonyi kaktuszom székelt, aki minden év végén megajándékozott néhány gyönyörű virággal (sőt, mint említettem, még február végén, mikor a kórházból hazajöttem, is képes volt kifejleszteni két csodás, pinkszínű virágot), szóval rengeteg szilánk, jégdarab és víz a konyhában alul-felül. Volt mit takarítani. Váratlanul jött a szélroham, a csattanásokra rohantam csak ki, de akkor már minden kész volt. Csak rám várt a tett színhelye, hogy rakjam rendbe. Meg kellett tennem, az ilyenekben az a jó, hogy nem lehet elhalasztani semmiféle indokkal. A konyhám ennélfogva ragyog mostanság.

Mondtam már, hogy aprótésztát ugyanúgy főzök, mint tarhonyát? Nagy siker volt a srácok körében. Végy némi használt zsiradékot, leginkább olyat, amiben már valamit sütöttél, és pirítsd meg benne az aprótésztát. Minek egy-egy darabja nem sokkal nagyobb, mint egy tarhonya két-háromszorosa. Aztán felöntöd kétszeres húslével, és hagyod rotyogni. Húsz perc. Fedő rajta. Isteni finom. Persze én erre is mexikói pácot szórok evéskor, mert azt imádom, de ez egyéni. Bármiféle húshoz megfelelő köret.

2008. május 29.

Olyan korán világosodik! Azt hiszem, hat is elmúlt, de még csak félöt van. Nem vagyok a visszaalvós fajta, ha kimásztam az ágyból, nincs rá esély, hogy visszamásszak. Szép napkeltéket, felhőket szoktam látni az ablakból. Legalább ez.

Első- (és utolsó-) szülöttem megint leugatott. De úgy! A vége az volt, hogy "hagyd már abba!" - pedig szép szóval, puhán és türelmesen próbáltam rávezetni, hogy az új autója talán nem is olyan új (ettől eleve kiborul). Ma mentem vele megint, próbáltam használni a motorféket, de nem volt. Szinte semmit sem lassult még kettesben sem. Elgondolkodtatott. Az őskori kispolszkim, az általam nyolcadik évébe lépett használata során is olyan motorféket produkált, hogy mikor a havas lejtőn fékezni nem mervén kettesbe visszakapcsoltam és ráeresztettem a kuplungot, úgy megtorpant, hogy keresztbe álltunk az úton, és Dani jól beverte a fejét az oldalába (pedig gondolhatod, hogy nem száguldoztam épp). Én ahhoz vagyok szokva, hogy a motorfék erősen lassít. Ha nem volna fékem, csupán visszakapcsolásokkal is majdnem meg tudnék állni, ahol tervezem. De ez az autó szinte semmit nem lassul, hiába váltok vissza. Számtalan autóim közül példának tudnám hozni a pici Daihatsu Cuore márkájút, amivel ötödik sebességben, 120-nál ha levettem a lábam a gázról, képes volt még lejtős úton is lassulni. Na ez a Clio vízszintben, másodikban, 30-nál sem lassul. Mit is gondolhatnék én ilyenkor? Csekély műszaki tudásom azt mondatja velem: a hengerek nem úgy simulnak már a hengerfej falaihoz, ahogy kell. A dugattyúgyűrűk és a henger fala közt hézag van. És mitől? Hogy állhat elő ilyen, ha az autó életében mindössze 30 ezer kilométert ment? Szerintem sehogy. Soha nem volt még olyan autóm, ami 50 ezernél kevesebbet ment volna. De a motorfék mindegyiknél látványosan működött. Tulajdonképp ezen lehet lemérni, mennyire elhasználódtak a motorban a hengerek. Azt ugyan nem tudom hova tenni, hogy a Clio gyorsulása igen jó - de hát mindent én se érthetek/tudhatok.

Puffogva és háborogva Dani elém dobta a kocsi szervizkönyveit (kértem, hogy hozza fel a kesztyűtartóból, megjegyzések és kommentárok törölve). Amit látok, az, hogy a "karbantartás igazolása" lapon, a "karbantartás" rovatban ott egy valós kilométer: 29.257, és mellette a dátum 26-11-02. Na mos te ebből melyik számot tippelnéd mint évszámot? Én a 2002-t. A következő rovatnak ez a címe: "Rozsdásodás elleni átvizsgálás. A jármű jó állapotban van?" Itt a NEM kocka van pipálva, mellette a megjegyzés "karcolás a bal első sárvédőn". Ez még nem volna nagy gond, de ennek a dátuma is 18-12-02.

A következő oldalon, szintén a karbantartás igazolása cím alatt ezt látom: Valós kilométer 15.088. Dátum: 2005. 06. 09. Sikerült autónknak három év alatt mintegy mínusz 14 ezer kilométert "mennie"! És ne gondoljam azt, hogy a szervizes haverokban bővelkedő eladó nem használta ki kivételes ismeretségeit? Hogy bármelyik mindenhez értő szerelő közül az egyik nem srófolt rá a kocsi számítógépére, vagy akár direkte a kilométer-számlálóra egy csavarhúzót, ami visszafelé pörög, és semmi perc alatt 130 ezerből 30 ezret varázsol? Ugyan! Ez több mint megoldható. Ennyit még én is tudok. (Ad neki ezért mondjuk 50 ezret, és kaszál a vevőn plusz 500 ezret... megéri.)

A következő, és utolsó karbantartási bejegyzés a könyvben - mellesleg semmiféle elvégzett karbantartásról nem szól, se gyertya-, se légszűrő-, se üzemanyagszűrő-csere, se "egyéb" nincs beixelve -, 2007. 06. 01. dátummal szerepel, amikor is a valós kilométer 27.881 volt. Még mindig nem érte el a 2002-es 29 ezret.

További aggodalomra ad okot a négy, csontig lekopott gumi. Jelentős kiadást okoz a cseréjük. Az én tizennégy éves Twingóm eredeti gumijai még mindig jók voltak, mikor nemrég eladtam. Viszont őbenne valóban nem volt több 78 ezer kilométernél. Mit gondoljak ilyenkor? Hogy a Renault művek 14 évvel ezelőtt sokkal jobb gumikkal adta el az autóit, mint tíz évvel később? Az is zavar, hogy a Clio törzskönyvében ott a megjegyzés: eredetiségellenőrzés hiányzik. Nem is értem, hogy lehet ez. De ott van.

Az egész zavaros, előre félek, hogy ha Daninak megmutatom, megint én leszek a rossz. De nem én volnék, ha magamban tartanám. Sajnos.

Idegesít, de el is keserít - már megint - egy reklám: a Villeroy & Boch. Amit a hölgy így interpretál: "Villeroj és bok" ... anyám. Volna igazából "villroá et bos" ha fonetikusnál maradunk. Olyan ez, mint a garnier a garnyié helyett. Meg a gurmand a gurmé helyett. Előbbi - gourmand - egy falánk, faló embert jelent. Utóbbi, a gourmé pedig az ínyencet. Annyi helyesírási hibát látok amúgy is a képernyőre írva - nyilván olyanok írják, akiket ezért fizetnek, de miért?! -, hogy minden nap van kiakadni valóm. Jobb, ha most szépen lecsillapodom, és nem hallgatom tovább Csumi szuszogását a sarokban, mozdulatai hangját, ahogy egyik oldaláról a másikra fordul, mert bizony ezek a zajok még itt vannak. Ha egy falat kaját kikaparok a lábosból, nehezemre esik a szemétbe dobni az ő tányérja helyett.

Áldott legyen az úr, hogy legalább ezt a 35 fokos megpróbáltatást levette rólam. Átmenetileg. Azért az mégsem normális, hogy május végén olyan rohadt meleg legyen, hogy a lépcsőház hűvösét élvezem, mielőtt kilépek!

2008. május 27.

Köszönöm, istenem, hogy megnevettetsz! Kértem gyermekemet, hogy nyomtasson ki némely szkennelt dokumentumot a munkahelyén. Azt válaszolta: "kinyomtatom, de csak fekete hehéren" - itt röhögtem először. "Mihez kellenke ezek?" - volt a következő mondat, egyúttal a második őszinte kacagásom. Nem tehetek róla, az ilyen elírások mindig rém humorosak számomra. Jól esett nevetni. (Eszembe jutnak néhai Atrium Hyatt szállodabeli emlékeim, úgymint lecsós virkli, robogós malacsült, trákonyos zúsleves és a többi...:)) Haj, mennyit röhögtünk az ilyeneken!

Ha már kaja, elalélok magamtól, hogy mostanában milyen isteni tarhonyákat tudok főzni. Rájöttem, mi a titka: elég zsír. Amiben pirítom. Utána húslével felöntöm, és mennyei lakoma lesz belőle. Legalábbis nekem, mert imádom. A rizs kábé ugyanígy működik. Egyáltalán nem árt neki mondjuk egy bacon sütése után fennmaradó zsiradék, sőt. Akár a rántott csirkeszárnyból megmaradt szaft is csodás alapja lehet. Csak ne legyen kevés.

2008. május 26.

Barátnőm ecsetelte kerti munkáit, muskátlikat, zöldségeket ületetett. Öröm ilyen tevékeny életről már csak olvasni is. Bár én túrhatnék valami kertet, biztos nem rohadnék felrakott lábbal a tévé előtt egész nap. Mondtam Daninak, hogy vasárnap menjünk el Úriba, megnézni a házat, nagy örömömre szolgált, hogy azt felelte, arra ő is kíváncsi. Aztán közbejött egy bankos buli a kollégáival szombat este - egész nap dolgozott -, ahonnan hajnalban került elő. Naná, hogy vasárnap délben még azt mondta: "haggyá!" Pedig lelkesen készültem, kidolgoztam az útvonalat, fitt und fertig várakoztam, hátha mégis felkel. Hát nem. A forma1 félnégykor ért véget, akkor már minek és hova.

Már egy kutyát is kinéztem a menhelyen... Ne röhögj. Olyan, mint Csumi volt, csak vörös. Csodás színe van. Hátán a Csumi szőrei, a nyakán ugyanolyan, csak vörös sörény. Orra hosszabb, mert spicc és német juhász keverék, valami gyönyörű. Csuminak kertet ígértem, nem tudtam megtartani. Viszont az ő sorsa - sorstalansága - mozdított ki punnyadásomból, és ösztökél arra, hogy tegyek végre valamit, legyen kertem, menjek akárhová, ahol béke van. Hogy utódjának legalább megadhassam azt, amit neki nem tudtam.

Találkoztam tegnap egy kutyás ismerőssel, nem tudta, mi történt. Amikor elmondtam, libabőrös lett. Én pedig majdnem elsírtam magam. Az ilyesmit vissza szoktam tartani, lehet, hogy nem kéne. Kemény kiképzésem eredménye. Hogy mire jó, még nem tudom. A minap feljött hozzám Laci, szólni, hogy nyitva maradt a kocsi hátsó ajtaja, odaadtam neki a kulcsot, becsukta. Aztán kezébe nyomtam a megmaradt több kiló kutyatápot, lesütött szemmel fogadta el, egy szót sem szólva. Ezért hálás voltam neki. Tudta, hogy nem szólni jobb.

Hajnali 5 óra 20-kor a Campona-beli Tescóban voltam, ha már nem tudok aludni, legalább hasznosan teljen az időm. Sikerült elköltenem - mint mindig - tizenezret. A csirke farhátat kínáló pultnál nem tudtam elkerülni a naponta többször is beütő gyomorszorítást: ilyet Csuminak szoktam venni. Hessegetem az emlékeket, a tárgyakat, a megszokásokat, de nem könnyű. Viszont élni akarok. Csak még nem megy.

Kezemben van a szőröd selymessége, szememben a gyönyörű, barna szemed, lelkemben az odaadásod, fülemben a lábad dobbanása. Reflexeimben az, hogy rólad gondoskodjak. Elveszett mindez. Nem tudtalak megmenteni. Ki ment meg engem?

2008. május 21.

Nyolc óra van. És a nap még süt. A madarak énekelnek. A tavasz odakint buján örül. Ez a fontos, az összes többit felejtsd el! Életöröm, életigenlés, gyerekek, ha ebből kifogyunk, semmink nem marad!

2008. május 20.

Írtam Petinek egy mailt, mivel Uri Geller a szeme láttára hajlított meg egy kanalat. Felhívott. Tényleg csoda történt. Uri a műrepüléstől nagyon félt, a levegőben is azért könyörgött, hogy csak finoman, lassan, mértékletesen, de mikor leszálltak, eufóriába esett az élménytől. Bár sosem szeretett alkalmi társaság előtt kanalakat hajlítani, ott, a tököli reptéren, leszállás után azt kiáltotta: "Hozzatok egy kanalat!" Barátaim is ott voltak, Pöcök úgy emlékezett, van a kocsijában egy kanál. Elszaladt érte. Uri pár finom mozdulatának hatására a kanál feje lekonyult. Peti orra előtt. (Azt hiszem, ezek után Peti szkeptikussága komoly csorbát szenvedett.) A kanalat Uri aláírta neki, azóta őrzi. Uri annyira fellelkesült, hogy egyrészt az egész társaságot meghívta a másnapi show-ba (el is mentek), másrészt szinte követelte Petitől, hogy tartsák a kapcsolatot, és ha megint eljön országunkba, nála lakhasson. (Csak szőrmentén jegyzem meg, ahogy a dolog most áll, és ha Uri nem július előtt jön, amikor még nem biztos, hogy járni tudok, megismerhetem. "Ha szeretnél vele találkozni, gyere el" - mondta Peti, és én nagyokat bólintottam rá.)

Na látod, ezért nem szeretek híreket nézni! A gáz ára drasztikusan, akár 30%-kal emelkedni fog rövid időn belül, ahogy a benziné és a gázolajé. Ha belegondolok, hogy a 45 ezres téli fűtésszámlám majd 60 ezer lesz, már most büfögök. Aztán diónyi jegek esnek országunkban, néhol özönvizek, valaki tájfunt is látott, és holnap is komoly viharok várhatók. Hát mi az isten ez? Átmentünk trópusba? Minden és mindenki megbolodnult?

A menekülés gondolata egyre erősebb bennem. De hova? Mindegy, csak azt tudom, hogy gyorsan. Minimum oda, ahol én szabom meg, mikor fűtök. Ha akarok, fázom, így spórolhatok. Nincs ellene kifogásom, hogy pokrócba csavarva nézzem a tévét, ha muszáj. Most tavasszal nem egyszer éreztem a csövön, hogy meleg, olyan hajnalban, amikor semmi szükség nem volt fűtésre. Ebből elegem van. A Távfűtő Művek nevét sem akarom soha többé hallani, tőlük függni meg végképp nem.

Amikor Bea azt mondta, menjek ki a tököli Elek-Ágh kutyamenhelyre, mert egy órás ott-tartózkodástól úgy feltöltődöm, hogy hetekre elég, nem mondom, hogy nem hittem, de nem fogtam fel. Ma este már felfogom. Lementem az ötödikre szomszédomhoz, Tibihez, aki két napja vett egy hathetes sharpeit. A pici, alig kilónyi állatka bekapta az ujjamat, megrágta a fülcimpámat, és érintése, puhasága, kedvessége valami olyan érzelemhullámot indított el bennem, amire nem számítottam. De ami nagyon-nagyon jól jött. A szeretet dobol bennem azóta is, az odaadás, az "érted mindent" érzése megint. És a boldogság, hogy ez a pici állat bízott bennem, odajött, szeretett, nyalogatott, és én lehettem a kiválasztott, aki őt simogatja. Igaz a mondás: lehet kutya nélkül élni, de nem érdemes.

2008. május 19.

Két napi szenvedés után - remélem - sikerült benyújtanom az adóbevallásomat. Mégse akartam egészen az utolsó percre hagyni. Annyira megbonyolították a netes bevallást, hogy alig bírtam megküzdeni vele. Töltsek le ilyen-olyan Java-alkalmazást, meg menjek ide-oda, azt hiszem, nem vagyok teljesen hülye a számítógéphez (néha túl okosnak is képzeltem magam, látván mások tehetetlenségét, de ez most megdőlt), ez sok volt. Utoljára 3 éve csináltam ilyet, problémamentesen, logikusan működött az egész. De most nem. A tegnap estém asztalcsapkodással és káromkodással telt, a rendszer folyton hibát jelzett, a link, ahonnan letölthettem volna a javasolt programot, nem működött, ahová pedig elvitt, ott semmi újat nem találam, csak forogtam körbe, mint szédült mókus a kerékben.

Ma sikerült, de közben szuttyogva gondoltam azokra, akiknek még ennyi pc-s gyakorlatuk sincs. Meg arra, hogy a határidő túllépése fejenként 200 ezer büntetés! Lehet, hogy összeesküvés-elmélet, amit mondok, de nagyon sokszor 200K-t fognak kasszírozni, és mintha ez volna a cél. (?) Még most sem tudhatom biztosan, hogy bevették a küldeményemet, mert egyértelmű utalás erre sehol nincs. Pedig milyen egyszerű lenne kiírni úgy, hogy a paraszt is értse: köszönettel nyugtázzuk, rendben, más dolga nincs.

Más. Uri Geller utolsó show-jában tegnap Peti is ott volt, mint világbajnok műrepülő, aki neki bemutatta, mi jobb a kanálhajlításnál. Tudom, Peti mennyire utálja a csókolódzó férfiakat. Úgy szokta leküzdeni a közeledésüket, hogy erősen kezet fog velük, egyszersmind karja szilárd tartásával megpróbálja távol tartani őket az arcától. Ez most nem sikerült: a műsorvezető ráugrott és puszit adott neki. Láttam a kényszeredett képét... Hiába hőkölt, megkapta. Én neki adok igazat, mi a francnak kell férfiaknak egymást arcon csókolniuk? De legalább Petit hagynák békén, ha már ennyire allergiás erre. Pedig igen erős keze van, biztos befeszített, hogy értésére adja a nyüszögének: ne közelíts! És az mégis a nyakába ugrott. Nulla empátiával.

Most árulom a kamerámat, ami nekem túl komoly. Talán tizenezer veszteséggel sikerül majd eladni. Lehet, hogy a körülmények, lehet, hogy beszűkült, egyirányúvá vált agyam az oka, nem tudok és nem is akarok felnőni hozzá. Már nem érdekel. Sőt, ma már meg sem tudom érteni, hogy érdekelhetett egyáltalán. Az élet nem erről szól. És a halál pláne nem. A dolgok átértékelődnek. Nálam mindenesetre. Gyönyörű kis készülék, öröm ránézni, de ami neki belül van, az nekem soha nem lesz felfogható, mert már nem akarom felfogni, megtanulni. Nem tesz boldoggá. Mint ahogy nagyon sok más dolog sem mostanában. Szeretném kidobni mindazt, ami nem kell, vadul és szigorúan. Mert minek őrzök dolgokat, minek akarok dolgokat, amikor ezeknek semmi közük az életörömhöz? A tárgyak nem tesznek boldoggá. A fölösleges dolgok pedig vesszenek, menjenek!

Már nincs kutyaszőr a lakásban. Ha néha találok egyet-egyet egy pulóveren, a szófán, elsírom magam. Ha úgy lépek le az ágyamról hajnalban, mintha át kellene lépni a kutyát, aki mindig ott volt, szintén bőgni kezdek. Ha marad egy fél száraz zsömle, már nem teszem félre, hanem kidobom - képtelenség. Megszokhatatlan. Imádott száraz zsömlét ropogtatni. Minden kajamaradék után tisztára nyalta a tányért, és boldog volt, ha ínyencfalatokat kaphatott. (Géza most biztos büfögne: hogy lehet kutyának olyan tányért kinyalnia, amiből mi is eszünk? Hát így. Ha megcsókolhattam a pofáját, akkor ő miért ne nyalhatta volna ki a tányéromat?)

Figyu, én sosem voltam egy tisztaságmániás. Aki a lehetséges vírustámadásokra naponta felkészült. (Aki ilyen, annak semmilyen állatot nem javaslok lakótársnak.) Apám azt mondta: vesszen a férgese. Sose kérte, hogy kezet mossak evés előtt. Mégse lettem férges: élek. Nem hiszem, hogy az életben maradás kézmosáson és fertőtlenítésen múlik. A génjeidben van, hogy leküzdöd-e a környezet hatásait, vagy belehalsz. Ennélfogva én átadom magam a sorsomnak, és hagyom, hogy egy kutya megnyaljon, és nem futok utána a mosdóba. Szarok az egész higiénés turbózásra, amit mindenhonnan hallasz. Életképes vagy, vagy nem? Ez itt a kérdés. Ha nem, úgyis hiába igyekszel. Minden szart el fogsz kapni, mindegy, honnan, kutyától, macskától, metróból. Szerintem a fertőtlenített élettérben élők számára minden veszélyes lehet, ami azon kívül éri őket. Engem ez sosem érdekelt. Nem is fog. Épp most fogok koszos kézzel enni egy szendvicset. Egészségemre.

2008. május 17.

Budapest Főváros XI. Kerületi Önkormányzat 39/2003./XI.26./ XI.ÖK sz. rendelete az állattartásról

7. §

(5) Köteles az állattartó ebét úgy tartani, hogy az más testi
épségét, egészségét ne veszélyeztesse, a szomszédos lakók
nyugalmát ne zavarja, félelmet ne keltsen vagy anyagi kárt ne
okozzon sem személynek, sem közösségnek. A rendelet megsértése itt kezdődött: mindenki fél a környéken, számomra anyagi kár is jelentősen keletkezett.

(8) Közterületen, valamint a kijelölt kutyasétáltatókban (3.
számú melléklet) a 4. számú mellékletben meghatározott ebet
harapást megakadályozó eszközzel ellátva, pórázon lehet
vezetni, egyéb ebet pedig pórázon. A póráz szárhosszúsága
maximálisan 2 méter lehet. A második szabálysértés - tekintve, hogy a 4. sz. mellékletben mind a staffordshire, mind a pitbull veszélyes kutyának számít - megvalósult, mert sem szájkosarat, sem pórázt nem viselnek a kutyák manapság sem.

(9) Közterületen ebet csak olyan személy vezethet, aki az eb
irányítására, kezelésére és féken tartására alkalmas. nem tartanám az eb kezelésére és féken tartására alkalmasnak azt a cigányfiút, aki póráz és szájkosár nélkül sétáltatta, és hagyta, hogy rátámadjon a kutyámra, aminek a kutyám halála lett a vége.

9. §
Szabálysértést követ el és 30.000,- Ft-ig terjedő
pénzbírsággal sújtható az az állattartó, aki:

n) ebével a más testi épségét, egészségét veszélyezteti,
nyugalmát zavarja, benne félelmet kelt vagy anyagi kárt okoz
(7. § (5) bekezdés);

q) közterületen a 4. számú mellékletben meghatározott ebet
harapást megakadályozó eszköz és póráz nélkül, az egyéb ebeket
pedig póráz nélkül vagy kettő méternél hosszabb pórázon vezeti
(7. § (8) bekezdés);

10. § Az e rendeletben előírt szabályok betartásának ellenőrzése és
végrehajtásának biztosítása különösen:
a Polgármester,
a XI. Kerületi Önkormányzat Jegyzője (szabálysértési hatóság, birtokvédelmi hatóság),
az ÁNTSZ,
az Önkormányzat alkalmazásában álló állatorvos,
a hatósági állatorvos,
a Közterület-felügyelet,
a Rendőrség feladata.

A 4. sz. mellékletben felsorolt kutyák között ott van a pitbull és a staffordshire terrier. Ezeket még szájkosár nélkül sem lehet(ne) sétáltatni. A balesetünkhöz kivonult rendőröktől nem várom el, hogy ilyen mélységig ismerjék a rendeletet, vagy de igen: kitől várhatnám el? Egy szót sem szóltak sem arról, miért nem volt a gyilkos kutya megkötve, arról meg végképp nem, hogy miért nem volt rajta szájkosár.

Írtam a polgármesteri hivatalnak, a jegyzőnek, az ÁNTSZ-nek, a rendőrségnek, azt hiszem, mindent megtettem, és majdnem jól, ahogy kell. Nehogy azt hidd, hogy bárki válaszolt. Pedig úgy tűnik, ez nekik feladatuk. De nemcsak ez, hanem az intézkedés is. Én már nem félek semmitől, de féltek mindenkit, akit szeretek, akik ma is kutyáikkal járják az utcákat, és a kutyáikat is szeretem. Nem akarom, hogy a sorsomra jussanak.

Éjjel negyedegykor nem bírtam tovább aludni - már nem először -, telehold is volt, szúnyog is gyötört, meg Csumiról is álmodtam, felkeltem, mi mást tehettem volna: tévé elé ültem. Amikor egy csodás cseh filmbe botlottam, szinte percről az elejétől, azt mondtam, véletlenek nincsenek. Ezt a filmet látnom kellett. Élmény volt, másfél órán át semmi másra nem gondoltam (Irány a tenger a címe. Ne hagyd ki, ha megnézheted!). Utána láttam Petit, aki elvitte Uri Gellert egy kis műrepülésre az Extra-300-asával a tököli reptéren, aminek minden szegletét ismerem - a gépét és a reptérét is -, és Uri azt mondta, ez sokkal jobb, mint kanalat hajlítani. Végül Peti szeme előtt meghajlított egy kanalat (oh, tudnod kell, hogy Besenyő maximálisan szkeptikus minden ilyesfajta hókuszpókusszal szemben! Gondolom, a kanalat is alaposan megvizsgálta, nincs-e benne valami csalafintaság), végül azt kiáltotta: "De miért?!!" (Majd még megkérdezem tőle, hová tűnt a hitetlensége, mert ebből a miértből tudtam, hogy megrázó élménye volt, és kénytelen volt elfogadni a hihetetlent. Ez különösen nehéz egy olyan srácnak, mint ő. Ha mentalizmusról, telepátiáról, parajelenségekről, ufókról hallott, csak vigyorgott elnézően a bajusza alatt, ki nem mondva, de gondolva, hogy ti kis hülyék, még hisztek ezekben? Há, most megkaptad!)

Hajnali 4-kor lefeküdvén biztos voltam benne, hogy ezt az éjjeli műsort látnom kellett. Azért nem (sem) aludhattam.

Ami meg a törvény szövegét illeti, Csankó Bea küldte meg nekem, aki vette a fáradságot, és felhívta az önkormányzatunk illetékesét, elmesélte a történteket. Mintegy a nevemben. Aztán velem is beszélt vagy három órát, hosszú idő óta nem beszélgettem ilyen jót. Végre, hetek után először, nevetni is tudtam. Ez az ember fantasztikus, okos, művelt, humoros és imádja az állatokat. Mi kéne még? Hajlandó segíteni, támogatni. Ezúton köszönöm. Bár mindenki ilyen volna!

2008. május 15.

Ági azt mondta, ha nem tudsz sírni, az nagy baj. Már tudok. Május 14-én reggel aludt el Csumi örökre, 10 óra felé, azóta nem sírtam. Már kezdek. Kriszta felhívott, sírva vont felelősségre, hogy altathattam el. Hiába magyaráztam neki, mi szenvedést néztem végig hetekig, és mi vezetett e döntésre. Azt hiszi, nem tettem meg mindent. Viszont nem tudok bármit megtenni. Amit tudtam, megtettem: lesántikáltam vele naponta többször, rettegve nyitottam ki a kaput, nem jön-e a pitbull, ami szabadon sétál és támad. Szegény állatomnak nem jutott több tíz percnél, mert egyrészt gyorsan elfáradt három lábán bicegve, másrészt annyira féltem, hogy ha elintézte dolgait, azonnal feljöttem vele. Ha nem találtam alkalmi segítőt, aki felhozza, egy rugalmas nadrágot kötöttem a mellkasa alá, azzal húztam fel a tíz lépcsőn. Magától nem tudott jönni. A saját lábam, ami mankóra szorul, ilyenkor nem számított. Béna lábát maga után húzta, harisnyát vagy mást kötöttem rá, nehogy lekoptassa a bőrét. De így is felsebezte, vérét fel kellett mosnom a lépcsőházban.

Éjjel számtalanszor arra ébredtem, hogy nyüszítve fel-alá jár a lakásban, nem tud lefeküdni. Felkeltem, próbáltam erőmhöz mérten megemelni - 30 kiló -, kihúzni alóla a jó lábait, hogy oldalára essen. Minden ilyen alkalom a poklokba vitt. Mert fájdalom nélkül sosem sikerült. Érted? Muszáj volt fájdalmat okoznom neki naponta többször! Valamije még akkor is fájt, mikor nyugodtan feküdt a szőnyegen, egyszer csak felsírt, ilyenkor a szívem szakadt meg.

Az ízületei régóta fájtak, tavaly nyáron már nem volt hajlandó beúszni az eldobott faágért a vízbe. Pedig ha kimondtam az "úszni" szót, mindig extázisba esett. Imádta a vizet. Imádott úszni. Fájtak a térdei, a csuklói, próbáltam elképzelni, mennyire fájtak most, mikor a hátsó lába használhatatlanná vált. És mennyire fájhatott a műtétileg lefűrészelt combízülete, ami nem tudott meggyógyulni. A fél heréjét is amortizálta a pitbull, ahhoz sem érhettem hozzá, még a közelében sem matathattam, annyira érzékeny volt. Az orvos nem vette észre. Vagy nem volt vele tennivalója. A combját teljesen átharapta a kutya, a combja belső oldalán rengeteg fognyomot találtam, amit láthatólag nem kezeltek: nem volt se fertőtlenítve, se a szőre lenyírva. Próbálta nyalogatni szegény, de ahhoz fel kellett volna emelnie a rossz lábát, és azt nem tudta. Javulás helyett egyre rosszabb lett minden. Ha Dani kimondta a varázsszót: "sétálni!" - a fejét sem emelte fel. Felállni nem tudott. Az utolsó nap hajnalán ötkor felkeltem, hozzá léptem, megsimogattam, ahogy mindig, de szokásától eltérően már a farkát sem csóválta meg. Mintha ott sem lenne. A szemében láttam a szenvedést. A gyönyörű, tiszta szemeiben, amikben soha egy csipa nem volt, mert mindig adott magára. Az utolsó percig.

Selymes, gyönyörű szőre volt. Aki látta, csodálta. Nagyon okos és fegyelmezett is volt. Sok időt fektettem a nevelésébe. Ha azt mondtam, lábhoz, akkor ott követett, akármilyen körülmények között. Abban a percben is ezt tette, amikor rárohant a másik kutya. Esélye nem volt. Sosem harcolt. Megadta magát, hanyatt esett, ez minden normális kutya számára azt jelenti: hagyjuk békén. De ez a kutya más volt. Meg akarta ölni. És végül sikerült.

Csumi elment, és én döntöttem így. Nem tudtam és nem akartam így élni látni. Nem volt ez már élet. Vegetálás volt. Nem bírta a három lába a negyediket, amelyik lebénult. Szenvedett, ha lefeküdt, szenvedett, ha felállt, ha lépcsők álltak előtte, nem volt már önmaga. Nem volt boldog. Nem örült, ha látott, nem örült, ha sétálni vitték, mert az is fájt.

Vesd rám a követ, ha úgy érzed: rosszul döntöttem. Ő elaludt. Békében. Dani simogatta a fejét, amikor az altatót megkapta. Az orvos azt mondta, túl öreg ahhoz, hogy meggyógyuljon. Hogy már rég javulnia kellett volna, ha lehetett volna. Dönteni nekem kellett. Reggel beszóltam Dani szobájába, hogy vigye el a kutyát. Rögtön tudta, mire gondolok. Az álom is kiment a szeméből, ami pedig ritkán fordul elő. Elvitte. Mélységes hálám érte. Ő élte át. Még sétáltatta a fasorban, láttam az ablakból, neki sem volt könnyű. Sőt.

Most üres a lakás. Van kutyakaja, de már senki nem eszi meg. Vannak zajok, amiket ismerek, de már nem hangzanak fel. Tizenegy évig boldogan éltünk együtt. Az én kutyámnak azért volt boldog élete, mert szinte soha nem kellett tőlem 3 méternél messzebb lennie. A munkahelyeimre magammal vittem, az összes nyaralásomra, bulikra, mindenhová. Azért lehetett ilyen különösen kedves, toleráns, olyan, aki sosem rágott szét cipőket, nem bontott le tapétát, ezért lehetett egy normális, problémamentes kutya. Mert szerettem. Mert velem volt mindig. Ez nem olyan, mint az, akit kikötnek egy láncra, vagy kiküldik a kertbe, miközben a család, amelyhez tartozónak érzi magát, belül van. Nem olyan, akit napi 8-10 órára magára hagynak a lakásban. Ez nem olyan! Ez a kutya mindig velünk volt! Mindenütt! Inkább el se mentünk oda, ahová őt nem vihettük. De ilyen hely nem akadt. Vittük. Rengeteg kalandja volt, rengeteget nyaralt vízparton, úszott, élvezte az életet. Rengeteg barátom zárta a szívébe, mert népes összejövetelekre is magammal vittem. Igazi társasági lény volt. Mindenki szerette, mert nem lehetett nem szeretni. Az agresszió, az öntörvényűség szikrája is hiányzott belőle: ő csak egy kutya volt, akit nagyon szerettem, és ő is engem. Beleillett bármilyen közösségbe. Bár több ilyen kutya is volna!

Tizenegy év egyfajta élet után nehéz elképzelnem egy másfajtát. Minden egyes reggelem arról szólt, hogy Csumival sétálunk. Mostantól miért keljek fel? Ő elvitt engem minden időben, hóban, fagyban, esőben, napsütésben, mert sétálnia kellett. Kíváncsi vagyok, mostantól mi fog rávenni, hogy cipőt húzzak. Sokat vesztettem. Rengeteget. Egy olyan szeretettel teljes, őszinte barátot, amilyet nem lehet minden bokorban találni. És nem is akarok. Mert olyan nincs még egy. Adja az ég, hogy még egyszer ennyire tudjak szeretni valakit! Nem véletlenül írtam valami helyett valakit. Azt te elképzelni sem tudhatod, mit jelent 11 évig együtt élni egy szeretett lénnyel, akitől soha egy rossz szót nem kaptál! Aki csak imádott téged gátlástalanul, örökké, feltételek nélkül. És neked kellett megölnöd, annak tudatában, hogy jót teszel vele.

Ami 11 éve nem történt meg, ma megörtént: felvettem a lakáskulcsot, megzörrent, és erre senki nem rohant elő boldogan, sétélás reményétől lihegve. Kifurakodva a lábam mellett az ajtón. Az az igazság, hogy már akkor, mikor cipőmbe bújtam, halk surranással, a kutya mindig ott volt, mert tudta: ez sétálást jelent.
Még mindig utálom Budapestet, el akarok menni. Csuminak valamikor kertet ígértem: nem tudtam megtartani. Megbocsáthatatlan. Lakásban élt, de velem. Minden percben. Talán ez enyhítő körülmény.

A tiszta szemei... az őszintesége. Ő már tudja, hogy az élete soha nem lesz olyan, mint volt. Szenved. Tőlem remél megoldást, de én nem adhatok. Feloldozást sem. Csak halált. Mondjuk úgy: eutanáziát. Kegyes véget. Megkapta.

	utoljára csajok után sírt, mint a farkasok

Aztán meghalt, mert én úgy döntöttem. És most kövezzetek meg.
A lépteit hallom minden nap, a táljait eldugtam, és működik a reflexem, hogy a maradékokat a kutya táljába dobjam, ne a szemétbe. Kutyatál már nincs.

2008. május 14.

Amennyit te adtál,
nem adott még senki,
amilyen te voltál,
olyannak kell lenni.

Kutyám emlékére: CSUMI

2008. május 11.

Aktuális problémám? Kutya ott fekszik az ajtó mellett, ahová a kisasztalra helyeztem tegnap a vasalót, hadd hűljön. Maga alá csőrölte a zsinórját, mellső lábaival folyton kavar amúgy fektében. Próbáltam kihúzni alóla a zsinórt, de a végén ott van a dugó, ami nem jött volna át fájdalommentesen a hasa alatt, inkább abbahagytam. A zsinór fennmaradó részét ráhurkoltam a teve nyakára (teve Tunéziából származik, szintén az asztalon áll), így remélhetőleg a tevét fogja magára rántani előbb, s nem a vasalót. A teve lényegesen könnyebb és fájdalommentesebb.
Az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti, mondotta Shakespeare, most hajlandó vagyok megesküdni, hogy nála nagyobb költő, aki tökéletesebben fejezte volna ki magát, nem élt. Mit is jelent ez? Azt, hogy ha elszántad magad, ne kezdj gondolkodni, inkább tedd, amit akarsz, de gyorsan. Képekben gondolkodom. Elszántam magam: égővörös a cél. Gondolkodni kezdek, vajon jó-e, amit akarok, már csak halványpiros. Végül betegesen elrózsaszínesedik, ha túl sokáig tökölök. Látod, nekem legkevesebb három sor kellett, hogy leírjam, amit ő egy rövid mondatba képes volt belefoglalni.

Hé, mindjárt kezdődik egyrészt a Red Bull Air Race - drukkoljunk Peti barátunknak! -, utána meg a Forma-1. Remélem, Dani addigra hazakerül, valami éjjeltől reggelig tartó vidéki bulin volt/van, ahol még tavak is vannak. És állítólag hétágra süt a nap, ami jól esik annak, aki egy pokrócon, részegen próbált éjszakázni kevés ruhával... Ach, felnőnek a gyerekek.

Aztán Miki megjelent az ajtóban, a csirkelevestől zsírosan fénylő ajkakkal, és kezét a szívére szorítva azt mondta: "Nos, hölgyem, köszönjük, ez a húsleves az életünket mentette meg." Tudtam, hogy ez lesz, ezért mentem el az új autóval így pünkösd vasárnapja reggelén is bevásárolni, mert tudok egy közértet, ami mindig nyitva van, és még zöldséget is tartanak. Jó kis levest főztem egy négydarabos mirelit csirkecombból, a három srác, kissé ingatag lábakon, elfáradtan és meggyötörten megtérve másra se vágyott, mint húslevesre. Működtek a megérzéseim. Még a cérnametéltet is elkészítettem, mire megjöttek, és a leves is forró volt, ahogy kell. Most döglenek a Forma-1 képernyője előtt, és attól tartok, elalszanak, mire a kutyát le kéne vinni.

2008. május 10.

Megjött az új családtag, olyan fényesen kék, mint az ágynemű, amit pont tegnap húztam fel, a kulcsát megkaptam - az egyiket -, és én lehettem az első (Daninak van stílusa), aki mehetett vele egy kört. Renault Clio, az én imádott Twingóm mellett áll a járdán. Amit már eladtunk, ugye. Volt már egy Daewoo Nexiám, ami elég luxusérzést adott, de ez még jobb. Szóval nagyon jó. És annál jobb, hogy gyermekemet felhőtlen boldogságba taszította. Gyá!
A fiúk ma ketten aludtak itt, megvárták a Forma-1 edzőrepülését, úgyhogy teljes biztonságban és boldogságban leledzettem: vitték kutyát sétálni, segítettek lefektetni, nagy megkönnyebbülés számomra ahhoz képest, mikor egyedül vagyok.
Barátaim megjöttek Párizsból, mindenki boldog. Én mikor leszek?
Nézem a hirdetéseket: el kellene költözni innen valahová messzebbre. Akárhová, ahol kert van, és cigányok nem laknak. Huszonöt éve élek itt, azt hittem, jó helyen és boldogan, de minden viszonylagos. Hirtelen megutáltam itt mindent, és menekülnék. Oda, ahol nem bántanak, nem fenyegetnek, ahol béke van (no és lehetőleg kábeltévé). Meg csend. Tele lett a tököm Budapesttel. Amennyiben járni tudnék, rögtön hajlandó volnék belevágni egy gyökeresen új életbe. Megint kezdeném elölről a fűrészelést, csempézést, csavarozást, bármit, ami kell, ismét hasznát venném a kezeimnek, amik jelenleg csak egy mankó markolására vannak kárhoztatva. Kijelöltem tehát egy menekülési útvonalat, így máris jobban érzem magam.

2008. május 8.

Az élet szép. A virágok nyílnak. Eszembe jut egy régi, békéscsabai, edzőtábori nyár, amikor a reptérről hajnalban futni indultam ki az úton, aztán be a patak melletti fák közé. Csalánt szedtem, mert azt hallottam, a visszereket ezzel kell csapkodni, hogy elmúljanak. Bár nem igazi visszereim voltak, csak némi kis hajszálér-pangások a térdem mellett, a csalánnal ezeket püföltem. Azóta sem múltak el, viszont nem is zavartak soha, szóval jól elvannak ott, ahol vannak. De az a hajnali futás, a harapós, szinte hideg levegőben ma is megborzongat. Isteni volt. A békéscsabai reptér amúgy is kedvencem, több edzőtábor után 92-ben a vitorlázórepülő Eb-n én voltam a versenyújság-író, és pont tíz évvel később, 02-ben megint. Mindkét ottlétemet imádtam és élveztem. A legszebb emlékeim közé tartoznak. Egy ilyen verseny mindig feldobott állapotba hoz mindenkit, pláne a sajtóst, akinek mindenütt mindig ott kell lennie, fotózni, nyüzsögni, aztán éjjel megírni az újságot. Jó volt! A sok gyönyörű vitorlázógép... A sok haver, a sok duma és esti buli... Az alábbi képen - saját fotóm - startra várnak a gépek.

2008. május 6.

Artúr - Dani barátja - vállalta ma fel, hogy sétáltat egyet, aztán elviszi Csumit az orvoshoz. Kiszedték a kapcsokat a combjából, de semmi igazán pozitívat nem mondtak. Lehet, hogy felépül, ennyit tudhatunk. A lehet, hogy nem nem hangzott el. De gondolhatod. Némely idegpályái teljesen érzéketlenek, mások működnek. Nem használja a lábát, ez biztos. És ezt sokáig nézni nem bírom, az is biztos. Kezdek megkeményedni, edződni, mindig is nagyon alkalmazkodó voltam, de ez szerintem kóros. Ilyesmihez nem lehet hozzászokni, vagy nem szabad. Nem élhetek úgy, hogy éjjel-nappal a lélegzését, a mozdulatait figyelem, mikor áll fel, mikor kering a lakásban, mert nem bír lefeküdni.
Az idei tavaszból nekem nem jut semmi, azt észlelem. Hiába illatok, rigófütty, rügyek és virágok, semmi közöm hozzájuk. Nem vagyok velük. Nem lehetek.

2008. május 5.

Viki segített ma felhozni Csumit a lépcsőn. Pontosan itt volt a kapu előtt, ahogy az sms szólt. Sőt, reggel ő szólt rám, hogy jöjjön-e. Meg vagyok hatva ennyi segítőkészségtől. Számíthatok rá reggel és délután. Már csak a dél körüli időt kéne megoldanom, de ma ez is sikerült: szomszédom épp arra járt, és ő segített a kutyát feltornázni a lépcsőn. Néha tényleg az az érzésem, hogy burokban születtem, hogy minden megoldódik, és mindenki segít!
Miután viszont elolvastam kelemen annácska botrányait a kutyájával (Zeusz), amelyik már két embert (embert!) mart nyomorékká, semmiben nem reménykedem többé. Annácska és kutyája még mindig sétál, szájkosár nélkül, ami pedig mindkettőjükre elkelne. Ha a hatóságok ilyesmi ellen sem tudnak fellépni, mit remélhetnék én, egy simán megnyomorított kutyával? Aki most is itt sír az előszobában, mert fáj a lába, az elfűrészelt csontja, és nyilván minden fáj neki, amiben mostanában nem lehet része: hosszú séták, szagok, élmények...
Megjegyzem, sehonnan semmilyen választ nem kaptam még. És lassan már nem is várok. Írtam Harcsás Mártának, akit az állatvédők gurujának tartok, akinek külön műsora van az ATV-n, csak annyit kértem, nevezzen meg pár fórumot, ahová fordulhatnék a panaszommal. Nehogy azt hidd, hogy válaszolt. Nem igazított útba, leánya is mindössze annyit kérdezett, hogy van a kutyám. Ilyen mélységig terjedt együttérzésük.
Kutyát még mindig le kell fektetni, brutális módon, az ép lábait kihúzom alóla, ettől az oldalára döndül. Most épp az ajtóban csápol - igyekszem úgy ledönteni, hogy engem lásson -, és furulyázik nekem, mint a farkasok, én meg vissza. Közben első lábaival - ezt mondom csápolásnak - folyton helyzetet változtat, forgolódik, innen-oda kúszik, aztán néha felsír, ha a rossz lába nem követi az irányt.
Bevallom itt és most, hogy napok óta az elaltatásán gondolkodom. Mert szenved. Mert lerogy néha úgy, hogy a rossz lábát a rossz irányba hajlítja a gravitáció, és az nagyon fáj. Mint minden, ami mozgással jár. Nehéz eldönteni, mi a jobb: várni és szenvedni hagyni, esetleg hiába, vagy megszabadítani szenvedéseitől, amiknek minden percben tanúja vagyok. Most is ugatgat, nyüszítget, és nem tudom az okát. Hiába fekszem mellé, simogatom, becézgetem, mondom, hogy imádom és vele vagyok, ha eljövök, újra kezdi. És a lába nem javul.

2008. május 4.

Hiszek a lélek önkéntes gyógyulásában. Reggel még olyan voltam, mint egy frusztrált barom, bőgve és rémülten mentem az utcára a kutyával, minden sarokról vadállat támadását várva, és eleve úgy ébredtem, hogy na, megint egy rémes nap, amire kár volt felébredni. Aztán valahogy átfordultam, most, így este már el tudom képzelni, hogy az életem normálisra is fordulhat. Az utcán találkoztam Vikivel, megadta a telefonját, hívhatom, ha segíteni kell feltolni a kutyát a lépcsőn. Szomszédaim megint kétszer levitték, így megspóroltam két pánikolást, amit a kapun kilépés okoz. Kutya amúgy nem javul, sőt, már a füvön is eldőlt, kiesett alóla a hátsó lába. Boldog nem vagyok, de ahhoz képest, ahogy egész délelőtt éreztem magam, ez már egy normális ember lelke kezdetének mondható, ami bennem van. Mintha volna még remény, hogy eljut hozzám a tavasz illata, üzenete. Eddig ebből semmit nem volt módom észrevenni.
Dani végre hazajön négy nap után, eléggé szükségem van rá. A lábamon - amin nem volna szabad - már úgy ugrálok, mint a gazella. Nem érdekel. Kitakarítottam az egész lakást, és mivel a járókeret csak útban volt, félretettem. Főztem is, mostam is, aki most belépne, csak illatokat és tisztán csillogó felületeket látna. Nem számít. Csak megnyugtat. Mintha ettől jönne valami remény, de nem jön.

2008. május 3.

	Reggel frászban voltam, mert az ablakon kinézve láttam a kutyát, amelyik szétmarcangolta az enyémet - ez a vörös az, vagy nevezzük sárgának. Már a látványától is gyomorgörcsöt kapok. Most pórázon volt, de sajnos nem akkor, amikor megette a kutyám lábát. Aki még mindig bénultan húzza maga után.
	Amint túlmentek a sarkon, ahol lakom, a pitbullt, amely szintén velük volt, máris szabadon engedték. Azt hiszem, egyértelmű, hogy nincs pórázon. Ilyenkor csak remélni tudom, hogy kedves kutyabarátaim messzire elkerülik a környéket.

De hogy bennem micsoda rettegések dúlnak, az alig elmondható. A gondolattól is pánikolni kezdek, hogy a kutyámat le kell vinni az utcára. Mindig azt hittem, alapvetően bátor ember vagyok, de most lesüllyedtem a gyávaság legmélyebb fenekére. Mert nem látom a módját, hogyan védhetném meg magunkat. Mélységes hálával fogadom szomszédom segítségét, aki ma is kétszer levitte Csumit, nagy megkönnyebbülést okozva ezzel. Azon agyalok, hogy el kell innen költözni, ha valaha is nyugodt lélekkel akarok utcára lépni a kutyámmal együtt. Aztán azon háborgok, hogy ahová a cigányok egyszer befészkelik magukat, onnan valóban egyszerűbb menekülni, mint abban reménykedni, hogy majd integrálódnak, hogy majd megneveljük, felemeljük, segítjük őket, és ettől jobbak lesznek. Vagyis elfogadhatók. Se!
Na de hova a frászba menjek?

2008. május 2.

Szomszédom ma tudósított, hogy látott a lépcsőn, a kapualjban ülni három cigányfiút, a kapu előtt pedig még kettő állt. Nem mondhatnám, hogy nyugodt tempóban adta elő, sőt. Félni kezdtem, még jobban, mint eddig. Ennek ellenére családilag - a családhoz egy erős férfi is tartozik - levitték kutyámat sétálni. Baj nélkül lezaljott az esemény. Azóta már én is lent voltam, mert kutya igényelte, találkoztam egy másik kutyással, elbeszélgettünk. Ő tett már feljelentést Forest (így hívják az állatomat szétmarcangoló ebet) és gazdája ellen, s tudni véli, olyan hosszú a cigányfiúk bűnlajstroma, hogy egyszerűen nincs idő mindenre reagálnia a hatóságoknak. Ezt ma én is tetéztem: írtam a rendőrségnek meg az önkormányzatnak is arról, hogy rettegve kell kilépnem a kapun, amennyiben már a lépcsőházban nem ülnek ott a cigányok.
Az a kép rajzolódik ki előttem, hogy itt egy banda, számtalan bűnnel, agresszív kutyával, és évek óta nem tesznek ellenük semmit. Kutyás barátomat épp egy éve támadták meg, és a helyzet azóta sem javult. Én meg csak félek, ha az utcára kell lépnem, de drága szomszédaim felvállalták a mai nap hátralévő részére a sétáltatást, még férfisegítséget is hívnak. Erre mondhatom, hogy jó érzés! Ezen kívül semmi sincs, ami mostanában jó lenne. (Kivéve a párizsit meg a zsömlét, valami okból ezer éve nélkülöztem ezt az élményt, de ma megvettem és megettem.)

2008. május 1.

Ági barátnőm születésnapja, meg a munka ünnepe, ami kettő ebben a vonatkozásban soha nem passzolt össze: Ági mindig utált dolgozni, a születésnapja mégis megünnepelődött a munka ürügyén. Szabadság, elvtársak! Tegnap hívtak barátnőim Ferihegyről, Párizsban ünnepelnek e percekben valahol a Diadalív vagy az Eifel-torony tetején... ez volt a cél. Az egyiket lehet, hogy meghiúsította a munka ünnepe, de a másik sikerülni fog. Vagy máris megvolt. Lélekben velük vagyok.
A szomszédaim lebilincselőek. Hol egyik, hol másik jön fel/át egy marék kutyacsemegével, hol az utcán állítanak meg, hogylétünk felől érdeklődve, nem érzem magam egyedül, pedig egyedül lennék, mert Dani Prágába ment a jól megérdemelt négy szabadnapjára a kollégáival. Most épp egyik szomszédom egész családjával sétáltatja Csumit, akit imádnak, az egészben csak az az üröm, hogy jövő héten elköltöznek. Nagyon hiányoznak majd. (Van érzékem akkor örök barátságot kötni valakivel, amikor küszöbön áll a végleges távozása...)

Még mindig kedvenc műsorom a vacsoracsata, vagy alteregója, a hal a tortán. Ebben láttam azt hiszem a híres bűvésznőt, Ungár Anikót, ő látta vendégül a társaságot. Az ajtóban azt mondta: "In mediat res". Megütötte a fülem, mert mióta élek, ezt így ismerem: "In medias res" (vágjunk a közepébe). Visszapörgettem, hátha nem hallom jól, de jól hallottam. Ezt most azért nem tudom hová tenni, mert Ungár Anikóé egész sok tiszteletem, a lakásán egyenesen ájulni kell, az intelligenciáját sosem vonnám kétségbe, és mégis ilyet mond...
Hallottam már, hogy senki sem tökéletes, na de hogy az én sületlenségemből is az sül ki a végén, hogy kutya a földön húzott lábáról lenyúzza a bőrt, és vérével pettyezze a szőnyeget... A boldog séta vége az lett, hogy szőnyeget pucoltam, és kutya lábát beharisnyáztam. Az én bűnöm, séta előtt kellett volna ráadni a harisnyát. Annyira szégyellem magam, hogy a mai éjszakai nyugodalmamnak megint annyi. Amúgy a lába semmit nem javul, viszont a kedélye attól lett vonyítós, hogy Mari átjött (tüzelő szukája van), és itthagyta szanaszét az illatot. Ami tegnap óta éneklésre készteti Csumit. Szerintem nem baj, ha inkább a nőkre gondol, mint a fájdalmára.