háttér

2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr

elejére

2007. március 31.

Nem akartam elhinni, bár álmomban félig, de mégis némileg tudatomnál, hogy azért vakarom a kézfejemet éjjel, mert esetleg szúnyog csípett meg. Még álmomban is elhessegettem ezt a gondolatot, átfordultam, és újra merültem volna alfa alá, amikor belezümmögött a fülembe egy igazi szúnyog. Márciusban! Akkor kezdett csak igazán viszketni a könyököm, vakaródzás közben a jellegzetes dudort is éreztem, ami a friss csípést jellemzi. Az ablakok csukva voltak, viszont egész nap nem. Ez a jószág bent rekedt. Nem tudtam jobbat, mivel még csak félhárom volt, átvonultam gyermekem szobájába, aki távol volt éppen, és ott tudtam hajnali hatig aludni.

Elképzelni se merem, mi lesz idén rovarügyben. Ha már most méhek repülnek be a szobámba, muslicák köröznek a citromom fölött, és a legyek már hetek óta üdvözülnek a csilláromon. Szörnyű rovarinvázióra számíthatunk, szerintem.

2007. március 28.

Van igazság a földön, bár egy évig tartott, mire felüthette a fejét! Barátnőmet felmentették, azaz pontosabban megszüntették az eljárást bizonyíték hiányában. A több mint 300 ezer eljárási költséget is az állam fizeti... szegény állam, szegény én, szegény te! Mindezt azért, mert egy bőrfejű ráfogott valamit. Még DNS-mintát is készítettek, írásszakértőt fogadtak, és egy évig rettegésben tartottak egy családot egyetlen ember hazug állítása alapján. Szegény csaj már aludni se tudott rendesen, állandó rettegés volt az élete, hogy mi lesz ennek a vége. Ha sikerült volna valami álbizonyítékot kreálni ellene - már ilyesmire is gondolt, mire nem? -, az összes költséget is ráróják a büntetéssel együtt. Mindegy, most felhőtlenül boldog, és hatalmas kő esett le a szívéről. Azaz némi aggodalom azért maradt: hátha a bőrfejű egyszer csak feltűnik a kapuban, és követeli a kára megtérítését amolyan nemhivatalos ráhatás útján? A jegyzőkönyvben ugyanis barátnőm címét nem takarták el, csak a vádlóét.

2007. március 26

Hüttye, ma láttam Jakupcsek Gabriella megaláztatását, szelíden, finoman, intelligensen, de azért mégis. S ebben az az érdekes, hogy igazából Csiszár Jenőt érte megaláztatás (kit köztudottan null komma nix arányban szívlelek), pedig ott sem volt. Ma Havas Henrik és Gabriella adta a Mokka párosát. Volt szó épp egy szerkezetről, ami helyettesítené némileg a férfi markát, aki élvezetet óhajtana kicsikarni az életéből, méghozzá nő nélkül. Ez okból meghívtak egy urológus doktort, aki elmondta, hogy a maszturbáció nem elítélendő, sőt segít felfedezni a fiúnak saját működését. Helytelenítette tehát a szerkezetet, jó hasonlattal is élt, miszerint lehet szobabiciklit tekerni, de mennyivel élvezetesebb az erdőben hajtani. Henrik azt mondta: "Térjünk vissza a maszturbációra" - erre Gabriella úgy vihogott fel, ahogy Csiszár mellett megszokta, aki minden ilyen témában nagy karlengetések és soha be nem fejezett, lelkes mondatok kíséretében szokott nyeríteni, számomra már-már a trágárság szintjén forszírozva a témát. Henrik szelíden rátette a fülig érő Gabriella karjára a kezét, és azt mondta: "Nem kell nevetni, most én vagyok magával adásban" - uff! Azt hittem, leesek a székről, és Gabi is. De a tehetetlenségi erő továbbra is rajta tartotta a vigyort, szájbecsukva ugyan, miközben Henrik vagy háromszor elmondta, hogy "de most komolyan!", majd végül - tényleg komolyan - megkapta a választ a kérdésére, és Gabriella végre rendezte vonásait. Aznap többször nem kellett rászólni. Ez akkora elégtétel volt számomra, hogy még mindig tart, pedig már este van. Így lehet egy félmondattal kritikát mondani valakiről, aki jelen sincs, és a hátmögötti kritizálás tényét mégse lehet fennforgásként kezelni. Bravó, Havas, ezért szeretlek. Nekem ma ez volt a sikerélményem.

Megnéztem aztán pár napja a Fábry-show-t, nem minősítem a politikai tartalmát, mert nincs értelme, mindenki azt utál, akit akar, csak azt mesélem el, amitől majd kiugrottam a bőrömből dühömben: vendége volt két világbajnok táncos srác, Kirschner Gábor és Tóth Patrik. Szerettem volna az operatőrt meglincselni, mert nagyrészt mit mutatott, mit gondolsz? A srácok arcát, vagy fenekét, vagy csupán a felsőtestét. Nehogy azt hidd, hogy akár 50%-ban láttam, mit csinálnak a lábukkal! Pedig azzal nyertek Hollywoodban! Frenetikusan táncolnak ezek ketten, együtt, szinkronban, már amennyire láthattam. Az olyan operatőrt, aki arcra közelít akkor, mikor a láb a fontos, mert táncolnak, korcsolyáznak, vagy a kéz, mert mondjuk rajzolnak vagy deszkát vágnak, le tudnám lőni! Az ilyen operatőr adja oda a kamerát annak, aki tényleg meg akarja mutatni, amit én látni akarok! Ez ilyen egyszerű. Mellesleg Michael Flatley-vel is így jártam az isten tudja, milyen című videója kapcsán, akkor társulatilag üvöltöztünk, hogy hülye barom operatőr! A lábukat mutasd! De annak lehetett esetleg marketing célja, például azért, hogy inkább vegyem meg a jegyet, aztán élőben azt is láthatom, amit az a fasz kihagyott. De a Fábry-show operatőrjének nincs bocsánat. Világszínvonalú előadásról hagyott engem lemaradni, és ráadásul úgy, hogy még ő se látta azt, amit én se. Ez az, amit végképp nem értek. Ő se volt kíváncsi a táncosok lábára? Amely lábak egy egész világot elbűvöltek? Akkor miért nem megy inkább maltert keverni? Ahhoz nem kell érteni. (Vagy igen?)

Fújd ki magad, ennek semmi értelme. Kifújtam. Jól fogok aludni.

2007. március 22

Van egy reklám a 9 Minute Marinator c. eszközkéről valahol, egy befőttesüveghez hasonló műanyagedényt fektetve forgat egy elektromos kis dolog 9 percig, miután beledobáltad a húst, olajat, fűszert, amit akarsz pácolás céljából. Előtte kiszivattyúzod az edényből a levegőt, ezáltal - állítólag persze - kitágulnak a hús pórusai, jobban befogadják az ízanyagokat, így rövidül le több óra pácolási idő 9 percre. Nosza, ilyet nem vennék semmi pénzért, de van egy Tupperware dobozom, aminek a tetejét kellő erővel leszorítva, majd az egyik csücskét pillanatra felemelve hallod a sziszegő hangot, hogy most kinyomtad a levegőt belőle, és vákuum lett valamelyest. Egy ilyenbe rámoltam pár filézett csirkecombot, megöntöztem fél citrom levével, szórtam rá bazsalikomot, sót, cheyenne borsot, sok hagymát is vágtam hozzá, aztán némi olajöntet, és lezár. Jól összeráztam, forgattam, ahogy a tévés kütyü is csinálja, aztán fél órára a frigóba raktam. Mivel eléggé olajos volt, azonmód a száraz serpenyőbe toltam az egészet fél óra múltán, és láss csodát: öt perc egyik oldal, öt a másik, tíz perc alatt elkészült a hirtelensült. A citromból semmi nem érződött (szerintem az a puhítás lényeges alkotója), a hagyma is valahogy úgy átázott előzőleg, hogy nem volt szükséges tovább sütni, az egész valami fantasztikus, soha nem látott szaftos, puha, ízletes kajává nemesült. Ennyi évet kellett megélnem ahhoz, hogy végre el nem szárított, nem kemény, hanem pont az ellenkezője, szinte álomszerűen tökéletes húsételt tudjak létrehozni. Ajánlom mindenkinek. A második ilyen adagot már 24 órára hagytam hűlni, más fűszerekkel, még tán mustár is volt benne, ha lehet, az még finomabb lett. Ott már csirkemellet is alkalmaztam, szintén nem száradt ki. A variációk lehetősége végtelen távlatokat nyitott meg előttem. Barátnőmön próbáltam ki a második eresztést (egy csésze zöldbabos rizst és spenóttal zöldre színezett krumplipürét - tejszínnel és vajjal - adtam hozzá), siker lett. Tányérnyalásig. Hadd szálljak el szerénytelenségem szárnyain; ilyen isteni kajáért kétezret se sajnáltam volna egy étteremben. Lehet valami ebben a vákuumban és rázásban-forgatásban, ráadásul sokkal kevesebb kell mindenből, mert alaposan összekeverednek az ízek, szóval ez bármilyen húshoz nyerő módszer és biztos siker. Majd még marhával meg disznóval is kipróbálom, meg salátával, aztán szólok.

A mai Mokkában Dolly nevű kedves énekesnőnk próbált beszámolni a búzafű-ital csodálatos hatásairól, annyit el is mondott (mondhatott), hogy aki naponta egy decit megiszik ebből a varázsitalból, az akármit zabálhat, mégis fogyni fog (mint ő), sőt drasztikusan méregteleníti magát még plusz, nem beszélve az immunrendszere erősítéséről és a rengeteg nyers vitaminról, amit ezáltal nyerhet. Eagerly csüggtem (volna) szavain, de a sztárpáros, Jakupcsek és Csiszár megint egymással évődött jó nagy röhögések közepette, ahelyett, hogy hagytak volna engem információhoz jutni az említett itallal kapcsolatban, amely információkat Dollynak végül is nem volt módja és idedje közzétenni. Az agyam eldobom, gondoltam, ti biztos mindent tudtok erről, mert adás előtt jól megdumáltátok, de arra már nem telik, hogy velem is megosszátok. Írtam a Mokkának egy mailt "Mérges vagyok" címmel:

Dolly mesélt a búzafűről és arról, hogy kifacsarja/darálja a levét. De hogyan?? A két sztárriporter nyilván tájékozódott a színfalak mögött ezügyben, de a hülye nézőnek, aki vagyok, semmit nem árultak el erről. Mivel és hogyan kell kicsiholni a levet ebből a csodafűből, és hol lehet kapni, és egyáltalán! Az egész riport CÉLJA veszett el attól, hogy ilyesmikről nem informáltak minket, nézőket. Tényleg dühítő, mikor feldobnak egy témát, ami végre igazán érdekel, és elvihogják az egészet ahelyett, hogy tájákoztatnának. Lehetne megtudni többet erről a búzafűről és a módszerről, amivel a leve kinyerhető? Ez lett volna a feladat, asszem. És bocs a hangvételért, de szerintem most jogos a mérgelődésem.

A válasz egy szó volt: "Szerintem is" - mármint hogy jogos a mérgelődésem. Kösz! Aztán jött még egy sor, miszerint bármelyik bioboltban vehetek búzafüvet, és fel is világosítanak, hogy készül. És ha nem? A Mokka akkor is megtette a magáét, én meg infó nélkül maradok egy olyan témában, ami végre érdekelt volna. És még netán egészség-megőrzés szempontjából is fontos lehetett volna. Azóta már utánanéztem a neten a dolognak, a búzafű-lé tényleg hihetetlenül jó hatású bárkinek, de azt sehol nem mesélik el, hogy kell a fűből lét kivonni. Pedig ezt Dolly részletesen elmondhatta volna, ha hagyják. De elröhögték a dolgot. Egy utalást találtam csupán, aszerint talán turmixolni kéne a füvet, majd rongyba csavarva kinyomni a levét. Vagy átnyomni húsdarálón. Ami nekem pl. nincs. A fenébe az egésszel. Már azt is tudom, hogy tönkölybúzából kell csíráztatni ezt a füvet, aminek külön szabályai vannak, de azt megint nem találom, hol lehet csírázásra képes ilyen maghoz jutni. Csak azt tudom, hogy a kicsépelt (sérült) mag erre nem alkalmas. Valahol kalásszal együtt kéne hozzájutni, mielőtt megcsonkítja a cséplőgép. A csávázott mag se jó, mert abban már vegyszerek vannak.

Hej, valaki műrepül itt a közeli légtérben. Vagy a távolabbiban, talán a Diósdi-fennsík fölött. Mert Budaörs fölött már rég tilos. De hallom a gépet, és azt is tudom, hogy műrepül, ennek a hangja félreismerhetetlen. Jó neki! Legalább olyan jól esik a füleimnek, mint a cinegék harsány tavaszi kiscipőzése, vagy a feketerigó áriája a fenyőfa tetején. Ejnye, gyerekek, a nappalok már most hosszabbak az éjszakáknál! Hát nem csodás? Szokásom korán ébredni, mondjuk 6 előtt, de már világos van akkor is. Imádom. Jó, hogy van mit szeretni.

2007. március 16

Olyan szép, hogy vége az ünnepnek! És "csak" 18 milka (később kiderült, inkább 26) körüli összegbe került, amit összetörtek, felszedtek, romboltak. Igazán méltányos ahhoz képest, amitől féltem.

De most én meg vagyok hatódva. Családilag. Reggel szó nélkül elvitte Dani a monitoromat, át a saját lakjába, ahol hálózatban Balázzsal játszottak egész nap. Most este valami legénybúcsúra volt hivatalos, és képzeld, magától, csak úgy, se fenyegetés, se bosszúlépések kilátásba helyezése, se zsarolás nem kellett hozzá: visszahozta és összerakta nekem. Nos, ilyen nem történt velem az elmúlt 25 évben...

2007. március 12

Hallom ám, hogy valaki bizalmas telefonbeszélgetést folytat az ablakom előtt. Tudnod illik, hogy a hetediken lakom egy panelban, ezért némileg váratlanul ért ez a közvetlen közelről beszűrődő hang. Dicséretére legyen mondva ennek a kötélen lógó embernek, hogy miközben bal kezével a telefont fogta a füléhez, a jobb keze nem szűnt meg munkálkodni: kente szorgosan a tömítő- (vagy szigetelő-) anyagot a résekbe, amik miatt a házunk állítólag sok hőenergiát veszít. Eldumálgatott rendesen, nem sejtve, hogy a háta mögött állok az ablakban, és közben dolgozott. Ilyenkor érzem úgy, hogy tulajdonképpen akármi megtörténhet, még az is, hogy az ablakod előtt telefonál valaki, pedig azt hitted, itt a magasban ez sose történhet meg. Vagy akár belép hozzád a herceg a fehér lova nélkül ugyan, de mégis igazi valójában. Tornacipőben. Csak úgy. Miért ne? Telefonnal a bal fülén. Egy telekommunikatív herceg, nemde. Hegymászókötélen.

Szóba elegyedett velem egy éltes hölgy az utcán, együtt csodáltuk, milyen hihetetlen tempóban épül itt egy lakópark éppen, túl azon, hogy azóta a környező utcák földút-jelleget öltöttek: ha elmegy egy kocsi, porfelhő száll, ha meg az eső esik, sarat vakarok a cipőmről meg a kutyám talpáról is, megegyeztünk, hogy ez impozáns a maga valójában. Kalapálnak, fúrnak, de ahogy most látszik, gyorsan vége lesz, és gazdagodunk egy szép házzal a környéken. Megosztotta velem gondjait, hogy az ő padlásterére valaki nyolcmilliós ajánlatot adott, ha beépítheti, aztán már egyre kevesebbet, látva, hogy csak egy idős nővel és mozgássérült fiával áll szemben. Lassan átmennek fenyegetőbe. Azt tanácsoltam neki, ne hagyja magát, az ilyenek pont erre utaznak, a védteleneket próbálják fenyegetni és kényszeríteni valamire, amit nem kötelesek megengedni, és nem is akarnak. Örült a tanácsomnak, aztán azzal búcsúzott, hogy:
- Tudja, miért fél a Gyurcsány anyja a madárinfluenzától? Mert van egy barom fia.
Segítőkészségem indokoltságának pozitív megítélését eléggé megtépázta ez a "vicc", mindazonáltal mosollyal köszöntem el tőle, ami viszont már nem volt az igazi. Hogy van az, gondoltam, hogy ha az ember öt percig leáll valakivel szót váltani, ismerkedni, rögtön beékelődik a frissen születő kapcsolatba a politika? Undorodom tőle. Nézd, az arcmemóriám amúgy sem ér többet egy fabatkánál, legfeljebb még rásegítek némileg, hogy ezt a nőt többé ne köszöntsem lelkesen. A következő viccét marhára nem szeretném hallani. Akkor se, ha épp Orbánt akarná degradálni. Az egész, úgy, ahogy van, hányingerre késztet. Pláne így röviddel március 15-e előtt. Amely naptól, bizony, én félek. És nagyon nem szeretném, ha hetekig, vagy akár évekig némely e napi csatában elhunyt polgártársam emlékének kellene adóznom. Amire sajnos esélyt látok, miközben az összes zsigerem ordítva tiltakozik: emberek, ne bántsuk egymást! Beszéljünk másról, akármiről, csak a politika maradjon ki belőle! Nézzük, ahogy nő a virág, vagy egy ház, vagy az önbizalmunk, akármit nézzünk inkább, mint az erőszak elszabadulását!

Egy újságíró azt mondta: "kialakult helyzetet próbáltak létrehozni" - igen, ilyen hülyék is vannak. A sajtó nyilvánossága előtt. Sokak fejében kialakult már a helyzet, amit szeretnének létrehozni. Nem véletlenül fogalmazhatódott meg ez a mondat. Önmegvalósító jóslatnak is nevezhetném. Túl azon, hogy a mondat nonsence, és abszolút értelmetlen, méltatlan egy írásból élő emberhez, félelmetes is. Azért, mert ilyen emberek IS alkotják a médiát és befolyásolnak rengeteg, kevéssé értelmes embert a szavaik által. Olyanokat, akik nem veszik észre a képtelenséget, a hazugságot, a ferdítést. Mert a nyelvtant sem ismerik. Csak szavakat hallanak, és ha elég sokszor, akkor rögzítik is azokat. Bárhonnan jönnek, csak elég sokszor jöjjenek. Mint egy mantra. Az ismétlés által igazsággá magasztosulnak. Veszélyes. Undorító. Szégyenteljes. És elég. Mára mindenesetre.

2007. március 11

Fakír?
Azzal az irodalmilag gyakori közhellyel kezdem, hogy "hősünk". Szóval hősünk korai tini korában mint egyetlen vállalkozó a drukkoló és visszahőkölő csapatból, átugrott egy vizesárkot, amelyben a Duna magas vízszintje miatt épp legalább három méter szélességű volt az átugrani való, két meredek partoldal között. Alsógödön történt a Nagyforrásnak nevezett helyen. Sikerült. De a nagy lendülettől, és mert nyilván igyekezett azonnal kapaszkodni a túloldali meredélyen, a karját úgy a földbe verte, hogy kiflibe törött. Pocsék látvány volt a derékszögben behajlott alkar, ezért rátérdelt, hogy kiegyensítse. Sikerült. Ezek után igazi hősként vonult be csapata kíséretében a telepre, ahol lógó karjára nézve a csapattagok egymást túlharsogva adtak információkat az apának, aki ezek után elgyalogolt vele a kilométerre lévő megállóig, buszra ült és kórházba vitte (autó akkoriban csak egy volt a telepen, Kovács tata 600-as Trabantja, aki viszont nem állt kötélnek, a mentő szóba se jött azon a tájon, mivel telefon sem volt). Hősünk több óra utazás után az Irgalmasok kórházában (Batthyány tér) kötött ki, ahol derékszögű gipszet kapott csuklótól hónaljig. Így módja volt feltatrtott gipsszel az egykezes hátonúszást megtanulni a Dunában, egész nyáron. Mert ugye arról szó sem lehetett, hogy e mindennapi, több órás elfoglaltságát másra cserélje akkoriban. Kötelezték ugyan arra, hogy a nehéz gipszet ne lógassa, hanem egy méteres gézzel kösse a nyakába kellő alátámasztás céljából, de ezt hiúsági okokból (isten tudja, mitől volt a géz annyival cikibb, mint egyáltalán begipszelve lenni) sorra elmulasztotta. Következmény: a karja lefogyott a gipsz alatt, és mivel épp a törésvonal sosem volt alátámasztva, rendesen el is görbült. A derékszögtől messze volt ugyan, de nagyon jól látható. Ami ki is derült a hat hét letelte és a gipsz levétele után. Az orvosok csak néztek, talán az is felmerült némelyikben (hárman voltak jelen), hogy ki és mit véthetett, végül találtak egy megoldást: hősünk könyökét kikötötték az ajtókilincshez, majd ketten elkezdték húzni és csavarni a csuklóját, hogy a még "puha" csontokat valahogy kiegyenesítsék. A háromszorosan törött csukló, valamint a ferdén összeforrásban lévő sing- és orsócsont csavargatása arra késztette hősünket, hogy feladja fakírságát, és anyukája után nyöszörögjön. Leszögezem: üvöltésről szó se volt, csak nyöszörről. Ugyanígy nem volt szó érzéstelenítésről (welcome, Irgalmasok!) Újabb hat hét gipsz következett. Midőn hősünk a fájdalomtól és megaláztatástól félájultan hazatrolizott (76-os troli) hetedik kerületi szoba-konyhás otthonába, anyja azzal támadt neki, hogy miért felejtette el a kiló almát megvenni, amivel megbízta. Még arcul is ütötte a mosogatóronggyal, ami épp a kezében volt - a védekezés, hogy "újra eltörték a karomat" nem volt enyhítő körülmény. Hősünk nem tört össze, néhány dühhel teli, ki nem folyt könnyel a szemében bevonult a konyhából a szobába, és bevágta az ajtót. De nem nagyon, mert tisztelte az anyját.

Következő gipszlevétel után a karja ugyanúgy nézett ki, mint elsőre. Görbén. A gipsz néhol beleégett a bőrébe, letépés után maradandó sebhelyeket generálva. De legalább vége volt. Próbált aztán különféle praktikákat: például nyújtón lógni két kézzel, vagy biciklibelső-gumikkal deszkát erősíteni a csontgörbületre, hátha attól egyenesebb lesz, de ezeket sokáig nem lehetett kibírni, mint ahogy a melegvizes lavórban tornáztatás is nagyon kínos volt, tekintve, hogy közben a könyöke csontjai derékszögben összeforrtak. A görbület nem múlt el se a csuklóból, se az alkarról, de sikerült a könyököt legalább felszabadítani, hogy újra létrejöjjön az al- és felkar közötti teljes szögkitérítés. Az aprópénzért azóta sem tudja a jobb tenyerét tartani; a tenyér vízszintesbe fordításához egyenes alkarcsontok kellenének. Mivel hősünknek minde procedúrái 15 éves korára befejeződtek, hamar feledésbe is merültek, és bár egy darabig próbálta háta mögött rejtegetni görbe karját, hamar rájött, hogy a világon senki nem veszi észre, hacsak nem kell valamiért a jobb tenyerét tartania. Tartotta a balt. És persze a levest is mindig bal kézzel kanalazta - próbáld csak ki, tudsz-e levest enni úgy, hogy a tenyered a függőlegesnél tovább nem téríthető ki. Ez persze csak társaságban volt lényeges, otthon nyugodtan marokra foghatta a kanalat, és a megszokott jobbkezes módon ehetett.

Első aggodalma akkor keletkezett, mikor a világon mindennél jobban vágyott arra, hogy repülőorvosi alkalmasságit kapjon, és be kellett vallania, hogy van törött csontja. Bevallotta. Kérték, forgassa el mindkét kézfejét, villámgyorsan meg is tette, olyan gyorsan, hogy nem vették észre: a jobb tenyér csak félig tud kifordulni. Mivel hősünk annyira nem volt csúnya, amennyire egy 25 éves szőke, karcsú, minden testi és arci hiba nélküli lány csak lehet, és az orvosok nem nők voltak, senki nem a kezét nézte, annál is kevésbé, mert egy szál bugyiban, mezítláb kellett ott állnia a belgyógyász rendelőjében. Az alkalmassági "csont nélkül" sikerült, a boldogság teljes volt. Később aztán szerencsére a botkormány is pont úgy működött, hogy egy ilyen görbe kéz is használni tudja.

Következtek a vadabb tiniévek: hősünk a boldog szocializmusban véletlenül olyan impexet (Elektro-) fogott ki, ahol tényleg dolgozni kellett. Este hatig, sokat. Amikor aztán jött a júniusi árvíz, és a dunaparti ebédidőben ájult vágyakozással nézte a Lánchídnál a hullámokat, és szagolta a zsigereibe vésődött, csábító Duna-szagot, úgy érezte, azonnal mennie kell Gödre. A zöldbe, a vízbe, de gyorsan. Apucinak volt több kinyithatós, rettentő éles borotvája (fenőszíj is lógott a konyhában - hol volt még akkor bármilyen más borotválkozó eszköz!), egyetlen gyors ütés a középső ujjbegyre, és máris lehetett zsebkendőbe csavart, vérző sebbel rohanni a Péterffy-be (egy gyors- és gépírónak ugyebár ez alapos ok a betegállományra).
- Ezt össze kell varrni - mondta az orvos. Csak egy öltés. Kér érzéstelenítőt?
- Nem! - Beszúrta a görbe tűt, áthúzta a cérnát, megcsomózta, és máris lehetett rohanni Gödre. Hősünk, mivelhogy hős, egy szisszenést se hallatott. Az igazi fájdalom éjjel lepte meg, lüktetett, éktelenül fájt az ujja, sétált a gödi holdfényben az akácfák alatt, majd úgy döntött, hogy ezt a nyomorult cérnát ki kell venni, biztos odavarrtak egy ideget is. Így lehetett, mert miután egy elemlámpa fényénél egy olló segítségével elvágta és kirántotta a kínzó cérnát, mindjárt eldőlt és aludt reggelig.

Amikor már nagyon jött a nyár, és a vágy a Duna meg Göd után, még kétszer követett el magán ilyen mészárlást, így ma három ujján láthatók "metszések" nyomai, viszont ezeket csodálatos nyaralások követték a Duna partján. Álmában se hitte, hogy nem érte meg.
Aztán egyszer úgy gondolta, neki fülbevaló is kell: harapófogóba csípett egy varrótűt, a gázlángon kiégette, majd átszúrta mindkét fülcimpáját, és erős, vastag cérnát húzott beléjük. Meglepte, milyen piszkosul nehéz átszúrni egy fülcimpát, alig akart belemenni a vastag tű. De aztán sikerült. Már a hegesedés stádiumában volt (gyulladás sehol), mikor apja meglátta, és kannibálnak nevezte, és azonnal megszüntette a tényállást. Így hősünknek már csak akkor lehetett fülbevalója, mikor apja az örök vadászmezőkre távozott, valamint bevezették a fülbelövés tudományát. Továbbá a nagykorúságot mint nem elhanyagolhatót.

Volt azért más is, ami viszont Ági és Márta hősiességét dicséri: Ági a tenyerébe kapott egy nagy borotvavágást, neki 3 öltéssel kellett összevarrni, Márta kisujját meg két tégla közt egy léccel törtük el, tekintve, hogy mi hárman együtt szerettünk "szabadságon" lenni. És azonnal mind Gödre mentünk! Ha egy helyen dolgoztunk volna, talán valaki gyanút fog, de mivel nem, ez fel sem merült.

Oké, nem vagyok hős, csak hülye voltam, amilyen minden tinédzser azóta is. Az egész arról jutott eszembe, hogy a minap amolyan szakácsos mozdulattal feldobtam a sülő krumplit a serpenyőben, hogy forduljon a másik oldalára, de túl sok volt alatta a forró olaj, ami egyenest a csuklómra löttyent. Volt hűha, meg vízcsap alá tartás, de másnap azon vettem észre magam, hogy fürdés után úgy kenem a karomra a testápolót, mintha ez az égési seb ott se lenne. Egyszerűen nem fájt. Vagy csak annyira nem érdekelnek a fájdalmak, hogy észre se veszem. Ezen való elgondolkodásom indította ezt az egész szöveget. Az égés még mindig hótt vörös, a vízhólyagok kipukkadtak, el is múltak, de a bőröm nem termelődött még újjá. És nem fáj. Ha ilyet látok valahol, azt hiszem, hozzá sem szabad érni, olyan érzékeny. Én akár meg is haraphatnám az enyémet, akkor se szisszennék fel.

Várjál, ennél fontosabb is történt ma. Annyira szeretem a régimódi csehszlovák mesefilmeket, az animáció nélküli, igazi játékfilmeket a maguk ártatlanságával és szépségével, gondoltam, olyan jó lenne már egy ilyet megint látni. Ahol a szép leány és a szép legény sok viszontagság után előbb-utóbb egymásé lesz. Mivel a tévém távirányítójának előremozgató gombja már rég nem működik, ezért a csatornákat visszafelé programoztam be. Nullától egész (mínusz) 60-ig. Ritkán szoktam 80-nál jobban visszamenni, mert nyilván elöl vannak a számomra fontos csatornák, hó, nem akarok itt sokat példálózni, pl. National Geographic, Discovery, Paprika TV, TV Deco, Spectrum és ilyenek. Ma a szokott mezsgyén semmi érdemlegeset nem találva rettentő módon hátra kattintgattam, és mit látok: Ceskoslovenské Televizia - épp kezdődött a Hamupipőke, mintegy negyven évvel ezelőtti változatban, a Filmmúzeumban. Amit amúgy a rossz minősége miatt nemigen nézek, de ez a film teljesen élvezhető volt. És élveztem is.

El kell gondolkodnom: vajon minden vágyam ilyen egyszerűen és gyorsan teljesülhet-e, mint ez? Véletlenek nincsenek, mint tudjuk. Az, hogy nem a dvd-t kapcsoltam be, ahol még mindig ínyencfalatként vár engem Lukács Béla elméleti fizikus csodálatos, lenyűgöző alakja a Friderikusz felvett műsorában, amit igazán habnak tartogatok a tortán, tehát hogy ehelyett a szokásosnál is hátrébb kapcsolgatva pásztáztam a csatornák erdejét, nem azt jelenti-e, hogy szinte ODAVEZETTETTEM, arra a helyre, ahová vágyakoztam? Egy igazi cseh mesefilmre, amit akartam? Ez nem lehet véletlen. Hátborzongatóan nem az.

Mindezt egy olyan reggeli boldogság előzte meg, amire nincs okom. Vagy ha van, hogy miért, az még rejtély. A mai reggel önmagában is csupa boldogság, tisztaság, fény, szépség, pici zöld levelek és komoly virágok a fákon szerte, már illatok is, de valami más is átjárt, valami nagyon jó, igazi, reménykedésre indító. A cinegék harsogása, a rigó füttye, a kutyám felszabadult ügetése, az enyhe levegő - szinte minden csak az örömet sugározta. Még salátát is kaptam a Plus-ban. És ezek után jött Hamupipőke. Pont akkor, pont ma, pont odakapcsoltam, ahova kellett, és azt kaptam, amire vágytam. Képtelen volnék ma nem pozitívan gondolkodni. És ha valaki most azt mondja, nincsenek csodák, máris cáfolom. Közben azért el kell gondolkodnom azon, hogy lehetne ezeket a vágyakat és a beteljesülésüket úgy irányítani, hogy más területeken is eredményesen működjenek; van egy ház a Kondorosi út végén, amit már régóta szinte a magaménak tekintek (eladó), többször felmértem, lerajzoltam, elképzeltem rajta a saját házamat, amit oda építenék, arra is sétálok minden nap, hogy megnézzem, megvan-e még, és az ilyen történések, mint a mai, reményt keltenek bennem: hátha ez is bejön. Végül is hinni nem nehéz, reménykedni meg mindig kell, mi baj lehet ebből? Je, ma jó napom van. De a nap is szép, meg jó. Bár az a dög kutya ott az eladó ház mellett nem képes megbékélni velem. Vittem neki csirkelábat, adtam neki túrós batyut, meg száraztápot dobáltam a szájába, amivel csak azt értem el, hogy már nem ugat, ha jövünk, csak figyel, de azt nagyon, a kerítés összes sarkából minket fixíroz, viszont ha kedves szót szólok neki és közelebb lépek, vicsorogni kezd, látható, hogy nem kenyereztem le az ajándékaimmal. Vajon mi kéne ahhoz, hogy ne acsarkodjon rám?

2007. március 5

Akit a kutyák nem érdekelnek, ezt most el se olvassa. Régi barátomtól, ki egykor a farkashegyi reptér parancsnoka volt, kaptam az alább idézett levelet. A 70-es évekből való az ismeretségünk, én az akkor "sippantónak" titulált vitorlázórepülő társadalmi osztályba tartoztam (még csak C-vizsgám volt), aki piros masnis copfjaival próbált kitűnni az átlagból, miközben a parancsnoki irodában szép kézírással vezette be az adatokat a kötelező Főkönyvbe, ami a repülők MHSZ-adminisztrációja alapjául szolgált. Jóska - akit alább idézni fogok - mindig vidám vigyorral lépett a parányi irodába, ahol a főkönyvet körmöltem, s ahonnan látni lehetett a fel-le szálló vitorlázógépeket, és soha nem korholt semmiért, ami abban az időben igazi kuriózumnak számított, mivel az akkori divat azt diktálta, hogy növendéket szembe dicsérni eredendő bűn. Ő elismerte, hogy szépen írok, és jól is, ez már magában elég volt ahhoz, hogy szeressek főkönyvet írni. E!nnélfogva elég sok időt voltam hajlandó nemcsak azért eltölteni a kicsi irodában, mert írhattam, hanem mert ott lényegesen hűsebb volt a klíma, mint odakint a perzselő napon, és még a gépek után futni se kellett.
A napokban kaptam Jóskától egy levelet, ami csak kutyáról szól:

"Megtanultam, hogy az állatok a leghüségesebb jóbarátok, mindig számíthatsz reájuk. Az első ír szetteremet mindenhová vittem magammal, így Fahegyre is, biztos láttad Te is. Mikor 80-ban elment, bánatomban hetekig nem tértem magamhoz. Céltalanul bolyongtam. Soha, soha többet kutyát, nem tudom elviselni halálukat, gondoltam. Négy évig bírtam ellenállni, míg sógoromtól kaptam egy gyönyörü ír szetter kölyköt. 15 évig éltünk boldog falkában, aztán ölembe fekve szíve utolsót dobbant. Fájdalomtól ordítottam, és leittam magam. Hetekig nem tértem magamhoz. Hat hónapig volt ez az állapot, mikor a REX Alapitványtól felkeresett két bájos fiatalember, mondták, hallottak rólunk, és fogadjunk örökbe két kutyakölyköt. Fiú és lány testvérpár. Nagyon tiltakoztam. Könyörögtek: legalább az egyiket; látva, hogy bújnak egymáshoz, azt mondtam, nem szabad elválasztani őket, így kerültek hozzánk, immár hét éve. Van még egy kedvenc, szintén befogadott tacsikeverék, 13 éves, a szívem meghasad - készül elmenni. Ő a Suzy.
Ha elmegyünk, azt kellene a fejfánkra felírni: 'Boldogan éltek, míg nágylábú kedvenceik meg nem haltak'.
Úgye nem fárasztottalak?"

Válaszom: Jaj, szivem, dehogy fárasztasz! A képek gyönyörűek, magukért beszélnek. A SZERETET pont ilyen. Még akarni se kell, mégis az életünkbe költözik. Csak légy rá készen, hogy fogadd be. Örülök, hogy megtetted. Bár nekem még nem volt halott kutyám (bocs a szóért, mondjuk úgy: elvesztett), mégis teljes szívemből át tudom élni, mit jelent ez a veszteség. És csak egyet tudok javasolni mindezek ellen: újabb kutyát, de gyorsan! Néha már szégyellem magam, hogy a következőn (kutyán) gondokodom, mert Csumi 10 éves mindjárt, és már most tudom, hogy félig belehalok az elvesztésébe, ha bekövetkezik. Ezen csak egy másik kutya segíthet! Emellett remélem, hogy még évekig nem kerül sor a szörnyűségre (boldogan hallom, ahogy most is itt szuszog a szőnyegen), de értelmes ember ezt bekalkulálja az életébe.
Tudod, van az elcsépelt mondás, hogy kutya nélkül lehet élni, de minek. Ezt én attól a perctől totális igazságnak gondolom, mióta Csumi az enyém. Amíg élek, biztos lesz kutyám. Mindig lesz valami szerencsétlen, aki arra vár, hogy örökbe fogadják. És én biztos egy leszek azok közül, akik ezt megteszik.
Elmondhatatlan az az együttrezgés és szeretet, amit tőle kaptam. És kapok, hálistennek, ma is. És aki csak azt látja, hogy szőr van a szőnyegen, azt nemhogy nem sajnálom, de megvetem. Az nem tud semmit. A kutyáját sajnálom. Olyan mérhetetlenül kevés ez ahhoz képest, ami jóságot, odaadást, gyönyörű, átszellemült, imádó tekintetet tőlük kapunk, hogy összemérni sem lehet. Szerintem a kutya-ember kapcsolat bőven felér bármilyen emberi kapcsolattal, annál is inkább, mert a HŰTLENSÉG, az ELHAGYÁS szóba sem jöhet. Ennélfogva akár több is, mint egy emberi kapcsolat, amelyben mindez előfordulhat. A kutya soha nem fog mást szeretni, soha meg nem csal, nincsenek hátsó szándékai. Neki csak TE vagy, és senki más, akár meg is halna érted, még ha rosszul is bánsz vele. Ez egy olyan ajándék, amit gyarló ember meg sem érdemel. És mégis ingyen kapja, még ha felfogni sem képes, hogy mit kap.
Én mérhetetlenül szeretem a kutyámat. Szerintem te is. Igaz, néha meg kell halni kissé, hogy túléljük őket, de aki utánuk jön, ugyanilyen megbízható, örökké hű társ lesz. És ez a lényeg. Bennük igazán bízhatunk, mert sosem fogunk csalódni. Oly kevés más viszonylatban lehet ezt elmondani! Sőt, azt hiszem, sehol és senki mással kapcsolatban, aki nem kutya. Meg kell becsülnünk, de nagyon.

2007. március 3

Barátnőm elég rettenetes tényállást vázolt fel az előbb. Tavaly tavasszal parkolt a lányával az Állatkert közelében, tolatás közben igen jelentős sebességgel hátulról ugyanazon helyre beállt egy sokkal "izmosabb" autó, barátnőm kiszállt, és azt mondta, ez nem helyénvaló. Az "izmosabb" autóból kiszálló ember kezében kés volt, haja alig, termete hatalmas, ennélfolgva tekintélye is nyilvánvaló. A kislány is kiszállt, de a nagy ember azt mondta neki, jobb, ha visszavonul, hát azt is tette. Szurkálás nem lett a dologból, csak egy esti rajtaütés barátnőm házában, ahonnan végül bilincsben vezették el. A vád: meghúzta a vádló autóját, és még rá is írt valami fenyegető mondatot. Szóval rongálás. 300 ezer kár. Amiből semmi sem igaz. Csak egy állítás. Valaki részéről, akinek a szavát olyan szinten és azonnal komolyan vették, hogy a lányt 12 órán át bilincsben tartották fogva az x rendőrségen.
Írásszakértői vizsgálat lett a vége az autóra írt "feljegyzések" miatt, ahol azt mondták, a "j" betűkben van valami hasonló. Közbe kell vetnem, barátnőm semmit nem írt az illető autójára, és meg se karcolta. Örült, hogy baj nélkül el tudott onnan menekülni. Mivel szerszámokat nem hord magával, kérte, vizsgálják meg a slusszkulcsát, hátha azzal "húzta meg" az "ellenfél" autóját, de ezt nem tették.

Azt hittem, nálunk az ártatlanság vélelme elsődleges szempont. Barátnőm esetében mindvégig a vád volt az elsődleges, bűnözőként bántak vele. Még a nagyon is fiatal lányát sem kímélik: belekeverték az ügybe, kihallgatásra citálták az ősi, jól bevált mondattal: "anyád már mindent elmondott". Volt annyi lélekjelenléte, hogy erre felkacagott. "Biztos alaposan megbeszélték, mit fognak vallani" - volt a következő próbálkozás. Nem tudok másra gondolni, mint hogy a "'vádlónak" súlyos ágyúi lehetnek a rendőrségnél, amikkel készek verébre lőni.

Hányingerem van az igazságszolgáltatástól, ha csak arra képes, hogy ártatlan emberekkel szemben kemény legyen, az igazi agresszívek pedig pár óra után hazamehetnek... akkor is, a nuncsakuval a kezükben kapták el őket, amint épp vernek valakit/valamit. Te érted ezt?