háttér

2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr

elejére

2007. április 17.

Hát ez a D, az unokanővérem teljesen lökött! Ha nem lett volna udvariasabb, minthogy ledobja a telefont, azt tette volna, de így annyit mondott, hogy most leteszi. És máris letette. Megint politikai okokból vesztünk össze. Speciel arról volt szó, hogy az ukrán, lett, orosz ittélők vajon bevándorlónak számítanak-e - amit én mondtam - vagy valami másnak, amit ő viszont nem volt hajlandó megmagyarázni, inkább arra utalt, hogy én teljesen hüje vagyok, mert már a kérdést se értem. Így aztán sose fogom megtudni (tőle), hogy az itt élő fent említettek vajon miért élnek itt. Talán arra utalt, hogy ennek nem csupán bevándorlási, életszerű okai vannak, hanem valami nagyon más, amiről nekem tudnom kéne, de mivel nagyon hülye vagyok, nem tudok.
Ó, D! Az isten áldjon meg. Te szerencsétlen. Aki igazából csak azért kerestél, hogy egy új ügyfeled, valami Szergej múltjáról érdeklődj, hogy vajon lehetett-e, hogy a Malévnál földi irányító lehessen. Én azt mondtam, nem, mert itt egy - akcentus, nyelvi hiányosság miatt - rosszul értett szó is katasztrófát jelenthet. Te megtudtad tőlem, amit akartál, én meg itt maradtam a kérdéssel: vajon mit tudok rosszul ezekkel a bevándorlókkal kapcsolatban? Amit te viszont tökéletesen jól tudsz, legalábbis azt hiszed?
Asszem, van jogom utálni ezt a nőt, mert annyi, de annyi okot adott már erre! Miért kéne csak azért szeretnem, mert rokonom? Ahányszor Jakupcsek Gabriellát látom, attól szörnyedek el, amit D arcán is látok: az őszintétlen, pózoló, túlhangsúlyozott vigyoroktól, sőt vicsoroktól, a túldimenzionált arcjátékoktól, amiktől a hátam borsódzik. Mindig D jut eszembe, aki folyton szerepel, mindig alakít valakit, nem tudja tán ő maga se, hogy kit. De nem D-t, aki maga valójában. Mert azért én azt is ismerem, bár nagyon ritkán mutatkozik meg. Mindig szerepel! Mindenki előtt! Minden nap! Nehéz lehet.

Eltelt egy hét, és még mindig úgy érzem, hogy nem szeretem őt. És ez azért megkönnyebbülés, mert 60 éven át szeretnem kellett, mert az unokanővérem. És most bátran vállalom, hogy már nem. Tényleg nem. Hovatovább rengeteg közös élményünk van az ifjúságunkból, de azt is mindig az lengte be, hogy ő volt a tökéletes, én meg az, aki utánozni próbáltam, isten velem, még a kézírását is. Ami végül nem sikerült, mert a kézírásom igazán egyedi, míg az övé rettentő. Ezt mint önjáró grafológus mondom.
Évekig irigyeltem a csodálatosan tiszta bőrét, a gyönyörű, sűrű, szőke haját - amit időnként vörös csíkokkal szennyezett, ilyenkor azt mondták róla az agárdi zenészhaverok (volt köztük Laux nevű is), hogy paradicsomszőke D-gádzsi; irigyeltem a manikűrözött körmeit, az illatokat, mert neki mindig volt pénze a legdrágább francia parfümökre, a lábát viszont sosem irigyeltem, olyan elefántosak a bokái, ami neki biztos sok traumát okozott, de olyan szinten tudott ezen felülemelkedni, hogy észre se vettem. Asszem, egész életünkből pusztán ennyi, amiért tisztelni tudom... Rémes erre ennyi idő után rájönni. Csupán a formátlan lábai miatt vagyok képes tisztelni... azt a nőt, aki évekig példaképem volt! Az évek pedig elmúltak, ő nem bizonyított a szakmában, amit tanult - vendéglátóipari szakközép -, mert mikor egy konyhai gyakorlaton egész nap a hagymával kellett foglalkoznia, úgy döntött, hogy az a szag nem fér össze a Dior kölnivel, szóval feladta. Lett aztán később belőle képbecsüs a Bizományiban, de ott is történt valami, amiért gyorsan el kellett jönnie. A részleteket sosem árulta el, hiába voltunk (úgymond) féligmeddig testvérek, de leginkább barátnők. Azt hiszem, a barátnő csak én voltam, ő meg akkor, amikor szüksége volt rám. Mint a fent említett hívása kapcsán. Első férje azt hiszem, jól fogalmazott vele kapcsolatban: azt mondta, komputeragyú. Szerintem is. Kisakkozza, mikor kivel kell és mit beszélni azért, hogy az, amit akar, valahol testet öltsön, sikerüljön. Kénytelen vagyok azt mondani: felhasznál bárkit, hogy elérje a célját. Amúgy a céljaival sosem voltam tisztában, mivel tizenévek óta nem dolgozik, mások pénzén él, méghozzá elég jól. Vagy második férje, vagy a fia adja oda a havi fodrászra- és egyebekre valót, de hogy ő nem termel semmit, az legalább húsz éve biztos. Fel sem tudom fogni, hogy ilyen szituációban hogy képes megőrizni az önképét. Bár lehet, hogy nem is képes, csak ezt is eljátssza. Alapvetően intelligens fajta, és bár lehet, hogy még mindig túlzott empátia motivál irányában - tekintve hosszú közös múltunkat -, nagyon okosnak és racionálisnak tartom. (Talán épp ezért képes mások nyomdokvizén boldogan élni...) Amit nem értek, az az, hogy hogyan volt képes az elmúlt húsz évben munka nélkül, mások nyakán létezni. Méghozzá jól. Neki sosem volt egy fél centi lenőtt haja sem, a Bvlgari parfüm sosem hiányzott a félliteres üvegei közül, hogy Smart, vagy Audi, vagy Mercedes, ez maximum részletkérdés volt, akár párhuzamosan is, sosem létkérdés. Alapvetően egy életművésszel állok szemben, szerintem, aki munka nélkül is képes egy olyan színvonalat tartani az életében, ami feljogosítja őt a "jó társaságban" való megjelenéshez. Merthogy kellő ruhatára is természetesen van ehhez. No aztán az, hogy ki a jó társaság, számomra már nagyon kérdőjeles. Képes bárkivel beszélni a semmiről, órákon át, ha azt hiszi, ebből lehet valami haszna.

Ami engem halálosan irritál, az az a "protokoll", hogy ha felhív, 20 percig kötelezőnek tartja egészségem és életem felől érdeklődni (ami szerintem messzemenően nem érdekli), mielőtt belevág a témába, amiért igazából hívott. Tehát amit tőlem meg akar tudni. Ettől kiakadok. És ennyi sok év után még nem jött rá, hogy milyen átlátszó! No, ilyenkor tudom az IQ-ját megkérdőjelezni. Vagy nevezhetném puszta rámenősségnek is, melynek során a másik fél IQ-ját becsüli le azzal, hogy nem feltételezi: kilóg a lóláb az ő oldalán.

Komolyan megkönnyebbülök, ha leírhatom, hogy nem szeretem az unokanővéremet. Végre merem nem szeretni, mert semmit nem tesz azért, és soha nem is tett, hogy szerethessem. A képmutató érdeklődése az iránt, ami nekem fontos, mindig csak kirakat volt. Az a bizonyos pár perc, amit az etikett előír, miszerint ennyi ideig illik a másik iránt érdeklődni, mindig csak előjátéka volt annak, hogy azután kizárólag magáról beszéljen jó hosszan. Merthogy sosem azért hívott, mert rám volt kíváncsi, hanem hogy elmesélje lelki nyavalyáit, szerelmeit, és tőlem igazolást kapjon arra, hogy nem volt nagyon hülye. Ezt mindig meg is kapta tőlem. Mindig elnéző voltam, visszafogtam, amit talán mondtam volna (ne kezdj 25 évvel fiatalabb sráccal, ne reméld, hogy majd ez lesz az igazi, ne feküdj össze egy részeg este után a bártulajdonossal, ne képzeld, hogy bármelyik is szerelmes beléd, ne rajongj annyira azért, aki világosan megmondta, hogy hagyd békén, és sorolhatnám...).

Na jó. Gyengeségek őrzője vagyok. És most kiadtam. Szemétség. De D-n kívül vannak még öten, akik csak azért hívnak, hogy magukról meséljenek. Én hallgatok. Hisz nem lehet megszólalni akkor, ha valaki szenvedéllyel mesél az életéről, a gondjairól. Minden apróságról, ami épp történt. Hiába nem érdekel, hiába semmi közöm hozzá, meg kell hallgatnom. A barátság nevében. Már rég leszoktam arról, hogy néha közbevetőleg elmondjam, mi jut eszembe, ami velem kapcsolatos - egyiküket sem érdekli. Ebből arra kell következtetnem, hogy egy rakás ember szorulna pszichiátriai kezelésre - már ha nálunk lenne erre pénz és kereslet -, mert én egyértelműen a leeresztő szelep szerepét töltöm be. Nekem elmondhatják. Legyen nekik jó, végül is ha ennyit megtehetek legalább 5-6 emberért, akkor már nem élek hiába, nem igaz?

Hogy én kinek mondhatom el, ami nekem fáj? Hát neked. Aki ezt olvasod. Épp most el is mondtam. Isten tartsa meg a blogok lehetőségét a nettel együtt. Ha csak arra jó ez az egész, hogy egy csomó ember nem a pszichiáter kanapéján fekve, jó pénzért mondhatja el, ami a szívét nyomja, hanem szabadon, itt, ahogy én, akkor már üdvözölnünk kell a netet minden szinten. Mindenekelőtt az olcsóság mián.

Más. Meg tudok őrülni attól, mikor egy riporter - akinek, remélem, jól tudom, rövid kérdés és hosszú hallgatás a feladata - nem bírja visszatartani a saját jólértesültségét, csak beszél, és osztja az eszet, és a végén esetleg végre kérdez is valamit, miután kiélte a saját jólértesültsége generálta szóáradatát... Az Isten óvjon ezektől, Annyira Utálom! Mint ahogy azt a kérdést is, amire azonnal próbál a médiaszolga válaszokat adni vagy-vagy alapon, ahelyett, hogy megengedné a kérdezettnek, hogy a vagyokat ő bontsa ki. UTÁLOM! Orosz Józsi jó példa erre. Szinte nincs olyan kérdése, amire nem próbálna - a szokott hangsúlytalan, egysíkú hangszínén - legalább két "vagy" választ előre prognosztizálni. A helyében hagynám az alanyt felelni mindenféle vagyok nélkül. Tényleg nem értem, hány évig kell élnie valakinek, hogy ehhez a minimális bölcsességhez, türelemhez eljusson...

2007. április 12.

Most láttam valami filmet a királyi tévén, csupa nő, általában magányosak, vallottak arról, mit hogyan és miért éltek át. Alapkérdés volt a magányosság. Ezt nem is értem. Azt, hogy hogyan lehet annyira magányosnak lenni, hogy nekiállunk kutatni-keresni, csak hogy valaki ott szuszogjon az ebédlőasztal mellett, azt sem bánva, hogy a tányér szélére tologatja az értékes zöldséget, mert mondjuk ammondó, hogy pl. "Matuzok nem esznek sárgarépát" - vagy bármi mást.

Nem ragozom, rengeteg negatívumot lehet elmondani egy már rég begyöpösödött emberről, aki hirtelen párkapcsolatban találja magát, és képtelen illeszkedni. Azt hiszem, én pont ilyen vagyok. Mármint ha szerelem sehol, csak a jól felfogott érdek: társat birtokolni minek? Biztos én is begyöpösödött lennék, ki merné pl. megszólni a kutyámat, a fiamat, a pácolt csirkémet, és milyen jogon? Hogy képzelné, hogy ha én azt mondom mondjuk Coelho-ról, hogy nyunyákos ponyvaíró, ő meg jónak tartja? És sorolhatnám. Annyival jobb egyedül lenni (holnap is ott találod a szennyes edényt, a ledobott trikót, a hamutartót, ahol tengap hagytad), mint valakinek a jóindulatú, de kritikát érdemlő mosogatását, mosását, takarítását elviselni!

Aztán mindjárt ellent is mondok magamnak: nem túl régen az üdvösségemet eladtam volna azért, ha az a bizonyos ember beállított volna a sporttáskájával, és azt mondta volna az ajtómban, hogy nálam akar élni. Akármeddig. Ha csak egy darabig, akkor is boldog lettem volna. De ez szerelem volt. Mélységes vágy. És csak neki szólt. Elképzelni nem tudom, hogy keresgéljek és megalkudjak, szortírozzak, hogy ez talán jó lesz, ez meg azért nem. Vagy megvan az, aki mindennél fontosabb, vagy inkább senki ne legyen. A szerelem indikálta párkapcsolat jó - akkor is, ha csak te szereted, mert legalább te boldog vagy egy ideig -, amikor te nem vagy szerelmes, az megalkuvás, és jó vége ritkán lehet.

Ki vagyok én, hogy bölcsességeket puffogtassak itt? Végül is csak azt akartam mondani: a szerelemért bármire képes lennék, ha ez nincs, inkább semmi sem kell. Mert akkor lép be mindaz, amit a szennyes edényekről és hasonlókról mondtam, amik jobb, ha inkább ott maradnak holnap is, ahol tegnap hagytam őket. Mert legalább őrájuk számíthatok, hisz senki nem fogja rendbe rakni helyettem, és az a biztos, amit én csinálok, tehát jobb, ha megvárnak.

Te érted, amiről beszélek? Mert én már alig.

Fú, az előbb, a nap második féltizenkettője idején épp az ajtóm előtti teret mostam fel, mikoris gyanús árnyékot láttam a lépcsőházban, mintha mozgott volna, le is tekintettem, és láttam, hogy tényleg mozog. Lekiáltottam eszelős bátran, hogy: "Menekülj! A cigám kutyányokra van kiképezve!"
Ebből is láthatod, milyen határtalanul bátor és tettrekész, sőt spontán vagyok. Kutyám morgott egyet, az árnyék lefelé szaladt, nekem megállt a kezemben a felmosó fóka, de a dicsőség nem maradt el. Elűztem! Akárki volt is. És már nem is tudom, hányadszor. Az én bárányszelíd, de farkaskülsejű, gyönyörű kutyám az ő hatásos és időben előadott morgásával csodákat tesz ebben a lépcsőházban. Azóta nem volt itt betörés, mióta ő itt van. És mióta gyakran kint hagyom őt a lábtörlőn, különösen, mikor ázottan, csapzottan jövünk fel, és szeretném, ha inkább kint száradna meg és szórná le magáról a homokot, mocskot. Gyerekek, a kutya annyi minden ellen jó! Soroljam? 1. sétálás- (kimozdulás-) fóbia ellen, 2. másokra odafigyelés elmaradása ellen, 3. "végre senkivel se kell már törődnöm" ellen, 4. betörők ellen, 5. "én már senkit sem tudok szeretni" ellen, 6. még sorolhatnám.

"Hol van a kutya?" - kérdezte Dani ma délelőtt zoknihúzás közben. Tényleg, hol? - gondoltam. "Kutya!" kiáltottam el magam. Előtrappolt sebesen a kanapé mögül, és azonnal közénk fúrta azt a gyönyörű fejét a tiszta, sötétbarna, vágott szemeivel. Ott volt, de rögtön. Dani meglegyintette az orrát a zoknival, ő meg szolgálatkészen igyekezett elkapni, pedig már rég túlvan a játszás korszakán. De értünk bármire képes. Sosem tenne kárt a zokniban, mert tudja, hogy ez csak jelképes felhívás. Annyi az esze, mint egy bölcs csillagásznak. Amennyi eszünk és empátiánk a fiammal együtt ketten nekünk sose lesz. Nem fogod elhinni: készülődöm, öltözöm, cipőt húzok (aminek már az alig hallható hangjára is mindig felugrik a séta reményében), de ha elhatároztam, érted? egyszerűen elhatároztam, hogy most nem viszem magammal, a fejét sem emeli fel fektéből, és a kulcs zörgésére sem reagál, mert érzi, szóval megérzi, amit elhatároztam, hogy most nélküle megyek, bár egy szót sem mondtam erről neki. És ez mindig így van.

Szokott büfögni, ha a liftajtó csukódik, és valaki az emeletünkre lép, néha még egyet ugat is, de soha akkor, ha Dani jön, vagy én. Ő tudja. Ha kilépek a liftből, már hallom halk nyüszögését. Ezt csak akkor adja elő, ha én jövök, vagy Dani. Ha bárki más jön, hangosan ugat és ugrál is. Érted ezt?

Azt hiszem, minde képességek birtokában mi is voltunk, talán még vagyunk is, csak elkallódtak valahol. Szedált minket az élet, a mindennapok eszelőssége, elfelejtünk érezni és ráérezni. Pedig valahol ez a képesség bennünk is lakozott, talán még mindig lakozik. Néha még nekem is sikerül előre megérezni dolgokat, de irányítani már nem tudom. Pedig jó lenne. Nem egyszer előfordul, hogy valami egészen különös dologra gondolok, mondjuk a Favágó együttesre, pedig semmi okom rá, és két perc múlva meglátok egy plakátot egy oszlopon, ami őket hirdeti. Nem tudom megmagyarázni, miért gondoltam rájuk, és még kevésbé, hogy a plakát miért jött elő. De a nem véletlenszerűséget muszáj konstatálnom. Amúgy - emígy is - kénytelen vagyok azt hinni, hogy véletlenek nincsenek.

2007. április 10.

Most látom a híradóban, hogy győztek a Nagymező utca fái - talán mégse vágják ki őket. Rögtön az ugrott be, hogy valóban le vagyunk maradva minimum 25 évvel; 82-ben sétáltam Köln egyik Ringjén, ahol emberek lógtak a szintén szép, régi, magas platánfákon, odakötözve magukat - ott is aludtak -, mert azon a helyen is mélygarázs céljából szándékozták kivágni a fákat. Igazából még nem értük utol azt az elszántságot, amennyiben nálunk senki se mászott fára, csak cédulázott és tiltakozott, de legalább végre valami történik, hogy megvédjük a gyönyörű fáinkat, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. Heuréka! A környékemen, a 11. kerületben annyi fát csonkítanak és vágnak ki, hogy már idegbajt kapok, ha a láncfűrész hangját meghallom. Vajon mikor fogja ez az áldott NÉP megérteni, mennyire fontos, hogy a zöldek körülöttünk éljenek? Habár a nép talán nem is hibás, csak a profitéhes lakópark-építők és társaik. Meg azok, akik zöld utat adnak nekik, amely út pont annyira zöld, mint a pokolba vezető fekete. A nép viszont nem elég elszánt, hogy védekezzen, ez mégiscsak az ő bűne, a mi bűnünk.

Ja, és csalódtam Demcsák Zsuzsában. Először a blogja miatt, amit hiába magyaráz, nem lehet megmagyarázni, másodszor akkor, mikor A nő helye c. ATV-műsorban kijelentette, itt fejezte be a nyilatkozást, soha többé ebben az ügyben nem ad interjút, aztán 3 nap múlva mit látok a Napkeltében: Demcsák Zsuzsát, kimerítően beszámolva ugyanarról, amiről már előbb kimerítően beszámolt, ezúttal Verebes Istvánnak, aki kissé elnézőbb volt vele, és a blogját nem firtatta annyira, mint Albert Györgyi. Ilyenkor csak egyet gondolhatok: szerencsére nem lett kormányszóvivő, hisz még 3 napig se tudja betartani azt, amit kamerák előtt megfogadott.

2007. április 8.

Igazi Kunststückre akadtam a legutóbbi Fábry-show-ban: vendég volt egy Nik Árpád (tán a vezetéknevét másképp írja, nem tudom), ki a világ egyik legerősebb embere. Guinness-rekordot állított fel, midőn Zalakaroson (ahol - hivatkozása szerint - Besenyei Péter is jelen volt egy repülőnap alkalmából) 41 másodpercig megakadályozta, hogy két "Anker" nevű, ezer lóerős repülőgép teljes gázzal gurulni kezdjen a felszálláshoz. Két könyökébe akaszott egy-egy kötelet, amelyek másik vége a repülőgépek farkához volt rögzítve. Az látszott, hogy gázt adnak, nem is ez volt számomra a gáz. Hanem hogy az, aki Guinness-rekordot állít, még a repülőgép típusát sem tudja megmondani. Ezek az "Ankerek" igazából "ankettesek", azaz An-2-esek voltak, az Antonov-tervezte repülőgép-család hazánkban ezer év óta használt kétfedelű példányai. No most az, aki a világnak egy ilyen híres könyvébe került (volna?!), még azt sem tudja pontosan, mivel mit is csinált, az igen megkérdőjelezi számomra az ő rekordja valódiságát. Pontosabban is mondhatnám: csak pofázik, aztán annyi. Igazi és önfeledt kacagást produkáltam, mikor megláttam a filmfelvételen az általam nagyon is jól ismert, Ancsának keresztelt repülőgépek farkát, és ezek után végképp nem tudtam elhinni, hogy amikor az a tényleges kétszer ezer lóerő felbőgött, akkor ő pont azt tudta 41 másodpercig megakadályozni, hogy meginduljanak ellenkező irányokba. Csak azt képzelhetem, hogy a pilóták adtak némi gázt, hogy a szél meg a füst az fújjon rendesen a film kedvéért, de a teljes gáz már azért is elképzelhetetlen volt, mert ha ez a két gép egymás farka alá fúj pár méterről annyit, amennyi az ezer lóerőhöz kell, akkor mindkettő fejre állva ronccsá töri a légcsavarjait, miközben mesterünk két karját könyökből leszakítja a kötél.

Ezer lóerő az annyi, amennyi. Nagyon sok (talán csak ennyi igaz az egész meséből). Emlékeim számosan vannak az ilyen An-2-es startokról: ültem a gépben a vasszéken (ejtőernyős változat), és a fölöttem lévő rúdba kapaszkodtam, mikor a pilóta rátette a kakaót: ahogy a gép nekilódult, és a lóerők elszabadultak, két erős karom alig bírt megtartani a helyemen, olyan erők dolgoztak a folyamatos gyorsulás számos másodperce alatt, a rögzítetlen csomagok pedig vadul szálltak hátrafelé.

Konklúzió: ez a rekord egy hatalmas hazugság. Még Fábry is bevallotta, hogy Anker nevű repülőről sosem hallott. És nem is fog. De a lényeg nem ez. Hanem hogy valaki el tudja hitetni magáról, hogy nem létező repülőgépekkel nem létező teljesítményt írat be a rekordok könyvébe. És ez a médiában meg is jelenik mint tény. Az agyam eldobom. Hol élek? - kérdezem már századszor.

Még csak annyit: én szálltam már le kisgéppel egy An-2-es mögött, amely nyilván az ezer lóerőjének csak töredékét használta, hisz levett gázzal közelített a pályára; annyit mondhatok, nagyon turbulens élmény volt. Pedig csak az általa felkavart levegővel kellett megküzdenem, de ez a küzdelem sem volt gyerekjáték. Észnél kellett lenni, hogy fel ne borítson.

2007. április 4.

Nem tudom, kinek mit jelent az "Április 4-ről szóljon az ének, felszabadulva zengje a nép, Érctorkok harsogva zúgják a szélnek felszabadítónk hősi nevét..." na jó, gyermekem kimenekült a szobából már az első verssor általam történt eléneklése során, mondván, egyrészt, hogy rosszul éneklek (pedig nem), másrészt a szöveg miatt. Még nem tudja, milyen történelmet hallott épp tőlem, egyszer talán kíváncsi lesz erre a szövegre, de akkor már késő - nem lesz ember, aki emlékezni fog e dalra. Nekem csak egyszerűen kötelező dal volt az iskolában, a dallam sem rossz, s a szöveg ma már tényleg történelem, némileg vicces, sőt röhejes. De létezett! Kötelező volt! Aztán meg lehet azon vitatkozni, hogy a szovjetek felszabadítottak-e minket, vagy csak lerakták több évtizedes ránktelepedésük alapjait, én azt hiszem, a nácikat mégiscsak kiűzték innen, aztán ami utána történt, az már egy más történelmi helyzet. Amihez azoknak a kiskatonáknak semmi közük nincs, akik kiverték innen a németeket, és akik azért haltak meg, mert azt hitték, minket fel kell szabadítaniuk a fasizmus alól. Ennélfogva emlékművük létjogosultságát is megerősíteném. Srácok voltak, akiket háborúba küldtek, azt sem tudhatták, miért harcolnak, de meghaltak itt, Budapesten, jó ügyért, így nem tudom megérteni, hogy meri valaki megszentségteleníteni a síremléküket. Nagyon egyszerű számomra a képlet: katonák haltak meg értünk. Minden tiszteletem az övék. Aki meghalt, azt hagyni kell békében nyugodni. Hisz nem ő akart harcolni, küldték, parancsolták. Mennie kellett, harcolnia kellett, talán azt se tudta, miért, csak ment, mert kellett. Hogy szabad ilyen emberek, katonák síremlékét, emlékművét kiutálni? Nem is értem.