háttér

2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr

elejére

2006 november 30

A Johnny Walker mint reklám sose kerülhetne fel a repülőgépemre, már ha lenne nekem ilyen, mert akkora baromságot állít a reklámja, hogy attól csak hátszőrfelállást lehet kapni. Valahogy így szól: "Egy vadászpilóta majdnem 5 g terhelést visel el közel egy percig, míg egy Forma 1-es pilóta ugyanennyit órákon át" Elindult persze az agyam, azon egyszerű törvényszerűség szellemében, hogy egyáltalán mit jelent a g mint terhelés. Gyorsulás. Na most kérem, egyszerű agyú emberek: hogy lehet órákon át gyorsulni? Nem úgy, hogy megyek 300-zal egy órát, hanem hogy percről-percre csak gyorsulok, mégpedig 5 g-vel, azaz testem 5-szörös súlyával nyomódván az ülésbe egyre csak gyorsulok. Ez akkora baromság, mint egy ház. Már az is baromság, hogy a vadászpilóták alig 5 g-t viselnek el légiharcban, mert bizony akár 10 g-t is elviselnek. Az egész reklám talán egyetlen igaz pontja az, hogy ezt a terhelést akár 1 percig is elviselik. Ami rettentő nagy szám, annál inkább, minél nagyobb a g-terhelés.
Mi, egyszerű kis műrepülő gépeinkben csak másodpercekig voltunk kénytelenek 7-9 g-t elviselni, de az sem volt könnyű. Azért volt az idő ilyen rövid, mert a gép kicsi, a sebesség sem annyi, mint egy vadászgépen, ennélfogva gyorsan véget ért minden manőver, ami ilyen terhelést generált. Maradjunk annyiban, hogy a g, azaz a gyorsulás csak addig tart, amíg a gyorsulás tart. Ezt igen egyszerű elképzelni. Ha valaki már nem gyorsul, mert felgyorsult, és csak halad állandó sebességgel, akkor nincs gyorsulás, csak haladás, és kész. A g mint érték visszatér 1-re, ami a normál állapot. Amúgy azt se hiszem el, hogy egy Forma 1-es masinában előállítható az 5 g-s gyorsulás egyáltalán.

Hagyjuk a hazudós reklámokat, biztos mindegyik hazudik valamit, ha nem is ekkorát. Ennél sokkal szörnyűbb, hogy holnap már december van! Bár ezt is lehet kisimítani azzal, hogy igazán még el sem kezdődött a tél, és máris december van. Ha jobban meggondolom, koraőszi időben téblábolhatok már hosszú hetek óta, mintha a november abszolút kimaradt volna a naptárból. Semmi dér, fagy, jég, szél, alig eső, egy szavam nem lehet panaszra. Még a téli cipőmet se vettem elő. Ami zavar, hogy holnaptól át kell strukturálni megint az egész honlapomat... Semmi kedvem hozzá. Ilyenkor jövök rá, milyen borzasztó gyorsan elmúlt egy hónap megint. Mire felébredek, már ismét a tavaszt várhatom...

2006 november 23

Biztosítóváltásra november 30-áig volt lehetőség -- mondotta egy kiművelt riporter a tévében jó pár nappal ezelőtt.

Aztán egy másik riporter megkérdezte valakitől, mindegy, kitől, "És ön meddig menne el a túlélés érdekében?" -

Az agyam persze rögtön elindult, elképzeltem, hogy fojtogat valaki, esetleg megkérdezi, akarok-e tovább élni, és én azt felelem, hogy félig elég...

jaj, de nagyon nem lennék riporter. Vagy nem ilyen.

Az én drága, 14 évig tartó főnököm a minap ilyen levelet írt nekem:

Drága Parátnőm! Dájékosztatlak arról, hogy a Tyurmás parátunk deszember 23-án lesz hatfan éves, örek, mint a lómáj. A ... asz ő harmatik profi felesége, asz amatőröket nem vettem lajstromba, aszasz nem rekisztráltam üket. Esz a feleség ety ojan bulit szervez hoty asz meglepés letyen. A terminus december 23. 17 óra plusz-minusz 5 perc. A hejszin Pestimre. Asz én piszalmi feladatom asz öreg haverokat felkutatni és mekhívni ( új haverja nem is lehet ety ijen vén tetű válalkoszónak). Nem szapad pezsélni eről, nehoty asz ünepelt fülébe kerüljön. Mekjelenés ojan lasza újkivágású estéji cuccban, hoty a alapástrom színű elfánttson keménységű kepleket sejteni lehesen oldlirányú pipsó jellegű sanditással. Elnészed a matyarságomat, de én itt élek a délpesti sváb teritóriumban.
kondolatpan tsókjaimmal halmoszlak el teljes testfelületre elossztván üket.
A te tesőd.(letájnosan: Desiderius asinus magnus)

Amúgy dr. Hegedús Dezsőnek hívják, és olthatatlanul imádom. A Magyar Repülő Szövetség főtitkára volt kb. 15 évig, én meg ott dolgoztam majdnem annyi ideig.

2006 november 21

A hétvégén cigány-invázió volt kerületemben. Kapunk előtt egy nagy teherautó borította ki hulladékait, ajtók, ablakok, díványok, szatyrok és minden más, aztán cigányasszony hosszú szoknyában, karjában csecsemővel, mellette gyerekkocsi, telepakolva cuccal, amúgy meg a környéken mindenütt Zsigulik utánfutóval, tetőre szerelt deszkákkal, és egyéb szállítóeszközök sokasága. Magyarázat? LOMTALANÍTÁS. Jönnek, vitatkoznak, területeket foglalnak, válogatnak, pakolnak, ez egy IPARÁG!

Képzeld, a barátnőm összeveszett velem. Talán nem túlzok, ha azt mondom, száz kívánságát teljesítettem, aztán a százegyediket elfelejtettem. Mérhetetlenül sajnáltam, annál is inkább, mert pont azt a riportot kellett volna videóra vennem, ahol ő beszélt, elmulsztottam, de hiába mondtam, hogy mea culpa, nem bocsátott meg. Lecsapta a telefont azzal, hogy ő már engem soha többé semmire nem fog megkérni.

Én alapvetően hajlandó vagyok bárkinek bármit megteni (ha nem felejtem el).

Én alapvetően senkitől nem várom el cserébe, hogy nekem bármit megtegyen. Azt hiszem, erre nem is tud senki példát mondani.

Én alapvetően a magamé vagyok, és senki másé, akkori is, ha néha odaadom magam kölcsönbe. Másnak.

Én alapvetően szeretek másnak segíteni, hálát nem várva, aztán ha a dolog ELVÁRÁSSÁ sűrűsödik, akkor előfordulhat, hogy felejtek. Nem szándékosan, csak véletlenszerűen, ahogy a felejtés jönni szokott. Ettől vagyok én rossz ember?

Én édes barátaim, bocsássatok meg nekem! Próbálok jó lenni, megfelelni, mindenkinek, aki szeret. Aki meg azért nem szeret, mert nem jól felelek meg, ne szeressen. Egy vagyok, egyet tudok csak adni: magamat. Ha ez kevés, akkor mást kell keresni. Szeretni. Hívni, hogy segítsen.

2006 november 18

Öcsiről még csak annyit, hogy a régmúltból folyton visszacseng A Riporter kiáltása: "Puskás lő, góóól!" Annyiszor hallottam gyerekkoromban, hogy Puskáshoz csakis a "lő, gól" kapcsolódik.

ütök éppen. Remélem, nem fog odaégni. Közben, valamiért, azt daloltam magamban, amit farkashegyi tábortűznél egy nóta végén szoktunk: "Mert tulajdonképpen úgy váglak képen, hogy leesel a székről kérlekszépen"... Hogy miért pont ez? Talán a fasírthoz jól illett. De miért, nem tudom. Közben eszembe jutott, hogy apám papírjai között találtam a verset, 1945-ben kaparta le szép kézírásával, amit aztán több mint 30 év múlva én is énekeltem a repülők között teli szájjal: Pilótagyerek sose kesereg,
ott van a ló, nagy a feje, búsul eleget.
Ha a pénze fogy, mulat egy nagyot,
hazaír a papájának egy képeslapot:
Te is voltál ifjú, apám, jól tudod magad,
levegőből nem él meg a pilótafiad, hát
hoci a pipát, hol a bőrkabát,
csapj fel, öcsém, pilótának, a rézangyalát!

Amíg ezt visszaidéztem kedves emlékeimből, a fasírtom egyik fele nagyjából szénné égett. Szertintem kutya szeretni fogja. Még jó, hogy van másik adag, amire jobban oda fogok figyelni. Már megyek is megfordítani.
Sikerült! Ki is kapcsoltam a tűzhelyet (milyen furcsa így hívni pl. egy kerámialapot, aminek a tűzhöz semmi köze, mint ahogy azon is elgondolkodhatsz, miért mondod még mindig azt, hogy ég a lámpa, meg hogy eloltod... Nekem bőséges emlékem van Gödről, ahol teleken át vackolódtam anyámmal vagy apámmal - külön, mert annyira nem szerették egymást - egy faházban, egy nagy telepen, ahol valóban égett a lámpa, a petróleumlámpa, mert más nem volt. És valódi tűzhely melegített, valódi tűzzel, fával, mert csak az volt. És éjszakára a tűzhelyen téglákat melegítettünk, tudod, olyan téglákat, vagy a szó tán nem is jó rá, ami lyukacsos volt, amolyan falazótégla, vékony, anyám a lyukaiba kötőtűt szurkált, hogy megölje a pókcsaládokat, amik mondjuk a forróságtól amúgy is kihaltak volna, de akkor is. A téglákat aztán bevitte a jéghideg szoba jéghideg ágyába, hogy a lábunk körül valami meleget csináljon.)
Micsoda emlék-agymenésem van ma! Nem állítom, hogy a fasírt miatt. De ott van örök életemre az emlékeimben az a faház Gödön, amit nagyapám épített, méghozzá isteni jól (mai mércével is, mert még mindig áll, és a legszebb, legalább 60 éves), bár szüleim rég eladták másnak, de én még álmaimban, féltudati állapotomban ott járok, mert sok évet töltöttem el benne, csupa boldog évet. Hátsó ablaka a Dunára néz, apám kiirtotta a bozótot pár méter szélességben, hogy az alkonyat, az aranyhíd, a naplemente be tudjon köszönni, hogy is tudnám a ragyogást elfelejteni. Mivel válófélben lévő szüleim kiadtak bérbe (egy telepi anya, Kertész néni főzött rám sok más sráccal együtt), rengeteg időt töltöttem teljesen egyedül abban a házban. Egyedül aludtam, egyedül ébredtem, és egyedül én voltam, aki sose csinált rendet és sose takarított, vagy ilyenek. Csupa homok volt mindig a padló, a szőnyeg, ahogy felhordtam a Dunából a talpamon, cipőt nemigen viseltem nyáridőn. Meg ruhát se. Kit érdekelt az ilyesmi? A semmi kötelesség boldog állapotában éltem ott sok nyári hónapot. Ha van jó is abban, hogy a szüleid fütyülnek rád, hát ez volt aztán igazán jó. Úgy és ott. Ébredés, irány a Duna! Egy nagy úszás, aztán reggeli Kertész néninél, aztán megint úszás, haverok, famászás, kukoricalopás, esetleg túra a faluba görögdinnyéért, vagy a fagyizóba, csupa gyönyörű kaland. A hatalmas, kétkilós kenyeret is a faluból kellett hozni, cekkerben, mezítláb a forró szántóföldeken át vezető ösvényen trappolva. Királytüskék akadtak a talpunkba gyakran, vagy tyúkszar türemkedett fel lábujjaink között, hát igen. És még ez is szép volt. Tudtam, hogy kell a tarlón járni: csúsztatott lábbal, hogy ne szúrjon. Tiltották, hogy a felpúpozott szalmaboglyákon ugráljunk, amiért is ez volt a legfontosabb esti szórakozásunk. Ó, istenem, de sajnálom azokat, akik sose ugráltak holdfényes nyári éjszakán egy szalmaboglya tetején! Vagy onnan le, seggen csúszva, rikoltozva, boldogan! És főleg együtt, azokkal, akikkel jó volt együtt lenni.
Ha valaki elmondhatja, hogy azért volt boldog gyerekkora, mert a szülei fütyültek rá, hát én elmondhatom. Sose lettek volna ilyen boldog nyaraim, ha valamelyik szülőm ott ült volna a nyakamon. Szabad voltam, olyan szinten, ahogy sok gyerek elképzelni tudja csak, vagy szeretné, de sosem érheti el. Tudtam, ha szombaton apám megjön, be kell ágyazni, ki kell söpörni, ez volt minden kötelességem, milyen édeskevés ez ahhoz képest, akinek mondjuk naponta kell megfelelnie valamilyen elvárásnak.
Nem lett belőlem nagyon rendetlen ember. De a szabadságvágyam mindig is erősen motivált (azt hiszem, a repülésben teljesedtem ki igazán). Ma is utálom, ha valaki meg akarja mondani, mit és hogy tegyek. Ezt mindig utáltam. A katonás rend nem az én világom, de azért valami szintet tartok. Pl. nem kakás a vécé, nem rohad a mosatlan a konyhában, rendben, az ablak néha sokáig homályos, mire eldöntöm, hogy megpucolom, meg a ruhák is gyakran hevernek erre-arra szét. Szabad vagyok, tudod? Ahogy én szeretem. Az meg egyenesen lenyűgöz, ha olyan helyen forduok meg, ahol példás a rend, meg a tisztaság. Pláne elegancia, luxus, az aztán tetszik. Van mihez viszonyítanom, és van mire azt mondanom: na, ezt sose fogom elérni.

2006 november 17

Meghalt Puskás Öcsi! Én úgy éltem életemet, hogy ő mindig része volt. Mindig tudtam, hogy az én nemzetemnek van egy híres, csodálatos focistája, akire büszke lehetek. Tizenévvel ezelőtt volt alkalmam némi időt tölteni Floridában, egy reggel lementem a beach szélén telepített bárba a reggeli kávét meginni, amikor is mellém ült egy ottani ember, és az ott szokásos közvetlenséggel megkérdezte, honnan jöttem. Hungary mondatomra azonnal elszavalta: "Puskás, Kocsis!" - ráadásul tökéletes kiejtéssel. Ha valaki elvitte hírünket a világba, hát az Puskás Öcsi volt.... Az, hogy volt, nekem nagyon fáj. Remélem, mindazok, akik épp egy új "forradalmon" törik a fejüket, legalább most képesek lesznek másra gondolni.ss

2006 november 12

Asztakurvaistenit! - mondottam hajnali 4-kor, mikor kitekinték ablakomon, hogy szokásom szerint konstatáljam, édes kis Twingóm ugyanott áll, ahol hónapok óta, annál is inkább, mert az akkumulátora itt dekkol az előszobában. Nem állt ott! Gyors körmenet az előszobába, akku sehol. Beugrott, hogy éjjel volt némi ifjúsági mozgás, villanygyújtás, beszéd, a kép kezdett összeállni. Az autómba Dani berakta az akkut, és elkötötte. Nyilvánvaló. Az már csak mellékkérdés, hogy az egész kucscsomómat magával vitte, amin a slusszkulcs is lógott. Egy fél órán át kutattam régi, poros kulcsok között, hogy valamivel bezárjam az ajtót, mikor kutyázni megyek. Találtam egyet, az alsó zárba illőt, amit évek óta nem zárunk, mert a fölső hevederzár elégségesnek bizonyult. Meg különben is lusták vagyunk.

Oh, sötét éjszaka volt még, mikor a majdnem zuhogó esőben lementem a kutyával, és mit látok: Dani tolja a Twingót, haverja pedig instruálja, miközben a saját kocsija ott áll. Gyorsan leesett a tantusz: ő vontatta haza valahonnan, valamiért. Látnod kellett volna, milyen arccal, milyen hangsúllyal kiáltotta Dani, hogy "HOL?!" - nyilván arra az odasúgott mondatra, hogy "itt van az anyád", mert hogy a haver előbb látott meg. Volt ebben a hangsúlyban minden, még az iránt érzett felháborodás is, hogy mi a fasznak humorizálsz pont most. Tehát ott voltunk, én és a kutya. A Twingót Dani a járda mellé igazította, aztán próbálta mutatni, mi a baj, állítólag egy hozzáértő ember azt mondta neki, az elektronika letiltotta az indítást, az akku jó, a fények égnek, de az önindító meg se mozdítja a hengereket. Betolni is hiába próbálták. Szótlanul részt vettem a demonstrációban, csak annyit jegyeztem meg, az autó tizenéves, egyszerű, nincs benne se komputer, se egyéb letiltó rendszer. Dani aztán beszállt Norbi mellé, és eltűztek. Volt mit megbeszélniük.

Én sétáltam egyet a kutyával és azzal a tudattal, hogy megint számos tízezer forintomba kerül majd, mire ez a jármű életképes lesz, miközben se a biztosítás, se az adó nem csökken és nem kompenzál. És azzal a tudattal, hogy gyermekem jogosítvány nélkül, némileg ittasan került elő egy gyakorlatilag lopott jármű kormánya mögül, amit a világfaszáról - szóval messziről - vontattak haza.

Megjött egy óra múlva, elmondta, jó messze voltak, buliban, s mikor kijöttek, a kocsi nem indult. Taxival hazatűztek Norbihoz, akinek van autója, visszamentek, és hazavontatták.

Ilyen esetekben nem szoktam sokat beszélni, se káromkodni a "tehüjevagybazeg"-en kívül, ami zsigerből jön. Azt még megemlítettem, micsoda kockázatot vállalt, ha ebből rendőrségi ügy lett volna, és erre, ugye, volt jó esély, akkor a jól megérdemelt bankos állásából kötelezően kirúgnák. Naná, hogy mint anya, keresem a mentségeket. Mentség már az az arc is, amivel rámnézett, mikor kocsitolás közben odaléptem. Mentség az is, hogy a Jóisten így megbüntette őket: zuhogó eső, nem induló autó, világvége, taxizás, vontatás... ezen biztos elgondolkodik, és nem csak ő. Az meg a fő mentség, hogy eszébe sem jutott, hogy ott is hagyhatná a kocsit, ahol lerobbant, a többi meg legyen az én gondom. Ha tényleg szar ember volna, ezt tette volna. Így aztán van még némi remény. Nagyon megbánta, láttam rajta. De nem mutattam, hogy ettől ellágyulnék. Nyilván elment aludni, hisz már hajnalodott. Most is alszik. Nem hiszem, hogy követelődzni fog ébredés után bármely kaja ügyében.

Ha össze akarnám foglalni a tanulságokat és vétségeket, azt mondanám, nem baj, hogy így történt. A sors valahogy úgy intézte, hogy elegendő szívást adott cserébe a baromi jó ötletnek tűnő "tegyük be az akkut, aztán tűzzünk" meggondolatlanságért. No az biztos, hogy ez a kocsi jövő tavaszig nem megy sehova! Addig nyugodt lehetek, védve vagyok hasonló őrült ötletek ellen. Amúgy pont most járt le a vizsgája is, zöldkártya már egy éve nem érvényes, szóval ezer ok szól az ellen - főleg a lóvéhiány -, hogy járóképessé tegyem. A hó majd szépen betemeti, aztán leolvad róla, aztán megint kölcsönkérem Lacitól az akkutöltőt, aztán vagy elindul, vagy bevontatjuk a szervizbe, ha itt lesz az ideje. Garantálom, hogy március előtt erről szó se esik majd. Ha az egész mai történetemnek ez a kicsengése, akkor pozitívnak ítélhetem. Sőt, akár meg is köszönhetem!

2006 november 2

Tegnap halottak napja lévén nem dolgozott senki - csak én, persze kártyázom, hidd el, hogy az is munka! -, a tévészerelő ma se jelentkezett, szerintem már nem is fog. Milyen jó, hogy nem hagytam magam a véletlenre tévéügyben. Tévétlenségre ítélni valakit majd egy hétre! Nonsence. Aztán ha egyszer meghozza a régit, jól elleszek itt két hatalmas döggel, amíg az egyiket el nem adom. Asszem, a régit tartom meg, merő megszokásból. Pedig az sokkal öregebb az újnál, ami kábé 6 éves lehet. Majd meghirdetem, hátha kell valakinek 30 ezerért. Én a régi Orionomat még 120-ért vettem, úgy tíz éve. Bizony, mennyi pénzt kidob az ember, pedig ha várna néhány évet, tizedébe kerülnének az elektronikai cuccok. De hát ki tud várni? Én se tudok, mint látszik.
Danit nem bírom lebeszélni róla, hogy 250 ezret költsön egy új pc-re. Egy éve gyűjt rá, szinte fogához veri a garast, és nem érti meg, hogy bármilyen hiper-szupert vesz is, jövőre szart se ér majd, mert sokkal jobbak lesznek olcsóbban. A stratégiai játékai annyira fontosak, hogy ezért mindenre képes. Ő is a pc-nemzedék rosszabbik fajtájából való, amelyik nem épít, gondolkodik, fejleszt, csak játszik. Ha belegondolok, ennyi idő alatt, amit eljátszott, mi mindent tanulhatott volna a számítógépről, már ha lenne hozzá affinitása, kétségbeesek. Pedig matekból mindig jó volt. És mégis. Vagy mégse.
Ne panaszkodjak, hiszen rendesen dolgozik, egyre lelkiismeretesebb és felnőttebb lesz, mióta a banknál van. Pedig az időbeosztása néha horrorisztikus: este féltízkor ér haza, és másnap negyedhatkor kel. Hétvége sincs kizárva a pakliból.
Na most tévézni fogok, az elmondhatatlanul hülye filmsorozatot nézem megint, amiben csak az a rossz, hogy ha eléggé belemásztam, már nincs kiút. Muszáj van, és kész. A nap viszont szépen süt, mi kell még.