Képzeld, Dudi unokanővérem kinyilatkoztatta: lesz számítógépe, talán még egyszer e-mailezni is fogunk, sőt angolul is tanul. Vannak csodák.
Mázlista vagyok: ahányszor lebotorkálok, a lépcsőházban mindig találkozom egy jó szomszéddal, aki fogja a rugós ajtót, míg kimegyek, vagy visszajövök. Az utcán is rendre találkozom részvéttel telt szomszéddal, kutyás ismerőssel. Még a morcos fekete mopszos nő is megállt a padnál, ahol pihegtem, és kérdezte, segíthetne-e valamit. Elképedtem.
Miután ülést hátradöntve beszenvedtem a járókeretet az autóba, elfurikáztam a közeli parkba, megpihentem egy padon, kutya meg jót sétált. Autót vezetni simán tudok a gipsszel, micsoda élvezet! Ma hozott a szomszédom két mankót, miáltal határtalan lehetőségek nyílnak előttem, ezek simán beférnek a kocsiba. Még nem tudom, hova fogok menni, de fogok. Talán vásárolni is képes leszek lépcsőtlen helyeken.
Van még mesélni valóm a "kórházról a káosz szélén". A negyedik napomon megérkezett Marika combprotézis-műtétre, amire "tb-ileg" 4-5 hónapot kellett volna várnia. Mivel már nem bírta a fájdalmat, elment a főorvos úr magánrendelőjébe, s azonnali műtéti időpontot kapott saját szoba ígéretével. Százezerért. Érthető, milyen megdöbbenéssel nézett végig a szobánkon, ahol ágyat kapott. Amely szoba eredetileg kétágyas volt, úgy talán az éjjeliszekrények taszigálása nélkül is eljuthatott bárki az ablakig, vagy az ajtóig, jelen állapotában azonban erre csak egy pengesovány szabadulóművész lett volna képes. Egy járókeretes betegnek esélye nem volt hátulról kijönni. (A gyógytornász látogatása előtt, vagy egy hordágy betolásakor minden szekrénykét kitoltak a folyosóra, hogy mozdulni lehessen.)
Marika tűrőképes egyén lévén gyorsan belenyugodott a helyzetbe, bár tett azért megjegyzéseket (nekünk). A százezer forintját azzal hálálta meg a főorvos, hogy a műtét utáni éjszakát átaludhatta, mindenféle fájdalomcsillapító és egyéb szer jótékony hatása következtében, amikről én csak álmodhattam sok órai izzadságba fúlt káromkodás és gyötrődés közepette. A főorvos naponta kétszer egy percre beugrott hozzá, ennyi volt a "szolgáltatása". Nem tehetek róla, elgondolkodtam: a főorvos a kórház infrastruktúráját használta, nem volt magánműtője magánfelszereléssel, bérleti díjjal, fizetett asszisztenciával; mindössze egy magánrendelésen - szerintem tíz perc alatt - elmondta, mikor lesz a műtét és mennyibe kerül. Úgy keresett százezret egy óra alatt, hogy pontosan azt tette, amit minden nap, amiért fizetést kapott. Nem saját nővérei gondozták betegét, hanem azok, akiknek szegény Marika ugyanúgy százszor meggondolta, merjen-e csöngetni (mellesleg csöngője se volt, én voltam a csöngető, ha már nem bírtam nézni a szenvedését, amiért aztán mindig rám haragudtak, ez nyilvánvaló).
Vajon az engem operáló - meglepően modortalan, érzéketlen - orvos mennyit változott volna, ha zsebébe tömök egy bizonyos összeget? Szerintem képtelen lett volna más lenni, hiszen az ilyesmi az ember 3 éves korában végleg eldől. Ha 12 órás gyötrődésemre gondolok, ami nemcsak elkerülhető, hanem elkerülendő lett volna, azt kell mondanom, inkább ő tartozik nekem, nem én neki.
Lássátok az ajtót, amit 8 napig bámultam jobb híján. Erősebb idegzetűek megtekinthetik külső és belső bokámat tíz nappal a műtét után. Szerencsés vagyok, hogy ki tudok bújni a gipszből, mikor csak akarok. Ez se adatik meg bárkinek.

Július 29.

Végre képes vagyok egy helyben ülni anélkül, hogy a lábamba csontig ható fájdalom költözne, és az ezzel foglalkozás elűzné minden normális gondolatomat. A közlekedés mostanában úgy történik, hogy fogom a hokkedlit, magam elé rakom, rátérdelek a rossz lábammal, és utánalépek a jóval, ami amúgy nem egészen jó, mert abban is el van törve egy kis csont, ami miatt nem tudok rugózni, ugrani, fordulni, szóval csak simán rálépni tudok, minden turpisság nélkül.
Július 8-án átugrottam egy virágládát egy sötét kertben (akkor még két jó lábam volt, ki tudja, mikor lesz ilyen megint!), nem tudtam, hogy mögötte egy díszszikla van, de a szikla tudta. Egyik lábamat felkaptam, hogy megmentsem, de a másiknak muszáj volt talajt fognia teljes súlyommal, aminek egy kiugró ficam és több apró csont ripityára törése lett az eredménye. A reccsenést barátnőm a házban hallotta, én szerencsére nem, megóvott az időszakos amnézia, ami az ugrás pillanatát, meg az azt megelőző kb. 3 percet illeti. Csak arra emlékszem, hogy egy bokorban feküdtem, és a csontok zörögtek a bokámban, képtelen voltam lábra állni. Barátnőm egyrészt meleg takarókkal próbált óvni a kihűlés ellen, másrészt oroszlánként küzdött a mentősökkel, akik először 3-4 óra várakozást prognosztizáltak, miután megtudták, hogy 2 viszkit megittam a repülés előtt, de végül győzött barátnőm ellentmondást nem tűrő határozottsága, melynek keretében súlyosnak minősítette sérülésemet, és mivel, gondolom, az ilyesmit magnóra is veszik, nem telt el fél óra, és már jöttek értem. Szivacsba rögzítették a lábamat, aztán másfél óra autózás következett az ügyeletes kórházba.
Éjfél felé kente rá a gipszet a lábamra egy nagyon fáradt, azt is bátran mondhatnám, kizsigerelt és ingerült férfiember, aki sokkal jobb szeretett volna már rég máshol lenni. Az őrzőbe kerültem ezek után, ahol vegyes volt a létszám, függönyök választottak el például egy lábtörött férfitól, aki hangosan sóhajtozott, magában beszélt, de volt odébb egy állandóan óbégató, káromkodó és mindenkit káromló idősebb úr is, aki egy percre nem hallgatott el egész éjszaka. Reggel lett, és eltelt az egész következő nap, miközben csak infúziót kaptam, se vizet, se ételt nem. Felpolcolt lábbal, hanyatt feküdtem végig. Este 6 felé érkezett el a műtét ideje. Hamvába holt tiltakozásom az epidurálást illetően, közölték, szó se lehet altatásról, mert az veszélyesebb. Most tehát olyannal beszélhettek, akit már epiduráltak. Nem volt fájdalmas, viszont utána hihetetlenül jól éreztem magam. Deréktól lefelé a testem megszűnt létezni, csupa melegség, nem fázott a lábam, azt tehettek vele, amit akartak. Fúrtak, faragtak, beszélgettek, meséltek, álomvilágban éltem. Nagyjából 7 csavar, pár drót és fémlemez került a bokámba, kétoldalt szelt réseken át, aztán visszakaptam azt a gipszet, ami addig rajtam volt, de már rég nem illett rám. Betoltak egy szűk szobába este 7 felé. A nap még sütött. Az általános zsibbadás éjfél felé változott nyers fájdalommá. Korán kértem fájdalomcsillapító injekciót; az igazi kín csak azután következett. Hiába csöngettem, a nővér azt mondta, nem lehet tízpercenként, később azt mondta, nem lehet félóránként újat adni. Végül, mikor hideg verejtékben fürödve, kétségbeesve alkotmányos jogaimra hivatkoztam, miszerint jogom van a fájdalomcsillapításra, azt mondta, reggel 6 előtt nem kaphatok új injekciót. Próbáltam keretek közé szorítani az érzést, de csak odáig jutottam, hogy valaki satuba fogta a bokámat, elfordította 90 fokra, és nem engedi el. A hátam mögött egy combcsont-töréses asszony hárompercenként közölte: "Jajisssstenem", majd a levegőt úgy fújta ki, mint a folyón kacsázó kő: Hő-pö-pö-pö-pö. Hangosan. Mindig.
Reggel 7-kor jött a műtősfiú - akkor ért rá -, hogy felvágja a nyitott gipszemet összefogó gézt, és felszabadítson a rettenetes nyomás alól; a lábam bucira dagadt. Egy arra járó doktornő mellékesen odavetett megjegyzéséből értesültem róla, hogy ezt a műveletet a műtét után 3-4 órával szokták elvégezni. Én 12 órát vártam rá.
Négy napig feküdtem a saját izzadságomban, felpolcolt lábbal, lázasan, a lepedő alá tett műanyag miatt a nedvesség viszkető kiütéseket generált a hátamon. Nem ettem, mert nem akartam ágytálba üríteni. A negyedik napon követelésemre ágyat húztak. Járókerettel eljutottam az árnyékszékig, ami 3 méterre volt az ajtótól, félájultan értem vissza, de boldogan.
Megismertem egy csomó nővért, éjszakást, délelőttöst és délutánost. Volt köztük agresszív, folyton rohanó gereblyefogú, csapkodó nagy fehér gatyás, aki azt mondta, eszébe ne jusson valakinek a hálóingét megigazíttatni, mert neki 50 betege van, aztán a pökhendi pirosszőke, aki kiabál, utasít, kedves szava nincs, aztán a kövér flegma, aki azt mondta, csak 6-óránként adhat fájdalomcsillapítót, miközben András, az igazán rendes, éjszakai ápoló ezt 3-4 órában állapította meg (utólag a hajamra kenhettem), végül felüdülésként jött egy erdélyi tájszólású esmalygó pápaszemes, ki még arra is képes volt, hogy megkérdezze, hogy vagyunk.
Nyolc rettenetes napig nyomtam azt az átizzadt ágyat, mindig hanyatt, 3 méterre az ágytálkiöntőt plusz klotyót magába foglaló helyiségtől, amelynek ajtaját csak véletlenül csukták be néha, a szobánkét pedig csak a háromezredik kérésemre, akkor is rendszerint hatalmas durranással, de akkor legalább szag- és hangmentes pár perc következett. A szám is belefáradt, annyiszor kértem udvariasan, szépen, hogy szíveskedjenek az ajtónkat becsukni. Gondold el: ágytál, mert nem tudok felkelni, lábbal az ajtónak fekszem, mellettünk a lépcsőház, látogatók jönnek-mennek, és a nővér tárva hagyja az ajtót. Mindenkinek meg kellett volna mutatnom azt, amit magam előtt is szégyellek. Meg kellett várni, míg valaki arra jön, és megkérhetem, ugyan, csukja már be az ajtót. Minden nap százszor is. Azt a bűzt, amit ott éltem át állandóan, soha nem fogom elfelejteni. A saját ágyam bűzét is beleértve.
Első vizitre jött az orvos, aki műtött. Lengő fehér köpeny, sietős léptek, mögötte a tanulók, vagy akárkik, akiknek szerepelt. Én voltam legközelebb az ajtóhoz, lazán, két ujjal, csak úgy lazán megnyomta a két bokámat, mint műanyag kiskacsát szokás, én pedig vonyítottam, ahogy sípoló kiskacsák szoktak. Azt a két friss varratot "tapogatta" meg, amit ő csinált, ami miatt 12 órát szenvedtem a purgatóriumban. Nem tudtam szeretni.
Pár nap múlva röntgenre vittek, a hölgy lenyomta a lábamat, mint szkanderban, az asztalra, és halálra sértődött, mikor kértem, legyen gyengédebb, engedje, inkább én fordítsam, mert úgy nem fáj annyira. Általában senkinek nem volt füle a szenvedésre, a fájdalomra, rohantak, tették a dolgukat szívtelenül, részvétlenül, mint taposómalomban. Ez lenne a magyar egészségügy? A sebtében felrakott gipszem hátsó részén belül volt egy hatalmas csomó, azon nyugodott 8 napig a lábam, míg könyörgésemre valaki levágta, így végre a térdemet is be tudtam hajlítani. A csomó okozta zúzódásról ma is hámlik a bőr.
Szobatársamat, Gizit, kinek már egy hete nem volt széklete, simán megerőszakolta a pirosszőke nővér. Nem aznap adott neki beöntést, mikorra ki volt írva (nem ért rá, mondta), hanem másnap reggel, Gizi hiába tiltakozott, hogy mindjárt jön érte a mentő, simán megerőszakolta reggel 8-kor, mondván, a mentők sose jönnek 10 előtt. Hát tíz perc múlva ott voltak. Nem volt más megoldás, pelenka. A vizitelő orvos, mikor meghallotta, kirúgásról beszélt, de a pirosszőke maradt, sajnos.
Nyolc nap után végre hazahozott a mentő. Egy hétre rá varratszedésre, röntgenre kellett visszamennem. A betegszállító két órán át furikázott, több helyen megállva, mire odaértem. A műveletek összesen 10 percet vettek igénybe, de este 5-kor még mindig ott ültem a kemény vaspadon, várva a mentőt, ami majd hazavisz. Ha nem jött volna egy taxis, akit elkapok, talán este 8-kor indulhattam volna haza. Mint fekvőbeteg, a fekvőgipszemmel. A hátralévő pár varratot így tegnap a fiam szedte ki, mert megfogadtam, hogy oda csak akkor megyek megint, ha elkerülhetetlen. Augusztus 23-án. Előre rettegek tőle. Egy csavart ki akar szedni az orvos a bokámból, de mivel mind bőr alatt vannak, biztos nem lesz egyszerű. A körkörös gipszet sikerült elkerülnöm, mert tiltakoztam ellene, mondván, pánikba esem tőle. Le is írták, hogy klausztrofóbiára hivatkozva elutasítottam. Így most bármikor kibonthatom a lábamat, ha viszket, ha nyom a gipsz, megmoshatom, megvakarhatom. Micsoda gyönyör.
Általában elmondhatom, nehéz fél lábbal élni. Pláne ha az embernek nem segít senki. Fiam elenyésző erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy könnyebb legyen az életem. Négykézláb takarítok vizes ronggyal és szivaccsal, hokkedlin támaszkodva mosogatok és rakom tele a mosógépet, szolgálom ki magam, mert más nem teszi. A fogam közé szorítom a tescós szatyorba csavart kávésbögrét reggelenként, így hozom be a szobába, mivel két kézzel a hokkedlit rakom magam elé. Találékony az ember. Csak a kutya sétáltatása miatt kell ordítoznom és követelőznöm, bár már kétszer lebotorkáltam a járókeretemmel ez ügyben is, ha nem volt más megoldás. A lépcsőházban a 9 lépcsőn ülve araszolok le meg fel, másképp nem megy. Gondolok közben sűrűn a törvényre, miszerint akadálymentesíteni kellene az épületeket. Illetve kellett volna már rég.

Július 7.

Végül is hálás lehetek a sorsnak, hogy napközben szörfözhetek a UPC csatornáin (bár a Hallmark adón folyton lengyel nyelvű reklámok futnak, de miért?), így találtam rá a TV Paprika adóra, ahol egész nap főzésről van szó. Alélva néztem - szeretek főzni -, míg el nem következett egy csaj, akinek a lábujjától a füléig (biciklizés, sétálás, dumálás közben) minden látható volt a képernyőn, csak a kaja igazán nem, amit főzött, vagy mellette főzték. Csupa makrófelvétel, láttam a gomba árnyékát, a sercegő olaj buborékait, a fénytörést a zellerlevélen teljes képernyőn, hallanom kellett a lányzó - számára - fontosnak ítélt gondolatait, hülye megjegyzéseit, de a tányérba tett kaját egészben nem láthattam, és azt se tudtam meg, hogy miből, mennyiből, hogyan kell megfőzni. Annyira mérges lettem, hogy bekiabáltam neki: tűnj a francba, hülye picsa, nem rád vagyok kíváncsi, hanem a kajára! Ha már főzőcsatornát nézek!
Jaj, ne tegyétek ezt velem, hogy rákattanok valamire, ami érdekel, aztán menekülnöm kell, mert itt is csak az önfényezés, a képzelt operatőri bravúrok veszik el a kedvem végleg! Ez pont olyan, mint mikor a Nox együttes operatőre az arcok filmezésére szorítkozik, miközben a fiúk vadul táncolnak, de a lábukat sosem láthatom... Megint ökölbe szorult a kezem, bocsesz. Meg a lábam is.
Egy csomó ember él abból, hogy azt hiszi, amit lazán kiokád magából, hú, de jó, humoros, egyedülálló, és közben nem gondol arra, hogy aki nézi, hallja, és valóban a téma érdekli, nem a feledhető ember, riporter, aki közvetíti, az nem kap semmit, csak zavaros képeket, monológokat, amikre nem kíváncsi.
Sokszor szembesülök (bocsássatok meg) a Nap-keltében riporteri kérdésekkel, amikre a választ sose kapom meg, mert a műsorvezető úr lesöpri, őt nem érdekli más, csak a saját kérdése, gondolatai. Ez főleg Verebes úrra igaz, aki időnként annyira eltér a tárgytól, annyi fejtegetésbe bocsátkozik saját kérdése kapcsán, hogy a szerencsétlen alany már arra se emléxik, mi volt a kérdés. Tovább turbózom magam: ugyanitt egy másik úr (a neve most nem jön be, de Irakban volt tudósító a háború elején) rendszeresen hozzáfűz a kérdéseihez legalább három válaszlehetőséget vagy-vaggyal, ahelyett, hogy az alanyt hagyná válaszolni. Gondoltam rá, ha én lennék alanya, egy sima igent vagy nemet mondanék valamely kérdésére, aztán tűzze a füle mögé, és töltse ki a műsoridőt a saját elképzelt válaszaival, ha már az enyémre nem kíváncsi, ha már azt hiszi, mindent megfogalmazhat helyettem előre. Számomra ezek a narcizmus, sőt erőszak jelei, de mondhatnék prejudikációt, predesztinációt és egyéb aljasságokat is. Vagy csak sima tiszteletlenséget, lenézést, hitetlenséget azzal szemben, akinek (ÉN!) TÉNYLEG szeretném a válaszát, véleményét hallani.

Július 6.

Hahó, felgyöttem a "depiből"! Üdv minden fent lakónak!

Színtelen és sötét volt odalent minden. A munkanélküliség, a kilátástalanság, sorolhatnám, önértékelési zavarok, meg egyéb nyunyákos, bűzös kotyvalék. A hidegfront sokat segített a felemelkedésben. Alapos szél és hideg van odakint, ilyenkor pluszenergiáim képződnek. Ezeket egyelőre a lakás pucoválására herdálom el. És hirtelen főzni kezdtem egy csirkepörköltet meg egy tepsi rakott karfiolt.
Találkoztam az Öreggel a liftben. Aki azelőtt rendszeresen rámvágta az ajtót, mert szerinte jószág (a kutyám) nem való oda. (Gyalogoljunk le a hetedikről? Csak miatta?) Egyszer aztán mégis beszállt mellém, ezúttal a felesége nélkül.
- Hogy van? - kérdeztem. És ettől a szimpla kérdéstől kinyílt! Elmesélte, Lyme-kórt kapott, fáj a lába, alig bírt menni, most már jobb. Miután leértünk, még az utcán is mesélt, el se akart engedni, megtudtam, 4 gyereket nevelt fel, és a felesége az, aki nagyon fél a kutyáktól, őt nem is zavarja. Még arra is képes volt, hogy egy röpke mozdulattal megsimítsa kutyám fejét. Ezzel az aktussal egy évek óta feszülő utállakot zártunk le, már nem utál! A kutyámat se! Hurrá! Nemrég a postaládájában felejtette a kulcsát. Felvittem, nem volt otthon, épp egy cédulát fogalmaztam, hogy az ajtajára ragasztom, mikor lihegve, kétségbeesve jött. Odaadtam a kulcsát, nagyon hálás volt, megkönnyebbült, azóta előre köszön. A múltban még a köszönésemet se fogadta. Mi a győzelem, ha nem ez?

Képtelen vagyok tartósan haragudni. Egy fekete, kövér nő sötét arccal jegyezte meg úgy egy éve, hogy egy "vérfarkast" hogy merek szabadon sétálni hagyni. A vérfarkas az én bárányszelíd Csumi kutyám volt, aki csak azt a bűnt követte el, hogy az ő kis kutyáját meg akarta szaglászni. Azóta más kutyája van (az előbbi már nagyon öreg volt), egy mopsz. Rendszeresen felkapta az ölébe, ha meglátott bennünket. Sötét arccal elfordult mindig, én is. Nyilvánvaló volt, hogy örök haragot fogadott irányomban. A múltkor vele is csoda történt. Bár nem kevésbé fekete és nem kevésbé utálatos, mint volt, egyszer csak köszönt! No nem véletlenül: éppen legjobb kutyás barátnőm társaságában találtam rájuk, akivel örömmel üdvözöltük egymást. Én udvarias voltam. Azóta ő is köszön. Legalább vissza. Fél füllel hallottam a megjegyzést: "Ez a kutya senkit nem bántana" - ezt az én kutyámról mondták. Lehet, hogy előbb-utóbb ő is elhiszi. És megbocsátja, hogy valaha ijesztőnek találta, és ezért engem utált évekig. Anélkül, hogy kipróbálta volna: tényleg ártalmatlan szimatolásról lett volna csak szó.
Aki nem látja meg az ilyen apró diadalokat, az tényleg bajban van. Szerintem én már nem.

Július 1.

Ismerősöm megkérdezte, miközben háttal ült egy íróasztalnál, amiért később igen hálás voltam, mert nem látta az arcomat:
- Mit csinálsz holnap?
- Semmit.
- Eljössz velem a Balatonra?
- Á, nem hagyhatom otthon a kutyát.
- Ki mondta, hogy hagyd otthon?
- Fürdőruhám sincs.
- Ki mondta, hogy fürödni akarok? - itt közbejött egy áldott telefon, el tudtam somfordálni, ami egy lépés után menekülésbe csapott át, miközben a testemre gondoltam, ami akármilyen jó fürdőruhában is csak ugyanaz volna, amit utálok, a rémület hajtott, az értetlenség: mit akar ez tőlem? Tizenévvel fiatalabb, slank, helyes, tudom, hogy éppen szalma, de mégis! Vagy éppen ezért fanyalodna rám? A támadás esetére jellemző üss vagy fuss ösztönből nekem a fuss működött. Miután kirohantam a szituációból, gondoltam csak arra: lehet, hogy még, hogy mégis, hogy nő vagyok? Hálás voltam neki ezért, és sajnáltam magam, hogy így kiveszett belőlem a vállalkozó szellem. A saját lényem felvállalásának képessége. Lehet, hogy ez volt az utolsó "ajánlat", amit nőként kaptam bárkitől. Most itthon simogatom a cseresznyeszínű íróasztalomat, és arra gondolok, mi lehetett volna, ha... Mellesleg holnapra ronda hidegfrontot prognosztizálnak maximum 18 fokkal... Az ég máris beborult. Képzelek én sok mindent magamról, vannak, akik még többet képzelnek rólam, mint én, de csalódást okozni nagyon rossz, megviseli az embert. Megnyugtat, hogy ővele már alig lesz módom valaha is találkozni, nem kell a saját hülyeségemmel szembesülni, mert sikeresen elmenekültem. Hátrahagytam kalandot, lehetőséget, de talán csalódást is. Pont ez az, amit soha senkinek nem tanácsolnék, ha a véleményemet kérik. Vágj bele, mondanám, ne aggódj, örülj, hogy hívnak, hogy akarnak, higgy magadban! Yes, pontosan tudom, mit kell ilyenkor mondani. De beszélni könnyű. Tanácsot adni még könnyebb, megfogadni a saját tanácsaimat meg szinte lehetetlen. Legalábbis nekem.