háttér

Úgy éreztem ma magam a piros 7-es buszon, mintha metróban lettem volna. A hátsó ablak tökéletesen sárral fedett, az oldalsók befagytak, csak elsuhanó árnyakból találhattam ki, meg a centrifugális erő generálta helyismeretemből, hogy merre járunk. Az időérzékem működik, meg a feliratok is közlik, mikor érek mondjuk a Ferenciek terére. Csak azért szálltam le, mert reméltem, hogy a metróaluljáróban kapok bérletet, az enyém már lejárt. Kaptam. Számlával, mert a cégem a nagyrészét visszatéríti. Haj, de jó is közalkalmazottnak lenni! (Előző főnököm, aki magánvállalkozó, senkinek nem térített közlekedést, pedig ki kellett hozzá menni a városból. Ahová ráadásul a közjárművekkel tőlem, aki alig 15 km-re voltam, is két órába telt volna odaérni. Mindenki ott spórol, ahol lehet!)

A Jezsek-féle cukrászdába igyekeztem, hogy a holnapi bulira rendeljek két kiló sajtos masnit. Aki nem ismeri a Jezsek cukrászdát, az nem ismer semmit! A legundorítóbb Népszínház utcában van, de ettől ő még kuriózum.

Hazafelé láttam Kaszás Attila színész hasonmását, amilyen mondjuk tíz év múlva lett volna, és egy hónap borotválkozásmentesség után. A férfi arcát fedő szőr őszes volt, a vonásai nemesek, mivel az említett színész orrára nem emékszem, viszont Nagy Sándoréra igen, hát az olyan volt. Klasszikus. Délcegen állt az állóhelyen, jobb lábánál egy nagy csomag kartonpapír spárgával összefogva, bal lábánál egy műanyagszatyor mindennel teletömve, hátán egy zöld szemeteszsákból képzett hátizsák: két alsó sarka összecsavarva és madzaggal rögzítve, felül a zsák szája szintén, a vállpántokat jó erős teregetőzsinórok alkották. Svájcisapka fedte ősz fürtjeit, alaposan a szemébe húzva. És szónokolt időközönként, csak úgy, kiváltó ok nélkül. Láthatólag haragudott a világra, vagy valakikre. Hangja, kiejtése úgyszintén mint képzett színészé. "Ha meg sem köszönöd, hogy megmentettem az életed, akkor nem törvényszerű, hogy élj." Néha motyogott, vagy a busz zaja miatt nem hallottam tisztán, amit mond. "Hasztalanok vagytok, mint az ágyú, amelyikből kőgolyó jön ki, bár azon is van valami intellektuális cizella". Kisvártatva: "Azt hiszed, te hatszögletű picsából jöttél ki?" "Sem emberi, sem állati tulajdonságokkal nem rendelkező biológiai massza vagytok! Detoxikáljátok a földet, amit elbasztatok ezer évig!" Beszélt aztán valamiféle oxidokról, amik a mikrokristályokban vannak, melyeken valakik üdvözültek valamikor. Én meg közben arra gondoltam, vajon vett-e jegyet. És arra, hogy ha egy ellenőr e hosszú út során felbukkant volna, mit tehetett volna vele. Ha azt mondja, nincs igazolványa? Hogy lakhelye nem volt, az látszott rajta. Nevet bármit mondhatott volna. Mi ilyenkor az eljárás? Szerintem azért állt ott végig királyi nyugalommal, mert tudta: rajta senki semmit nem fog behajtani, nincs mitől félnie. Ő maga volt a szabadság. Maximum leszállíthatták volna, aztán felül a következő buszra.

Aki nem iszik, nem nőzik, nem dohányzik, annak az lesz a jutalma, hogy 90 évesen makkegészségesen hal meg - mondta az imént Herényi Károly. Na, mostantól szimpatikus lesz. Ebben a műsorban (ATV) volt jelen az előbb Besenyei Peti is, aki azt a javaslatot tette mint sportember, hogy talán a politikai pártokat is úgy kéne összeállítani, mint egy válogatott keretet. A legjobbaknak adni csak lehetőséget. Egyetértek. Ugyanitt az egyik műsorvezető azt mondta: "...meghívtam a műsorban..."

Na képzeld, még mindig nem nyertem a lottón, hiába voltak a bűvös számok. Viszont mostantól a nem kevésbé bűvös 1888 millió forint a tét. "Annak, aki szeret minket, az úr fordítsa felénk a szívét. Ha ez nem megy, fordítsa el a bokáját, hogy felismerjük" - e nagy igazságot egy filmben mondták, nekem tetszik. "Objects in mirror are closer they appear" - ezt is egy filmbéli visszapillantó tükrön olvastam, és eszembe jutott a saját tükröm, a saját floridai bérelt autómon ugyanezzel a felirattal. És eszembe kellett jutnia annak az akkor kialakult meggyőződésemnek is, hogy az amerikai polgárokat alapból hülyének nézik. Nincsenek ott igazán közlekedési táblák, mindent kiírnak inkább, pl. hogy "tessék balra húzódni, mert mindjárt elfogy a sáv" ahelyett, hogy ezt egy Európában szokásos jelzéssel adnák tudtomra. Nem is emlékszem semmiféle táblára azokból, amiket megszoktam. Ezzel azt feltételezik, hogy az ottaniak képtelenek lennének bemagolni a táblák jelentését. Ezért is olyan könnyű ott jogosítványt szerezni: csak olvasni kell tudni hozzá. Meg két pedál közt választani - fék vagy gáz -, hisz váltós autóval, amiben kuplung is van, sosem találkoztam. A kormány csavarása meg senkinek sem jelent problémát. Ezek után elképzelni nem tudom, hogy egy nagyon amerikai hogy boldogulna mondjuk az én városomban egy bérelt, sebességváltós autóval! Szerintem sehogy. Az a sok kerek tábla vajon mit jelent, rémülne meg, és inkább a taxit választaná. Na szóval mi ennyivel okosabbak vagyunk, csak ezt akartam beléd injektálni, hogy büszkébb légy ránk.

Na mit zabálok épp most? Egy isteni marhapörköltet tarhonyával (amely tarhonya nem a tarhonyafán termett, mint ahogy páran hiszik), vörösborral főzve, és van benne a cukortól a köménymagig meg a fokhagymáig bármi. Én főztem, bevallom, és még ízlik is. Nem tudok leszállni róla már harmadik napja. Megszórtam mexikói páccal, ami valami csodás, én már szinte mindent ezzel szórok meg. Csíp és íze is van, szeretem. Ahh! Olyan jókat lehet tőle büfögni!

Most kaptam egy lapot Diana Britten nevű kolléganőmtől, akivel számtalan műrepülő versenyen együtt húztuk az igát. Hihetetlenül gazdag nő, neki tényleg csak hobbi az egész, ami nekem az életem volt, ami egy hülye megfogalmazás, mert mint ahogy én ebből soha pénzt nem kaptam, ő se, tehát neki pont olyan hobbi, mint nekem volt. Na ennyit a szófosásomról. Tehát jó emlékeznem rá, mert mindig kedves volt, aranyos volt, beilleszkedett a bandába akkor is, mikor téli hajózóban a földön feküdtünk, és kutyák nyalták az arcát, és olyan klotyóba volt kénytelen kimenni, ami a legsötétebb balkánhoz képzelt klotyón is túltett (azt hiszem, épp sárospataki kirándulásunk alkalmával következett ez be egy nagyon útszéli kocsmában), szóval egy nagyon alkalmazkodó, igazi milliomos hölgy ő, akiről ezt a társadalmi állását csak jóval az után tudtuk meg, hogy már befogadtuk és megszerettük. Megtisztel azzal, hogy minden évben küld egy lapot, és egy cd-t is a képeivel. Ma ez volt az örömöm, meg a marhapörkölt a tarhonyával.

Na mit mondtam? A bankot - ahol fiam töltötte a szent estét - egyetlen ember sem hívta fel. Viszont tegnap este kitettem magamért: rántott csirkemell, hagymás sült krumpliérmék, friss saláta, vajas rizs... Ezt Dani mind dobozolta, és átvitte Patrikhoz. Aztán kaptam egy sms-t, hogy "szeretlek, anyuci" - na de tényleg, kell ennél több? Patriknak sincs családja, aki törődne vele, jól esett, hogy tehettem valamit érte legalább kajaszinten. Szerintem ezért kaptam az sms-t. Tényleg nem kívánnék szebb ajándékot.

A TV Dekóval állandó képzelt vitában állok. "Az ágak így terjeszkednek lefelé" - mondja M. Gergő, aztán az operatőr nem mutat semmit abból, amiről beszél. "magas törzsre oltják" - és nem látok magas törzset. "Leér összes ága a földig" - és nem látom, hogy leér. Közben az említett Gergő füle mögött még a szőrt is látnám, ha akarnám, de a fát, amiről szól a mese, egy percre sem. Az ilyen operatőrt azzal sorolnám közös kasztba, aki mondjuk Michael Flately isteni táncából csak az arcokat mutatja, a lábakat nem. Mentsetek meg az ilyenektől!

Furcsálltam a saját válaszomat: semmit. A kérdésre, hogy mit csináltam az elmúlt két napban. Később kezdtem gondolkodni: tényleg semmit? Mostam, porszívóztam, bevásároltam, főztem, rendet raktam, mosogattam, kutyával mentem a szép friss hóban, és mégis úgy érzem, hogy nem csináltam semmit. Tényleg. Van, aki ezt gyötrő és fáradságos munkának adja el, én meg úgy érzem, nem volt semmi. Gyerekem ma is dolgozik reggel 8-tól este 8-ig. Remélem, jót kaszál rajta, különben - és ettől függetlenül is - az egésznek semmi értelme.

Jaj, most kell hamut hintenem a fejemre amiatt, hogy Chrudinák Alajos nevét nem bírtam felidézni. Azóta már több barátom is kisegített, így nem érheti hátrány az említett híres riportert, akinek a nevére illett volna emlékeznem, és ezennel meg is teszem.

Párás, ködös, nyirkos idő várható, marad a hideg, mondja most a meteorman. Én viszont boldog vagyok attól, hogy 21-én átléptünk egy másik dimenzióba: mostantól rövidülnek az éjszakák!

Ahogy erőből elnyomom, a szoknyáján még ott parázslik a forróság, nem akarja megadni magát, küzd és füstöl, világít, és én mégis megölöm. A csikket. A nem is tudom, hányadikat! Vesszen az összes! Utálom magam azért, hogy cigarettát szívok. Utálom magam azért, hogy bort iszom. Vesszetek mind! Jövőre.

Csak elmentem a tesóhoz, pedig utálok karácsonykor vásári tömegben tolongani. Viszont krumplikészleteim (és a bor-) drasztikus csökkenése rászorított, hogy többnapos nyugalmamat garantálhassam a készletek feltöltése révén. És vettem egy nagy csomag kenyeret. És most látom, hogy a szavatossága tegnapi! A franc ezekbe! Mit képzelnek?? Hogy szemüveggel járok vásárolni, hogy a zacskót összefogó vékony fémszalagon elolvassam, ami oda van írva? És különben sem tudtam, hogy oda van írva. Csak itthon, mikor küszködtem a leszedésével, tűnt fel, hogy számok vannak rajta. A tegnapi dátum. Áh, ugye ma van a szeretet ünnepe... A Tesco dögöljön meg úgy, ahogy van! Ezek után az összes ma vett cuccon át kell néznem a dátumokat, hová a bizalom?

Kicsi fiam (aki majd 190 centi) most ment el dolgozni. Nyolctól reggel nyolcig. Miért? Mert a bank, ahol dolgozik, azt képzeli, pont ma éjjel gondolják számosan úgy, hogy hitelkártya- és hitelügyeiket intézzék. És akkor jó, ha van ott valaki, aki felveszi a telefont. Agyrém!! Lebeszéltem róla, hogy az X-Boxát magával vigye, úgyis éjjel-nappal ezzel nyomul összes haverjával, legalább EGY nyugodt éjszakája legyen, amikor nem a képernyőt bámulja és nyomkodja a gombokat. Könyvet vitt magával, és azt mondta, fekvőalkalmatosság is van az irodájában. Remélem, aludni fog. Ha mégsem, ehelyről megátkozom azt az aberrált személyt, aki ilyenkor akar banki ügyleteket intézni! De még a bankot is megátkozom, aki ennyire elvetemült, hogy ilyenkor is ügyeletet tart. Dani most kelt fel, hatkor, miután reggel nyolcig X-boxoztak a srácokkal. Akik végre eltávoztak, mert a szeretet ünnepén legalább nem nálam vannak, hanem sajátjaikkal. Így mostantól számomra szabad a pálya, sehol senki, főzni sem kell, ugrálni sem, hallgatni sem a dumdum-zajokat, és szagolni a cigifüstöt, mikor hárman egyszerre állnak ki a konyhába szívni, ami persze leginkább az én szobám felé szivárog alapállásból. Teljesen.

Kutya döglik a szőnyeg közepén, én mindjárt a tévé előtt, bár innen is látom, a dvd-re már két filmet beprogramoztam, a harmadikat meg épp most nézem, szeretem Sandra Bullockot, aki épp most beleszeret egy aktatáskás ürgébe, aki mindig ott rohan el a metróállomáson az ő jegyeladó fülkéje előtt. Aztán persze lesz ebből karácsony meg igaz szerelem is, persze, hogy tudom, láttam, de jól fog esni megint látni. Pont erre vagyok hangolva.

Egyedül! Be szép! Még egy pohár vörösbor: egészségedre! Még egy cigi: egészségem ellen. Stille Nacht, heilige Nacht... jut eszembe Mutti, ahogy ott ült a zongoránál, egykori szobámban, és ezt énekelte és játszotta. Kölnben. Jó régen. Soha nem felejtem el. Saját anyámról semmi hasonló emlékem nem maradt. Milyen furcsa. Saját anyám sehol sem volt a saját anyósomhoz képest. Anyám nem hiányzik (most fogd be a szemed, ha ez neked furcsa), anyósomat pedig örökké siratni fogom. Mutti. Miért hagytál el. Anya. Nyugodj békében. Mutti, gyere vissza!

Mielőtt tökhülyének néznél, inkább elvándorlok a kanapéra filmet nézni és vörösboros poharat emelgetni, mert ez tűnik most a legokosabbnak. Szép magányomban. Ami tényleg szép! Imádom! Csak nehogy a telefon megszólaljon, mert mindent tönkretenne. Ja, ha el akarnád képzelni a karácsonyi díszben pompázó lakásomat, le kell hogy lohasszalak: semmi nincs. Se karácsonyfa, se díszek, se függők és lámpák, nulla. Még igazán rend és tisztaság sincs, csak amolyan szinten tartott Gemütlichkeit. Azt viszont nagyjából mindig szinten tartom. De most ki kíváncsi rám? Senki. Még én se. Épp készülök beolvadni a nagy semmibe, a nagy közösbe, isteni dolog senkinek és semminek lenni, és emiatt semmit felvállalni. Tényleg! Olyan ez, mint dagonyázni a meleg iszapban, gondtalanul, feledve a zuhanyt, ami majd utána jön, hogy tisztára mosson, szóval csak dagonyázni, igazán koszosnak lenni, elmerülni a sárban, és egy pillanattal utána sem gondolni. Állati! Próbáld ki!

Lekéstem a kutyasétáltatást. Tündével szoktam találkozni 7-kor, de ma félnyolckor ébredtem. Nincs semmi ellenvetésem a magányos sétákat illetően, legalább senki nem ordítja a kutyája nevét tízpercenként, felébresztve ezzel azokat is, akik a kutya ugatására még csak a másik oldalukra fordultak. Szép, nagy, magányos séta lett ma osztályrészem, és még jégsalátát is kaptam a Pluszban. Ennél jobb saláta nincs is. Mindig ropog, és rém sokáig eláll a légmentes dobozomban. Vettem egy csirkét is. Lett belőle csirkeleves. Az én gyönyörű leszármazottam kifilézte a levesből a krumplit, a tésztát, a sárgarépát, és otthagyta az alig érintett, de mégis gyönyörű főtt csirkecombot. Nem volt húshoz kedve, mondta. Visszaraktam a lábasba.

Amúgy meg napok óta dömping van itt, három srác dekkol az X-Box előtt hajnalig, és kritikát kapok, hogy nem sajtoskiflit vettem "reggelire" - félkettőre -, hanem simát. Oszt megint azon kell gondolkodnom, milyen vacsorát prezentáljak három tányéron, mint tegnap meg tegnapelőtt. Ez úgy néz ki, hogy mikor önként nekiállok egy nagy lábas rizst főzni például, akkor Dani kiszól: ma pizzát rendeltünk! Oké, marad holnapra. Pizzafutár megjön, kutya üvölt, ezért a szobába zárom, de ez a hangfekvésén semmit nem változtat, aztán viszont enyém az összes pizza széle, amit meghagynak. Jó ez így, nem is kívánnék többet. Ahhoz képest, hogy korábban már négy nagy szeletelőkésemet kidobták a pizzás dobozokkal együtt, nagy fejlődés tapasztalható: azt az egy megmaradt szuper kést, amit fiamtól kaptam 2 éve karácsonyra (Wüsthoff! ha ez mond neked valamit! nekem mond!), még egyszer se dobták ki. Mi okom is volna boldogtalannak lenni?

Isten áldja a karácsonyt. Csak legyen már vége. Az egésznek. Három férfi után mosogatni nem kevés. Alighogy rendet rakok a konyhában, már jönnek a mosatlanok tálcástul, számolatlanul megint. Ezek itt jobban elvannak, mint otthon. Na nem baj. Alighogy egy ételsort legyártottam, már azon kell gondolkodnom, mi lesz a következő. Mindig megfogadom: azt kapják, ami a mélyhűtőből kikerül, de aztán mégis veszek valami mást.

Halált megvető bátorsággal beindítottam a mosógépet. Most nem (sem) verte le a biztosítékot. Na de tényleg: kell ennél nagyobb ajándék ez idő tájt? Igaz, most épp olyan ronda hangokat produkál a gép, mintha kövek forognának a dobban, de remélem, túllesz rajta hamarost, és teregethetek boldogan. Ami után belengi az egész lakást az általam huszonéve imádott Lenor öblítő illata.

Anyósomnak köszönhetem, hogy a Lenort megismertem, ő mindig ezt használta. Magyarországon akkor még hasonló sem volt, így hazatérvén fontos feladatot jelentett ezt valahonnan, akárhogy, de mindig beszerezni (leginkább évente abszolvált kölni utaim során gyűjtöttem be őket). Egy idő után az illegális piacokon már árulták jó drágán, mindig megvettem. Aztán legálissá és olcsóbbá vált, most már nincs gondom a beszerzésével. Fontosak az illatok. Annál is inkább, mert huszonévre visszamenő emlékeket idéznek. Amikor egyszer a tavi sátortáborból hazakocsikázva elhoztam Pöcök mosnivalóit, és Lenorral öblítettem, ugyanazt a boldogságot láttam az arcán, mikor a mosott ruháit szagolta, amit a saját arcomon szoktam. Élt ő is Németországban, az ő orrába is beköltözött ez az illat, és örült, mikor viszont"látta". Egy illat olyan lehet, mint a hazatérés. Nagyon szeretném, ha a Lenor mindig ugyanolyan maradna, mint volt. A maradandóság érték. És nemcsak öblítőszinten.

Valahogy semmi indíttatásom képeslapokat küldözgetni, olvasgatni, az egész egy tök felesleges, terhes kötelesség. Úgyhogy tőlem senki nem kap egy sort se, hacsak nem egy köszt cserébe.

Nem akarok én itt szociológiai fejtegetésekbe bonyolódni, de nem állhatom meg a véleménynyilvánítást, miikor azt látom a tévében, hogy mennyi ember azt sem tudja, mit fog holnap enni. Első reakcióm: te barom, te csak légy boldog, mert pontosan tudod, hogy holnap is lesz kajára pénzed. Még a röhejesen túlszámlázott távfűtésre is! Akkor mit akarsz egyáltalán? Elmondani, hogy igazából szegény vagy? Nem! Az a szegény, akinek egy kályhája van, de fája nincs, akinek hat gyereke van, de kenyere nincs, és nem tud mit rakni a karácsonyfa alá. Nincs szarabb érzés, mint gyermekünk csillogó szemű álmaira nemet mondani. Az most mindegy is, hogy gyermekemmel megegyeztünk: a pénzünket megtartjuk magunknak ahelyett, hogy mindenfélét vennénk a másiknak, ami talán nem is fontos. Szerintem - sokan fognak ezért utálni - maradjon inkább a pénz meg ott, ahol van, minthogy esetleg hasznavehetetlen ajándékokba ruháznánk be annak reményében, hogy ettől szebb lesz a karácsony. Nálunk mindenesetre ez működik, és nem bánom. Gyermekem amúgy is dolgozni fog egész karácsony éjjelén, én meg egyedül - de boldogan! - ejtőzöm itthon a narancsszínű szobámban. Már ha süt a nap. Ha nem, akkor a szín elmarad, a szoba meg marad. Már most úgy érzem, hogy semmi nem fog hiányozni. Teljesen boldog leszek, mint vagyok ma is. Az előzőekben leírtakhoz hasonlítva magam csak boldog lehetek, hiszen fűtenek, víz is folyik a csapból, méghozzá melegvíz, kaja is van a frigóban, a holnaptól nem félek. Ez több, mint amit sokan remélhetnek. Minden viszonylagos. Nem akarnám elveszteni a viszonyító képességemet. Ha ezt sem találod igazán karácsonyi gondolatnak, akkor mit?

Kalapáltam, csavarhúzó nyelét ütöttem, mindhiába. A csizmám talpából előtört egy szög. Miután kitéptem belőle a bélést, ami folyton felgyűrődött, és irritálta a talpamat. Képtelen voltam a szöget letörni, vagy akár tompítani. És ha végiggondolom, nem is értem, hogy állhat ki egy szög egy viszonylag drága csizma talpából belül. De kiállt. Ha nem jutott volna eszembe, hogy egy majdnem nyári cipőben - amit levetett holmiként örököltem - láttam egy lúdtalpbetétet, akkor kidobtam volna a csizmát. Jobb híján. Miután viszont beléje helyeztem a betétet, maga lett a tökély. Kényelem, medicina, minden együtt.

Tökéletesen együttrezgek a szomszédommal. Aki felettem lakik. Ahányszor beülök a klotyóra, ő odafent lehúzza - zubog a víz a hátam mögötti csövön -, és úgy bebassza az ajtót, hogy reng a ház. És ez mindig így van... Egy rugóra járunk. Sosem hagyja ki.

Ach, volt egy megint, ami furcsa. Megláttam egy furgon oldalán, hogy FoodExpress. Megállapítottam, milyen étvágygerjesztő a fotó, ami egy csirkecombot ábrázol némi - szintén nagyon gusztusos - rizsre helyezve. És estére kelve mit látok a tévében: Zsidek Lászlót, aki ennek a kaja-házhozszállításnak a kitalálója és manapság mágusa is. Az ő cége kocsiját csodáltam. Amúgy őt a TVPaprikából ismerem, ahol ízvadász címen működött régebben. Na de hogy jön ez össze, hogy reggel felfigyelek valamire, aztán este választ is kapok? Most már aztán nagyon gyorsan jöjjön el a lottónyeremény, azt mondom. Ennyi telepátia már nincs is.

(Titokban mondom el, csak neked, nehogy fiam meghallja, mert a derakamat letöri és azonnal elköltözésen gondolkodik, hogy tegnap megint kártyáztam. Nem tehetek róla, szeretek kaszinózni. Észre sem vettem, és már hajnali félnégy volt, mikor abbahagytam - Dani nem volt itthon. De ha az ember folyton nyer, hogy a frászba hagyja abba?! Ma az egész napom úgy telt, hogy alig vártam a mostot, amikor mindjárt ágyba zuhanhatok. Azzal a tudattal, hogy kéthavi fizetésem nemsokára megérkezik a számlámra, és nem a cégtől, hanem a kaszinóból. Pocsékul éreztem magam az irodában, ásítoztam és nyúzott voltam, a tükör szerint ritka ronda is, de mindegy, megérte. Ha úgy veszem, hogy ennyi pénzért két hónapig minden hétköznap be kell járnom és tennem is valamit, tényleg nem nagy áldozat egy éjjel fent maradni és nyomkodni az egeret. Na meg persze jól kiválasztani a téteket. De az most nagyon ment. Hamarost bezuhanok az ágyamba, mert holnap még dolgozás van. Aztán a hawaii-dj egész jövő év másodikáig. Hej!)

Életképek egy költségvetési szervtől... A nagyfőnök kapott új szekrényeket, miután bőr ülőgarnitúrával is végre feltöltötték halálosan üres szobáját (szerintem akarata ellenére, illetve akarata hiányában, mert neki úgy is jó volt, üresen, szőnyegre halmozott iratokkal, ahogy sokáig szó nélkül tűrte). Jött aztán dohányzóasztal, komódkülsejű rakodóalkalmatosság, új függönyök sötétítővel, és a mai nap koronája: egy gyönyörű, "nagylátószögű" lcd-tévé. Antenna ugyan nincs hozzá, így semmit nem tud fogni, de ez azért nem baj, mert nagyfőnök sosem néz tévét (előző, hagyományos tévéje sem volt használatban egy percig sem). Mint ahogy szekrényekbe sem pakol semmit, vagy egy nagy zsákban, vagy (és) termetes íróasztalán állnak hegyekben a papírok. Szekrények, fiókok üresek közben. Szép, nagy üvegajtós szekrények, sötéten, tartalmatlanul! Papírokhoz nyúlni ugyanis tilos, hiába volna jelentkező a rámolásra, semmi remény. És majd elfelejtettem egy gemütliche hangulatot teremtő állólámpát, amelynek egyik ága lehajtható, hogy a kanapé sarkában olvasni kívánó egyén a könyvére kaphassa a fényt. Ilyen egyén persze soha nem lesz, ily módon az állólámpa szerepe is kizárólagosan arra irányulhat, hogy jól mutat. Az egész akciót amolyan évvégi azonnal-költsük-el-a-megmaradt-lóvét fajtának tudom értelmezni. Azért szomorkodom emiatt, mert jobb célt is találtam volna, például az intézményben található rengeteg elavult számítógép cseréjét, vagy legalább feljavítását (amire persze azért hülyeség célozni, mert annyira régiek, hogy csak kidobásra alkalmasak).

Fél szemmel láttam egy családot az RTL-en - a kölni fajtát nézem, nem a magyart -, akik a havas erdőben tévedtek el, aztán csodával határos módon fellelték őket és mentőben szállították el. Oh, már rég rájöttem, hogy rosszindulatom határtalan, de elsőre arra gondoltam, ha én kereskedelmi tévétulajdonos lennék, simán megrendeznék egy ilyen "hírt". Némi lóvé a szereplőknek, akik jól behavazzák magukat, kissé vacognak, aztán előbújnak a fák közül, mint napok óta szenvedő eltévedtek. Máris megvan a karácsony előtti szívszaggató történet. Nyilvánvaló ezek után, mennyi hitelt adok a bulvárhíreknek, miután, ráadásul, már abból az időből is tudok nagy csalásokról, amikor még Alajos (isten bocsássa meg a vezetéknevének elfeledését, tudod, aki arabul is tudott, és mindig ilyen helyekre küldték) is itthon szervezte meg az arabok teherautóról leugrálását, amit aztán bevágtak a távol- vagy közelkeleti riportjaiba. (Most aztán napokig gyötrődhetek rajta, milyen Alajos is volt ő, valami K-betűs, de biztosan elő fog jönni az emlék.)

Azt azért meg kell említenem, hogy a tegnapi céges bulin olyan töltöttkáposztát ettem, amilyenhez fogható nincs is. Felülmúlhatatlanul finom volt. Pirosas a külseje, ami pirospaprikára utal, amúgy puha, villa érintésére széteső, mégis egyben minden töltelék, a szaftjában pedig egy nagyon finom füstölt kolbász íze, a kolbász nélkül - ami már túl sok is lett volna. Ajjaj, de finom volt! Tejföllel a tetején!

Most hosszú ceruzákat keresek, amikkel ott tudnám - tudom - a hátam közepét megvakarni, ahol semelyik végtagom nem képes eredményes vakarást produkálni. De miért? Miért pont ott viszket, ahol segédeszközök nélkül csak annyit érnék el, hogy meghülyülök a viszketéstől? És mi viszket egyáltalán? Semmi! Nincs pattanás, nincs bolha, se egyéb kiváltó ok, mindössze a viszketés van, de az igen. Ha nincs egy jó hosszú ceruzám, akkor baj van.

Úgy hallom, országunk levegője drasztikusan romlik mostanában. Ebben a nyűves medencében mindig megül valami, jelenleg a jéghideg, mozdulatlan levegő, ami lassan megtelik kipufogógázzal. Bár én reggelenként a nagyon is friss (túl friss) levegőben nem érzek káros gázokat, ezért bátran lélegzem, rossz tudni, hogy amit lélegzem, az már akár mérgező is lehet. Alig hiszem el, hogy csak max. -6 fok körül jár hajnalban a hőmérséklet, olyan baromi hidegnek érzem, hogy na. A csontomig hatol. És egész héten ott van a füveken a rég leesett egy centi hó, mikor reggel kinézek az ablakon, és még mindig ugyanazt látom, konstatálnom kell, hogy megint lefagy az orrom. Utálom ezt a változatlanságot! Jég és hideg állandóan. Mikor fog végre a bolygónk annyira felmelegedni, hogy ez hozzám is elér? Közben kattog a fejemben a távfűtés-számláló: már megint legalább húszezer lesz a vége. Ha nem süt a nap, nem melegszik fel a lakásom annyira se, mint ha süt. Az ablakban növő koktélparadicsomjaim is abbahagyták a pirosodást fény híján. Mit tehetek? Imádkozom egy kis napfényért. Meg azért, hogy szombat dél legyen végre, amikortól többé nem kell villamosra, buszra ülnöm, hogy bemenjek az olyan hűvös irodába, ahol jéghideg a kezem és lábam. Viszont van ebben is jó: naponta több sorozat guggolást és fekvőtámaszt adok elő, valamint lépcsőn szaladást, hogy a vérkeringésemet felpezsdítsem. Ami, ugye, csak jót tehet. Naugye.

Már megint le vagyok maradva. Mi az, hogy meghalt Illés Lajos? A legendás Illés-együttes alapítója? És csak 65 éves volt. És ráadásul ez januárban történt, és én csak most tudtam meg. Rémes vagyok. Figyelmetlen.

Főnököm - aki nem a nagyfőnök - ma elaludt a széken. Igaz, ebéd után volt, ilyenkor az ember lelassul, tudom. Feltűnt, hogy már nem rikoltozik, hogy aszongya: "Ez az! Remek! Igen! Nagyon jó! " - ahogy akkor szokott, ha a monitoron olyat lát, ami tetszik neki. Csend lett, ezért oldalt sandítottam, látom ám, hogy lecsukódott a szeme, de igyekszik a fejét azért helyén tartani. Próbáltam módjával kattogtatni az egérrel, nehogy megzavarjam. Hiú emberről lévén szó, gyorsan visszanyerte öntudatát, nyilván egy felvilágosult pillanatában rájött, hogy már azt sem tudja, miért ül ott, hát összeszedte magát. Remélem, nem vette észre, hogy én észrevettem. Nem adtam jelét. Mit tagadjam: jól esett a gyengeségét látni annak, aki mindig erősnek akar látszani. Keresztyéni érzéssel pedig - amihez csak annyi közöm van, hogy sejtem, mit jelenthet - azt mondanám: légy türelmes az idős emberekkel. Tolerancia mindenekelőtt. Nem lehet számukra könnyű elviselni saját hanyatlásukat, hibáikat, amiket muszáj észlelniük, hiszen környezetüktől erre visszajelzések jönnek, amiket talán fel se fognak, el se hisznek, de belül valahol érzik, hogy gáz van. Már nem vagyok az, aki voltam, gondolják. És próbálnak az lenni, akik voltak. De már nem megy. Ezt elfogadni nehéz. Igazából sajnáltam őt - főnökömet -, mert egy percre gyengének láttam. Mert nem előadta magát, ahogy szokta, hanem meztelenné és sebezhetővé vált. Nekem jól esett. Emberibbnek láttam. Így már sajnálni is tudom.

Nincs egy csomó határ ma éjféltől! Egy csomó ország polgárai simán jöhetnek-mehetnek hozzánk, tőlünk. A schengeni határokon belülre kerültünk. Gondold el, Hegyeshalmon senki nem állíthat meg, nem lesz dugó, csak úgy átmész. Azért ez valami. Ha egy osztrák rendőr elkezd Bécstől üldözni egy bűnözőt, simán beszáguldhat országunkba, és elfoghatja, akit akar. És vica-versa. Nem lesz sorompó!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anya, aki szabadulni akart kötelezettségeitől - talán csak megbolondult -, elűzte a lakásából a férfit, akivel élt (ilyen joggal történik, ha az ember italozik, verekszik stb., de esetünkben erről szó nem volt), majd két kiskorú gyermeküket beadta a gyivibe mondván, nem tudja ellátni őket. Az apa hiába tiltakozott, könyörgött, mivel munkanélküli volt és hajléktalan éppen, esélye sem maradt a gyermekeit visszakapni. A nő felszívódott a lakással együtt. A gyerekek intézetben laktak, csak az apa beleegyező aláírása kellett a tartós gondozásba vételükhöz. Ő viszont semmiképp nem akart lemondani róluk. Szinte minden nap látogatta őket. Rendes, tiszta, jól nevelt gyerekek voltak, semmi kilengés, félresiklás, ami ritkaság az ilyen intézetekben. Szerették az apjukat. Az apa elmondta történetét az intézet igazgatójának, aki egy őszinte, kétségbeesett, becsületes és gyermekszerető embert ismert meg, amilyen szintén ritkán fordul elő az ilyen intézetekben. Nekiindultak együtt, hogy harcoljanak. Felkeresték a polgármestert. Az nemcsak hogy rögtön fogadta és meghallgatta őket, de szintén nekiindult, hogy segítsen. Napon belül kiutaltatott a két gyerek nevére egy kétszobás lakást. Az apát azonnali hatállyal alkalmazta közmunkára. Másnap az önkormányzatnál gyűjtést rendeztek a gyerekek javára, hogy az üres lakást mielőbb lakhatóvá tegyék. Az utolsó székig, párnahuzatig és kanálig mindent összedobtak. A polgármester és az igazgató a közös cél és ténykedés kapcsán szinte már jóbarátok lettek. "Ilyen emberből kéne több, mint te vagy" - mondta a polgármester. "Meg ilyenből, mint te" - felelte az igazgató.

Ez a siker nem volt véletlen, nem is a frontátvonulás generálta étvágynövekedésnek tudható be. Hanem a Mekdon és Pörgőking ízein szocializálódott ínyének. Tudod, mindig az kellett, amit ritkán vettem: hamburger (amire azon nyomban rávetette magát, ha volt pénze), mert drágának és szarnak találtam. Trónfosztván az említett intézményeket, a felvert tojásba mekes ízeket csempésztem: mindenekelőtt curryport, valamint - szintén por alakú - guacamolét és fűszersót. Meglehetősen jellegzetes íze lett így a csirke bundájának, Dani biztos nem jött rá, miért falta be a második kettő combot is, állva, a konyha zugában, hogy a haverja nyálát ne csorgassa. Vagyis tudta: egyedül akarta felzabálni mindenképp, viszont az ízkombináció csábítóerejének titkát csak én ismertem. Míg mások édesanyjuk főztjére nosztalgiáznak, neki gyermekkori mekkes élményei jöhettek elő (amiből keveset kapunk, arra mindig vágyunk), hisz tudjuk, az ízek nagy emlékcsalogató mágusok.

Ach! A tegnapi számmisztifikációm kiegészítésének - hogy ne mondjam, igazi JELnek - tekintettem, hogy ma reggel a liftben NYOLC FORINT elszórt aprót találtam. Pont nyolcat! Egyrészt nem értettem, hogy nem veszi észre valaki a három darab fémbénc lehullásának hangját, vagy ha észrevette, miért hagyta ott, ha meg otthagyta - fűztem tovább gondolatmenetemet -, akkor biztos úgy gondolta, ennyiért nem érdemes lehajolni. Felszedtem! Mivel pont nyolc forint volt, és mivel beleillik a 1788 ezer forintnyi - persze általam megnyerendő - összeg képzetébe, boldogan dugtam zsebre, miután megköpködtem - ahogy anyámtól tanultam -, a varázsigét mormolva: "Apád, anyád idejöjjön!" Aztán hogy ki neki az apja-anyja, az majd kiderül.

Képzelj el egy főnököt, aki meglátogat egy társcéget, ahol azt mondják, nem kapták meg a mailt, amit nagyjából nyolcvan helyre elküldtem, törvényszerűleg nekik is. Első megoldási képlete: nézzek végig nyolcvan levelet, van-e köztük az, ami nincs. Voltam bátor egyszerűsíteni a képletet: talán adja meg annak a helynek a címét, ahol épp tartózkodik, oda percen belül elküldöm, amit nem kaptak meg (és, ezt már magamnak mondtam: megúszom nyolcvan elküldött levél átnyálazását). Hallgatott pár másodpercig, megint hallani véltem a chipek zörgését, ahogy értelmezni próbálja a pro és kontra ésszerűség elfogadhatóságát, majd néhány ööö és ééé kíséretében majdnem egyszerre sikerült lediktálnia a mailcímet, ahová a következő percben el is küldtem a hiányzó dokumentumokat. Mivel a postázóprogram magától kiegészítette a begépelt címet, biztos voltam benne, hogy oda már elküldtem egyszer ezt a levelet.

Hejj, de okos vagyok, és pláne milyen naprakész! gondoltam hirtelen, viszont azt nem mértem fel, hogy hiúság okán ebből még milyen hátrányom fog származni. Majd elmondom. Tudom én, hogy nehéz engem elfogadni, mert gondolkodom, önálló vagyok, ötleteim vannak, amelyek rendszerint arra irányulnak, hogy egyszerűbb, gyorsabb és logikusabb legyen az ügymenet. Számtalan korlátba ütköztem már emiatt: ilyen a közalkalmazotti világ. Amit előző kft-főnököm, a minimalista, a maximalista, a minimális létszámmal maximális teljesítményt elváró ember üdvözölt volna, azért itt fejrecsapás jár. Amit ő megköszönt, az itt gyanús: nem elég "kiforrott", amit én úgy fordítok: nem elég bonyolult, túl könnyen érthető, és ez nem méltó a színvonalunkhoz. Egyszerűség, közérthetőség egyenlő: elegancia, méltóság hiánya. Ajjaj! Meddig fogom bírni? Nagybetűvel írni egy sima ügyosztály nevét csak azért, mert ők adják a pénzt, mert tisztelni KELL? Hol élek? - kérdeztem már sokszor, de úgy látszik, még nincs vége.

"A gárda, a gárda viharsebesen tör az ellenen át, A gárda, a gááárda, meghal, de megadni nem adja magát" - miért is daloltam ezt ma? A mi kis újmagyar fekete gárdánkról láttam híradást a tévében. Egyből ez az operába illő dallam tolult az agyamba. Csakhogy az a gárda, amiről a dal szól, valami nemes célért harcolt, úgy is mondhatnám nagyon egyszerűen, hogy jó célért. Nem valakik ellen, hanem valakikért. Ach, nem politizálok, de azért nagyon várnám, hogy a mi kis fekete gárdánkat soha többé ne lássam a képernyőn. Szomorú, hogy ők már HÍR lehetnek, őket filmezik, ahogy menetelnek, az a nagyon sok ember meg, aki utálja őket látni, soha nem kerül reflektorfénybe. Bocsesz, mégis politizáltam kisség.

2007. december 17.

Imádok méregdrága kajákban turkálni. Utoljára Tel Avivban volt erre alkalmam elég régen. Üzleti ügyben dekkoltunk a tengerparti Carlton hotelban egy hetet. Mesés büféreggeli kígyózóan hosszú asztalokon, elképzelehetetlen változatosság és ízek. És a feledhetetlen turkálás. Mindenből kicsi, aztán félretol, új falat, új szín... Ez aztán az élet. Na ne álmodozzunk, mert ennek fizikai hatásai vannak máris (nyálcsorgás). Meg ilyen felkonf után hogy néz ki, hogy csak 5000 Ft volt annak a húsnak a kilója, amiből a szülnapomra párolt marhát főztem? Régi címke áthúzva, új címke: 690 per kiló. Mert aznap volt lejáratos. Úgy hívták, hogy T-bone szelet. Azaz T-betűt formázott a szelet közepén lévő csont. Karajra emlékeztetett, de nem bánnám, ha egy anatómiában járatos, netán szakács kisegítene annak megállapításában, hogy a marha mely részét fogyasztottuk nagy átéléssel, mert bizony mondom, isteni volt (annak ellenére, hogy én főztem). Persze anélkül nem vettem volna meg, hogy a szagát ne ellenőrizzem. Van erre egy trükköm, pici lyukat vályok a fóliába a tetején, és azon keresztül szimatolok. Kárt nem okozok ezzel, ha jó szagú, megveszem, ha büdös - és hányszor volt már ilyen! - kitágítom a lyukat, hogy más is érezze, és már a hibás csomagolás látványa is gyanút keltsen benne. Szerintem ilyenkor a közért cselekszem, hagyjatok hinni is ebben.
Az előbb Lagzi Lajcsit láttam, amint kisfiának klimpírozott a zongorán, mégpedig ezt a dalt, vagyis ennek dallamát, amitől rögtön beugrott a szövege is:

Do a deer a female deer
Re a drop of golden sun
Mi a name I call myself
Fa a long long way to run
So a needle pulling thread
La a note to follow So
Ti a drink with jam and bread
and it brings us back to Do oh oh oh - a feledhetetlen Sound of Music, Julie Andrews és a zene (Richard Rodgers,Oscar Hammerstein), ami számomra immár halhatatlan. (Egy L-lel!). Annál is inkább az, mert ha még 30 évig élek, akkor is dalolni fogom, márpedig addigra olyan vén leszek, hogy már élni se lesz kedvem. Legfeljebb énekelni.

A fenti versike azért kedves, mert egyrészt a dallamát szeretem, másrészt (miután nagyjából hatodszor néztem a filmet végig) rájöttem a dal értelmére. Kiejtésükben egyező, de más, értelmes szavak a sorkezdő hangok. Do = Doe (őzsuta), a deer szintén ezt jelenti, tehát egy nőnemű őzről énekel Julie. Re= Ray, azaz sugár. Az arany nap egy sugara. Mi = Me, azaz én (ahogy magamat hívom), Fa=Far, azaz távol (hosszú utat kell befutni); So = Saw, azaz varrni (ahogy a tű átfut a szöveten); La=itt már nem volt megfelelő hasonszőrű szó, csak annyi, hogy ez jön a So után, végül Ti=Tea (amit lekváros kenyérhez iszol), majd ez visz vissza a Do-hoz. Oh oh oh. Biztos csökött vagyok, de heuréka!-érzésem volt, mikor teljességében felfogtam, miben áll a dal szójátéka. Azt hiszem, nem volt hiába annyiszor megnézni ezt a filmet, mert művelődtem angoltudásilag általa. (Jó, ha most neked sokkal előbb bejött, netán elsőre, akkor a heurékát vissza is vonhatom, és helyettesíthetem a tudatlanság, a tájékozatlanság, a nem-kellő-utánanézés kifejezésekkel. Nem néztem utána, hagytam, hogy magától alakuljon ki bennem a megfejtés. Meg a rácsodálkozás, ami minden nyelvtudás anyja.)

1788, mond ez neked valamit? Először is az Emberi Hívószám. (Múltkor felhívtam, mert jótékony hangulatban voltam, és mit hallok? Nem kapcsolható.) Másodszor: ez az én telefonszámom fele. Te mit gondolnál, ezek után, mikor a lottózó kirakatában meglátod, csak úgy véletlenül, a villamosból: 1788 millió forint a heti ötös nyereménye? Belém a döbbenet vert szöget rögtön, először arra gondoltam, görcsösen igyekszem a telefonszámomat, ami 788-cal kezdődik, belesuvasztani a képbe, de mivel Budapest körzetszáma 1-es, elsöpörtem a kétségeimet. Isten ujja! Mi más lehetne? Már 10 embert írtam össze, akiknek az életét örökre megváltoztatnám, ha nyernék. Miután, persze, hazajöttem(-tünk) Baliról, ahol a telet akarom feledni. Tíz boldog ember meg népes családjuk nem semmi, mindent megadnék, hogy nekik jobb legyen. Ha már nekem jó. Életük végéig gondtalanná tenném őket. Ennyi pénzből! Nyilvánvaló, hogy magamnak is megteremteném a házat, a kertet, a kutyákat, de ez aprópénz ahhoz, amennyit másoknak adnék.

Igazából csak egy rendes házra és kertre vágyom, ahol áshatok, gereblyézhetek, füvet nyírhatok, zöldségeket ültethetek, és a kutyáimnak is lenne tér (egy kutya nem elég). Ezen felül kell még egy borpince, az biztos. Álmodozás mára berekesztve, ne izgulj. Majd akkor izgulj, ha enyém a lóvé, és te is ott vagy a listámon.

Ramsey's Nightmare - a kedvenc sorozatom! Ritkán nézek műsort, inkább csak véletlenül el szoktam kapni azt, amit igazán látni akarok. Ezt most sikerült. (Megint mondanám: véletlenek nincsenek, amihez affinitásom van, az előbb-utóbb megtalál.) Ramsey egy több Micheline-csillagos szakács, az ő rémálma a címe a sorozatnak. Rémálmot jelent azoknak, akikhez beköltözik azért, hogy rendbe rakja az éttermüket. (Paprika TV.) Káromkodik, csapkod, és közben abszolút jót akar, akkor is, ha mindenki megsértődik a modora miatt. Imádom a hapsit. Rendszerint rendbe is rakja az éttermet, az emberek lelkét, a szakácsok szokásait, amiért odament. Mivel nekem nincs bajom a káromkodó (szerintem őszinte) emberekkel, ezért őt is nagyon csípem.

Tündéri (de utálom a szót!) sétát tettünk ma kutyáinkkal másfél órán át. Annyira felöltöztem, hogy akkor se fázhattam volna - mint pl. tegnap -, ha szibériai hóvihar támad ránk. Volt kesztyű, hócsizma, három pulóver, ennek köszönhetően kiválóan érzetem magam. Tanulság: öltözz fel rendesen, akkor az emlék is szép lesz, mert nem a fázásról szól. Hópelyhekkel fedett avaron jártunk fák között, akivel találkoztunk, mind barátságos volt, így lehet egy szimpla reggeli kutyasétáltatás megmaradó kedves emlék. Úgy is mondhatnám: tiszta boldogság.

Amikor a csodás ősz utolsó gyönyörű színeit fotóztam nemrég, arra gondoltam, ennek vége, mostantól jön a szürkeség, míg tavasz nem lesz. A mai sétám meggyőzött arról, hogy legalább ilyen szép és kedves lehet egy téli séta is a dérlepte fák-füvek között. A lényeg, hogy tudd élvezni azt, ami van, és ez nekem ma is sikerült. Kutyám farka ismét a helyén kunkorodott, baktatása is visszanyerte régi ritmusát, bár a szeme még karikás, más nem utal arra, hogy rosszul volna. Ha most azt kérdezné a dal, hogy "Boldogság, merre vagy?", azt mondanám, itt, velem, nálam. Akkor most mehetek is a panírozott csirkecombokat kisütni a srácoknak, hogy ők is boldogabbak legyenek valamivel. Az ő zabálásuk persze nekem is boldogság, ennélfogva úgy foghatok fel minden vacsorát, mint merő önzést: elsősorban engem tesz boldoggá, hogy ők jót zabálnak, csak utána őket. Tehát nagyon önző vagyok. Azért még egy jó tejfeles salátát is kilátásba helyezek e helyen, amit eddig még mindenki szeretett. Már megint az önzés: majd engem dicsérnek érte.

A Lobo, a farkas című filmre majd 30 éve vágyakozom. Amikor anno - vagy négyszer - megnéztem, nagy hatást gyakorolt rám. A hepiend (Lobo megmenekül családjával együtt), a zene, és egyáltalán maguk a farkasok, akiket mélyen tisztelek. Az előbb elcsíptem a film második felét. Jól esett, csak az nem, hogy a zenéjét, annak szövegét magyarra fordították, és igen rosszul. Még mindig a fülemben zeng az eredeti, amit ez az utánzat meg sem közelít. Kár volt, haver. Konstatálhattam viszont, hogy a melódiára tökéletesen emlékszem.

A nyomott hangulatomnak nemcsak ez az oka, hanem a reggeli fogkő-mentesítés, amit a kutyámon hajtottak végre. Ráfért, kétségtelen. A fenekébe kapta az altatót, ami fájt is, aztán az öt perc helyett még húsz perc múlva sem mutatta jeleit, hogy elaludna. Fáradt lett, lefeküdt, de nem aludt. Közben a doki "kiszolgált" még vagy három oltásra váró kutyát, Csumi még mindig ébren volt. Úgy döntött, még egyet beleszúr a hátsó izmába. Fájt neki, de nekem jobban. Simogattam, nyugtattam az aléló kis fejét, de még mindig pislogott. Doki azt mondta, most már nyugodtan elmehetek, mert ami ezután jön, az az ultrahangos fognyűvő borzasztó hangja, meg a por, ami száll a levegőben. Majd ő rámszól telefonon, ha visszajöhetek. Elindultam. Kutyám az üvegajtó belső felén maradt. Mikor távozni látott, minden erejével lábra állt, tántorogva, fülét hegyezve. Szívszakító volt. Vele nem lehet megértetni a szót, hogy "visszajövök", ő minden alkalommal örökre veszít el... Lerogyott, feküdt és bámult utánam. Tartotta a fejét, a füleit, pedig tudtam, rémesen nehéz lehet. Sok percig lestem még, nem szűnt meg utánam vágyni. Aztán elmentem végre. Negyven perc múlva hívott a doki, hogy minden rendben, pedikűr-manikűr, fogak. Mehetek. Kutya úgy jött elő, mintha mi sem történt volna (pedig történt, 13.300 forint). Vidáman baktatott mellettem. Óvatosságból kocsival mentem érte, egy sarokkal odébb be is tessékeltem, aztán haza.

Eltelt pár óra, aztán levittem sétálni. Úgy viselkedett, mintha halálán volna. Még baktatásnak sem lehet hívni, amit a hátam mögött előadott lehorgadt fejjel, lógó farokkal. Ha jól van, a farka felkunkorodik a hátára. Ez most elmaradt. Karikás volt a szeme. Nem túlzok és nem képzelődöm: tényleg. Az arca szenvedést mutatott. Mivel én vagyok számára az isten, jött velem, de legszívesebben nem jött volna. Arra gondoltam: ha most a világ végére indulnék, bármilyen rosszul is van, addig jönne, amíg holtan esik össze. A kutyák ilyenek. Nem kínoztam tovább tíz percnél. Ahogy hazaértünk, lerogyott és feküdt. Ha szóltam hozzá, csak egyet lendített a farkán, más semmi. És ez most is így van. Szenved, ettől én is szenvedek. Győzködöm magam: a dupla altató, meg utána az "ébresztő" injekció, ami hatástalanítja az előbbit, biztos hagy valami nyomot egy drogoktól mentes szervezetben. De miért nem mondott erről az orvos semmit? Miért szenvedünk itt ketten tudatlanul, miért nyúlkálok a telefon után - aztán mégse -, hogy megkérdezzem így szombat este a dokit, hogy ez normális-e? Nem tudom, szabad-e zavarnom, nem tudom, várhatok-e holnapig, hogy az állatom rendbejön-e magától. A mérhetetlen - és tán hülye - tapintatom azt mondatja velem, várni kell. Nagyon nehéz. Adtam neki enni az előbb - ahogy az orvos mondta, csak száraztápot, hogy az esetleg még a fogain lévő szilánkok vagy mik eltávolítódjanak -, megette. De nem örült az "enni" szónak, mint máskor. És fekszik tovább.

Na jó, aki nem egy kutyás alkat, az mostanáig halálra unta magát, abbahagyom a témát, bárhogy fáj is a szívem, bárhogy is csak erről beszélnék tovább.

Fogadjunk, nem gyakran történik meg veled, hogy az utcán összepisálod magad! Vagy ha igen, nem fogod leírni. Hogy én minek írom le? Mert megtörtént. Őszinteség mindenekelőtt. Indult a dolog azzal, hogy többen figyelmeztettek rá, akik nem tudtak megtalálni, mert a mobilom olyanokat mond, hogy átmenetileg kivontak a forgalomból. Nagyjából hat hiábavaló telefonálás után a T-mobile egyik igen közvetlen munkatársa elmagyarázta végre, azért lehet ez, mert túl régen lefogyott a pénz a kártyámról, és azt se lehet a végtelenségig csinálni, hogy nulla forintom ellenére engem bármikor felhívhassanak. Volt ebben sok igazság, emlékeim szerint egy éve nem fizettem semmit a kártyámra.
Döntő elhatározásra jutottam: addig nem jövök haza - kutya igen örült ennek -, amíg egy automatát nem találok, ahol beavatkozhatnék a mobilom elvetélt sorsába. Kezdésnek a legközelebbi plusz áruházat választottam, azonban töksötét volt az ATM ablaka, nem mertem volna beledugni még egy kétfillérest se. Átmentem a másik oldalra, fiam szerint ott még két banknak van automatája. Csak sajnos ajtón belül, és már elmúlt 7 óra. Kénytelen voltam elvágtázni a Kondorosi úti pluszhoz, már messziről láttam, hogy világít a képernyője, és egy csaj küzd vele. Tisztes távolban megálltam, először párhuzamos lábakkal, utána már keresztbe csavart lábakkal, a csaj még mindig nyomkodta a gombokat. Elképzelni nem tudtam, mit művel ennyi ideig, bár lehet, hogy csak nekem volt hosszú. Mikor végre odaállhattam megmentőm elé, én is rosszat billentyűztem, ráadásul négyszer! Összekevertem először is a T-comot a T-mobillal. Mire rájöttem, már bepisáltam. Amíg keresztben szorítottam össze lábaimat, addig semmi, de így nem lehet járni, tehát kénytelen voltam indulni és feloldani a szorítást. A meleg lé abban a pillanatban folyni kezdett. Megint megálltam, lábcsavar, megint elállt a víz. Körülnéztem, ki láthat, jött valaki mögöttem, elindultam. Kár volt. Ismét csavar, hogy elálljon. Már csak annyit szerettem volna, hogy ne folyjon bele a csizmámba, amit nemrég kaptam ajándékba, és abból igen nehéz lenne kimosni. Három lépés, egy csavar, így haladtam valamelyest előre, és közben azt sem értettem, miért nem érzem a húgyhólyagnak azt a rettentő sürgetését, ami ezt az egészet generálja: nem éreztem! Egyszerűen folyt, mikor mentem, és megállt, mikor megálltam. Tőlem, akaratomtól teljesen függetlenül, lazán és biztosan. Inkontinencia? Ez volna? Jó szar lehet annak, aki naponta küzd vele! Nekem már ez is jó szar volt. Összes akaratom és fogam összeszorításával programoztam magam, hogy most aztán elég, és igenis, összecsavart lábaimat kibontva valahogy haza fogok vágtázni, mielőtt a csizmámat is el kéne dobnom.

Gondold el, milyen érzés, mikor a fagyos éjszakában már térdig ér a meleg szaft, aztán meg rádfagy... Szerencsére meg tudtam állítani a folyamatot körülbelül a térdem magasságában (hála a farmerom nedvszívóképességének), annak ellenére, hogy a távoli ATM-ig jó nagy távot befutottam. Hazafele már a járdára fagyott jégre is figyelnem kellett, igazi kemény idő lett ma estére. Nem ragozom, a csizmám megúszta, bár a kezem lefagyott, hiába húztam vissza a kabátujjamba.

Itthon minden alsónemű ledob, meleg fürdő, és most nagyon jó. A mosógépet mindjárt indítom, bár legutóbb leverte a kapcsolója a biztosítékot, így csak reménykedhetek, hogy most nem fogja. Szerintem mindennek van határa, egyszerre nem ömölhet rám - vagy alám - minden! A telefonomat már felhívtam a telefonomról: működik. Legalább nem volt hiába az ámokfutás. Az 5000 forinttal, amit most rátettem, megint el fogok élni jövő őszig.

Hányszor mondod te is, hogy bármikor fejedre eshet egy tégla? Tegnap akár meg is halhattam volna. A ház mögötti sétányon jöttem haza kutyával, mikor lábam elé csapódott egy hatalmas üvegpalack, szinte szétrobbant. Kutya szerencsére előrement, én megtorpantam, és néztem, honnan jöhet az áldás. Mindjárt jött a második is. A ballisztikus pályájából ítélve nem csak úgy "kiesett" az erkélyről, hanem hajították, jó nagyot repült az is. A harmadik akkor jött, amikor már túlfutottam a tűzzónán. Érdekes módon a két kutya, amely az eseménnyel közvetlenül szomszédos kertekben szokott vadul ugatni minden rezzenésre, most csendben volt. Gondoltam rá, hogy őket célozták, mert valóban idegesítően sokat ugatnak, gondoltam arra is, hogy már halottak, mert találat érte őket, de aztán megnyugodva hallottam ma az egyikük sokáig szűnni nem akaró hangját, ahogy mindig. Fel tudom ismerni az unalmában ugató kutya hangját azéval szemben, akinek van is oka rá.

Ha nálunk leesik egy számla a földre hétfőn, akkor az még pénteken is ott hever a cipők mellett. Szeretem ezt! Szeretem a változatlanságot. Szeretem, hogy senki nem akar rendet csinálni rajtam kívül! Akkor jöttem rá, milyen áldásos ez az állapot, mikor évente egyszer Kölnbe utaztam Muttihoz, és a szobám mindig ugyanúgy volt, ahogy otthagytam. A változatlanság igenis ugyanolyan jó lehet, mint a változás esetenként, aminek elfogadását nem (sem) tudom helyteleníteni. Szerencsére az irodában nem rendmániás senki. Még a takarítónő sem. Akkora kuplerájt tartok az asztalomon, amekkorát nem szégyellek. Szeretem!

A többi, amiről szólok, már szerintem is kóros, sőt elítélendő. Hajnali kettőkor szükséges volt felkelnem, de még ki sem másztam az ágyból, máris ott lebegett szemem előtt egy szendvics, amire csirkepörköltet kent valaki. Naná, hogy én kentem. Alá meg vajat. Egy szendvicsből kettő lett. Vacogva ettem meg, attól félve, ha elkezdek felöltözni, ébren is maradok. Mégis hiába feküdtem vissza, csak hánykolódás és látszatalvás következett. Hülye álmokkal, meg még hülyébb ébren forgolódásokkal. A front a bűnös biztos! Ha még azt is elmondanám, hogy az irodába érkezvén megettem azt a maradék székelykáposztát, amit Dani meghagyott (dobozban vittem magammal), és később azt a brassói aprópecsenyét is, amit a tegnapi ebédből már eleve otthagytam a frigóban, azt kell mondanom, vegyétek le a kezeteket rólam. Nem érdemlem meg, hogy ütőeremen tartsátok. Még hogy hurkák nőnek az övem felett? Hát igen. Az első követ az vesse rám, aki elmúlt 65 kiló. Én még nem, csak nehogy beidegződéssé váljon az éjjeli zabálás. Mert az nagyon könnyen tud. A hurkák meg ragaszkodóak.

Na végre rólam is elneveztek egy hurrikánt a Karibi-térségben! Már vártam.

Tulajdonképpen miért érdeklődsz felőlem? Miért tartod számon, hogy egyszer az életed része voltam? Ha annyira fontos vagy meghatározó lettem volna számodra, akkor miért nem hívtál meg már hosszú évek óta bármilyen rendezvényre, társasági összejövetelre, ahol te is jelen voltál? Miért nem kerested társaságomat bármikor az elmúlt évek során? Jómagam direkt nem jelentkeztem senkinél, mert úgy gondoltam, akinek fontos vagyok, aki kíváncsi rám, az megtalál. Nem akartam senkit kellemetlen helyztebe hozni mint elvált nő, hogy a társaságnak választania kelljen közöttünk. Bár a választás így is megtörtént, csak szépen csendben, mert azóta egyikőtök sem hív és keres. Bocsánat, ez így nem igaz, mert néha keres, de az életem részévé nem akar válni, csak úgy érdeklődik, hogy mi van velem, egyáltalán élek-e még.

Híreim vannak számodra!

Először is túlvagyok a grafológus mizérián, sikeresen letettem a vizsgát. Őszintén... majd belepistultam, annyira nehéz volt, de sikerült. Nem maga az anyag, hanem a körülmények annyira megnehezítették a helyzetemet, hogy csoda volt levizsgáznom. Hónapok óta hajnali 4-kor, mostanság meg hajnali 3-kor kelek minden nap. Eközben "levezényeltem" egy költözést is. Hidd el Olgi, azt a 20 éves sok csetreszt, ami ott volt a régi lakásban, egy ócskás is megirigyelhetné. Augusztus óta mást sem csinálok, csak költözködöm és még mindig vannak cuccok, amiket el kell hozni. Már hányingerem van a cipekedéstől. De hát valamit valamiért. Sokmindennek nincs még meg a helye, de azért mindig egy picivel jobb. Ez a 2007-es év nem lopta magát a szívembe, mert rengeteg bajjal küszködtem. "Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem!"

Most be kell fejeznem, mert szörnyűségesen késő van, és 4-kor kelek, vagyis ha most rögtöm elalszom, akkor is csak három és fél óra alvás lesz belőle.

Remélem, egyszer meglátogatsz Szentendrén, szép álmokat!

...és mentegetőző válaszom:

Na végre, a végére, mire a hírekhez értél, visszajött a régi csaj, aki nem siránkozik, hanem kommunikál. Meta nélkül. Mi ütött beléd, hogy ennyire elmentél a filozofálás irányába? Minek magyarázod mások érzelmeit, szándékaid, hibáit? Feletehetőleg te is dolgozni jársz, mint én, imígyen nincs módunk teljesen begubózni, kommunikálunk, utazunk, feladataink vannak. Nem úgy emléxem rád, mint aki nem tudott dolgokhoz hozzászólni. Az pedig egyenest meglep, hogy Délegyházát nem csípted. Amikor felhangzott a kölykeink együttes üvöltése bele a naplementébe, hogy: "nyaralunk!!!", minden elmúlt, ami nyomasztott, jöhetett a fejesugrás a tóba. A nyaralás arról szól, hogy lazítunk, akár fecsegünk is... Ami a harsányság egyenlő gyengeség vagy félelem tézisedet illeti, azzal vitatkoznék. Ismerek harsány embereket: pl. Szili, Pöcök, Szalás, Besenyő, de egyikről se hinném, hogy fél, vagy gyenge. Biztos sokszor voltam én is harsány, de nem féltem, azt tudom (talán gyengének se mondanám magam). Az általánosítás nem jó. Mint ahogy kész definíciókat ráhúzni egy viselkedésformára sem jó. Sokfélék vagyunk sokféle reakcióval és indíttatással, bátorság kell hozzá, hogy egy kalap alá vegyél ennyiféle embert. Azt mondanám: helytelen. Mint ahogy kizárólag magadból kiindulni is az.

Azt viszont jól mondtad, hogy akár magadtól is várhatnál többet, mint amit Katitól. Sokat melózik a munkahelyén, az önkormányzatnál is számos feladata van, a pénzügyi - vagy milyen - bizottságba választották, feleskették, heti több ülésen kell részt vennie és több centi vastag papírkötegeken átrágni magát hétről hétre. Aztán még van családja, kertje, unokái stb.

Hogy miért nem hívtalak rendezvényekre? Mert én sem voltam, ilyen egyszerű. Szintén begubózós hajlamú vagyok. Utoljára Besenyőnél voltam pont egy éve, amolyan évvégi találkozón. Megtisztelt, hogy meghívott, de nyilván nem mondhattam, hogy hozok még valakit. Abból a társaságból max. hat embert ismertél volna, a többi huszat nem. Tavaly szilveszterre meghívott Szalás - itt lakik 5 percre -, de nem mentem el, ugyanazért, amit te is mondasz magadról: mert gyökött (csökött) vagyok. Inkább gubóztam.

Olyan társaságban, ahol exférjed is ott volt, szerintem majd 3 éve voltam utoljára, a régi tónál, ahol mindössze egy órát maradtam. Kint volt a lakókocsi, meg a lányaid, meg Kati is, de nem tudtam otthon érezni magam, kivágták a bögrefát, és más szép, nagy árnyas fákat (télen a cigányok), megváltozott az egész, viszketett a seggem, hogy gyorsan távozzak. Meg is tettem. Még az előtt volt ez, hogy veled és Katival a tavon találkoztunk, ahonnan szintén elmenekültem a forróság, a szemét miatt, és mert kutyámnak még árnyék se volt. A társadalmi életem nagyjából ki is merült ennyiben. Ami meg a szülnapjaimat illeti, az szigorúan négyfős, Kati plusz két másik barátnőm, akikkel az elmúlt 40 évben mindig összejövünk ilyenkor. Megdumáljuk a 67-es stb. emlékeinket meg ami azóta történt, amikről csak mi tudjuk, mi volt.

Sztem a te életed sokkal mozgalmasabb, mint az enyém. Csak melózni járok, ellátom Danit, punnyadok a tévé előtt, aztán kezdődik elölről. Már nem tanulok, nem készülök semmire és sehová, max levelezgetek a haverokkal, mint most. Már amelyik válaszol. Ezt is csak itt, a sarokban ülve.

Hogy miért érdeklődöm felőled? Mert érdekel a sorsod. Ilyen eccerű. A lányaidról is szeretnék többet tudni, mivel nem tudok semmit. Utoljára úgy két éve hívtak meg a lányaid egy hegyi partira exférjedhez (már nem emléxem, milyen alkalomból, valakinek valami ünnepelni valója volt), de az is lehet, hogy már régebben volt, Dani sajnos nem jött el, de a régi társaságból úgy hatan ott voltunk, föztünk valamit bográcsban, aztán viszonylag korán hazamentünk. Ha ezt úgy értékelnéd, hogy exférjedet választottuk helyetted, az hülyeség volna. Nyilván nem hívhattalak meg oda, hisz engem is hívtak. Nos, nagyjából minden buliról beszámoltam, ahol előfordultam a közel- s távolmúltban. A Repülők báljára se mentem el!

Azt írod: "Azért bántják az embereket a dolgok, mert önmaguk gyengeségét, hibáit fedezik fel bennük, amitől természetesen teljesen elhatárolódnak." Milyen dolgok? Egy dolog példának okáért, ami bánt, hogy a főnököm nem hajlandó - merő hiúságból - tudomásul venni, mikor átfogalmazom a rémesen bonyolult leveleit emberi nyelvre. Na de kérlek, mi köze ehhez az én gyengeségemnek, hibámnak? Épp az ellenkezőjét érzem: tudom, hogy nem hibázom, tudom, hogy az erő velem van, ő nem fogadja el, és ez bánt. Az is nagyon bánt, mikor látom, hogy szomszédom hagyja haldokolni a kutyáját, és nem hív hozzá állatorvost. Ha elfogadnám idézett mondatodat, ebben hol volna az én gyengeségem, hibám? Írtam neki levelet, hogy azonnal hívjon orvost. Nem hívott, a kutya meghalt.

Nem tudom, honnan kölcsönzöd ezt a furcsa filozófiát, de jobb lenne, ha elfelejtenéd. Mert nem állja meg a helyét. Magad is tudnál több példát mondani, amivel cáfolnád, csak gondolkozz.

A vizsgádhoz gratulálok, és büszke vagyok rád, hogy benned még munkálnak ilyen ambíciók. Bennem már rég nem! Ezért nyugodtan leszólhacc! Feladtam mindent. Már nem akarok semmit, csak békében élni, lehetőleg anyagi gondok nélkül. Az utóbbi még várat magára. Azt is díjaznám, ha a megmaradt kreativitásomat nem törnék le minden nap. Mit fox kezdeni a képzettségeddel? Küldhetek neked írásmintát?? :)

Ha nem írod meg a címedet, hiába hívsz minket, hogy látogassunk meg Szentendrén. Azt tudom, hol van Szentendre, de ez szerintem ahhoz nem elég, hogy megtaláljalak - megtaláljunk.

Nem vagy elfelejtve, szívem, vagy ha igen, akkor mi mindannyian pontosan úgy el vagyunk felejtve! Egyáltalán nem lóx ki a sorból.

csók és fel a fejjel!

Más. Szeretném nemcsak megérezni, előre látni a bekövetkező dolgokat, de valahogy befolyásolni is. Mintha ma már egy lépéssel közelebb kerültem volna ehhez. De lehet, hogy csak az útján haladó villamos generálta bennem a kívánságot. Ami az volt - mielőtt a Teleki tér sarkára értem volna, ahonnan már látni az érkező járművet -, hogy "elkényeztetne most engem egy hatos vagy négyes villamos, ami túlmegy a Népszínház utca végén, egészen a 11. kerületig". És a sarkon befordulva megpillantottam egy 6-os villamost. Futás nélkül elértem. Ilyen időtájt állnak ki a remizből, és a 28-as, valamint a 37-es villamossal szemben rákanyarodnak a Körútra, és átvisznek Budára. El voltam kényeztetve! Olvashattam gondtalanul a Körtérig. Ha minden kívánságom így teljesülne! (Az olvasás amúgy nem jelentett nagy örömet, mert ezúttal arról szólt, hogyan vagyonosodott az Orbán-család, egyelőre annak bármilyen bizonyítéka nélkül, hogy törvényesen tette volna... de még bármi lehet, várjuk meg a végét. Én mindenkinek hiszek, aki meggyőz.)

2007. december 11.

Ach, azért ért még tegnap meglepetés. Gyermekem az este második felében beállított egy liliomcsokorral, gyönyörű!, és ideadta a havi apanázsomat is, amit eddig visszatartott sürgős kiadásai miatt (lcd-tévét meg játékot vett mostanában). Sőt, megtoldotta még 8 rugóval. Úgy veszem, a kutyám oltása fedezve van. Nagyon örültem, megölelgettem, végre ketten voltunk - kutyát nem számítva, aki ilyenkor mindig közénk furakszik -, így vacsorát is csak egy személyre kellett előállítanom. Ami az elmúlt héten nem volt általános (Dani betegállományban gyötörte a számítógépet minden éjjel). Mindig itt dekkolt még egy-kettő a haverokból.
Szóval igazából szép volt a szülnapom, ennél rosszabb sose legyen. Az idő is csodás, én szeretem ezt a nedves, csendes, szélmentes, nem hideg éghajlatot. Főnököm hazahozott kocsival, úrinő voltam. No nem azért, mert annyira szeret; erre volt dolga. Múlt pénteken is ezt tette, szerintem azért, mert olyan rendesen összevesztünk, hogy a végén megbánta. Igazi úriember, csodálkoztam is, hogy tud ennyire kritikus megjegyzéseket tenni, amilyeneket tett, volt is benne igazság, kevés, szóval nem sok. Tudnia kellett, hogy elszaladt vele a ló, biztos tudta is. Nem voltam soha egy munkakerülő alkat, sőt. Mégis tett olyan irányú utalásokat, hogy netán azt nézném, miért nem lehet megoldani egy feladatot, ahelyett, hogy güzü módján mindenáron a megoldáson törném a fejem. Példálódzott olyan helyekkel, ahonnan információt szerezhetnék, ha akarnék, csak azt nem értette, miért nem tudtam e helyek feltalálására magamtól rájönni. Hát egyszerű: nem úgy születtem, hogy ezeket tudjam. Most hallottam először.
Mindez mélyen sértette érzékenységemet annak biztos tudatában, hogy töretlen igyekezettel próbáltam segíteni őt legutóbb is a határidők szorításában teljesíteni. Ha ez mégsem sikerült tökéletesen, abban az a 18 oldalas jelentés a bűnös, amit megszült, s aminek nem lett volna szabad 3-4 oldalnál hosszabbnak lennie. De már nem is próbálkozom húzással, mert ezzel olyat követnék el, mintha a hősszerelmes terjedelmes vallomásából kihúznám a számára legfontosabb mondatokat - még akkor is, ha azokra senki nem kíváncsi. Csak ő maga. Feladtam.
Végül is ki vagyok én, hogy azt a látszatot érleljem főnökömben, miszerint ő rosszul fogalmaz, én meg jól? Senki. (Pedig így van!) Én az egyszerűség híve lévén szeretem a tőmondatokat. Ő épp az ellenkezőjét szereti. Hülyének érzem magam sokszor, már azért is, mert emiatt, a kilátástalanság, a hiábavaló jószándékom letörése miatt gondoltam rá: otthagyom az egészet. Minek turbózzam magam, ha nem kell, amit tudok? Elképzeltem a drámát: akkor én most el. A lelkinyugalmam biztos meghálálná. De a pénztárcám nem. Tehát maradok. De azért ott lóg a levegőben még egy csepp a pohárba készülvén hullani, ami kiboríthatja az összes folyadékot. Bohócnak én is öreg vagyok már, a büszkeségem viszont igen életerős. Lehet, hogy ez nagy hátrány.
Van a szomszéd szobában két nagyszerű csaj, akikkel még a levegővétel is élvezet együtt, a humoruk, a látásmódjuk, a dolgokról mondott véleményük olyan, mintha én kezdeném a mondatot és ők fejeznék be. A mondatok íze velük olyan, mint egy kulináris élvezet. Egy pillanat alatt megszerettük egymást mi hárman, és ez csak fokozódik. Tudod, vannak ilyen elrendelt szimpátiák, mint ahogy az ellenkezője is, ami nehezen leküzdhető, pedig ugyanolyan alaptalan. Ez a két csaj számomra a fény az éjszakában, ha nem dühödök be és nem döntök elhamarkodottan úgy, hogy hagyom a francba az egészet, mert nem hagynak élni, akkor az miattuk lesz. Elveszíteném őket is azok mellett, akinek elvesztése nem okozna fájdalmat, és ezért meggondolt leszek. Megérné. Úgy is mondhatnám: kell a pénz, igyekeznem kell elviselni a gyűrődést, hiszen akinek már gyűrődése sincs, annak mije marad? A nyugdíja. Kac-kac.
Még mindig valami déltengeri szigetre vágyom, lehetne akár Bali, akár Puket vagy Maldív, csak fehér legyen a homok és all-inclusive. Télen általában ilyen irányúak a vágyaim. Szegény halott ejtőernyősbarátaim is ilyentájt menekültek el melegebb éghajlatra, Ausztráliába vagy Floridába. Milyen igazuk volt. Ede egyszer azt mondta, Magyarország májusban a legszebb, sosem mulasztaná el, hogy ilyenkor hazajöjjön az illatok miatt.

Nincs kedvem írni, a fejem is üres, de ha már ma van a születésnapom - amit egyesek fontosnak tartanak és ünnepelnek is -, hát csakazértis írok valamit. De mit? Vörösborfolt van az asztalomon a klaviatúra mellett. Meg egy Főtáv-számla, ami arról tudósít, hogy nem tudták lehívni a havi díjat a számlámról. A macskakaparásom szerint, amit rajta látok, átutaltam, hálistennek. Hiányolok piszok nagy gondolatokat ezen a "nagy" napon. Egy darab se jött ma sehonnan. Fiammal megegyeztünk, hogy se karácsony, se semmi, a pénzünket tartsuk meg magunknak, úgyhogy max annyit kaptam tőle reggel, hogy nem veszekedett. Azért van még benne némi tisztelet azannya születésnapján.

Szombaton beoltattam a kutyát. 8200. Tavaly ez még ötezer körül volt. Jövő héten le kell szedni a fogköveit. 12000. Jobb dolgok nem is jutnak eszembe? Itt voltak tegnap barátnőim. Palacsintát, bablevest és egy hatalmas frottírlepedőt hoztak. Meg két sampont. Némi vörösbor és pezsgő kíséretében. Jajnemá, mikor én minimum egy repülőjegyre vágytam a Seychelle-szigetekre! Peti valamikor azt mondta, az a legszebb hely, ahol valaha járt. Igaz, ez évekkel ezelőtt volt, azóta már szép glóbuszunkat át- meg átutazta, biztos talált annál is szebb helyet, csak meg kell kérdeznem. Jól jönne most egy kis - sok - napfény, csillámló tenger és fehér homok, na de tényleg. Legalább ma! Mivanmá? Senki nem töri magát, hogy boldoggá tegyen? Ottegyemegafene az összes születésnapot, amúgy. Be kell érnem azzal a felhőtlen örömmel, amit egyedül töltöttem ma itthon, munka nélkül. Reggel beöltöztem, felkészültem, csomagoltam, mire is rájöttem, hogy mára szabadságot vettem ki, lefújva az egész. Nagyon boldog lettem a felfedezéstől, hogy mégse kell irodába mennem, limbózhatok itthon kedvemre. Ez tényleg ajándék volt, nem számítottam rá. És még a telefon se csengett! Gratula nekem. Köszönöm.

Te biztos nem tudod elképzelni - ha nincs kutyád -, milyen élmény az ő selymes szőrrel fedett fejét simogatni, mikor öledbe nyomul, hogy most aztán én jövök! Csumi épp ezt teszi. Löködi a könyökömet, alig tudok írni. Gyönyörű, tiszta, sötét szemei itt virírtanak az ölemben, ahová fejét helyezi, szolidan liheg is kicsit, de mindenképp nyomul. Gondolom, a vacsoráért. Mert azon kívül már mindent megkapott ma. Na jó, még egy séta hátravan, ez igaz. Azt hiszem, nincs okom panaszra, amíg egy ilyen selymes kutyafej itt dekkol a könyököm alatt. Mondtam, ha nincs kutyád, úgyse tudod, miről beszélek. Ha meg van, akkor te is boldog vagy. Én igen. Aztán meg nemsokára eljön a napéj-egyenlőség, és kezdenek az éccakák rövidülni. Az lesz csak a jó világ! Hosszú nappalok!

Három helyről is kaptam olyan pps-fájlt, amiből az derül ki, hogy mi, magyarok, mindenben élen jártunk már régóta. Például mi találtuk fel a fehérneműt, de még a gatyát is, nem beszélve a tündérről, amire állítólag nincs is szó az európai nyelvekben. Elég egy szótárprogramot előszedni, kiderül, a cseh, a román, a svéd nyelvben van erre szó, az agolban éppen 11 szó, a németben kettő, a franciában legalább négy, és folytathatnám, de erre sajnálom az időt. Szól a PowerPoint bemutató arról is, hogy még "az alsó fehérnemű is általunk került a világnak erre a részére"... Már ott büfögök, hogy "alsó" a fehérnemű, mert mi más lenne? Felső? Szózavarban szenvedett a szegény megbízott, nem dönhette el, hogy alsóneműről vagy fehérneműről kellene-e szólnia, ezért összevonta a kettőt.

Az jó, szerintem, ha nem hagyjuk feledésbe menni értékeinket, pl. hogy Asbóth Oszkár találta fel a helikoptert, és Neumann János a komputert, Szentgyörgyi Albertet sem szabad elfeledni, akinek a C-vitamint köszönhetjük sok más csoda mellett, és a Nobel-díjas íróra, Kertész Imrére is illik büszkének lenni (részemről idesorolandó volna még az Indul a bakterház című film!). Nagyon sok van, akit még említhetnék, de ha én összeszedném, ami - aki - említésre érdemes, csak a tényekre hagyatkoznék. Ki tud utánanézni például, hogy nálunk valóban 200 ezer népdalt jegyeztek-e fel, miközben mondjuk Németországban csak 6000-et? Állítólag. Én úgy vagyok ezzel, hogy hiszek, amíg az első hiba belém nem botlik. Onnan kezdve az egészet semmisnek kell tekintenem, mert ha valaki egyszer hazudik, akkor többször is, és többé nem hihetek neki, bármilyen "hazafias" érzelmű is, bármilyen szent cél vezérli. A szent cél megérdemli a tárgyilagosságot - sőt, ez vesszőparipám, a magyar helyesírásnak megfelelés pedig kötelező -, ilyenkor egy botlás az egész hiteltelenségét jelenti. Nekem. Mert ki hiheti el, hogy a magyarok már 3000 éve is tulipánt termesztettek, miközben a hollandoknak erre csak 400 évük volt? Azt sem tudjuk, hol voltak a magyarok 2000 éve, nemhogy háromezer. És mért pont tulipán?

Figyuzd ezt a mondatot: "Európa saruba, csizmába, bocskorba járt..." - ach! Kazinczy, fordulj meg a "sírodba'"! Ha ezt így fogadnám el, azt kéne hinnem, hogy Európa belejárt a saruba, meg a csizmába, meg a bocskorba, és ott jól is érezte magát, feltéve, hogy e nevek jónevű kocsmákat jelöltek valaha.

A koronát a zárókép teszi fel, amelyben - jogosulatlanul, sőt szerintem - gyalázatosul a nemzeti színeinket használva szólítanak fel téged és engem imígyen: "Küldd el minden Magyarnak e levelet, hogy senki ne szégyeljen Magyarnak lenni". Megint ACH! Vagy ahogy anyám mondta vala: OJJÉ! (ez mégiscsak magyarabb). Egy mondatban 3 helyesírási hiba. Mert a magyar mint szó nem tulajdonnév, csak jelző. Kisbetűvel írandó. Kétszer is. Szégyeljen = szégyelljen. Két L. Aztán ott van még a nagy Magyarország kontúrja, amiből körülbelül ki tudom találni, kinek az emlőjén nevelkedett az a helyesírásban, történelemben, stílusban járatlan egyén, aki ezt az egészet megszülte. Vagy akire rábízták, de nem kellett volna. Volt hely, ahol egyes szám első személyben beszélt, azt sugallva, hogy Neki fontos, amit mond, de a végén persze nem volt aláírás, hogy tudhatnám, Ki mondja mindezt. Ennyit erről.

Várjál mán, van egy egészen furcsa információm, a hírekben hallottam, hogy Sydney-ben özönvíz esett, a hírmondó hölgy szerint percenként 20 milliliter. Láttam embereket térdig gázolni, autókat kerekük tetejéig merülni, és még valaki meg is halt, mert rázuhant egy üzlet portálja. Számolni kezdtem, mennyi is ez a percenként 20 ml? 10 perc alatt 120, 60 perc alatt pedig 1,2 liter. Tehát egy óra alatt leesett kicsivel több mint egy liter eső. De mekkora területre? Ha négyzetcentiméterrel számolok, akkor tényleg sok. De ha nem mondják, akkor csak találgatok. Hírmondók, ébresztő! Sosem fogom megtudni, mennyi eső esett igazán? Csak hogy számolni tudjak, mikor majd nálunk esik.

Nem akartam ma hosszú lenni, mert sok dolgom van, kéne takarítani, holnap reggel jönnek barátnőim, hogy megünnepeljék a 60. születésnapomomat (mi a frásznak? Ez ünnep lenne? Nekem nem!), de nem tudok elszakadni Nurejevtől, aki egy korszakalkotó balett-táncos volt, és bár későn kezdte (állítólag tíz éves korban szokták kezdeni, ő meg már 17 volt), de hatalmas eltökéltséggel a világon mindent elért, amit e szakmában el lehet érni. Volt bátorsága 960-ban elszökni Oroszországból. Utána learatott minden babért a világon, amit lehet, új stílust teremtett, és mindent megkapott, amit ember kaphat. Pénzt, hírnevet, dicsőséget. Majd az AIDS-t is. Csodás film volt a Duna TV-n, műveletlenségem bizonyítéka, hogy Nurejevről eddig nem is hallottam. Gyönyörű fiú volt, egyedülálló tehetség, és olyan ráncos arccal végezte, mint Mick Jagger. Csak ennyit akartam mondani. Hogy a Duna TV-t érdemes nézni, mert kuriózumokat láthatsz néha.

A hős kutyamentő.
Tegnap hajnal, CBA - tudod, a régi ABC fordítottja, szóval a közért, ahová azért járok, mert hajlandó már 6-kor kinyitni -, látom ám, kedvenc sárgaszemű kutyám ott téblábol. Őt a házunk mellett szoktam látni egy kertben, évek óta simogatom a vörös szőrű pofáját a kerítésen átnyúlva, kedves kutya. Hát te mit keresel itt? - kérdeztem, de nem válaszolt, csak hagyta, hogy megvakarjam a füle tövét, mint mindig. Akkor esett le, hogy már mióta nem látom őt a megszokott kertben. Biztos elveszett, horgadt fel bennem az Együttérző, de azért mégis bevásárolni mentem, mert késésben voltam. Teli kosaram tartalmát már félig gépbe ütötte a pénztáros, mikor nyúltam a pénztárcámért, aki nem volt jelen. Nagyon bocsánat, mondtam, ígérem, hogy mindjárt visszajövök! A hölgy hitt nekem, félretette a kosaramat. Hazafelé sietvén - mint mondtam, késésben voltam, és egyre jobban - a menekülés módozatain törtem a fejem. Mi lenne, ha csak délután, munka után térnék vissza? Úgyis itt áll meg a buszom a sarkon. Viszont a tejtermék nem maradhat addig a kosárban... és mit szólna a pénztáros, akinek megígértem, hogy mindjárt jövök? Máskor is szeretnék úgy vásárolni itt, hogy ne utáljanak... Nem volt megoldás. El kellett késnem. Sürgettem a kutyámat egész úton, szedje a lábát, persze ő ilyenkor direkt hosszasan szaglászik ígéretes fűcsomókat, mert az a negyven perc reggelire jár neki, ő is tudja. Amiből most hirtelen 25 lett. Felvágtattam a hetedikre, meg is találtam a pénztárcámat, kutyát bezártam, és le a kocsihoz. Nem sokkal volt jobb választás, mint gyalog futni, mert akkora dugó volt a Tétényi úton, hogy alig tudtam kisorolni, aztán befordulni a közért felé. Ahol gázcső-csere miatt minden fel van ásva, így csak egy mellékutcában, távolabb voltam képes megállni, ahol arra is volt remény, hogy meg tudok majd fordulni.
Becsülettel kiváltottam a kosaramat, a pénztárosnő hálás volt, hogy nem kell stornóznia semmit. Kifelé jövet megláttam a túloldalon a vörös kutyát, céltalanul szaglászott egy ház tövében. Bedobtam szatyromat a kocsiba, előkapartam a pórázt, és indultam felé azzal a szent szándékkal, hogy megszabadítom boldogtalanságától, végre hazaviszem az övéihez. Hagyta, hogy elvezessem az autóig. De a csomagtartóba semmiképp nem akart beugrani. Túl kövérkés is volt hozzá, meg nemigen fiatal. Felhajtottam az első ülést, és rábeszéltem, hogy mögéje beszálljon. Megtette. Látszott, hogy ült már autóban. A "megvan a mai jócselekedetem" érzésével eltelve kavartam haza a dugóban egész a sarokig, ahonnan csak pár lépés volt a ház, ahol lakott. Volt bennem bizonytalanság, vajon a jó kutyát hoztam-e a jó helyre? A legjobban az zavart, hogy már egy hete láttam kóborolni, és nemhogy lefogyott volna, de mintha kövérebb lenne. Végül csak a szemében bíztam, a gyönyörű, sárga szemében, amit mindig is csodáltam. Aztán eloszlottak kétségeim, mert már húzott is kapujuk felé, sőt, előrohant a kert mélyéből pajtása, egy aranyszínű spaniel, és extázisba esett, mikor meglátta, ha kifért volna, kiugrik a kapu rácsai közt. Olyan boldogsággal, nyüszítéssel, tánccal üdvözölték egymást, hogy öröm volt nézni. Lelkem már elkészült egy baromi hálás gazda köszönetnyilvánítására, és ennek ellenkezőjére az sem utalt, hogy csöngetésemre kinézett egy hálóinges nő az ablakon, és nevén szólította a kutyát. Türelmesen vártam, gondolván, fel is kell öltöznie, hisz hideg van, de végül nem ő jött ki, hanem egy arab ember kabátban. Öröm sehol. Magáé a kutya, ugye? - bizonytalanodtam el. Alig tudott magyarul, de annyit értettem, hogy ez a kutya a parkolóban lakik. Ami ott van a közért mellett (ahonnan elhoztam). Kinyitotta a kaput, és a kutyába rúgott valamit kiáltva, mire a szegény vörös úgy rohant el, mint aki ezt már többször átélte, sőt, számított is rá. Csakhogy a kis spaniel vadul utánaiszkolt, az arab meg őutána, kiabálva. A rengeteg járdán parkoló autó miatt nem láthattam, meddig jutottak, és mivel csalódásom hatalmas volt, nem is érdekelt, sarkon fordultam, és otthagytam őket. Leesett a tantusz. Ez a sötétképű ideköltözött, és elpasszolta a kutyát a parkolóba. Még az is lehet, hogy fogva tartja a hálóinges nőt, aki a régi gazda volt, de végül nem jött elő. Ki tudhatja manapság?
Boldogságtól sugárzó arcra számítottam, hálás köszönetre, hogy hazahoztam az elkóborolt ebet, még tán könnyekre is, aztán ez lett. Lebőgtem. Már a mi utcánkban is a más nemzetségűek dominálnak. Az ilyenek tesznek rasszistává. Akik elzavarják a sárga szemű kutyát, akit évek óta ismerek és szeretek a megszokott kerítése mögött. Aki mindig boldogan várt, mert kapott tőlem egy jó falatot és simogatást. A házunkban is több kínai lakik már, azok sem szeretik a kutyát, de legalább nem rúgnak bele. És egész jól beszélnek magyarul. A gyerekeik pedig folyékonyan. A szomszédos építkezésen ukrán és román szó hallik. Mikor fogok egy angolt vagy franciát itt látni végre? Már megint hülye vagyok?

"Pisszkáld ki, pisszkáld ki, pissszkáld ki belőle, hejde nem pisszkálom, egye meg a fene, hadd maradjon benne!" - ezt daloltam ma este. De ne kérdezd, miért. Viszont erről legkedvesebb főnököm jut eszembe, Prokopp Sándor a Phylaxiából, aki elénekelte e "népdalt" egy ivókúrával terhelt üzemi estén. Tíz év alatt, míg a főnököm volt, eszembe sem jutott, milyen szerencsém van vele. Csak mikor hirtelen disszidált, akkor jöttem rá, mit vesztettem. Nagy tanulság volt. Azóta jobban igyekszem már standa pityere észrevenni, hogy jó dolgom van. Csak remélni tudom, hogy él még - sosem jött vissza az NSZK-ból, ami azóta már egyszerűen Németország -, azon kívül, hogy a 90-es években egyszer meglátogatott. Vacsorázni vitt elegánsan, megitatott velem egy üveg pezsgőt, és azt hitte, végre beteljesül régi álma (fogalma nem volt róla, milyen jól bírom a pezsgőt). Sajnos, szegény, úgy fog meghalni - ha még él egyáltalán -, hogy vele sem feküdtem le. Szerettem őt és szeretem ma is, nagyszerű ember volt. Egy férfi, normális vágyakkal, ezért ki tudna haragudni?

Még az igazgató urat sem lehet meggyőzni arról (pedig újság szerkesztésével is foglalkozik), hogy a szóösszevonásokból származó mozaikszavakat úgy engedje írni, ahogy kell. (Példa: a Malév azért nem írandó csupa nagybetűvel, mert nem a társaság kezdőbetűiből származik a neve - ami az lenne, hogy MLV -, hanem szóösszevonásból, amiben ott van az A és az É). Csalódott vagyok. Olyasmire hivatkozik cégünk nevének leírásával kapcsolatban, hogy így szokták meg az emberek. Azt kell megkérdeznem ilyenkor a Jóistentől: vajon minek jött létre a magyar helyesírás szabályai című, amúgy biztosan nagyon sok ember nagyon sok munkájával alkotott könyv, ha felül lehet írni egy úgymond helyi "szokással"? És különben is: minek bármilyen szabály, ha azt mondhatja bárki, hogy őrá ez nem érvényes? Ach! (ahogy általam nagyon utált egykori nyelvtanulásban velem együtt résztvevő hölgyismerősöm sokszor elkiáltotta), szóval ach! Akkor ebben kell maradnunk? Azistenit. Amúgy. Nem bírom. Mit tegyek. Harcolok, amíg ki nem rúgnak. Könnyebb úgy elmenni, hogy sértődésre legalább van okom. A szabályokról meg még annyit, hogy munkahelyem egész területén szigorúan tilos dohányozni (én például nem is teszem, pedig eleget szívok azon kívül). Aztán meg a férfivécéből árad a dohányfüst. Szóval melyik szabály kötelező? Melyik nem? Ezt kéne eldönteni. Ami persze nem az én dolgom, csak puffogok itt.

Churchill azt mondta őszinteségi rohamában egy nőtársaságban: "Ön részeg. Maya pedig randa". A részeg nő így válaszolt: "Az én részegségem holnapra elmúlik."

A Nagy Pszichológusnő a tévében így nyilatkozott a sztárokról: "Mindegyiknek volt már hullámvölgy az életében." Ilyenkor győződöm meg róla, hogy 1) pszichológus vagyok, mert ilyen megállapítást én is bármikor megengedhetek magamnak, 2) soha nem fizetnék azért, hogy ilyen felkészültséggel szembemenjek...

Nálunk ez fizetésnap, úgyhogy rossz már nem lehet. Zuhogó esőben mentem dolgozni, aztán hazafelé élveztem az enyhe levegőt eső nélkül. Tényleg élveztem. Tudom díjazni az álló levegőben csepegő, sárgult levelű fákat, a csendet - már amikor az van -, a nedves avar puhaságát, és mindent, ami az ősszel jár. Ki tudom válogatni a zajból a csendet. Az ihletet.

Voltál már úgy, hogy nem akartál kimondani egy durva szót, de mégis kijött? Akaratom ellenére, de teljesen, kirohant a számon a "rohadt" szó. Egy olyan helyzetben, ahol ez teljesen disszonáns volt. Sőt elítélendő. Anyámmal szemben. Még mindig emlékszem a méretes kredencre a konyha végében, aminek az ajtaját úgy csaptam be, hogy közben elejtettem a "rohadt" szót. Nálunk nem volt divat káromkodni, még a hülye is tiltva volt. Eszemben sem volt csúnyát mondani, és mégis kijött. Azt mondhatnám, kirobbant a számból valami, amit nem akartam mondani, de erősebb volt, mint én. Éreztél már ilyet? Akaratlanul kimondott szitokszót? Azt hiszem, ehhez tinédzsernek kell lenni. Ha nem az vagy, jobban meggondolod. Azért emlékszem erre a percre ilyen nagyon, mert a szándékom és a tény, hogy megtettem, totálisan elválik egymástól. Nem akartam mondani valamit, amit mégis mondtam.

Menthetetlen vagyok. Nem tudok leállni, ha fölösleges szavakat, mondatokat látok. Képtelen voltam főnökömmel ma elfogadtatni, milyen fölösleges a csupán országunk területére szétküldött levelekben említett telefonszámok elé odaírni mindenütt a +36 számot. Minek? - kérdeztem. Az ő válasza: Én így szoktam. Nem lehet, hogy rosszul szokta? Ez az ország kódja. Minek leírni annak, aki nem külföldről hív? Megint azt mondta, ő így szokta. Hogy a fenébe fogadjam ezt el? Hogy győzhetnék meg egy betonfejet, aki az istenért sem akar változni? Egyáltalán a tényt hogyan fogadhatnám el, hogy valaki olyan biztos legyen magában, hogy azt higgye, neki már nem is kell változnia?

Van más apróság is. Szintén röhejes. Az iroda ajtaján kívül hagyom néha a kulcsot. Főnököm mindig áthelyezi belülre. Mondván: aki nem élt kollégiumban, nem tudhatja, milyen veszélyt jelent egy kívül hagyott kulcs. Őt már sokszor bezárták. Nomármost. A mi irodánknak van egy másik kijárata is. Egyrészt. Másrészt: a világon senki, de senki olyan nem jár és nem járhat felénk, aki vicces kedvében úgy dönthetne, hogy ránkzárná az ajtót. Harmadrészt: legalább negyven éve volt kollégista. Meg szoktam tőle kérdezni, vajon kitől tart, de erre sosem válaszol. Hajtják a régi beidegződései, és nem hajlandó tudomást venni a jelen helyzetről. Bár, be kell vallanom, néha hosszas - majdnem veszekedés szintű - ellentmondásaim apró sikerekkel járnak. Mintha a magyar nyelvtanban (általam vélve persze) szerzett jártasságomat néha már képes lenne elfogadni. Hosszú út vezet még odáig, hogy meggyőzzem róla például: a rendezvény-szervezés alapjában egy szó, és a kötőjelnek semmi helye ott. Meg hasonlók. Mivel én minden helyesírási szabályszegéstől úgy érzem magam, mintha a fogam húznák, magam nehezítem a saját életemet. Mégse tudok leszokni arról, hogy mindenáron elfogadtatni igyekezzem a szabályokat. Vitatkozom, veszekszem hasztalan, pörgetem magam a semmiért. Ha sikerül elérnem legalább, hogy egy betűszó megkülönböztessék egy szóösszevonástól, már igen boldog leszek. Zsadon úr az indextől számomra mérvadó. A linkelt cikke sokmindenre magyarázat. És nekem ad igazat. Nem tudom a régi közhelyet elhagyni: mi jár annak, akinek igaza van? A szája.

Kéretlen hirdetés útján jutottam el az Enternet szolgáltatóhoz délelőtt - mellesleg az indexről, de most, este ezt a hirdetést már sehol nem találom fel - , aki havi kétezer-kevés pénzért kínál korlátlan internethozzáférést. A kecsegtető csomagjaik alján ott a megjegyzés (mondanám, az apróbetűs, amit sose feledj elolvasni): Minden csomag csak új igény esetén érvényes, szolgáltatóváltásnál nem érvényesek. Feltolul bennem, de oroszlánként, tényleg, a kérdés: ha én a jelenlegi UPC-vel, aki több mint 9000 Ft-ért szolgáltat nekem internetet, elégedetlen vagyok, és spórolni akarván mondjuk az Enternetet választom, akkor mi van? Nem állnak velem szóba? Mert megmutyizták egymás közt, hogy nem vesznek el egymástól üzletet? Kérem, tisztelt Versenyhivatal, ilyenkor hol vagy? Mert honnan tudná az Enternet, hogy én új igényt nyújtok-e be, vagy épp szolgáltatót váltván jelentkezem? Fogas kérdések ezek számomra. És minősíthetetlenül disszonánsak, ezt muszáj megmondanom! Összefogtak szolgáltatóink, és egymásnak kiszolgáltatnak adatokat (az enyéimet is?), vagy mi? Védik egymás érdekeit, és aki volt olyan hülye, hogy 9000-ért vett szolgáltatást, azt nem engedik átlépni egy harmadért máshová? Hogyan másképp érthetném a naranccsal színezett mondatot? Hozzá kell még tennem, hogy szó nem esik arról, szolgáltatóváltás esetén milyen csomag lenne érvényes. Az első és utolsó gondolatom is az, hogy itt valami kartellről van szó, ami maximálisan összeférhetetlen az igazi versennyel, és aminek egy vesztese lehet csupán: én. A kiszolgáltatott vevő.

Roppanós virsli! A tescóból. (Hej, hányszor vágytam rá, hogy roppanjon a virsli, és hány szétmálló, szar állagú fajtát kellett megkóstolnom!) Bíztam benne. Egy kilós csomagot vettem ezerért. Első intő jel a gyerekem volt, ki a két, méretes átmérőjű virsliből egy felet evett meg - pedig éhes volt! -, a többit kirakta, hogy szar. Bizakodtam még kicsit, mert haverja, Balázs megette mind a kettőt. Aztán egy hajnali órán én is kipróbáltam. Hát roppant! De nem ott, ahol vártam. Kirepedt valahol, ahol ő akarta, és zsíros levet fröcskölt a hasamra (pulóver kidob). A héja ehetetlen volt, hasztalan rágtam, végül a kutya tányérjába kellett köpnöm. Kutya azóta is boldog, napról-napra virslikarikákkal dúsítom a száraztápját. De akinek nincs kutyája? Ilyen virslivel még egy éhező hajléktalant se dobnék meg!
Egy biztos: a wiener Würstchenben (bécsi virsli) még nem csalódtam. Roppan is, hosszú is, vékony is, a héját sem kell egy hétig rágni, viszont ő a legdrágább. Ár-érték arány rendben.

Másik nagy tévedésembe azért a szemüvegtelenségem miatti figyelmetlenség is belejátszik: harisnyanadrágot akartam venni, zokni lett belőle. Utólagos olvasatom szerint két pár egy dobozban. Mit találtam a dobozban? Három darab zoknit. Viszont amit eltaláltam - tényleg harisnyanadrág volt -, annak dobozából egy vadonatúj, gyárilag tízforintnyi lyukkal ellátott alkalmatosságot húztam elő... Mivel a lyuk térdmagasságba esett, felvettem nadrág alá, leküzdve mérgemet, nem dobtam azonnal szemétre. Aztán a feszüléstől persze szaladozni kezdtek a szemek, így hasznossága nem tartott tovább a munkaidőmnél (a buszon hazafele már nem mertem keresztbe rakni a lábamat, mert a bokámnál is megjelentek az áruló világos csíkok). Hol élek? (Haj, de hányszor kérdeztem már ezt!)

Kezdem megszeretni a Népszínház utcát. Ott aztán van élet! Nagyon vegyes. Sikerült megfigyelnem a gyereknek való szimpla mankóval járó cigányokat: vékony madzaggal kötik a csuklójukra a szerszámot, hogy ne legyen mindig foglalt az egyik kezük. Mostanában már cigányasszonyok is járnak ilyennel, szerintem ők a kiválasztottak, akikre fel kell nézni. Nem csodálkozom, ha a Teleki téren, a megálló mellett látok férfit egy fa törzsére pisálni; mikor odaáll mellém a foltos sliccű nadrágjával, már el sem húzódom. Ez az élet, kérem! A megálló ülőkéjén ma épp egy - szokásosan - kellemetlen külsejű úr szunyókált hátradőlve, mellére horgadt állal, lábánál nagy szatyor, tele koszosnak látszó dolgokkal. Van aztán részeg, akire addig csönget a villamos, míg végre átevickél a túlsó oldalra, ahol megint piát vehet. Olyat is ismerek (többször láttam), aki a megálló székén egy papírdobozba sorba rakja a féldecis pálinkás üvegeket, féltő gonddal, rendesen, a szatyrából elővarázsolva. Rengeteget és üreseket. Mintha valami szertartást végezne. Fél évbe telt, mire - nem is tudom, mire alapozott ellenérzéseimet leküzdve - ezeken már mosolyogni is tudok, sőt, érdeklődéssel figyelem. E Népszínház utcai villamosjáratokon hihetetlen népességkeveredés figyelhető meg. Előttem ül egy kínai vagy vietnami, mögöttem két cigány, odébb valaki arabul telefonál, és szoktam látni egy nagyon jól fésült, fonatokba rendezett hajú néger nőt, aki királynői közönnyel zötyög az ablakon kibámulva. Van aztán egy "ismerősöm", aki a nyári 40 fokos melegben ugyanazt a felhajtott gallérú bőrdzsekit viselte, amit most is, novemberben. Járása mint a kaszáspóké: irdatlan hosszú, vékony lábain hatalmas lépésekkel szeli az utcát, kezei zsebre dugva, járásának ritmusa felejthetetlenül egyedi. Mintha minden pillanatban hanyatt kellene esnie hátradőlő testtartása miatt, mégis stabilan, egyenletesen halad.

Telepátia. Azannyát, mikor fog végre úgy működni, hogy hasznom is legyen belőle?! Hazafelé átrohantam az úton egy terepjáró előtt. Hasonlított Besenyő mostani kocsijához. Erről eszembe jutott, hogy mikor egy vidéki agykontroll-tanfolyamról hozott haza, úgy ment át ugyanitt régi terepjárójával a(z akkor még meglévő) vonatsíneken, mintha ott sem lettek volna. Egész a házunk elé hozott, felpörgette a motort, és megkérdezte: "az emeletre is felmenjek?".

A kapun belépve kinyitom a postaládát, egy levél, feladó: Agykontroll. Mit kéne gondolnom erről azon kívül, hogy véletlenek nincsenek?

Dani most rohant el Mikivel, a haverjával, hogy hazavigye. Miki elfelejtette, hogy anyjának mára megígért valamit. Ősöreg nagyapja telefonált ide, hogy hagyjon mindent, és rohanjon haza, mert anyjával baj van. Miki kallódik. Nagyon aggódom érte. Most épp már 3 napja dolgozik, de ennek már nem tudok úgy örülni, mint legutóbb, mikor egy hétig dolgozott. Beszélgettem vele, olyan negatív hullámok dőltek belőle, hogy hátrálnom kellett, nehogy ellepjenek. Utálja az embereket. Utálja azokat, akik pénzért hajtanak. Nincs célja, és nem is akarja, hogy legyen. Szeretne remete lenni, saját farmján gazdálkodni. Kérdeztem, ha feltöri az ásó a tenyeredet, azt is utálni fogod? Lehet, de megpróbáltam, felelte. Arra nem volt válasza, hogy a farmot miből kéne előteremteni. A valósághoz nem is akarja, hogy köze legyen. Két évig pátyolgattam ezt a srácot, minden pénteken elhoztam hozzánk a számítógépével együtt, vasárnap meg visszavittem, tök normálisnak ismertem, örültem, hogy a fiamnak ilyen barátja van. Amúgy meg matekzseni. De nem használja semmire, nem tanult tovább, anyja és 80 éves nagyapja nyakán él. Utóbbi imádja őt és folyton aggódik, telefonál, ha nálam van. Próbáltam motiválni: legalább nagyapád hadd legyen büszke rád, dolgozz, csinálj valamit! Hasztalan. Ilyen negatív életszemléletet még nem láttam ifjú embertől. Olyan világban él, ahol még a túlélésre játszani is bűn. Viszont azt a világot, célt sem tudja megfogalmazni, ami jó lenne. A tagadás az egyetlen, amit következetesen feltalálok a mondanivalójában. Mit tehetnék érte? Ahogy a tarkóján növesztett hosszú fürtjeit simogatta, miközben osztottam neki az eszet, ő meg a mindennel szembe menő filozófiáit, azt gondoltam: ez egy pszichiátriai eset. Én pedig nem vagyok alkalmas ennek kezelésére. Percenként ellentmondott sajátmagának, mondom, egy káosz, ami a lelkében lakozik. Mivel tizenéve ismerem, azóta a fiam barátja, nagyon rosszul érint ez az egész. Szeretnék segíteni, de nem látom a módját. (Néha még magamon sem tudok segíteni, miből gondolom, hogy másokon tudnék?)

Megadtam magam! Centrum Parkoló. Ismerős? Tudod, akik 4 évre visszamenőleg kimutatják, hogy x helyen parkoltál x időben. Ki emlékszik már? Az biztos, hogy mikuláscsomagot nem kaptam, sőt semmilyen erre utaló közleményt 2003 óta, mikorra teszik az én büntetendő parkolásomat. Az alap 4680 Ft volt, aztán késedelem stb. révén felment majd tízezerre. A parkoló cég eladta követeléseit a Creditexpress cégnek, akitől több levelet is kaptam, fenyegetőeket, míg végül múlt héten már egy Ugrin nevű ügyvéd írt felszólítást. Volt azonban egy aláhúzott kitétele, hogy ha 5 napon belül befizetem a tőketartozást (kamat stb. nélkül), akkor el van intézve. Nos, megadtam magam, átutaltam nekik. Lehet, hogy sokan megteszik olyanok is, akinek mondjuk 200 ezerre rúg a dolog, és csak 100-at kell befizetniük ahhoz, hogy elfelejtsék őket. Nagy üzlet! Biztos számos bevétel lesz ebből. Részemről az volt elkerülendő, hogy bíróságra járjak 4600 forint miatt, és bár biztos vagyok benne, hogy jogtalan a követelés, nem éri meg a fáradságot. Aki sokkal tartozik, annak inkább azt javasolnám, hogy küzdjön az igazáért, ha én elbuktam is.

Csizmár Gábor államtitkár ma reggel hazudta (bocs, lehet, hogy rosszul tájékoztatták) azt a tévében, hogy a nyugdíjjal egy időben folyósítják a visszamenőleges emelést meg a 13. havi második részét. Mondta ezt akkor, azaz ma reggel, mikor már 3. napja várok a két utóbbira. De mai dátummal végre megtaláltam a kérdéses részleteket is. Elgondolkodtató, hogy egy államtitkár ennyire ne legyen tisztában a gyakorlattal. A valósággal. Reggel még káromkodtam, hogy miért pont velem nem történik az, amit mond, de estére kelve a pénzek megjöttek. Megbocsátok. A számlám pluszba került, och! Most már akár a kutyámat is elvihetem beoltatni végre... Megint késésben vagyok, mint mindig.

Egy kis ízelítő az alkalmazotti körből... Lemegyek az irattárba, Himihumi épp reggelizik, asztalán kolbász és kenyér. Nyugodtan reggelizz, mondom, majd visszajövök később. Nyugodt vagyok, feleli, én el. Egy óra múlva visszamegyek, ezúttal már fönökömmel együtt állunk széke mögött, Himihumi képeslapot nézeget önfeledten, kérdésünkre, vajon mikor juthatunk némi irattári anyaghoz, melynek kiértékelése rendkívül sürgős számunkra, azt feleli, tele hassal nem tud hajolgatni, jöjjünk később. Meglep, hogy főnököm is meghúzza magát a nyomós érv előtt, és mindketten el. Nos, egy következő óra múlva kaptuk a telefont, hogy mehetünk a dossziékért. Eme néhány órában a sürgősséggel bevont elemző munkatárs malmozott, nem tudott hatékony lenni. És mi sem. Ez így megy alkalmazottéknál... Elképzeltem, mit tett volna Alajos, korábbi főnököm, ha ő állt volna ott a kolbász vagy a képeslap mögött... Szerintem fejhangon azt üvöltötte volna: ki vagy rúgva! És ez csak egy mondat a sok közül, amit még hozzátett volna, és ami nem tűr nyomdafestéket. Ha az állami szektor mindenütt így működik (sőt, úgy, hogy lehet 200 oldalas dokumentumokat 3 példányban lemásolni, amit aztán senkinek nem adnak oda), akkor elég nagy baj van. Borzasztó nehezen tudok beleszokni a pazarlásba, mert sokáig az abszolút takarékosság szellemében éltem (élek) és dolgoztam. De már lazulok! Bármit kinyomtatok, ha nem is kell, csak úgy. Mert mások is ezt teszik. Mit számít a nyomtatópatron? Majd kapok másikat. Ez itt a szokás. A papír is számolatlanul fogyhat, senki nem bánja. Hazudtam: nem tudok beleszokni. Fáj minden hiába nyomtatott irat, elpazarolt festék és papír, mert a szemétkosárba kell dobnom. Fáj minden mobiltelefon, amit a főnök nem szeret, mert túl bonyolult használnia, inkább újat kér. Amit aztán szintén nem tud használni, mert a tanuláshoz idő kéne, ami neki nincs. Ezért inkább felhívja a titkárnőjét, hogy hívja fel neki x-et, és mondja meg neki, hogy hívja vissza. Azaz fel. Érted ezt? Mert én nem. Ily módon kábé 4 telefonálás árán jön létre az az egy, ami egy gombnyomással elintézhető lenne.

Annyiszor kérdeztem már: hol élek? Hát itt. Már megint. Azt hittem, a 80-as évek lezártával ez a kor is lezárult, de nem. Visszakerültem a múltba, a pazarló cocilizmusba, ahol az állam emlőin élve semmi nem drága. Van például egy kollégám, aki gyakorlatilag mániás depressziós, miután emiatt ki kellett emelni őt a normális embert kívánó munkaköréből, parkolópályára helyezték, mindegy, hova, egy szobába, ahol nem tud kárt okozni. Azóta is ott ül, vagy áll, vagy futkos, attól függően, mire késztetik a késztetései, napi nyolc órára kap fizetést a majdnem semmiért (nyilván kétszer annyit, mint én, aki 6 órát igazán dolgozom), és csak sajnálgatva találgatjuk, miféle feladatot lenne képes ellátni. Kitaláltam: vigyen körbe papírokat, ez tán megy neki. (Két diplomával, amiknek a tanulópénzét is a cég fizette meg tanulmányi szabadság stb. formájában.) Viszi a papírokat, tényleg oda is érnek, ahova kell. Dicséretes. Azóta az idejének nem 50, csak mondjuk 30 százalékát tölti a mosdó tükre előtt sminkeléssel, vagy ki tudja, mivel.

Az előző munkahelyemen - ahol nem lehetett elkótyavetyélni egy fillért sem - olyan leckét kaptam, amit nem tudok elfelejteni. Ott nem volt egyetlen fölöslegesen kinyomtatott oldal, egy perc fölöslegesen használt internet. Munka volt. Ha épp kifogytál egyből, azonnal tudtál találni másikat, mert muszáj volt. Mert volt mit. Mindig van mit találni, ha keresel, és főleg, ha olyan kevés ember hajt egy cégért, hogy nagyjából mindenkinek mindenütt meg kell tudnia felelni. Ha befejeztem egy szerződés fordítását, kezdhettem átutalásokat intézni, vagy kisöpörni a hallt, vagy kitisztítani a mosdókat, vagy számlákat bevételezni, vagy menni a postára, vagy ablakot pucolni, vagy mailekre válaszolni, vagy üzleti tervet írni, vagy irattárazni, vagy adatbázist építeni, vagy statisztikát írni, vagy, vagy... Ezer dolog volt, és tényleg nem fordulhatott elő, hogy azt mondhattam - mertem, akartam volna mondani -, hogy teli hassal nem hajolgatok. Elképesztőnek találom, hogy a mai világban ez elő tud fordulni! Nem mondom, hogy felhőtlenül boldog voltam ott, ahol - bevallom - kiszipolyoztak, de legalább láttam értelmét, célját az összefogásnak, a takarékosságnak, a kemény követelményeknek. Mióta alkalmazotti státusban vagyok, mindennek az ellenkezőjét látom. Nincs közöm a céghez, a célokhoz, semmihez, csak simán pazarolhatok, ahogy akarok. Nem jó! Pedig élvezhetném, mert visszahajaz az "átkosra" - teljesen -, mégsem tudom örömmel fogadni. Fáj minden elpazarolt forint, és abból rengeteg van, mert tudom, hogy én - meg te, meg ő, meg mi - fizetem meg az árát. Ezúttal nem a cégtulajdonos, a főnököm számlájára könnyelműsködöm - amit sosem tettem -, hanem sok ártatlan ember számlájára. Nincs ez jól. Azt hiszem, ha előző főnököm képes lett volna kordában tartani az indulatait, szóval nem ordítozott volna annyit - és sokszor ok nélkül -, akkor még ma is inkább az ő igáját húznám, mert nekem tetszett a mindenki egyért, egy mindenkiért filozófiája.

Nem szívlelhetem ezt a mondatot: "van vér a pucájában". Mert mi az a puca? Valami kódolt nemiszerv jut róla egyből eszembe. Pedig lehet, hogy pacalt, azaz tüdőt jelent, ki tudja? Ugyanígy vagyok barátnőm lánya nevével, akit Noninak szólítanak. Nekem erről azonnal a puni jut eszembe, ami megint csak nem szalonképes. Biztos bennem van a hiba! Hülye asszociációim vannak. Zavar még aztán a papírzsepi szó, meg a vacsi, meg a tali, ügyi (ügyes), szóval az ilyenek. De nagyon zavar! Mi baj lehet velem? Azt mondta az öreg Kiss, ne csak együnk, igyunk is - ez is hátborzongató. A "figyi" azért nem rossz, mert Nándi szokta volt mondani. Furcsa, hogy a "gizda" szó ma egész mást jelent, mint anno nekem. Képzelj el egy csenevész, szakadt, nyüszöge hapsit, aki azt hiszi, ő az ász; nekem - nekünk akkor - ez volt a gizda. Fiam pedig úgy használja ezt a szót, mint valami menőségre utalót. Az rendben van, hogy a szögletes orrú cipőket már megint felváltották a hegyes orrúak, de hogy egy szó homlokegyenest mást jelentsen, mint amit megszületésekor, az furcsa.

Tegnap be akartak csőrölni egy MLM-vállalkozásba. (Illetve meg is tették.) Régi vitorlázórepülő haverom hívott fel azzal a rejtélyes üzenettel, hogy legyek valahol valakinél x órakor, üzleti ügyben. Ott voltam. Fogalmam se volt, mi következik. Kötetlen beszélgetnésnek látszott eleinte. A "tárgyalást" vezető hölgy nekikezdett mondanivalójának, igen ködösen, igen hátulról, sokáig nem derült ki, mi a lényeg (a receptoraim már veszélyt jeleztek). Megengedtem egy személyes kérdést a társaságban lévő lány felé, akit ismertem, s akinek barátját is ismertem, nagyjából az volt a kérdésem, a srác jól van-e. A lány azt felelte, jól, de már mással. A tárgyalást vezető hölgy ekkor körülbelül úgy nyilvánult meg, mintha főnököm lett volna, aki rossz néven veszi, hogy félbeszakítják, mikor ő épp pénzről szól. Belém fojtotta a szót. Nem mondta, de az volt az értelme, hogy fogjam be a pofám, ha ő beszél. No, akkor kellett volna felállnom, hogy kösz a részvételt, én inkább el. De maradtam, mert udvarias vagyok (vagy gyáva?). Végül, 3 óra után aláírtam egy Amway-es belépési nyilatkozatot, már inkább azt is, mint tovább maradni. Nem vagyok alkalmas üzletépítésre, multilevel marketingre, szóval legfeljebb vásárolni fogok a saját netes áruházamban, ami ezzel jár. Ha valaki kér valamit, megveszem neki, aztán annyi. Nem akarom őket többé látni, még kevésbé velük "építkezni". Jó ég, azt hittem, többé nem tudnak behúzni a csőbe, de sikerült. Mindenki a maga szerencséjének a pogácsa - ahogy a L'art pour l'art szokta volt mondani. Tanulópénz: 12 ezer. Pedig hogy szerettem volna egy normális táskát venni...

Most kaptam ezt a mailt. Muszáj közreadnom, mert annyira kedves. Hú, gyerek, nagyon veled voltam így utólag is, minden rezdülés ismerős, és minden kétely ugyanúgy. Átéltem. A Trénerről, a Zlin Z-526F típusú repülőgépről van alább szó, ami az életem meghatározó része volt, ezen kaptam alapképzésemet, és a szívem szerelme maradt örökre. Mivel nagyon kevés példány repülőképes manapság, aki mégis megcsíp egy ilyen lehetőséget, beírhatja naplójába a kuriózumok közé. Örülök, hogy ennek a srácnak sikerült. A nosztalgiám akkor csapott ki a tetőre, mikor azt olvastam, hogy a HA-SAV (fóniázva Hotel Alfa Sierra Alfa Viktor) lajstromjelű gépről van szó... Ezzel, pont ezzel a géppel versenyeztem először a szocialista EB-n, Békéscsabán, 79-ben. Nagyon együtt voltunk, vele edzettem sok hetet, nagyon kellemes, jól kezelhető, könnyű kormányú gép volt. Szerettem, nagyon. Azt persze tudni kell, hogy a nagyjavítások stb. során egy gépet meg lehet változtatni, mármint a tulajdonságait, de én hiszem, hogy az alapvető jó tulajdonságai a sárkányából "jönnek", és azon biztos nem sokat változtattak a sok év során. Ha beleülnék, ugyanolyan jól érezném magam benne, mint (hány is?) sok évvel ezelőtt.

Kedves Olga,

azért írok, mert tegnap az álmom egy része vált valóra... és úgy érzem, ezt meg kell osztanom veled.

Régóta olvasgatom a weblapodon lévő írásokat. A régi naplót azt hiszem, két nap alatt végigolvastam, és közben éreztem azt a vibrálást, azt a hangulatot, azt az érzést, amit a 80-as évek jelentett. Bár akkor én még bizony épphogy csak úton voltam vagy nagyon kicsi voltam, de mégis oly sok emlékem maradt meg, főleg mikor már kicsit nagyobb voltam és Nagyiékhoz Budakeszire kijárva mindig láttuk Fahegyen és Budaörsön a Trénereket, Z-142-eseket, vitorlákat, stb.... később Top Gun magazinon, Aranysason, Aero Magazinon és hasonlókon felnőve éreztem, hogy a repülés az, amit igazán szeretnék csinálni, sajnos ez a tanulás, munka, egyetem mellett kicsit háttérbe szorult, de sosem mondtam le róla teljesen. Tavaly pedig egy repülőút Montenegróba és az Embraer nyitott pilotafülkéje újra visszaterelt az útra, a végső lökést pedig tavaly szeptember 30-án az adta, hogy Tóth Feri elvitt a HA-SDF-fel egy 15 perces műrepülésre. Innentől már csak ez volt fontos, semmi más....

Idén megcsináltam a Malévnál a CPL elméletet és Z-142-esen az alapképzést. A jószerencsének és a véletlennek köszönhetően Gál Sanya személyében olyan remek oktatóm volt, aki nem csak repülni tanított meg, és nem csak a repülés szépségéből adott át valamit, hanem emberileg is nagyon sokat tanulhattam tőle. Amikor előszőr kellett beírni a hajózónaplómba az időket, fogalmam sem volt, hogy mit hova, erre ő az ő laza stílusában csak úgy odaadta az ezeréves hajózónaplóját, hogy az alapján töltsem ki az enyémet is, ekkor láttam benne, hogy a sok-sok típus között ott van a Z-526F, a Z-50LA/LS... az álomtípusok, a Tréner!!! ekkor tudtam, hogy valahogy nekem is kell típust szerezni Trénerre, éreztem, hogy enélkül nem lehet teljes a kép! :)
Az alapképzés vége felé felvetettem neki, hogy most akkor hogyan tovább, mit csináljak? Egy Cessna150-ben bekkeljem ki a 200 órát? Csak kéne valahogy műrepülni.... Régi MHSZ tematika szerint is kötelékkiképzés, alap műrepülés az kell... Megpróbáltam minden lehetőséget, de sehol senki nem tudott trénerügyileg bíztatni, zárt ajtókat találtam mindenütt. Már azon törtem a fejemet, hogy kimegyek Csehországba egy 10 órás műrep alapkiképzésre, 2-3 hétbe csak belefér. Ekkor egy véletlen folytán Besenyei Péter kért tőlem számítógépes segítséget, kimentem hozzá, segítettem neki, majd végül nekiszegeztem a kérdést, hogy hol lehetne műrepülni tanulni, pláne Trénerrel. Ő telefonált kettőt, és így sikerült általa és Tóth Feri segítségével eljutnom Tóth Gézához, aki akkor már hajlandó volt legalább meghallgatni. Ekkor még nem tudtam, hogy minden trénerbolond előbb utóbb Gézánál köt ki :-) Egyelőre annyiban maradtunk, hogy típust csinálhatok nála, aztán majd meglátjuk a továbbiakat. Közben sajnos a műrepülhető Trénerben meghibásodott a motor, így a műrepülés még egy kicsit várat magára, de tegnap reggel Tökölön az álmom egy része mégis valóra válhatott, egyedül repültem Trénermadákával!!!

Pár belövő kör után a kötelező ellenőrző Talabos Gáborral történt. Az utolsó -fékszárny nélküli- leszállás után kiszállt, összekötötte a hevedereket, majd kiadta a parancsot, hogy akkor két kör, leszállás nagy fékszárnnyal.
Visszagurultam a 14-es füves pálya végrehajtójára, irányba álltam, 2000-en csináltam egy szériát, minden rendben. Fékszány felszállón, kabintető zárva rögzítve, légtér, pálya szabad, mehet a szöveg a rádióba, nyugta, majd egy nagy levegő, megy a gáz, és a botot máris szépen nyomtam középre, de nem ült elöl senki, és nem akart a farka elemelkedni már fullgázon sem 50-nél, ezért ijedtemben túlnyomtam kicsit, és persze kevés volt a bal láb a hirtelen kétkerékre álláshoz, rögtön ment is el jobbra, megláttam a távolban a jobboldali szegélykövet, akkor meg balra be rendesen, és már persze addigra 120-nál jártam, mikor felvettem a szokásos 100 helyett. Úgy emelkedett trénermadárka, hogy hihetetlen, 3-4 fokos levegőben harapott a motor, 5-6-os varió vitt fel, futót zártam - persze kis fáziskéséssel a megszokotthoz képest -, aztán a nagy emelkedes közben fordulat vissza 2450-re, és már kellett is kezdeni az első fordulót. Teljesen más volt, máshogy kellett a lábnak és a kéznek együtt dolgoznia így, hogy csak egyedül voltam, nem is volt az első fordulóban teljesen középen a golyó, sajna. Megvolt a 200 méter, és már jöhetett is a második forduló, próbáltam nulla varióval 2300-as fordulat környékén, de csak felkúsztam 260 méterre. Tudom, én vezetem a repülőt és nem ő engem, de még csak az elején tartok trénermadárka megszelídítésének... hosszúfal közepére be is gyorsultam 180-ra, gáz szépen visszavesz, orra megemel, kopik a sebesség, persze egy kis varió is mintha látszódna, fél vagy egy? ;-) érdekes, mégis még 20 méterrel feljebb kerültem :) Megvan a 140, futó ki, nézem a bal oldali katonát, érzem, ahogy kicsit rúg a gép, megengedem az orrát, vissza 140-150 közé, jobb katona is kint. Már ösztönösen rádióznám, hogy "Sierra Alpha Viktor 14 bal háromból le és tovább, kettő zölddel pálya mellé", de a nap hátulról sütött a hosszúfalon, nem mertem volna őszintén kimondani a kettő zöldet, megnéztem a kijelzőn árnyékot vetve a tenyeremmel, hogy lássam rendesen, akkor láttam, hogy az első fülkében gyönyörűen világít a kettő zöld, hogy ezt eddig nem vettem észre...
Lerádióztam, pálya szabad, megkaptam a széladatokat, pályairányú szél volt, de hogy miért nem mondanak mértékegységet, ezt sosem fogom megtudni, úgy éreztem és biztam benne, hogy az 5 az csomóban értendő, mindegy. Megfordultam a harmadikat, tudom, nulla variósnak kéne lennie, de itt már kezdtem süllyedni, mert láttam, hogy hosszú lennék. A rövidfalon látom, hogy egy Diamond a betonos pálya final-én van, hallom is a rádióban a szöveget, és érzem közben, hogy na most aztán mindennek össze kell jönnie, de nem éreztem terhet magamon, sem stresszt, hanem egy fantasztikus jóleső érzést, hogy trénermadárkával repülhetek. Megfordultam a negyediket, kicsit helyesbíteni kellett lábbal, hát bizony máshogy süllyedt a gép 80-90 kg-mal könnyebben, sőt, nem süllyedt, vitorlázógép ez :) Alapgázra vettem le, mert még mindig úgy éreztem, hogy hosszú leszek, jó hamar ki is nyitottam a nagy fékszárnyat, na ekkor megsejtettem, hogy valószínűleg a széladat méter/secundum lehetett, mert most meg rövidnek éreztem. Fékszárnyat vissza nem csukunk, inkább adtam rá kis gázt, úgyis jobb, ha nem a visszahűlt hengerfejre nyomom rá a fullgázt, persze így nem volt olyan szép egy gázlevételes bejövete,l mint az előzőekben, de hát valahogy csak le kell érni. Átrepültem a küszöbön, gáz le teljesen, orrát megnyomtam, elkezdtem felvenni, persze, megint hiányzott a súly elölről, úgyhogy kicsit talán túl felkaptam pár fokkal, engedtem a húzásból, megvan a vízszintes, türelmesen koptatom a sebességet, szépen húzom hasra a botot, ekkor már éreztem, hogy legközelebb kicsit más ütemben kell, és bizony még egy kis jobb láb is elkél. Érzésem szerint lehetett volna szebben is lerakni, meg persze pontosabban három pontra.
Épp hogy lent voltam, meghallottam Talab hangját:"Viktor, szép volt, folytasd..." megkönnyebültem, bár magammal nem voltam megelégedve teljesen. Adtam a gázt szép fokozatosan hét ütemre, próbáltam kevésbe túlnyomni, átstartból mégis könnyebb, és az irány is már jobb volt...

Szóval valami ilyesmi szerintem a trénerérzés... talán ez látszik a fotón is! Úgy érzem, ez az érzés nem lenne teljes, ha nem olvashattam volna el a naplódat, ha nem tudtam volna azonosulni az élményeiddel, ha nem olvashattam volna a repülős storykat, ezért osztottam meg veled az élményemet.

Remélem nem untattalak túlzottan és nem találod sértőnek a tegezést!
Köszönöm
üdv:
Nádasi Péter

Most ment el tőlem a Sonda Ipsos. Alaposan kikérdezett... Csupa politika volt a téma. Szegény kis hölgy bátorságát dicsérnem kell: az ajtó előtt fekvő kutyámon átnyúlva meg merte nyomni a csöngőt. Csumi biztos érezte rajta, hogy szimpatikusnak fogom találni, mert nem is mordult. Így aztán ajtót nyitottam és be is engedtem. A kabátját se vette le, és kedves pöszögésével villámgyorsan elhadart minden kérdést, néha heves lapozgatás közben szétszórta papírjait a padlón, szóval élveztem a társaságát. Annyira nem akart zavarni! Csodálkozott, mennyi kérdésre tudok határozott választ adni. Ebből arra következtetek, hogy sokan nem tudnak. Mivel az ilyen "beszélgetések" valamilyen szinten összebarátítják az embereket, az ajtóban bizalmasan megsúgta, milyen szigorúak a szabályok a közvéleménykutatók táján. Egy ismerőse megkérdezte alanyától, melyik pártra szavazna, azt a választ kapta, hogy a MIÉP-re. "Jaj!" - kiáltott fel a közvéleménykutató, és ez elég is volt ahhoz, hogy kirúgják. Az alany beárulta, amikor felhívták - engem is fel fognak hívni, hogy igazoljam, tényleg járt nálam valaki. Nos, ez megnyugtat. Azt sugallja, sokat adnak a pártatlan és befolyásmentes kikérdezésre. De az ember az ember: világosan éreztem az arcából, a mosolyából, a keze mozgásából, hogy azzal szimpatizál, amit mondok. De egyetlen szóval sem árulta el. Csak akkor utalt rá, mit mondanak mások, mikor megsaccoltam, hogy a Parlamentben 10% a nő. "Igen! Ezt nem szokták tudni. Tizenegy százalék!" - és örült. Ennyi volt a mai kalandom.

NOSZF - tudod, mi ez? Nagy Októberi Szocialista Forradalom... ma van (volna) az évfordulója. Ahogy az előbb a kutya kajáját kanalaztam ki a konzervdobozból (persze raktam hozzá némi friss tésztát és langyos tejet is), nem pont erre gondoltam. Hanem arra inkább, hogy milyen felelősséget vállal az, aki kutyát vállal. Gondoskodást halálig. Aztán a halállal meg is kell halni kissé. Nagyon. Biztos a tartós eső szomorít el, attól jönnek ezek a gondolatok, de ez is kell.

Ma reggel Dani nekemszegezte a kérdést: Emlékszel még Muttira? Naná, feleltem, hogy is ne. Emlékszel, hogy fújt orrot? Arra nem. Így: pfü! Egyetlen pillanatig. És kész. Ennyi volt. Erre tényleg nem emlékszem. De hálás vagyok, hogy ő emlékeztetett rá. Gyermekfejjel nyilván ez maradt meg benne mint élmény, én pedig e részletre oda sem figyeltem. Örülök, hogy most tudom. Ezentúl én is így fogok orrot fújni. Eddig is igyekeztem kerülni a trombitálás, a hosszas orrfújásba való elmélyedés minden változatát, de ezentúl biztosan az ő megoldása felé fogok igyekezni. Köszönöm, Mutti! Nagyon szeretnék rád hasonlítani, de ahhoz még piszkosul hiányzik egy lottónyeremény. Ami neked megvolt. Házakat építhettél, üzletasszonnyá lettél, te, az ártatlan, a tehetetlennek hitt kis élőlény. Az előéletünk ugyan nagyon különbözik, de mióta ismerjük egymást, nagyon is hasonló. Remélem, a hasonlóság tovább gyűrűzik, bár én nem olyan házat építenék, amiben 18 lakás van, csak kettő, nekem és az unokádnak. Apróság. Aztán a tüdőrákodat se szívesen vállalnám fel, de az én tüdőmmel úgysem történhet ilyen. Jógáztam, úsztam, repültem eleget, amit te sosem tettél, azonfelül a héten kaptam meg a leletemet: negatív.

A főnököm hihetetlen körmondatok fogalmazására képes. Amikor azt kéri, vegyek piros ceruzát és húzzak, rengeteg sor és szó esik áldozatul. Ma egész nap ezt tettem. Szerintem ki fog akadni, ha meglátja a végeredményt. Mit kezdjek egy ilyen mondatrésszel: "ami a tartalmat illeti, az lényegében üres"...? Oh jaj, a mondatok gyomlálása mindig is szenvedélyem volt, de most úgy érzem, sértődés lesz a vége. Mivel szívvel gyomlálok, rengeteg az áldozat az említett esetben. Nem tudok kilépni magamból: az egyszerűség a célom. A közérthetőség. Első blikkre. Ne kelljen még egyszer végigolvasni egy mondatot, hogy megértsd. Ezt sokan nem értik, illetve nem bízván az olvasóban, túlmagyaráznak mindent. Én meg húzok. Ugyanakkor bevallom: ha az én szövegemből húzna valaki, nagyon rosszul esne. Viszont amit én írok, az az enyém, a sajátom, rólam szól. Talán így jogom van megtartani a saját formámat. Nem üzleti tervet, munkaanyagot írok, hanem bizalmas gondolatokat. Amiknek minden részletét fontosnak tartom, különben le sem írtam volna. Mégis: ugyanezt érezheti a főnököm, hisz neki a munkaanyag az ő "regénye", a műve. Számára érthető, mások számára viszont - gondolom én, aki húzok - nem. Kinek lehet igaza? Meddig mehetek el, hogy ne utáljon meg? Bár kényes a helyzet, mégse tudok lazítani. És megalkudni se. Legfeljebb elveti az összes javításomat, de nyugodtan aludhatok, hogy megpróbáltam. Na látod? Máris megoldottam a dilemmát, ami eddig nyomasztott. Csinálom, és kész, aztán lesz, ami lesz. Bár eléggé fájni fog, ha azok a körmondatok kigyűrűznek a köztudatba, és homlokráncolásra késztetnek sok olyan embert, akiktől ez idegen, sőt majdhogynem érthetetlen, mégis tiszta a lelkiismeretem: megpróbáltam nekik segíteni. Ugyanakkor főnökömnek is, hogy elfogadhatóbbá tegye magát - ha nem teszi, én nem tehetek többet.

Annyit köszönhetek a netnek, hogy elmondhatatlan. Ha lett volna ilyen lehetőség mondjuk 83-ban, talán a lelkem se omlott volna darabjaira. Akkor még minden fotót elő kellet hívatni, minden levelet postán kellett küldeni, és heteket várni a válaszra. Az oly nélkülözhetetlenül fontos kapcsolat hatalmas késedelmeket szenvedett. A várakozással telő időben pedig szenvedtem, mint kutya. Talán egy percig se lettem volna depressziós, ha a mai digitális lehetőségek birtokában lettem volna. Nem voltam, tehát szenvedtem. Eleget.

Ma épp egy Ausztráliában élő - egykori siklóernyős - barátom talált meg (Bertók Attila - majd szól, ha baj, hogy a nevét leírom -), aminek úgy tudok örülni, mint kenguru a farkának. Olyanok nekem ezek a távoli üzenetek, mint fény az éjszakában. Azt jelentik, nem kell feledésbe hagyni a régi haverokat, mert újraéleszthetem velük a kommunikációt. Attiláról azonnal eszembe jut Ági barátnőm, a világ legkedvesebb szőke nője, aki annak idején szerelmes volt belé. Azt hiszem, reménytelenül. De hát ez már a múlt, sajnos, visszahozhatatlan.

Az bánt, hogy Balatoni Józsi felesége nem tartott érdemesnek annyira se, hogy válaszoljon a mailemre, pedig ő talált meg az iwiw-en. Sok reményt fűztem hozzá, hogy végre megtudok róluk valamit, róluk, akik a rendszerváltás hajnalán vándoroltak el Amerikába, szó nélkül, és azóta is hiányoznak, és esz a kíváncsiság, mi lehet velük.

Ma meg hatalmas nemzeti büszkeség dagasztja keblemet Talmácsi Gábor miatt, aki a motorsport történetének első magyar világbajnoka. Hála istennek, dagasztotta már keblemet elégszer Besenyei Peti is, ez csak ráadás. Minél több kiváló magyar viszi el hírünket a világba, annál boldogabb vagyok. Örömteli nap ez, akárhonnan nézem! (Tegnap a villamoson a szomszédom a Star magazint olvasta, a nagybetűket tudtam csak elolvasni oldalpillantásaimmal - "A harmadik házasságom a legjobb" -, és persze felismertem Petit a feleségével együtt. Sajnos, a villamosos hölgy gyorsan tovább lapozott, bár ha nem tette volna, akkor se téphettem volna ki kezéből az újságot... Olyan jó érzés ilyet látni azokról, akiket szeretek, akiket ismerek és tisztelek.)

Jaj, halottak napja van, már értem is, miért volt ez az eszelős forgalom befelé, a város felé, pedig hétvégén épp az ellenkező irányba szokott nyomulni a rengeteg autó. Isten biztos megbocsátja nekem, de én magamtól (úgy értsd: azért, hogy meglátogassak egy sírt) még sosem voltam temetőben. Egy kezemen meg tudom számolni, hány temetésre voltam hajlandó elmenni. Ott voltam persze apámén és anyámén. A válogatott keret 81-ben halt meg, oda persze elmentem, még a zöld selyemruhára is emlékszem, amit felvettem a növekvő hasamra, másom nem volt. Szegény Sinyát nem tudtam elbúcsúztatni, őt nem oda temették, ahová a többieket, és addigra már Németországba kellett távoznom. Akkor azt hittem, örökre.

Molnár Andris volt a következő áldozat, az Aerotriga műrepülő kötelék oszlopos tagja, a bal kísérő, és talán ma már senkit nem bántok azzal, ha bevallom, hogy az egyik legnagyobb szerelmem. Nem repülőhalált halt, csak leesett egy létráról. Rosszul. Aztán jött Palotai Nándi. Akinek köszönhető, hogy Magyarországon meghonosodott a tandem-ejtőernyőzés. Imádni való figura volt, habzsolta az életet, mintha sejtette volna, hogy nem lesz hosszú. Egy nap azzal köszönt be hozzám, hogy van egy repülőjegye számomra Amerikába, mert úgy gondolta, én megérdemlem. Közreműködtem abban, hogy repülőgépvezető legyen, én is oktattam. Ma már sajnálom, hogy nem maradt meg a tandem-ejtőernyőzésnél, amihez nagyon értett, és amiben hihetetlenül lelkiismeretes és megbízható volt. Ezzel nem mondom azt, hogy pilótaként ne lett volna ugyanilyen megbízható, de az tény, hogy lezuhant, máig tisztázatlan okok miatt. Voltak feltételezések, hogy túl sok szénmonxid jutott a pilótakabinba, talán ettől kábult el egy pillanatra, és műrepülés közben - amit épp művelt - egy pillanat kihagyás is végzetes lehet. Mondom, ez csak feltételezés. És nem hiszem, hogy valaha is kiderül, mi történt valójában. Csak az biztos, hogy meghalt, és ott sírtam a temetésén. Nagyon sokakkal együtt, mert őt nagyon sokan szerettük. Pontosabban: őt IS. Következő halottam Rácz Ede, azaz Ferenc, alias Rex. Szintén ejtőernyős és Nándi legjobb tandempilóta-tanítványa. Az ő temetésére nem mehettem el, mert aznap a főnökömmel a Parlamentbe voltunk hivatalosak épp az Aerotriga kitüntetése alkalmából. Látszik, hogy a dolgok mennyire összefüggnek, mi? Edét Ausztráliában keresztelték el Rex-nek, hogy egyszerűbb legyen kimondani a nevét. Nekem Ede marad mindörökre. Szép arcát, dinamizmusát, életszeretetét soha nem tudom elfelejteni. Gödöllőn zuhant le egy olyan ugrás során, amit csak úgy bevállalt, hogy a népet szórakoztassa, de az ernyője nem nyílt ki. Valaki rosszul hajtogatta össze. Ez sem fog már soha kiderülni, mármint az, hogy pontosan mi történt. Nem is érdekel: ettől nem fog feltámadni. Pedig a temető bejáratára ki van írva: Feltámadunk! Én inkább abban bízom, hogy ha elmegyek, népes társaság, a legjobb haverjaim fognak odafent várni, és végre megint együtt leszünk. Egy pókerpartira már rég megvan a létszám.

Eltemettem aztán még legjobb barátnőmet pár éve, egy harminckét éves, csodás nőt, aki a repülőszövetségnél velem húzta az igát sokáig, és előtte a Hyatt szállóban is sokat melóztunk együtt. Nála tisztább, őszintébb, gyengédebb, szűziesebb lényt nem ismertem. A szűz jegyében született. És abban is halt meg. Megint egy tisztázatlan halál: a májával volt valami baj, ezért vitték kórházba, aztán szétesett a mája, a veséje, és a gépek sem tudták életben tartani. Sosem fogom megtudni, mi volt az igazi ok. Talán az, amit mindig is tudtam: nem igazán akart élni. Mindene megvolt, amitől egy ember boldog lehetne: Magas volt, karcsú, jó alakú, dús, szőke (időnként vörös) hajú, nagyon intelligens, 3 nyelven beszélő, mindenkivel kedves és mindenkinek szimpatikus. Már a hangja is elvarázsoló: finom, lágy, abszolút nőies, mint minden más, ami hozzá tartozott. Ember nem volt, aki ne szerette volna. De ha azt kérdeztem tőle, miért nem akarsz gyereket, azt felelte: erre a világra soha nem szülnék gyereket. Ez a világ nem jó. Nem élhető. És - bár ezt mindig cáfoltam - végül bebizonyította azzal, hogy meghalt.

Bocsáss meg, hogy ilyen szomorú dolgokkal terhellek, de mikor, ha nem halottak napján? Sajnos nem tudom magam függetleníteni a bánataimtól, és akkor még anyósom, a csodás Mutti haláláról nem is beszéltem. Pedig az ő temetésére is kimentem 94-ben, Kölnbe. Senki nem sírt a templomban a gyászmise alatt, csak én. Nekem ömlött a könnyem. Ezek a németek úgy néztek rám, mint ufóra, mert ők nem szoktak, nem tudnak sírni, vagy mi. Egy tálcán odakészítettek a sír mellé kicsi szál virágokat, amkiből mindenki vehetett egyet, és bedobhatta a gödörbe. Előre elrendezve, nehogy valami fáradságba kerüljön. Én egy nagy sárgarózsa-csokorral érkeztem, mindenki csodálkozott, hogy ezt dobtam a koporsóra. És még mindig sírtam. És ezen is csodálkoztak. Volt aztán halotti tor, ahol még nevettek is sokan, miközben ettek-ittak, én meg ott döntöttem el, hogy nem veszem igénybe volt férjem által biztosított szállodaszobámat, és azonnal hazaindulok. Ezt is tettem. Tizenegy óra alatt hajtottam le az 1200 kilométert hazáig. Még elértem a repülőbált éjfélkor, de erről már valahol beszéltem. Megjegyzem: nem emiatt siettem haza, hanem hogy megszabaduljak a németektől. Az érzéketlenségüktől, az egésztől, amibe majdnem belehaltam.

Olvastad Rejtőtől a Csontbrigádot? Hát ehhez tudnám hasonlítani a néha feltörő érzéseimet. Köln maga volt a pokol számomra, és mégis néha arról álmodom, sőt arra vágyom, hogy megint ott legyek. Mint egy mazochista. Ha végiggondolom, mi jó volt ott nekem, azt kell mondanom: semmi. És mégis visszahúz. Vonz. Valami megszokás, valami beidegződés, vagy valami olyasmi, amit nagy bánatomban észre se vettem, de azért mégis jó volt. Kellett lennie valami jónak. Vagy csak az örök törvény működik: a távolság, az idő elmossa a rosszat, marad minden, ami szép volt. Kellett szépnek is lennie, ha annyira visszavágyom. Mert visszavágyom. Hiányzik a Venloerstrasse, a Gürtel a sok szép parkkal, a kacsaúsztató is, ami benne volt, még a néptelen és csupa kő Vogelsangenstrasse is hiányzik. A Reibekuchen pláne, amit sok zsiradékkal, sok hagymával sütöttek a sarkon. Oh, ami aztán igazán OH, az a Mutti Rotbarschfiléje, amit ugyan mindig én vettem meg a hentesnél, de ő sütötte meg. Valami sügérféle lehet, máig se tudom, milyen hal, ő bepanírozta, kicsi, agyonhasznált lábasában megsütötte, aztán csupa salátával tálalta, volt hozzá pár kocka krumpli. Eszméletlenül finom volt, és minden pénteken bizton számíthattam rá. Hát lehet, hogy ezek voltak a JÓK, amik visszahúznak? Mindenesetre felejthetetlenek, az biztos. A Mutti által Stramme Max-nak nevezett szendvicset is nehéz felejteni: rakott a pirított vajas zsemlére egy tükörtojást meg még valami szalonnát, aztán késsel-villával lehetett megenni. Aztán még hogy tovább dőljenek belőlem az emlékek: olyan jó kávét soha sehol nem ittam, mit a kölni honyhánkban. Jacobs volt a márka, de valószínűleg a kávéfőző - a normál, német, szűrős, csöpögtetős - volt a katalizátor. Soha azóta nem ittam olyat. Vagy csak megint a megszépítő távolság... lehet.

Halottakról ennyit, remélem, csak jót mondtam. Mert rosszat nem is tudnék. Szerettem őket, siratom őket mindig. Ha rossz napom van, mind egyszerre tolulnak belém, mindegyiküket külön és egyszerre könnyezem meg, egy olyan elfojthatatlan, nagy, népi szomorúság keretében, amit a szürke napok szoktak kiváltani, amikor napsütésnek nincs híre-hamva sem. Ez novemberben elég jellemző. Biztos pont ezért időzítették a halottak napját ide.