2016dec31

Nem baj, hogy egyedül leszek szilveszterkor. Hosszú életem során elégszer voltam olyan buliban, amit nagyon érdemes elfelejteni. Ezeknél egyedül - kutyáimmal - lenni is jobb.

Várom a déli szelet. A mostanában szokásos északi egy nagy, köpenyszerű műanyagizét akasztott a cseresznyefámra, nem érem el.

A nap süt. A háztetők deresek, meg az autóm is. Ma nem megyek sehova. Kifejezetten szeretek itthon lenni. Ha körülnézek, csak rendet és tisztaságot látok. Dakát gratuláció illeti.

Az év utolsó napja! Vágod? Holnap már 17 lesz. Bölcsességet illik mondani. Roosevelté jut eszembe: Nem a jövőt építjük az ifjúságnak, hanem az ifjúságot építjük a jövőnek. Amen.

 

2016dec28

Remélem, értékelitek, mennyi mindent elintéztem nektek! Tudtam, hogy a 0,9%-os nyugdíjemelés elfogadhatatlan. Sőt nonsence. Immár biztos, hogy 7tized%-kal többet fogtok kapni. Aztán sűrűn káromkodtam amiatt, hogy a reklámok félbeszakítanak mondatokat is a filmekben. Az Rtl megígérte, nem lesz több ilyen. Elintéztem! Örülsz? Én igen. Már csak a többi csatornának is e mezsgyére kell lépnie, rajta vagyok!

2016dec27

Csoda történt, amin azért nem csodálkozom nagyon, mert a 27 a szerencseszámom. Kocsonyát főztem, felmostam, porszívóztam, törölgettem, mosogattam, ágyat húztam. Mintha tudtam volna, hogy a csoda közelg. És lőn.

Délután a kocsonyahúsokat aprítottam tálakba a konyhaablak mellett, ahonnan véletlenül kinéztem az utcára. Véletlenül megállt egy Vitara (naná, hogy Vitara!), dudált kettőt, és ablakain ismerős arcok kukkantottak ki. Az egész banda, akiket legjobban szeretek. Ablakot nyitottam, integettem, kiabáltam: gyertek be! Jöttek. Mondhatni, elözönlöttek. Pöcök, Szili, Egér, Szalás..

Pöcök azt mondta, csak Szalaiéknak akarta megmutatni a házamat, hogy majd egyszer idetaláljanak, tudván, hogy a meglepetéseket nem szeretem, nem gondolt rá, hogy be is jöhetnek. De nagyon bejöttek. Óriási ölelések, csókdosások, hangzavar. Vitalitással telt meg a szobám. Szerencsére órákig maradtak, röhejes lehettem, tapsikoltam a boldogságtól. Dumáltunk jó sokat. Azt mondták, a házam olyan "olgás". Ami nekem dicséret. A lelógó karácsonyfám is kapott elismerést. Összevissza beszélt mindenki, mint a régi szép időkben a délegyházi tóparti sátorozásunkkor. Néha indíttatásom volt, hogy szóljak: egyszerre csak egy szakasz beszéljen (á la P. Howard), de inkább csak kapkodtam a fejem, és élveztem a régi hangulatot.

Mindent megnéztek, minden tetszett, kilátásba helyezték, hogy nyáron többet találkozunk. A búcsút is szoros ölelésekkel, csókokkal fűszereztük.

Gyönyörű nap a mai, még mindig füstölgök a boldogságtól. Soha többé nem fogom azt mondani, hogy nem szeretem a meglepetéseket. De igen! Kurvajók! Legyen több.

A véletlenekről meg csak annyit, hogy nincsenek. Pont erre jártak, pont kinéztem - ha nem, elmentek volna -, pont minden tiszta és rendes volt a házamban, pont überglücklich voltam, hogy láthatom őket... mi kell még? Ezután minden 27-ére készülni fogok.

Dühöng a szél odakint, itt bent pedig a béke és a melegség jár át, nem hiányzik semmi.

Murphy azért működött: a kamerámból azonnal kifogyott az elem, ahogy bekapcsoltam, s miután két újat beleraktam, azok is beadták a kulcsot. Soha többé nem veszek olcsó szart. A telefonommal fotóztam őket, ahhoz viszont nincs szoftverem, amivel ide tölthetném a képeket. Majd kitalálom, hogy oldjam meg ezt is. Ma minden szép és könnyű, a problémák halasztva. Kocsonya kint az asztalon, rengeteg fokhagymát raktam bele, ígéretes. Ha Cso le nem vadássza. Majd figyelek.

Békés, boldog jó éjszakát neked is, mert nekem az lesz.

 

2016dec26

"Drága Olgi! Remélem, tudod, hogy ritka egy "nőszemély" vagy! (Illik hozzád az Extra név! Miért is? Kevés anyósjelölt lenne ennyire oda a leendő menyéért, aki elviszi egyetlen szeretett kisfiát! Persze írásaidból tapasztalom, hogy ez a lényed, amit eddig megéltél, véghezvittél életedben, abból ez logikusan kijön!) Csodállak! Üdv: Ervin"

Hadd kenegessem hájjal magamat, miközben barátom levelét idemásolom. Hiúság, asszony a neved, én se vagyok kivétel. Ugyanakkor az ilyesfajta "csodálat" némileg értetlenné is tesz. Én inkább önzésnek látom azt, ahogy Zsuzsihoz viszonyulok, mert az én jól felfogott érdekem a lelki nyugalmam megőrzése, aminek viszont e leány a záloga. Ha őt Dani mellett tudhatom, akkor kerek az én világom is. Ez színtiszta önzés, szerintem. Alig jobb, mint öregek otthonába adni a mamát, vagy internátusba a gyereket azzal a kívánsággal, hogy végre biztonságban, jó helyen legyen. Minden példa sántít, ez azért, mert a mama talán sírva foglalja el luxusszobáját, a gyerek is sírva válik meg családjától, csak akik őket odarakták, azok nyugtatják magukat azzal, hogy jó döntést hoztak, és mondhatják: csak a te boldogságod számít! Ó, nem, az is nagyon számít, hogy közben mi megkönnyebbülünk. Na ezt nem boncolgatom tovább, a lényeg az, hogy nem értem, mitől vagyok különleges, ha azt látom: a fiam megtalálta élete párját és boldog. És ettől én is. Miért, van olyan szülő, aki másképp érezne?

Beütött a tavasz! A vékony fehérség eloszlott a fákról, földről, a madarak már nem zabálják a szotyolámat: megpuhult a talaj, nyilván szép, kövér férgeket is találnak. Nem úgy, mint még tegnap is:

Mivel mind egyirányba néznek, és nem felém, azt saccolom, hogy Cicaja a bokrok alatt lapul és figyel.

A háromdimenziós macskanaptár miatt némi szégyenérzet támadt bennem, nem kellett senkinek. Giccses, igen, azt hittem, ilyesmi nem hat rám. Felviszem a nagy hálóba, ott nem látja senki, csak Ági, ha meglátogat. Ő szereti. Nem a giccset, a macskákat.

A bambuszom is ünnepel némi aranysággal, amit ráaggattam.

Tegnap hajnalban megfőztem a gombát, ami megmaradt, sok hagymán, volt még paradicsom és paprika is hozzá, tetejére a fűszeres palacsinta csíkjait dobáltam, megszórtam sonkakockákkal. Abba a dobozba tettem, amit Gabitól, szomszédomtól kaptam kocsonyával, úgyis vissza kellett volna adnom. Gondoltam, ne üresen. Írtam cédulát dátummal, s hogy nyugodtan dobják ki, ha ők se szeretik a gombát. Mert én nem. Szatyorba csomagolva felakasztottam a kerítésükre úgy, hogy belül lógjon, így se kutya, se macska nem férhet hozzá. Ma már nem volt ott, ahová tettem. Vagy hazatértek kis időre súlyos rokonlátogatásaikból, vagy valami kíváncsi, talán éhes ember akasztotta le onnan. Az a lényeg, hogy valaki megette! Többet nem kívánhtok. Megtettem, ami tőlem telt a szeretet ünnepén.

Tényleg nem szeretem a gombát, de jól meg tudom főzni.

2016dec25

Nagyon szép ez a karácsony!

A hó pont annyi ideig esett tegnap, hogy minden fehérbe öltözzön. A lasagne-im jól sikerültek, a maradékot gyermekeim magukkal vitték ebben a kajáktól vészterhes időben is. Mert tőlem estére a nagymamához mentek, ahol megint enni kell. És ma folytatódik a családjárásuk. Annyira odaadtam mindent, hogy nekem vacsora se maradt. Pár fűszeres palacsintát melegítettem vajon, azt ettem, jó volt.

Kaja után elfeküdtek a kanapén, a tévén megtaláltam a Christmas csatornát, csupa karácsonyi zene szólt. Gyertyák égtek. Béke volt, kutyák, macska idebent, annyira együtt volt a CSALÁD, hogy csak néztem, élveztem, hallgattam. Az angyal is biztos leszállt közénk, mert beszélni egy ideig senki nem akart.

Ez a beállás csak addig tartott, míg kattintottam, közben Dani akusztikusan (mondhatnék delfint, de) elfingotta magát, Zsuzsi pedig rögtön levált róla.

Van bűnöm - ha az - ebben bőven. Kettesben töltött majd harminc évünk a lazaság jegyében telt. Sose takargattam testemet előle, és ő se, mert nem kellett. Nem tartottuk furcsának, ha meztelenül mászkálunk egymás előtt. Igaz, én nem fingottam sose mások társaságában hangosan - máshogy se -, de ezt a "kifejezési formát", akár a büfögést családi körben simán megengedtem neki azzal az intéssel, hogy ez szigorúan itt és most, máshol soha. Nyilván nem büfögtem vele kánonban, mint ahogy nem is fingottam. Azt akartam, hogy ahol valóban otthon érzi magát, semmi gátlása ne legyen. Mert ha van, akkor az nem is otthon.

Jó, vitatkozhatsz velem, biztos igazad van. Nem példát mutattam, hanem hagytam, hogy szabad legyen. Talán még mércének is jó: ha van olyan lány, aki őt így, tiszta, naturális valójában, gátlástalan szokásaival együtt is elviseli és szereti, akkor az az igazi. Zsuzsi annak bizonyult!

Nem álomképeket, fehér lovon érkező hercegeket választunk férjül, hanem időnként fingós, szaros, meztelen, nyűgös, fájós derekú faszikat, akikben mégis van valami, amiért őket szeretni érdemes. A mindennapokbani őszinte, kendőzetlen testi megnyilvánulások elfogadása csak az alap, amiket ha nem szívlel a másik, akkor a többi, mások előtt látható, fényezhető tulajdonság csak álca marad, egy rész, ami az egész nélkül nem működik.

Állati szűken fogalmazva: ha a fingásával, büfögésével már nem kell neked, akkor sehogy se kelljen! Akkor nem te vagy neki való.

Zsuzsi csodálatosságát akartam ezzel kiemelni, aki mindenek felett, mindennek ellenére és mindent elfogadva őszintén szereti a fiamat, nem tudnék jobbat kívánni egyetlen gyermekemnek! Amen.

Alább láthatod az üvegszívet, amit Zsuzsinak csintáltattam, s mikor előveszi a dobozból, ugye, te is látod, hogy mosolyog? Csak ennyit akartam!

Talán sikerült végre olyan ajándékot adnom valakinek, amit meg is őriz majd.

Elmentek. Tavaszig.

2016dec23

Figyu, annyira kész vagyok, hogy az már szinte kóros! Szedtem tujaágakat, összekötöttem, szöget vertem a plafonba, felakaszottam, még bambuszágakat is vágtam, hogy szebb legyen a függő karácsonyfa, rájuk akasztottam a tavalyi aranygömböket - szépek! -, addig forgattam, amíg irányba állt az egész a kanapéról nézve, ahol a gyerekek majd ülnek. Tiszta hülye vagyok, órákig állítgattam az egészet. Hogy úgy forduljon, ahogy kell.

Egész nap főztem. Ki hinné, hogy két lasagne ennyi törődést igényel. Kész a húsos ragu Daninak, kész a spenót Zsuzsinak, megsütöttem a fűszeres, sós palacsintákat - amik a lasagne-tésztát helyettesítik, mert gyúrni nem vagyok hajlandó -, a hollandi mártást is bekevertem, minden kint hűl a terasz asztalán. Jobb, mint a fridzsider. Holnap már csak méretre kell vágnom a palacsintákat, rétegezni szósszal, raguval, sajttal, Zsuzsinak spenóttal, mozzarellával, paradicsommal, aztán sütőbe az egész.

Söpörtem, törölgettem, felmostam, minden tiszta és fényes. Ma csak három poloskát továbbítottam a vécébe, remélem, végre abbahagyják a nyomulást.

Úgy ülök most itt, mint királynő a trónján: körülöttem minden tökéletes. Tüchtig voltam. A "karácsonyfa" csillogó díszeivel pont úgy lóg a plafonról, ahogy akartam, mögé bekészítve két mécses, amit majd meggyújtok holnap. Zsuzsi üvegszívének dobozát zöld zsinórral átkötve már a kályha márványlapjára helyeztem, meg a pink szatyrot is, amibe begyömöszöltem azt a bizonyos szőrös mellényt, amit neki szántam (isten adja, hogy tetsszen!).

Szörnyen boldog lennék, ha ők is ketten. Dolgom már csak magamat gatyába rázni, a lasagnékat sajttal megszórni, sütőbe tenni és várni a nagy érkezésre. Már két napja hét óra felé feküdtem le, most mindjárt kilenc, és piszkosul éber vagyok. Izgatott. Száműztem a kutyákat, nehogy összekoszolják a fénylő padlót.

Márta felhívott, annyira jól van, hogy már megint a lábáról beszélt, miközben a szíve körüli bordák még korántsem jöttek helyre. Három hét múlva hazamehet. Kedvesek hozzá, az orvosa különösen, szerinte hihetetlenül jó fej. Boldogság ezt hallani. Meg azt, hogy már előre tekint. Csak az bántja, hogy egyedül van a kórteremben. Tudom, rossz ez, mert szüksége van társaságra. Mondtam neki: bár én lehettem volna egyedül! Nekem hat másikkal kellett közösködnöm hét hétig, nem volt sétagalopp. Most csak az fontos, hogy ő jól legyen. Csövek már nincsenek benne, forgolódhat, ha akar. Fájdalmai nincsenek, szerencsére. Ő is rosszabbra számított. De nem. Hurrá!

Kati meglátogatta. Elmondta, hogy kibékültünk. Mit tehetnék, ha azzal hív fel, hogy szeret, és sír, és hiányzom? Minek haragudnék bármiért is több évtizedes barátság után? Hülye lennék. Nem tudok haragudni senkire. Talán baj ez, de nem megy. Szívesebben söpröm a múltat, a sérelmeket el, mint hogy kérődzzek rajtuk. Nem éri meg. Jobban érzem most magam emiatt is.

Holnap karácsony, látom a gyerekeket, megölelhetem őket, még ajándékot is adhatok, és jó kaját - remélem. Ezzel most csordultig van a szívem, és bár nem tudom, mikor leszek álmos, de biztos jól fogok aludni. Hisz minden készen van!

Cicaja már egy órával ezelőtt - mikor felmentem a hálómba valamiért - mindenáron be akart költözni éjszakára, ahogy szokott, alig tudtam kitessékelni, ment az ágy alá, meg minden mögé, végül megértette, hogy ma nem fekszem le korán.

Jól van, nincs már messze az idő, elmúlt kilenc, tudom, megint a lábamon fog aludni. Szeretem. Vagy a párnám mellett dorombol, azt is szeretem. Kérdezem: mi oka lehet, hogy velem alszik, mikor itt lent sokkal melegebb van? Bátortalanul gondolok arra, hogy netán rám van szüksége? A közelségemre? Oké, macskát megfejteni még nem tanultam meg. Ahhoz sokkal több idő kell. Kutyában jobb vagyok.

 

2016dec22

Megint jó nagy hülye voltam. Hajnalban úgy ugrottam ki az ágyból, mintha péntek lenne, és már forgott az agyamban az összes tennivaló a karácsonyi ebédhez "holnapra". Hajnal kettőkor, csak úgy mondom. Négy óra felé kezdtem betáblázni a dvr-en a műsort, amit ma fel akarok venni, és a készülék váltig azt írta, hogy 22-e van, ráadásul csütörtök! Annyira nem hittem el - naná, mindenki téved, csak én nem -, hogy még a telefonomon is megnéztem a dátumot. Lássuk be: tényleg csütörtök van.

De a marha- és disznóhúst már elővettem a fagyasztóból kettőkor, mire rájöttem, korai, már kiolvadtak. Ági azt mondta (én is tudhattam volna), jobb, ha megfőzöm, úgy biztos jobban eláll. Tehát most rotyog a tűzön lassan a darált hús a holnaputáni lasagne-hoz. Akartam én a zöldségeket összeszedni, ami a bolognai ízvilághoz kell, de a szuper-hiper zöldségesnél - az egyiknél - fonnyadt, ronda zellerleveleket láttam, ott is hagytam, a másiknál, akiben bíztam, lekopasztott zellerek voltak csak. A coopban végre ott állt előttem egy igazi, friss zölddel díszelgő zeller! Addig bámultam, míg egy hölgy megelőzött, felmarkolta, és el. Az utolsót! Diszkréten azmegoztam, magamat szidván. Örök szabály: ha az orrod előtt van, amire vágysz, azonnal ragadd meg! Mert különben kapufa, és kalap-kabát, ahogy Alajos mondaná.

Holnap még van esélyem jóvátenni mindent.

Szomszédom, Gabi rámtelefonált, ha megyek, hozzak neki tejport. Hoztam. Behívott. Ittunk egy sört. Régen kíváncsi voltam a házára, amit eddig csak kívülről figyeltem a kutyája miatt. Amivel megbízott. Már megint túl hálás volt: odakészített az asztalra egy üveg pezsgőt, meg egy doboz bonbont a "szolgálataimért". Próbáltam kitérni, de nem hagyta. Végül azzal hagytam ott a pezsgőt, hogy az édeset nem iszom. Tényleg. Sajnos, kilátásba helyezte: férjét megbízza, vegyen nekem egy szárazat. Erről se lehetett lebeszélni. Elmondta, új férjével egy harminc fős családnak is tagja lett, ami harminc ajándékot jelent.. Legalább a díszzacskóról hagyta magát lebeszélni, amibe a bonbonomat rakta. Egy tál kocsonyát is el kellett hoznom. Az jó, imádom, és ma magamnak nem főzök. Kiraktam a kutyaház tetejére, időnként ránézek, megvan-e még. Remélem, a múltheti pofon lebeszélte Csót, hogy az orrát túl magasra emelje.

 

2016dec20

A magány öröme

A mindent elborító hideg szürkeségből menekülvén újra Tel-Avivban járok. Meleg van. A Carlton hotelban lakom a tengerparton. Gyönyörű az öböl az erkélyemről, homokos part, jobbra sziklákból épített hullámtörő, így a tenger nyugodt. Lemegyek mezítláb, fürdőruhámra egy könnyű akármit húzok, hisz város ez mégis, nem üdülő. Meglep, hogy a száz lépés alatt, amit utcaköveken, néhol aszfalton megteszek a partig, olajos, fekete korom ragad a talpamra. Nem csoda, a szálloda mellett forgalmas úton közlekednek sokan. Ruhát le, ülök a homokban, lábamat tisztítja-nyalogatja a tenger alig-hullámokkal. Este van, fények égnek mindenütt. Beúszom a sötét vízbe egészen a hullámtörőkig. Van köztük egy nagy rés, ahol szabadon áramlik be az igazi tenger. Onnan inkább visszafordulok. A sekély vízben szembetalálkozom Antonisszal, ki a görög delegációval jött. Beszélünk valamit, aztán ölelgetni próbál. A görögökről tudok annyit, hogy náluk a válás nem divat, mondhatni, majdnem örökre köteleződnek el, így csak kiruccanásokon, vagy turisták által nyerhetnek valami kalandot. Nem velem! Előbb érek a partra, felkapom a ruhámat, és sprintelek vissza a szállóhoz. A lift csupa tükör, Andira gondolok: itt talán neki se volna klausztrofóbiája. A szobám kártyával nyílik: gyors. Megmenekültem. Senki nem csodálkozott rám útközben a hiányos öltözékemért. Alapos lábmosás után ismét az erkélyen könyökölök, nézem a fényeket, hallgatom a tengert, belélegzem az este meleg, sós bársonyát, és boldogság tölt el. Egyedül lenni a teljesség érzésével csodás.

Ránézek a Holt-tengerből való fénylő, színes köveimre itt a márványlapon, a kályha tetején, és csak mosolygok tovább. Ember ezt már el nem veheti tőlem. (Csak a partvist kéne odébb rakni, amit pont a márványlaphoz támasztottam, s nagyon kiábrándító ennyi romantikus nyöszörgés után.. Ja, és még a kutya fülébe cseppentő flakon is ott áll, mint egy mecset - jaj, de morbid.)

Port Saidba behajózva - Ciprusról mentünk oda át máskor, sokan - annyira szerettem volna kiszállás után egy burnuszt kapni, ami fejtől lábig eltakar, még az arcomat is, és úgy korzózni az elképesztő forgatagban, nem turistaként, akire mindenki azonnal rámászik. Boldogan szakítottam volna egy magányos órát tökéletesen beolvadva senkiként a tömegbe. Persze szó sem lehetett róla. Kezünket-lábunkat cibálták az árusok, kiabáltak, könyörögtek, hát ezért szerettem volna láthatatlan lenni.

Jaj, a magányos óráim, kalandjaim a legszebbek életemben. Ezek az örökre megmaradó, élesen felidézhető emlékeim. Nagyszerű egyedül lenni.

Ayutthayában - társasúton - első dolgom volt hátrahagyni a csapatot, és egyedül, csendben mászkálni az ősi romokon, a forró köveken. (Az, hogy közben a buszon hagyott szütyőmből kilopták az utolsó ötszáz dolláromat, ma már nem is túl nagy ár ezért.) Chao Phraya.. óriási, bővízű folyó Bangkokban, kis hajóban ültem, kezem a mocskos, de kézmeleg vizet hasította, áldott szellő hozta az ezer szaggal terhelt, forró levegőt az arcomba, a parton mindenütt sztélék és buddhák; szabad voltam és nagyon boldog.

A seggem sose volt nagy; a buddháké túl lapos.

2016dec17

Valami varázslat szállt rám délelőtt, mikor bementem a faluba. A hangszóróból karácsonyi dalok ömlöttek, wish you a merry Christmas. Santa Claus has come into town. és ilyenek. Hozzátett sokat ehhez az egész világomat betöltő, fehér, dérlepte fák látványa, szinte szürreálisan. Minden fehér! A kerítések, a pókhálók, minden ág és bármi, aminek fizikai kiterjedése van. A kertemben is:

Andalogtam! Csak cigarettáért mentem volna, de a hangulat hatására, és azért, hogy tovább tartson, betértem a zöldségeshez is répáért - kaptam forralt bort ingyen -, meg a csirkéshez mellcsontokért a kutyáknak - nem volt épp szükségük rá -, aztán a boltba, ahol kenyeret vettem, amit szintén nem akartam. tébláboltam ide-oda, hogy tovább halljam a zenét. Szürkeség, hideg, de a gyönyörű jégkristályok mindenütt - lenyűgözött.

Kutyáim egy avitt focilabdán bunyóznak...

Kis házam a mindig zöld bambuszok takarásában: a súlyos jégkristályok alatt meghajoltak.

Szépséges nap a mai. Annál is szebb, mert megtudtam, Márta sikeresen túlesett a műtéten, még egy billentyűcserét is elvégeztek, ami nem volt kalkulálva, de ha már. Stabil az állapota. Ki kívánhatna többet? Úgy tűnik, végleg megjavították. (Szegénykém, ott fekszik most az őrzőnek nevezett helyen, nyilván gépekre kötve, felügyelve, már éjjel felébresztették, talán magánál is van, de a fájdalmait elképzelni se tudom. Bizakodom, hogy mindent megtesznek érte, hogy ne fájjon annyira.)

Azt hittem, fóbiás lettem, és már mindenhol poloskaszagot érzek. Eléggé megrémített a gondolat. Aztán észrevettem a könyökömtől egy méterre mászni egy dögöt. Halleluja, mégse vagyok csökött! Nyálas papír, megfog, vécébe lehúz. Azóta nem érzem a szagot. Tán mégse lettem fóbiás. Sosem éltem meg még ilyet, hogy december közepén poloskák jöjjenek elő akárhonnan. Ilyenkor már a pókok is alszanak. Ezek meg nem?!

Andi hívott. Szokás szerint szétröhögtük magunkat. Elkérte a receptet, ami alapján ittlétekor kaját adtam neki. Jó hosszan leírtam. Ezt akarja karácsonyra prezentálni a családjának. Megtisztel! Mondtam már neki máskor is: túl sokat lát belém, olyat is, ami nem vagyok. Talán csak szeretnék. De ő kitart amellett, ki kell csalnia belőlem, ami szerinte itt van. Jaj! Első szavam ez. Megint valaki túldimenzionál. Meglátjuk. A vak is azt mondta.

 

2016dec16

Mártát most műtik - nem tegnap -, még tart. Egy óra felé kezdték, tehát 7 felé lesz vége. Még csak félhét van. Ott fekszik szétvágott mellkassal, a szíve épp tán az operatőre kezében, a vérét gépek áramoltatják, aztán lassan visszatesznek mindent a helyére, összevarrják, és megy az intenzívre. Csaba, szegény, csak agonizál otthon, mást nem tud tenni. Holnap intenzív, holnapután őrző, talán két nap múlva többet tudunk.

Nem sok hasznosat vittem ma véghez. Bár a macskám más véleményen volna, mert a pecsenye libamájból levágott cupákokat mind magába temette lelkesen. A többit - csak egy marék volt - megsütöttem. Ez nem olyan, mint a hízott libamáj, hanem olyan, mint a csirkemáj, csak egy centivel nagyobb. Cicaja viszont érzi a különbséget, mert a csirkemájon fintorog, ezen meg nem.

Reggel háromkor azt álmodtam, hogy egy poloska mászik a lábszáramon be a gatyámba. Annyira feldúlt az álom, hogy kiugrottam az ágyból, és már nem tudtam visszafeküdni. Nyugtató szavakat intéztem magamhoz: ez nem valóság volt, nyugodj meg! Viszont ma is itt mászott a könyököm felé az asztalon egy rohadék példány. Fogok egy darab törlőpapírt, beleköpök, hogy ragadjon, és óvatosan megölelem vele. Ment a vécébe. Vigyáztam, össze ne nyomjam, mert a szaga, mondhatom: életellenes! Az oszló hús szagát jól ismerem, hisz lapátoltam már ki innen halott egeret, pockot, gyíkot, madarat, egy folyékony sünbe Cso is belehempergett, de e szagok nem mérhetők a poloskáéhoz.

Vajon kit utálok, utálhatnék annyira, hogy egy poloskát bedobjak az ingébe, vagy a hátára kenjem? Nem találtam ilyet még. Kegyetlen bosszú volna! S felejthetetlen. De lehet, hogy engem jobban megviselne, mint azt, akinek szántam. Hagyjuk is, képtelen vagyok utálni a poloskákon túl bárkit és bármit.

Kutyáim emésztve döglenek a szőnyegen, Cicaja májelégségben szintén a fotelban nyúlik. Amit örömmel láttam ma: a fehér tó, és a fatönkökre kiszórt napraforgómagok fogyása. A cinkék is kopácsolták a fára aggatott golyót.

Amit nem tudok megfejteni: ezek a pöttyök a behavazott jégen. Szabályosak és sokan vannak.

Ez egy háromdimenziós macska (naptár, csak az alját levágtam, már másodszor mentem vissza érte a boltba, mert nem tudtam feledni, hogy bárhonnan nézem, kiugrik a képből és rám néz), megvettem, és azóta is csodálom. Lehet giccsnek tekinteni, de gyönyörű. Daninak szánom karácsonyra.

Ez Cso saját dimenziója, ahogy belép a fénybe.

2016dec14

A söprűvel lenyomtatott kacsafarhátak elvették Cso kutyám bátorságát minden akciótól - talán a szag se jött ki a szoros zacskóból -, így feldolgozhattam ma hiánytalanul. Nem egészen, egy szárny és fél oldal azért hiányzott. Arról, amelyik homokos lett. Lemostam rendesen az egészet, nem ártott nekik a melegvíz, mert majdnem keményre fagytak odakint. Jó órát tartott a "feldolgozás", de egyrészt van időm, másrészt érzem ilyenkor, hogy hasznos a tevékenységem. Az aprólékosan lenyesett cupákokból már el is készült a kacsapörkölt. Tényleg: még életemben nem ettem kacsapörköltöt! Ez a madár talán túl ínyenc falat eme alpári célra. A kóstolás holnap lesz, addig kint a kutyaházon hűtöm egy dobozban, lefedve. Mert a lábas kell a nokedlihez, amit már grízzel, tojással, liszttel bekevertem. Ami hájat leszedtem róla, abból megint lesz egy nagy bögre kacsazsír. A csontvázból is elkészült a jókora adag kutyaleves. Mindenki jól járt! Ma se éltem hiába.

Havazgat, idén ősszel először. Nagyon gyenge, épp csak fehéres árnyalatot fest a földre, tetőkre. Rosszul tudtam: 21-én, a tél első napján kezdenek rövidülni az éjszakák. Utána már hajrá!

Elmentem a vízművekhez rendezni a tartozásomat. Egyrészt senkire nem kellett várnom, másrészt kedves, szolgálatkész ügyintézőt kaptam, aki mindent elintézett. A hat hónapra bontott részlet első felét a kártyámmal be is tudtam fizetni - 11.300 -, aztán majd jönnek a 3 köbméterre emelt átalányok mellé. Minden lepapírozva, aláírva, elsikálva. Ettől is nőtt elégedettségem.

Engedj be! Hetenként pucolok ablakot a sáros tappancsai miatt; száraz időben szerencsém van. A dunavarsányi tyúkok különlegesek: minden tizedik tojásban két sárgája van.

Hidegfront idején különlegesek az alkonyok, élvezd te is:

A tévé előtt punnyadásból felnézve is megajándékoz az ég:

 

2016dec13

Maugli József szerkesztette A dzsungel könyvét hajnali háromkor, mikor felébredtem. Továbbiakat nem tudok, mert felébredtem. Érdekes lett volna, ha ez az álom továbbvisz, talán még a szerkesztésbe, helyesírásba is beleszóltam volna, de menthetetlenül kidobott az ágy. Rendszerint egy percen belül elfelejtem, milyen álomból kászálódom ki, de ezt valahogy meg tudtam jegyezni.

Álomfejtésbe nem bonyolódom, de néha olyan színes és boldogító, sőt megemlítésre érdemes álmaim vannak, amiket jó lenne lejegyezni. Ha nem volna ott az az egy perc, ami alatt teljesen kimennek a fejemből.

Nagy hideg lett mára, de két poloska itt bent mégis a napsütötte ablakokat mászta. Kályhába, papírba csomagolva, összenyomás nélkül, mert a szaguk engem szörnyen frusztrál. Más történt-e? Tán csak az, hogy kint hagytam a kutyaház tetején a frissen vett kacsafarhátakat, s valami előttem ismeretlen indíttatás folytán (hangot, zajt nem hallottam) épp akkor néztem ki ellenőrzés céljából, mikor Cso földre vitte a széttépett zacskót, és már a kacsaszárnyat csócsálta. Bizony, kapott egy pofont visszakézből. És hangos káromkodást. A tettenérés fontos, megvolt. Másik zacskóba tekertem a jószágokat, és az újonnan vett nagy cirokseprűt is ráhelyeztem súlynak. Ha az leesik, meg fogom hallani.

Láthatod, milyen küzdelmes az életem!

Van boldogság is: Roszkos Karesz haveromat megműtötték, a doktor szerint sikeresen, most az intenzíven van a felépülés reményével. A fia nagyon rendes, hogy ezt közölte velem. Igaz, naponta bombázom leveleimmel hírekért. Küldöm az energiát neki, elalvás előtt is csak rá fogok gondolni, nagyon akarom, hogy jól legyen.

Másik fontos, a legfontosabb ember Márta, holnap fekszik be, és holnapután hatórás szívműtétnek néz elébe. Az operatőre végtelenül emberi és ... más szó ide nem is kell, úgy bánik vele, ahogy egy gyógyítótól a mai világban szinte már el sem várható. Szerencséje van, és tujda is, ezért alig fél, és nagyon bízik. Én is.

Nehéz hét ez, két fontos barátom életéért aggódom. Drukkolok szüntelenül. Szégyellem magam, hogy a lábam csak ma kezdett el fájni, lehet, csak a légnyomás-változás miatt. Ijesztő, de semmi ez ahhoz képest, amit ők átélnek. Talán ezzel akar a gondviselés rádöbbenteni engem: mennyivel kiváltságosabb a helyzetem. S ne bízzam el magam. Nem fogom.

2016dec10

Jól van, tudom, hogy megszülettem 69 évvel ezelőtt e napon, és boldog vagyok, mennyien tartják ezt számon - persze nem maguktól, hanem a facebook jóvoltából -, próbáltam is egy nagy közös üzenettel reagálni erre, mert egyenként órákig tartana. Bízom benne, hogy megbocsátják nekem.

Dani pontosan érkezett, ahogy mondta, be volt készítve a tűzhelyre a kaja, és mivel két akkora hegynyi bolognai spagettit becsőrölt a szájába, amekkorát én három nap alatt se tudnék megenni, gondolom, ízlett is. Utána elfeküdt a kanapén, de aztán magához tért, és sétáltunk egy nagyot a kutyákkal. Hihetetlenül tavaszias időt fogtunk ki, csak a madárcsicsergés hiányzott, tényleg. A tavon a gyenge jégbevonat szürreálisnak tűnt. De holnaptól megint jön a fagy, ami már hetek óta itt is volt. Mintha a Jóisten pont mára időzített volna egy ilyen enyhe, napsütéses, gyönyörű napot! Köszönöm.

Kutyáim egymást ugatták és lökdösték félre, hogy melyik nyalja-falja és nyomuljon rá, még első összeborulásunk se lehetett zavartalan, mert kétfelől másztak ránk éles körmökkel.

Ültünk egymás mellett a kanapén, Dani videókat mutatott az okostelefonján a cross-fit edzésekről, Maci kutya közben térdére fektette a fejét: együtt volt a család. Ritka pillanat. Dani kiment a szokott tujához egyet vizelni - mindig odamegy -, kutyák utána, önfeledten rohangáltak, verekedtek, ő meg nézte. Tudtam: itt a "feeling", amit itt igazán szeret. Közben észrevette, amiért annyit dolgoztam: a kertet, hogy rendben van, hogy mi mindent kiirtottam, eltakarítottam, és már van hely, meg jövő, amit a tavasz majd elhoz. Megdicsért. Ezért dolgoztam annyit. Új erőt adott, hogy ne is hagyjam abba.

Dani sosem dicsér látványosan. Tesz egy-két szűkszavú megjegyzést, de tudom, hogy ez mennyit jelent. Sokat. Azt a nagy tönköt, amit lehetetlenül nehéznek hittem, egy perc alatt átdobta a kerítésen, szerinte húsz kiló se volt. A másik dolog - amit persze megint kitörölt az agyam, mint mindent, mikor őt megölelhetem - a pincébe lemászás volt a vízórát leolvasni. Neki eszébe jutott. Leolvasta. Az ő keze érintésére még a lenti villany is felgyúlt, pedig nekem már egy éve nem. Eszerint két hónap alatt még négy köbmétert se fogyasztottam. Én is így gondoltam. Továbbra se értem tehát a három év alatt felgyűlt pluszfogyasztásomat.

Még nem jártam a vízműveknél, ahol egyrészt kérnem kell a 75k részletfizetését, meg azt, hogy a becslésüket emeljék 2-ről 4 m3-re, de ha még "központilag" - persze értesítésem nélkül, mert a levelemre azóta se válaszoltak - eddig nem emelték, inkább a 3 köbmétert fogom kérni havi becslésre. Mert annyit se fogyasztok. Jövő héten muszáj odamennem, hiába várok egy hivatalos mailre, mert nem jön. Hogy telefonon egyezkedtünk, az nem elég, kértem, hogy írják is le. De nem.

A napom boldog volt, az alkony színpompás, gyönyörű, a többit meg leszarom. Így tudok tényleg boldog lenni. Még az a két rohadék poloska se tudta hangulatomat megfertőzni, amiket megint itt bent el kellett kapnom. Ezek mindig felélednek, ha nincsenek mínuszok! Hihetetlen.

Ahogy Dani átölelt, ahogy megcsókolhattam a gallérja szegélyét - odáig érek fel -, az megint több hónapra elég lelki töltés nekem. Bár mindenkinek jutna legalább ennyi! Mert ez rengeteg. Boldogság, merre vagy? Hülye kérdés. Itt és most, nálam!

A séta után a kutyák alélva feküdtek a szőnyegen, de Maci egyszer csak odaállt Dani elé hegyezett fülekkel, tágra nyílt szemekkel, információ adás-vétel módban. Kérdeztem: Dani, hazaindulnál? Igen, felelte. Ezt érzi Maci. Most búcsúzik. Sokkal előbb megérzi, mire készülök, mint hogy bármi jelét adnám. A szszándékot érzi meg. Ettől különlegesebbek - ettől is - a kutyák nálunk. Ez ma is bebizonyosodott.

 

2016dec08

It's a jugle out there - ezt dúdolta valaki a fejemben, amikor hajnali 4-kor felébredtem. Maradt ez vissza a Monk nevű flúgos nyomozó főcímzenéjéből, aminek előzetesét két reklám közt hallottam. (Csak úgy eszembe jut erről, hányan tagadják, milyen sorozatokat néznek, mintha ez valami káros jellemvonást vetítene előre, netán még unintelligenciát is. Lássátok, feleim: ki mit néz, úgy ítéltetik, szerintem hibásan. Nézz, ami épp jól esik a lelkednek, ami felvidít, átröpít egy álomvilágba, ahol minden szép, érdekes, vagy bármi, amire épp vágyol. Ennyit erről.)

A dzsungelről pedig rögtön kertemre asszociáltam, ahol szinte már fel sikerült számolnom a kóros elburjánzást. Sokat küzdöttem vele, számtalan sebet kaptam a tuják agresszívan sértő viselkedése miatt; sebeim bár gyorsan gyógyulnak, helyettük és körülöttük viszkető kiütések keserítik az életemet. Kentem már mindennel: a Tiger Balm-tól a Betadinig, meg a gombaölőig, de éjjelente még gyakran arra térek magamhoz: ne vakard! Nem mindig ébredek fel annyira, hogy ne tegyem. Ezért ma hosszú útra indultam (négy kilométer) a patikáig Calcium Sandoz tabletta beszerzését célozva. Már bevettem egyet. Nézelődtem, van-e olyan, hogy tujaallergia, de nem találtam semmit.

Küzdelmes napjaimnak most láthattad keresztmetszetét.

Kiakasztottam három cinkegolyónak hívott kis ennivalót, de nem jön rá madár. Pedig eléggé fagyott a föld mostanában. Egy darab lecsókolbászt is felkötöttem egy ágra, de semmi eredmény. Pedig oda rakom ezeket, ahol ablakaimból rájuk látok. Egy rigó ugrált tegnap a kolbász körül, de nem nyúlt hozzá. Inkább olybá tűnt, mintha engem figyelne, és be akarna jönni hozzám. Ezt már harmadszor csinálja, párszor az ablaknak is nekirepült oldalvást, ezért nem sérült meg; furcsa a viselkedése. Szotyolát is vettem, de még nem szórtam ki a fák alá, majd ha tényleg tél lesz.

Dani szombaton jön - születésnapom okán -, tizenhárom órára rendelte meg a bolognai spagettit; már most görcsölök tőle. Hogy fog-e ízleni neki. Utánanéztem, kell hozzá répa, zeller, persze darált hús, bazsalikom, oregano, paradicsomszósz. de vajon én elég leszek-e vágyait kielégíteni? Ha azt mondja, a spagetti nem al dente, összeomlok. Ha most is azt mondja a kertemre, hogy szar, megint összeomlok. (Tudom, ikes ige, omlom lenne helyesen, de leszarom.) A bambuszaimra tegnap - szép napsütés volt, csábító - aranyszálakat függesztettem, órákig göndörítettem (szálanként körömmel meghúzhva) és helyezgettem őket, hogy bármelyik üléspozícióból láthatók legyenek, pár kék-ezüst karácsonyi gömböt is felaggattam, mindezeket úgy pozicionáltam, hogy minden napszakban a napsugarak valamelyiket megcsillogtassák. És most itt ül a teljes szürkeség, csillogásnak reménye semmi. De tényleg, annyira sötét van, mintha egész nap alkonyodna. Ha holnaputánig még esik is valami a déren kívül, ami ma esett, azhatom az egészet. Látvány nem lesz. Mindegy: nekem tetszik.

Augusztusban láttam utoljára a fiamat. Rég volt, ugye? Szerintem is. Mondom magamnak gyakran: nem az számít, mikor jön (bár a kutyámnak nagyon is!), hanem hogy naponta beszélünk, tudja és tudom, hogy jól vagyunk.

Renováltam a kutyaházat is: az általam felületesen összetákolt deszkák annyira elvetemedtek, hogy két helyen is nagy rés keletkezett, így a testmeleg nem tud bent maradni. Az egyik sarokba kartondoboz kiszabott derékszögét illesztettem, a másikat szivaccsal tömtem ki, most nem fúj be a szél, és a szőnyeget is megújítottam. A tetőt szigeteltem régi törülközőcsíkokkal. A kutyákat nem kérdeztem, de a lelkemnek jót tesz, hogy ez is rendben van.

Cicaja megint a lábamon aludt egy darabig, aztán lejött ide a fotelba, mert túl sokat mocorogtam. Rengeteg órát kibír kimenés nélkül, csodálom. Én nem.

Egy idős, nagyon orvosnak látszó kozmetikai szakértő mondotta (persze tévéről van szó), hogy "télen fennáll a zsírhiányvesztés". Csípem ezeket! Ha a zsírt elveszted, jön a zsírhiány. De ha a zsírhiányt veszted el, akkor, ugye? Van zsír elég. Ő pont nem ezt akarta mondani. De akkor miért mondta?

Másvalaki úgy fogalmazott, azért szeret valakit, mert "csendben tud hallgatni". Ragozzam itt a zajosan hallgatást? Vagy mit? Nem kell. Beszélni kellene értelmesen, túlragozás nélkül, csak úgy. Simán.

Eléggé utálok mindenkit, aki viccekkel traktál, de ezt most átlépve megkísérlek közzéadni egyet, csak azért, mert Jáksótól van, és ő nem szokott rosszakat: Bika átugrik a kerítésen a tehenekhez. Sziasztok, lányok! Tökös Dönci vagyok! De hívjatok csak Döncinek, a többi fennakadt a kerítésen.

 

2016dec04

Tegnap nagyon készültem Andi mai látogatására, mindent letörölgettem, a porszívót azért vettem elő, mert ahogy a söprés után a szőnyeget felhajtottam, hogy alatta is felmossak, homokcsíkok keletkeztek a hajtások mentén. Felmosás után visszahajtottam, és jött a porszívózás. Gyatrán. Kinyitottam. A porzsák oldalt kiszakadva, a szívótér, a szűrők tele dzsuvával. Zsák kidob, többi kiráz, kitöröl, új zsák. Bekapcsol, első az volt, hogy hatalmas porfelhőt fújt a légtérbe. Megint újra csupa por lett minden. Kösz! Új törölgetés, új felmosás, de kész lett. Jelentem, ma is ragyog még a lakás (kutyákat közben kikeféltem), egyelőre leküzdöttem mindent.

Andi múlt heti telefonjában azzal etetett, hogy festeni akar, kérdezte, mi kell ehhez és hol vegye meg. Elmondtam mindent. Ma már délelőtt beállított - megint körözött, elmondása szerint már az összes tópartot ismeri -, nagyot beszélgettünk, örültünk egymásnak. Kajaügyben ki akartam tenni magamért. Egész reggel ezzel foglalatoskodtam. Immár ketten bánjuk, hogy nem fotóztuk le a végeredményt.

Elmondom, ha nem is érdekel, mert színes volt, és büszkévé tett. Sült csirkecombot vágtam apró darabokra, beraktam egy fémkarikába (már meséltem, hogy konzervdobozból alakult ki), jól lenyomtattam a fedelével, majd sütőben átmelegítettem. Leöntöttem tejfölös csirkepörkölt-szafttal. Lilakáposztalevél-csészék szolgáltak alapul a zöld uborkareszeléknek, amit fokhagymás joghurttal fejeltem meg. A másik lila levélbe paradicsomkockák kerültek, szintén joghurttal leöntve, pár újhagymazöld-karikával. A harmadik, zöld salátalevél öblébe öntöttem a tejfölös, nagyon lila céklamártást. Színkavalkád volt, és szinte szénhidrátmentes, mert tudtam, hogy Andinak ez kell.

Nem hiszem, hogy hazudott, mikor állította, hogy nagyon finom volt, mert kinyalta a tányért, és écákat kért, hogy karácsonyra ő is ilyet alkothasson. Tán nem hiába bámulok főzőműsorokat is. Annyit megtanultam, hogy először a szemünkkel eszünk; a tálalásnak, a színeknek és textúráknak fontos szerepük van.

Amikor már elmenni készült, türelmet kért, hogy az autóból behozzon dolgokat. És miket! Jól átrázott: minden olyat nekem vett ajándékba, amikről azt hittem, neki kell. Csodás festékkészlet, Munkácsy-ecsetek (gyönyörűek!), lakk, terpentin, s a végén még egy alapozott festővászon is! Aléltam, mit mondjak. Sírtam. Ha örülni akart látni valakit egy ajándék miatt, akkor doszt megkapta. Még most sem tudok napirendre térni az egész fölött. Sokáig tapogattam a csodásan finom ecseteket, a festéktubusokat, amik míves fadobozba voltak zárva, és még most sem hiszem el, hogy ez mind az enyém! A szép fehér vászonra biztosan Andinak festek először képet!

Istenem, mit nem vétettem, hogy ilyen áldás szállt rám? Huszonöt éve másodszor látott barátnőm ennyire érdemesnek tartott.

Utoljára - és tán először - Dani tavalyi ajándékának örültem ennyire, mikor wireless klaviatúrát és egeret kaptam tőle. Amik azóta is megkönnyítik az életemet. Azelőtt évtizedekre visszamenően nem emlékszem, mikor voltam ennyire boldog egy ajándéktól. Köszönöm!

Még mindig csak bénultan nézem a díszes szatyrot, amiben ott van minden, ami ahhoz kell, hogy újra alkothassak. Még egy igazi festőpaletta is van benne, klasszikus, hogy ne egy darab deszkára nyomjam ki a drága festékeket.. hihetetlen. Andi unbelievable. Én meg überglücklich. Igeeeen!!!

Kinéztem jobbra, az ablakon túl, a nagyra nőtt bambuszaim között festői elrendezésben világlik az újhold teljes pompájában; a lombok pár perc múlva már eltakarják, de most, itt, nekem világít. Ezt is köszönöm. Ez egy gyönyörű nap.

Ja, még azt se mondtam, hogy Andi - isten tudja, honnan, de számomra megfejthetetlen feliratokkal (tán Brüsszelből?) - kutyakonzerveket és száraztápot is hozott, eddig ő szokta rám a telefonba kiabálni, hogy "őrült nőszemély!", mostantól ezt nekem kell.

A hold sarlója már a bambuszok mögé bújt, én is próbálok "lecsengeni", de nem lesz könnyű ennyi boldogság után. Megetetem a kutyáimat az új táppal, aztán még nézek valamit a tévében, és közben azt kívánom, legyen mindenkinek a karácsony, az ajándékozás, az együttrezgés ennyire csodás, mint ma nekem. Ez elég.

Roszkos Kareszért még nagyon aggódom, műtétje van, és nem tudom, mi lesz a vége. Nem vitt magával gépet, hogy megírja. Várni kell. Jó hírekre szeretnék.

 

2016dec01

Nem is tudom, megvisel-e, vagy inkább örülök neki, hogy már december van. Nemrég volt nyár, a tél elég hosszú lesz, de nem annyira, hogy februárban ne kezdjek el már tavasziasan pezsegni. Tizenkettedikétől elkezdenek rövidülni az éjszakák, hajrá! Figyelni fogom az utcai lámpákat, mikor oltják el őket. Körülbelül hetenként váltanak időpontokat, mindent ötpercet üdvözölni fogok. Már nincs messze!

Nem tudom, mi célt szolgálna az óraátállítás eltörlése. A sötétség-világosság arányán nem változtathatunk. Ha most nyári időszámítás lenne, később sötétedne, de később is világosodna. Nem mindegy, hogy kora reggeli ténykedéseink során fogyasztunk több energiát, vagy este, mikor megint sok kell? Az biztos, hogy megint szembemennénk a "világgal", a számítógépeink automatikus átállásával, a menetrendekkel, és sorolhatnám. Miért kell nekünk folyton harcolni a világ által bevett szokásokkal? Miért kell nekünk külön világ? Mert magyarok vagyunk? Lehetnénk úgy is azok, hogy nem pont ilyesmikkel akarunk kilógni a sorból, bizonyítani valamit, aminek hozadéka nincs. Talán ettől fog a világ jobban ránk figyelni? Minek? A pici Hungary nevét más miatt kéne megjegyezni. Példát mondjak? Tudod te is: teljesítmények, értékek, felfedezések, jó image, elégedett nép, kompromisszumkész vezetés, ó, ezeket is sorolhatnám. Sok mindenre lehetünk büszkék, ha arra koncentrálnánk, hogy a világ ezeket ismerje meg.

Meglepve értesültem róla, hogy Gyárfás lemondott az Úszószövetség elnöki tisztéről. Mindig tudott előre gondolkodni, el kell ismernem. Jól tette. Ami ezután lesz, az igazolja majd, hogy valóban jól tette-e. Nincsenek illúzióim, és nem is értek hozzá. Csak úgy elmondtam itt.

Társadalmi életet éltem ma: Erzsike kora reggel elkapott a nemzeti dohányboltban, kérdezte, autóval jöttem-e. Persze. Naná, hogy elvittem a kicsi boltjába, ami toronyiránt mellettem van. Jeges szél fújt, némi hó is esett, örültem, hogy nem kell két kilométert gyalogolnia egy ölnyi áruval, amit a boltjába vitt. A pékségnél megálltunk, ott szedte össze az árut. Kétemberes volt. Segítettem behordani a boltba. Útközben elsírta: menye elköltözött a fiától a kétéves imádott unokával együtt, akit most már nem is láthat. A meny - ismerem látásból, mindig morc, udvariatlan, első ránézésre simán ostoba, semmi kis nő - odaadta az elromlott telefonját a párjának, javíttassa meg. A párja, ki Erzsike fia, belenézett a telefonba. Mit talált? Szexuális levelezést egy régi szerelemmel. Annyi esze se volt, hogy kitörölje. A kenyértörés ettől következett be. Ez negyedóra alatt zúdult rám, míg a bolthoz értünk. Ahová be kellett mennem. És fejvesztés terhe mellett nem jöhettem ki két doboz sör nélkül. Hálából. Tényleg úgy támadott Erzsike, hogy halálra sértődik, ha nem viszem el a sört. Elhoztam.

2016nov29

Kaptam visszajelzést a túrós palacsintáról: nem volt elég édes, meg kellett szórni cukorral (naná!), és Pali "idegen anyagot" tett szóvá benne. Ami felkockázott mandarin volt. Ez tényleg baj? Mindegy, elfogyott, gyomrokba került.

Felraktam a Fb-ra az életmentő oklevelemet. Miért is? Valami hirtelen jött hiúsági roham lehetett az oka. Épkézlábabb magyarázatot nem találok rá. Végül is szégyellni rajta nincs mit. Meglepett, hogy már nyolcvanan lájkolták - nem néztem, kik -, és csomó kommentet is kaptam. Varga Gyuri - régi, repülőterekről való, nagydumás ismerősöm - leírta, hogy a légzés- és szívleállás nem halál. Biztos igaza van. Viszont ha úgy hagyom, csak nézem, akkor. Nem számít, csak az, hogy a meg sem halt barátnőm újra él.

Kacsafarhátat vettem olcsón. Kutyáknak már meg is főztem. Előtte sok munkával csak leszedtem egy pörköltre elég husikát róla. Meg hájat, ami most rotyog a lábasban, legalább egy bögrényi kacsazsír lesz belőle. Hát nem megérte? De. A kacsaháj több mint 700 forint, ennek meg 170 volt kilója. Mindenki jól fog lakni belőle. Juhé! Ezzel vigasztalódtam.

Mert Dani leszúrt, miért voltam olyan hülye, hogy a vizes embert nem küldtem le a pincébe megnézni a vízórámat, ha már eljött. Tényleg leküldhettem volna, mondtam is, hiba volt, de ő ragozta. Aztán csodálkozott, miért hallgatok. Hát mert a lebaszás nem szépíti meg a napomat, feleltem. Pláne, ha beismertem a hibámat.

Magam se értem, miért keskenyített el ennyire ez a kritika. Többször elgörbült a szám, sajnáltam magam, még jól is esett. Aztán elkönyveltem: kell még egy-két évtized, mire a gyermekem elkezd irányomban türelmesebbé válni, addig meg várnom kell. Elviselni, hogy egyenrangú észlénynek tart, akit lehet földbe döngölni időnként, mert bírja. Talán ez jó is. Lehet, hogy már hülyének tart, de reménykedik, úgy bánik velem, mintha nem lennék az. Tudod, mit? Örülök is, hogy nem mondja: jól van, anyuci, aztán magában gondolja, hogy szegény már demens kicsit. Csak délelőtt könnyezgettem fuj! önsajnálatomban, megerősödve és emelt fejjel nézek szembe a holnappal, mivel már este van. Lecsengett a nap, mindjárt kisül a kacsazsír, kutyáim zabálnak, előszedek valami sorozatot a vinyóról, és a boldogság megint eljöve. Még bírom odafent a 14 fokban az alvást, lehet, hogy idén le se költözöm. Klassz hidegben aludni. Hajnalban megint viszem szomszédomat az állomásra. Este meg hozom. Egyelőre ez minden tervem. Keves? Tudom. Az életem ilyen egyszerű. Találok szépet ebben is. Puszi mindenkinek.

 

2016nov26

Megint szombat. Ági hazament. Jókat zabáltunk és dumáltunk két napig. Férjének sütöttem féltucat nagyon kövér palacsintát tojásos-citromhéjas-tejfölös túróval töltve, mandarindarabkákkal spékelve. Remélem, hallok majd róla, hogy ízlett-e.

Vettem végre lottót; a remény él. Valami csodás, enyhe idő volt ma is, napsütés, semmi szél. Még a zsebes pulóveremet is csak azért vettem fel a kertbe menet, mert zsebe van, oda ollót és spárgát raktam. A tujáim ágait úgy kötözgettem összevissza, hogy eltakarják a ronda hiányokat. Cicaja kíváncsiságtól űzve felugrott az egyik tujára, a dzsungelszerűen összefonódó ágak közt felmászott valahová, nem is látszott, aztán nyávogott, mert beszorult. Levettem. Annyit gereblyéztem, hogy már szinte látszik. A tarackok legalábbis jól látszanak. Egyenként tépdesem ki őket. Az én bűnöm, hogy így elszaporodtak. Nagyon trehány gazda voltam, de már nem akarok az lenni. Karácsonyig látványos eredményeket akarok produkálni. Hogy Dani kritikus szeme is lásson valami érdemleges változást. Már nem is tudom, hány hónapja nem járt itt. Nyár volt, az biztos, az Erdeiben ebédeltünk.

Tegnapelőtt itt járt a vizesember azzal az infóval, hogy vitatom a vízóra állását. Szó sincs róla, mondtam, csak megoldást keresek a 75k kifizetését illetően, ami egyszerre nem megy. Felhívta az illetékest, át is adta a telefont, tisztáztam a helyzetet. Hat hónapig részletekben kell kb. 11 ezret törlesztenem, miközben a becslésüket 2-ről 4 köbméterre emelik, azt is fizetnem kell ezután. Jól nézek ki! Ha a tévém részlete nem járna le év végén, jó nagy szarban lennék. Ja, és még a vízművekhez is el kell mennem mindezt elintézni. Végül is szerencse, hogy adnak részletfizetést, nem? Nyomorúságom mégis fokozódik, akárhogy vihogok itten.

Tudtad? Már körülményrendszer is van! A szempontrendszer, főzőrendszer és egyéb -rendszerek mellé. Ma átvizsgáltam a boltban egy sörrendszert és egy egész zöldségrendszert; a pékáru-rendszerre pillantást se vetettem, mert van két kiflim itthon. Rendszerint.

Nyertes Zsuzsa a vacsoracsatában azt mondta, a tészta úgy jó, ha al dante. (Szegény Dante!) De nincs egyedül, Juhász Előd, ki zenetörténész, Fischer Andit emlegetett Anni helyett.

Ugyan, Amerikában a gnocchi nevű tésztát gnoccsinak ejtik, ehhez képest a vacsoracsata szereplői egybehangzó gnokkija már egész jó. Én maradok a nyokkinál.

Egy tévéműsor alul futó hírszalagjában ezt olvashattam: "Mérséklődött a természetes fogyás idén." És kész. Hogy mi fogyott eddig természetesen (én biztos nem, legfeljebb a pénzem), az nem derült ki. Pedig kíváncsi lennék, hogy mi mérséklődött, ami eddig természetes fogyásban volt! S vajon ez jó-é, vagy rossz?

2016nov22

Elfáradtam. Jó! Éjszakára kint hagytam a kocsiban egy kiló csirkemell-csontot, ezeket ma "feldolgoztam". Tartott vagy két órát. Ácsorgás, kis kés, nagy kés, ez a macskának, ez a kuktába, ez meg nekem pörköltnek. Volt vagy egy tucat mellcsont. Az első pár láttán elismertem a hentest, milyen alapos. A fenébe. Aztán jött néhány, ahol már örültem a kezdőnek (vagy trehánynak), jó sok cupákot hagyott rajta, még két szívet is ottfelejtett. Egy alapos pörköltre való nyesedéket tudtam leszedni. Holnap megfőzöm, aztán jön Ági, és lesz hortobágyi palacsinta. Sikerélmény ez is. A kutyák ma jót vacsoráznak - fől a kuktában -, mi is ketten holnapután, a macska pedig már elalélt, mert megette a részét.

Egy-két köbméter avart is összegereblyéztem - három nagy, lombos fám van, képzelheted, mit termeltek! -, s mivel oly szerencsém van, hogy a kerítésem és az út között sűrű bokrok takarják a ki- és belátást, átdobtam az egészet mint szrt a kerítésen. Jó kis komposzt lesz belőle. Rengeteg van még hátra, de élvezem, hogy haladtam valamennyit. Jóféle fáradtság ez. Az idő csodás, ezért is buzdultam fel ennyire. A nap ragyog. Ha sajnálom, hogy nincs fagy, csak azért, mert ma is mászott rajtam egy poloska. Már össze se rezzenek. Odafent a paplanomat is sima gombóccá gyűröm, mielőtt lejövök, hogy este lássam, mászik-e rajta valami. Tegnap mászott, naná, hogy poloska. Wc-ben végezte. Tudod, a rendetlen ágyon, a ráncok között nem venném észre. Úgy harcolok, ahogy tudok.

Még nem mondtam: Dani a cross-fit versenyen döntőbe jutott 27 versenyző között. Az első négybe. Ott feladta. Miután megírta gyorsan nekem, gratuláltam, főleg azért, hogy volt elég esze feladni, mikor már túlterhelte volna magát. Ezért becsülöm legjobban, tudta, hol a határ. Ma nem is ment edzésre, pedig 3 nap eltelt, de még mindig fáj mindene. Örülök, hogy megtalálta a neki való sportot, társaságot.

Van itt egy kivágott, nehéz, nagy tönk, egy hatalmas bokor levágott maradéka, én megmozdítani se tudom, halványan reménykedem, hogy Dani, aki már saját súlyát is képes megemelni, talán átjuttatja ezt a dögöt a kerítés túlfelére. Csak el ne felejtsem. Amikor meglátom őt, az agyamban Ctrl+Alt+Delete történik, memória törölve. Majd igyekszem észben tartani. Meg azt is, hogy lemásszon a pincébe megnézni a vízórát, vajon két hónap alatt mennyit fogyasztottam. Ich drücke die Daumen. hogy eszembe jusson.

 

2016nov20

Cso megint kiment valahogy a kertből. Ám most már sejtettem, hol, mert a sűrű bokrok között törte át magát. Igen, egy léc megint elhajlott, láttam is rajta a fennakadt szőrét, ez legalább biztos. Egy csomó ágat odahordtam, befűztem, megkötöztem; képtelenség, hogy azt a nyílást használhassa még egyszer. Talán végre megnyugodhatok Houdini-ügyben.

Még mindig nincs ötletem, hogy fogom abszolválni a 75 ezres vízszámlát, egyelőre átutaltam kétszer annyit, mint szoktam. Csehül állok, nem mondom. Vasárnap van, a pénzek holnap mennek el. Egy excel-fájlban vezetem a tényleges és várható pénzmozgást, hát nem szívderítő. Nem is értem, miért nem aggódom gyötrelmesen. Mintha nem is velem történne mindez. Mintha a lehetetlen, vagy inkább a dehogynem velem meg se történhetne. (A bal lapockám megint viszket pont ott, ahol sehonnan nem érhetem el. A jó hosszú, gumigombos távirányító kiváló megoldás.)

Ideje volna megköszönni a jóistennek, hogy ma is tavaszi idő van, még kabát se kellett, míg a kertben vacakoltam. Köszönöm! Sikerült felsértenem az alig beforrt vágást a karomon, vérzett alaposan. Tényleg nem veszem észre, ha szúr vagy vág valami.

Látó Janó ír valamit rólam a Borsba. Két fotóval. A másodikról - ahol két kutyámhoz hajolok - megkérdezte, mehet-e így, mert kócos vagyok rajta. Válaszom: ki a fszt érdekel, hogy kócos vagyok-e? De tényleg! Az ilyen kérdéseket nem is értem. Talán őbeléje szorult több női kromoszóma, mint belém. A lapot majd megküldi. Remélem, karácsonyra ideér, hogy Dani láthassa.

Cso megint az ajtóra ágaskodik, hallom a körmeit. Vacsoraidő közelg.

Hé, nem is mondtam, tegnap elhoztam a bjelorusztól az üvegszívet. Szép lett. Próbált rábeszélni, hogy a gravírozást futtassam be arannyal, de sejtette, hogy nemet mondok. Hihetetlenül giccses ízlése van, annyira, hogy nem is érti az egyszerű elegancia fogalmát. Én nem fogom neki megmagyarázni. Féltem is, hogy elkövet valamit saját kútfőből ellenem, de szerencsére nem tette. Jó munkát végzett, nem sajnálom érte a 10k-t. Már csak az kéne, hogy leendő menyem is örüljön neki.

Régen vártam már ennyire a karácsonyt - igazából csak nyűg volt mindig; kevés lóvé, kevés ötlet. Bár mikor Daninak számítógépet vettem, az igen jól sikerült. Rég volt. De emlékszem, valahol dugdostam a méretes készüléket, neki a fa alá csak egy rajzot tettem saját kézből, egy monitor és egy doboz volt rajta. Bizony csillogott a szeme. Hát még, mikor előhoztam. Az egész téli szünetben überglücklich volt.

Neki most semmit nem veszek, nem is hagyná, mert a táblagép eléggé kimerítette forrásaimat (májusig fizetem). Főzök egy jót, elég lesz. Már kinéztem a mennyezeti gerendán egy helyet, ahová szöget verek be, tujaágakat fogok lelógatni, feldíszítem aranygömbökkel - amorf karácsonyfa lesz, alatta sok hely a zöld márványlapon, ami a kályha tetején fekszik, és odaférnek az ajándékok. Zsuzsinak. Mécseseket is gyújtok.

Cso annyira döngeti az ajtót, hogy mennem kell.

 

2016nov18

Röhögéssel indult a hajnal! Sötétben vittem ki szomszédomat a vasúthoz (500-ért - néha tipródom, nem túl sok-e. vajon mibe kerül manapság egy villamosjegy? Nem tudom). Utána a közért elé parkoltam, ahol is egy icipici autót láttam, benne két ülés, szögletes, ha megfeszítenének, se tudnám a márkáját, még soha nem láttam ilyet. A hátuljára nagy betűkkel ráfestették: POWERED BY LEJTŐ. És egy 45 km-es max. sebességet jelző karika. Ennél vidámabban nem indulhatott a napom!

Ha már nap, az most is ragyog, mint tavasszal. Betölti a szobámat.

Dani holnap indul egy cross-fit versenyen, háziverseny lesz bírákkal; a két éve gyúró ifjak mérik össze fejlődésük eredményét. Dani lelkes, még tán aludni se tud az éjjel emiatt. Naná, hogy rögtön aggódtam: mi lesz, ha megroppantja az érzékeny derekát, vagy más baleset történik, hisz 95 kilót akar emelni, ami saját súlya. Az is naná, hogy utálta az aggódásomat. Végül írtam neki egy levelet, amiben támogatásomról biztosítottam. Bevallottam: én is nagyon utáltam anyám aggódását a repülés miatt, mit tudsz te erről, meg arról, hogy mire vagyok képes, és egyáltalán, riposztoztam. Nem akadályozott. Én se fogom a fiamat. Hisz apja is, én is legalább húsz évig a fizikai megmérettetés, a verseny bűvöletében éltünk, génjeink nemhogy vízzé váltak volna, de gyermekünkben adódtak össze. Csak még a forma, a kifejezésmód hiányzott. Ő a cross-fitben találta meg (szerencsére nem az ejtőernyőzésben, ami csábította).

Drukkolok, és ki tudja, mikor kapok tájékoztatást. Hétvégén nem szokott hívni, én se zaklatom magammal.

A német követség küldött egy szép nagy kérdőívet, és minden tájékoztatást amúgy precíz német módra. Nem is vártam mást. Kíváncsi vagyok, mi lesz Dani reakciója (átküldtem); szerintem erre eddig nem is gondolt. Hogy fontos lehet egy német személyi igazolvány. Pedig de.

Na, kérem, megjött a vízszámla az előbb. 75.180 Ft. Én is hasonlóra gondoltam, de abszolút nem reméltem. Ha három hónapig éhezem és egyéb rezsit se fizetek, akkor se tudom kiegyenlíteni. Most légy okos! Ki is az a Domokos? Hátha tud valamit. Persze írtam egy mailt a vizeseknek, de ki tudja, meghatottam-e őket sirámaimmal. A vihogás az egyetlen, amit most képes vagyok előadni. Magamon. Azt súgja a zsosz, hogy ne aggódj, elrendeződik. Ha-ha.

Tudod, mit? Inkább tévét nézek. Örülök, hogy enyhe az idő, élvezet volt a séta, lecsavartam a kályhát is, mert nem kell, el is mosogattam, ami csak növeli az elégedettséget; nem vagyok hajlandó ma tovább aggódni. Ott egye meg a fene. Lehet, hogy holnap szakad rám valami lottónyeremény, akkor még őszintébben vihoghatok az életemen.

Nincs veszélyérzetem. Ez furcsa, mert lehetne. Pici kis status quómat nem borítja fel semmi. Ave Caesar, morituri te salutant!

 

2016nov17

Ma mennyit röhögtem! Andi felhívott, szintén röhögve. Úgy kezdődött, hogy tegnapi sms-ében jelezte, 7-kor az m1-esen lesz, nézzem. Én mint jó gyerek, héttől majd negyedkilencig bámultam, és nem volt ő sehol. Elgörbült ujjam a felvétel gombon kövesedett meg, és hiába.

Naná, megírtam neki, alaposan gondolja át, mivel tudja jóvátenni, hogy a királyi tévét hetven percig bámultam miatta! Fűztem hozzá még mást is, remélve, hogy jót nevet. Így lett.

Kiderült, hogy rossz csatornát adott meg. Együtt vihogtunk azon, hogy - mivel még öt barátnak küldte az sms-t - az m1 tegnapi nézettsége legalább hattal emelkedett.

Viszont jóvá is tette - miközben hurkát sütött - a bűnét. Az ő fia is Dani, ő is német apától származik, ő is egyedül nevelte fel, mint én. A tanácsa mindent felülmúlt, mindjárt neki is látok, hogy profitáljak belőle.

Nem tudtam, hogy német apától származó gyerek kérhet az itteni követségtől német ID-t. Ehhez kell az eredeti Geburtsurkunde (megvan, Daninak megadtam az Amtsgericht Wesel elérhetőségét, a levelet is megfogalmaztam, kért másolatot, meg is kapta - én elhánytam -, az itt honosított anyakönyvi kivonatát nem hánytam el, megtaláltam). Elvileg minden kész, hogy Európára érvényes német ID-je legyen. Hurrá. Andi, minden megbocsátva!

Ervin, neked meg köszönöm, hogy néha figyelmeztetsz, milyen hülye tudok lenni. Például azt írom, 18-a van, mikor csak 16. Nem is értem, mitől van ez. Évszámot is írtam már rosszul. hajlamos vagyok rá. Én, a nagy kritikus. ugyanolyan esendő, kritizálható vagyok, mint akárki. Hiba lenne felfújni magam, azt képzelni, csak más hibázik. Én Is! Sokszor. Bocsesz! Ezer hibát találok magamban, és a kritikának örülök, ha ül. Ha azt hiszem, nem, akkor is megfontolom. (A mondatkezdő nagybetűk hiányát illetően egyre inkább úgy látom, ez a Word szórakozik velem. Mire a blogba másolok, kisbetűk lesznek. nem javítom - direkt.)

Most nekilátok megkeresni a német követséget.

Megkerestem. Írtam mailt. Kiderül, mit válaszolnak.

Tovább röhögök, Andi annyira feldobott.

 

2016nov16

Már megint reklám, de igen jól szórakozom rajtuk. A fogkrémről szólt, amitől nem fáj, ha hideget iszol. Szőke, ennivaló hölgy mondotta: Direkt tesztnek vetettem ki magam, behűtöttem magamnak egy jó hideg limonádét.

Első kérdésem: hová is vetette ki magát? Második: a jó hideg limonádét vajon miért hűtötte be? Harmadik kérdésem nem az, hogy aki a reklámot készítette, vajon teljesen hülye vagy simán igénytelen-e, inkább az: aki elfogadta és kifizette, vajon az KI?

Negyedik kérdésem már jobb, ha nincs is, mert fölösleges. Ha volna, azt kérdezném persze: hová jutottunk? Ez szinte semmi ahhoz az orr-reklámhoz képest, ahol bazinagy orrok táncolnak a futószalagon, és a Nasivin, vagy mi a frász a seggükbe fúj egy löketet. Azt hittem, a fehér kádba köpött véres nyál után már nincs lejjebb. De van. És még lesz is.

Azt mondtam, jól szórakozom ezeken, de közben fel is húznak. Az igénytelenség, kritikátlanság egyre rémít.

Más. Dani nem fizette a tavalyi nyuggerbiztosítását. Felszólították. Kérdezte, mit tudok róla. Mondtam, annak idején durván leszólt, amiért kétszer figyelmeztettem erre, és megküldtem neki a szkennelt papírokat. A leszólás így hangzott: "megmondtam, hogy el van intézve, ne görcsölj ezen!" Kvázi hülyének nézett, aki csak fújja a magáét, és nem érti, hogy már nem kell. Ezek után azt mondtam magamnak: leszarom, majd elhiszi, hogy nem én dumálok az agyára menően, hanem ő sáros. Így lett. Nyilván megint én túrtam a papírokat, hogy bizonyítsak. Azóta már tán saját lakcímére érkeznek az ilyen levelek, gondom letudva. Azt már nem is értem, hogy 7k miatt mit háborgott ennyit. Mikor napi 3,5k-ért rendel magának fitnesskaját. Mélységes ellenérzéseimet, ellenérveimet stb. legyűrve erre azt mondtam: ha megteheted. tedd.

Anyám. én naponta ennyit négy állatra (2 kutya, 1 cica meg én) nem költhetek!

Nem bírtam ki: vettem egy marharostélyost. 900 volt kilója, és ha hiszed, ha nem, ezúttal vastag volt a csont mellett a hús is. Azért. (Mintha olvasták volna a kritikámat.) Két kisebb tatárbifsztekre-valót eltároltam, Cicaja is kapott egy nagy adagot. Zabálta! Ma jól fog aludni. A csontot, és a többi - számomra ínyenc - gumis falatokat, zsíros cupákokat levesbe főztem. Lassan! Még a padlón hűl, nem hiszem, hogy ma megkóstolom. Öt óra, ilyenkor már nem eszem.

Jaj, el kell mondanom: isteni céklapürét főztem még! Azt hittem, Ági jön holnap, de elhalasztotta, az ő hortobágyi palacsintáját szerettem volna színesebbé tenni a gyönyörű, lila melléklettel. Nem baj, az is a mélyhűtőbe került. Annyi hely még volt. (Szörnyen gyűjtögetővé váltam, tele a fagyasztó, mégis mindig újat veszek, nem bírom megállni.) Megfőztem a céklát, pirítottam hagymát és fokhagymát, só és némi babérlevél, kömény, ecetes torma, botmixer. Jó íze lett! Felhasználáskor kell tejfölt belekeverni, attól lesz szép rózsaszín. Akár kenyérre is kenheted, de bármiféle hús mellé isteni szósz lesz. Sikerélmény.

Gereblyéztem ma "sokat", három lombhullató fám is van, amik teleszemetelik a kertet. Nem több mint húsz percig tartott, naná, hogy ez alatt kaptam három üzenetet a mobilra. Kettőről nem tudom, ki írta. Válaszom: "helyzet?" Semmi reakció. Talán a gravírozó lehetett, a bjelorusz, aki kérdésemet nem is érti.

Ez a rengeteg dolog történt ma, nyugodtan szólj rám, ha fárasztó vagyok. Akkor is le fogom írni, tehát hiába.

 

2016nov15

Félöt, megjöttem a sétából. A kezem szinte lefagyott. A fülem is. Mi van? Rövidre fogtam, mert úgy éreztem, a seggem is befagy. Senki se mondta, hogy ma már sapka és kesztyű is kell. Meg még egy pulóver.

Kíváncsi vagyok, Cicaja ma is feljön-e hozzám aludni, mert már nemigen lesz több 14 foknál a tetőtérben. Idelent legalább öttel több. Eddig feljött.

A ma reggeli Maci-vakargatásom - elterül a lábamnál, felveti a fejét és kéri, hogy dédelgessem - e mantrában merült ki: "incifinci pici pincsi" - tetszett neki. Nagyon hagyta.

Kati úgy gondolja, reménytelen vagyok, akin már nem lehet segíteni. Ajánlott két filmet, értékeset, amit nézzek meg. Egyiket már láttam, jó volt. A másikat keresgélni semmi kedvem. Vannak közös értékeink, de vannak, amik nem. A baj az, hogy mindig elhelyez egy tüskét az írásában akkor is, ha épp jót akar. Ilyen volt a "Szulimán", ami helyett mást kéne szeretnem. Az értékrendem biztos nem tökéletes, de ki és miért gondolja azt, hogy az övé igen? Megint a tolerancia és a más elfogadása hiányzik itt, ami aggaszt. Amikor azt mondja, nem akar befolyásolni, akkor pont azt teszi.

Ember, miért nem hagyjuk már egymást békén? Azt szeretni, ami nekünk kedves? Nem mások elvárásai szerint élni? Nem értem, mi fűt annyi embert, hogy másokon változtasson. Ki az, és mi az, aki/ami miatt ezt komolyan lehet venni? Egy rakás évtizedem volt már megtapasztalni, mi jó nekem. Oszt jönnek kis önjelölt próféták, akik - a net tele van ilyenekkel - elhiszik, hogy ők tudják, mi jó nekem.

A végén úgyis bevallom majd, hogy mit rontottam el, mit kellett volna másképp csinálni, de addig hadd tegyem, amit jól esik. Oké? Nem akarok örökké élni, minden ilyen-olyan "új" irányzatot, életminőség-javító eljárást, kúrát, vizsgálatot. mi a francnak? Az erő, a töltés, a predesztináció bennem van. Más segítségére szorulsz? Akkor is benned van a hiba. Amit csak te oldhatsz fel. Nincs az a szuperkütyü, gyógyír, elmélet, ami helyettesítheti a saját elszánást.

Van ismerősöm, ki egész életében másoktól várt segítséget ahelyett, hogy összeszedte volna magát úgy igazán, és próbálta volna saját erőből koordinálni a napjait. Nem szervezett, nem tervezett, nem akart. Ma sem. Mások kezében van, mert odaengedte magát. Egymagában rég elveszett volna. Szerencséje, hogy törődnek vele.

Én nem akarom ezt. Ne aggódjanak értem, amíg lábon állok és irányítom az életemet. Ne mondják meg, mit kéne másképp tennem, mert nem érdekel. Az, hogy még élek, és egyedül felneveltem egy sikeres ifjút, nekem elég, hogy elhiggyem: nem vallottam kudarcot. Van tehát, amit jól csináltam, a legfontosabbat, és csak ez számít. Tökéletes boldogság, megnyugvás nincs, tudom, de van elégedettség mindazzal, ami ma van, és békében élni a múlttal pláne.

2016nov14

Isten bocsá', néha a Ridikült is nézem; ha nem túl "csajszis" a téma (fú, de utálom e szót!), akkor nem kapcsolok rögtön el. Nézd el, hogy folyton kritikus vagyok (számtalan anyanyelvi lektorálásom során belém ivódott). A műsorvezető ilyet mondott: Ez konfliktusforráshoz vezet. Mit érzek ebből? Azt, hogy rendkívül "trendi" óhajt lenni az aktuálisan divatos kifejezések terén. Érzem azt is, hogy nem sikerült. Mert valami vagy konfliktushoz vezet - lám, ilyen egyszerű -, vagy konfliktus forrása lehet. Jól van, tudod, hogy szeretek nyelvészkedni. Őrizni, ami még megvan, talán. Utána majd jön a nézvést, meg a szempontrendszer, meg az igazándiból. Júj! A támogatottsággal már rég hadilábon állok, akkor is ezt mondják, ha simán támogatásról van szó. Tudom, a nézettség már rég köztudatba épült, de mi van a rádiókkal? Hallgatottság? Lehet, hogy te már hallottad, én még szerencsére nem.

Tegnap Csocso-szan megint kívülről kaparta a kaput. Hol ment ki? Csak sejtésem lehetett. Örültem, hogy legalább vissza akart jönni. Egy hegynyi levágott tujaágat hordtam a kert sarkába torlasznak, hogy ne férjen oda az általam sejtett nyíláshoz, ezt több helyen megismételtem. Volt levágott ág bőven. Most legalább eltakarítottam őket. Ha megint kibújik valahol, tanácstalan leszek. Alacsony ez a kerítés, és több mint harminc éves. A deszkák korhadtak helyenként, elmozdíthatók, örök harc ígérkezik velük. Maci már megfontolt öreg, de ez a kislány, aki velem egy napon lesz két éves, még nagyon ficereg.

A sziszifuszi küzdelem közben a karomon megint lett egy nagy seb, amit menet közben persze nem vettem észre, úgy nézett ki, mint amit össze kéne varrni. Ehelyett odatartottam Cso orra alá, nyalogassa. Az mindig segít. Mára teljesen összeforrt. Csodálkozom, mennyire nem érzem a fájdalmat. Nem. Csak a viszketést, ami majd utána jön. Az azért súlyos, mert álmomban vakarom, véresre néha.

Még mindig az emeleten alszom, ahol fűtés nincs, mert az a csodás, óriás paplan, amit Zsuzsi a szállodából hozott, hihetetlenül meleg és súlyos. A háló ajtaja nyitva, eddig még nem ment a hő 15 fok alá, amiben aludni jó. Első érintésre hideg az ágy, legalább tíz perc kell, mire bemelegszem, másik tíz perc, mire elalszom. Rájöttem, hogy a zoknit nem vehetem le, mert a hideg láb a hideg paplannal érintkezve abszolút alvásgátló. Tehát zokniban alszom, piha! De jó.

Mostanában Cicaját nem rakom ki éjszakára. Hiába van itt lent öt fokkal melegebb, mindig feljön hozzám. Hol a testem által formált mélyedésekbe telepszik a paplan tetejére, hol mellém a széles ágy egy sarkába, hol a fotelba, de láthatólag közel akar lenni. Ez számomra megható, ezért nem bánom. Előfordul, hogy az orrom előtt dorombol, megsimogatom, hálás vagyok neki. Ha mozdulok, mindig leugrik, hagyja, hogy áthelyezzem magam. Aztán visszajön. Furcsa ez egy olyan macskától, amely (vagy már inkább aki) azt se hagyja, hogy a farka irányába simogassam, mert akkor harap. Láttam, fáj a hátsó lába, nincs remény, hogy megnézzem, mert harap. És tán mégis szeret. Vagy csak önző módon kellek neki, hogy ne legyen magányos. Jó így.

2016nov12

Jó ez az előrehozott nyugdíj. Csak az a baj, hogy ettől hosszabb lesz a hátralévő napok száma.

Utánaolvastam a Korszakov-szindrómának meg a konfabulációnak, megfejteni akarván a Kati-szindrómát. Orvosbarátomat kérdeztem erről. Azt javasolta, ne harcoljak vele, mert nincs betegségtudata, más dimenzióban él. Nem nyúlhatok utána. Tényleg csak azt akartam tudni, érdemes-e még vitatkoznom, bizonygatnom bármit is, de nem. Jöhet a türelem és elfogadás időszaka. Nem kell csodálkoznom semmin. Nem is fogok. Megkönnyebbültem.

Voltam a gravírozó bjelorussz embernél, közösen kitaláltuk a betűtípust és -nagyságot. Alig tudott beletörődni, hogy nekem az arial kell, nem pedig valami cirkalmas, dőltbetűs verzió. (Szerintem a "cirkalmas" szót sem érti.) Corel Draw-val dolgozik, borzasztó. Már bánom, miért nem kérdeztem rá a Photoshopra, amiben én is meg tudtam volna alkotni az ínyemre való feliratot. (Most megint a Zsuzsinak készülő üvegszívecskéről beszélek, ha elfelejtetted volna.) Azt is elfelejtette, hogy adtam előleget, még szerencse, hogy kértem tőle papírt erről. Nem mondom, hogy nem bízom benne, csak aggódom a végeredmény miatt.

Négyszáz forint volt ma a farháttal együtt vágott csirkecombok kilója, vettem is négyet. Hatalmasak voltak. Míg boncoltam őket, a kutyák a konyhapultnál heverve bámultak. A bőrt nekik adtam. Szép darabokat szeltem le a friss húsból magamnak. Ami maradt, holnap nekik főzöm meg répával. Ági jövő héten jön, hortobágyi palacsintával akarom meglepni.

A káposztás konzervdobozból - miután leolvasztottam róla minden papírt - lett egy jó kis fémkarikám, amibe bármit rétegezve tudok begyömöszölni, akár abban sütni is. Vannak elképzeléseim (túl sok főzőműsort nézek). Na de például képzelj el egy tökéletesen kerekre sütött tükörtojást! Szerintem gyönyörű lesz.

Nyugdíjemelés. talán egy doboz cigire lesz elég. Úgy hallom, az infláció többszörösre várható. Még az is, amit bevallanak. Én naponta látom, mennyire drágulnak a dolgok. Nem látványosan: például vannak régi áron négy decis dobozos sörök. Észre se veszed. Meg az egyre csökkenő beltartalmú tejfölök. S még egy csomó más. Ami kiverte a biztosítékot a minap: akciós marharostélyos ezerért. Legalább nyolc centis csonton két centi vastag hús fityeg. Ha olyan hülye vagy, hogy veszel belőle, kapsz 80% csontot és 20% húst. Nem túlzok. Imádom a marhahúst. De ez már akkora pofátlanság, hogy csak elfordultam a pulttól és magamban morogtam. Biztos nem a hentesbácsi tehet róla. Ha meg ő, akkor ezután jobban figyelem. Azért szoktam három szelet csontos tarját kérni, mert kettőt még tud úgy vágni, hogy a csont legyen jó vastag, de hármat már nem.

 

2016nov10

Hogy képzeli, hogy mászhat a kezemen?! Megint egy rohadt poloska! Hányan vagytok még? Tegnap a kabátom gallérja alatt találtam egyet, mire visszatértem hozzá egy papírral, hogy elkapjam, eltűnt. Talán ez repült ma a kezemre. November közepe van lassan, kérem, meddig tart ez még? Ezt a mait lefújtam irtóspray-jel, miután egy határozott mozdulattal leráztam, egyelőre még mászkál a padlón. Nem durvulnék vele, mert rettenetes szaga van. Senkinek nem ajánlom, hogy összenyomja, mert a szagát sose fogja elfelejteni.

Szeretem a főzőműsorokat. Azt meg nagyon nem, amikor egy zsűritag - vagy bárki - a fogával húzza le az ételt a villáról. Miért nem csókolja meg a villát két gyönyörű ajkával vajon? Hogy a falat tökéletes legyen, a foga meg ne koccanjon? Nem értem. Számomra ez valami finomkodó idiótaság, amit valahol látott, és megtetszett neki, de értelme semmi. Mintha azt hinné, ettől elegánsabb lesz. Nekem visszatetsző.

Kati - akit a neten is már volt barátnőmként titulálnak -, tegnap felhívott. Rengeteg ideig beszéltünk, már azt hittem, éhen halok, vagy összevizelem magam. Semmire nem jutottunk. Mindent letagad, ami volt, amire tanúk is vannak, mindent úgy magyaráz, mintha én tévednék. Vagyis mi, többen. Mit kezdjek ezzel? Hosszú évek során a régi tényeket úgy átformálta, hogy azok már nem is hasonlítanak az eredetire. Ami rémít, az, hogy el is hiszi. Beépítette a gondolkodásába mindazt a téveszmét, amiről többen tudjuk, hogy az, de ő már nem. Állandó tagadásban van a saját életével, múltjával kapcsolatban is. De miért? Csak saját választ tudok erre adni: nem akar szembesülni az igazsággal.

Egy rakás dolgot maga mesélt el nekem, tőle tudom, mégis azt mondja ma, hogy nem történt meg. Nyilván kellemetlen dolgokról van szó, de hát a tagadás mire jó? Magát hülyíti, engem biztos nem. Sajnálom őt ezért, nagyon. Világot képzelt, alakított ki magának, ami tele van hazugsággal. S ő pontosan tudja ezt, látja, de nem akarja. Rózsaszínre festi azt, ami fekete volt. Hazudik. Hogy nekem, az nem baj, de magának! Az a nagy baj. Hosszú beszélgetésünk - ő beszélt leginkább - vége az lett, hogy nála minden rendben, csak én tévedhetek, ő semmiben.

Az emlékezetvesztés hálás dolog is lehet, ez biztos. A rossz emlékek - netán szigorú tények - kiiktatása agyunkból tulajdonképpen a boldogság, az elégedettség záloga is lehet. Nem bántanám őt ezért. Tegye. A lényeg az, hogy boldog legyen bármi áron. Ezért senkit nem lehet hibáztatni. Ha az önigazolása attól teljes, hogy kitöröl minden rosszat, ellentmondást (tényt) a múltjából, akkor, azt hiszem, neki van igaza. Jobb önzőnek lenni, mint vezekelni és folyton visszatekinteni, kételkedni.

A kritika, a másképp gondolkodás az, amit Kati - volt barátnőm - nem képes elviselni. Én meg azt nem, hogy ő nem.

A lényeg az, hogy a feltámadt poloska a kanapéra repült, én egy papírral megfogtam, és a kályhába továbbítottam. Ez itt a fontos! Eggyel kevesebb!

 

2016nov08

Az egy dolog, hogy az USA ma választ elnököt, a másik meg az, hogy fütyülök rá. Kiterjedt tájékozódásom szűreteképpen arra jutottam, hogy egyik jelölt se túlontúl kívánatos. Saját véleményem meg az undor egy brutális, nőgyűlölő, soviniszta, mondhatni bunkó férfiállat iránt, aki Trump volna. Brutális lenne a külpolitikában is, a hadügyben is, ki tudja, milyen hadvezéri ambíciói vannak, ki tudja, milyen háborúkra vágyik. Őt ne.

Dani ma azt mondta, mindenképpen külföldön képzeli el a jövőjét. Mert itt csak megrohadni lehet, taposni a semmiért, kilátástalanul. Ha most elvesztené az állását, maximum három hónapig tudna fennmaradni, és az esküvő is ugrott. Jó kontraszt ezzel szemben az, amit Peti barátjától hallott, ki - már írtam - Angliába költözött, s akinek munkatársa épp most indult négyhónapos fizetetlen szabadsággal világkörüli útra. Mert megteheti. Peti is megtehetné, hogy egy évi munka után egy másik évig simán megélne életszínvonal-romlás nélkül.

Drága barátaim, kinek mikor lenne itt akárcsak hasonlóra is esélye? Egyben vagyok csak biztos: én már nem fogom megérni. És ti sem, akiket drága barátaimnak szólítottam imént.

Fiam e kinyilatkoztatására - minden feltörni akaró rémületemet, boldogtalanságomat, önsajnáló szuttyogásomat elfojtva - annyit feleltem: drukkolok neked, igazad van. Már letettük a telefont, mikor hozzátettem: fuss, amíg lehet! Mindegy, hová, csak el innen! Én ki fogom bírni, mert ez a dolgom. Én már megtettem, amit kellett, amit tudtam: szárnyra bocsátódott a sasmadár, repülhet, és röpüljön is! Az anyatermészet úgy van kitalálva, hogy az utódok elhagyják a fészket, a szülőt, maguk is szülőkké lesznek, új utakon járnak. Másképp nem lehet.

Nézem a kutyarágta papucsomat, és arra gondolok, hogy egy évig még kitart. Nézem a tömött mosógépet: igen, mosni kéne. Nézem az aranylevelekkel borított kertet: igen, gereblyézni fogok. A kacsafarhátakat már megfőztem a kutyáknak. Ez az én életem, a szűk kis világom, de a gyerekemnek a nagyvilágot kívánom. Pici ez az ország, még annál is kisebbek a jövő reményei, hát menjen és keressen mást, nagyot, szépet, tág horizontot, mert csak egyszer élünk.

Kevés a hiányérzetem az életemmel kapcsolatban. Számtalan országot láttam, más földrészeket is égből-földről egyaránt; egy szavam se lehet. Gyönyörű emlékeim vannak, amik megtöltik a kosarat igazi értékekkel, ami csak az enyém. Enélkül üres kézzel távoznék egy jobblétbe. Nem hiába éltem. Ez a tudat tesz nyugodttá és békéssé: a kosaram tele van, s ezt senki el nem veheti már.

Vannak persze még vágyaim, álmodozom is rendesen, de görcs nincs bennem, ha nem teljesülnek. Leszarom. Boldogan nézek az égre, ami az enyém volt, és maradt is. Ha akarom, bőg a Lycoming motor, csavarodik az orsó, zuhanok és feltörök, mint a dicsőség, aztán leveszem a gázt, és iszom egy sört.

Yes, most bekapcsolom a mosógépet, mert már nyomaszt a zoknihiány. Talán porszívózok is, mert naponta keletkezik pókháló, és abban régről halott néhány darázs is ott lebeg.

 

2016nov02

Ne áruljatok el, karácsonyi merényletet követtem el másodszor. Első volt a kínai bolt, ahová Ági akart menni, mikor itt volt, mert télikabátot keresett. Semmit nem vett, de én igen: leendő menyemnek egy olyan hasított bőr mellénykét, ami teljesen elvarázsolt. Pont olyan próbababára akasztották, amilyen ő. Puha, olasz, és jó drága, de éreztem: muszáj megvennem. Pont annyi pénz volt nálam.

A második ma volt. Őrzök egy régi, szép kupát egy versenyről, gondoltam, ki tudják gravírozni a meglévő feliratot, és rárakni egy újat. Kudarc. Az ajándék- és gravírozó bolt tulajdonosa elég rosszul áll a magyar nyelvvel, mivel Bjelorussziából jött, de annyit megértettem, hogy neki ez túl nagy feladat. A kupám marad, viszont, ha már ott voltam, valamit gravíroztatni akartam. Találtam egy szép kis üvegszívet talapzaton, mondjuk, az volt a legdrágább. De nem bánom, erős szálak fűznek a vastag üvegből készült tárgyakhoz, simán beleszerettem. Meg is rendeltem előleggel. Úgy képzelem, Danival közös ajándékként adom majd át karácsonykor. Nem bírtam kihagyni!

Hülye vagyok, tudom, de ha már a jövő hónapban úgyis az összeomlás jön - a vízszámla és a mai kötelező biztosítás számla miatt - akkor mindegy! Leszarom. Szóljon nagyot!

Most van az, ahogy a hívők mondják: Isten kezébe ajánlom magam. Utánam az özönvíz. Nem tudom, mi lesz, és már nem is érdekel. A teljes csőd fenyeget, de legalább méltó ajándékot vettem végre. Adós voltam vele. Én biztos nagyon fogok örülni, ha átadhatom, a többi meg nem rajtam múlik. Amit nyögök majd, az persze, de most épp nem érdekel. Biztos megoldom. Olyan még nem volt, hogy nem.

Oh, ha már ott voltam a gravírozó cégnél, mellette találtam egy adókkal foglalkozó irodát is, ahol feltettem a sarkalatos kérdést: tudnak-e egy 1617-es NAV-nyomtatványt adni, amin végre visszaigényelhetnék 10k-t. Próbáltam én letölteni a netről mindenféle hozzáillő programmal ezt, de nem sikerült, ott volt a nyomtatvány, és nem engedte, hogy bármely rubrikájába beírjam, amit kell. Most viszont - némi elnéző mosoly kíséretében, amit nyilván külsőm és képességeim felmérése után kaptam a kedves fiatalembertől, aki már rég leszámolt azzal, hogy én még bármire jó lehetek - azonnal kinyomtatott nekem két példányt az áhított papírból, ingyen. Meg vagyok dicsőülve! A NAV-tól 10k visszaigénylése kissé megrövidíti szenvedéseimet, amikről egyelőre fogalmam nincs a vízszámla előtt.

Csirke felsőcombokat vettem, mert a múltkori kísérletem kiválóan sikerült: kifiléztem őket, befűszereztem, és oldalanként - alapos kiverés után - öt percig sütöttem. Ezt gyakorolni akarom, mert kiváló lett, de tán még javíthatok rajta. Ha vendég jön. Andi ígérte magát a jövő hétre.

Kutyáim jóllakottan döglenek a szőnyegen, csirke farhátat főztem nekik répával, addig nyalták a tányérjukat, míg már túl sokat zörögtek vele. Biztos kibírják holnapig.

Szép az élet, nincs hideg, talán ez a tél se lesz túl durva. Addig meg jó. Körülöttem tisztaság van, szeretet van, mi kéne még? Elég ennyi. Ja, vettem ma egy lombsöprűt, mert már nagyon aktuális. (Úgy költekezem, mintha megtehetném. nem értem magam. De ez köllött.)

Furcsa, hogy az ablak külső felén a lámpánál még mindig olyan kis fickándok gyülekeznek, mint tavasszal, sokan. Lesz ebből a télből tél vajon?

Maci szemöldökén találtam egy kullancsot. Hiába a nyakörv? Kiszedtem. Lehet itt még bízni valamiben?

 

2016nov01

Halottak napja. Azt hittem, hogy ez nem boltbezárásos ünnep, meg a tegnap se. El vagyok teljesen tájolódva a munka világában élőkhöz képest. Alig vártam a hétfőt - ami tegnap volt -, hogy jó kis csirkecombokat vegyek, mert végre rájöttem, hogy lehet szaftos és puha sültet készíteni belőle. kellett hozzá sokszor tíz év. De még ma is ünnep van.

Mécsest gyújtottam elsősorban Mutti emlékére, de gondolok még Nándira, Edére, Sinyára, Wegére, Witekre. hadd ne soroljam, elkeserítően hosszú már halottaim névsora.

Nem vagyok szomorúbb, mint bármikor, ha ők eszembe jutnak. Tudom, hogy találkozunk majd. Az nem lehet, hogy emberek nyom nélkül múljanak el. Ők most is valahol vannak, és én is odajutok hozzájuk. A kutyámhoz is.

Nem akarok több halottat, bírjátok ki, míg én is bevégzem, lécci! Ha eltávozottaimra gondolok, csodálkozom néha, hogy én miért élek még. Volt, aki azért halt meg, mert más hibázott. És volt, aki maga hibázott. Vagy talán mégse. sose derül ki. Ha mégis, úgyis késő.

Nagyobb eszmefuttatásra ma nem telik. Nyugodjon békében mindenki, akit szerettem, meg az is, akit nem eléggé, szóval R.I.P! Jövök! Ez az, ami biztosabb, mint az adó. Vagy legalább ugyanolyan biztos.

Hű, más! Csodás mondatot hallottam ma Magyar György ügyvédtől, így hangzott: A hatalom van olyan szíves, hogy részükre ilyen perpozíciókat teremt.

Ez a mondat azért ragadott meg nagyon, mert rövid és iszonyúan kifejező. Azokra vonatkozik, akik majd az EU bíróságától biztosan kártérítésre számíthatnak, és ezért dolgozniuk se kell. Sajnos, te meg én fogjuk kifizetni.

2016okt28

Bocsánat a lustának, aki vagyok. Igazad van, akkor nem írok, ha történések vannak. A lustaságon kívül.

Az 56-os ünnepségre elmentem a délegyházi műv. házba, ha már meghívtak. Tele volt a hosszú helyiség, kétoldalt széksorok, középen ösvény a színpadig. Leghátul ültem le, hova is, látszólag mindenki ismerte egymást, ha volt is üres szék itt-ott, az nem nekem. Büszke szülők és rokonok videózásra felkészülve várták csemetéik szereplését, ami a fő műsoridőt kitöltötte a "szép korú" kórus "feledhetetlen" néhány dala után. Elsőnek a polgármester mondott beszédet tíz percben, amiből a hátsó nyolc perc nem is túl burkoltan a "Tudta?" kezdetű plakátok szellemiségét tükrözte. Én nem láttam összefüggést hős forradalmáraink méltatása és aközött, ami a beszéd nagyobb részét kitöltötte.

A kórus kitett magáért, amennyire bírt. Én is kibírtam. Utána jött a felolvasás, miszerint valaki itt életet mentett, és ezért kértek engem név szerint, hogy fáradjak a színpadra. Vesszőfutás volt a hosszú széksorok között előre, minden arc felém. Nem mentem fel a kis falépcsőn a rivaldába, intettem, hogy ő jöjjön le. Titkárnője átadta neki - a polgármesternek - a virágcsokrot meg az emléklapot, s ő mászott le a lépcsőn hozzám. Nem szeretek szerepelni, mondtam bocsánatkérően, mire ő: elég szép szereplés volt életet menteni. Ön is megtette volna, feleltem kézfogás és az ajándékok átvétele közben. Aztán közelebb húzott két arcpuszi erejéig. Ezt szívesen kihagytam volna, de ilyen helyzetekben mindig határozatlan és hülye vagyok. Ő irányított, hisz ő szerepelt. Ezenkívül azt konstatáltam, hogy illatszert nem használ, és talán fogkrémet se.

Visszaslattyogtam az utolsó sorba, naná, hogy mindenki bámult rám, pont ettől ódzkodtam. Egy Bangkokban vett vajszínű blúz volt rajtam pepita blézerrel, amit még Dudi hagyott rám, meg fekete gatya, amit mégse foltoztam össze, de szerintem nem látszott a hiányossága. A tartásomra figyeltem. Szerencsére gyorsan elkezdték az iskola gyerekei a műsorukat, amiért a legtöbben idefáradtak. Mikor egy pár előttem felállt és kivonult, gyorsan csatlakoztam hozzájuk, hogy végre feltűnésmentesen elmenekülhessek. A hátsó sornak legalább ennyi előnye volt, szeretem a menekülő útvonalat közel tudni.

Jött aztán hétfőn Ági a szokásos három napra, majd kedden régi kollégáim és barátaim, "A Csáfék". A Phylaxiában dolgoztunk együtt tíz évig 69-79-ig, szóval képzelheted, mennyi mesélnivalónk volt attól függetlenül, hogy utána is sokáig tartottuk a kapcsolatot. De azért nagyjából harminc év kimaradt. Pár óra alatt nehéz is lett volna mindent kibeszélni, nyilván nem sikerült tökéletesen. De nagyon kellett, és nagyon jól esett őket hallgatni. Ha már az életben többé nem találkoznánk, legalább némileg követhettem életük folyását, nem maradok tudatlan. Ragaszkodtak hozzá, hogy Balatonföldváron látogassam meg őket nyáron - ó, de sokszor jártam ott anno, és milyen jó volt! -, de nem adtam erre határozott ígéretet. Viszont jól esett nagyon. Az élvezetet az is tetézte, hogy e nap volt az utolsó, mikor a nyitva hagyott ajtón semmi mínusz nem jött be, nyugodtan dohányozhattunk. Kint is legalább 22 fok volt, mint bent. Ajándék volt ez a nap.

Mari és Ernő, köszönet a rég várt látogatásért!

Nemcsak az boldogság, hogy látogatókat fogadhatok, de az is, hogy ilyenkor módszeresen és alaposan rendbe rakok mindent a lakásban, aminek áldásait még hetekig élvezem. Minden a helyén, és tiszta. Milyen jó ez!

Így három óra felé délután idetűz a nap a kanapéra, ahol ülök, szinte felforralja a jobb vállamat - ami úgyis kissé fájós -, élvezem! Ma reggel láttam először jéghomályt a kocsi szélvédőjén, kezdődik a morcos korszak. Ám amíg a nap így tud sütni, amíg nulla fűtés mellett is huszonkét fokot generál, addig nincs okom panaszra.

Ragyog minden kívül és belül: béke van! Ki kívánhatna többet?

Ja. mégis. Utánaszámoltam: ha száz köbméter vizet kell egyben kifizetnem, az kábé nyolcvanezer. Ennyivel vagy kevesebbet becsültek, vagy valahol a föld alatt elfolyik nálam a víz. Elég rémisztő kilátás. Novemberben kiderül, de bár ne.

Döndül az ablak: már tudom, megint egy halott madár. Kinyitom a hátsó ajtót, a szőnyegen egy gyönyörű kis vörösbegy hever. Egyfelől a kutya, másfelől a macska figyeli vadászállásban. Egyik se akar lemondani a zsákmányról, ha megmozdulna, rávetnék magukat. De meghalt. A konfrontációt megelőzve tenyerembe veszem szegénykét és áthajítom a szomszéd kertbe. Bocs, istenem. Ez például nem boldogság. A szomszédok jövő nyárig úgyse jönnek ide.

 

2016okt20

Félek a nyilvánosságtól. Utoljára akkor szerettem ezt, mikor egy repülőbemutató után leszálltam, és pl. Göncz Árpád kezet fogott velem, vagy egy budaörsi néző (férfi) könnyekkel a szemében gratulált.

Tegnap eljött két ember az önkormányzattól, és egy nevemre szóló meghívót nyújtottak át rejtélyes mosollyal, nem értettem, mire föl. Nem mondtak mást, csak hogy legyek ott vasárnap tízkor a templomtéren, az 56-os megemlékezésen. Alapos gyanúm van rá, hogy Márta nővére, Ica levelet írt az itteni polgármesternek, hogy legyek én életmentő. Annál is inkább gyanús ez, mert tőle is kaptam köszönőlevelet Márta miatt. S mivel Márta sose tudott titkot tartani, értesültem róla, hogy Icának ilyen levélírási szándékai vannak.

Nem tudom, mi lesz. A kézbesített meghívó csak a szokásos szórólap volt, ami mindenkit meghív az ünnepre. A borítékon, de, az én nevem állt. A két kézbesítőn látszott, hogy az Extra Olga név alatt valami egész más pofát vártak, de csak én voltam. meg a két kutyám a kapunál.

Mi az első gondolatom: mit vegyek föl? A 25 éves kabátom, amit még Mutti küldött, alap, mert más nincs. Arra sincs esély, hogy vasárnap zakós idő legyen, pedig egy régi zakó, amit még Duditól kaptam, elég elegáns volna. Az egy fekete nadrágom picsaalatti része ki van szakadva, de azt megvarrhatom. Vagy ha nem, úgyse látszik állva. Dani azzal nyugtatott, hogy a környékemen nyilván mások se lesznek elegánsabbak. Belátom: igaza van. Minden viszonyítás kérdése.

Felhőként ül mégis az agyamon, hogy valaki majd ott nevemen szólít, és sok ember előtt kell megnyilvánulnom. Ráadásul ilyen idióta néven, mint az Extra. Bár sose vettem volna fel! A Dakához sokkal több a közöm. És nem vagyok olyan életmentő, aki bárkinél különb, mert tudom, hogy abban a helyzetben mindenki ugyanezt tette volna. Kapj magadhoz: ha látsz valakit fuldokolni, ne adj isten - mint én - megfulladni látni, nem rohannál, nem segítenél? DE! Te és mindenki, bárki. Ez ösztönös, emberi dolog, ez az ösztön mindenkiben megvan. Emberek vagyunk, segítünk, ha kell.

Remélem, nem ér majd semmi váratlan, csak úgy ott leszek egy 56-os ünnepségen, és a megvarratlan gatyámban simán hazaautózom: ezt szeretném. Mert varrni semmi kedvem. A gatyám látszatra úgy is jó, ahogy van. Meg a kabátom is, hála Muttinak. Igaz, két számmal nagyobb, mint én, de még senki nem tette szóvá. Nincs is, aki. Meg különben is leszarom. Muttitól kaptam, és hordom, amíg el nem kopik! Vélemény? Nem érdekel.

2016okt17

Kutyáim még a főtt disznólábakkal harcolnak. Csirke farhátat ma nem kaptam, csak ezt mint legolcsóbbat. Mindössze egy óriási répát főztem hozzá apróban. A hentes rákérdezett, minek nekem a négy disznóláb, hát a kutyáimnak. Neki két német juhásza van. Minek főzöm meg, kérdezte. Mert kutyának disznót nyersen nem szabad adni a borsóka-veszély miatt. Furcsa egy öreg hentestől, de csodálkozott rajta. Mesélte, hogy a száraztáp mindig ott van a kutyák előtt, felvilágosítottam, hogy ez rossz! Soha nem hagyunk kutya előtt kaját, mert nem olyan, mint a macska, aki tudja, mennyit zabálhat. A kutyák túleszik magukat. Aztán hánynak. Úgy láttam, ma tanult tőlem valamit.

Érdekes, már annak, akinek kutyája van, hogy Maci soha nem viszi el a táljából a csontot máshová, hogy lefeküdjön vele és ott csócsálja. Már majd egy órája ott görbül a tálja felett a nagy disznóköröm miatt. Nagyon díjazom ezért! Cso tálját pont ezért raktam ki a teraszra, mert ő rögtön kikapja onnan a rágnivalót, és akárhol, de sose a tálja fölött rágcsál. Nehezen viseltem, mikor párszor a padlóra vagy a szőnyegre telepedett cupákokat rágni. Kizavartam.

Áldott béke van. Mindenki jóllakott. Még néhány böffentést is hallottam.

Andi barátnőm, ki nemrég meglátogatott, azt kérdezte, milyen nyugdíjasnak lenni. Mert ő már vágyik rá! Ötven éves sincs, de annyi a munkája, hogy a pihenés, a semmittevés gondolata máris foglalkoztatja. Mit mondhattam? Jó. Ötvenhét évesen mentem nyugdíjba, szerencsésen, és nem bántam meg. Előbb azt hittem, ki sem bírnám, ha nem kéne naponta kikenni-kifenni magam és mozdulni akárhová, emberek közé, dolgozni. Képzeld: de mégis! Kibírtam, sőt, megszoktam. Megszerettem. Feladatok mindig adódnak, még ha csak olyasmik is, mint kutyát sétáltatni, őket szeretgetni, enni adni, főzni, fűrészelni, fát vágni, tüzet ápolni, takarítani, facebookozni, vagy blogot írni. Ugyanakkor biztosan beleférne az életembe ennél több is. De már csak pénzért. Mert vannak dolgok, amikről nem mondok le. Ilyen például a minőségi wc-papír. Meg a csirkecomb (lehet szárny is). Időnként a tatárbifsztek. Ma kavartam egy ilyet, azt hittem, Ági jönni fog, ő is nagyon szereti. Nem jött, én bezabáltam, a többi megy a mélyhűtőbe. Neki.

Dani ma azt mondta, nagyon hiányzik neki a "feeling", ami itt van. Nem ragozom tovább, ami erről eszembe jut: miért nem jön gyakrabban. Nem jön, és sosem kérem. Öröm az is, hogy ha itt van, megkapja a feelingjét. Egyre kevésbé szereti a várost. Vágyik a természetbe, ahogy minden normális vadállat, és immár a legtöbb ember is. Mondta azt is, hogy el innen! Más országba! Szerencsére a párja nem osztja e véleményét. Mármint ez csak nekem szerencse, mert önző vagyok. Szeretném, ha nem ezer kilométerek vagy tengerek választanának el tőle, tőlük.

Zsuzsi születésnapja most van, a Mérleg jegyében született. Mondtam Daninak: megfogtad az isten lábát! Tudom! - felelte. Tényleg. Nem sok van már, amit az élettől várok, de ez a kapcsolat, összetartozás, egymásra találás az, amit még akartam! Ez is megvan. Hálás vagyok, hogy hátradőlhetek, és hagyhatom a dolgok folyását menni, mert jófelé mennek. (A Word idióta helyesíró programja azt javasolta: hátra őlhetek. felejtsd el a használatát, ha magadtól nem tudsz helyesen írni, ettől csak hülyébb leszel! A programírók meg elmehetnek a sunyiba.)

 

2016okt15

Nyíregyházi napkelte. De hányszor láttam! Köd ül a tágas mezőn, sétálunk a gépek felé a felszállás bódulatában; edzőtábor, verseny, minden volt ott. Csodaszép emlékek. Legelső versenyem is 77-ben az első Nyírség Kupán.

Kivételes hangulata volt az ottlétnek, a reptérnek, az ott élő, bennünket vendégül látó embereknek köszönhetően. Az életem legfergetegesebb versenyzáró buliját is ott éltem meg, mindenki ordítva énekelt, Talabos a lambériát verve diktálta a Ringasd el magad ritmusát. Úton-útfélen - például az UAZ-ban, vagy akárhol - valamelyikünk elkiáltotta: free style program! - azt jelentette, hogy ahányan, annyiféle baromságot kezdtünk kiabálni egyszerre, igazi káoszt előidézve. Aztán Szegedi (Szegudzsi) Béla Veres Zolival előadta a "Szereti a tik a meggyet, ketten szeretünk mi egyet" kezdetű dalt tarkóra tett kézzel, néptáncra igazított bokával, majd jött a "dajgye mnye a didi, a didi dajtye mnye, ja a didi tyibje nye daju" kezdetű strófa. Nehéz lenne felsorolni, mi minden ökörséget összeüvöltöttünk versenyzáró gőzös hangulatában. Nagyon egy csapat voltunk akkor, egymásnál jobb társaságot nem kívántunk, úgy mulattunk, mint a megszállottak, az őrültek, a világ legboldogabb pilótái egyrakáson. Az életem legszebb emléke ez is. Mindössze ennyi jutott eszembe az alábbi filmről:

https://www.youtube.com/watch?v=W0wyRN2T4b8&list=LLIVMTM7u4tD18Zpsz4qPGbw&index=404

Az Aerotriga bal kísérője már nem él: Molnár Andris. Sosem hibázott, halálának nincs köze a repüléshez. Sosem felejtem el őt. Ez marad annak, aki túl sokáig él: emlékek csupán.

 

2016okt12

Ritkán csöngetnek nálam. Talán egy éve utoljára. A postáskisasszony inkább kiabál, ablakhoz ugrom, ha a kutyáim úgy ugatnak. Ma csöngetett a vízóra leolvasó ember. Nagy rúd a kezében, a végén nagyító és lámpa. Tudta, régi motorosként, hogy nálam a sufniban lévő vasfedél alatti purgatóriumba kell lemászni, ezért hozta a botot, hátha megúszhatja, de mivel a botja végén a lámpa nem égett, lemászott. A telefonjával világítva olvasta le a vízórát. Lefelé araszolván a vaslétrán ugyanazt élte át, amit én: lépnék, de hol a következő létrafok? Fél méterre! Nem üdítő élmény. Biztattam, ne adja fel, ez a létra ilyen! Mondtam, ha már ott van (nekem hálistennek!), akkor az orra előtt látható vízcsapot zárja is el télire. Ő az óra előtt kereste a vízcsapot, jaj, nem az óra, az orra! Mit számít egy mássalhangzó! Végre elcsavart egy csapot, én kinyitottam a kertit, láttam, elmegy belőle a víz, akkor oké. Télire megvagyunk. Nem nekem kellett! Én mégcsak lemászom, de fel a félméteres fokokon, sajnos, évek alatt elgyengült lábizmaim miatt maga a horror.

Nagy hálával tartozom neki. Sajnos, oly értéket olvasott le a vízórámról így egy év után, amit a számláimon eddig becslés alapján havonta sokkal kevesebbre "mértek". Várhatok egy combos számlát, A francba! Pedig az idei nyáron nem is locsoltam, nem kellett. Kérdeztem tőle, hogy van ez, azt felelte: tök káosz van, a fidesz ezt is lenyúlta, ő se tudja, meddig tart neki az élet. Tudatlanságot színlelve mondtam: azt hittem, csak a szemetesek körül van káosz, erre ő: nem, mindenhol. Áram, víz, szemét, mindenütt.

Nem lettem nyugodt. Legutóbbi - új cég által kiállított - szemétszámlám csak júniusig szólt, és ma már mi van? Október. Jön majd a többi. Meg a víz. Meg még ki tudja, mi.

Újonnan betelepült szomszédom a fővárosból jár haza naponta, úgy gondolta, én lehetek a fuvarozója a vasútállomástól a házáig. 2,5 km. Mezők között, sötétben. Nem fogadta el, hogy ingyen is megtenném, így ötszáz forintot mondtam neki alkalmanként. Tényleg nem tudom, mi ma pl. egy villamosjegy ára, de reméltem, hogy nem lépem túl nagyon. A környékemen senki sem gazdag, nekem meg akármennyi jól jön. Holnap már harmadszor megyek érte, legalább keresek valamit. Dani úgyis azt mondta, hogy dolgozzak.

Csak számolgatok, emlékezem: első férjem mellett a napi nyolc óra munka után még 4-5 órát gépeltem egy fordítóirodának igen sokáig, este kilenc előtt ritkán értem haza. Röhejes pénzért. Ő akkor pilótaképzés alatt állt, szintén röhejes pénzért. Azután a szovjetekhez ment további képzésre, én meg tovább dolgoztam, hogy ne haljak éhen. Képes voltam még hatpéldányos, indigózott förmedvényeket is gépelni valami jehovista szektának, mert fizettek érte.

Amennyit én gépeltem életemben, az már körülérné a földet, ha a hosszát mérni lehetne. És képzeld, ebből nemhogy nem gazdagodtam meg, hanem csak szimplán élni tudtam.

Bizisten nem emlékszem rá, mikor is nem volt másodállásom az aktuális meglévő mellett, hogy többet teremtsek. Még nyugdíj után is folytattam ezt. Így, meg úgy, mindegy, mindig kevés pénzért, de nem hagytam abba, amíg lehetett, amíg találtam bármit.

Most már nem találok. Szívesen lennék gazdag házak takarítónője, vagy angolból regényfordító, vagy szerkesztő, vagy anyanyelvi lektoráló, korrektúrázó. de hát ma már az anyanyelvet annyira sokan és olyan szinten meggyalázzák, következmény nélkül, hogy ilyenekre, mint én, nincs is szükség.

Negyvenöt évet dolgoztam, sokszor duplán.

Nem sajnálom magam, csak az bánt, hogy még oly sok lenne bennem, ami mások hasznára válhatna.

Lehet, hogy ez egy idióta bejegyzés, sajnálom is. Mivel Cicaja most ült az ölembe, muszáj befejeznem. Howgh!

 

2016okt10

Hé, bezárták a Népszabadságot, nemcsak az újságot, amely emlékezetem óta örökké megvolt, de a nép szabadságát is ezzel együtt! Hol élek én? Ajjaj, hányszor kérdeztem már! Nem furcsamód pont akkor, amikor néhány nagyon fontos közéleti személyről nagyon ronda dolgok derültek ki. És még volt a tarsolyukban több is; nyilván ezt kellett drasztikusan elfojtani.

Anyám, te átélted a háborút, ráadásul az elsőt is, meg még a 89-es rendszerváltást, azt hitted, végre lélegezhetünk szabadon, és beszélhetünk is. Ha ezt most látnád, úgy érezhetnéd: hiába éltél és reméltél. Szerencséd, hogy nem láthatod. A 90-es eufóriában állt meg a szíved, boldog voltál, ahogy sokan mások. Ne tudd meg, mi jött utána! Azt pláne ne, ami most van! Úgy éreznéd: visszajött a retkes múlt, a félelem, a mindent legyűrő hatalom, ami korlátlanul dőzsöl a pénzünkkel, amiből hegyeket lehet már építeni, de nem nekünk.

Ifjú koromban voltam kmk-s, azaz közveszélyes munkakerülő - milyen plasztikus a jelző! -, még egy napra börtönbe is csuktak, mikor Füreden a Gemini szállásán razziáztak és elvittek a rendőrök a barátnőmmel együtt. ennyi volt a bűnöm. Kmk. Amúgy gyönyörű volt az az idő, naná, fiatal voltam, Várszegi Gabi még csak egy sima gitáros volt a Geminiben, a Vitorlásban játszottak, s nekünk minden este ingyen belépőt adtak. Imádom Füredet azóta is. Az egynapos börtön nem viselt meg, pár bolhával és mosdatlanul távoztunk, miután szalmazsákon aludtunk, s elalváshoz valamely romantikus regényt meséltem Áginak, lehet, hogy a Manderley-ház asszonya volt az. Ha jól saccolom, úgy 69-ben történt mindez.

Rendőrállamban nőttünk fel, ahol nem lehetett visszapofázni, nem is volt furcsa. Na de most? Mi akkor tudtuk, hogy őszintén beszélni nem lehet, viszont azóta? Ötven év után megint ez kísért? De tényleg?

A világ óriásira tágult, a hírek percek alatt jutnak el bárhová, nincs más reményem, csak az, hogy az itteni történéseket fontos helyeken sem hagyják szó nélkül. Igazi demokráciákban. De hogy ez segíthet-e rajtunk? Kétlem. Be vagyunk zárva egy országba, ami kísértetiesen emlékeztet a vasfüggöny mögötti országomra, ahonnan kitekinteni is csak a számtalan zavaró zúgással hátráltatott Szabad Európa, vagy Luxemburg adónál találtam némi lehetőséget például Beatlest hallgatni, szóval rémképeket látok.

Hova megyünk, kérem alássan? Igaz, hogy ma simán kiautózhatnék Kölnbe, gyermekem szülőhelyére, csakhogy nincs lóvém rá, meg az autóm is szar. Remény egy szál se, hogy a nyugdíjamból ezen változtassak. Be vagyok zárva megint. Szerencsés is vagyok, hogy a nyugdíjam kitart a hó végéig. Sokaknak ez se adatik meg. Félretenni valamit? Ne hülyéskedj! Beázik a tetőm, és be is fog. Ez az, ami biztos. Ezen kívül szinte semmi.

 

2016okt09

Szívesebben maradnék ma szótlan, mert annyi gyűlölködést olvastam Kati oldalán, amitől tényleg elfullad a lélegzetem. Válogatás nélkül utál mindenkit, aki más. Legyen az cigány, muszlim, zsidó, vagy én. Bárki, aki a világot másképp látja. Akinek más az értékrendje, mint neki. Odáig jutott, hogy egykori jóbarátjaként én már a "rohadj meg!" kategóriába kerültem. A valóságérzékét vesztette el. Én a szemétláda mezei poloskákra tudok csak ilyet mondani közvetlenül azelőtt, hogy lecsapom őket, mikor a kanapémon korzóznak. Pont egy perccel ezelőtt tettem ilyet, bocs.

Lehet, hogy ez emberi gyengeség, de nem tudok gyűlölni senkit. Értem én: ahogy nem akarom, hogy a poloskák a házamban legyenek, ugyanúgy fenti barátnőm irtózik mindenkitől, aki be akarna ide települni. Csakhogy azok nem kártékony rovarok, hanem emberek. Érző, szenvedő, menekülő emberek. Mindenüket hátrahagyták, hogy életüket mentsék. Talán mégse kéne légycsapóval ölni őket, ahogy én a poloskákat.

Ha a délegyházi tavakba bombákat szórnának, levinné a robbanás a tetőmet, mit tehetnék? Fognám a cuccomat, ami megmaradt, ami fontos, és rohanvást mennék valahová, ahol valaki befogad. Ahol nincs veszély. Biztos, hogy Kati elsőként sietne segíteni, és befogadna. Mert jó ember ő is! Alapból és zsigerből szerintem minden ember segítene a nyomorultakon. Ha a gyűlölet-fertőzés nem terjedne ilyen szinten, ahogy most, ez természetes volna.

Ezrek hadakoznak a fészbukon láthatatlan ellenségekkel, főleg pedig egymással csak azért, mert másképp gondolnak dolgokat. Durva szavak sem ritkák. Az indulatok rémítőek. Csak bele kéne gondolni: ha az, akit nagyon szeretsz, nagy bajban lenne, mennyire volnál hálás annak, aki segít rajta?

Ma nem tudok több "okosságot" elővezetni, csak gondolkodom, elképzelek dolgokat, próbálok megérteni másokat, és ezt tanácsolnám mindenkinek, akibe még szorult valami emberi. A gyűlölet, az előítélet még soha nem vezetett semmi jóra, sőt: csak tragédiákhoz vezetett. Soha ne hidd magad többnek másnál csak azért, mert őt mások kevesebbnek ítélik.

Nem, nem akarom, hogy a gyűlölködés és kritikátlan ellenszenv mindent elborítson. Esélyt kérek minden élőlénynek, a poloskákat kivéve (bocs).

 

2016okt3

Na, barátom, megvolt a népszavazás. Nem fogod megtudni, elmentem-e, szavaztam-e és mire, mert ez ugyanolyan magánügy, mint a fizetésem. Ami tény: érvénytelen volt. A másik tény: a kormányunk diadalként éli meg. Ítéletet nem fogok mondani, az a te dolgod.

Én még tele vagyok a szombati élménnyel, amikor Andi meglátogatott végre, huszonév után. Azt a levelet idézem ide, amit ma írtam neki:

"Köszönöm, ami kedveset írtál, én is pont így érzem. Bámulattal vagyok irántad: ugyanazt a kis hebrencs, mindenek előtt álló lányzót köszönthettem, akit utoljára láttam és annyira szerettem, hiába múltak el évtizedek. Hogy közben anyává és felelős vezetővé lettél, nem torzított el, nem vette el a kezdeti hamvasságod, őszinteséged, ami annyira megragadó, hogy ettől érzem úgy, mintha a testvérem lennél, pedig nekem olyan sose volt. De ha választhatnék, te lennél. A lelkedet látom, ami tényleg olyan szép, mint a naplemente."

Nehéz erről beszélnem, mert túlárad bennem a múlt, az összetartozás egykori szépsége, szinte szótlanná tesz. Négy-öt órában "göngyölítettük" fel húsz év történetét, és még mindig rengeteg a kérdésem, és azóta se tudok másra gondolni.

Nem tudom, voltál-e úgy valakivel, hogy amint megláttad, rögtön meg is érezted. Ő nekem ilyen volt 1992-ben Békéscsabán, egy vitorlaversenyen. Évtizedek se változtattak ezen. A lelkem legmélyéig felkavart, hogy újra magamhoz ölelhettem. S ugyanaz volt, aki régen. Ugyanúgy beszélt, gesztikulált, gondolkodott mindenről, ahogy és amiért "beleszerettem" anno. Szerencsére vannak ilyen lények, akik személyiségük legfőbb lényegét képesek megőrizni minden csapás, történés, akár borzalom ellenére. Erre mondanám, ha istenhívő lennék, hogy "köszönöm, Istenem!"

Nem érdekel, ha nem érted, de elmondom: nekem az ő látogatása földrengéssel ért fel, és ha van jó földrengés, akkor azzal. Érdekelte minden szó, amit mondok, és érdekelt minden szó, amit ő mond.

Sok éve már egyirányú a kommunikáció barátaim és közöttem: ők elmondanak mindent, én hallgatom. Nem rossz ez, pont azért írok blogot, hogy én is kifejezzem magam. De ez a direkt érdeklődés irántam már nagyon rég hiányzott, be kell vallanom. Megrendített. És köszönöm.

2016szep29

Drága ismerőseim, hiába próbál valaki ma - 2 nappal a népszavazás előtt - kimaradni a politikából, majdnem lehetetlen. Annyi input ér a netről, hogy ember legyen, aki válasz kényszere nélkül - számtalan káromlás után - megúszhatná ezt. Én se. A legfájóbb, hogy sok évtizedes barátnőm káromol, leginkább butának titulálva - ennél "ütősebb" érvet nem talál -, csak mert más a véleményem. Hát nem egyszerű? Te hülye vagy, buta vagy, mert nem azt fújod, amit én. Jól van. Belenyugszom. Értelmes vitáról szó sem lehet, az elvakultság áll szemben észérvekkel, mindhiába. Vitatkozni csak azzal lehet, aki erre egyáltalán hajlandó, főleg arra, hogy nemcsak meghallgassa, de próbálja is megérteni a másikat. Több olyan hozzászólást láttam, hogy "hazaáruló!" - és kész. Ennyi volt a vitakultúrája. Mit kezdhetsz ezzel? Még csak azt se tudom, engem illetett-e ezzel, vagy valaki mást, mert ahhoz is hülye, hogy rendesen megfogalmazza.

Jó, én vagyok annyira hülye, hogy ilyeneket egyáltalán megnézzek, meghalljak, s még írjak is róluk. Ennél több szót ez nem érdemel. Nem mondom el, hogy kire és mire fogok szavazni, magánügy. Csak szerenék már október 3-án lenni, amikor vége az egész baromságnak. Azt is szívesen megtudnám, mennyi pénzembe kerül majd a számtalan plakátot szemétre rakni.

Piszkosul elégedett vagyok magammal: tíz ablakot megpucoltam, mert Andi barátnőmet nagyon várom szombatra. A kis EU-s irodavezető hölgyet, istenem, mi lett belőle! Belőlem semmi, de ez őt se fogja zavarni. A lényeg az, hogy az itt lent látható ablakaim valóban átlátszóak. Főleg pókhálómentesek. Nem volt ám könnyű! A mezei poloskák is nagy számban és hihetetlen agresszivitással próbálnak beköltözni: harcolok! A nagytakarítás holnap lesz, megoldom. Itt mindennek ragyognia kell, hisz húsz év után látom viszont ezt a lányt, aki Valaki számomra. Nem a pozíciója miatt, hanem mert Békéscsabán, 92-ben egy vitorlaversenyen csodás nyarat küzdöttünk együtt végig. Istenadta tehetségét már akkor felfedezni véltem, és nem hiába. Pár évig még meglátogatott az Andor utcában - mindig gyalog jött fel a hetedikre, mert klausztrofóbiája van a liftekben -, lihegve öleltem át, és nagyon egy húron pendültünk. (Szerintem ezt már leírtam, bocs.) Nagyon várom őt.

A karjaim tele vannak sebekkel: bátran vágtam bele az "erdőirtásba", a tujáim megregulázásába. Nem vettem észre, mennyiszer megsebeztek. Nem fájt. Most csak viszket a sok var. A láncfűrészt még nem mertem kézbe venni, kézi fűrészt használtam. Majd! Megoldom! Dani nyüstöl, hogy hívjak kéményseprőt, mert 4-5 éve ilyen itt nem volt, na jó, megpróbálom. Talán az önkormányzat segít. De egyelőre elnapolom: nyár van! Kösz!

 

2016szep21

Azt hiszem, ma van az őszi nap-éj egyenlőség. Nagyon észreveszem, milyen sokáig van sötét reggel. Már most gyötör, mivel korán kelek. Rémítő tudni, hogy ez még fél évig így lesz, vagyis sokkal rosszabb, s csak márciusban ugyanolyan, mint most.

A gödöllői katasztrófán elmélkedem (Cessna vs. Piper), mert nem értem. Az világos, hogy az ejés gép - a Cessna - az Approach frekvenciáját volt kénytelen használni ezer fölött (vagy mi fölött, nem ez a lényeg). Kiszórván a "batyuit" sebes süllyedésbe kezdett, az idő pénz, nem az volt az első, nem is lehetett, hogy frekvenciát váltson. Majd ha odaér, ahol kell. Talán el is késett vele. Azt hihette, egyedül van a légtérben. Az ejések miatt amúgy is gyorsan kell eltisztulni onnan. Nem hallotta a más frekvenciát használó Pipert, ami nyilván jelentette, hogy gurul, felszáll. Gondolom. Nem tudom. Az hírlik, repirányító nem is volt, csak ejtőernyős koordinátor. Azt se tudom, ki ő, dolga-e a sajátján kívül más forgalmat koordinálnia. Szerintem kéne. A saját ugrói és az ugrató gép biztonsága miatt.

Az én időmben bármilyen repüzemnél volt egy repülésvezető, azért, hogy mindent tudjon és lásson, s főleg, hogy megakadályozzon. Állandó rádiókapcsolattal. Az én időmben (ne und meg, még többször hivatkozom) elképzelhetetlen volt, hogy a pilóták ne tudják, melyik a használatos pálya, az iskolakör meg a szél iránya. Reptérrend: nekünk szent volt. A repvez engedélye nélkül gurulni, felszállni, irányt módosítani az én időmben ki volt zárva. Ilyen katasztrófa, mióta élek és pilótatudatomnál vagyok, soha nem is történt. Mert, ismétlem, ki volt zárva a lehetősége.

Szemből ütközni levegőben?! Százas légtérben? Hogy?!

Csillagok együttállása. ahhoz is több csillag kell. Egy ok, egy mulasztás, egy csillag nem elég.

Próbálom beleképzelni a Cessnába magam: sietek, gyorsan süllyedek, hogy elhagyjam a drop zone-t, időt spóroljak, vihessem mielőbb a következő ugrókat. Nem tudom, mikor kapcsolok vissza Approach-ról helyi frekire, talán kések vele. Két perc alatt rengeteg magasságot veszítek: ez a cél. Akkor szól valaki: vigyázat, forgalom van. (Márványi Peti szerint ennyi idő telhetett el, mire figyelmeztetnek a veszélyre.) Késő. Szemből jön egy gép. Hogy nem vártam, az biztos.

Próbálom a Piperbe képzelni magam. Izgatott anyuka a kislányával az utasom. Csodás élményre vágynak, talán életükben először ülnek bátran kisgépbe. Nyugtatom őket, minden gyönyörű lesz. Szólok rádión, hogy kigurulok a 13-as pályára (nyilván, mert reggel van, s a fiatal nap szemből süt). Nappal szemben sose könnyű, nem véletlen, hogy légi harcban is a nap irányából támadtak a jó vadászok; nagy előny volt. Nem tudom, ad-e engedélyt valaki, de közlöm rádión, hogy felszállok. Emelkedünk. Aztán a nap felől megérkezik a halál.

Ez csak vízió. Nem tudom, ki hibázott. Az biztos, hogy nem egyvalaki, hanem többen.

Régi jó barátomat, sok éven át kiváló műrepülő versenytársamat, Manfred Strössenreuthert úgy érte a halál, hogy függőlegesen ütközött egy másik leszálló géppel. Egy körön voltak, egyfelé siklottak a "fájnelen", a fölső gép nyilván nem látta őt, neki meg nem volt ideje kitérni, mert hátrafelé ő se látott. A hátulról jövő gép leverte őt az égből. Ha a repülésvezető jól működik, ez nyilván elkerülhető lett volna, de a németeknél már rég sokkal lazábban vették a szabályokat, mint akkor még nálunk. És most itt? Ők legalább egy forgalmi körön voltak, ahogy kell. Hogy ki nem vette észre, milyen veszélyesen közelítik egymást, az más kérdés.

Na de szemből? Szemből leverni egymást? Egyik leszáll, a másik fel, hogyan lehetséges ez egy repülőtéren, ahol földi emberek azért vannak, hogy odafigyeljenek? Ezt nem értem. Ez nem egy hiba, hanem hibák halmaza.

A pilóták teljesen kiszolgáltatottak a földieknek, akik irányítják őket. Mindig vannak renitensek, önállóskodók, mindent jobban tudók, lazán kezelők, ezt nem lehet kizárni, viszont ezt csak a szabályok fellazulása magyarázhatja. Az én időmben - utoljára mondom - elképzelni se lehetett ilyesmit.

Már sippantó koromban belémverték a legfőbb tanulnivalót: a repülés szabályait vérrel írták. Ne próbáld megszegni soha. Már rég nem tudom, hogy most kik és hogyan értelmezik ezt, betartják-e egyáltalán, fontos-e még valakinek, csak azt látom: négy ártatlan, boldog, élete teljében lévő emberi lény vére igazolja ezt az ősi törvényt.

Szegény, halott pilótáinkat már hiába mentenék fel vagy ítélnék el, nem hozza vissza őket. Amit viszont nagyon elvárok és remélek, az, hogy ebből mindenki tanul, és olyan alaposan kivizsgálják, hogy más el ne követhesse. A vétlen, halott utasok rokonsága is biztos ugyanezt várja. RIP = Rest In Peace. Odafent találkozunk!

2016szep.19

Olyan zivatart, mint a tegnapi, itt még nem éltem meg. Beázott a fölső nagyobbik szobám. Vödröt kellett felvinnem, csurgott a víz a kémény mellett. Fogalmam nincs, miből, mikor és hogyan hárítsam ezt el. Bizakodom, hogy ilyen zuhé csak négyévente egyszer jön, ez kedvemre való volna. Az összes többi lehetetlen.
Andi azt írta: "Mindenhogy szeretlek, te őrült nő!" -- ez mára pont elég. Nemsokára meglátogat. Húsz éve nem láttam. A fia már egyetemista. Lett egy másik is, az se kicsi. Nagy találkozás lesz. Húsz évet elmesélni...
92-ben a békéscsabai vitorlázó versenyen "szerettünk" egymásba, őszintén. Nekem ő csodálatos csaj, neki meg én. Első kisfia talán kétéves volt, amikor Szolnokra hívott az ottani tévé egy riportra, s mivel ő is ott lakott, találkoztunk. Utolojára. Csúnyán elvesztettük utána egymást, gondolhatod, milyen élmény lesz most újra megtalálni.

Mivel szakad az eső megint, fel kell mennem megnézni, hogy a vödröt jó helyre tettem-e. Tschüss, mondja a német, és most én is.

2016szep16

Indulok a faluba vásárolni, meg lottót venni. Lejárt az öthetesem. Mindig meglepődöm, milyen gyorsan. A lottóra gondolva útközben álmodozni kezdek: ha nyernék, micsoda nászajándékot vehetnék Daniéknak. Ő egy Suzuki Vitarát táplált be a jövőképébe, de ez csak a lehetséges, és nem a vágyott. Közös agyi elrugaszkodásaink során Porsche terepjárót említett. Persze fehérben. (Valamiért szereti a fehéret, én meg ki nem állhatom. Az ő mostani Suzukija is fehér, meg az is, amit reám hagyott, töretlenül utálom.) Mivel általában - mostanra - rájöttem, hogy tudja, miről beszél, kis kételkedés után elfogadtam, hogy ilyen terepjáró egyáltalán létezik. Sose hittem, hogy a Porsche idáig vetemedik.

S mi történik? A negyvenes tábla ellenére a főutcán lehagy egy Porsche terepjáró. A hátuljára van írva nagy betűkkel. És fehér. Mi ez? Keresgélem a szavakat: megérzés, telepátia, felsőbb hatalom, vagy mind. -E? Miért pont ott, akkor, ama rövid öt percben, amikor épp erre gondoltam, vagy inkább erről álmodoztam? Fejtsd meg, nekem ez magas.

Arról meggyőződtem, tehát, hogy ilyen terepjáró létezik. Daninak 1:0. Különben is tudtam, hogy jobban tájékozott saját vágyait illetően, mint én. Elmondtam neki az egészet, szerinte egy ilyen kocsi 50 millió körül kezdődik. A Vitara meg 4. Mi a frászt tudhat egy autó tízszer többért?? Tízszer többet? Röhögnöm kell. Aztán azon gondolkodtam el, mennyi ilyen full extrás, böhöm terepjárót látok mostanában azon a rövid úton, ami Varsányba vezet. Az útnak azon a végén, amerre nem járok, sok luxusvilla épült az ottani tó partján. Tóból van itt elég. Nyilván onnan jönnek. Lehet, hogy én igazából luxuskörnyéken élek? Nem baj! Tetszene. A gazdagok birodalmában kakukktojásnak lenni se utolsó. Tán még takarítást is vállalhatnék náluk. Hú, de! Gondolkodom ezen. Maci kutyám "anyja" is ott kezdte, és folytatja is, hogy Ausztriában gazdag családhoz ment takarítani. Ebből alapozták meg kinti életüket. Ma is működik.

Márta beszélt az orvossal, aki majd műteni fogja a szívét. Hat órát várt az előszobájában. Viszont alapos tájékoztatást kapott. Nyitott szívműtét lesz, mi más is lehetne, hisz a szívünk a bordáink alatt dobog. Azokat el kell fűrészelni. Kicserélnek egy billentyűt, ami még gyerekkori skarlátja miatt romlott el, meg a meszes aortáját. Hatórás műtét lesz. De legalább tudja! Hogy mire készüljön. Sok embernek meg sem adatik, hogy rendesen tájékoztassák saját állapotáról és a várható beavatkozásokról. Pedig elvileg törvényi kötelességük. Nagyon örülök, hogy ilyen kezekbe került.

Úsztam tegnap is, talán ma is fogok, bár a meleg kezd alábbhagyni. Csaba nagy halom tujaágat hagyott itt nekem, ezeket kihordom kívülre a kerítés meg a bokrok közé, nem látszanak, talán nem is helyes, szarok rá. A garantáltan száraz ágakat ma még be kell hordanom a sufniba, mielőtt a hidegfront megjön. Jól fognak égni. Persze még fel kell őket aprítanom. Megoldom.

2016szep.12

Úsztam ma. Örülök, hogy túltettem magam Mártán. Hajnalban sok darazsat is öltem, megint hajlandók voltak sokan a fénybe repülni. Idegesít, hogy ma se tettem semmi említésre méltót. Csak simán lélegzem ebben a késői nyárban. A kerti teendőket hűvösebb időkre hagyom. Élvezem, hogy béke van. Meg nyugdíjosztás.

2016szep11

Sokat nézek tévét. Most épp olyat néztem, amiről felidéződött az NSZK-ban kórházban töltött idő. Harmincnégy éve volt! Összevetve a 6-7 elmúlt évben itthon kórházban töltött "élményemmel", katasztrofális a mérleg.

Németországban először szültem, utána egy évvel gyomorrákkal operáltak. Van rálátásom. Emlékem bőven. Ha hiszed, ha nem, mind szép! A vécében mindig volt bőven papír, sőt egy flakon, amiből fertőtlenítőszert lehetett permetezni az ülőkére. A zuhanyzók, amik a szobákhoz jártak, makulátlanul tiszták voltak. Ebédből háromféle kiváló menüválasztékot adtak. Tízóraira csodás gyümölcsjoghurt járt. Amilyet Magyarországon még fel sem fedeztek. Minden betegágy gombnyomásra le-fel állítható, mellette az éjjeliszekrényen nővérhívó gomb és telefonálási lehetőség. Akárhová. Távirányítós tévé. A török banya, aki takarítani jött, az égvilágon mindent tisztára törölt, amit kellett. Az ágy minden krómozott csöve ragyogott. Jól volt eligazítva; láttam az arcán, hogy a világra haragszik, de ránk, betegekre nem. Azért mondom ezt így, mert később az Uzsokiban (Dr. Csengődy Józsi jóvoltából) sikeres epeműtéten estem át, és a takarító hölgy a csendes pihenő alatt mindent elkövetett, hogy el ne aludjunk: csörgött a szemetesekkel, lökdöste a partvist az ágyak lábához, demonstrálva, hogy ő most itt Valaki, nagyon fontos személy, aki azt tesz, amit akar. Utált minket! Ha rászóltunk, annál jobban csinálta.

És harminc évvel ezek után a János Kórházban olyan ágyon döglöttem, aminek a lepedőjét négy nap után se cserélték ki (vér, váladék, morzsák, soroljam?), s ahol a hajnali ápoló, kinek feladata volt, hogy felültessen, úgy lökte meg az operált combomat, hogy muszáj volt felkiáltanom (szobatársaim csodálkoztak, mert nem vagyok nyűgös fajta). Azt mondtam: pont ott lökött meg, ahol legjobban fáj. Felelte: mindenkinek ott fáj. Ezzel elintézte. Ment is tovább. Felültetett, kész, dolga elvégezve.

Ágyaink, amikben feküdtünk, szerintem az ötvenes évekből származtak. Szimpla vaságy, benne szivacs, semmi több. A kétágyasnak szánt szobában négyen feküdtünk. A szekrények és éjjeliszekrények teljesen lehetetlenné tettek bármiféle mozgást: nem volt hely. Járókerettel próbálkozni lehetetlen volt. A személyzet is csak oldalazva fért hozzánk. Fejek fölött emelgették át a hajnali mosakodólavórt, s örülni látszottak, hogy pl. én egyedül hajlandó (és képes) vagyok mosakodni. A műszakjukat letudták.

Az Uzsokiban, harmadik combműtétem idején nagy szerencsém volt: csak a vip-szobában találtak nekem helyet. Az az ágy már mindent tudott, tévé is volt. Nem sokáig tartott, a rehab-intézetbe vittek át, ahol ismétlődött a középkori ellátás. De legalább hely volt elég a nyolcágyas teremben. Kajáról csak annyit: bár szarni egy hétig se tudtam, lefogytam tíz kilót. Ötven kilósan hozott haza Dani hét hét után. (Próbáltam én wc-re menni, mikor már járókerethez elég erős voltam, de legalább ötven méterre volt a mosdó. És ott se sikerült. Bocs.)

A magyar egészségügy helyzetét próbálom ezzel vázolni, ami nemcsak harminc évvel van lemaradva, hanem sokkal többel. Ember! Harmincnégy évvel ezelőtt olyan ellátást kaptam, amit szerintem itt a következő harminc évben se kaphatok! Ez már hatvan év! Valamikor, az EU-ba lépéskor azt hallottam, max. 25 év lemaradásunk van. Nekem ez most 60 évnek tűnik, és mintha egyre inkább távolodna.

Én ott akkor luxusszállodában éreztem magam, figyeltek rám orvosok és ápolók, kiváló ellátást kaptam, ma már szinte álomnak tűnik az egész, JÓL ÉREZTEM OTT MAGAM! Nem volt kedvem hazamenni! Szívemből kívánnék mindenkinek ilyet, mert én Ettől gyógyultam meg. Rendesen.

Darazsaim fogyatkoznak. Szombat volt tegnap, ilyenkor az Erdei vendéglőben világraszól a diszkó, embertelen hangon. Hangjait simán álmomba illesztettem addig, amíg éjjel háromkor véget nem ért. Felébredtem. Csend van? Az volt. Erre tápászkodtam fel. Biztos fordítva vagyok bekötve.

Kihasználva a sötétet, ismét lámpát gyújtottam a konyhaablakban, hogy odacsődítsem a darazsakat. És nem ötvenen jöttek, csak öt-hatan. Őket is lefújtam. El kell gondolkodnom ezek után azon, hogy a darazsak intelligens lények, és kommunikálnak egymással. Valaki elmondta, hogy nem szabad a fényhez repülni, és csak pár renitens nem fogadta meg ezt. Bíztam benne, hogy sokkal többjüket nyírhatom ki ma, de nem jöttek elegen. Tudom: darázsgyilkos vagyok, de hadd legyek! Nem bírom, mikor a kutyáim ugranak fel, mert épp a seggükbe csíp egy haldokló darab. Menjenek innen!

 

2016.szept.9

Mártával többször beszéltünk. Tegnap jutott el odáig, hogy megköszönje az életét. Összes önostorozásom ellenére tény, hogy nélkülem meghalt volna. Ezzel be is fejezem kétkedésemet ez ügyben. Lehettem volna szebb, fiatalabb, gyorsabb, szakszerűbb, de ez vagyok, ez telt tőlem. A lényeg az, hogy él. Amit én tettem lehetővé.
Új életet kezdett, azt ígérte, ezután csak pozitívumokat fogunk tőle hallani.

Apit tegnap eltemették Hatvanban, a vadászház mellett. Ő volt 12 éves, gyönyörű, engedelmes, kiváló vadász magyar vizslájuk. A férfiak is sírtak. Altatni kellett gerincproblémái miatt. Örültem, hogy rászánták magukat végre. Hetekkel előbb kellett volna, de megértem, miért nem tudták elengedni. Csaba vadász, utoljára még elvitte kacsavadászatra. Fájdalmai ellenére a kutya minden kacsát begyűjtött. Ez volt a hattyúdala. Béke poraira. Nagyon szerették.
Én most Mártát szeretem nagyon; a lábából terveznek kivenni egy eret, amit elmeszesedett aortájába varrnak majd bele, hogy a szíve jól működjön. Ahogy én nem tudom, mikor és hogyan, úgy ő se. Isten áldja az egészségügyet, de alaposan!

Ellaposodó itthoni életem a darazsak elleni harc folytán nyer némi színt, avagy kielégülést: tegnap szokás szerint sötét hajnalban keltem. Föntről lehoztam egy lámpát, amit a konyhaablak kilincsére akasztottam. Csak kifelé világított. Hamarosan egy bokornyi darázs mászott az ablakon. Én ki, kezemben a Cobra Insect Killer flakonnal - amit innen most szívből ajánlok bárkinek repülő rovarok ellen -, és lefújtam a csődületet. Elmenekültem. Aztán jött a második turnus. Azokat is szörnyű bátran lefújtam. Utána alig maradt pár kóborló darázs, meg a hajnal is megjött. Az ablak alatt megszámoltam tíz hullát, s a látvány egészére kalkulálva minimum ötvenre sccoltam a tényleges áldozatokat. (Az nem számít, hogy még délután is rugdalóztak, de nem repültek!)

Sajnos, ma reggel úgy elaludtam, ahogy ritkán: már világos volt, mikor letámolyogtam az emeletről. Ilyenkor első: a macska, aki a karosszékben mellettem szundikál - mivel az ágyamról többször leüvöltöttem -, felébresztem, simogatom, mondom: mehetsz lefelé, de a farkadat húzd ki az ajtónyílásból, mielőtt rácsukom, aztán meg avelj lefelé, ne kelljen lépcsőfokonként fenéken billentenem, mert nagy dörgölődzéseid a meredek lépcsőn nekem életveszélyesek...
Szép lassan lejutok, ott már vár Cso, üdvözlő energiáit ficánkolva rámzúdítja, szintén alig tudok lelépni a biztonságos padlóra. Mindenkit megsimogatok - Maci is üdvözöl, de sosincs útban -, így kezdődik a nap.

Szeretem, hogy még nyár van. A tóra nem megyek le. A "le" csak azért van, mert kicsit lejtős az út a vízig. Ahonnan Mártát felcipelték. Még nem vagyok kész rá, hogy ugyanott lemenjek és vízbe vessem magam. Ugyanabba a vízbe, ahol ő gyakorlatilag meghalt.
Tudom, unalmas lehet a nyavalygásom, le is fogom küzdeni, ne félj. Holnap!

2016szep6

Hadd legyek ma sokáig boldog! Robbanásig az voltam, mikor Dani elmondta, hogy az apja végre - június óta! - válaszolt a levelére. Csupa jót írt, sok a dolga, de ha megjön az ősz, nem zárkózik el a találkozás elől. Ezt megelőzte egy nagyon értelmes és szerintem szívhez szóló levél fiam részéről, aki felvetette a lezárás vagy a folytatás lehetőségét is mint olyat, amit elfogad. Gratuláltam neki, klassz levél volt. És "aput" kimozdította hallgatásából. Amit, ha őszinte akarok lenni, már alig hittem.

Az egész világ összes nyűgje most - bocs - abszolút nem érdekel, örülni akarok! És teszem is.

Márta nem hívott fel tegnap, pedig ígérte. Én se. Talán mégse engedték haza. Vagy talán még nem tud beszélni róla. Ma este biztos odatelefonálok. Most viszont képtelen vagyok borús gondolatokra. A nap süt, a szél fúj, gyönyörű ez a nap!

Barna ragasztószalaggal elfedtem a plafonon néhány nyílást, ahol a darazsak bejönnek a konyhába, azóta is hallom tisztán, ahogy ott rágcsálnak, és néhányan be is nyomulnak (lehet, hogy imádják a ragasztó szagát?). Előkerestem a süllyesztőből azt az elektromos kütyüt, amit a konnektorba dugva remélhetem (?), hogy a vezetékeken keresztül sugárzott hullámaival elriaszt minden rovart. Pár órája megszűnt a percegő hang, reménykedem. Ajtóim nyitva, ki-be járkálhat minden élőlény. Most nem érdekel semmi, csak simán boldog vagyok.

Hú, azt még elmondom: azt álmodtam, hogy ötösöm volt a lottón. Furcsállom utólag, miért nem ugrottam fel, örömködtem, csak ültem ott álmomban, elkönyvelve, hogy ez is megtörtént. Aztán hamarosan ellopta valaki a szelvényemet. Bonyolult álom volt, de tudtam, hogy mielőtt bármi terv előjött volna az agyamban, már le is mondhattam róla. Nagy felbuzdulások oda-vissza nem voltak még álmomban se. Viszont a lábtörlőn ma egy fehér tollat találtam. Utána meg bent a szobában is egy sokkal kisebbet. Nyugodtan röhögj ki: mintha Mutti üzent volna az angyalok világából. Kétszer is. Jel! Akarom hinni. Nyugdíjas korában tettem Omává, és amíg élt, angyalként segített minket. Tizenkét évig. Velem van, míg élek. Okkult irányba tett tudakozódásaim során találkoztam sokféle ideológiával, azzal is, hogy "odafentről" szeretteink fehér madártollat küldenek, ha közölni akarják: még velünk vannak. Én ezt most így vettem. Reménykedni nem késő sosem.

 

2016szep5

Hogy ez a saját természetem csodája-e, vagy az édes anyatermészeté, nem tudom; mára kisimult és megszínesedett a világ. Az este tízkor lefeküdtem, tizenegykor meg felkeltem, mert ismét rémképek nyugtalanítottak. Egy jó adag sültkrumpli hozott megnyugvást, amit sebtében összehoztam. Különben se tudok sokáig konyulni. A stabilként jellemzett repülőgép lehet ilyen: akárhová csűröd, rúgod, ha békén hagyod, visszaáll biztonságos alaphelyzetbe.

Ma már nem félek semmitől. Azt is tudom, hogy nem hibáztam. Életet mentettem, nézze ezt bárki bárhonnan és akárhogy. Ha nem vagyok ott és teszem, amit tettem, sokak élete borult volna sötétbe (az enyémet is beleértve). Ám a nap ismét süt, mindenki jól van, és végre én is. Az áldott fény bevilágítja szobámat és a lelkemet is (délutánig téli sötét volt, eső locsogott, darazsak zöngtek idebent, hiába ragasztottam be jó pár rést, mégis beeszik magukat. de már nem zavar).

Csak ennyi, hogy senki ne aggódjon.

2016szept4

Még nem lábaltam ki a gödörből, bocs mindenkitől, aki többet várt tőlem! Néha úgy érzem: Márta halálközeli élménye egyúttal az enyém is volt. Nem merek lemenni a tóhoz. Látni se akarom. Ő szerencsére jól van, ha lehet jónak nevezni, hogy pacemakert kapott, és meszes aorta miatt műteni fogják. Holnap egyelőre hazamehet. Holnap beszélünk hosszasabban. Kétszer felhívott röviden, nagyon jól esett. Nyilván csak röviden a pillanatnyi állapotáról beszéltünk. Nem is értem, miért rettegek a holnapi beszélgetéstől, amikor el kell mondanom, mert kell, hogy én mit láttam, mit tettem. Még azt sem tudom, tudja-e, hogy meghalt. Ha pozitívan fogalmazok: hogy újjászületett. Csak annyit mondott: nem fél semmitől, átértékelte az életét. Bővebben majd holnap.

Próbálom kitalálni, miért rettegek ennyire attól, hogy megmondjam: meghalt. Azt csak én láttam. Meg a két ifjú, aki időben ért oda, hogy szívmasszázst alkalmazzon rajta. De ők életre kelni is látták. Az én lélegeztetésem nem látszott eredményesnek. Félretoltak és nyomorgatták a mellkasát kétfelől. Attól kezdett lélegezni. Ők hozták vissza az életbe, nem én. Ami gyötör: ha nem vasárnap van, ha nincs az a sok ember a tóparton, aki segített, talán meghalt volna. Ha csak én vagyok. Pedig rám volt bízva. Igen, ez gyötör.

 

2016aug30

Valahogy bátorságot kell gyűjtenem, hogy leírjam, ami tegnapelőtt történt. Vasárnap volt. Ez szerencse. A többi nem.

Meglátogatott Márti és Csaba. Márti két éve volt itt utoljára, most úgy érezte, nagyon kell már úsznia a tóban, mert utoljára nagyon élvezte, száz métereket úszott, még ügyelni se kellett rá. Ezért jött pár napra, hogy megismételje, amit annyira szeretett. Most nem volt jó formában, karomba kapaszkodva jött a vízhez, másik kezében mankó. Betipegett a tóba papucsot, mankót hátrahagyva, aztán úszni kezdett. Nem ment mélyre, mert bizonytalannak érezte magát, és a tó sem olyan sekély, mint volt. Azt mondta, mintha elfelejtett volna úszni. Nem mosott hajat otthon, mert itt akarta ezt a tó vizében á la natur. Hanyatt is feküdt kicsit, de elöl nem lett vizes a haja, ezért aztán hasra fordult, már egész közel, térdig érő vízben. Azt vártam, a hajához nyúl, de nem tett semmit, csak feküdt arccal a vízben. Akkor kellett volna rögtön felugranom, sőt, a fűbe leülnöm se kellett volna!!! Nem tudok guggolásból felállni, a földről pláne, csak ha átmegyek kutyába, és a kezeimmel felnyomom magamat. Ezt tettem, de legalább öt másodpercbe telt. Berohantam hozzá cipőstül-ruhástól, megfordítottam, és láttam, hogy halott. Elhomályosult szemei a semmibe néztek, ajka elkékült. Nem lélegzett. Ordítottam a húsz méterre úszkálókhoz: hívjatok mentőt!!

Kivonszoltam annyira, hogy feje már a parton volt, kivettem alsó fogsorát és levegőt fújtam a szájába. Odaért két férfi, nyomkodni kezdték a mellét, egy lány is jött fülén a mentők telefonjával, utasították, fordítsuk az oldalára, a segítség majd jön. Márti elkezdett pislogni és hányni. Levegőt venni! A lába még mindig a vízbe lógott. Többen locsolgattuk, hogy a rátapadt parti mocskot lemossuk a hátáról. Egy nő pokrócot hozott, ráterítették. Feje alá is hoztak valamit: a sóderon feküdt. Egy másik nő egy nagy kendővel odaállt a tűző nap elé, hogy árnyékot adjon.

Kimentem az útra, hogy a mentőt várjam, többször elmondtam a telefonon lógóknak, melyik két utca sarkán vagyunk. Tudtam, hogy Délegyháza új elnevezésű utcái még ritkán vannak benne a GPS-ben, ezért álltam ott a mankóval meg Márti papucsaival és fogsorával a kezemben, azt hiszem, halálos rémületben, össze is pisáltam magam, bevallom. Akkor ez mellékes volt. Két fürdőző kislány nagyon segíteni akart, oda-vissza futkostak a másik utcasarkig meg vissza, hátha látják a mentőt. Sziréna sehol.

Úgy húsz perc múlva sárga helikopter érkezett, az egyik kislány szerint biztos mentő. Á, mondtam, itt nem tudnak leszállni. És mégis! Sokadik körük után olyan alacsonyra jöttek, hogy láttam a mentő feliratot. Utcám végén van egy jó nagy tér, oda le is tették a gépet. Óriási porfelhő. Az egyik nézelődő nem értette, talán tájfun van? Bénult állapotomban elmagyaráztam neki, hogy a helikopter mindig nagy port kavar. Szinte ugyanakkor megjött egy motoros mentőápoló is, persze az ellenkező irányból, mert idetalálni szar, őt már sikerült Mártához irányítanom. Végre! Hamarosan a helikopteres mentős is csatlakozott a futkosós kislányoknak köszönhetően.

Adtak neki oxigént, beszéltek hozzá, kikérdezték Csabát, aki már ott térdelt mellette, hogy mit szed, mire kell figyelni, injekciókat is kapott nem tudom, mire, az egyik hányás ellen volt, mobil EKG is volt náluk, aminek eredménye nem volt tökéletes. Szorongattam a mankót, a papucsokat, a fogsort, és mintha kómában lettem volna. Ilyen bénultnak még sose éreztem magam. Csak apró képek maradtak bennem: ahogy hordágyra teszik, beburkolják valami műanyaggal, Csabával együtt elcipelik a helikopterhez, az felszáll hatalmas porfelhőben, és el. Honvéd Kórház. Rengeteg ember csődült össze, találgattak, hallgattam. Bénultan.

Csabával összepakoltunk, kissé összeomlottam, ő rohant a kórházba, én meg maradtam magamnak. Ezt az estét senkinek nem kívánom. Úgy aludtam el - bizony, sok sör után -, hogy Márta halott arcát láttam, és úgy is ébredtem fel. Az este még Márta lánya felhívott szaggatott lélegzéssel, majdnem zokogva, hogy megköszönje, hogy megmentettem az anyja életét. Képtelen voltam úgy érezni, hogy megérdemlem. Csak azt akartam tudni, stabil-e az állapota. Igen. Megköszöntem. Él!

Én vigyáztam rá. Nem elég jól! Ez gyötör! Ha állva maradok, ha nem ülök a fűbe, előbb odaértem volna hozzá. Talán akkor nem került volna a klinikai halál állapotába. S a rengeteg ember segítsége nélkül, akik azonnal akcióba léptek a fürdőzők közül, egyedül nem tudtam volna őt visszahozni. Azt sem tudom, kinek köszönhetném meg. Keves voltam, ez gyötör. Egyedül nem ment volna. Pedig feladatom volt. Jobban kellett volna vigyáznom rá.

Isten óvja Mártát. Tegnap még az intenzíven volt. Nem többet kívánok, csak annyit, hogy egyszer még erről elbeszélgethessek vele. Hogy egyszer még együtt nevethessünk akármin!

Azért annyit még megtudtam: nagyon örült, hogy a fogsora megkerült, azt hitte, elveszett. Erre legalább tudtam rendesen vigyázni.

 

2016aug26

Látó Janó (ahogy mi hívtuk: Látó elvtárs) egy órát körözött itt a GPS-ével harcolva, ami nem akart neki egy olyan utcanevet se megadni, ami hozzám vezet. Milyen jó, hogy nincs GPS-em, és sose szorultam rá! Biztos ugyanúgy hülyét kapnék tőle, mint ő, mivel végül csak sok telefon után talált ide. Szép tőle, hogy mégis bevállalta felkutatásomat, pedig csak húsz percig maradt azt elmondandó, hogy Besenyő életútjáról csinál filmet, ezért keresi fel az egykori kerettársakat. Rendes tőle. Sok benzint és időt spórolt volna, ha telefonon mondja el. De inkább meglátogatott, és ez tökjó.

Lehet, hogy megszűnik Cso sunnyogása a konyhába a macska tányérja irányába? Az előbb épp belefogott a sunnyogásba, de aztán megugrott, és kirohant a házból. Szokatlan viselkedésére csak egy magyarázatot adhattam: megcsípte egy darázs. Amiből mostanában van itt bőven. És igazam lett! Távozása után vizslatni kezdtem a konyhakövet, és lám: ott mászott egy alapos példány darázsból. Lecsaptam szegényt, majd a wc-be továbbítottam, bocs. A nappali és a konyha közt csak egy átjáró van a pult mellett, pont a határvonalon történt a csípés. A legjobb helyen! Nyilván a talpába kapta, talán jobban viseli, mint én, de fájhatott. Sunnyogás közben már többször vágtam hozzá tárgyakat - nem súlyosakat! -, de mindhiába. Hátha ez hatásosabb lecke volt! Reménykedem.

 

2016aug23

A kaporról alapállásban a kaporszakállú. stb. további jelzőkkel ellátott jóisten említése - káromkodás céljából - jut eszembe. Most meg a kovászos uborka. Lehet, hogy a világon csak én követtem el ilyet: egy rohadt kemény kígyóuborkát szeltem szálakra, és raktam üvegekbe kovászolni. Azóta is a kezeimet szagolom: isteni kaporszagúak. Nem múlik a szag. Nem is baj. Jó.

Homlokon vert ma délelőtt az illatos meleg, azok után, hogy tegnap két pulóverban vacogtam egész nap az ömlő esőt nézve. Sajnálom a szívbajosokat, akik ekkora ingadozásokat nehezen viselnek. Úgy látszik, én nem vagyok az. Én csak örülök a gyors változásnak.

Kati barátnőm olyan édes volt ma, azt írta a fb-on, hogy a koponyám csontjai mögött csak víz van. És miért? Mert nem értek vele egyet. Csak ennyi kellett. Igaz, előtte én azt írtam, hogy számára két dolog van: utálni vagy rajongani, közötte semmi. Az átmenet, a meggondolás, a tolerancia, a végletesség-nélküliség, az árnyalás, a türelem hiátusára céloztam volna, de nem vártam, hogy érti. Mert végletes. Persze, hogy nem értette. Mert végletes. Így lettem vízfejű. No, ilyen még nem voltam! Szoknom kell. Közben nagyon félek, hogy egyszer Bayer Zsolt is elismerést fog tőle kapni.

Mit tehetek: a sajtó azzal van tele, hogy már több mint ötvenen adták vissza a lovagkeresztjüket a fent említett "úr" miatt. Így már ötvenen plusz én vagyunk, akik egy véleményen vagyunk. Ezért merem említeni egyáltalán. Mert különben félnék. Ha egyedül lennék jóváhagyó véleményemmel. Jelentős, kitüntetett emberekkel egyetérteni talán nem bűn. Megbocsátható. Nem jön a fekete autó.

Életem nagy részét, főleg ifjúságomat olyan közegben éltem, ahol sokan féltek, de én sose. Nem fogtam fel, mitől és hogyan kéne félni. Vénségemre megtanulom a félelmet, mert ahogy öregszünk, egyre többet aggódunk. Már látom, akkor mitől félhettem volna, s azt is látom, ma mitől kell félni. A cyber-kor mindent lehetővé tesz. Azt is, amiről azt hiszed, sose.

Kutyáim kifulladva lihegnek: nagyot futottak az erdőben. Elengedve. Meglepve láttam: Cso nemcsak folyton visszafordul, nézi, hol vagyok, de hívásomra vissza is jött, és hagyta magát pórázra fűzni. Fejlődünk! Erre tavaly még esélyem se volt. Maci egész más, ha azt mondom, állj, áll. Hogy odajön, nem kérdés. Bármit mondok, megteszi. Póráz nélkül is lábnál követ, ha azt kérem. Csóban ennyire nem bízhatok. Másfél éves, majd kialakul. Fejlődik.

Nem hiába másztam a plafonra: ma csak két darázs jött be, az se ott, ahol beragasztottam a lyukat. Ez nagyon pozitív élmény nekem ennyi darázs után.

Békés, gyönyörű, felhőtlen nyári alkonyat a mai. Szél se rezdül. Tiszta boldogság. Darázsmentes! Csak ennyit kívánok mindenkinek, akit szeretek.

(Jól van, na, Maci úgy néz rám, mint egy felkiáltójel. Kajaidő van! Mindjárt.)

 

2016aug22

Mázli, hogy tegnap este még lementem úszni. A mai nap nem jobb, mint novemberben. Hideg van, sötét és minden vizes. Nem baj. Csak mondom. Nyolc darázs körözött a fejem fölött, mikor itt lent a kanapén felocsúdtam, mivel odafenti ágyam túl hamar kidobott. Biztos a frontátvonulás az oka. Mindennek. Darazsakból egy pókhálóba került - hagyom is a pókot, órák óta zabálja, miután betekerte -, többet kiengetem az ablakon, de elég sokat le is vertem a légycsapómmal. Aztán összesöpörtem. A plafonon lévő lyukhoz felmásztam az asztalra, beragasztottam egy széles celluxszal, utána pedig mantráztam, hogy kedves darazsak, menjetek másfelé, mert itt halál vár! Azóta nem jönnek. Na, milyen vagyok?

Mióta itt élek, ma estére kaptam először vacsorameghívást szomszédtól, azoktól, akiknél a tizenhat éves kutyára nézek rá minden nap. Ezt is elmosta az eső. Halasztottuk.

Kaptam tőlük tegnapelőtt - mikor még nyár volt, arra sétáltam a kutyákkal - egy nagy szatyor reklámanyagot, azt mondták, nekik van ilyen ingyen. Nehéz volt. Hiába szabadkoztam, karomra akasztották. Csupa hasznos dolog! Kisdobozos Fanta üdítők, wc-pecsétek, amiket ragasztani kell a csészébe, és illatoznak, egy csomó apró fogkrém-minta, meg mosóporos tasakocskák. Meghatódtam, mikor itthon az asztalra borítottam az egészet. Csupa olyan, amit használni lehet, és számomra költségkímélő. Csak arra tudok gondolni, hogy nekik ez a kutya rengeteget ér. Megértem. El is varázsolódtam. Hisz alig tettem valamit, amit ingyen bárkinek megtennék, mégis megajándékoztak. És vacsorára hívtak.

Nagyjából egy évtizede ez az első meghívás, amire tényleg el is mentem volna. De leszakadt az ég. Az sms úgy szólt: "bepótoljuk" - remélem. Azt hittem, ez a család csak víkendezik itt, de pár szó arra engedett következtetni, hogy talán ideköltöztek. Kicsi ház, kicsi telek, tópart, fel is újították tavasszal, de hogy miért? Talán mert ők is valami adósságcsapdába kerülve kényszerültek lakhelyet változtatni. Remélem, kiderítem. Érdekes lesz. Kutyafigyelés-ügyben rám mindig számíthatnak. Nem várok érte semmit.

Aggaszt, hogy a T-mobil közölte, már 300 Ft alatt van az egyenlegem. Általában 3000-re töltöm fel a kártyámat, és akár meg is esküdnék rá, hogy senkit nem hívtam fel az elmúlt sok hétben. Csak egy OK-t akartam volna válaszolni a fenti "bepótoljuk" üzenetre, de már arra se telt. Mi a frász történik? A számlám akkor is apad, amikor mások hívnak csak?

2016aug19

Teljesen odavagyok Csabától! Ő Márta férje, amely Márta nem volt képes kikelni az ágyból - ahogy fogadást is kötöttem volna rá -, mégis eljött, és elhozta Ágit, másik barátnőmet. Meg egy nagy doboz vaddisznó-pörköltöt. Még bort és sülthúst is hozott, mintha feleségét nálam hagyná, s nehogy ellátás nélkül maradjon. De Márta nem kelt fel. Az ellátás mégis beérkezett. (Kénytelen vagyok felidézni első férjem elmúlt harminc évben megélt látogatásait; ő soha egy doboz sört nem hozott, csak azt itta, amit én adtam. Eszébe nem jutott bármi aprósággal belépni az ajtómon. tudom, én választottam, rosszul.)

Csaba nem tudott sokáig maradni, dolga volt. Jót dumáltunk, már menni készült, mikor megemlítettem neki a láncfűrészemet, amivel nem boldogulok: folyton ledobja a láncot. Szétszedte, összerakta, még egy "zégergyűrűt" is talált - nem tudtam, mi az, de láttam -, ami eddig hiányzott a láncforgató izéről. A láncot is úgy meg tudta feszíteni, ahogy én összes izmommal soha. Működni kezdett a szerkezet! Tíz perc alatt kivágott öt fát, ráadásul mindegyik arra dőlt, amerre kellett, le is gallyazta őket, csak bámultam és tanultam. És képedtem elfele.

A láncfűrészt karácsonyra kaptam Danitól, azóta nézem, szerelem, próbálom megérteni, és görcsölök azon, hogy mikor kezdhetek valamit vele. Mikor sikerül végre láncleesés nélkül kivágnom egy fél bokrot! Csaba percek alatt megoldotta. Ezt a boldogságot, feltámadt önbizalmamat nem tudom eléggé megköszönni. Én is fogok fűrészelni, már tudom, hogy menni fog! A téli tüzelőm simán meglesz. Tényleg jó egy férfi a háznál! Fél óra alatt, míg néztem, többet tanultam tőle, mint amit órákig tartó használatiutasítás-olvasásból valaha tudtam volna.

Régen nem voltam ilyen. Megoldottam mindent magam. Rossz rájönni, hogy ez már nem megy. Márta megfogta isten lábát, jó neki. Hangsúlyozni is fogom, hogy jobban tudja.

 

2016. aug. 17.

Jajj, de szeretek ilyen villanyszámlát kapni! Csak így tovább! Az van rajta, hogy -4700 Ft! Valószínűleg a hatnapos áramszünet miatt. Ami után egy óraleolvasó is járt itt.

Barátnőim jól beletrafáltak a rossz időbe, ma akartak hozzám érkezni, de már a kora reggeli telefoncsörgéskor sejtettem, hogy halasztódik a dolog. Pesten zuhogott, Szilason is, itt meg sütött a nap. De aztán északról ideért a fekete felhő. Végre alaposan megázott az én vidékem is, nemcsak a másé. Kellett! Nem bántam meg mégse, hogy egész nap takarítottam, felmostam, porszívóztam, pókhálótlanítottam; esedékes volt. Ilyenkor nem is értem, miért nem csinálom ezt többször: annyira jó érzés! Mármint a tiszta lakásban létezni.

A darazsak nagyon berágták magukat ide. A fürdőben naponta takarítok el tetemeket, nappalimban is minduntalan feltűnnek. Mivel itt valóban meg lehet hallani a légy zümmögését is, az övéket pláne. Már leraktam a légycsapót, úgyis elpatkolnak maguktól igen gyorsan. Csak össze kell söpörni.

Cso az előbb egy félméteres gallyat hozott be a segge szőrzetébe akadva, és ez nem az egyetlen, tehát a tisztaság lakásomban igen relatív. Főleg nem hosszan tartó. Ági talán tényleg eljön holnap, ezért most rajta vagyok a témán. Ha Márta is jönne, ahogy tervezve volt (de alig hiszem, ismerve őt), az csúcs lenne. A rendfenntartás tehát töretlen. Holnapig biztos.

Jó hír: hamarost érkezik harminc kiló kutyatáp drága gyermekem jóvoltából. Hát ne legyek boldog? De.

Ja, és a hajamat is lenyírtam. Haljon éhen a fodrász. Én meg ne. Az idő békés: a lombokon átvillannak a napsugarak lemenőben. A vegetáció nagyot lélegzik a rég várt vízözön után. Én szeretem ezt a nyarat akkor is, ha pulóverban ülök itt és nem úszhatok. Kutyáim úgy nyomulnak rám, hogy az nem félreérthető: menni köll. Már a nyaklánc csörrenésére is mind iderohan és csóvál. Vajon miért szeretnek ennyire sétálni? Pedig én nem annyira. Lustaság okán. Mentségem most nem lehet: az idő kellemes, a nap ragyog, az út nem porzik, szóval megyünk.

 

2016aug14

Maci kutyám ma nyolc éves. A nyugdíjkor felé közeledik. Ez annál szomorúbb, mivel az én életemből is hipp-hopp elmúlt nyolc év, amit észre se vettem.

Szinte törvényszerű, hogy ha kicsavarom - vagy másképp kéne mondani? - a napernyőt (vagy mi az?), ami a teraszom fölött árnyékot hivatott szolgáltatni, azonnal beborul az ég. A szobámban pedig sötét lesz. Mindegy. Sose legyen nagyobb gondom. Csak úgy mondom.

Szoktam nézni a Hír TV-t, mióta a gcizés megtörtént, ma épp Hídvégi Balázs, az MNB szóvivője volt ott vendég. Mostanában szokásos kérdéseket kapott: mit titkol a főnök, miért nem átlátható az unortodox gazdaságpolitika megteremtője által létrehozott alapítványok gazdálkodása? Magyarázott sokat, végül belefutott egy mondatba: "Ennél több adat nem kell, hogy kiderüljön. ööö. kikerüljön". Há! Ez aztán a freudi elszólás.

Szánom-bánom, hogy Figarót leszóltam, mert folyton mindenféle tengerpartokon készült fotóit teszi közzé. Dicsekvőnek bélyegeztem. Sajnálom már. Nem szabad a saját, anyagilag piszkosul behatárolt életemből kiindulnom, ez nem fair. Nyilván én voltam annyira életképtelen, hogy a végére ez jutott nekem. Ha legalább irigy lennék, megérteném magam. De az nem vagyok. Épp nem vágyom többre, mint amim van. Inkább elismernem kéne, hogy már az átkosban is volt annyi esze, hogy utazhatott oda, ahova más alig, költhetett annyit, amit más alig, na de ez nem bűn. Én vagyok a piha! Élelmes volt, jókor jó helyen, neki állt a világ. Ezúton is bocsánatot kérek. A "savanyú a szőlő"-szindrómára emlékeztethet bárkit az, amit írtam, és ezt szégyellem. Olcsó kis nyugdíjas-létemből kipukkanó tiráda volt igazából; megbántam. Egész más dimenziókban is élnek emberek, de ettől még nem rosszak.

Gondolkodom azon, hogy tíz év után fodrászhoz megyek. Eddig én nyestem a hajamat így meg úgy, de most hagytam megnőni, talán ezzel egy fodrász már tudna kezdeni valamit. Az elszánásom még hiányzik, csak a gondolat fogant meg. Félek az ismeretlentől, mint sokan mások. Mert a tíz évvel ezelőtti fodrászélményemet is tíz év fodrásznélküliség előzte meg, és amit kaptam, nem tetszett. Hajrá, mondom, talán most sikerül. Ez nem arról szól, hogy szebb legyek, mert ahhoz már rég késő, hanem hogy ne lógjanak ki hosszú szálak a rövidek közül, szóval valaki némi szakértelemmel nyesegesse körbe a fejemet végre.

 

2016aug13

Szombat van, nem szeretem. Városi emberek (hú, nem felejtem ám, hogy egész életemben az voltam!) jönnek ide, és azt hiszik, a kutyáikat szabadon futtathatják. Mert ez falu. Hát nem. Eleinte én is azt hittem, de kemény leckét kaptam, mikor Maci összeakadt egy másik kutyával. Én voltam a hibás. Csak azért jutott ez eszembe, mert már vagy egy órája hallok egy leányhangot, aki azt kiáltozza: "Dani!" Minden irányból, messziről, közelről, de mivel itt nagy a csend, mindent hallok. Biztos nem a szerelmét szólongatja ordítva, hanem a kutyáját. Sok itt a tó, sok irányba nem lehet elfutni, de van azért kijárat az országútra, a mezőkre, szóval nem irigylem. Bár találná meg! S utána nem venné le róla a pórázt. Nekem is ez lenne jó.

Megint a hidegfrontot szidom: egy csepp esőt sem hozott. Porzik minden. Az irdatlan, 250x250-es paplanomat behúztam egy 200x200-as huzatba, mert más nincs, ettől sokkal súlyosabb és lényegesen szigetelőbb lett. Kellett is, hidegek az éjszakák. Cicaját leordítottam az ágyamról, azóta kicsit haragszik rám. Szinte bocsánatot kell kérnem tőle. Biztatom, hogy nem mindig vagyok ám kegyetlen, csak éjjel az ágyban. Mert rendszeresen sáros lábbal ugrik fel. De ma már újra az ölembe ült, dédelgettem, ahogy kell. Talán megbocsátott.

Csocso tegnap átment a szomszéd kertbe, mert kutyával érkeztek a nyaralók. Vérengzés nem volt, csak kiabálás, hogy "átjött a kutya!". Az ősöreg kerítés két lécét semmi volt szétnyuvasztani, ott ment át. Azt viszont még mindig nem tudom, hol jött vissza! Az átmenő részt bedrótoztam két levágott tujaággal, az rendben van. Még nem tudom, hol van akkora rés, ahol visszajött. Egyelőre béke van. Körülbelül ma hússzor ugrottam fel, hogy Cso fülsértő nyervogását leállítsam a szomszédok irányában. Lassan érteni kezdi, hogy nem kell énekelni minden zaj miatt. Nem szokta meg, ritkán jönnek ide emberek. Meg kutyák. A faluba is elmentem füstölt csontért, hogy legyen min rágódnia. Egyelőre bevált. Mialatt a kertben tevékenykedtem (szart lapátoltam vödörbe), láttam, hogy titkos ásást végez egy bokor alján. Amikor közelítettem, elmenekült, mintha rosszat tenne. Naná, hogy megnéztem, mit művelt. A füstölt csontot készült elásni, félig már kész is volt: gödör, benne a csont. Sajnálom, hogy megzavartam.

A karom tele van sebekkel: nem egyszerű egy őskövület tujabokorba behatolni, eljutni a kerítésig, és ott drótozni; megszenvedtem.

Egyelőre béke van. Vettem kutyakaját, nem fognak éhezni. Dani ígérte, tizedikén rendel nekem harminc kilót, de még nem jött róla telefon. Biztos, hogy előbb én fogok éhezni, mint a kutyáim. De ez még messze van, csak úgy mondom. Tényleg béke van. És nagy csend. A tó felől se jönnek hangok, nyilván hideg a víz. Meg se próbálom.

Félhét, ideje, hogy turbulenciát gerjesszek: enni adok az állataimnak. Utána pedig sétálni viszem őket. Jó buli. De még ezt a cigit elszívom. Nem ingyen van. A felénél mindig elalszik, de nem hagyom annyiban. Mit képzel?

 

2016aug10

Miért haragszik a jóisten Délegyházára? Miért van itt ma is meleg, napfény, ahelyett, hogy esne, fújna, dörögne, ahogy máshol? Egy jótékony locsolást se lehet elvárni a hidegfronttól, ami állítólag majdnem országos?

Karesz nagyot csalódott, szenved is, de nem hagyja el magát, férfiasan küzd, dolgozik, ezerféle dolgot tesz a kilábalás reményében. Ahogy azt kell. A Facebookon szoktunk eszmét cserélni, ahol nagyon szórakoztató írásaival is megörvendeztet mindenkit.

Terjedelmesebb vigasztalásom pár sora így szólt: ". mi itt mindannyian a te csalódásod "áldásait" élvezzük: azóta úgy nyilvánulsz meg írásaiddal, ahogy eddig nem, s ezt mindenki élvezi! A fájdalom hatalmas alkotó erő, tekintsd ajándéknak! A fájdalom múlik, az alkotás marad!"

Így felelt: "Olga. Ha vulgáris akarnék lenni, azt mondanám nagy vagy, mint a mamut ... De nem vagyok az. Ezért csak imádlak. :-) Fantasztikus, hogy mennyit tudsz átadni saját magadból és a saját átélt dolgaidból. Köszi szépen. Köszönöm."

Csoda, ha elérzékenyülök? Pár jó szóért ilyet kapni?... Jó. Boldoggá tesz. Szárnyakat ad. És erőt, hitet, hogy szavaim nem hiábavalók, érnek valamit. Folytatni érdemes. Most meg vagyok dicsőülve, tényleg!

Akkor éreztem ilyesmit, amikor elégedetten szálltam le, mert a gyakorlatom sikerült, és a többiek is visszaigazolták. Mert enélkül el se hittem volna.

Hogy rosszat is mondjak: lecsaptam ma két pókot és két darazsat. Itt bent. Bocsánat. Ja, és megkaptam a népszavazásra szólító leveleket. Daniét is. Már a tüzelni valók között hevernek. Ezért is kérjek bocsánatot? Ne.

2016aug08

Szép napom volt tegnap: végre eljött Dani, nagyot sétáltunk a kutyákkal. Végre átadhattam a tabletet, nyomogatta is eleget. Vagyis itt már inkább a tapogatás a jó szó. Leszólta a kertemet, tudtam, hogy ez lesz, van is benne igazság (én a dzsungelt szeretem!). Hazaindult, aztán kisvártatva visszajött. Mert Zsuzsi durcás. Bújta a laptopját, és rossz kedve lett az álomesküvő tervezése során előálló - főleg pénzügyi - akadályok miatt. Dani tehát inkább velem maradt még ahelyett, hogy gyászos hangulatú otthonába térjen. Elmentünk az Erdei vendéglőbe, végre megint ehettem sült hecket. Jó nagy volt, hazahoztam a maradékot. Vacsorára is maradt, sőt ma ebédre is. Cicaja is sikerrel kunyerált belőle.

Jó régen dumáltunk és voltunk együtt ennyit, mint most. Szinte feltöltődtem tőle. Sose kérem, hogy látogasson meg, rábízom. Ritkán jön, de az nagyon értékes nekem. Ő az egyedüli, aki tényleg át szokott ölelni úgy igazán.

Úsztam egyet. A minap még mérgelődtem egy szarkupac miatt, amit valaki "ottfelejtett" az ösvény mentén, ahol a vízhez szoktam lemenni, de azóta hálás vagyok, mert emiatt senki nem táborozik oda. Van szaga, de van nyugalom is, és egyedül lehetek, mikor vízbe vetem magam. Még a szarban is van valami jó. A víz isteni. Van még pár nap, míg így marad. Aztán jön a következő hidegfront. Az már durvább lesz, mint az előző. Szombaton alig esett itt pár csepp, pedig vártam volna. Porzik az út. Igen gyorsan múlik a nyár.

Most röhögtem el magam: észrevettem, hogy a kerítésem melletti bokrokat megnyírták, mert az útra lógtak. Önkormányzatilag történt a nyírás. Viszont napokkal ezelőtt, mikor a munkások megérkeztek, tőlem kérdezték, akarom-e, hogy megnyírják a bokrokat. Nem ingyen! Nemet mondtam. Közmunkai feladat volt, pont ezért jöttek, de szívesen átvertek volna. Viszont már tudták, hogy nem vagyok hülye, nagyot nem csalódtak. Élelmesnek áll a világ. Mármint nekik, ha sikerül.

 

2016aug06

"Fú a szél és zúg a Volga, de szép lány is vagy te Olga". Bizony, piszkosul régen volt, mikor Rácz Ede ezt nekem mondta. Tán igaz se volt. De. Most zúg a szél, erről jutott eszembe. Ahányszor zúg a szél, mindig eszembe jut. Hozzákapcsolódik Ede napfényes, sugárzó mosolya, energiával teli, szikrázó lénye, hatalmas jövőképe, amit ez a fotóm sugároz.

Ez volt az utolsó kép róla. Pár nap múlva halott volt. Olyan ernyővel ugrott Gödöllőn, amit nem lehetett kinyitni. Az ő hatalmas tapasztalata se volt elég hozzá. (Lehet, hogy van, aki ennek okát már megismerte, én nem. Nekem örökre rejtély marad. Meg a fájdalom hozzá.)

Ahányszor zúg a szél, ő velem van.

Szorul a torkom, ki a fenét érdekel, mit akarnék még a hülye mindennapjaimról itt közölni, nem fogok. Engem nem érdekel. Most nem.

 

2016aug04

Piszkosul rég volt, akár hatvan éve, mégis tisztán emlékszem, milyen rálépni egy darázsra. Borzasztó! Mezítláb! Semmihez nem hasonlítható érzés a fullánk csípése, az ember égig ugorna tőle, és alig akar elmúlni. Ami utána jön, az se sétagalopp. Megdagad, kivörösödik, és úgy viszket, hogy körömmel kimarnád a helyéből. Merthogy a plafonnál megint két darázs köröz. Kettőt már kiraktam, egyet megöltem, de jönnek. Szerintem a tetőn át. Valahol berágták magukat ide. Állok a légycsapóval, és figyelek. Nem mindegy, hol ütöm le, mert ha a tarka szőnyegre esik, és tudván, hogy kilenc élete van, nem járhatok többé mezítláb. Félholtan is meg tud csípni. Bosszantani egyáltalán nem érdemes.

Sose voltam allergiás semmire - talán gödi előéletem eredménye -, csak tavalyelőtt jöttem rá, hogy a mosatlan sárgabaracktól kiütéseket kapván, mégis allergiás lettem. Szintén gödi előéletemből eredően sose szoktam gyümölcsöt megmosni, pláne, ha egyenest a fáról jön, így tán még hihetem, hogy ha megmostam volna, s a csillószőrök lekonyulnak a héjon, nem is lett volna tőle bajom. Mindegy, könnyű kihagynom e gyümölcsöt, olyan röhejesen kevés terem évek óta, pedig ifjú koromban kilószámra zabáltam, hisz a házunk mögött mézédes termést produkáló fa állt.

Egy darázs leütve, kipöckölve a teraszra - remélem, egyik kutya se fekszik rá, mert még mozgott -, a másik eltűnt, a harmadik még köröz magasan.

Láttam tegnapelőtt egy hírszalagot, tudod, ami a kép alatt fut, e szöveggel: Békéltető segíthet a brit kormánynak enyhíteni a Down Streeten élő macskák, elsősorban a miniszterelnöki hivatal és a külügyminisztérium főegerésze közötti feszültséget.

Én nem tudtam erre gombot varrni, te tudnál? Gratulálok annak, aki ezt hírnek értékelve odasuvasztotta, ahol rendes hírek szoktak futni, én nemcsak nem értem, de még nevetségesnek se tartom. Már mindenki meghülyült? (Véleményem elküldtem az atv-nek, kíváncsi vagyok, válaszolnak-e rá. Ez is mindegy. Attól a hülyék még tovább tenyésznek.)

Ma kivételesen nem kezdett el éjjel kettőkor viszketni az összes szúnyogcsípésem, így majd negyednégyig tudtam aludni. Akkor jött vad kutyaugatás - fene jobban tudja, mitől -, meg Cicaja az ágyamba, farkával az orromat csiklandozva, szóval lemásztam a lépcsőn, és kanapémon heverve szundikáltam át pár hírműsort. Mindig meglepődöm, hogy amit félálomban hallok, mennyire megmarad: a későbbi hírek, amik általában ugyanazok, teljesen ismerősek. Kezdem már érteni, hogy lehet alfában nyelvet tanulni. Meg programozni. Működik.

Maciból kifésültem annyit, ami szőr egy nagypárnát megtöltene, és ez csak az egyik fele, amit oldalán fekve "felmutatott". A többit máskor. Sose kínoznám egyszerre kétfelől. El is ment. Igaza volt. Később Csóra is rávetem magam, ő már nem ilyen türelmes. De megértő. S főleg jobban hullik a szőre. Van egy barátnőm, akire ilyenkor mindig vigyorogva gondolok: megőrülne ettől. Biztos nem is lesz kutyája soha. Ne is legyen. Van egy ikeás spárgaszőnyegem az ajtónál, ami ellenáll a porszívónak, durva és rücskös, arról csak három ujjal lehet felcsipkedni a szőrcsimbókokat, mert azokat viszont jól ledarálja Csóról, aki szeret ott tanyázni. Hát nem csodás? Hátránya az előnye is. A gépi perzsaszőnyegemről simán lekefélhetem a szőröket, és a porszívót se utálja. Minden tökéletes!

Amikor hajnaltájt lebotorkálok a lépcsőn, Cso már ott áll lent, vonaglik, mint egy kígyó, mintha a farka csóválná őt, szájába veszi a kezemet, körültáncol. Ó, te tudatlan, aki ilyet még nem éltél át, sajnállak! Kezdődhet egy nap ennél szebben?

Sajnálom azt is, aki nyelvtudatlan. Olyan lehet, mintha süket volna. Elég, ha csak például filmek aláfestő dalaira gondolok, jelentésük, értelmük van, de annak semmit nem mondanak, aki nem érti. Ha értené, mást jelentene az egész, elvarázsolhatná, elrepítené egy olyan világba, amit az alkotó elképzelt. Mivel nem érti, lepattan róla. Mintha süket lenne. Egy világot veszít el.

https://www.youtube.com/watch?v=Wzii8IuL8lk

Ez a zene már biztos több mint negyven éves, de él. Aki nem érti, miről beszél, annak csak zene.

https://www.youtube.com/watch?v=k2C5TjS2sh4

It Must Have Been Love

Roxette

Lay a whisper on my pillow,
leave the winter on the ground.
I wake up lonely, there's air of silence
in the bedroom and all around.

Touch me now, I close my eyes and dream away.

It must have been love but it's over now.
It must have been good but I lost it somehow.
It must have been love but it's over now.
From the moment we touched 'til the time had run out.

Make-believing we're together,
that I'm sheltered by your heart.
But in and outside I've turned to water
like a teardrop in your palm.
And it's a hard winter's day, I dream away.

It must have been love but it's over now,
it was all that I wanted, now I'm living without.

2016aug02

Durr bele a kellős közepébe! Hú! Már egy órája, de még nem ért le a gyomromig. Dani elkezdte szervezni az esküvőjét. Jövő nyárra. Még szerencse, hogy van idő.

Megint bennem van a hiba: miért is nem gondoltam erre eddig? Hisz idén eljegyezte Zsuzsit, mire is várna túl sokat? Mitől lepődtem meg ennyire? Most épp magamat nem értem. Gondolnom kellett volna rá.

Elterelés:

Hey Brother

Avicii

Hey brother! There's an endless road to rediscover
Hey sister! Know the water's sweet but blood is thicker
Oh, if the sky comes falling down, for you
There's nothing in this world I wouldn't do

Hey brother! Do you still believe in one another?
Hey sister! Do you still believe in love? I wonder
Oh, if the sky comes falling down, for you
There's nothing in this world I wouldn't do

What if I'm far from home?
Oh brother, I will hear you call!
What if I lose it all?
Oh sister, I will help you hang on!
Oh, if the sky comes falling down, for you
There's nothing in this world I wouldn't do

https://www.youtube.com/watch?v=6Cp6mKbRTQY

itt hallgattam meg e most kedvenc dalomat, amit a kedvenc reklámom alá raktak. Amit már láthattál itt.

Van egy excel fájlom, amiben költségvetést csinálok, de eléggé idézőjeles. Egy rubrikában mindig megjelenítem, hány nap van még a nyugdíjig, és addig hány forintot költhetek. A mai egyenlegem naponta 888 Ft 9 napra vetítve. Mondhatná sok más ember, de jó neked, ez egy vagyon! Csakhogy a frigóm folyton kipisálja magából a vizet, és ha ezt folytatja, nem tudom, mi lesz. Tartalékom 0. Hát az esküvő is pont ezért aggaszt. Nullából hogy lehetne akár egy év alatt pluszt előállítani?? Egyáltalán, kinek a "sara" az esküvő? A lányos házé-e, vagy a fiúsé? nem mintha ez számítana. Csak kíváncsi vagyok. Meg borzasztóan tanácstalan.

 

2016aug01

Barátnőmnek írtam, kinek nagyon fáj a lába, el is van keseredve, amennyire leveléből kivehettem, de remélem, talán másnak is adhat biztatást:

Évekig fájt a lábam nekem is, ordítva fordultam meg az ágyban, száz métert is sok volt megtenni, hidd el, tudom, milyen ez. 

Meghalni - elszunnyadni - és alunni! 
Talán álmodni: ez a bökkenő; 
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, 
Ha majd leráztuk mind e földi bajt, 
Ez visszadöbbent. E meggondolás az, 
Mi a nyomort oly hosszan élteti.

Sose voltam Shakespeare-rajongó, de nagy fájdalmaim között valahonnan meghallottam ezt a monológ-részletet. Pont, amikor úgy éreztem, ideje volna "meghalni, elszunnyadni és alunni"... 

Fiam később azt kérdezte: engem itthagytál volna?

Naná, hogy nem, hisz élek. El voltam telve saját fájdalmammal, reménytelenségemmel, az érzéssel, hogy minek tovább, mert nem bírom, nem vagyok jó semmire.

Amikor harmadszor - seggreesésemkor - széttört a lábamban minden, amit addig rendbehoztak, leszámoltam a normális életemmel. Amíg a mentő vitt, legszívesebben azt kértem volna, altassanak el örökre, mert már kétszer átéltem azt, ami most vár rám... kényelmetlen, sok hetes kórház, túlhajszolt, néha durva nővérek, bűz, szenvedés, tömegnyomor, ágyba szarás, mozgásképtelenség, és rengeteg fájdalom, míg ide-oda tesznek, visznek, vizsgálnak, forgatnak, kínoznak. A halál is szebbnek látszott.

A műtét után viszont már csak egy célt láttam: meggyógyulni, felállni, menni, és ki innen! Vissza a házamba, az életembe, a kutyámhoz, a tavamhoz, az önállósághoz, a fiam nyugalmához. Hatalmas erőt adott.

Cél kell. Hét hétig hanyatt fekve az ágyban a délegyházi naplementére gondoltam, Maci kutyám puha szőrére, örömtáncára, ha meglát, a kertem zöldjére, s arra, hogy ez még mind az enyém. Legfontosabb persze az volt, hogy a fiam többé ne kórházban látogasson, hanem élhesse az életét aggodalom nélkül, csak magának. S ha házamhoz eljön, két lábon álló, normális anyát találjon. Sikerült. Hittem benne, harcoltam érte. Csak ezt tudom tanácsolni neked is.

A lábam, a kutyám, az életem rendben van, igaz, sokszor csodának tekintem, de volt benne feladatom nekem is. Ha mégis csoda, hát megtörtént. Talán mert annyira akartam!

Feladni nem, soha. Felelősek vagyunk mindenkiért - gyerek, férj, feleség, kutya, macska, mindegy -, aki/ami velünk (vagy mondhatjuk úgy is: értünk, miattunk) él: ezt Soha Semmi Nem Írhatja Felül.

Megint nem tudtam éjjel kettőnél tovább aludni. Maci, aki irtózik a Donnerwetter Blitz-től, már előbb felmászott a hálószobámba, de mikor már csak csendes eső esett, elindult lefelé a meredek lépcsőn. Ott volt a tányér az egyik fokon, amiből cicaja kutyakaját szokott ropogtatni. Kicsi a tányér, könnyű lelökni egy nagy kutyaorral; nyilván ez történt. Félálomban a dörömbölést hallottam, amitől senki se nyugodna meg. Én se. Maci a lépcső alján szedegette, ami a tányérkából kiborult, én meg mindent, ami a lépcsőkre szóródott. Alhatnékomnak vége volt. (Mit tegyek, képtelen vagyok kizárni kutyámat, aki megrémül a dörgésektől, ha tudom, hogy csak szorosan mellettem érzi magát biztonságban.)

Alvásom - mindezek ellenére - elképzelhető folytatásának lehetetlenségéhez cicaja járult hozzá végleg, aki nedves szőrével (lelógattam a kezem, hogy nyugtassam) az ágyam mellett úgy nyervákolt, éhesen, követelődzően, mint egy dervis. (Bocs, ha rosszul tudom: nekem a dervisek a folyton ismétlődő imákat juttatják eszembe, amiknek ellenállni nem lehet. Egyet tehetsz: fel, és térdre imához!)

A lényeg az, hogy félháromkor már a tévé távkapcsolóját nyomkodtam, igaz, a kanapén hanyatt, lábamon pongyola, mert a szúnyogok valahogy bejutottak, és már kurvára elegem volt belőlük. Tudtam pár órát szunyókálni teljes békében. Az egyenleg így nem rossz alvás-ébrenlét vonatkozásában. Hogy milyen filmet "néztem", azt persze nem tudom, de kielégített a végeredmény. A híradóra éber lettem. Nem kellett volna. Nyilván nem a királyi M1-et néztem. Mert minek. A többit is minek. Nem dobott fel.

Mágneseket varrtam az ajtófüggönyökre, hátha egymáshoz kapcsolódik a két repkedő szárny, és kevesebb szúnyog jut be. Aztán létrára másztam, és lefűrészeltem két ágat egy fáról, ami idén harapódzott el a kertben, és ágai odalengtek a tányérantennám elé. Többször szakadozott az adás, pedig felhő sem volt az égen, szóval erre tippeltem.

Semmi korszakalkotót nem követtem el ma se, talán még elmegyek a kutyákkal sétálni. Néha ehhez is lusta vagyok. Piha! Pedig felelősségről papolok. De papolni könnyű ám!

Ma nem megyek úszni. Nincs elég meleg, szinte még a lábam is fázik. Tegnap dagonyáztam egy jót, kellett a hűtés. Beúsztam eléggé. A nádasból egyszer csak kiabálni kezdtek felém - két idősebb ember, kényelmes székeken hátradőlve, horgászbottal -, hogy "ez nem strand ám! Mit szól, ha a horog a lábába akad?" Kényelmes kézmunkával úgy fordítottam testemet, hogy háttal legyek nekik, és inkább a lemenő napot csodáljam. Vártam, hogy még mondjanak valamit. Mondtak is. Élveztem, hogy csakazértis! Elég sokáig ottmaradtam, hogy bosszantsam őket. Jól esett! Közben a tóparton minden lejárónál fürödtek emberek, és máskor sincs ez másképp, rohadtul nem volt igazuk. Ezt óhajtottam valahogy tudtukra adni. Hogy a tó nem az övék. Mert nem is. Csak az van kiírva, hogy állatokat fürdetni tilos. De embereket? Az nincs.

Na megvolt a séta, jó nagy, inkább futás, mint gyaloglás, mert Cso vehemensen törekszik előre. Ma már csak egy dolgom van: megetetni őket. (Cicajának most adtam konzervkaját, én nem tudom, hogy Krisztus hogy nézett a Credóra, de valami ilyennek képzelem. Néz, aztán rám, és megbántottan elfordul, elmegy. Mi a frászt akar? Már 140 egy doboz macskatáp, ami két hete még 120 volt! De nincsen ám infláció, se áremelés, dehogy! Ezek csak úgy "véletlenül", suttyomban történnek, ki veszi észre? én. Azmeg. Jó nekem. Vagy inkább nem.)

 

2016jul31

Amikor már itt bent is harminc fok van, tényleg tombol a nyár. Tombolásról jut eszembe: örülök, hogy Dani mégse ment el Ozorára az egyhetes fesztiválra. Tervezte, de kétségei voltak. Nem beszéltem le róla, erről már rég leszoktam. Felnőtt. Némileg aggasztotta a holnapra ígért hidegfront is, amit viszont én tiszta szívemből várok. Sok nekem a harminc fok. Kutyáimnak méginkább. Lehetőleg itt fekszenek a szobában. Nincs klímaberendezésem, mégis egyértelmű, hogy bent hűvösebb van valamivel.

2016jul30

Ölelés

Még soha senki nem ölelt meg együttérzően, amikor szarban voltam. Kétségbeestem. A hülye filmekből látom, hogy másokat ilyenkor ölelni szoktak és vigasztalni. Mivel öregszem, érzelmesebb lettem, s rájöttem, hogy ez mennyire hiányzott az életemből. Eddig nem hiányzott. Most jöttem rá, milyen jó is lett volna. De nem volt. Ki tudom jelenteni: nem ölelt magához soha senki, amikor padlón voltam, igazán vigaszra szorultam.

Megint a régi nóta: biztos az én hibám. Ki másra is gondolhatnék, mint magamra? Talán alapból utasítottam el a segítséget, együttérzést, lehet. Talán mindenki azt hitte, egyedül is megoldom, mert olyan vagyok. Hát nem. Jól esett volna egy ölelés, amikor már nem láttam, mi lesz holnap. Volt ilyen párszor.

Mivel azonban nem a múltban élek, s mivel rég kibékültem mindennel, ami valaha is történt, akár elnevezhetném magam az ölelésmentesen túlélőnek is. A végeredmény magáért beszél. A végeredmény az: egyedül is megy.

Je, tegnap is vágytam egy ölelésre, meg ma is, Dani ígérte, eljön, de nem. (Ezen öleléseknek semmi közük a részvéthez, együttérzéshez, csupán üdvözlések lettek volna.)

Gondoljátok meg, mekkora erő, szeretetnyilvánítás, amikor csak azért ölel meg valaki, hogy te ne szenvedj annyira! Nekem ez nem jutott. Nem baj! Megerősít. Sajnálás nem kell!

Gondolom, mindenkinek az jut, amit megérdemelt. Hibázhattam valahol, ha nekem nem több, csak ennyi. Nincs gond!

Tanulok, míg élek. Talán azt is tanulni kell, hogy legyek szerethetőbb, kiszolgáltatobbnak látszó, védelemre szoruló, hogy ne higgyék azt: mindent elviselek, de a fejem még mindig fönt van. Mindegy. Az már szerepjátszás volna. Nem a műfajom.

Talán látod, hogy most épp önismereti kurzust tartok. Próbálom kitalálni, miért soha nem ölelt át senki csak azért, mert átérezte veszteségemet, tragédiámat, lelki válságomat, és ösztönzést érzett arra, hogy könnyítsen rajtam. Ez a miért valószínűleg örökre megmarad.

Biztosan csak én tehetek róla.

Ne aggódj, az összes rossz érzést kiúsztam magamból a tóban, még szárad a hajam. A víz csodás, este hétkor már alig vannak. Ez az én időm. A túlsó partról vad zenélés hallatszott, meg "nyolc óra munka, nyolc óra pihenés..." csak lebegtem. Még ez is jól esett. A régi mondás jutott eszembe: "ne fossál, béke van!" Tényleg. Minden szinten. Fontosabb mi lehetne? (Tudom, a világbéke.) Röhögj nyugodtan.

Most megyek kutyát sétáltatni, bár utálom a szombatokat (vasárnapokat is), mert motorokat brűgetnek, autók száguldoznak, senki nem köszön, szemetet dobálnak szerte; hé, ne ölelj meg, leküzdöm! Ezt is.

2016jul29

Ma a fiam születésnapja van. 34 éves. Azannyát! Egy tabletet vettem neki (persze, hogy részletre), és tegnapelőtt valahogy elküldődött neki az a mail, amiben elmentettem a használati utasítást, amit csak netről lehet letölteni. Nem emlékszem rá! Itt azonnal megesküszöm, hogy 27-én, a névnapomon neki nem küldtem mailt! Mégis elment. Elrontva ezzel a meglepetést. Ilyet hogy akartam volna? Nem akartam. Talán a piszkozatokba mentettem, és véletlenül elment, de nem tudom, hogyan. Misztikus kezd lenni. Vagy én hülyülök végképp. A demencia létező dolog, tudom, de hogy nálam már most? Jobban kell figyelnem magamra, úgy látszik. Persze, hogy szoktam feledékeny lenni. Nem ennyire. A mail részletei közt találtam egy ilyen sort: "a varázsgömböm szerint ez fontos". mi a frász? Kinek a varázsgömbje? Életemben nem láttam ezt a mondatot azelőtt. Csak most, hogy nyomozni kezdtem. Tudom, a felhőben vannak a leveleim, az is sejthető, pláne az összeesküvők szerint, hogy aki akar, belepiszkálhat, de ez most nagyon meglepett. Azért sem leszek üldözési mániás! (Lehet, hogy egy demenciás, ne adj isten, alzheimer-kóros is képes megesküdni, hogy nem tett meg valamit, amit mégis, csak nem emlékszik rá? Ne már! Ideje jobban figyelnem.)

Fenébe az egésszel, előbb-utóbb rájövök úgyis, mi történt. Először mindig a legrosszabbra gondolok, és magamban keresem a hibát.

Badovszki Gyuri (pedig lehet, hogy még sose találkoztam vele) e képpel lepett meg névnapomon:

Egy nagy "nahát!" volt a válaszom. Persze köszönettel. De aztán jött Izsó Gyula ezzel:

Azt hittem, ez a kép csak nekem van meg. Lehet, hogy már közzétettem valahol (édes demencia!), de most olyasvalaki küldte, akitől megtiszteltetésnek érzem, mert nyilván nem ez volt a fotós fiókjának vagy dobozának legtetején (keresnie kellett, és megtette miattam). Nagy köszönetet érdemel. t. Érzelmi töltete van.

Budaörsi pillanatkép felszállás előtt: a gépben Szilágyi Tibi, mögötte Besenyő (ugye, milyen fekete? Kár számolni, hány tízessel ezelőtt volt), a szárnyon én trónolok. Jó csapat voltunk, a rengeteg közül, ami erről eszembe jut, ez a legfontosabb.

Akkor még a Z-50LA-val repültünk - az is nagy ugrás volt a Tréner után, volt okunk boldognak lenni - később jött a Z-50LS. Igaz szerelmem. Nem is értem, mire ez a komolykodó, kívülállókat távolságtartásra intő, hogy ne mondjam, "bennfentes" pofázmány, amikor a szívünk, lelkünk röhögött teli szájjal? Világraszóló boldogságunk egy pillanata ez a kép, hisz mi is hamarosan felszállhattunk, és akkori világunkban ennél többre nem is vágytunk. Volt gép, volt benzin, volt szerelő, edző és cél. Nekünk csak a csűrőt, a magassági kormányt kellett jól kezelnünk, meg a gázkart, majd lerajzolni az égre 3D-ben mindazt, ami a kottán szerepelt. Ne csodáld, hogy tetszett az a világ, "átkos" volt, biztos, de mi mindent tőle kaptunk. Szólásszabadság helyett a repülés szabadságát.

Ma ez jutott eszembe egy képről.

Biztos mondtam már sokszor, hogy semmit nem csinálnék másképp. No ezt pláne nem.

2016jul27

Veres Andris

Azt írta a Fb-on mostanában:

Akkoriban a repülés volt az igazi szerelmem. Megtapasztalni az igazi 3D-t. talpon-háton jobbra-balra pörögve. Varga Zolival, Hiénával, Molessel télen - nyáron a reptéren (levegőben) múlattuk az időt.  

Úgy emlékszem, a kezdő Aerotriga kötelék tagja is volt, csak "elkaszált" valamit, amit nem kellett volna (senki nem halt bele), így maradtak hárman. Hiéna (Tóth Laci), Varga Zoli, Moles (Molnár Andris, majd jött Pászti Tibi.

Rég volt, bocsásson meg mindenki, ha rosszul emlékszem. Tudtam, hogy Veres Andris már nagyon valaki volt, amikor én még senki. Tiszteltem és irigyeltem azért, mert ebbe a nagyra becsült, igen híres nyíregyházi csapatba tartozott. Sokkal előbb tudott mindent arról, amiről én még ma sem, vagy részleteiben csak sokkal később (kötelék-műrepülést sosem csináltam, mikor egyszer utasként részt vettem ebben egy kamerával a kezemben - Szeged, Móczán Jani, Rácz Tamás, Podolcsák András, Szilágyi Tibi, Z-726-osok -, igazi rémület lett úrrá rajtam, tudtam, ehhez nincs közöm, túl félelmetes). Gyávaság. Vagy önismeret.

Veres Andrisnak ezt írtam, nem tudtam leállni::

Ne hagyjatok elharapódzni - pedig most ezt teszem -, a 3D-t a levegőben, saját kezeddel megélni, a g-ktől fújtatni, aztán fellélegezni, aztán röhögni, mert megvolt, aztán leszállni olyan érzéssel, hogy "a levegő ura vagyok" ... sírnivalóan gyönyörű, bár mindenki érezhetné! Nagyon jó látni, tudni, hogy vannak, akik. A véraláfutások a szemhéjunkon, a csípőnkön, vállunkon "harci díszek" voltak, én mindegyikre büszke voltam. Gyönyörű idő, felejthetetlen. Bocs a sok dumáért. Rákattantam.

Egy régi kép rengeteg emléket és érzést idéz. Ha nem leszünk is: voltunk.

Életem második kedvence: A Z-50 (első örökre a Z-526F); ez (is) annyira kézben volt, hogy szinte együtt lélegeztem vele. Köszönet Horváth Balázsnak, hogy ezt a szép képet elküldte.

Imádtam ezt a repülőt, hatalmas ugrás volt a Tréner után: forgott, pörgött, gyorsult, alig kellett "mondani neki valamit". Őcsényben repülhettem típust vele, azonnal beleszerettem. Szerelmem ma is tart.

2016jul25

Elküldtem Daninak a lenyúzott ujjamról készült képet, erre ezt írta:

Szép :-)
Crossfitter lettél, az én kezem is mindig ilyen :-)
Mér a madzagot fogod?

Hirtelen történt, nem számítottam rá, feleltem. A kutya gazdája megijedt, lehordott, igaza volt. Baj nem lett.

Következő válasz:

tök gáz, h nem szocializálod a kutyát... te vagy a gazdája és nem tudod hogy fog reagálni a csocso... lehet egy tökjó természetű kutyád van aki mindig csak játszana :)

Ma épp ezt írom, mert ma olvastam fentieket:

Tudod, ez nem az Andor utca, ahová 1 kutyával jártam, és lassan mindenkit megismertem. Itt alig sétáltat valaki kutyát. Én a kettővel félelmetes vagyok. Kitérek mindenki útjából, hogy ne rémítsek. A többi meg kerítés mögül ugat, csúnyákat mondanak; nem segítik elő a barátkozást. Viszont nem hagyom, hogy Cso válaszoljon. Macinak már eszébe sem jut.

Már jó régen barátkozom a Diófa utcában egy kis uszkárszerű állattal a kerítésen át, kutyáim is barátkozó üzemmódban közelítenek. Mert ismétlem: "barát!" Pont a célból csinálom, hogy Cso szocializációját segítsem. Odáig jutottunk - sok napba telt -, hogy a kishülye már vicsorgás nélkül hagyja magát simogatni és kutyáim által szaglászni. Pár napja a gazdája ki is engedte, béke volt. Telefonszámot cseréltünk, megkértek, hogy aug. elejétől járjak arra délelőttönként is (vállaltam), hogy megnézzem, jól van-e a kutya. Mivel 16 éves, és nekik a nyaralás véget ér, egész nap egyedül lesz. Azonnal szólnom kell, ha valami nem stimmel vele. Nagyon szívesen teszem.

Cso nem nőtt a fejemre, pedig az akiták tudnak ilyet. Tisztel, elfogadja, hogy a főnök én vagyok. Bármikor kivehetem a szájából a falatot, s ha azt mondom: kifelé!, megy is. Nem volt mindig így. Egy papucsot, egy szőnyeget se rabol már. Ül és fexik. Ez is munkába került. Egy évig a nevére se hallgatott. De már jön.

Lehet, hogy ki fox röhögni: Macit álmában (láttam, hogy rángatózik, nagyon durmolt) szuggeráltam, halkan mondogattam: "te vagy a főnök, ne hagyd magad!" Azóta keményebben lép fel a kis hülye bakfis támadásaival szemben, tényleg. Fogd meg, csípd meg! - mondom, és teszi. Újra mintha főnökké vált volna. Mikor a kapunál várnak, már Maci van elöl. (Persze lehet, hogy Cso előbb a cica tányérjából zabálja fel -  rendszeresen -, ami abban van, ezért ér ki később.... mexoktam. Elfogadtam, hogy erről képtelenség leszoktatni.)

Érzem őket, értem a lelküket. Emberszeretők, mert tőlem rengeteg szeretetet kapnak. Tudom, mikor jön a vihar, mert Maci a lábam alá bújik. Még senki nem hall dörgést, de ő igen. Semmi hasonló hang - egy hülye, magnót bömböltető, basszusokat kisugárzó, kalapáló, traktorral pöfögő, ami mind hasonló - nem érdekli, de ha tényleg az ég dörög valahol nagyon messze, ő hallja meg először. Csót ez nem érdekli egyáltalán.

Na de most komolyan... Írtam valami bántót, okoskodót, szerénytelent azzal kapcsolatban, hogy nem hiszek a trendek folytonos változásában, legyen az a koleszterinszint megítélése épp ma? (Mert tegnap még más volt.)?

"Olga. Koleszterinszint. Nem szabad azt hinned magadról, hogy mindent tudsz, sőt, mindent mindenkinél jobban tudsz. Csak szerényen. Amúgy nyilván úgy élsz, úgy eszel ahogy akarsz."

Ezt a levelet kaptam barátomtól. Válaszomat sem tagadom meg tőled, tekintheted akár mentegetőzésnek is, bár nem tudom, miért lenne rá szükségem:

Haló! Tőled kaptam a hosszas, tudós elemzést arról, hogy a nagyobb koleszterinszint nemhogy ártalmas, de még jó is lehet. Minek küldted? Én hajlandó voltam elfogadni a nyitottság jegyében, hogy ilyen új felfedezések is vannak. Hozzátettem saját véleményemet arról, hogy nem lépek be a "trendi" világba, ahol mindent az aktuális "felfedezések" határoznak meg. Ezért úgy élek, ahogy nekem jó. Ezektől függetlenül. Ez nem okosság, lehet, inkább oktalanság! Figyu, ahhoz, hogy a folyton változó nézetek, álláspontok szerint éljek, már túl öreg vagyok. Meghallgatok, olvasok bármit, de ennyi. Ez sem nem szerénytelenség, sem nem okosság, csak lustaság. Rugalmatlanság. Hitetlenség... Akár mosolygás azokon, akik még hisznek hasonló kinyilatkoztatásokban. Miért baj ez? Ártok valakinek? Semmi esélyem közvéleményt formálni, écákat adni bárkinek, csak magamat adom, én ez vagyok. Pont. Hogy ezzel mi a baj, arról örömmel várok felvilágosítást. Azt is el fogom olvasni!

Észérvek előtt bármikor meghajlok, az általánosítást utálom, ennélfogva a kollektív bűnösség gondolatát is elutasítom. Okosan vitatkozni - ha tényekkel alátámasztott ismereteken alapszik, és semmiképp nem szövi át fanatizmus (egy igazságba, egy alapvető igazmondóba vetett hit) - hajlandó vagyok. Mint egy manipuláltságtól mentes ember.

016jul24

Végre újra használható a tó. Tegnap kipróbáltam, de ma se fogok lemaradni erről. Vasárnap van, megvárom, míg elhalnak a sikolyok, örömhangok a víz felől, talán egyszer a fürdőző társaság úgy dönt: hazaindul. Az lesz az én időm. Tegnap is félnyolckor úsztam, ma is úgy lesz.

Koleszterin. Barátnőm hosszú, nagyon meggyőző cikksorozatot küldött arról, milyen téves elképzelés az, hogy a magas koleszterinszint ártalmas. Igazolva látszik lenni (bocs), hogy minél magasabb a koleszterinszinted, annál kisebb az infarktus veszélye. Jahaj, csak röhögni tudok ezeken. Hányan mondták már, hogy a tojás árt, aztán hogy használ, és még számtalan étkezési összetevőt sorolhatnék (lisztből csak ilyen, nem olyan, cukorból szintén, zsír, olaj, ajjaj!). Aki mindig az aktuális trendet követi, kénytelen lesz szélkakassá válni. Dátum szerint, és "brit tudósok" újabb elmeszüleményei szerint. Nevetséges.

Élek, ahogy tudok. De főleg: ahogy akarok. Ha ebbe halok bele, úgyse fogom tudni, vagy elhinni, hogy ebbe. Hát nem mindegy?

 

2016jul22

Borongós a mai nap. Hajnalban zuhogott is. Nem baj! Kell. Addig élvezem - és tudom jól! - e nyugalmat, amíg valami el nem romlik/törik/tönkremegy. Jelen esetben addig, amíg a házam be nem ázik valahol. Szerencsére nincs nagy fa a környéken, amit tetőmre dönthetne a szél, így alapvetően biztonságban vagyok. A fönti nagy szoba beázott - nagyon -, amikor fújt az észak-nyugati, és későn kaptam észbe, hogy föl kéne menni, le kéne szedni a szúnyoghálót, s becsukni az ablakot. De már jól megszáradt minden. A tető rendben, ez a lényeg.

Darazsak lepték el a konyhaablak melletti tetőkiszögellést. Szoktam látni őket napközben rajzani, télire marad, hogy begumizzam (Gumiám paszta! nagyon jó!) a réseiket, addig nézem őket. Mivel ma is reggel négykor keltem, és még nem volt világos, a konyhában villany mellett tevékenykedtem. Számtalan darázs rohangált az ablakokon, mind bejött volna. Borzongató látvány volt.

Ezt csak neked mondom, aki szoktál sorozatokat nézni: a Szulejmán eddig jól elkezdődött újra, ment is a 4. évadig, s egy napon, a következő reklám után beadták az első (vagy második, franc tudja) évad egyik részét. Nyilván a folytatást láttam volna, de erre még hetekig nem lesz mód. Miféle exaltált fszfej ül vajon a műsorfüzet kitalálásának élén, aki ezt elköveti? Ugyanez van a Grace klinikánál is. Eljutottunk valahová, és most kezdik sokkal korábbról, ahelyett, hogy folytatnák. Én nem értem. Te?

Az én hibám, hogy sorozatokat nézek, mondhatod. Mondhatom én is. De ha már, akkor miért nem nézhetem egyből végig? Emberek koordinálják ezt is, de a gondolkodásuk - pláne a néző iránti tiszteletük - kérdőjeleket vet fel bennem.

Az, hogy már semmin nem csodálkozom, többször leíródott itt. Tehát ezen sem. "Magasabb érdekek" dominálnak, amikről fogalmam lehet ugyan, de befolyásom rájuk semmi. Azt hiszem, mi most a nagy elfogadók (inkább birkák) társadalma lettünk. Bármi megtörténhet bárkivel, bárhol, büntetlenül.

Elmennék már innen nagyon. Pedig szép ez a hely. Jó nekem itt. Hogy elmennék, az nem olyan, hogy holnap, hanem hogy általában. Utálok úgy élni, hogy mások találják ki, mit nézzek, mit viseljek el, mikor menjek vásárolni (ez egyelőre múlt, de bármikor újra jelen lehet), és rettentően utálom látni, hallani, hányan, milyen praktikákkal válnak hirtelen milliomosokká. Naná, hogy én is szeretnék, de az a pixis, ami ehhez kell, rohadtul messze esik tőlem. És az emésztésem is kidobná. Viszont végig kell néznem! Ettől hányok. Ezért mennék máshová, hogy legalább ne lássam!

Amit tudhatok - ki tudja, ez is igaz lesz-e -, hogy egy doboz cigi árával emelik majd a nyugdíjamat év végén. Gratulálok! Nem észlelem, hogy bármi olcsóbb lenne az áfacsökkentés után, csak azt észlelem, hogy ez hű, de nagy tett volt. Kinek?

Figyu, nem vagyok egy társadalmilag aktív, szószóló, harcos, semmi ilyen. Választani nem mentem el, mert nem volt kire. Barátnőm megszólt ezért, mert ő legalább tudta, hogy neki a Jobbik tetszik. Bocsássa meg az összes földi és égi hatalom, de engem az a párt taszít, nem vonz. Jogom van hozzá? Talán még most igen. Hát tudhatom én, hogy ez még meddig lesz így? Szabadon választani? Ezt se. Nem tudhatom. Ezért mennék el bárhová, oda, ahol nincs ennyi kérdés, ennyi megválaszolatlan borzalom, ennyi semmi, amit választani lehet.

Simán élni szeretnék. Kicsit jobban, mint most. Nagyobb biztonságban. A koronát azt tette fel kétségeimre, legrosszabb érzéseimre, amikor azt olvasták be az egyik híradóban, hogy "aki az ATV-nek vagy az RTL Klubnak nyilatkozik, az ne számítson semmi jóra". Igen, azmeg, ez Magyarországon történik. A pécsi Zsolnay - csodás, másfél évszázados - gyár kapcsán. A tulajdonos mert beszélni az említett fórumokon. Azóta is basztatják. Nagyon komolyan.

Hol élek? Hányszor kérdeztem ezt már. Felkiáltójelet se érdemes a mondat után tenni. Itt.

Mondj ellent, ha akarsz, de ami mostanában nagyon kiakaszt, az a "bibsi", "biboldó" szavak használata. Nyúlj magadhoz: ez tényleg természetes? Semmi pejoratív felhangja nem lenne? El kell fogadni, mint azt, hogy cigány, vagy feka? NEKEM NEM MEGY. Ha kebelbeli barátom használja e szavakat, akkor sem! Nem tudok túlemelkedni rajta, és nem győz meg senki, hogy kéne. Biztos túl liberális vagyok, vagy a mai szóhasználattal akár "libsi-bolsi", de ezt hadd ne ragozzam, az egész csak rémít, nagyon (aki ezt megfogalmazta, szerintem már az se tudja, miről beszél, legfeljebb azt gondolja: aki nem vele, az ellene, bélyeg reá!). A rémség itt a fontos: e szavak bélyegeznek, indulatokat keltenek, uszítanak valami ellen, ami nincs. Vagy rohadtul nem kéne lennie.

Imádom az országomat. Látni azt, hogy szabadalják, eladják, elherdálják (ahogy Benke Icus mondta, igaz, nem az országról, csak a saját autójáról, de a szót szeretem), szóval ez fáj nagyon. Tényleg szívesen elmenekülnék, hogy ne lássam, mi marad a végén.

Figyu, éltem már olyan államrendszerben, ahol sokan féltek. Mondani, tenni, megnyilatkozni. Azt hittem, örökre vége. De nem! Megint félek. A világháló annyi lehetőséget kínál azoknak, akik tudni akarják, kik az ellenségeik, hogy ez is rémít. Szabad az út a blogomba, az e-mailjeimbe, a gondolataimba, az életembe. Igyekeznem kell úgy élni, hogy ne vegyenek észre. És itt a KELL szó a rémítő számomra. A rejtőzködés gondolata még inkább. Hová dughatnám el az őszinte véleményeimet? Egyelőre most ide, de ki tudja, mi lesz a következménye? Mikor? Akár holnap. Nem tudhatom.

A nem tudhatom érzés a világon a legrosszabb. Ma még őszintén beszélek - beszélhetek -, de vajon meddig?

 

 

2016jul19

Húha! Van már olyan sampon, ami beszél! Igaz, csak a nőkhöz, na de? Ráadásul őszintén. Arról például, hogy hullik a hajuk. A hajunk. Planturnak hívják, becsüljétek meg! Hulló hajú nők.

Van aztán valaki, aki vért köp a mosdóba, nekem, aki épp enni készülök, mert valami istenverte fogkrémet akar rám sózni. De még nincs vége: jön mindjárt a kéket menstruáló embertársnak szánt intimbetét. szóval jó étvágyat! Aztameg!

Tönkretettem ma a bal kezemet. Jött az utcán egy pici kutya, Cso pedig rástartolt. Megragadtam a pórázt, de a harminc kilónyi súlya mintha utánégetővel lőtt volna ki, szinte csontig lesmirglizte ujjamról a bőrt. Utólag veszem észre, hogy nemcsak ott, de még más helyeken is a tenyeremen. Balhé nem volt, csak megjegyzések, hogy én miért nem, így tovább. Aléltam a fájdalomtól.

Itthon megpróbáltam a szárazon lifegő, szinte pergamenszerű, száraz bőrdarabot visszahajtani a sebre (meg is nyálaztam), aztán leragasztottam. A bal kezemet mostanában semmire nem fogom tudni használni, az biztos.

Azt mondom: ne légy elégedetlen azzal, ami van, mert egy pillanat alatt beüthet valami, amitől rájössz, hogy ami eddig volt, azt meg kell becsülni.

 

2016jul18

Amikor egy mail úgy kezdődik, hogy "Drága szívem, de jó, hogy megtaláltalak!" - akkor igen boldog vagyok. Andi volt az, akiről már írtam, s úgy látszik, ő sem felejtett el. Augusztusban talán meg is látogat. Megint csak a Fb-ot tudom áldani mindezért. A mai napba nem hiszem, hogy több boldogság befér, ezért inkább kussolok. Várj, még nem.

Roszkos Karesz együtt "olajcserézett" Esterházy Péterrel, akinek - számomra szívbe markoló - halálhíre most lett nyilvános. (Olajcsere = kemó.) Karesz azt kérdezte, miért ő, és miért nem ő maga. Írtam rá "biztató" választ, de nem az a lényeg. Számomra az a lényeg, hogy vannak még emberek, akik az értékeket értékelik. A nagyokat nagynak látják. Az elismerésre méltókat elismerik.

Mit kezdjek azzal, aki - ha barátom volt is -, képes szeretni beírásokat, ilyet: Meghalt Biszku Béla, meghalt Kertész Imre, ki a Soros? Erre nyom egy lájkot. ?

Édes istenem, mondom én, aki nem hisz istenben - se -, csak a jóérzésben, a tiszteletben, emberségben. Elkeseredem. Mintha a kultúrember, a tolerancia kihalóban volna. Lehet, hogy egyedül maradok ezzel, de akkor jobb is nekem így. Gyászolom nyugodtan, csak magamnak, Kertész Imrét, Esterházy Pétert, és még sorolhatnám mindazokat, akik sokkal korábban haltak meg, de életre szóló örökséget hagytak ránk. Van köztük sok zsidó is. Karinthy? Radnóti? nem sorolom. Nekem a zsidó csak egy szó. Legjobban tisztelt, csodás barátnőm is az volt, nem tagadta. Csodás volt úgy, ahogy volt. Egész életében másokért élt elhivatottan. Bábaként számtalan gyereket segített a világra, erre a rohadó világra, ahol ő már bélyeget kapna, ha elszabadulna a pokol. Szentté is avatnám, ha rajtam múlna. Mindig mások javát akarta. Aki "zsidó maffiáról" beszél, az őt is gyalázza, én pedig ezt elutasítom. Hevesen.

Ember és ember között különbséget tenni hogy lehet? Megnézed, milyen a színe? Származása?

Hagyom ezt, minek is. Aki eddig sem értette, ezután se fogja. Ősgyöppel fedett világukba csak az a fény jut be, amit beengednek. Amiről azt hiszik, jó. Egymást erősítik: te is, akkor én is! Gondolkodni nem kell.

2016jul17

Már azt sem tudom, milyen a nyár! Oly messze van. Zúgnak a fák (itt van belőlük jó nagy elég, hogy zúghassanak, meg szél is van), egész nap ég a lámpám, hogy valami kuckóhangulatot varázsoljak sötét szobámba, mert odakint az ég vastag és szürke. Fényt alig ad. Pár napja még holnapra harminc fokot jósoltak, hát megint piszkos nagyot tévedtek. Miért? Novemberben érzem magam. Öltözékem is annak megfelelő.

Klárikám előkerült a Fb-on a régi társaságból, örömmel vettem, mert rendkívül értelmes, intelligens, és ráadásul szépen magyarul írni is tud (nálam ez bonus). Nem hiábavaló ez a Facebook. Aki mást mond, az hülye. Anélkül, hogy kimozdulnék, elkalandozhatok számtalan helyre, láthatok arcokat, eseményeket, és olvashatok fontos mondatokat.

Anyám jut eszembe: akkor vette az első Vénusz (?) porszívót, amikor még nagyon kevesen. Megunta a vizes seprűvel való szőnyegsöprést (pláne én!), aminél jobb módszer addig nem volt. Vizezni azért kellett, hogy a por ne szálljon. Hatalmas élmény volt az első porszívózás! Anyám díjazta az újdonságokat. Talán ezért én is. Azóta is.

Lemaradtam a Red Bull Air Race-ről, sokáig vártam a jó időre, elkapcsoltam, aztán mikor vissza, már véget is ért. Mindegy. Mióta Peti nincs benne, nem sok érdekel belőle. Számomra minden versenyző új, kivéve Nigel Lambet, őt még ismerem a régi versenyekről. Kitartó! Borzasztó jóképű srác volt (amikor még én is jóképű voltam), több versenyen indultunk egy kalap alatt. Jól esik látni, hogy ő is megöregedett, nemcsak én. Jó látni, hogy még megvan, és még nyomul. Jó volt látni gyönyörű fővárosunkat, de a többi már alig érdekelt.

 

2016jul16

Már nem is tudom, mikor volt utoljára nyár. Talán három napja? Elástam a tollas paplant, elővettem egy lepedőt, azzal takaróztam, és még a ventilátor is ment éjszaka. Így bírtam ki. És másnapra beköszöntött a cidri. Ma reggel például 18 fok volt itt a nappaliban. Dupla ruha, mint télen, mert ennyit még akkor is kevésnek tartok. Pedig állatokat kiraktam, ajtókat becsuktam.

Elővettem a 250x250 centis csodapaplant, amit Zsuzsi révén kaptam az ötcsillagos szállóból, ahol kiselejtezték, így készülök a mai éjszakára. Csodás érzés tudni, hogy lesz mit magam köré gyűrni, és nem fogok fázni.

Ma is 4-kor dobott ki az ágy, azért, mert a hüvelykemet és a csuklómat is megcsípte egy rohadék szúnyog. Utána mindenhol viszketni kezdett, ahol még volt rajtam korábbi csípés. Sajnáltam, hogy már nem szürkül az ég ilyenkor, kezdenek az éjszakák hosszabbodni. A szúnyogháló felső szegélyét beragasztottam celluxszal, mert már elképzelni se tudom, hol máshol képes bejutni bárki a szobámba. Biztos ott volt még hézag, mert a falon, ott fölül, mászott egy szép, zöld sáska. Nem bántottam, majdcsak megdöglik magának valahogy. Túl szép és túl zöld volt ahhoz, hogy konfrontálódjak vele.

Tegnapelőtt aggódtam, mert Dani aznapra nyert tombolán egy VIP-jegyet a kékszalag vitorlás versenyre, amit - a hírekből láttam - az Erste Bank szponzorál. Itt pocsék idő volt, szél, eső. Később elmondta, csodás idő volt a Balatonon, se szél, se felhő, három órát hajókáztak teljes ellátással, és nézték a hajókat. Máskor itt van jó idő, máshol nem, de most ez szerencsére fordítva történt. Úgy látszik, véremben van, hogy oktalanul aggódjam.

Ma? Egész nap ég a lámpa a sarokban. Sötét van. Néha a tévéadás is elmegy, olyan vastag felhők árnyékolják a tányérantennát. Kutyáimnak - persze Cicajának is - van annyi esze, hogy itt dekkolnak körülöttem, odakint minden vizes. Folyton esik. Nem baj! Csak épp úgy érzem magam, mint novemberben. De hát végül is nyár van, pár nap múlva megint liheghetek a melegtől, és dughatom el a paplant, vehetem elő a lepedőt takaródzni. A tó melegére még biztos több napot kell várni, de megjön az is.

Daniék tegnap indultak szabadságra a Balatonhoz, remélem, vittek magukkal elég sört, kaját, meg kártyát, bár az se biztos, hogy arrafelé is ilyen szar az idő. Itt nagyon. Kérdeztem, mikor számíthatok telefonhívására, azt felelte: "X". Jóvan, feleltem, tehát x idő múlva. Nem gond. Fő, hogy ez a nyár sokkal jobb számára, mint bármelyik eddig. A lelkemnek balzsam az a tudat, hogy haverok közt lazít jövő hét végéig.

Boldog vagyok, na! Nem tehetek róla.

https://www.youtube.com/watch?v=4gO7uemm6Yo

Ezt nem biztos, hogy meg akarod hallgatni. A MASH c. film dala, Suicide is painless. tehát az öngyilkosság fájdalommentes. MASH = Mobile Army Surgical Hospital. Olyan film volt, amit igen sokszor láttam. Mindig Lővei Andi fog róla eszembe jutni, aki Szolnokról elvonatozott hozzám, nem egyszer, a liftbe nem mert beszállni a klausztrofóbiája miatt, lihegve ért fel a hetedikre, együtt néztük a MASH-t, és fejtettük meg a dal szövegét. Ő már akkor is profi volt angolból, én csak lestem.

92-ben, azon a csodás békéscsabai vitorla Eb-n együtt írtuk a versenyújságot, én írtam, ő segített, barátok lettünk. Számos évvel később lementem Szolnokra az ottani rádióba riportalanynak, utána meg hozzá. Akkor volt kisfia egy-két (?) éves, az enyémről - talán - Daninak nevezte el. Ma már Andi az Európai Parlament Tájékoztatási Irodájának vezetője. Tudtam, hogy sokra viszi. Nagyon büszke vagyok rá. Nyílt, őszinte, adakozó, ráadásul szép és szeretni való ember volt, nyilván ma is az. Próbálom megkeresni a hivatalos címén, talán emlékszik még rám. Bennem ő mély nyomokat hagyott. Jó lenne megtalálni.

A blézerem gallérján váratlan "brosst" találtam reggel: azt a szépséges, barna szárnyú éjjeli lepkét, aki itt faltól-falig örömrepült az este. Nem bántottam, csak leráztam. Azóta nem tudok róla.

2016jul14

Életemben egyszer buktam meg iskolában: az érettségi előtt pont. Mindig jó tanuló voltam, de a történelem, meg a kamaszkor kifogott rajtam. Ez így együtt sok volt. Pótvizsgáztam, a francia forradalmat húztam. Micsoda mázli: pont azt tanultam meg. Azért sem felejtem el, hogy a Bastille ostroma 1789. július 14-én volt, mert hőn szeretett pótanyám, Anneliese Extra - Mutti - július 14-én született. Gyermekem számára ő volt Oma. Nekem meg rengeteg. Sokkal több. Anyámnál is.

Ma lenne 93 éves. Mint anyám volt, mikor meghalt. 94-ben volt utolsó versenyem, a debreceni műrepülő világbajnokság, ahová Mutti még el akart jönni. De nem tudott: pár hét alatt eltávozott. Sosem fogom megtudni, mi volt a diagnózis. Nincs kitől kérdeznem. Tudtam, hogy tüdőrákja van, azt is tudtam, hogy nagyon lassú lefolyású, az orvos sem ellenezte, hogy ideutazzon. Aztán hirtelen, csak úgy, meghalt. Hiába hívtam, foglaltat jelzett a telefonja. Balogh Ágit kértem meg - együtt dolgoztunk a Hyattben, sokkal jobban beszélt németül, mint én -, hívja fel Onkle Waltert (ő a bátyja volt), megtudni, mi történt. Láttam Ági arcán, hogy baj van. "Jobb, ha leülsz" - mondta. "Mutti meghalt." Mint kiderült, az egészről csak egy képeslapon akartak tájékoztatni, amit pár nap múlva - a temetés után - meg is kaptam, ám így nem hallgathatták el, hogy holnapután temetik.

Beugrottunk a Fiat Ritmóba Danival, és tűztünk Kölnbe 170-nel (ennyit bírt az autó). Rekord idő, 11 óra alatt tettük meg az 1200 kilométert. Onkle Walterékhoz érkeztünk. Éhesen, szomjasan, fáradtan. És mi volt? Hideg fogadtatás. A németeknél a "családias érzés" mint olyan nemigen létezik. Ölelésről, pusziról végképp szó se eshet. Biztos éreznek valamit ott belül, de hogy kimutassák, az nem divat (erre csak Mutti volt képes). Kaptunk valami sajtot meg vajas kenyeret, alig várták, hogy elszállítsanak bennünket a szállóba, amit Dani apja lefoglalt nekünk. Éreztem, milyen megkönnyebbülés számukra, hogy ott lerakhattak, és kész.

Megittam az üveg pezsgőt, amit nekik hoztam volna, de nem érdemelték meg. Bőgtem, irkáltam is valamit, Dani már aludt, aztán jött a másnap. Másnapos voltam rendesen. Vettem egy nagy csokor sárga rózsát útközben, de nem kellett volna. Egyedül nálam volt virágcsokor, ahogy a templomi szertartás alatt megállapíthattam. Ráadásul celofánba csomagolva, ami rohadtul zörgött. Eléggé hátul álltunk, a szentbeszéd egy pontján hangosan felzokogtam: úgy néztek rám, mint ufóra. Csak én sírtam, senki más.

Jött sorbanállás, kézfogások Walterral és feleségével - megjegyzem, a feleség, Tina arcán láttam, hogy tényleg sírt -; Dani ekkor fogott kezet először tizenkét évesen az apjával. Ott látta őt először teljes valójában, apjaként. Ezt az élményét a hazaúton se, de máskor se beszéltük meg igazán.

A temetés számomra furcsa volt. Egy nagy tálcán szál virágokat kínáltak mindenkinek, hogy hajítsa rá a leeresztett koporsóra. Én meg a méretes rózsacsokrot hajítottam oda. Furcsán néztek rám. Ja, a hülye külföldi, gondolhatták.

Halotti tor. Mindenki hosszú asztalok körül, enni-innivalók. Voltak ismerőseim még a kulmbachi edzőtáborból, pár amolyan "repülőanya", aki a fiatalok után mászkál, sálat köt, esernyőt visz stb. (Muttit is ezek közé sorolnám.) Egyikük pár szót mondott, de nem eleget, messze is ült tőlem.

Mutti hirtelen lett rosszul, Marcelt - szintén Extra - hívta, hogy segítsen, mert felállni sem tud. Kórházba vitték. Besenyő épp Walternál tartózkodott, tőle tudom: telefont kapott, hogy anyja rosszul van, el is rohant.

Ennyi. Sosem fogom megtudni, igazából mi történt, hogy élte meg utolsó óráit, ki volt mellette, és miért így vagy úgy. A tor vége felé eldöntöttem, nem maradunk tovább, hiába van szállásunk fizetve, indulunk haza, itt semmi keresnivalónk. Már kora délután úton voltunk haza. Aznap volt a repülőbál. Agykontrollal programoztam magam: hajnali négyig nem lehetek álmos! Éjfél felé otthon leraktam Danit, és mentem a bálba. Hamar összegyűltünk, akik egymásnak fontosak, Besenyőhöz távoztunk utóbulira. Hajnali négykor úgy éreztem: most meghalok. Palotai Nándi is velünk volt, ő még nem fáradt el, sziporkázott, mindenáron vissza akart tartani. De nem. Hazamentem. Véget ért minden.

Isten nyugosztaljon, drága Mutti, örülök, hogy e napon megszülettél, támaszunk voltál, teljes szívedből szerettél, amíg csak éltél! Találkozunk még, az biztos. Ez a nap a tiéd. Olyan hosszú életem nem lehet, ami alatt elfelejthetnélek.

 

2016jul13

Márta azt panaszolja, egyhangú az élete. Taszigálom szavakkal afelé, hogy vessen végre egy pillantást a laptopra, ami évek óta az orra előtt van. Pár ujjnyomás az egész, és a világ kitárul, nincs több unatkozás! Mit vétettem, hogy még ennyit se tudok elérni? Egész életemben kértem, könyörögtem, biztattam, szidtam, átkoztam, dicsértem, hallgattam, tanácsoltam, rikácsoltam is, ha már másképp nem ment, és semmi. Ugyanúgy délig alszik, ugyanúgy céltalannak látja az életét. Nem meri megtenni azt a pici lépést, ami ezen változtathat. Pedig él benne a változás vágya, csak a lépés, amit meg kéne tenni, túl nagynak tűnik. Pedig apró!

Ugyanakkor meg csak az ő elszánása, kitartása vezetett odáig, hogy kiszabadult végre hatvan év után a hetedik kerületből, és most kertes házban élhet. Látom: tud ő akarni, csak ritkán. Bipoláris, jó szó ez erre. Így meg úgy van, sose tudom, mibe trafálok bele. Késő már azt kérni: bár normális lelkületű barátokkal élhetnék, ez van: depresszió. Ki tehet erről? Senki. Most már. A nagybetűs Élet ezt hozta neki, s örülhetek, hogy nekem nem. Most már halálomig kötelességem őt nyüstölni a jobb élet reményében, rávilágítani mindenre, amit ő is pontosan tud, tán jobban is, mint én, csak túllépni képtelen. Taszigáló üzemmódban kell maradnom, amíg élünk. Vettem.

Roger. Willco. Willdo. - mind azt jelenti, értettem, megoldom.

S akkor jön, és nyávog. Sokáig. Nem figyelek rá. Végül leül, és olyan meredt, zöld szemekkel néz rám csendben, ami felér egy vádirattal: éhezem! Erre már figyelek. Adok. Beleszagol, elmegy. Üssön belé! Van egy kaja a világon, amit bármikor, bárhogy lelkesen bezabál: nyers marhahús. Na de ezt ki engedheti meg magának? Amit lefaragok néha egy rostélyos széléről, megkapja, nem is tudod elképzelni, micsoda dörgölődzés kíséri ezt az aktust. Innen tudom, hogy ez a tuti.

Van az úgy velem is, hogy pontosan tudom, mi tenne boldoggá, de azt is tudom, sosem érem el. A lemondás, beletörődés nem állati tulajdonság. Csak a miénk. Ők még akkor is harcolnak a kivételes falatokért, amikor mi már rég tudjuk: másra érdemes vágyni, ami elérhetőbb.

Nagyon várom a hidegfrontot, de nem akar jönni. A hideg része érdekelne nagyon, mindhiába.

Az XP-s számítógépem haldoklik. Hiába pucoltam ki gondosan, bekapcsol, aztán meg ki. A baj az, hogy a szkennert csak ő tudja kezelni. Kinyitottam a fedelét, felemeltem a winchester foglalatát, így hajlandó volt némileg működni. Gyorsan pendrive-ra mentettem, amiről azt hittem, még nem tettem, ez rendben van. Legfeljebb mindenből kettő lesz (már nem tudom, mit mentettem el idáig). De hogy mostanában szkennert is vegyek, az ki van zárva. Tíz hónapra eladósodtam.

Korszakalkotó gondolatom mára nincsen, legfeljebb annyi, hogy örüljünk annak, ami van. Minden nap! A többi úgyis kialakul. Szokták mondani: akkor lépj a folyóba, amikor odaértél. Előbb? Se.

Tépázott pókháló ez, de lenyűgöző. Létrehozója elhagyta, de alkotása, ím, általam megörökítődött. Tisztelem. Ne legyen hiába.

2016jul12

Mentem a Tescóba, mert beprogramoztam, hogy ma ez lesz. Áramszünet idején igyekszik az ember olyasmit csinálni, amivel eltöltheti az időt. Megvolt az áramszünet, de - reméltem, hogy utolsó napon kegyesek lesznek - nem tartott se négyig, se háromig, már kettőkor sípolt valami (nem jöttem rá, mi) jelezve: megjött az áram! Alig két órányi Edgar Wallace-t olvastam, és már minden helyreállt. Tescós bevásárlásaim sosem olcsók, sikerült megint 12k-t elköltenem. Van ebben sok macska- és kutyatáp, csak hogy szépítsem.

Borzalom, amit elkövettem - főleg magam ellen -: nem olcsó tabletet vettem Daninak, hanem - mivel azt mondták, 50k fölött jár a 0 thm, hát olyat. Tíz hónapig majd fizetem a részleteket, de legalább valami. Vagyok annál is hülyébb, mert nem tudom, örülne-e neki, hogy a mindent tudó telefonja nem elég-e neki, és hogy egyáltalán van-e már tabletje. Bevállaltam. De olyan csodás ez a tablet! Nem sokáig jutottam el vele, nem is akarok tovább, az biztos, hogy az órabeállítást elszúrtam. Az akku feltöltése is délutánra maradt, áramszünet!, de aztán lehidaltam attól, amit ez a kütyü nyújtani tud. Alig kell a képernyőt érinteni, máris csinálja, amit akarsz. Jó, nálam nem, mert nem tudom, mit akarok, de lenyűgöz. Ismét fejet kell hajtanom a technika fejlődése előtt.

A hitelt intéző csaj már jó ismerősöm, kedves, szeret nevetni, még az én hülye megjegyzéseimen is, semmi perc alatt belevert egy újabb tíz hónapos adósságba, és közben mosolygott is.

Nincs több kérdésem, mert nem is lehet, csak egy: vajon Dani megfelelő születésnapi ajándéknak lesz képes ezt tekinteni?

 

2016jul11

Lemásztam! Kinyitottam a vizet! Heuréka. Kezem-lábam reszketett, ahogy a sötét, szűk, dohos pincelyukba leereszkedtem a vaslétrán, aminek fokai félméterre vannak egymástól. Nagy levegő, mászás, sikerülni fog! A mantra segített. A kerti csapokból immár folyik a víz. Murphy törvénye szerint akkor holnap már az eső is megjöhet.

Daninak gyorsan megírtam, nehogy aggódjon. Azt tanácsolta, telefont is vigyek magammal, nehogy ott végezzem a lyuk alján tehetetlenül. Nem vittem. Bátor voltam. Elszánt főleg.

Nem a bátorság hiányzott, hanem saját alkalmatlanságom felismerése. Már 7-8 éve egyetlen guggolást sem tudok megcsinálni a lábaim hülye balesetei miatt. Az, hogy egy lábbal félméterre felnyomjam magam, szóba sem jöhet. A sufni betonpadlójára (mocskos, szemetes, pókhálós stb.) könyökölve tudtam csak kiimádkozni testemet a lyukból.

Mikor végre lent voltam 3 fokkal a felszín alatt - másfél méter -, jutott eszembe, hogy az elemlámpa az asztalon maradt. Még azért is felmásztam. Meg vissza. Hogy végre két év után leolvassam a vízórát. Sikerült! A heuréka jogos.

Azt remélem most, hogy sok hónapig túlszámlázták a vízdíjamat a leolvasás rég esedékes hiánya miatt. Vízügyben nagyon takarékosan élek. A leolvasók is utálják a pincémet, azért nem jöttek már vagy két éve. Akkor cseréltek vízórát. 157 köbmétert fogyasztottam azóta. A hidrofor, ami a pincében lévő kútból nyomja fel az öntözővizet, más tészta, azt hiszem, az csak a villanyszámlát terheli. Vízhozamot biztos nem mér. Javíts ki, ha tévedek.

Cso kutyám tavaly volt kamasz, minden őrültséget és bosszantót elkövetett, ami tőle elvárható. Két kerti csapomon a csatlakozókat szarrá rágta, meg a rajtuk hagyott slagok végét is, szóval egyetlen megmaradt, nem egészen szar csatlakozóval a hátsó kertemet meg tudtam locsolni. De a csap körül rengeteg a kiszökő víz, hiába, szét van rágva.

Holnap a Tescóba szándékozom utazni, amihez nagyon kéne lelocsolnom az autót, mert az egészet vastag porréteg fedi, alig látni már ki az ablakokon. A csövem félig odáig se ér. Marad a vödör, meg a mop. Így mégse mehetek emberek közé!

Most már nemcsak Dani születésnapi ajándékát kell megvennem, hanem keresni mindenféle locsoláshoz alkalmas alkatrészt is. Taglózó kiadások megint. Meg fogom oldani, mert kell. Holnapra az utolsó áramszünet várható, meg az akciók utolsó napja, szóval pont jó. Hozzátartozik, hogy holnap jön meg a nyugdíjam. Krőzus leszek pár napig. Aztán majd szívok. Most viszont csak a hajrá!-t érzem, indulok Harasztiba, és tobzódom az áruházban, mintha akármit is megvehetnék. Daninak szánt ajándékomról még nem írok, mert hátha olvassa (de úgyse, mindegy).

Most jön a Bor és szerelem sorozatom, tehát elköszönök.

Előtte még úsztam egyet. Rám fért. Nincsenek sokan a tóban, csak egy kajak állta el az utamat lefelé menet. Köszönök: jó napot kívánok! Nincs más vágyam, csak bemenni a tóba. - Ez mindig segít. A kajakos félreállt, a parton ülők se haragudtak meg rám. Máshol léptem ki a vízből, hogy őket már ne zavarjam. Békesség.

Cicaja hívó szavát hallottam, ahogy visszatértem a kertbe. Nem tudtam, honnan jön. Szólongattam, nézelődtem, nem jöttem rá rögtön, honnan hív. A hálószobám ablakából hallatszott. A huzat becsapta az ajtót, ő meg ottragadt. Megtöröltem a hajam, meg ami még csöpögött, felmentem hozzá. Hálás dörgölődzése percekig tartott. Most már szabad! El is távozott a természetbe, miután Macihoz is odasimult párszor.

Ki kell dobnom mind a két hiper-szuper locsolócsövet, tudod, ami tízszeresére nyúlik, ha víz megy bele, könnyű és műanyag. Sajnos, nem kutyafog-biztos. De jó drága. Volt. Már csak szemét. Egyikük már a kutya előtt is feladta: szakadt. Nem tudtam visszahozni az életbe. Kár volt pénzt adni érte. Gondold meg te is.

 

2016jul8

Miért és miért, kérdezem, és kérdezem. Biztos nem vagyok elég. Sose vitatnám. Rég lemondtam arról, hogy mindenkinek megfeleljek, nem ez a baj. Az, hogy akinek tényleg szeretnék, az is kételkedik az őszinteségemben, az empátiámban.

Nem ez a hely az, ahol bizonygatni fogok. Annyiszor magamba néztem, vádoltam, kételkedtem, jobbá válni akartam, hogy kezd elég lenni. Talán másban is lehet hiba, olyan, amit eddig magamban kerestem. Pedig az ő bizalmatlansága szülte. A saját önkép-zavara. Nem vagyok - nem is leszek - pszichológus, küzdjön meg mindenki a saját énjével. Akinek sokáig hiába próbálok segíteni, arról lemondok. Önvédelem! Előre is bocsánat érte.

Leszerepeltem magam előtt! Elhatároztam, hogy lemászom a pincébe. Nagy vastető takarja a sufniban (egy 80x80 centis lyukat képzelj el, ami három méterre nyúlik a mélybe, ahol sötét és doh van). Odakészítettem egy villanykörtét meg egy elemlámpát - mivel a világítás már tavaly óta halott - felemeltem a vaslemezt, lemászást megkezdtem, egy létrafok után rámjött a rettegés. A következő fok olyan mélyen volt, hogy nem mertem a testsúlyomat rábízni a levegőben. Kimásztam négykézláb, és elkönyveltem, hogy azmeg, ez már nem megy! Vagy csak ma nem, hátha egyszer mégis.

Felsültem. Csak az esőre hagyatkozhatok, mert a kerti vízcsapot odalent kellett volna kinyitni. Idáig jutottam.

Még nem adtam fel, de mára biztos. Szégyellem.

Tuti, hogy holnap megpróbálom újra. Nem foghat ki rajtam! Ott egye meg a fene.

Egy rövid reklámfilm felzaklatott; ahányszor látom, gombóc nő torkomban.

https://www.youtube.com/watch?v=qdPXQLrueRg

Ha volna a legjobb egypercesnek Oscar-díja, tőlem ez kapná. A kissrác pedig az epizódszereplőnek járót.

Éjjel félkettőkor szokott elkezdeni viszketni az összes szúnyogcsípésem egyszerre. Gyakran nem is tudok tovább aludni. Csak arról jut eszembe, hogy bár délután 6 van, most is mind viszketni kezdett. Talán frontátvonulás közelg...

 

2016jul7

Vége a mai áramszünetnek! (Lesz még egy 12-én.) Furcsamód az Elmű a szórólapján "fenntartotta magának a jogot", hogy délután 4 előtt visszakapcsolja az áramot. He? Lehet, hogy ezért valaki beperelné? Eddig minden nap már 3-kor újra volt áram. Én biztos nem perelek emiatt.

Ez az epizód visszavezetett ma például Edgar Wallace-hoz. Ő már 933-ban nem élt, a könyv ára 42.- Ft volt, lapjai sárgák, és hihetetlenül jó illatúak! Az írásmódján, stílusán, meg a koron kívül, amit megjelenít, külön élvezem a tökéletesen helyesírásihiba-mentes nyomtatást, sőt visszasírom az átkost, amikor minden könyv ilyen volt. Ha Aczél elvtárs tehet róla, hát őt áldom. Mit tegyek, elkötelezett vagyok a magyar nyelv iránt, gyakran elkapcsolok olyan oldalakról, ahol egy mondatban is két hibát látok, mert elromlik a véleményem az íróról. Elvész az érdeklődésem. Lehet, hogy okos, az is, hogy jót ír, de miért nem tud emellé magyarul? Lehet, hogy ez már tényleg nem is fontos? Neki, aki az írást választja?

Puffogok ám tovább is. Becsúsznak reklámok, hiába küzdök. Ma épp egy elektroszmog elleni "csodás" megoldást hirdettek. Nyilván több tízezerért. Mert lesz olyan hülye, aki bedől. Fizet. Mert valaki kitalálta, hogy számtalan elektronikus eszközünk (amik, megjegyzem, nagyságrendekkel kevesebbet fogyasztanak, mint rég, így hatásuk is nyilván tizedelődött) kisugárzása károsan hat az egészségünkre. Állítólag fáradtabbak leszünk tőle. Annyira nevetnem kell! Ez csak egy a száz közül, amin szintén.

Ember, aki több tíz éve már a világon van, még mindig nem jött rá, mi jó neki? Akkor eddig mit csinált? Görcsösen akar egészséges lenni, benyal minden drága módszert/gyógyszert/elméletet, szenved, pénzt költ, aztán? Sanyargatja magát, lemond örömökről, élvezetekről. Nekem ez a "minek?" kategória. Fenébe az egésszel.

Gondolhatod másképp, szíved joga. Én ma is zsírt raktam a csirkecomb alá (legalább tudom, hogy disznóból van, nincsenek benne E-betűk). Tegnap a rakott krumplira (vaj volt alatta) rálocsoltam némi olivaolajat, azmeg, alig bírtam megenni, undorodtam az ízétől, a szagától. Nem az én világom. Azzal győzködtem magam, ez jó, egészséges, legyűrtem, de soha többé nem követem el. Ezt is gondolhatod másképp. De ez az én blogom. Vitának nincs helye. Meggyőzés reménytelen.

Csak ismételhetem magam: ha 50-60 évesen még nem tudod, mi jó, mi árt vagy használ neked, akkor elfecséreltél sok évet. Add fel. Vagy ne? Hátha észhez térsz végül. Az élet oly rövid, ha megfosztjuk magunkat attól, ami jó, amit szeretünk, ami ízlik, ami boldogságot ad, akkor mi a francnak is élünk? Hogy két évvel tovább tartson? Legyen inkább rövidebb - nem neked mondom, magamnak -, ha tudom: megérte. Lemondásból pont eleget küld a sors, ha kell, ha nem. Önző akarok lenni itt a vége felé.

Tyű, igazából csak ez az elektroszmog-ügy azta fel az agyamat, aztán mi lett belőle. Bocsesz.

Szeretem ezt a hűvös nyarat nagyon. Ha választhatnék, az egész ilyen maradna.

Kis kézifűrészemmel megcsonkítottam egy tujabokrot, nem azért, mert nem szép, csak bántja a szemem, túl nagyra nőtt, és tudom - most már látom is -, hogy belül rohad. Ahhoz, hogy a láncfűrésszel majd odaférjek lényegéhez, előbb kaszabolni kell kívül.

Tél előtt az egész sort a kerítés mellett le akarom fejezni, hogy az áldott nap besüthessen. Halogatom, naná. Ősszel szoktak fákat metszeni, nyugtatom magam: ráérek. Most jobb, ha inkább eltakarják a napot. A végén annyi fám lesz, hogy tüzelhetek tavaszig. Reklámújságból már vagy egy mázsa halmozódik: begyújtani sem lesz gond. Alig vártam a nyarat, most meg a télről beszélek. Tiszta hülye vagyok? Nem baj!

Erről jut eszembe: évenkénti kéményseprést ígért a kormány ingyen. Vajon kinek? Itt már biztos legalább öt éve nem volt. Mivel élek, nem gond. Egyszer télen átéltem egy furcsaságot: mintha álmodnék, színes képek gyorsan váltakoztak, nem volt rossz, de durva, ültem, bámultam, nem volt a világ valóságos. Bedugtam a monoxidmérőt, fütyült. Ajtót nyitottam. Azóta egy másik telet átkályháztam, nem fordult elő. Ha ilyen a szénmonoxid-mérgezés, hát hajrá! Jó volt. Nem félek.

Kaptam új címkét a szemetes cégtől, fel is ragasztottam a kukára (megint 60 literről szólt, pedig megírtam a méreteket), viszont ezt a címkét három helyen aláírásommal láttam el. Ha ellopnák. A környéken. Megtalálom.

A háromlábú nő. Nézd csak meg. A két lába közt egy pont akkora hézag, ahová még egy láb is beférne. Sajnálom szegényt, de minek vállalta el? Dereka sincs. Vádlija, combja úgyszintén. Annyi más lehetne helyette, akinek többje van. Miért pont ő? Bocsánat...

Csalódni itt nem lehet, elég, ha a naplementét látom:

2016jul4

Levágtam a centis körmeimet, amiket csak azért növesztettem, mert évek óta először gombamód nőttek - azelőtt már milliméteres korukban töredezni kezdtek, tehát az élmény felemelő volt, és ne kérdezd, mitől javultak meg, saját tippem talán a februári napozás, D-vitamin bevitel -, viszont mára többet ütöttem mellé, mint jó helyre a keyboardon, és ez utálatos, folyamatos visszaléptetésekre kényszerített, hogy hibáimat javítsam. Most végre megint milliméteres körmökkel nyomulok, méghozzá igen gyorsan: nincs pipiskedés, leütés van. Jó helyre.

Tizenhat évesen végeztem be a kétéves gyors- és gépíró iskolát, számításom szerint tehát ötvenkét éve csak fejlődöm, ami a gépírást illeti. A kezdeti mechanikus írógépeken (Remington? Nekem mond valamit.) komoly fizikai munka volt minden leütés, aztán jöttek a villanyírógépek, ott már csak könnyedén érinteni kellett a billentyűket, és baromi hangosan leütötték, amit akartam. De ha mellényúltam, jött a fehér papíros javító, később a fehér festék, stencilen (ki tudja már - rajtam kívül - , mi volt ez?) a piros festék, viszont a rengeteg indigóval kötelezően írt dokumentumoknál (hol volt még akkor a nyomtató?) a másolatokon ottmaradtak a félresikerült leütések. Javíthatatlanul. Láthatod, milyen fontos volt, hogy jól gépeljünk.

A stencil különleges, az akkori csúcstechnológia szerint sokszorosításra alkalmas irat volt (hetvenes évek!). Ama bizonyos vörös lakkal beecseteltem a rontott betűt, és újra rágépeltem: hibátlan lett. A különleges papíron a villanyírógép betűi átütöttek, az így keletkezett nyílásokon pedig átment a fekete festék, amivel később bevonták, így lehetett másolatokat készíteni a stencilezett eredetiről. Talán egész sokat is. Le a kalappal az emberi elme előtt: akkor ez - se fény, se másolás, se gép = fénymásológép még szóban sem létezett - nagy újítás volt. Stencileztem sokat, Fahegyen versenyújságot írtam, azt hiszem, Dunakeszin is, biztos, nem csak hiszem, mert emlékszem pár mondatra a versenyzáró újságból: "Volt ereszd el a hajamat, meg sok minden, a Fókák szeme pedig megértően csillogott a hangár sarkában." Réthy Jenőnek - igazi macsónak - akkoriban gyönyörű, derékig érő hajú felesége volt, és a záróbulin összeveszve Jenő a hajánál fogva ráncigálta a leányt (nevére már nem emlékszem); mindenki értette, mire utalok.

Horváth Balázs mostanában megosztott egy naplót, miszerint voltam időmérő Dunakeszin. Igaz, nem emlékszem rá, de ha a fentiekre emlékszem, erre is kéne. Na szóval. Előfordultam ott is, ezek szerint, üzemszerűen. Azt tudom, hogy Opitz Nándi szeretett filmezni, engem is megörökített, valakik látták is, én nem. Mondták.

Volt ott egy Kornél (bocsánat, másik nevére már nem emlékszem), nem volt senki, nem is sippantó, egyszer elvitt valahová az autóján - autós pilóták akkor még csak elvétve léteztek, szóval kiváltságot élvezhettem -, ami után megint az jött, hogy biztos ő meg én. De nem. Csak elvitt, kiszálltam, kész. (A mai eszemmel azt mondom: szörnyen mereven óvtam jóhíremet, de mi a frásznak? Egyrészt úgyis elkönyvelték, hogy de igen, másrészt megvontam magamtól sok olyat, ami jól esett volna. Nem mertem belemenni ilyesmikbe nagyon sokáig. Szörnyen féltem a pletykáktól, azt hittem, sikerül kikerülnöm ezeket, de nem.

(Szegény Kornél egy hülye balesetben hamarosan meghalt: állítólag a kocsija motorját javította volna, valaki benzint öntött oda, ahová nem kellett volna, valami kugyulladt, ő pedig megégett. Mindenkit letaglózott az értelmetlen halála.)

Bármi keringett is rólam akkoriban, mert ugye a repülősök igen pletykások, abból semmi nem volt igaz. Egyszer Veréb Pistivel elautóztam valahová - folyton menni akartam! -, talán szállítókocsizni, és egy szobában kellett aludnunk. Vagy valami ilyesmi. Megfogta a kezemet, én mondtam, több nem lehet, ő megértette, és aludtunk. Teljesen külön. Amit aztán ebből a többiek leszűrtek, persze érdekelt, de tudtam: nem igaz. Rossz érzés volt. Akkoriban fontos volt nekem, mit gondolnak rólam a többiek. ENNYIRE hülye voltam! És igazából megközelíthetetlen. De ezt csak én tudtam. Azt utólag csak reméltem, Veréb nem dicsekedett olyasmivel, ami nem történt. Azt hiszem, ezt már sose tudom meg, ha eddig nem.

Mai, bölccsé válásom utáni, ezzel kapcsolatos emlékeim, jóhírem védelmére tett erőfeszítéseim már piszkosul nevetségesek, mert a SZÁJ mindenkit magára vesz, aki nem bányarém, és folyton srácok között turbulál, mint én.

Biztos a korom ösztönöz arra, hogy ennyire visszanézzek, de hát ennek pont itt van az ideje. Vitorlázórepülő életemben egy emberrel feküdtem össze: W. Andrissal. Beleszerettem, hiába volt kisebb nálam. Tán megbocsátja, hogy negyven év után ezt elárulom. Csókolózásig eljutottam másokkal is, de aztán elmenekültem. Milyen marha voltam!

A "jó hírem" nem attól függött, hogy én mit tudtam magamról, hanem hogy mások mit véltek, láttak, feltételezetek. Minden hiába volt. Röhejesnek látom ma akkori magamat az elveimmel, a vágyaim megtagadásával, a félelmeimmel.

Motorosrepülő korszakom szerencsére más volt. Felnőttem. Nincs benne ennyi hiba. Tanultam. Majd máskor.

De hogy a tegnapi hidegfront nem volt képes egy csepp esőt itt ledobni, az felháborító! Alig fújt a szél, alig hűlt a levegő, köcsögből kell öntöznöm a paradicsomokat, piha! (Közben itt vihogok a Windows helyesíró programján, még az "öntöznöm" szót se ismeri, fel kellett vennem a szótárába. Óva intek bárkit attól, hogy ezt a szolgáltatást komolyan vegye!)

Dani Zamárdiban kitűnő hétvégét töltött haverokkal, ami nekem nagy öröm. Sajnos, apja még mindig nem válaszolt a levelére. Türelemre intettem: Walternál ez nem egyszerű.

Hetvenes évek, Fahegy. Papp Sanyi beült a lajtoskocsiba, hogy vizet hozzon a reptérre; akkor még nem volt vízvezeték. Beugrottam mellé. "Hé, te mindent bevállalsz?" - kérdezte. Lehet, hogy a "bevállalás" szó az akkori szótárban még nem is szerepelt, de a lényeg ez volt. Naná, mindenhova menni akartam. Hoztunk vizet. Jót autóztam, csak ennyit akartam. Hogy TÖRTÉNJEN valami, akárkivel, akárhogy, akármiért.

Minek mondom? Csak. Nem hiszem, hogy csak én voltam ilyen. Őt sem hódítottam meg, és ő se engem. Szerettem, tiszteltem, nagyra becsültem, és ma is. Ezek után nagyjából húsz év múlva találkoztunk szintén Fahegyen, amikor ott a JetSteam dominált, és a Herkey nevű úr kért fel, hogy oktassak Cessnán. Lakókocsijában volt az eligazítás. Közeledvén Papp Sanyit láttam, integettem neki, ő meg hátra nézett: nem hitte, hogy neki intek. De.

Volt egy szezonunk, amikor Major Robit oktattam, az egészből csak arra emlékszem nagyon, azt mondta, az oldalszeles leszállást nem tanítottam meg. Mea culpa. De lehet ez? Hogy sose volt oldalszél? Végül is minden lehet, tán még ez is.

Egy iskolakör végén Alajos az Extra 260-assal (Zöldikével) elénk robogott, orsózott, Robi pedig istent emlegette, mint elérhetetlent. Akkor látta meg először, mi mindent lehet a levegőben, de tényleg. Cessnával persze nem.

Az élet hülye fintora - meg a jó ajánlaté -, hogy egy időre Robihoz mentem dolgozni, hátrahagyva a repülőszövetséget. Computerüzlete volt - tán van is -, sokat tanultam, hogy megfeleljek. Magamra hagytak egy ponton, télen, autóm nem üzemelt, beteg voltam, tartottam a frontot mégis. Egyedül. Az a vád ért kirúgásomkor, hogy a hangom nem volt udvarias a telefonban (39 fok lázam volt). Később megtudtam, én voltam a "beó" (beosztott), Robi anyja meg az "fk" - főkönyvelő. biztos volt "taknéni" is, aki takarított, az is én voltam. Sokat tanultam ott. Ahogy ő mondta: banánnal csak majmot fogni lehet. Nem voltam majom. Aztán tizenévvel később volt pofája arcon csókolni, amikor Tökölön újra találkoztunk. Hogy miért hagytam? Mert mindig később esik le a tantusz. Mert mindenkihez jóindulattal közelítek. Mire felfogom, mit kellett volna tennem, már elmúlt az alkalom. Elbeszélgettünk repülő pályafutásáról, Alajos csak egyszer szólt közbe, valahogy így: "nehogy már!" Értettem.

Mindegy. Tanulság volt. Robi dülledt szemei, fekete bőrruhája, a motor, amivel jött, mind olyan volt, amitől undorodom. Nekem akkor ért véget a jóindulat, aminek már előbb kellett volna. Izsótól úgy hallottam - tavaly -, hogy Amerikában helikopteren szállítja az olajmunkásokat a fúrótornyokra. Biztos jó ez. Ha neki.

 

2016jul2

Laza délután, nézem a tévét, Maci lábamnál alszik, amikor egyszer csak besétál látómezőmbe két kis fekete cica. Serdülőkorúak, soványak, egyformák. A vészjelzés azonnal villogni kezd az agyamban, nagyon csendesen odalépkedek hozzájuk mezítláb, és halk tapsolásokkal meg siccelésekkel terelem őket az ajtó felé. Közben aggódom, Cso vajon hol lehet; ő a veszélyforrás. Kiszaladnak a nagy tuják alá, de Maci is kilőtt ágyúgolyó sebességgel utánuk, felrúgva a szőnyeget. Cso is előfut a ház mögül, be a bokorba. Gyorsan felkapok valamit, például cipőt-ruhát, közben rikoltozom: NEM! A bokrok alól, ahová nem látok be, fújást hallok, rémképeket látok, kétségbeesem.

Furcsa, hogy Cso, aki igazi vadállat, mintha már nem is érdekelné, előbb jön ki a bokorból, mint Maci, aki még ott dübörög. Csak azt figyelem, nem hallok-e halálsikolyt, Maci nevét kiabálom, meg sok nemet. Ő engedelmes lévén odajön hozzám, rárakom a nyakláncot. Annak csörgését hallva Cso is betáncol hozzám, azt hiszik, séta lesz. Rájuk akasztom a pórázt, a végét odadrótozom az ajtó melletti gázcsőhöz. Így nem érnek el a tujákig, ahol még nyávog egy macska. A testvérének volt annyi esze, hogy a kerítés - számukra - tágas résein át kimeneküljön. Ez a kis fekete meg ott áll a tuják alatt, csak lehajolva láthatom, engem néz, de nem jön közelebb, pedig hívom. Nem gondolkodom, mi lenne, ha ölbe venném, talán el se engedném többé, de most csak az épségéért aggódom. Kutyák még egyet se ugattak, csak ülnek és figyelnek. Kimegyek a kapun, hátha kicsalogathatom a kertemből a kis nyávogót. De addigra már kint van mind a kettő. Jönnek szomszédaim a tóhoz menet. A házaspár nőtagja elkapja azt a cicát, aki végre rájött, jobb neki a kerítésemen túl, ölbe veszi. A cica dorombol, hozzásimul. A nő olvadozik. Neki már van két macskája a két kutyája mellett, de látom, nagyon hajlik arra, hogy hazavigye. Férje figyelmezteti, a testvéreket nem kéne elválasztani: vagy mind a kettő, vagy egyik se. A testvér ott tekergőzik a kerítésnek hízelegve. A nő végül leteszi a cicát, és mennek úszni. Hallgatólagos megállapodásunk: hadd menjenek haza, biztos van olyan, hisz valahonnan jöttek. Megnyugtat, hogy az én kertembe talán többé nem mernek jönni, az meg különösen megnyugtat, hogy egyik kutyám se bántotta őket.

Drágáim, elindultak otthont keresni, és pont hozzám tévedtek be! És egyikük még meg is védte magát Maci ellen, aki nagy sebességgel rohant utána. Van joguk az élethez. Csak, sajnos, nem itt.

Figyelem a hangokat a tó felől, almulnak már a kiáltások, talán eljön az idő, amikor én is lemegyek, és nyugodtan lebeghetek egyet. A hétvégeket nem szeretem. Túl sok az alkalmi fürdőző, meg a szemét, amit maguk után hagynak. Elmúlt hét óra, talán most zavartalanul fürödhetek. Pedig már nincs is melegem. Az sokkal előbb volt. De akkor még nagy ricsaj szűrődött be ide.

Nyugi volt. A fülem még mindig tele vízzel. A lemenő nap sugarai mellett lebegtem a csodás tóban. Két kis csaj most, félnyolckor hurcolkodott oda, színes gumimatracaikon, menő bikiniben, napszemüvegben, kezükben cigarettával ültek a vízen. Beszélgettek, nyilván fontos dolgokról. A tóba csak a seggük meg a vádlijuk ért bele. A csikkeiket nyilván majd a vízbe dobják, és talán testüket is megmártják, ha már odajöttek (gondolom). De nem biztos. Nem vártam meg.

Ideje sétálni vinni a dögeimet, utána jöhet a vacsora.

Megjöttünk. Útközben két család pár tagja tartott igényt kutyáim simogatására. Jó. Meglepett, hogy Cso, aki akárki nyakába szívesen ugrott nemrég, most tartózkodóbbá vált. Maci, aki eddig volt tartózkodó, szívesebben hagyta magát. Változnak a dolgok.

Aggaszt, hogy a két kis fekete cica most, félkilenckor is még a kerítésünk közelében téblábol, csak kutyáim elől szaladtak fel kissé a nyírfára. Ahogy odébb jöttünk, jöttek utánunk. Pedig Cicaja, a telek bősz őrzője is velünk volt, vetett is rájuk szúrós pillantásokat. Nagyon remélem, hogy reggelre eltávoznak, főleg pedig hogy nem akarnak újra bejönni hozzánk. Lehetne annyi eszük, miután már többször szembesültek kutyáimmal, hogy nem próbálkoznak. Az a baj ezzel, hogy bár a kutyákat kizárom alvás idején, de álmomban is azt fogom figyelni, furcsán ugatnak-e, vagy megszokottan. Aggodalmam addig tart majd, amíg a cicák közel vannak.

Látod, micsoda világrengető problémáim vannak? Kívánom neked, mindenkinek, hogy csak ennyi legyen. Tschüs! - hogy németül is fényezzem magam.

Tegnap, meg tegnapelőtt is áramszünet volt hét órán át. Amint a boltban megtudtam, nemcsak itt, de Varsányban is. Hány hűtő olvadhatott le vajon? S még három ilyen nap hátravan a jövő héten (július 5-7-12) . Mivel fogják vajon ezt a rengeteg reklamálót - messze nem magamra gondolok - kompenzálni? Klímák nem hűtenek, hűtők sem, áruk romolhatnak meg, se világítás, se pénztárgép nem működik...

Mi másra gondolhatnék, mint a rezsicsökkentés következményeire? Vajon miért napközben, munkaidőben csinálják ezt, miért nem például éjjel, mikor alszunk? Persze, a karbantartók is inkább alszanak éjjel. Értem én. De furcsállom, hogy még soha életemben ilyet nem kellett megélnem. Valahogy máskor is karbantartották a villanyhálózatot, de úgy, hogy a fogyasztók észre sem vették. Mi változott?

Ez itt frekventált üdülőhelynek mondható. Nyár van. Most jönnek sokan, most vásárolnak (vásárolnának), most innák a hideg sört (de hogy hűtsük le?), vennék a húst, tejet stb., ami a pultban rohad...

Amit nem értek: a közfelháborodás vajon mikor éri el azt a szintet, amit úgy hívnak: kritikus tömeg?

Ma este épp a közviágítás sem működik, és nem először.

Szép Budapest, remélem, veled ez nem történik meg!

Örülök, hogy írhatok, hogy megy a ventilátor, meg a net, s utána talán még a tévé is. Jó lesz kevesebbel is beérni, talán.

Mikor azt olvasom: Magyarország jobban teljesít, úgy érzem, talán már nem is Magyarországon vagyok. Ez a "teljesítmény" nekem nagyon keves (ahogy Palotai Nándi mondaná).

2016jun30

A csülkös káposztám nagy sikert aratott, Ági még a receptre is kíváncsi lett. Biztos nem jegyezte meg, nekem elég, hogy mindent magáévá tett. Ma reggel korán palacsintasütésbe fogtam, Palinak, férjének ma névnapja van, és tudom, Ági nem szokott palacsintát sütni: ezzel kívántam saját módomon kedveskedni kicsit. Mert Ági most csak egy éjszakát töltött itt - hisz nagy focirajongó, minden meccs fontos - de legalább eljött. Jókat dumáltunk. A palacsintákat elvitte, már ettek is belőle (majd egy kiló lett a vége. Vastagokat szeretek sütni.)

Ma volt a második áramszünet nyolc órán át, de végül azt mondom: hálás vagyok érte. Olvastam egész nap, tökéletesen jól elvoltam tévé és minden más nélkül. Nem nyitogattam a frigók ajtaját, ültem a teraszon, amit sajnos nem szoktam, de rájöttem, érdemes, még arra is gondoltam: franc a tévébe! Elveszi az időt mástól. Nem késő rájönni erre, ugye?

Elferdült lélek, hú, ez nagyon fáj: barátnőm, Kati. Olyasmit ír, hogy én műveletlen, buta, 8 általánost végzett vagyok, hogy képzelem, hogy jogom van megkérdőjelezni: vajon jogos-e valakik halálát kívánni, nyilvános akasztásukat örömmel fogadni - mint írta -. Ez nekem tényleg túl sok. A Sorstalanságot (Kertész Imre Nobel-díjastól) biztos nem olvasta el, nem érzi, hogy a gyűlölködés, előítélet milyen borzalmas erő, és mennyire igazságtalan, ha túlteng, és nem vesz figyelembe semmiféle emberi értéket. Egy célja van: megsemmisíteni mindazt, ami nem fér a világképébe. Mert azután biztos jobb lesz? Minden? Háta mögött az elkövetett bűnökkel? Ha mégis megváltozna bármi, megítélés, társadalmi vélemény, új, másképp gondolkodók hozzáállása (szerencsére, erre van példa), akkor hogy folytatná?

Lehetek én műveletlen, ahogy ő gondolja, lehetek 8 osztályt végzett, de mit számít ez, ha intelligenciáról van szó? (Érettségiztem.) Az velünk születik. Láttam többdiplomás embert, aki egy magyar mondatot nem tudott rendesen megfogalmazni. Sőt, oly röhejes volt, hogy az egész Atrium Hyatt szálloda - ahol akkor dolgoztam - ezen vihogott. Kézről-kézre adtuk a levelét, amiről csak az volt megállapítható, hogy a faszi szóvakságban szenved, és értelmes kinyilatkoztatásra képtelen. Még az sem derült ki irományából, hogy valójában mit akar közölni. De azt nagyon akarta!

Fenébe az egésszel! Hét óra elmúlt, de a tó olyan meleg, mintha nem ismerné az időt. Nagyot úsztam. Lazultam a felszínen lebegve, közben Katira gondoltam: bár visszatérne a világomba. Sosem voltam ellensége, ő most nekem mégis.

Egy tavaszi kép.

Ágio csinálta ezt is: meglepően jól sikerült.

2016jun27

Gratulálhatsz: életemben először néztem végig - tegnap - egy focimeccset. Ráadaásul izgultam is, annyira, hogy néha beindult a lábam: most rúgjad! Nem mondhatod, hogy nem drukkoltam a magyarokért, mert nagyon! De ezek a belgák fényévvel gyorsabbak, erősebbek, pontosabbak. Be kell látni. Ezzel együtt nagyon büszke vagyok magunkra. A "szép volt, fiúk!" mondat mindenképp megilleti válogatottunkat.

Danit tegnap kilenc előtt hívtam fel, hogy megtudjam, mikor kezdődik a meccs. Már félig-meddig magán kívül volt, azt mondta, besörözött és nagyon izgul. Valahol a Flórián téren közösködött megint a kivetítő előtt a tömeggel, és jól tette. Nem tudtam, hogy mára szabadságot vett ki, ezért legalább háromszor rácsörögtem, végül most, nyolc után hívott vissza. Közben megjártam a poklokat, képzeletemben elsodorták, eltörték kezét-lábát, elvitte a rendőrség, meg ilyenek. Jól van, Daka, leállhatsz. Minden rendben. Vajon mikor tanulom meg végre, hogy a dolgok végtelenül egyszerűek, nem érdemes bonyolítani, képzelődni? Majd ha nem leszek anya. Amire semmi esély.

Vettem csülköt. Marhanagy volt, fél kilóját a mélyhűtőbe száműztem. Még mindig egy kiló maradt, amit nagyobb darabokra vágtam, tepsibe, alá császárszalonna, föléje savanyúkáposzta, majd megint kevés szalonnatörmelék. Fokhagymás só, a káposztára meg vöröshagyma. Ez nem az a recept, amit tegnap jónak találtam. Itt csak sütő van. Félidőben még krumpli is jött hozzá. Sütöttem eleget, biztos, hogy minden puha lett, de nem vártam meg, hogy az egész kihűljön, mert nyár van, beraktam a hűtőbe még langyosan. Szeretnék Áginak valami finomat adni holnap, ha az eső el nem mossa jövetelét.

Jó az ilyen látogatás: porszívóztam, ágyat húztam, napon pölyhösítettem a kacsatollas paplanomat, fel is mostam; kiváló érzés körülnézni, mert minden rendben van. Már csak Ági hiányzik. Ha holnap reggel azzal hív fel, hogy esik az eső, nem indul el, tökön szúrom magamat.

Izzasztó tevékenységeim nyomán nyolc felé lementem fürödni egyet, egyedül voltam a tóban, fújt a szél, de a víz nem volt hideg. Megtisztultam! Végre még fázni is tudtam hazafele jövet. Kutyáimat is egész hosszú sétára vittem: ma jó gyerek vagyok. Tényleg.

Maci elkobozta valahogy a füstölt disznólábat Csótól, itt rágja lelkesen a szőnyegen, Cso meg sokkal odébb fekszik, mint aki belátta: nem mindig ő győz.

Huszonhetedike van, ugye? Nem véletlen, hogy ma minden ennyire rendben van. Tudtam, hogy ez jó nap lesz. Szerencseszámom! Hetedik emelet 27-ben laktam 27 évig! Az is csoda, hogy nem ma van áramszünet. Az holnap lesz. De megsütöttem, amit kellett.

2016jun26

Szuper családdal futottam össze a tóban délben. Két pici fiú, üveghanggal, karúszóval, kifogyhatatlan labdázókedvvel. Egy szál sovány anyuka volt velük, meg egy nagyobb lány, de az a parton. A két kis ördögfióka megszállt engem. Először "A néni" voltam, aki ruhában és papucsban úszik. Utána játszótárs lettem. Labdáztunk, víz alatti úszótudományukat mutatták be a lábam irányába, aztán dobálnom kellett őket. Rég szórakoztam ilyen jól! A szájuk be nem állt, fülsértően magyaráztak folyton valamit, ellenállhatatlanul aranyosak voltak. Mamájuk egy darabig próbálta őket lebeszélni rólam, de intettem, hagyja. Van négy macskájuk, egy kutyájuk, teknősük, és még valami, de már nem tudtam követni: egymás szavába vágva informáltak. Megtudtam, hogy a dobozban a parton kaja meg keksz is van, akarok-e belőle? Nem. Legalább egy órát játszottunk. Anyu közben a parton telefonált, láttam, megnyugodott, hogy a kölykök jó kezekben vannak. Amikor kimásztam a vízből, azt mondtam neki: gratulálok a fiúkhoz, édesek, jól neveltek, élmény volt velük lenni. Az egyik pici még odafutott hozzám egy keksszel búcsúzóul. Kérdezték, holnap jövök-e. Persze, feleltem ugyanebben az időben.

Ági holnaputánra ígérte magát, pont akkor kezdődik a másnaponta előrejelzett áramszünet. Tehát holnap kell főznöm. Már kitaláltam: csülkös káposzta lesz a menü. Találtam hozzá receptet. Alaposan megfőzöm a csülköt fűszerekkel - kuktában -, külön a savanyúkáposztát a csülök levével öntözve, majd a csülköt a sütőben ropogósítom. Aztán csont ki, darabolás, keverés, tejföl. Már most nyáladzom a gondolatától. Legföljebb kirakom a napra melegedni, vagy megvárjuk, mire visszatér a villany.

Komolyra fordulva: aggódom Európáért a brexit miatt. A forint esik, a font is, a következmények teljesen kiszámíthatatlanok. A szívás mindig a gyengéket éri el először, és mi, ugye. tudom, jobban teljesítünk, csak azt nem, kinél jobban. Hogy nálam ez a jól teljesítés itt, Délegyházán, meg a nyugdíjamon nem látszik, azt tudom. A kaja majd minden nap drágább, vagy ugyanannyiért kevesebb. Egyre megy.

Jobb, ha azzal törődöm, hogy van negyedkiló marhahúsom, amiből holnap tatárbifszteket darálok, mert Ági nagyon szereti. Persze én is. Amíg nem halunk éhen, tőlem Anglia azt csinál, amit akar. Struccpolitika, persze. Tőlem ennyi telik. A jövő nem az enyém.

 

2016jun24

Úsztam megint. Partra lépve udvariasan köszöntem a párnak, aki ott ült, miközben a vízben egy kis gyerek és három pitbull dagonyázott. Kérdeztem persze, hogy bántanának-e engem, de nem voltam ideges. Volt egy megjegyzésük azon túl, hogy nem, a kutyák nem bántanak, hogy talán jobb lenne máshol vízbe mennem. Mondtam, nekem ez most kell, mert felforr az agyam. Kiléptem a papucsomból és vízbe vetettem magam. Egy kutya utánamúszott, de pár szóval eltérítették. Aztán már nyugi volt.

Ritkán futamodom meg kutyáktól, de most ezt tettem. A tó másik részén, a nádas között léptem partra, mezítláb, és úgy is jöttem haza. Nem hiszem, hogy bántottak volna, de abba a nagyon turbulens, családi, igen szűk helyen előadott kavarodásba nem volt bátorságom újfent belelépni. A papucsomat ott egye a fene.

Nálam jobban senki nem érheti meg, milyen öröm az akárhová beszorított kutyáinkat végre elengedni, úszni, dübörögni hagyni. Még ha pitbullok is, és ráadásul három!

Nincs ehhez tanulságom, remélem, már hazamentek, és a kutyák kitombolták magukat, meg a kicsi gyerek is, aki végig ott volt velük a vízben. Egy boldog család!

Talán ma még lemegyek partra egy másik papucsban, hátha megvan a régi, és talán úszom is egyet, vagy inkább lebegek, mert az sokkal könnyebb.

Mentem. A régi papucsomat - jó emberek! - félretették egy bokor aljára, így most megint két pár van. Úsztam. Lebegtem. Kutyák nem voltak, csak három fiatal, akik jóestét kívántak. Én is nekik, aztán fejjel a vízbe! Nem is érdemes megszáradni. Addig jó, amíg mindenem vizes.

Az élet szép!

Dani vett egy mobil klímaberendezést, amit holnapra be is üzemel. Azt mondja, már majdnem elviselhetetlen a város forrósága, kinyitja az ablakot, és harminc fok jön be. Meg tudom érteni!

Ágyam sokáig az erkélyen volt, csak hozzáértem a betonfalhoz, és éreztem: majdnem forró! Éjjel is. Nem volt enyhülésre lehetőség. Hiába nyitottam ablakot, ugyanaz a meleg jött be, amit szerettem volna kihajtani. Ez volt a paneléletem. Viszont, úgy emlékszem, olyan forró nyarak, mint mostanában, azelőtt nem voltak. Szerintem te is így emlékszel. Meg sok meteorológus is. Nem tudom, mi lesz ennek a vége. Mondjuk pálmafák Délegyházán?

Hát a bambuszaim nőnek rendesen, bár ezek kínaiak, melyek a telet is bírják, és nem sárgulnak el, de hogy itt jól érzik magukat, az biztos, mindjárt fogom is a baltát, hogy rendet vágjak, mielőtt mindent belepnek.

Valamikor, panellakó koromban eszelősen vágytam bambuszokra. Megvettem itt négy tövet, négy helyre el is ültettem, és most minden róluk szól. Akár pandamacit is örökbe fogadhatnék, annyi ennivalót találna itt. Pár hét alatt métereket nőnek, csak bámulom, és sokat gondolkodom, mikor vessek véget ennek. Mielőtt ellepnek, biztos fogom a baltát. De még lenyűgöz az élet burjánzásának ez a csimborasszója.

2016jun23

Nagy dolgok ezek, amik fociügyben zajlanak! Dani tegnap azt mondta, csak átsétál az Árpád-hídon (annak pesti tövében dolgozik), és máris ott lesz egy nagy kivetítőnél a Flórián téren, ahol majd lehet őrjöngeni. Így is lett. Ugrált, kiabált, meg amit ilyenkor kell, s ahogy kell.

Biztos sokkal nagyobb élmény ez, mint otthon ülni a kanapén egy sörrel, és magadnak örülni. Szeretem, hogy fiam megtalálja a kikapcsolódás legjobb formáit. És nagyon büszke vagyok a magyar válogatottra, amely ennyi év után ilyen hatalmas örömöt, felfordulást, ünneplést tudott hozni mindenkinek. És még nincs vége. Jó kis nyár lesz ez!

Nem nekem, mert érdeklődésem legutolsó szegmensébe (se) tartozik a foci, de szeretem látni, ha mások örülnek. A híradókból. Ha van igazi, nagy, össznemzeti ünnep, összetartozás-érzés, akkor ez tényleg az. Politika nélkül, őserőből, a magyarokért, ahogy azt kell. A piros-fehér-zöldért. Szép volt, fiúk! Maradjon így!

Halljátok, feleim: idén először úsztam a tóban! És már hány napja megtehettem volna! A vízfelszín, ahol hanyatt lebegtem, testmeleg volt. Alább hűvösebb, de az pont kell is. Valamit tud ez a tó: nem lehet elsüllyedni. Úgy fekszem rajta, mint egy matracon. A lábaim se merülnek el. Ha teljesen kilélegzem, akkor se történik semmi. Megtart.

Pár sárgás-fehér bőrű fiatal próbálkozott a közelben, méltatlankodtak, kiabáltak, hogy halak piszkálják a lábukat. Igen, sok itt a naphal, ami szereti az emberi hámsejteket bekapni. De ez jó! Finomak, kedvesek, hasznosak. Élvezem, ha cuppognak a lábamon. Talán rémfilmeken nőtt fel az a gyerek, aki sikoltozik, ha valami a vízben hozzáér.

Fokozom: este hétkor megint lebegtem egyet, sokat, annyira elengedve magam, ahogy szerintem csak elalvás előtt lehet. Mesés a tó!

Most már minden megvan: tiszta vagyok, kutyáim ettek, sétáltak, mi kéne még? A favágó emberek nem jöttek (vagy akkor, mikor először úszni voltam), mindegy, úgyis meggondoltam magam. Ha ez a vijjogó hangokat adó madár nem idegesítene itt a fámon, azt mondanám: tökéletes este elé nézek. Nem, ezt már ő se ronthatja el.

 

2016jun22

Járt ma nálam egy "különítmény" közmunkásokból, akik tavaly vágtak fát a kertemben. Meg a kinti sövényt is megegyelték. Becsöngetett az egyik: nem kéne-e a kinti sövényt megregulázni. Mondtam az ablakból: nem. Aztán elgondolkodtam. Mivel traktorral és utánfutóval jöttek, fene tudja, milyen önkormányzati feladat miatt, tudtam, hogy még itt tanakodnak, mert a traktor hallgatott. Kimentem hozzájuk. Mondtam, van itt a ház mögött egy hosszú tujasövény, amit le kéne vágni. Megnéznék, de amíg a kutyák szabadon vannak, nem. Nem akartam kutyáim jó hírét aláásni, hadd higgye bárki, hogy veszélyesek, bezártam a házba őket. Két ember bemerészkedett, körülnézett. Húszezerre taksálták a munkát. Ki van zárva, mondtam. Maximum tízezer, nem kell mást tenni, mint nagyjából tíz tuját levágni két méterre. Na de a hulladék elszállítása? Mondtam, nem kell, eltüzelem. Sövényvágóm is van, formázhatom is őket. Tizenötezret mondtak, és hogy holnap visszajönnek délután. Erre nem válaszoltam.

Kagylófüleimet a célcsoportra irányítva hallottam, ahogy az utcán megbeszélik (engem a tujáim eltakartak), és boldogan könyvelhettem el eheti dicséretemet: valamelyik azt mondta, hogy "ez nem hülye".

Biztos, hogy visszajönnek. Biztos, hogy tízezernél többet nem fizetek, ennyit is csak azért, mert tudom, hogy szarban vannak, hogy nagyon kell nekik a lóvé. Nem hiszem, hogy egy óránál tovább tartana akár egy embernek, de ha kettő, akkor pláne, levágni tíz tuja fejét, ami azt jelenti, hogy tízezres órabér. Abba még nem gondoltam bele, hogy nekem ez mekkora megszorítás a kutyakaja-vásárlás meg a vírusirtó program befizetése után, de piszkosul szeretném levágva látni ezt a dzsungelt, ami a hátsó ablakaimat eltakarja. Nem most, de télen, amikor a napfény éltető és melegítő erő. És ezek miatt nem tud bejönni.

 

2016jun21

Sikerült több részletet kicsikarni Daniból. Kíváncsi voltam, hogy kezdte a kérdezést apjától. Nem is tudom, mit mondjak? - valahogy így. Apja azt felelte: kezdd az elején. Szeretnélek jobban megismerni, mondta Dani, hogy volt a múlt, miért úgy, ahogy volt. Walter azt felelte, amit édesanyád elmondott, az úgy volt. Nem voltam felkészülve rád. Azóta felelősségteljes emberré váltam.

Lehet ezt még cizellálni, de minek. Számomra ennyi pont elég. Nem is hiszem, hogy tovább fogom a fiamat faggatni. Érzem, hogy nem akarja. Elhangzott még az is: Walter tudja, milyen apa nélkül felnőni, az ő sorsa is ez volt. Valóban.

Mutti az akkori közvélekedés szerint (1954!) "megesett nő" volt, akit életében egyszer fektetett le valaki (azt mondanám: szerencsére, mert igen csúnya lányka volt), senki nem tud ennél több kapcsolatáról. Az apa nevére sem vette a fiát, ettől maradt Walter az Extra-családé, anyja nevén.

Csak elképzelni próbálom, milyen volt a múlt: Mutti 49-ben nyert a lottón, sokat, abból építtette fel a Venloer Strassén álló házakat. Ami Walter és Dani szülőháza lett, és az ma is. Talán a hirtelen meggazdagodott nő lett áldozata egy "betyárnak", Walter apjának, aki valamit remélt, de aztán lelépett, és úgy is maradt. Mutti hihetetlen, élete végéig tartó ártatlansága, gyanútlansága, adakozása a központ itt, Walter, Dani és az én életemben is. Úgy adott életet, hogy nyilván nem akart, fogalma se volt róla, mivel jár ez, belecsöppent, nem volt választása: végigcsinálta. Ártatlanul és tudatlanul, hagyta magát, ahogy utána egész életében is. Walter egy mindent megadó, végtelenül szerető, de fia által is lenézett anya gyermeke volt. Nagyon kevésre tartotta anyja értelmi képességeit, ezzel még társaságban is viccelt néha. Mindenki tudta hát.

Mutti azonban üzletasszonyként igen jól prosperált. Walter ennek köszönhette, hogy a világon bármit megtehetett: anyja pénze ott állt mögötte. Az anya csak adott, de semmit nem kért. Se fegyelmet, se célt, se ellenszolgáltatást. (Mutti mesélte, hogy a fia melléje bújt az ágyba, és kijelentette, hogy nem akar iskolába menni, mert az szar. Kérdeztem: és hagytad? Igen. Mit tehettem volna? - ilyen volt.)

A végeredmény egy elkényeztetett gyermek, aki minden önmegvalósítási kísérletéhez megkapta a segítséget, de IRÁNYT magának kellett találnia. Amikor megismertem, már tudta az irányt: repülés. 82-ben kezdte építeni a műhelyét, de még mindig anyja "emlőin" függve. Én kavartam bele ebbe drasztikusan. Mert miattam Mutti kitagadta a számláiból, így volt kénytelen saját lábára állni. Mutti nem fogadta el azt, hogy feleségét és gyerekét negligálja: mellettünk döntött. Menye és unokája mellett. Csoda, hogy imádom, amíg élek?

Hatalmas lépés volt ez gyermekem apjának: 28 évesen rájött végre, hogy csak magára számíthat. Felelősségvállalásra, persze, senki nem szoktatta, de eljött az idő, hogy megtanulja. Értünk nem, de legalább magáért. És az idő megtette a magáét: sikerült. Ma már tényleg valaki, akire az én fiam is büszke lehet. Meg én is.

Úgy érzem, pont a felnőtté válása okozta darálóba kerültem a fiammal együtt, amikor még semmi nem volt világos, előre látható: káosz és krízis jellemezte az időszakot. Akárhogy is nézem: személyem, Dani, az egész kavalkád indította el azt a folyamatot, aminek a végén Walter Extra azzá vált, ami ma. Főként önálló Valakivá. A fene se akarta, hogy ez nélkülem legyen, de a káosz magába szívott, mint egy örvény, csak sodródhattam, se szavam, se lehetőségem nem volt - nem irányíthattam semmit. Elszenvedtem. Megbűnhődtem. De a vége talán mégse rossz.

Megtudtam ma azt is, hogy a lánykérés nem a dómban történt, hanem egy hajón a Rajnán. Ahonnan a fotó is származik, amit már láthattál korábban. Nem tudtam, hogy Dani egy hajón ismerte meg Zsuzsit, de így, hogy már tudom, jó választásnak mondom. Azt mondta, nem volt hely letérdelni, csak simán egymás mellett ülve, ölelve egymást nyújtotta át a gyűrűt, és kérte meg. Igent kapott, és további öleléseket. Utána Prágába mentek; az ottani családtól Zsuzsi megkapta az ilyenkor kijáró női sikítozásokat, öleléseket, örömködést. (Dani szerint a férfiak az ilyesminek nem kerítenek nagy feneket. számára természetes volt, hogy a két férfi, egyik Prágában, másik itthon, Zsuzsi apja, nem árulta el a készülő eljegyzést. mert minek.) Tehát a vége, hogy senki nem tudott róla, így lett sikoltozás, boldogság, legalább a női családtagoktól. Zsuzsi megérdemli. A nők másképp vannak bekötve. Nekünk kell az ilyen!

Zsuzsi ma megy haza először a családhoz, és nagyon remélem, ott is megfelelő, sikoltozással egyenértékű örömnyilvánítást kap. Dani azt mondta, a gyűrű óta mintha a föld fölött járna. Tudom, fiamnak ez magas, mert minek meg miért, de hát férfiból van. Viszont örülök, hogy látja, és ő okozta. Ez biztos neki is öröm (ha nem mondja is).

Akkor most mit tehetnék? Persze! Örülök! Boldog vagyok! Az egész világ pont úgy működik, ahogy kell!

És az Aldi olcsó - ne feledd (dehogy!). Olyan sebességgel szórták le a szalagról a cuccaimat, hogy kevés voltam kapkodni. Nem tudom, minek ez. De, persze: imidzs.

 

Ma mégis hosszú leszek:

P.G. László - mindegy is, ki ő, csak egy motívum - azt írta (mindegy, mely országról): Na végre, egy ország aki rajtunk kívül fel ismeri a Veszelyt. És nem hódol be a, szabadkômuves zsidó Maffiának!

A helyesírás hiánya csak egy apróság. (Műveltségi korlátait nemcsak ez jelzi.) Mi is a szabadkőművesség? Hadd tanuljon, ha már eddig nem:

A  szabadkőművesség  ( angolul   freemasonry ,   franciául franc-maçonnerie,   németül   Freimaurerei   vagy Freimaurertum) világszerte több millió taggal rendelkező heterogén , számtalan formában működő mozgalom, amely - önértelmezése szerint - az   erkölcsi   értékek, valamint a szellem szabadságának egyetemességét vallva, a felvilágosodás   hagyományait követve tevékenykedik.

A szabadkőművesség azonosul a   felvilágosodás   célkitűzéseivel, vallja a   szellem , a   vallás , a   politikai nézetek szabadságát, és a páholytagok vagyoni és társadalmi helyzetétől független   egyenlőségét   a szervezeten belül. A szabadkőműves program szerint a szervezet tagjai tevékenységük során a magasabb szellemi-erkölcsi értékek közvetítésével, a felvilágosodás és   humanizmus   hagyományainak fenntartásával és terjesztésével, munkájuk révén tevékenyen alakíthatják a társadalmi folyamatokat, amelyért felelősséggel tartoznak. A páholyok kötelessége a jótékonysági tevékenység, amely mind a külvilág felé, mind a szervezeten belül megnyilvánul. A   szabadkőműves iratok   ezeken túl rögzítik a hazaszeretet, a titoktartás, az erkölcsileg megfelelő életvitel, a   testvériség   és   tolerancia követelményét, és tilalmazzák a politikai illetve vallási kérdések páholyon belüli megvitatását.

Na most ha valaki véletlenül zsidó, vagy akárki, de ezt vallja, mi köze is van a maffiához?

Azt mondom: ember művelődj! Ha nem tudod, miről beszélsz, hallgass!

Muszáj volt megírnom ezt, mert nehezen tolerálom, ha fél- vagy semmiképp nem művelt, nem tájékozott emberek - akik még a fáradságot se veszik, hogy a neten számtalan formában rendelkezésre álló információból akár egy morzsát is magukévá tegyenek - kinyilatkoztatnak!

Az zavar leginkább, hogy az egyik (volt) legjobb barátnőm férje az, aki megjegyzése az első sorban szerepel, az meg pláne zavar, hogy (volt) barátnőm ezt már lájkolta is. Mert a férjéé. Ő se gondolt utána. Minek is. P.G. László csak jót írhat, nem kérdés. De miért nem??? Önálló gondolat sehol?

 

 

2016jun20

Beszéltem Danival. Végre. Naná, hogy a nagy találkozás részleteire voltam kíváncsi. Reggel 8-tól 10-ig a gyár parkolójában ültek, mondjuk úgy: lesték, mikor jön meg a BMW-je, amiről tudták, az övé. (Benne volt ebben csúnya gyanakvásom, hogy tán el fog menekülni a találkozás elől.) Nem jött meg a kocsi. Haza kellett rohanniuk a szállásra fél órára - bocs, de fosás miatt -, mire visszaértek, azt mondta a titkárnő, már elrepült.

De előkerült Mark, ki régi jó ismerősöm (lehet, hogy szerencse?), ő tudta, hogy Walter ott van, bár épp kocsi nélkül. Bevezette gyermekeimet egy tárgyalóba, ígérve, hogy Waltert odairányítja, amint ideje engedi. És megtette!

Kezet fogtak. Dani bemutatta a menyasszonyát. Magát is kezdte, de Walter azt mondta: neked nem kell bemutatkoznod. Leült az asztal másik oldalára, és körülbelül arra várt, mi a megkeresés/kérés/követelés célja. Hivatalosan.

Most az jön, amit én vizionálok mindkettőjüket ismerve: Dani nyilván alig tudott köpni-nyelni (szerintem apja is valami horrorra készült fel), ám Dani nem követelt/kért/keresett semmit, simán látni akarta az apját. Találkozni vele. Tett fel kérdéseket a múltról (bár tudnám, hogyan és miket), nekem csak a válaszokat mondta el: Walter akkoriban nem volt felkészülve gyerekvállalásra (nyilvánvaló), de később felelősségteljes emberré vált (önigazolási kísérlet, de megadom neki: tényleg), amikor ügyvédjétől megkapta a gyerektartási ítéletet, ő azt mindig teljesítette...

Háromárom centi vastag dosszié, amit ügyvédeivel összepereskedtem az évek során, mert sosem akart fizetni, illetve sose annyit, amennyit keresete alapján kellett volna. Nagy ajándék, hogy egy jólelkű ügyvéd Dani 16 éves korában azt tanácsolta: ő írja alá ezentúl a papírokat, mert az a nyerő. Így lett (persze én hamisítottam, de ezt csak én tudtam, még Danit se érdekelte. Magányos harcos voltam). Walter tehát évekig saját fiával pereskedett, ezért is nyertem mindig én, viszont hogy ő ezt ne tudta volna. kérem! Van miért lesütnie a szemét. Minden levél Daniel Extra aláírásával érkezett hozzá.

Talán nem kellett volna a vaskos dossziét - talán több is volt, mint három centi - kidobni a költözéskor. De úgy éreztem: a szaros múlt vesszen. Különben is kidobóember vagyok.

Mit számít ez ma már. Végül is a német törvény kényszerítette, hogy fizessen, ahogy kell; ezért tudtunk rendesen létezni a repülőszövetséges - igen röhejes - fizetésem mellett is. Nem vittem sokra, be kell látnom! Ott akartam lenni, ahol repülésről van szó, kerül, amibe kerül. Annyi mellékállást vállaltam, amennyi csak adódott, de közben boldog voltam, nincs ezzel semmi bajom. Bár mindenki annyi örömöt talált volna napi munkájában, mint én!

Ami a fejemben motoszkál, az, vajon Walter hányféle módon akart kitérni a találkozás elől. Dani első napi kísérlete nem sikerült, de akkor már nyilvánvaló lett, hogy Waltert a fia keresi. Másnap se volt sima ügy megtalálniuk őt. Lehet, hogy Marknak köszönhetek mindent? Elképzelem, ahogy megsúgta neki: itt a fiad, vár a tárgyalóban. Mondtam, hogy mindjárt jössz. Nem volt kiút. Tudta, hogy elkerülhetetlen a találkozás. Felnőtt, úgy látszik, szembe mert menni ezzel. Dicséretes. (Vagy tényleg elkerülhetetlen.)

Dani azt mondja, az egyórás gyárlátogatás végén már laza volt az apja, amikor azt mondta, jöjjön ki hozzá pár napra, Dani még rá is kérdezett: komolyan mondod? Igen.

Mostani felesége két lányt hozott a házasságba, előző kapcsolatából született fiai - Dani féltestvérei - már kirepültek, egyik egyetem után, másik majdnem, önállóan élnek máshol.

Kérdeztem Danit: megviselte a lelkedet? Naná - volt a válasz. Tudom.

Tegnap írt apjának egy mailt. Kértem, másolja le nekem. Megjegyzem, kiváló angolsággal írta. Fordítom:

Kedves Walter! Nagyon jó volt látni téged. Nagyon régen vártam erre. Remélem, nem zavartalak, talán egy kicsit kellemetlen lehetett számodra. Most már tudod a mail-címemet, és itt a mobilszámom is: . Nagyon várom, hogy újra találkozhassam veled, s remélem, új lapot nyithatunk kapcsolatunkban. Kérlek, segíts megtalálni féltestvéreimet, ha ez nem okoz gondot neked. Köszönöm! Dani.

Azt most hagynám, hogy megkönnyeztem ezt a levelet, de azt leírom, mennyire büszke vagyok a fiamra. Nagyvonalú volt, őszinte. Csak kérdezett, nem ítélt (az az én dolgom, a boszorkányé!). Semmivel nem ásnám alá ezt a bimbózó kapcsolatot. A lelkem akkor nyugodna meg végleg, ha ők ketten barátokká válnának, és testvéreit is megismerhetné. A jövő majd megmutatja, van-e erre esély. Hinni akarom.

Boldog vagyok. Akármi történt a múltban: a jelen a fontos. Pláne a jövő. Én csak drukkolhatok, hogy minden jól alakuljon. Annak külön drukkolok, hogy Walter fia üzenetét elolvassa, de tényleg.

2016jun19

Várok, várok, mit tehetnék? Gyermekeim remélhetőleg ma hazatérnek. Holnap dolgoznak, ilyenkor Dani fel szokott hívni. Biztos nem lesz ideje ezer kérdésemre válaszolni. Öregek dolga a türelem, azt mondom. Ezzel persze elismerem - bár sehol nem érzem -, hogy megöregedtem. Tehát aki vár, az én vagyok.

Van egy tűréshatár valahol az agyam egyik szektorában, ami pirossal villogni kezd, ha már nem elviselhető a rendetlenség. A klotyóból, ha az ajtót nyitva hagyom - és mivel Maci folyton követ, odafekszik, amíg ülésezem, szoktam is - rálátok a porszívóra. Az ma piros jeleket küldött felém. Nem azért, mert amúgy is metállpiros, hanem mert dolga lenne velem. Mellette van a felmosó, az is kacsintgatott. Sőt: az ugyancsak látástérbe eső szennyeskosár szinte vészjeleket küldött felém. (Vulgárisan mondva: szarás közben jönnek gyakran világmegváltó gondolatok.)

Lehet, hogy ma takarítani fogok? Talán még mosni is?

Mély lelkiismeret-furdalással letapostam két fülbemászót, akik a fürdőszobám előtt szambáztak. Sajnos nem tudom elfogadni négynél több lábúak beköltözését a házba, nem tudok tekintettel lenni életpályájukra, utódaik sorsára. Puff! és kész.

Nagy hangyák tűntek fel a fürdőszobában, lassúak, anyásak. Hogy honnan, sose derítem ki. De mivel itt nem akarok családalapítás résztvevője lenni, ők is a wc-ben végezték finom tapintású wc-papír ölelésében. Isten biztos megbocsát. Mért pont nekem ne?

Már elmúlt 4 óra, kint borús minden, bár vasárnap van, és nincs hideg, a tó felől nem hallok hangokat. A víz nem lehet elég meleg ahhoz, hogy belefúrjam a fejem.

Lementem megnézni. Emberszaron (papírral) és eldobott flakonon kívül semmit nem találtam. A víz olyan magas, mint négy éve soha. Rá se ismerek. A sóderos part eltűnt.

A takarítással csak a söprésig jutottam, hiába kacsintgatott rám a porszívó, meg a felmosó. Mosni se ma fogok. Megelégszem annyival, hogy lakásom szemét- és kutyaszőrmentes. Már ettől is jól esik körülnézni.

Megjegyzem: a parton a szemetes dugig volt, én beledobtam a flakont, de minek. A zsák száján már túlért a tartalom. Nem vitték el, pedig vasárnap jönnek a szemetesek. Múlt időben immár. Kiráztam négy szőnyeget, mind a kutyáké, volt mit! Homok bőven. El is mosogattam. Mosógépem a mosogató mellett áll. Hát mi futkározott rajta? Egy fülbemászó. Én biztos így hívom. Hogy a csába kerülhetett oda? Te mit tettél volna? Én a mosogatószivaccsal beküldtem a lefolyóba. Ennyit tehettem érte. Közben persze borzongtam.

Két kismadarat is el kellett ma búcsúztatnom. Egyiket tegnap láttam az utcán a fűben, nem repült, nem is tudta, hol van, gyerek volt. Tudtam, hogy Waczak előbb-utóbb elintézi, de azt nem, hogy behozza a kertbe. Hangyák martalékául. Mert meg nem eszi a büdös dög. Mellette hevert egy felnőtt seregélynek látszó egyed is hanyatt, lábaival az égnek. Talán az anyja volt. Sokáig gyűjtöttem erőt, hogy méltatlanul a kukába száműzzem őket. Ma volt szemétszállítás! Elmentek. Isten nyugosztalja őket.

El se hiszed, milyen sziszifuszi küzdelmet folytatok a hangyák ellen. A holland elődöktől rám maradt irtóporral szórom be lyukaikat, járataikat. Lassan azt hiszem, megszerették, mert nem akarnak eltűnni. A terasz réseiről van itt szó. Talán egyszerűbb lenne betömni őket valamivel.

Sej, a vidéki élet se ám teljesen egyszerű! Állandó harc a betolakodókkal, amiket sokszor pont a kutyáim hoznak be. Oda fekszenek, ahová nem kéne.

Felolvadt a hús, megázott a zsömle, nincs más hátra, mint fasírtot előállítani. Megint kreálok mosogatnivalókat, úgy legyen. Dörög az ég, mindjárt hat óra, de hogy ma még egy jót zabálok, az biztos. Kívánom neked is! Tudom, hogy hat után nem kéne, de minek is a szabály, ha élvezettel nem hágjuk át?

2016jun17

Sovány vigasz: Dani a mobiljáról a GPS-térképet küldte el, miszerint ma Prágába tartanak. Amúgy meg semmi. Következtetésem az, hogy a beszámolót nem óhajtja, nem is tudja elaprózni, majd egyszer, szóban. Nem tudom, hány szó, hány óra lesz elég arra, hogy mindent megtudjak. Ezen a héten már biztos semmi. Belenyugszom, ennyit tehetek.

A lényeg az, hogy az utazás tökéletesen sikerült, minden megvolt, aminek lennie kellett, amire vártam. Nálam meg a türelem szó szinte imádsággá vált. Amit mormolunk, hiszünk, várunk, hátha eljön, amire várunk.

Beletörődő, alkalmazkodó típus vagyok. Majdnem bármit megtehetsz velem anélkül, hogy kiborulnék.

Nem értem, Maci mitől olyan sovány, miközben Cso nem, pedig egyformán etetem őket. Ha Maci hátán lenyomom a szőrt, egy röhejesen vékony kutya rajzoldóik ki, és még a csigolyái is nagyon tapinthatók. Ha Dani így fogja meg, biztos megint azmeg lesz a vége. Eközben Cso jó húsban van, akárhogy is tapogatom. Tegnapelőtt rendeltem a neten kutyatápot, sajnos, eltart, míg ideér. Nem tudom, mikor, ezért vettem három kiló szart.

 

2016jun16

Találkoztak. Végre! Apa és fia 22 év után. Mindössze három sort írt Dani. Walter egy órát volt velük, körbevezette őket a gyárban, elérhetőségeket cseréltek, meghívta, hogy valamikor töltsön nála pár napot. Indul megkeresni két féltestvérét.

Lásd be: ez nem mindennapi kirándulás! Eljegyzés a kölni dómban, szülőház meglátogatása, magyar focigyőzelem az Eb-n, találkozás a 34 évig hiányolt apával, aztán még testvéreivel is. sűrű program. Nem csodálom, ha nem ér rá írni. Inkább ÉL. Azt most kell.

Nekem ez igazi érzelmi hullámvasút. Kizártnak tartom, hogy Dani számára ne ugyanez lenne. Iszonyú sok kérdés dörömböl bennem, de várnom kell, ami megint iszonyú. De kell. Nem tehetek mást.

Vajon Walter hogy élte meg elsőszülött, magyar anyától való fiával ezt a találkozást? És persze Dani hogyan? Ritkán beszél érzelmeiről. Tiszteletben tartom. Ezért aztán keveset tudok. Érdekes: Kati felé sokkal többször megnyílt. Neki van valami furfangja, amivel kicsalja az emberekből az őszinte gondolataikat. Ezért mindig irigyeltem. Sok dolgot általa tudtam meg a saját fiamról. Biztos jobban kérdez, mint én.

Képzeld el, milyen szar itt ülnöm a világ végén - ami persze nem egészen az -, tehetetlenül, híreket várva történésekről, amik egyetlen fiam életében korszakos fontosságúak! Szülőhazájában térképezi fel éppen a múltját, a gyökereit, családi kapcsolatait. Valami amerikai filmben hallottam ezt: szeretnék légy lenni a falon, amikor Zsuzsival megbeszéli napi élményeit. Ami ebből eljut hozzám, az már nagyon meg lesz emésztve.

Azt hittem, megtanultam jól várni, de ez a hitem most borulni látszik.

Idő, idő, mindenki ezt kéri. Én is. Magamnak. Hogy kibírjam.

A kép 87-ben készült. Ezt az arcot szerettem. Gyengéd a mosolya. Gyengéd volt ő is. Nem hittem, hogy ártani tudna bárkinek. Na jó, nekem tudott. Alapjaiban mégse ilyen. 33 éves volt ekkor. Mint én, amikor beleszerettem.

Hogy én hülye voltam, amikor rábíztam az életemet, az ma már nyilvánvaló. Van köztetek olyan, aki hasonlót nem hibázott? Ettől nem lesz kisebb az én hibám, persze.

Mindegy már. Akkor hagyott el, amikor gyökér, nyelvtudás nélkül idegen országba érkeztem, igen nagy szükségem lett volna támogatásra. Akit így hagynak el, talán örökké megőrzi szerelmét, vagy annak emlékét. Szerintem ez jó. Nem bánok semmit. A régi kép látványa boldogságot idéz fel. Csak ez számít. Örömmel nézem ifjú mosolyát, mert még mindig jelent valamit.

2016jun15

Sejhaj, hírek, amiket eagerly várok!

Dani szűkszavú, de legalább valamit ír. Például ezt: "Tegnap Zsuzsi igent mondott". Remélem, hogy a dómon belül, nem kívül. És a gyémántos gyűrű ott van az ujján. Boldogság! Nyilván hajókáztak, háttérben a Hohenzollernbrücke; a hagyomány szerint korlátjára a szerelmesek lakatokat kapcsolnak, hogy összetartozásuk örök legyen. Nem tudom, Dani tudja-e ezt.

	A dóm belseje. Talán - remélem - ez lehetett a lánykérés helyszíne. Őrületes építmény, Isten csodája, hogy megúszta a háborút, amikor szinte egész Kölnt a földdel tették egyenlővé.

Este kocsmába mentek, ahol Ausztria-Magyarország meccset néztek. Tele volt magyarral. És győztünk!

Nézd, milyen ötletesen spórolnak helyet, kilátást a Rajta-parton!

Persze, hogy ezt én még nem láthattam. Az is látszik, hogy vízbő tavaszunk a Rajnán is árvízközeli állapotot okoz.

Azt írta még Dani: "holnap megyünk fatert megkeresni" - ez ma van. Naná, hogy tűkön ülök!

Nem vagyok összeesküvés-elmélet szövögető, de gyanúm egyre erősebb, hogy Walter megtartotta a kölni lakást, amibe ő és fia is beleszületett. Dani lefotózta a bejárat melletti kaputelefon-táblát: a legalsó névtábla üres. Az az első emelet 1-es lakás, ahol Mutti lakott. Meg ő, meg mi. Lehet ennek nosztalgia az oka, vagy menekülőút, ha bármi történne, hisz ha nem adta el a házakat, ő a tulajdonos, neki fizetnek az ott lakók. Nem rossz befektetés. Gyakran bujkált az adóhivatal elől, meg még ki tudja, mi elől, nem áll távol tőle a rejtőzködés. Ilyen névvel nehéz is rejtőzni. Végül is mindegy ez, csak helyeselni tudom, ha tényleg nem élte fel ezt az örökséget, mert több esze volt.

Nagy öröm, hogy Dani és - immár - menyasszonya bejárta a szülővárost, sokkal jobban, mint én valaha. Én majdnem sehová nem jutottam el, bevallom, még a dóm belsejébe se. Leginkább csak kórházakba és orvosokhoz jártam, plusz a környező boltokba. Amikor - Dani születése után - Ági és Kati kijöttek hozzám, Peter Schönberg elvitt minket az óvárosba, amit akkor láttam először. És már egy éve ott laktam! Utólag azt mondanám, talán tényleg depressziós voltam. Semmi nem érdekelt. Bezárkóztam abba a lakrészbe, ahol mindennapjaimat éltem, takarítottam, főztem, gyereket neveltem, és kész. Persze varrtam, írtam, néztem minden kedden a Dallast, ez volt minden. Sose felejtem el Mutti rikoltását a másik szobából: Dallas! Olja! Ott J. R. Ewingnak hívták "Jockey"-t, és Sue Ellennek Samanthát. Nem tudom, ez miért nem volt jó a magyar nézőknek.

Találd meg, Dani, ma vagy holnap az apádat, akinek arcát minden fotóról kivakartad: haragudtál rá. Elmúlt. Felnőttél. Már csak kíváncsi vagy, vajon hogy néz a szemedbe, vajon hogy fog veled kezet. Remélem, legalább ez megtörténik. Kiköpött mása vagy, saját tükörképét láthatja benned viszont.

Csak el ne bújjon, el ne meneküljön megint, mint ahogy általában az igazi felelősség elől szokott. Kíváncsi vagyok, ennyi éves korára - már ő is elmúlt hatvan - megtanult-e felnőtt lenni. Szembenézni a múlttal. Saját tetteivel.

Hátha épp Amerikába utazott, hátha szabadságon van... Pocsék lenne, ha Dani hiába keresné. Ezen aggódom, feldúltságom jogos.

Este félhét van. Akár eredmény is lehet. Biztos legalább holnapig kell még izgulnom. Mire megtudok valamit. Most ne irigyelj: szar ez a bizonytalanság. Mivel a fejlemény sorsdöntő.

2016. június 14.

Valószínűleg senkinek semmit nem jelent ez a ház, hisz csak egy sárga ház - anno szürkésbarna volt -, de én ott töltöttem "büntetésemet" azért, mert egy nyugatnémet srácba szerettem bele. Ez Dani szülőháza. A fotót tőle kaptam ma. Megtalálta.

Walter Extra szülőháza is ez. Ne csodáld, hogy számomra jelentősége van. Hányszor néztem ki vágyakozva az első emeleti ablakokon. Minden ablak a mi lakásunkhoz tartozott. A Franz-Geuer Strasséhoz tartozó is: az volt az "iroda", amíg Walter birtokolta, utána az én munkaszobám. Ott varrtam, írtam, sok rendetlenséget hagyva magam után. Dudit is ott szállásoltam el, amikor meglátogatott. Sőt Varga Csabát is - MRSZ-főmérnök -, amikor a Skodájával mentünk ki repülőgépes ügyeket intézni. Azt mondta, megszámolta a szoba sarkait. Még ma se tudom, mit jelent ez pontosan, talán olyasmit, hogy hozzá kellett volna bújnom? Nem bántanám őt, azt remélt, amit akart. Nálam szóba sem jöhetett.

A ház látványa ezer emléket hozott vissza. Ferro, a hatalmas, bernáthegyi-újfundlandi keverék kutya körmei kopogása a lépcsőkön, ahogy boldogan siet lefelé, végre sétálni megyünk! A Gürtel parkjába vittem, közel volt. Dani ott tette meg első lépéseit. A magam által varrt, párducmintás ruhám volt rajtam, amiben Walter belém szeretett még Ausztriában. és amikor Dani járni kezdett, akkor is. Hogy felejthetném el? Ültem a fűben, sírtam, kezemet nyújtottam a kis ember felé, és a világ összes fájdalma a nyakamat nyomta. Elhagyottság, reménytelenség, kilátástalanság. Nem hittem, hogy kimászok belőle valaha. Akkor már műtét előtt álltam, tudtam, kivágják a gyomromat, mert az a gyönyörű, rózsaszínen világító karfiol, amit a gasztroszkópia során az orvos mutatott nekem, egyáltalán nem barátságos.

Peter Schönberg a szomszédom volt, átjött, ama bizonyos ház teraszán ültünk, Dani a járókájában pihent. Ferro mindig Panzent kapott, ami gyomor, pejsli, nálunk inkább pacal, Walter valamiért azt hitte, ezzel kell etetnie. Nem vitatom. Peterrel humorizáltam: az én gyomrom a következő áldozat: a kutyáé lehet. Röhögtünk, miért ne. Nem mutattam a rettegést, amit semmi másért, de tényleg, csak Dani miatt éreztem. Ezt a pici életet nekem küldte a sors, fel kell nevelnem. A terasznak, ahol ültünk, még a kövezete is agyamba vésődött. A kerítés, alul a taxik - ma is ott állomásoznak -, a mindig büdös konyha (Mutti nem szeretett szellőztetni), a szobák, amiket lelkesen takarítottam, mert Mutti azt sem szerette; búcsúztam mindentől. Volt remény, hátha mindezt viszontlátom, de halovány. Akkor épp csak egyre vágytam: Dani mellett megmaradni. Valahogy.

Dr. Henning Rohde: imába foglalom a nevét, mert miatta élek még. Itthon öt évig kellett gasztroszkópiai vizsgálatra járnom, mikor lenyomták a nagy, vastag, fekete csövet a gyomromba, naná, hogy öklendeztem, ne tudd meg, milyen, az orvos elhűlve állapította meg: milyen szép munka! Mármint a professzor "alkotása". Ahogy összeöltötte a gyomorszájamat a beleimmel. Mázlista vagyok, nem kérdés.

Dr. Csengődi Józsi, engedd meg, hogy becézzem, mert fahegyi sporttársam volt, vezényelte le az öt évig tartó ellenőrzéseket, és mivel németül is jól tudott, kimerítő riportokat írt dr. Rohdénak. Mondom: mázlista vagyok! Törődtek velem, aggódtak értem. Meggyógyítottak.

Kihasználtam. Az Atrium Hyatt szállóban dolgoztam hazatérésem után, a Malév Air Tours a földszinten működött, lehetett tőlük ingyenjegyet kapni. Közöltem főnökömmel, ha nem akarja halálomat, kienged Kölnbe prof. dr. Henning Rohde-hoz ellenőrzésre. Kiengedett. Ismét kirepülhettem fiammal, Muttihoz, és mellesleg az ellenőrzés is megvolt, megtapogatta a hasamat, semmi rosszat nem talált, csupa boldogság!

Kapkodhatod a fejed, mi minden jutott eszembe a házról, aminek képét Dani küldte el. Dani ott született. Rákos ott lettem. Az életemet ott mentették meg. Az a ház, az a minden, ami ott történt velem, záloga és eredője mindannak, ami utána történt. Rengeteget köszönhetek neki. Talán így érted, miért pofázok ennyit róla.

Amíg ott voltam, boldogtalan és mindenből kiábrándult voltam. Láss csodát: ma visszavágyom. Hülye az ember.

 

2016. június 13.

Überglüklich vagyok, mert Dani tájékoztat. Már Kölnben vannak, szállásukon, épp fociügyben akar találni helyet, ahol nézheti. És ehet is. Nem kétséges, hogy talál ilyen helyet. Nagyon boldoggá tett pár soros üzeneteivel. Isten áldja a netes kommunikációt! Hej, ha 30 évvel ezelőtt ez megadatik, sokkal kevesebbet szenvedtem volna.

Nem tudom leküzdeni mélységes elismerésemet a technika fejlődése iránt. Imádom mai életemet, ami rengeteg lehetőséget hozott. Csupa olyasmit, amiről álmodni se lehetett. És még nincs vége!

Nem tudom, vajon a szívatás kezdődött-e el, vagy valami más: értesítést kaptam az Elműtől, hogy nemsokára hat napon át napi nyolc órában szünetel majd a villany. Szolgáltatásnak nevezzük, ugye? És nem lesz. Első körben a filmeket hiányolom majd, amiket 8 óra alatt fel akartam venni, vagy megnézni. Aztán a mélyhűtőm. Azután a frigó. A netről, a telefonról nem is beszélve. Ez mind elérhetetlen lesz. Hatszor nyolc órán át! Hol vagyunk? Kérem! Európa ez? Főzni se tudok. Hogy mi minden megy villannyal, azt te biztos jobban tudod. Én még nem ocsúdtam fel.

Minek a kezdete ez? Rémülten nézek elébe. Ez vár rám. Mint kis délegyházi közösségünk minden tagjára. Karbantartási, felújítási munkákat végeznek. Úgy, hogy mi szívunk. Hat napig, reggeltől-estig.

Nem tudok majd lámpát gyújtani, főzni, netezni, telefonálni, tévézni, melegvizet csorgatni a csapból - a ház meghalt. Nem működik. Lehet ez? Igen. Azmeg. Nem szeretem a jövőt. Most nem.

 

2016. június 12.

Dani és Zsuzsi már Prágában örülnek kedves rokonoknál, holnap indulnak tovább Kölnbe. Onnan már kevesebb mint 800 km az út. Sokadszor is megígértettem, hogy kapok híreket, netán képeket. Dani szülőházáról például, a Venloer Strassén.

Komolyan nem értem magam: honvágyam van! Köln után. Véges-végig szenvedtem, míg ott voltam, és most mégis. Az idő megszépítő ereje, gondolom. És hát azért történt ott egy s más, ami fontos volt. Dani születése, rákom leküzdése, Mutti csodás szeretete. Ma már csak ezek maradtak, a fájdalom, reménytelenség halovány emlék.

Leírhatom, nem leszek áruló - amíg itthon voltak, nem mertem, nehogy valaki elszólja magát -: Dani a kölni dómban akarja megkérni Zsuzsi kezét. Apjával Dani nemrég itt járt a közelben, Ráckevén összepakolni, mert eladták a nyaralót. Ott kérte meg tőle leánya kezét, ahogy illik. Remélem, titokban maradt! A gyémántköves platinagyűrűt már elkészíttette. Napok kérdése, hogy a lány ujjára kerüljön. Naná, hogy izgulok. Minden szempontból sorsdöntő ez a kirándulás.

Úton lenni nagyon jó. GPS-em nem volt, csak térképem, de Köln felé már az se kellett. Visszavágyom a német autópályákra, ahol száguldani lehet mértéktelenül. Dani megígérte, hogy csak 130-cal megy, remélem, így lesz, nem kell aggódnom. Jobban, mint ahogy úgyis aggódom folyton. Irigylem őket, együttérzek velük: bár indulhatnék holnap én is oda! Dúl-fúl bennem a kíváncsiság: vajon megtalálják-e Walter Extrát? Hünxében, ahol gyára van, foglaltak szállást, ahogy Kölnben is. Minden le van zsírozva. Csak az nem, hogyan találhatja meg Dani az apját. Walternak nincs e-mail címe, se semmilyen, ami publikus lenne. Elzárkózik a virtuális világtól. Így utolérhetetlen. Személyesen lehet "rátörni" csak. Borzasztóan remélem, hogy sikerül. Holnaptól zajlik a nagy apakeresés, kérem!

Mutti 94-ben halt meg, a temetésén ott voltunk. Dani 12 éves volt. Akkor látta apját először és utoljára, egy percre, amikor kezet fogott vele kondoleáláskor a kápolna előtt. Egy volt a sorban, velem együtt. Sosem beszélt róla, hogy neki ez mit jelentett. Apja csecsemőkorában látta utoljára ez előtt.

Ha sikerülne e két Extrának végre felnőttként egymás szemébe néznie, azt úgy értékelném, hogy a földön több dolgom nincs, akár meg is halhatok. Csak előbb tudjam meg a részleteket, anélkül nem megyek sehova!

Utoljára 98-ban írtam neki levelet, azt hazudtam, nyertem egy floridai utat, csak költőpénz kéne. Barátokkal utaztunk saját zsebből, de megpróbáltam. És hajlandó volt. Besenyőt fel is hívta, hogy megtudja a számomat. Peti nem akart beavatkozni, nem adta meg. Végül a számlámra megérkezett háromezer márka az utazáshoz. Időben. Floridai utunk jól sikerült, neki köszönhetően. Ezt javára kell írnom. Danit lefotóztam az akvaparkban, háttérben naplemente és pálmafák: ezt a képet el is küldtem neki. Remélem, megkapta.

A gyerektartásért évekig pereskednem kellett, vastag dosszié jött létre, de mindig győztem. Fizetnie kellett. Közben nyelvtudásom, pláne jogi formulákat illetően, jelentősen javult. Nem akart, de fizetett. Akkoriban éltem olyan jól, amiről ma csak álmodom. Köszönhetem ezt a német igazságszolgáltatásnak, amely nem ismer kegyelmet, ha gyerekről van szó.

Lehet, hogy már írtam róla: street view applikáció. Ezzel nézhetsz meg mindent a világban. Házakat, utcákat. Felkerestem kölni házunkat, de homály fedte. A tulajdonosnak joga van elfedni az ingtlanját, hogy ne lássuk. Messzemenő következtetésre jutottam ebből: talán mégsem adta el Mutti házait, talán ő a főbérlő, akinek a lakók fizetnek, ahogy az én időmben volt. Akkoriban, 35 éve, azon volt, hogy anyja adja el a házakat gyorsan, mert nincs értelme Sozialwohnungokat "üzemeltetni" - túl olcsón laktak ott emberek -, ezért gondoltam, hogy Mutti halála után eladta őket. De mivel a képeken a házak most el vannak "ködösítve", nem gondolhatok másra, mint hogy azok még mindig Extra tulajdonban vannak. Az jó! Megjött az esze! Legbiztosabb befektetés az ingatlan, a bérbeadás.

Jaj, de visszamentem a múltba. De mit tegyek: Dani holnap oda indul, szülővárosába. Ezer kép tolul agyamba, ezer szállal kötődöm oda akkor is, ha ezt sose hittem volna.

Fiatalon mindig kisebb cipőt viseltem, mint amekkora a lábam volt. Meggyőződésem szerint túl nagy volt a lábam: hetes. Na jó, hét és feles. Gyötörtem magam a hetes vagy kisebb cipőkben évekig. Hát nem röhej? Nekem ma már igen. Ma már 38-as a lábam, az edzőcipőm pedig 39-es, és nagyon jól elvagyok benne. Ennyi marhaság csak a fiataloknak juthat eszébe. A sok szenvedés, nyomorgás kis cipőkben... hiúság! Igen, a korral elmúlik. Na jó, ez is Köln miatt jutott eszembe, Muttinak a földszinten volt egy üzlete, amit hangszerbolttá alakítottak, a megnyitóra meghívtak bennünket. Akkor is egy pocsék szűk cipőben álltam ott, alig vártam, hogy vége legyen az ünnepnek.

2016. június 11.

A periodikusság szerintem az élet minden területén érvényes. Közhelynek számít, hogy hét év után a kapcsolatok fordulópontra érnek. Ha túléled, maradsz, ha nem, változtatsz. A napi hangulatok is, néha ok nélkül, változnak. Felkelsz reggel: hű, de szép a mai nap, gyerünk, tegyünk, sikerül! Másik nap: minek is keljek fel? Ugyanaz lesz, mint tegnap. Szar. Ráfogják ezt sok mindenre: napfolt-tevékenységre, időjárási frontokra, bioritmusra; sorolhatnám. De te is tudod, hogy ez a periodikusság létezik. A depressziósok pontosan tudják. De aki nem az, az is érzi, hogy nem minden nap egyforma. Nem minden ébredés és elalvás ugyanolyan.

Hallottam ma egy kifejezést: szeretetkoldus. Jó szó! Kifejező. Az az ember jut róla eszembe, aki nagyon bizonytalan magában, azt sem tudja, jó-e, amit ad, és amit kap, azt sem hiszi el. "Szeretlek!" mondja másoknak, mert viszonzást vár. Lehet, hogy kéztördelve várja a választ, de nem kap. Mert túl direkt. A szeretet nem adok-kapok összefüggése. Hálátlan emberek is vannak. Rosszul megválasztott célpontok meg pláne. Te ne szeress engem, mondhatom valakinek, aki megcsalt, levitézlett szememben; az ígéret, az igény elvész.

A kiábrándulás létezik. Szerethetsz engem, de már annyit tettél ellenem, hogy én téged nem. Valamikori összetartozásunk megbukott, akár fájdalmasan, azon, ahogy viselkedtél, amivé lettél, ami az én értékrendembe már nem fér bele.

El kell ismernem: lehet régi, jól bevált barátból ellenség - rossz szó, olyasvalaki, aki már nem velem van, hanem ellenem.

Példa: Volt egy barátom, szívvel-lélekkel együtt voltunk sok éven át, számtalanszor segített, velem volt, én meg vele, aztán átfordult. Az értékrendünk sokáig közös volt. Az övé megváltozott. Nem tudom követni. Az enyém ugyanaz, az övé már más. Így elveszett egy barátom. Ő nem tolerál engem, én meg őt nem. Szörnyű ez, azt mondom!

A szeretet, amire ő vágyik, épp azon alapul, hogy ne vágjuk el a köldökzsinórt, ami évtizedek óta köt össze. De elvágta, kész. Igen sajnálom érte. Én nem tettem. Sőt: nem én tettem.

Siratom ezt a barátot, mert jó volt vele, amíg meg nem változott, rengeteg emlék, együttlét fűz össze bennünket évtizedekre visszamenőleg. Ám van neki valakije, aki átformálta. Saját képére. (Amely képet utálok látni.) Kiáltok: ő nem ilyen volt! De ilyen lett. Ha most bármit ez ellen tennék, ellensége lennék. Nem teszek. Hátha egyszer észhez tér. Magától.

Végre zuhog az eső! Nagy örömömre. Kutyáim - naná - itt dekkolnak a lábam előtt, csak cicaja hiányzik. ó, nem, ő sem, felálltam, megnéztem, most is ott fekszik a fotelban a nyári ruhámon. Szóval a család egyben vészeli át a rég várt záporesőt, hajrá!

Eszembe jutott egy régi budaörsi emlék - bocs, ha már megírtam -, egy üzemnap végtelen szenvedésére emlékszem. A reptér dugig volt szúnyogokkal, minden lépésnél százával szálltak fel a fűből. Megengedték, hogy tüzet gyújtsunk, hátha attól távolabb maradnak. Hát nem. Gyötrelmes nap volt. Képzelj el ezer szúnyogot, amik minden mozdulatodra felhőkben szállnak fel. Minden hiába. Másnap ki se akartam menni a reptérre. De kimentem. És csoda történt: a szél elsodorta a vérszívókat, az ég tiszta kék volt, szúnyog egy szál se, olyan idő lett, amit repülőember kívánhat. Tanulság? Bízz a holnapban. Nem akarok misztifikálni semmit, de látszik, hogy ami ma szar, az holnapra csodává érhet. A hitet nem vesztheted el.

2016. június 10.

Micsoda egy hidegfront ez? Csak a lábam fáj tőle, a növényeim meg szomjaznak. Annyi eső esett, amennyi a szélvédőmön lévő port mocsokká pöttyözte, aztán semmi.

Piszok nagy csend van itten. Azt hittem, cicaja bájosan gyermeteg - amúgy nagyon manipulatívan követelődző -, pici félhangját hallom, de mivel ő nincs itt, csak a gyomrom lehetett. Pókom dőzsöl az ablakon - szerencsére kívül -, szép, kerek hálója telis-tele apró repülő egyedekkel, akik lámpám fényére gyűltek, de az ő éléstárának rabjai lettek. A főnök alig mozdul, centinként jut neki egy falat.

Van az úgy, hogy egy épkézláb gondolat se jut eszembe. Épp most. Márta ma lett 68 éves. Végre. Nemcsak én. Tanulja a számítógépet. Ideje már. Világ csodája lesz, ha egyszer majd imélt válthatunk.

2016. június 9.

Tegnap volt Besenyő születésnapja. Szerencsés fickó, még csak épp hatvan éves. Nyugdíjra se jogosult! Anyám is 8-án született, tegnap lett volna 108 éves. Meg vagyok áldva az Ikrekkel.

Nagyon izgatottan várom a következő napokat: Daniék holnap indulnak először Prágába, majd a rokonlátogatás után tovább Kölnbe, megkeresni a senior Extrát. Lelkére kötöttem, hogy mindentudó telefonjával küldjön üzeneteket lehetőleg folyamatosan. Fogadsz velem, hogy nem fog? Erre én is tennék. A sky venture-beli repkedéséről is kapott filmet pendrive-on, azt hiszed, elküldi? Könyörögtem pedig.

Napi fél kiló ropogós cseresznyét eszegetek a fámról. Ha azt a köbméternyi virágot le nem fagyasztotta volna a Jóisten, ez a fa biztos összedőlne most, mert így is van rajta elég.

Cso most rohant be egy roggyant, mocskos, lyukas focilabdával a szájában, és ideejtette elém a szőnyegre. Most azt őrzi. A füstölt disznólábat elkoboztam tőle, azt hetek után tegnap ásta elő valahonnan, viszont komoly belviszályra adott okot. A kertben fekve őrizte órákig, Maci pedig az ajtón belül toporgott, nem mert kimenni, hiába tuszkoltam. Rá kellett jönnöm: Cso durva fenyegetésnek teszi ki. Jobb a békesség jeligével a disznóláb most a villanyóra tetején várakozik.

Tegnap láttam az első két fürdőző gyereket a tóban. Tavaly ilyenkor már rég strandolt mindenki. Én nem bánom ezt az elhúzódó tavaszt, sőt élvezem. Igazából félek is a tikkasztó nyártól, ami elől itt képtelenség elbújni. Harminchat foknál már a ventilátor se segít, a tó vize meg vasárnapi húsleves. Szóval maradjon csak sokáig így, ahogy van.

"Mi lenne, ha adnék egy Oreót." kezdetű reklámdal csengett tegnap a fülembe, rájöttem, van még a fiókban négy darab. A késztetés leküzdhetetlen volt. megettem. Ma meg a mélyhűtőben találtam egy tavalyi darab mákos bejglit, sajnos, az is lement. I can resist anything but temptation.

Kilenc óra, az ég még mindig nem fekete. Imádom a hosszú napokat. Mintegy varázsütésre, most hallgatott el minden madár. Akkor hát én is.

 

2016. június 7.

Nem most volt ez, hanem még hűs május végén: Dani és társasága lejutott egy haver balatoni nyaralójába - idén utoljára, mert ahogy látható, igen kiváló adottságainál fogva a helyet egész szezonra lefoglalták -, Dani megmutathatta, hogy kell élni. Útközben beugrottak egy sky venture-be. Lehet, hogy e magyarországi újdonságot, amely Csepelen van, itt nem így hívják. Dani először Floridában repült ilyenben, ott így hívták. Hatalmas cső ez, alulról kb. 200 km/órával egy irdatlan ventilátor levegőt fúj bele, ezen a légoszlopon lehet tanulni a lebegést egy képzett ejtőernyős segítségével. Ezt az ajándékot szánta Feri barátja születésnapjára. Mindig csodálom, milyen jó ajándékötletei vannak. Nyilván Dani magát se hagyta ki az élvezetből. Mivel már "tapasztalt" zuhanónak számít, spirálozni is tudott. Az őrület 3 percig tart, de azt mondják, elég is elsőre, mert nagy izommunkát követel a test kormányzása.

Az örömöm azért nagy, mert így képzelem el a tökéletes hétvégét. Megdolgozik érte, megérdemli.

Akkoriban vettem elő első idei nyári ruhámat, ami aztán jó sokáig a székre terítve maradt. Ez lett a veszte. Cicaja belakta. Nem tudom, mit szeret rajta, azóta is ez a kedvenc helye. Vehetek elő másikat; ez mosás nélkül nem ússza meg.

Aggasztanak dolgok. Egyik a szemét. Még nincs baj vele, de számlát hónapok óta nem kaptam. Addig minden jó, amíg ingyen van, de ki tudja, mikor és mekkora lesz majd a végösszeg?

Másik, hogy megszűnik a törvénykezés, mert focit nézni tűnik el a fél parlament. Vajon lesz valaha fontosabb támogatni való hazámban, mint az a labdát kergető pár ezer fiú?

A harmadik, hogy tíz kiló rámrohant egy év alatt. Tavaly ilyenkor még 50 voltam, most meg. add hozzá. Elhatározás terén már hősies vagyok: szénhidrát felejtve, mozgás előírva. Talán még az évek óta laposodó biciklikereket is felfújom, hátha nem felejtettem el, hogy kell tekerni. Szánalmas vagyok. Annyiszor állapítom ezt meg, ahányszor elmegyek a tükör előtt. Egyik körmömmel a másikat vakargatva tépelődöm: hogy kerüljem ki a lábosból kacsingató csirkecomb hívogató pillantásait. Esteledik, ezt a bensőm is sűrűn emlegeti. Egyelőre ellenállok. Cso viszont már nem bír; folyton ideáll elém lihegve, és ujjaim bütykeit nyalogatva figyelmeztet: vacsoraidő! Mivel a tápanyaggal együtt az agyműködésem is csökkenni látszik (nem jut eszembe semmi érdemleges közölni való), megyek hát, merem a frissen főtt húslevest, nem magamnak, a kutyáknak. Legalább ők lakjanak jól. És főleg hagyjanak békén szenvedni. Tschüs.

 

2016. június 2.

Ja. Manfred Strössenreuther és Walter Extra beszélgetnek az edzőtáborban egy kocsmáról, Manfred kérdezi: "hózendó?" - bocs, csak magyarul tudom írni -, annyit jelent a Nord-Rhein Westfalenben felnőtt Walternak, hogy "Hasen da?", magyarul meg annyit: lesznek-e ott csajok? Ezt kapd ki. A Hase nyuszikát jelent, naná. Ott futkostak a kölni Gürtelen lévő parkban minden este.

Ja már volt, mos ye! Van két cikk itt, amit 4 éve írtam, azóta nem olvastam (mivel csak írok, de nem olvasok), ezekkel az iho.hu portált is népszerűsíteném, mert sok lehetőséget - lóvét is - kaptam tőlük írásaimért anno, amit itt is köszönök, a lényeg az, hogy ma megleptem magamat saját cikkeimmel; kívülálló szemével olvastam őket, és... Hagyd ki nyugodtan, ha a repülés annyira nem érdekel, mint engem, semmit nem vesztesz.

http://iho.hu/hir/a-repterfonok-es-per-ahova-igazi-repulogepek-jarnak-2-120220

http://iho.hu/hir/a-repterfonok-es-per-ahova-igazi-repulogepek-jarnak-1-120218

Az már majdnem betegség, hogy mindent, magamat is beleértve, úgy olvasok, hogy hibát keresek benne. Nyelvtanilag. De nemcsak írások okán vagyok kritikus, hanem beszédekkel kapcsolatban is. Tudom, ott vannak a fények, a stúdió, a riporter, meg a lámpaláz, ezért inkább csak vihogok azon, mennyi félresikerült szó hangzik el. Ítéletem ezekre nem terjed ki. Csak azokra, akik szóvivőnek mondják magukat, nagy pénzért beszélnek - de ezt most hagyjuk. Szeretek bakikat gyűjteni csakis a vidámság kedvéért. Azt mondja pl. Diósi Klári a Ridikülben: "Jó nézni, ahogy egymással évelődtök". Legalább tíz másodpercembe került - vigyorgásom okán - a helyes szót megtalálni, annyira megzavarodtam, bár tudtam, mire gondol. A főnévi igenév, amit nem talált: évődni. Naná, hogy mulattam rajta. Furcsább volt viszont egy nagyon menő csillagászt hallgatni Friderikusz műsorában, aki a műholdak élettartalmát említette nem is egyszer, ugyanígy. Amíg élünk, az az élettartamunk, tartalomtól függetlenül. Tárgyakra is igaz. Élettartalom nincsen. (Megint eszembe jut a monogám szó, amit kiváló színművészünk, Kállai Ferenc élete végéig úgy hitt: n-betűre végződik.)

Magamat is beleértve sokan rögződünk olyan szavaknál, amiket valaha egyszer, régen félreértettünk, de akár örökre igaznak gondolunk. Nálam rövid ideig ilyen volt a "felhőáporulás", de később rájöttem, felhőátvonulásról van szó. Hiába olvastam végig Verne könyvét, mindvégig azt láttam: Nautiliusnak hívják Nemo kapitány tengeralattjáróját. Amikor valahogy szembesültem a Nautilussal, el se akartam hinni. Pedig de.

Tanulság lehet ez neked is, ha túlzottan ragaszkodsz régi eszmékhez, szavakhoz, bármihez. Ha nyitott vagy, elfogadó, sok furcsaságra jöhetsz rá, amit nem hittél. Szerencsés esetben csak pár mondatot mondasz majd másképp, szerencsétlen esetben egész életed igazsága kérdőjeleződik meg. Ezt nem kívánom senkinek. Ekkorát tévedni már gigantikus hazugságok árán lehet csak.

2016. május 31.

Holnaptól június van, barátom! Szerencsére még nem harminc fokkal, egy csodás hidegfrontnak köszönhetően, hanem amolyan, régmúltból megszokott, júniushoz illő huszonfokokkal. Megjegyzem, sétám alkalmával tegnap már ettem egy útszéli fáról tökéletesen érett meggyet; mivel a fa érintetlenül telis-tele volt gyönyörű gyümölccsel, arra tippelek, senki se hitte volna, hogy a sok rossz idő ellenére beteljesítik küldetésüket. De. Tavaly főztem ezekből négy üveg lekvárt, kettő még megvan. Tehát nem fogok. Egyék meg mások. A meggyért nem nagyon vagyok oda.

A Szulejmánt a Sorozat+-on újrakezdték, áldom őket. Győzött a közönségigény, helyes. Tetszik. Aki nem figyel a közönségre, az nem figyel másra se, pedig az lenne a dolga. Ez most jó dobás.

A hittel, hívéssel van bajom, nyilván azokkal szemben, akik pontosan tudják, hogy Jézus a megfelelő tárgya hitüknek. Felsőbb, mondjuk, kozmikus energiában bízom, amit nem tudok egy istenképbe, egy "személyre" integrálni, mert akiben/amiben hiszek, nem megszemélyesíthető. De hiszek azért. Valamiben, ami eleve elrendeltetés, zsosz, karma, azaz sors. Meg van-e írva sorsunk egy nagy könyvben? Talán.

Miért kap tüdőrákot az, aki sosem dohányzott? Én miért nem, mikor ötven éve szívom a rohadt cigarettát (és fogom is)? Valószínűleg már egy komplett meddőhányó tenné ki azt a csikkmennyiséget, amit hátrahagytam. (Ha látnám, talán meg is szeppennék, de nem biztos. Fatalista vagyok.)

Magyarázat nincs. Ezért keresem. Azt mondanád: az élet majd választ ad, a jövő, vagy ilyesmi. De a miértek akkor is állnak. Miért pont én, és miért pont én nem? Nem hiszem, hogy a világegyetem, leszűkítve saját sorsunk kormányzás nélkül, szabályok nélkül működik. Mondják: az életben mindenki megkapja, ami neki jár. Hihetem? És ki, mi dönti el, mi jár nekem, vétségeimért milyen büntetés, jóságaimért milyen ajándék?

Akarok hinni abban, hogy - nevezd bárminek - van valami, ami nem engedi, hogy embert ölj, hogy folyton hazudj, segít rendesen élni, boldognak lenni, és ha ebben kudarcot vallasz, büntet is. Igazából ez azt fejezné ki, hogy hiszek az emberi jóságban, abban, hogy ha becsületes és jó tudsz maradni, akkor nem vár rád büntetés. Nem a jóistenben hiszek, akiről nem tudom, kicsoda, hanem inkább ebben. Magamban és benned, akik tudjuk, hol hibáztunk, kijavítjuk, mert tudjuk, hogy mi a helyes, merre kell menni. És nem többet várunk, mint megbocsátást rossz tetteinkért, és elismerést azért, ami tényleg jó, mert senki nem mondhatja, hogy rossz. Rosszindulat, gyűlölködés, általánosításból fakadó előítélet, mások más véleményének semmibe vétele = intolerancia, saját tévedéseink másokra hárítása kizárva.

Ez most nekem is sok. A világot nem fogom megváltani, csak türelemre szeretnék mindenkit inteni, mielőtt másokat elítél.

 

2016. május 27.

Talán nem kéne ennyit vitatkoznom. Lehet, hogy egy örök vitatkozós alkat vagyok? Minden lehet. Az is, ami nem.

Várjál, most jutott eszembe Matla (Matlakovics Zoli), akinek azt köszönhetem, hogy az ötórás teljesítményrepülésem sikerrel végződött. Egymástól nem messze vitorláztunk a Szekrényes oldalán, főleg lejtőszélben, de észrevettem, hogy ő másfelé fordítja a Góbé orrát, és emelkedik. Talált egy emelést, háttal a hegynek, mintha csak állt volna ott az erős szélben, szinte mozdulatlanul, de egyre magasabbra jutott. Naná, hogy követtem. Nyilván itt gyökerezik a páros repülés összes előnye: vagy egy madarat követsz, aki nálad sokkal okosabb, vagy egy pilótát, aki szintén előbb találja meg, amit neked kéne. Nem hasztalan.

Nekem a repülés és összes szabálya szent és sérthetetlen volt. Ettől biztos szögletes lettem, megjegyzéseket tettem azokra, akik linkeskedtek, trehánykodtak.

Nem volt hozzá jogom, tudom. Fiatal voltam (ők méginkább), nem bírtam megállni. Éreztem, hogy Matla is utál emiatt. A klikkesedés minden társaságban felüti a fejét előbb-utóbb: lettek utálóim. Pocsék érzés volt. Pedig csak azt szerettem volna, ha szebben írják az időmérő könyvet, a főkönyvet, rendesebben mosogatnak, és ilyenek. Nem harapódzott el semmi végül, hisz hamar átnyergeltem Budaörsre a motorosokhoz. Most utólag csak Matlának köszönöm, hogy utat mutatott, hogyan maradjak fent öt órán át a levegőben egy Góbéval. Amikor termik alig volt.

Elvertek a végén, persze, mindenki, akinek nagyobb vizsgája volt, mint nekem, palacsintasütéssel kiválthattam volna, de nem tudtam még palacsintát sütni. Jó volt látni az örömüket, ahogy a seggemet ütötték. Szerencsére nem szívlapáttal.

Vitatkozásom egyik tárgya egy mondás, miszerint minden sikeres ember mögött áll egy másik, aki a hátteret biztosítja. És ha nem? És mégis sikeres? A "minden" tehát eleve kérdőjeles. Mindig is utáltam az általánosításokat, ez is az. Magányos ember is, segítség és háttér nélküli ember is lehet sikeres, ez a véleményem. A jó mondóka saját szájam íze szerint így szólna: ha szerencséd van, áll mögötted egy másik ember, aki segít. Ha nincs, attól még lehetsz sikeres. Egymagad.

Honnan is indulhatnék ki: magamból, mint mindenki. Első férjem mindenáron gátolt, nem segített. Második pedig taccsra tett. Anyám, később egy szomszéd/barát vigyázott a gyerekre és a macskára, amíg repültem. Nem sokszor, ahová lehetett, Danit magammal vittem. Aludt ő padláson, ágyneműtartóban, mhsz-es priccsen, elegáns svájci szállodában, angliai minimotelban, Toulouse-i hotelban, meg a minibusz hátuljában, a csomagok tetején, An-2-esben hazafelé stb.

A háttér leggyakrabban magam voltam, nem más.

Itt jön a filozofikus kérdés: hé, Daka, sikeres ember voltál-e? Ez az, amire a választ másoknak kell megadniuk. Dicső elismerésekben nem bővelkedő repülőéletem mindent megadott, amire vágytam. A sikert elég volt csapattársaim arcáról leolvasni - már amikor -; egy hirtelen tépett virágcsokor, amit leszállás után kezembe nyomtak, bármivel felért, amit tárgyakkal kifejezni lehet.

Ha tehát elértem bármit is, azt egyedül csináltam. Nagyon egyedül. Ne a panasz hangját vizionáld, ha olvasod, hanem a büszkeségét. Így akartam, így kellett, így volt. Hogy sikeresnek mondható ember vagyok-e a világ szemében, nem érdekel. Magamnak az vagyok. Sok olyat tettem, amit más nem, mert nem tudott, talán nem is fog. Szerencsés voltam: olyat tehettem, amit sok éven át ebben az országban nőként senki más. Bőven elég. Ezt így meg úgy, ahogy volt, már nem lehet utánam csinálni. Másképp lehet, hogy lehet, de ahhoz új világ kell, és új nő, aki erre hajlandó szép hazámban.

Fényezés bevégezve! Szégyelljem magam? Ne válaszolj. Nem fogom.

Vénülünk, visszatekintünk arra, mit vittünk véghez, mi marad utánunk. Végül is az elmúlás annyit jelent, hogy elfelejtenek. Elmúlunk. Csak szeretteink emlékeiben élhetünk még kicsit tovább. Mármint azokéban, akik tényleg szerettek. Becsültek. Valamire tartottak. Tehát érdemes rád emlékezniük. Ehhez kell a valami, amiért érdemes. Szerintem elég ehhez egy farakás, amit azért aprítottál és raktál kötegbe, hogy aki elmúlásod után odajön, ne szenvedjen vele. Pedig tudtad, hogy te már nem fogod látni. Se a rakást, se az örömüket, hogy nincs vele dolguk. Ilyeneket hagyhatunk hátra, apróságokat, amikből látszik, hogy gondoltunk rájuk, azokra, akik majd jönnek. Élnek. Emlékeznek. Jó szívvel.

Ú, de nem akarok itt temetői hangulatot! Bocsánat. A rigó dalol, a nap süt, kutyáim egészségesek, macsek is jól van, én meg pláne. Néha nem is értem, mivel érdemeltem ezt ki. Most zúg el felettem egy kisgép, nem kísérletezem vele, hogy kitaláljam, milyen motor van benne, már ki se mentem megnézni, mert ha nem Lycoming, akkor minek. Nem az volt, biztos. Van már sok új gép új motorokkal, de a hangjuk egészen más, mint azé, ami itt most elrepült. A műrepülőgép hangja álmomból is felébreszt, az olyan.

2016. május 25.

Icustól "megrovást" kaptam, hogy rég írtam. Magamat is megróttam ezért. Van úgy, hogy nincs kedv. A lég nyomul (légnyomás), Ági jön, marad, megy, eszünk-iszunk-dumálunk naphosszat, a szél fúj, az ég dörög, kutyám beteg, macskámat nem találom, szóval adódnak dolgok. Kifogy a benzin, az ár megint emelkedik, a lóvé meg nem, amiből tankolhatok, szóval számtalan érvet hozhatok arra, miért nincs jó kedvem, ami ahhoz kell, hogy irkáljak.

Pozitívum persze van: épp süt a nap, és egyáltalán nem fázom. Igaz, a szél most is fúj, már alig maradt cseresznyekezdemény a fámon, a fagy és a vihar betett neki jól, de arra biztos elég lesz, hogy két napig cseresznyézzek magamnak. Cso jól van, sosem fogom megtudni, mi baja volt, mert állatorvost nem hívtam, cicaja meglett, a minap berohant az első ajtón egy szerencsétlen madárral a szájában, hatalmas sicceket küldtem felé, fel is ugrottam, mire a hátsó ajtón ki. Tetemet nem kellett takarítanom, remélem, megette legalább, ha már a konzerv macskatáptól annyit fintorog. Te, ez még a friss csirkelmell-csontról lefaragott húscafatokat sem eszi meg! Igazán csak a kutyatápos táljához hív engem embertelen nyervogással, amit a lépcsőre helyeztem, ami alatt a Royal Caninos zsák áll. Amit a konyhai táljában hagy, rendszeresen Cso nyalja fel. Gondosan! Miközben a klotyón ülök, és tisztán hallom, ahogy a tál zörög a kövön. De már nem bánom, jobb, mintha ott romolna meg.

Szomszédaim pakoltak. Furgonba dobozokat. Költözés. Én is épp odakint tevékenykedtem. Átszóltam: itthagynak? Igen. Hová? Háromszázhatvan méterre innen. Majd jövünk cseresznyét szedni! Én is erre gondoltam, feleltem. A cseresznyefa nyitva áll!

Örülök, hogy a környéken maradtak. Nem akartak máshová menni. Eddigi házukat - nyilván az ingatlanpiac meglódulása következtében - a tulajdonosnak sikerült eladnia. Nem rossz ház, rálátni belőle a tóra, tíz méter után már a vízbe lehet gyalogolni, mint ahogy tőlem is. Van itt varázs, meggyőződésem az is, hogy a tónak gyógyító ereje van. Túl azon, milyen élmény a nagy melegben belemerülni, elveszni, lebegni benne. Nemsokára!

Miért, miért hiányzik mégis annyira a Duna? A szaga! Aki már élt mellette, szagolta, minden más szag közül felismeri. Semmihez nem hasonlítható. Csábító. Mámorító. Nekem.

Megszoktam, hogy visz a víz. Hogy ár ellen úszom. Hogy mély és néha kiismerhetetlen, aztán meg öröktől ismerős. Volt, hogy hat méterre merültem le egy marék kavicsért, felmutattam: hé, erre is képes vagyok! Ifjúság, dicsvágy. Nem felejthető. A Duna olyan nekem, mint egy anya. Benne nőttem fel, általa tanultam sokat, átölelt, ringatott, hűtött és nagy tettekre fűtött. velem volt sokáig. Úgy érzem, visszahív. Itt a helyed, mondja, boldog vagy, lehet, de boldogabb itt lennél, mellettem. Boldogabb? Ki ne akarna lenni? És ki ne akarná ezt mindhiába? Sokan, nyilván én is.

Kergetek álmokat. Ha ezek elenyésznek, akkor már élni se érdemes. Álmodni jó. Törekedni valami felé, ami jobb, mint ami van. Sokáig pont ide törekedtem, ahol szerencsém van lenni, elértem. Nem is értem magam; mi ütött belém, hogy már a Duna szaga hiányzik? Ki hitte volna, hogy fog?

E percben épp egy sárgarigó rövid dallamait hallom az eperfámról, évtizedek óta először. Gödön a magas nyárfán dalolt ugyanígy, visszaszólít a múltba. Ez már nem a tiszta megnyugvás a jelenben, hanem elvágyódás. Ott, Gödön, a Dunánál ez a hang mint szirén éneke, az élet csodájának része volt. A világ közepe. A lét értelme, beleolvadás a percbe, az az érzés, amit sokszor keresünk, de nem találunk: itt és most vagyok úgy, ott, ahogy kell és ahol, és nem hiányzik semmi.

Meglep engem is, hogy ezt leírtam. Mintha azt mondanám: innen is elvágyom. És tényleg. Rádöbbentett a rigó dala. A hamvaimat, kérem szépen, a Dunába tessék szórni Dunakeszi és Göd határában, ahol a Fészek van. Vetted? Ez parancs.

Álmodozás vége. Sosem lesz pénzem a Duna mellé költözni, tehát kár is álmodozni. A csodák dimenziójába tartozik már az is, hogy itt élhetek, ahol. Dunaszag nincs ugyan, a tónak sincs szaga, de van vize, színe, távlata, gyönyörűsége és ígérete elég. Szeretem. Ez is elég. Elégedett vagyok. Hogy vágyom még másra, az természetes. Aki nem, az vagy hazudik, vagy nagyon szerencsés, mert megtalálta végső állomáshelyét. Van ilyen!

Szeretem nézni a szobámban elfekvő kutyákat, mindkettő az oldalán mint szőnyeg, laposan döglik - megjegyzem, azon a szőnyegen, amit ma komoly munkával szőrtől és egyéb behordott kerti ezmegaztól mentesítettem -, szinte mindig szinkronban fekszenek, mintha utánoznák egymást.

Van egy cinkém, aki szorgosan kopogtatja az ablakaim tetejét, az eresz alól szedegeti össze - remélem - a pókokat, meg azt, ami ott van. Imádom. Sok ablakom van, sokszor látom, ahogy akrobatikus mutatványokkal boldogít. Abba ne hagyja!

Mit írni érdemes? Olyat, amit magad is szívesen olvasnál. Ne hazudj. Az látszik. Ne utánozz, az is látszik. Légy magad.

Hogy minek írom ezt? Csak.

 

2016. május 18.

Az élet intézője nem logikus. Megint meghalt valaki tüdőrákban, aki sosem dohányzott. Ha jól számolom, már ötven éve dohányzom. A tüdőm jól van. Kösz, gondviselés, vagy ki? Milyen alapon döntöd el, hogy kit ítélsz halálra? Kiszámíthatatlan vagy. Amennyi bűnt elkövettem magam ellen, már rég megérdemeltem volna, hogy engem írj le. Már a műrepülés is olyan gerincroppantó, véraláfutás-fakasztó tevékenység volt, amit mások talán ki sem bírtak volna. Ép ésszel semmiképp, hülyén és meggondolás nélkül, puszta lelkesedésből és elszántságból meg persze.

Miután a hevederek sok fekete haematomát generáltak a csípőmön, néha a vállaimon is, varrtam magamnak egy "g-mellényt" vászonból, vállaiba és csípőtájra vastag szivacsot implikáltam. Oda, ahol a hevederek szorítanak. A hevederek nagyon durva anyagból készültek, nem érződött bennük a pilóták jólétére gondolás. Martak, bántottak. Kőkeményen. Sokat segített ezen a pár darab szivacs, amit alájuk szoríthattam. Tényleg sokat! Legalább a hevederek mintázata nem ékelődött az ágyékomba. Azt persze, hogy egy "egészséges" hátonkinyomás után a szemhéjamon, a nyakamon néha ne pattogzanak ki a hajszálerek a jól megvert nő látszatát keltve például egy hazug családbántó ellen felhasználható perben, nem tudtam kivédeni. Arra nem volt mellény, vagy orvosság. Igen, ki volt "festve" a szemhéjam egy darabig véraláfutásokkal, de büszkén viseltem. Nagyon. Még második férjem, Walter is valami lelki közösséget érzett emiatt - persze az elején -, mert nemcsak vele történt ez. "Mi tudjuk, mi ez" - mondta, és szeméből - akkor még - sugárzott az a sok minden, amit annak vélt, hogy összetartozunk. Jó volt! Elmúlt.

A műrepülést nem sokan űzték ebben az országban. Nők pláne nem. Könnyen hiszem azt, hogy kivételes szerencsém volt, talán némi tehetségem is - ezt nem tudhatom, majd mások megítélik -, de hogy benne lehettem a válogatottban tíz évig, az egész életem boldogságát és elégedettségét meghatározza. Eredményem kevés, de a részvétel, tényleg, a részvétel volt a legfontosabb: ott lehettem a csapattal, velük élhettem, edzhettem, szenvedhettem, drukkolhattam, és néha biztos ők is értem. Ezt az érzést semmi más az életemben nem adhatta volna meg.

Tudod te, egyáltalán, milyen egy műrepülő csapat? Hülye! Renitens! Öntörvényű! Mindenre kész! Akármire! Csalni, hazudni? Arra is! Vilniusban kifosztottuk az An-2-est, mert oda voltak bezárva a piák. Rengeteg esős napunk adódott, de viszont innunk kellett. Ez nem volt kérdés. (Kaptunk érte később Kovács Palitól, aki sosem értette, miért iszik bárki alkoholt.)
Amikor Janusz Kasperek az ajtómon dörömbölt, hogy "Olja, engedj be!", nem engedtem; már második éve rúgott be úgy, hogy pont engem akart, de én őt nem. Sajnos, nem él már, csodás srác volt, meg szép is, RIP. (Ez nem Vilniusban, hanem máskor, Kijevben történt, de mindegy.)

Juhász Sanyit is nehéz lenne elfelejtenem, szintén a kijevi verseny során: előadta, hogyan negyedelt egy félorsót lefelé függőlegesen. Állt a szoba közepén, két tenyere maga előtt, ugrott egyet balra 90 fokot, aztán még egyet, aztán még egyet, de azt már nem kellett volna, azzal szúrta el. Nem tudta, hol van a földi jelekhez képest.
Vissza Vilniusba: horgásztunk is. Illetve a srácok. Sok rossz idő, reptilalom. Tó volt ott, tele ponttyal. Fogtak két kövéret. Hazavittük szállásunkra, ahol volt tűzhely sütővel. Megsütötték fokhagymával. Többen nem bírtunk enni belőle, mert az ellátásunk olyan tökéletes volt, hogy nem lehettünk éhesek este későn se. Az élmény megmarad örökre.

Most sétálni kell mennem, már félnyolc, a nap lemenőben épp a szemembe tűz. Egész nap az aggódás jegyében telt, mert Cso kutyám alig bírt reggel felállni a lábaira. Szenvedett. Maszíroztam a hátát, tapogattam lábait, nyilván nem vagyok orvos, nem tudom, mi baja lehet. Egész nap hányt. A hasát is tapogattam. Semmi ötletem nincs. Az orra nedves, de alig mozog. Adtam neki egy Algoflex fortét, hogy ne fájjon, ami fáj. Talán a séta során kiderül, mennyire fáj neki, ami fáj. Megyünk!

Mentünk. Szar volt. Nem egészséges, egyértelmű, hiába fényes az orra. Valamije fáj. Nem evett semmit. Nem futkosott. Inkább hozzám simult, mivel folyton pátyolgattam. Ez nem az a kutya, akit ismerek. Ez az a kutya, akire egy vasam sincs, mivel ma jártam a fogorvosnál, hogy végre mosolyoghassak. Jól összejött! Felteheted a kérdést, mi a fontosabb. A fogorvoshoz már tegnap időpontot kértem, Cso pedig ma lett beteg. Mivel barátnőm holnap érkezik, fontosnak éreztem, hogy addigra legyen fogam. Elég. Tudom, milyen szánalmas ez, de majd te is megtudod, ha ennyi idős leszel. Nem hittem, hogy a kettő ütni fogja egymást. Hogy állatorvosra nem marad pénzem a hülye fogaim miatt. Pedig így van. A fogam holnapra kész lesz, de vajon Csóval mi lesz?

A fogorvosnál pozitív élmény ért. Miután - időpontom ellenére - már egy órát vártam, az asszisztens kijött, kezét összetéve elnézést kért, amiért várakoznom kell. Később elmondtam nekik - neki és a fogorvosnőnek -: ez a gesztus annyira szokatlan és megnyerő, hogy akár még egy órát is szívesen vártam volna. Őszintén gondoltam. Pesthez vagyok szokva, ahol ilyen meg sem történhet. Mivel láttam, hogy jól esik nekik, nem bántam meg.

Csak azért pofázok ezekről, hogy eltereljem a figyelmemet Csocso-szanról, aki a kert olyan részén fekszik, ahol sosem szokott, és csak lanyha farkcsóválással reagál, ha odamegyek és rengeteg gyengéd szóval simogatom, biztatom, és közben sírok. Lehet, hogy mást kéne sugároznom, de ez most nem megy. Nem tehetek mást: várom a reggelt, ami megoldást hoz. Enyhülést. Reményt. Addig is a tökéletes kétségbeesés az, amit érzek.

Pont tegnap gondoltam rá - micsoda hülye paradoxon -, hogy túl boldog vagy, azmeg, majd valami hirtelen rádöbbent, mennyire törékeny dolog ez. Megtörtént. Nem lovallom bele magam, hiszek. Jobb lesz.

2016. május 16.

Végre süt a nap! Ajtó is nyitva. Reggel csak 14 fok volt a házban, kabáttal, gatyákkal átvészeltem, mert éreztem: jobb jöhet hamarost. Jött.

Kibaltáztam jó néhány bambuszt, mert az újak, a vastagok csak most kelnek életre. Jó tudni, hogy őket is ki tudom vágni, ha akarom. Elképesztően virulensek. Persze ehhez három év kellett. Fűrésszel már a vékonyaknál is hiába próbálkoztam, reménytelen volt. Oda kell nekik csapni, másképp nem megy. Talán Dani most kevésbé elburjánzottnak tartaná a kertet. Ő nem jön - e hétvége katasztrofálisan szar időbe torkollt, még télikabátra is szükség van -, próbálok megfelelni, ha mégis jön. Meg már tényleg túl sok volt a bambuszból.

Pocsékul érzem magam Cso miatt. Rohammal támadt a macskára az udvaron, annyira felhúztam magam ezen, hogy egy kaviccsal fejbe dobtam. Koppant. Nyüsz is volt. Elrohant a kert távoli végébe jó időre. Mivel kutya, boldogan csóvál, ha közelítek hozzá, de én nagyon szégyellem magam. Nem tudom, tanult-e belőle, vagy csak magamat tettem félelmessé. Amit persze nem akarok. De azt se, hogy elroppantsa Cicaja gerincét egy játékos pillanatában. Persze, hogy ő nem haragszik, nem tudja, mi az. De ha legközelebb lehajolok egy kavicsért, nem szeretném, ha azonnal elrohanna, mert agya összekapcsolta a mozdulatot a fájdalommal. Rémesen érezném magam. Bocsáss meg, világ, hogy ezt tettem! Rossz voltam.

Most mindhárman itt hevernek a lábaim körül, Cicaja a széken, kutyák a szőnyegen. Béke van. Mindjárt felállok, felkavarom az állóvizet, mert sétálni megyünk. Megérdemlik. Félnyolc, és még süt a nap. Szeretem a tavaszt!

Tegnapelőtt a két tavat elválasztó félszigeten szabadon engedtem őket, kár volt. Piszkosul jól érezték magukat, de én nem. Cso azonnal beledörgölődzött valami döglött állatba, zabált is belőle, azóta alig merek hozzányúlni. Már nem bűzlik, de azért mégis. Folyton kezet mosok. Ami persze nem árt. Macinak ilyesmi eszébe sem jut. micsoda különbség... Nekem kellett akita, most aztán legalább egy évtizedig ezt kell viselnem. Fogom! Ne legyen kétséged.

2016. május 14.

Kösz, Gizocska. Amy Winehouse száma, amit küldtél, elgondolkodtat. A lényege: I Know I'm No Good.

Miért is lennék. Ki mondhatná magáról hittel, hogy DE? Aki mégis ezt gondolja, hiszi, az elfelejt belegondolni hibáiba. Ami még rosszabb: nem is feltételezi. A könnyebb utat választja: másra tolja: ő vétett, nem én! Jaj. Ez egy őszinte, nagy JAJ. Rám is érvényes.

Bár tudnám, mikor vagyok túl sok. Vagy túl kevés. Vagy pont elég. Csak a visszajelzések adhatnak támpontot. Ha dicsérnek, szárnyalok. Valaki vagyok. Ha degradálnak, kritizálnak, magamban keresem a hibát. Sokáig. Alaposan. Találok is, bizony. Van bőven. Nem árt magunkba nézni, nem ritkán, gyakran. Jót, jól mondtam-e, jót tettem-e, építettem, avagy romboltam?

Csak te döntheted el. Aki ítéletet mondasz. Aki másképp látsz, mint én magamat. Ha az ítélet kegyetlen, fel kell dolgozni, elfogadni, javítani. Nem mindegy viszont, hogy ki mondja. Mi a szándéka. Honnan veszi, amit vesz. A vádat. Mi az indíttatása. Van-e sérelme, amit meg akar torolni. A jobbításra törekszik-e, vagy inkább diadalt ülne, mert mást nem akar, mint felülkerekedni? Mindenáron. Szüksége van rá. Önigazolásnak.

Sajnos, nem bírom a könyökkel bökdösőt. A poén, vagy a "nagy igazság" kimondása után megböki szomszédját, amivel elismerést remél: ugye, jót mondtam? Ugye, igazam van? Ugye, érted? Naná, hogy érted! Ez a tuti!

Itt jön a második nagy JAJ. Szoktam durva jelzőket használni, nem tagadom. Erre azt: alpári.

Hinned kell, hogy szilárd lábakon álló személyiségként, akár késve érkező jó visszajelzések reményével is lehetsz humoros, igazmondó, vagy csak simán, aki vagy. Majd a többiek eldöntik, minek látnak. Ha jó vagy, akkor annak látnak. Ha kisszerű vagy, aki minden pillanatban elismerést áhít, azt észreveszik. Nem biztos, hogy a benyomásuk jó lesz.

Őszintének kell lenni. Nem kívánni többet, mint ami érdemeink szerint megillet. Igazából jobb, ha annyit se; majd mások eldöntik, hová sorolnak. A viselkedés, a megnyilvánulások, a szavak, gesztusok értékelése után. Nagy elvárásoknak nincs helye. Másoktól függünk örökre: társasak vagyunk. Rajtunk múlik, milyen képet sugárzunk magukról. Aki mindig őszinte és nem butul bele valami önképzavar indikálta szerepbe, szíveket nyithat meg: a többi őszinte emberéit. Mi lehet ennél fontosabb?

A szeretet gyógyít. Benne van az elfogadás. Elviselése annak, hogy nem vagyunk egyformák. Másképp vélekedünk. A gyűlölködés annak árt, aki érzi. Megbetegíti. Boldogtalanná teszi. És sehová nem vezet. A hazudozás ugyanilyen métely. Hazudhatsz nekem, úgyis kiderül egyszer. Hazudhatsz magadnak, mivel te is tudod, hogy hazudsz, együtt élsz vele, rombolja lelkedet. Minek??

Őszintének lenni egyszerű. Tiszta, szép, jó. Megéri.

2016. május 12.

Gazdag lettem: nyugdíj! Hé! Úgy szemlélődtem a közértben, mintha bármit megvehetnék a hirtelen megvastagodott bankkártyámmal. Sóból a drágábbat választottam, "őstengerit az Alpok érintetlen mélyéből" - csak tudnám, hogy jön a tenger a hegyekhez, és az Alpoknak hol van a "mélye" -, kenyérből meg a magosat. Tudom, hogy nem fogom végigenni, de mit tegyek, egyszemélyes embereknek nem csomagolnak kis adagokat. Kapnak belőle a kutyák a levesbe, a maradékot megszárítom és megdarálom panírnak. Kenyeret nem dobok ki! Egy egész vöröshagymát találtam a sokból, ami nem volt puha, rothadó. Azt megvettem. Kellett még kávé, és beruháztam egy csábítóan zsírmentes adag szeletelt tarjába is. Vettem volna valami csirkét még, de üres volt a pult. Furcsa ez. Kedden általában még nincs friss hús, most láttam először, hogy csütörtökön már nincs. Így jártam. Szemetes zsák, macskakaja, a vége nem lett négyezer alatt. Elszaladt a ló már gazdagságom első napján.

Amíg a tarjáért álltam sorban, jött a black out. Ilyenkor gyorsan topogok, nagyokat lélegzem. Ráhajoltam a vaskocsira, hogy támaszom legyen, és ráztam a fejemet is, bele a kocsiba. Közben 1000 mbit/sec sebességgel kergették egymást a gondolatok: itt nem eshetek össze, mi lenne a kutyáimmal, és Daninak még meg se írtam, hogy rakja fel a blogomra, hogy már nem vagyok. Dolgom van! .elmúlt. A pénztár előtt megnyugtattam magam: anyámnak is így lett vége, és bár minden rosszat örököltem tőle, ezt az egy jót talán szintén: simán, gyorsan, fájdalom nélkül. De viszont inkább otthon, nem egy bolt padlóján. A szívem csak másodpercekre áll le ilyenkor, furcsállom is, milyen végtelen hatalma van egy szívdobbanásnak, amit akkor érzek, ha kimarad. Igen boldogan cipeltem szatyromat a kocsihoz, megnyugodva abban, hogy nem fogok sokat szenvedni, a gondviselés már többször jelezte: simán fox elmenni, ne aggódj! Nem fognak évekig ápolni, szarból pucolni, nem leszel terhére senkinek, aztán majd őszintén megsiratnak. De az már kit érdekel. Az is biztos, hogy mint annyi mindent életemben, ezt is egyedül fogom "teljesíteni". Megoldani. Nem lesz itt senki, maximum Cso kutyám nyaldossa majd arcomat, ha éhes lesz, ő nagyon határozottan tudja követelni a kajáját. Távol áll tőlem a félelem. Sőt. Inkább bizakodom. Sok csodás haver vár ott, ahová majd megyek.

Az egész mai kalandom végeredménye egy nagy, őszinte megnyugvás. Az élet minden nap szép, addig is.

...és hirtelen előkerül Droppa Gyuri... Ő azt írta, ötven éve nem látott, én meg azt mondom: hatvan. Tőle jött ez a kép:

Gödi bagázs a Dunán. A háttérben a hegy, ami nekünk mindig ott volt természetes zöldjében, de ma már tele házakkal. Jobb oldalon az apró, szőke Daka, mellettem Gyuri. Mindketten 47-esek vagyunk.

A kép csodás minősége nyilván annak köszönhető, hogy Gyuri apja diplomata volt, felhőkön szárnyaló, gazdag kiváltságosnak hittük mind a napi 25 forintból élők világában, neki lehetett olyan fényképezőgépe, ami nem fekete-fehérben fotóz. Emlékszem a manikűrözött körmeire: férfinál ilyet sose láttam. Nagyon csodáltuk. Egy más, magasabbrendű világot képviselt. A fia, Gyuri viszont tökéletes gazember volt: egy a bandánkból. Nem lógott ki! Amikor családját a külügy Brazíliába szólította, Gyuri onnan is írt levelet a gödi bandának, kockás papíron. Panaszkodott. Nehezen szokott meg ott. Letörte a zuhanyt, amiért nem szerették. A többire nem emlékszem. Visszavágyott. Ki ne, a mi bandánk, a Duna, a Fészek felülmúlhatatlan volt.

2016. május 11.

Veszettül sarjadzanak a bambuszaim, igaz. Őrülten nő a fű, az is igaz. A sárga és lila nárciszok tobzódnak, igen. Nem kéne szomorúnak lennem, igaz. Valahogy mégis. Hiányzik a napfény, amire már két napja semmi esély. Ilyenkor jobban félek a jövőtől, mint máskor. Dani furcsamód pont ma kérdezett rá, anyám mivel is foglalkozott tulajdonképpen. Ismerem az érzést, a rácsodálkozást: mióta vagyok már a világon, de szülémet még meg se kérdeztem, honnan jövök, kik az elődeim. Amíg dúl az ifjúság, ki a fene kíváncsi erre? Én se voltam. Aztán meg már késő lett. Meglepetésemre fiam legalább tíz percig szótlanul hallgatta jól összefogott ismertetőmet a nagyapámról, Gödről, ahol életem legszebb gyerekkorát éltem, az Izabella utcai szoba-konyhában töltött ifjúságomról. Még akkor se szólt közbe, mikor a gödi Fészek üdülőben töltött telekről meséltem, hol anyám, hol apám volt ott a gondnok, én meg velük - nem együtt, egyenként. Hasig érő hó, befagyott Duna, jégtáblákon mászkálás, puritán élet a világtól elzárva. Anyám a pici, nagyapám építette faház apró kályhájának tetején lyukas falazócserepeket melegített, a lyukakból kötőtűvel szurkálta ki a pókokat, hálókat, a cserepek pedig az ágyunkba, a dunyha alá kerültek, mert a szobát nem fűthettük, iszonyú hideg volt az ágy mindig. Petróleumlámpa fényénél olvasta nekem az Egri csillagokat este. Ez volt anyám tele. Következett aztán apám tele, furcsamód arról nincsenek ilyen részletes emlékeim. De a jégtáblákon mászkálás hozzá kötődik. Embertelen hideg és nagy hó volt. Talán megtalálom azt az egy fotót, amit rólam készített, ahogy egy jégtáblát a vízbe dobok. A szomszédban lakó Bolyó Bandi volt a játszótársam, gyakran mehettem át hozzájuk, nagy házuk volt, és meleg.

Mit sem értettem szüleim módszeres szeparációjából, én boldog voltam úgy, ahogy csak lehetett. Egyikük végül is velem volt. Ha kérdeznéd, hogy gondoskodtak rólam, hogy mentek be két kilométerre a faluba élelemért, nem tudnék válaszolni. A telepen a házunktól úgy száz méterre állt a pottyantós vécé, azt tudom, sokszor fázott a seggem. Nagyon boldog két telet éltem meg így váltakozó szüleimmel, mielőtt még iskolába mentem volna. Így utólag azt mondom: megállapodtak: idén te mész a gyerekkel, jövőre én, addig egyikünk szabadon élhet a városban. Mindegy, nekem nagyon jó volt így. Akkora havat, jeget, akkora csendet, nyugalmat, a kilenc holdas telep tágasságában, elszigeteltségében gyönyörűséget azóta sem találtam, pedig keresem. Nekik talán kényszermegoldás volt, nekem viszont a színtiszta szabadság és öröm.

Örülök, hogy a fiam érdeklődni kezdett végre a múlt iránt, ki tudja, meddig mesélhetek még neki.

Délután lett, kisütött a nap, felhős gondolatok vége!

Bucsay Laci - egykori kollégám - felrakott egy régi filmet:

https://www.youtube.com/watch? v=N7_JkHCYqK0

amitől felrémlettek az egyik veszélyes kötelékrepülésem emlékei. Nincs emlékem róla, hogy ezt a kiképzést végigcsináltam volna, de nagyjából tudtam, mi a teendő. Soha nem veszíteni szem elől a vezérgépet. A soha tényleg soha. Csak abban bízhatsz, hogy ő tudja, hová megy és mit csinál. Mert neked egy dolgod van: az ő szárnyvégét figyelni, másra nincs idő és lehetőség. Fűrészelésnek hívtuk azt a technikát, ami ilyenkor működésbe lép: a gázkar előre-hátra folyton mozog, nehogy a vezér elé fuss vagy lemaradj, hisz a légköri tevékenység számtalan meglepetéssel szolgál, hiába repül a vezér egyenletesen (pont az a dolga). Kaphatsz egy olyan termikrúgást, ami őt nem éri (le a gázt!), megsüllyedhetsz, mikor ő nem (rá a gázt!), szóval fűrészelni kell. Pillanatnyi kihagyás sem megengedett.

Ausztriába repültünk - szerintem ezt már valahol elmondtam -, Gulyás Feri bácsi kormányozta az An-2-est, amit követtem. Nemcsak én, azt hiszem, Kovács Pali is ott volt egy másik Trénerrel a másik oldalán. Baromi alacsony felhőbe, záporba kerültünk a reptér közelében (talán Schwechat volt?). Akkor igyekeztem szívem összes elszántságával Walter Extra felé, akiről tudtam, hogy ott vár. Hallottam, hogy a másik kísérőnk már elhagyta a köteléket, felemelkedett a felhők fölé a biztonságos látás tartományába. Én egyre közelebb szorultam az Ancsához, mert fingom nem volt, mit kezdenék nélküle a gyakorlatilag nulla látás mellett. Csak az Ancsa törzsét láttam, azon kívül semmit. Állati alacsonyan voltunk, kiút sehová, felhő és eső mindenütt. És megérkeztünk. Azt hiszem, levizsgáztam kötelékrepülésből. A leszállásom nem volt díjnyertes, billegtem, kicsit elpattantam, amit talán magyarázhatok azzal, hogy rögtön az Ancsa mögött helyezkedtem be, "aki" rohadt nagy szelet tud kavarni; futóim közé vettem a leszállófényeket, mindegy. Szerencsére ott nem lucslámpák adták a fényt, amiket el lehet trafálni, hanem a betonba épített lámpácskák. Vízözön volt. Megúsztam. Paliék is. "Megvagytok?" - kérdezte Feri bácsi a rádióban, mikor az Ancsa megállt. Igennel felelhettünk.
És Walter ott várt. Nagyon. Órák óta. Nem borulhattunk egymás nyakába, pedig hú, de! Konspirálni kellett.

Ez már valahol megvan a régi naplómban. Az a baj, hogy lassan elfelejtem, mit írtam már meg, és mit nem. Bocsánat.

A lényeg az, hogy a vezért nem hagyjuk el soha. Ez az a szituáció, amit talán az élet egyéb területén meg lehetne kérdőjelezni, de a kötelékben nem. A vezért a pokolba is követni kell.

Cso kutyám feltápászkodik, nyújtózik, közben egy beskálázni készülő dizőz hangját hallatja.

Láttam ma a bükki füvesemberrel készült riportot, tanulni akarok belőle. Ki fogom próbálni a diólevélből főzött tea jótéteményeit, ami a szemre jó, látásjavító, cisztamulasztó. Majd megírom Ervinnek a tapasztalataimat. Az útifű pedig - amely maga is önregeneráló képességű - kiváló sebgyógyító. Ki fogom találni, hogy néz ki, hol találom, baj nem lehet belőle. Tanulni nem árt.

Sej, most hallom, hogy valamelyik kutya öklendezik. Nem is akarom látni, mit. Eszik a füvet, aztán hánynak. Biztos kell ez is. Már lemondtam arról, hogy kitaláljam, én mit rontok el. Semmit! Talán valami szarságot esznek össze útközben, amit jobb is kiadni. Cso nagyon tudja, hogy szedjen össze döglött halat, egeret, galambmaradványt. vagy egyéb szart.

Cajun (ejtsd: kédzsön) fűszerkeverék, amit az amerikaiak, főleg délen nagyon díjaznak: 1 evőkanál só, 2 evőkanál fokhagymapor, 1 evőkanál pirospaprika, 1 evőkanál bors, fél evőkanál cayenne bors. Keverd össze, tartsd el, aztán szórd húsokra, ha érdekeset akarsz sütni. Leírtam, hogy el ne felejtsem.

Felhívott végre a UPC Direct, már február óta várom, hogy az Inviteltől átmenjek hozzájuk net- és telefon-ügyben, de azt kaptam, hogy tartozásom van, ezért elölről kell kezdenem a jelentkezést. Átnyálaztam számláimat, és mit tesz isten, igazuk van. Apró betűkkel már másfél év óta - mikor kórházban voltam - feltüntetik a számlámon, hogy 514 Ft-tal hátralékban vagyok. Sose adták hozzá a fizetendőkhöz, csak úgy megjegyezték. Én persze a csekken lévő, nagybetűs összeget néztem átutaláskor, az apróbetűs tartozást csak most vettem észre. Ott egye meg a fene. Ezreket vesztek emiatt mióta, mert az Invitel sokkal drágább, mint a másik. Oké, az én hibám. Mondom: tanulni kell! Például kisbetűs szarokat elolvasni, diólevelet gyűjteni stb.

Hé, most tudtam meg Katitól, hogy depressziós vagyok. He? Ritkán rohanok le azzal valakit, hogy nincs igaza, mert hátha. Lehet? Megtudtam azt is, hogy a házassága boldogtalan. Állítólag én mondtam ezt. De nem! Imádja a férjét évtizedek óta, mindig ezt mondja. Nem kételkedtem. Mostanáig. Az én számba adta a mondatot. Amit nem mondtam. Mi ez? Kivetítése valaminek, valaki másra, aki nyugodtan mondhatja, amit ő nem mer, én meg sose mondtam? De jobb hinni, hogy engem vádolhat ezzel? A jó isten adja, hogy boldog legyen! Ha kételkedik, semmi közöm hozzá. Megtalálta lelki társát, sok éve vele él, ki mondhatná erre, hogy nem merő boldogság? Nem mondtam ilyet. Egy ilyen kapcsolatnak csak gratulálhat bárki. Én is. Irigylésre méltó. Követendő. Példaértékű.

Kati valamiért azt gondolta, én ezt nem így látom. Pedig de. Csodás élete van. Magamból ez ügyben nem indulok ki, mert én egyedül szeretek élni már jó ideje, de örülök annak, ha valaki méltó társra talált, és attól boldog.

Saját szubjektív - mert mi más lehetne - megítélésem a boldog minennapokat illetően hadd legyen más. Mert én is más vagyok. Nem társfüggő. Egész életemben egyedülálló. Öntörvényű. Nem kellett kiszolgálnom senkit, elviselni senki rigolyáit, kívánalmait, kivéve a fiaméit. Ami nem volt áldozat. Szeretett kötelesség volt. Ennek nehézségeit felvállalva és értve némileg irigylem is azt, akinek társa volt, aki segített. Jó lehet, ha valaki segít. Meg kell becsülni.

Mivel igazán sose számíthattam társra, segítségre, talán keményebb lettem, mint ahogy egy nőnek kell. A helyzet hozta. Lettem, aki lettem, kész. Nekem ez jutott. Nincs vele semmi bajom. Nincs hiányérzetem. Ha volna, ha azon szuttyognék, miből maradtam ki, talán tényleg depresszióba dönteném magam. Semmi közöm mégis, vagy mégse a valóra nem vált álmok, elképzelések, elvárások hiábavaló keresgéléséhez, utólagos magyarázásához, akár indoklásához; ami nem volt, az már nem lesz, nem fáj, nem baj, így jó. Ami most van, csak az számít. Törődj bele te is!

Megérintett a kérdés: vajon lehetek-e depressziós? Alapból nem hiszem, de azért elgondolkodtat. Mi kell hozzá? Valami rossz biztos. Mi az?

Kisebbségi érzés: nem vagyok elég jó? Mire? Oké, a kertem távolról sem comme li faut, de ettől nem dőlök kardomba. Majd rendbe rakom, ha lesz hozzá kedvem.

Két kutyám és macskám tökéletes ellátást kap, séta, simogatás, becézgetés, ez nem rossz. Környezetemben sokan még ennyit sem tesznek.

Örömmel kelek reggel madárcsicsergésre. Némi szomorúság csak akkor tör rám, ha már régóta nem süt a nap. De tudom: holnap már fog.

Nincs rendetlenség körülöttem, időben elmosogatok, mielőtt elharapódzna a káosz. Söprök, a kutyák sok szart behoznak a szőrükön. Fésülöm őket. Takarítok. A macskából kiszedem a szőrt.

Órákat töltök a Facebookon jó ismerősökkel, akik nem bántanak, sőt. Jól alszom. Ott élek, saját házamban, amit szeretek, s ahol élni akartam. Telefonálhatok, de inkább hívnak naponta, akik kíváncsiak rám. Vagy csak el akarják mondani, amit nekik kell.

Akárhogy próbálom feltérképezni magamat, semmi okát, eredőjét, magyarázatát nem találom annak, hogy miért lehetnék depressziós. Az akácok virágzanak, tiszta boldogság séta közben beszívni az illatukat, miközben kutyáim önfeledten élvezik, amit én: megyünk. A tó gyönyörű fényekben pompázik, az utcák szintén. Az autóm még működik, ha boltba kívánkozom, elvisz. Mi a frász kéne még?

Van internetem, wireless klaviatúrám és egerem, nagyképernyős tévém, minden működik, a tető nem ázik be, a szúnyogálón nem jönnek be repülő állatok... Cicaja épp úgy néz rám, mintha imádna. Pedig nem szokása. Biztos éhes.

Összefoglalva: nem vagyok depressziós. Aki helyemben az lenne, az szimplán hülye.

Howgh!

 

 

2016. május 4.

Vannak ősbunkók. Nem kell ezen megsértődni, nem bántás; ebbe születtek, ezt hozták hazulról. Ha az életük, emberük vagy igényük nem viszi őket kerülőútra, akkor egyenesben maradnak bunkók. Sokan nem kíváncsiak mások tanácsára, igéző külső ingerekre (talán mert nem hiszik, hogy megérthetik, senki nem biztatta őket többre), belejátszik ebbe a kisebbségi érzés is, amit a külvilág kelt, ami sokszor érthetetlen, kívánatos, elérhetetlen. Aki nem akar megbirkózni a kihívásokkal, sőt bunkóságába burkolódzik, az elveszett, és az marad.

Igen nagyra becsülöm azt a született bunkót, aki mégis tenni akar, fejlődni akar. Olyan társaságba kerül, amely kulturált, egy más világot képvisel, s belátja, hogy oda érdemesebb tartozni, mint saját kis szűk - talán teljesnek hitt, de mégse - köreibe. Csetlik-botlik az új világban, félig-meddig tudja is, mit várnak el, időnként erején felül túlteljesít, annyira próbál megfelelni. Amit nem hozott magával - mert honnan is -, azt próbálja kitalálni, hogy felzárkózzon. Ez már az igény megjelenése. Az új közegbe csöppenve megilletődik, jobbára kezét-lábát sem tudja hová rakni, de nagyon igyekszik. Lesi, hogy kell. Értelmes emberek a nagy szívét, igyekezetét előbb látják meg, mint hibáit. Hogy mégis önmaga maradjon, túlzottan domborítja azt, amit tud: izmait, telefonkönyvet tép szét, vasrudat hajlít, kamiont húz a fogával. más mutatni valója nincsen. Az igyekezete viszont, ahogy tovább lépni próbál "felsőbb" dimenziókba (oly emberek közé, akiknek egész más fontos, nem ez), számomra megható, csókot is nyomnék a pofájára és azt mondanám: ne izgulj, jó vagy! Az ilyen "bunkó" nagyon szeretni való. Már nemcsak az idézőjelet, de a bunkót is elhagynám. Ő is elhagyta, vagy fogja.

Nagy zápor csapott le az imént, dörgött az ég, tehát nyilván villámlott is valahol, Maci a térdem alá gyömöszölte magát, Cso viszont rezzenéstelenül döglött a szőnyegen, macsek már órák óta a könyökömnél aluszkál. Isteni öntözést kapott a természet, nagyra értékelem. Nem hazug a mondás, hogy májusi eső aranyat ér.

Nagy öröm, hogy a filmorias.hu címen találtam egy ingyen filmnéző helyet; végre A főnök (The Closer) sorozat azon részeit is megnézhetem, amik kimaradtak, sok azért, mert az RTL később kezdte, a végkifejlet előtt, nagy káromkodásaim közepette, vége lett, hiába vettem fel úgy, hogy még tíz percet is ráhagytam.

Ilyenkor (se) nem sajnálom, hogy a laptopot megvettem, neki köszönhetem, hogy a tévémen teljes képernyőn filmeket nézhetek a netről. A világ óriási, egyre nagyobb, minden elérhető. Imádom. Az Rtl benyalhat.

Márta holnaptól számítógépes tanfolyamra jár. Vannak előérzeteim annál is inkább, mert alapvető hozzáállása az, hogy fél. A géptől. Emellett saját képességeitől - képtelenségeitől - is. Hidd el, az elmúlt ötven évben én már annyit biztattam, hogy kezdek fáradni. De nem adom fel. Nagyon boldog lennék, ha végre neten is kommunikálhaték vele. Hátha ezt végigviszi, hátha! Félni egy géptől? Más barátnőm fél az utcára kilépni. Megint más bármilyen változástól fél, még attól is, hogy a főtt tésztára ráloccsantson egy fél bögre főzővizet (amit Gordon Ramsay javasol), sőt azt sem hiszi el, hogy a májat roséra kell sütni. Neki is csak saját bidegződései elfogadhatók. Sorolhatnám.

Miért félnek az emberek nyitni a világra? Ezt nem értem én. A világ gyönyörű! Izgalmas, folyton újat nyújt! Ámulok minden nap, és próbálok tájékozódni, lépést tartani, persze piszkosul le vagyok maradva, de legalább igyekszem. Örömmel bámulok újdonságokra, és - örök sóhaj: ha lenne elég lóvém - mindent ki is próbálnék. AZT nem értem, miért zárkózik el valaki már a próba lehetőségétől is. Nem értem.

Ellenpélda szerencsére a fiam, aki nem fél semmitől. Azt mondja, tegnap 95 kilót emelt az edzésen. Ez a saját súlya. De jó! Egy hónap múlva nekiindul a világnak, és felkeresi az apját Hünxében. De jó! Nagy találkozás lesz, ha sikerül. Walter még sosem váltott szót elsőszülött fiával. Mutti temetésén, 94-ben is csak kezet fogtak a kondoleálók sorában egy percre, s ennyi. A halotti toron nem jött oda hozzánk. Kínos lett volna. Neki. Sok olyan ember volt ott, akik engem és Danit jól ismertek, szerettek, részt vettek "kitaszított" életünkben anno. Mellettem álltak, segítettek, vigasztaltak. Neki akkor már új felesége mellett kellett maradnia. Értem. (Azóta már őt is lecserélte, ki tudja, mi a mai helyzet.) Nem tagadom, nagyon kíváncsi vagyok, sikerül-e az apa-fiú találkozó valahogy. Dani harminc éve vár erre. Megérdemli. Eredményes, szép férfivá neveltem, egyedül. Büszke vagyok rá. Magamra is. Az élete rendben van. Ez már az ő érdeme.

Van két fiú féltestvére. Még a nevüket sem tudom. Vajon valaha megismerheti őket? Izgalmas. Dani gyökerei Kölnben vannak, ahol született és élt majd 2 éves koráig. Lehet, hogy feltámadnak emlékei is abból az időből, ki tudja? Épp ideje, hogy visszatérjen szülőföldjére és jól körülnézzen ott.

Furcsa gondolatok támadnak a fejemben. Mivel német állampolgár, aztán még "árja" is a szőke hajával, fehér bőrével, kék szemével, biztos nem lenne bevándorló. Úgy érzem, könnyen megtalálná a helyét ott. Szoktam előre gondolkodni. Mi lenne, ha úgy dönt: ottmarad? Mi lenne, ha sikerül megvetnie a lábát az új világban, ami sokkal jobb, mint itt? Mi lenne, ha egyszer csak azt kérné: anya, gyere te is! ? Mai fejemmel azt felelném: máris! Eladok mindent, itthagyok mindent, repülök.

Rejtő Csontbrigádjában szembesültem ezzel a furcsa ragaszkodással, ragaszkodunk a nyomorunkhoz. Túl azon, hogy az csak egy regény, vagy annyi se, mégis van igazsága. Életem legnagyobb reménytelen szenvedéseinek színtere volt Németország, mégis, igen, van honvágyam iránta. A fiam ott született, a csodás anyósom ott vett szárnyai alá, a világhíres professzor ott mentette meg az életemet; van mit köszönnöm annak az országnak. Minden ízemmel hazavágytam onnan, minden ízemben boldogtalannak éreztem magam, és íme, az idő távlatából már sok szépet és jót is látok benne. Ehhez idő kellett. Sosem hittem volna, hogy lesz idő, amikor ezt mondom. Szeretném újra látni a Venloer Strassét, ami az ablakom alatt zajongott, a Gürtelt a parkkal, ahol Dani első lépéseit tette, a Vogelsanger Strassét, széles, csendes, néptelen utca volt, szerettem ott tolni a babakocsit. (Akkoriban úgy éreztem, a Vogelsanger rém ronda szó, hiába jelent "madárdalost", de ma már nem így érzem. Ma már tényleg madárdalos.) Az idő szépít.

A FB-on sokat beszélünk a bakancslistáról, ami hátralévő vágyaink listája volna. Beszállok én is, pedig nem akartam. Akarok még egyszer a Venloer Strassén sétálni. Megállni a Franz Geuer Strasse sarkán, ahol laktam. Felnézni az első emeleti ablakra, ahonnan totális reményvesztettséggel tekintettem ki a világra annyi sokáig.

Az egész ház, meg a mellette lévő is anyósom tulajdona volt. Ő építtette. 49-ben nyert a lottón, abból. Ő volt a "háziúr". Ő szedte a lakbért. Ő írta a cetliket, hogy a kukába nem lehet kartondobozokat dobálni, csak összenyomva. A lépcsőházat fel kell mosni. Sozialwohnungok voltak a házban, tehát olcsók, Walter mindig mondta, el kell adni az egészet. Mikor Mutti meghalt, biztos, hogy el is adta. Abból fejlesztette ki az Extra 400-as szuper gépét. Aminek semmi értelme nem volt. Csak az agyában. Túl drága volt, túl különleges, lehet, hogy meghaladta a korát, nem vitatom. Emiatt ment csődbe, azt tudom.

Maci már úgy néz rám, mint a véres hurkára; ideje sétálni menni. Zúg a szél, de a nap süt, talán pocsolyából is kevesebb van már. Mindegy. Hét óra. Cso nyalogatja a bal kezemet, ő is menne. Megyünk.

 

 

2016. május 2.

Találkoztam Marival, mióta két kutyám van, ritkán sikerült, féltem, hogy az ő két kis westijét Cso majd ellenségnek nézi (Maci már régóta jóban van velük), de nem történ ilyen, Cso tudomást sem vett róluk. Macit elengedtem, hogy a sok póráz kavarodást ne okozzon. Maci kivételesen engedelmes, tudtam, hogy egy szavamra reagál. Így volt. Végre beszélgethettünk. Most műtötték a gerincét, több törés, repedés volt rajta, felfújták, ragsztották - ne kérdezd, hogyan és miért. Szerencséjére egy igazgató főorvos kezébe került, így már ma is, három héttel a műtét után bátran sétálhat. Bár mindenki ezt tehetné!

2016. április 30.
Nem így képzeltem, de jó volt. Váratlanul beállított Dani és Zsuzsi Ráckevéről hazaútban. Ott szedték nekem a csokor fehér orgonát, aminek illatától most is alélni vágyom.
Igaz, ma nagy bevásárlást tartottam, alaposan kitalálva, hogy holnapra - mikorra vártam őket - vega és nagyon nem vega ételeket kiváló minőségben előadjak, de hát nem sikerült.
A menüm alapja palacsinta lett volna, egyikbe sajtkrémes cukkinit pörköltem volna, másikba házikolbászt csalamádéval, már szinte láttam, mily örömmel zabálják fel. Mint mondtam, ez most nem sikerült. Annyi ideig maradtak, míg megnézték a két tavat, Macival, közben Csocsót nehéz volt a szobába zárva megnyugtatni, de sikerült. Az egész nem volt több egy óránál.

Nincs ezzel gondom, ha neked van is. Nem bírom a kényszer-jópofizást, pláne úgy, hogy a mami meglátoagása ezt megkívánná, ne! Van pozitívum azon túl, hogy örültem nekik nagyon: rengeteg kaja megmaradt. A fáradság is, ami elmarad. Szabad vagyok! Nem kell kora reggel palacsintákat sütnöm, meg a többit se. Anyák napja le van tudva, az orgonacsokor csodás illatokat áraszt, kaptam csókot, mi kéne még?
Amit persze mindig elfelejtek, mert fontos, de időben sose jut eszembe: le kellett volna mászni a pincébe, és kinyitni a vizet. Sajnos, mindent elfelejtek, ha a fiamat meglátom. Úgyhogy akkor: magad uram, ha Olgád nincsen... de van. Majd én. Ha már erre se lennék képes, akkor kalap-kabát, mint Alajos mondá.

2016. április 29.

Icus erőt öntött belém, hogy mégse vagyok rossz ember. Ez kellett. Ma már jobban érzem magam. Attól különösen, hogy az ajtót nyitva hagyhatom, mégse fázom. Igaz, sokat buzgólkodtam a kertben. A bambuszaimat próbáltam jobb belátásra bírni, hogy arra hajolgassanak, amerre nekem tetszik. Zöld madzagot használok, hogy a főkolompos, legmagasabb bambuszt kikössem egy másik fához. A többi alattvalót alája gyűröm. Most már nagyjából azt az ívet formázzák, amit elképzeltem. Közben rengeteg új hajtás tör ki a földből hallatlan vehemenciával, sok ott is, ahol már nem kell. Ezeket ki kell rugdosni, különben egész kertem hirtelen bambuszligetté válna. A róluk szóló írások említik, van olyan bambusz, amely egy nap alatt nő egy métert. Nálam nem, de napi tíz-húsz centit bizony.

Cso ma a második döglött egeret hozta elő - nyilván cicaja vadászatának áldozatai -, egy lapáttal, nagyon is elítélhető módon, hatalmas ívben átküldtem őket balra. Ama telek gazdái talán csak hetek múlva kerülnek elő, elenyésznek a tetemek addigra. Mivel itt három állat is van, meg még én negyediknek, aki az oszlás bűzét rosszul viseli, jogosnak éreztem a likvidálás e fajtáját. Bocsánat!

Cicaja folyton próbálkozik. Jól tudja, hogy az ágyamul szolgáló kanapéra nem telepedhet. Mikor kutyáimmal együtt kitódultunk a kertbe, ő épp befelé igyekezett. Hagytam. Mit látok, mikor visszatérek? Az ágyamon fekszik. A fülébe kiabáltam: nem! Lemenekült. Másodszor is megtaláltam megint ugyanott. Föléje hajoltam, halkabban meséltem neki sok NEM-et, mindegyikre reszketeg nye-nye hangon válaszolt, mint egy kecske. Bírta vagy egy percig. Én nem tágítottam. Ő végül igen, mikor a SICC-et is mondandómoz fűztem.

A Facebookon szoktam kommentelni, talán nem is kéne, vagy talán visszafoghatnám magam jobban (de nem megy), megint el kellett szégyellnem magam. Roszkos Karesznak azt írta egy barátja az étkezési szokásai változására utalva, hogy "Szerencsés vagy. Én semmit nem eszek meg, ami a tehénből jött ki (sajt, vaj), sőt azt sem, ami vízben nőtt (hal, rák, kagyló)." Muszáj volt leírnom, amit gondolok: Nem ő szerencsés, hanem te vagy szerencsétlen. (Mindenkit sajnálok, aki az élet ízeit elutasítja, mert sok élvezetből marad ki.)
Úgy tűnt, megsértődött ezen. Aztán csoda történt: Karesz megvédett imígyen: Nem szánta sértésnek. Nem ismered. Csak sajnált, nem akart bántani. Ő rövid, tömör, szögletes. Egzakt. Mint a műepülésben.

Ez már meghaladta önuralmamat: könnybe lábadt a szemem. Váratlan volt, hú, nagyon. Megértett, mellém állt valaki, akit biztosan tíz éve nem láttam, és azelőtt se sokat. Tudott rólam, én is róla, de barátok se voltunk. Ajándék ez nekem, különösen afféle meghasonlásom idején, mint ami pont most van. Megköszöntem neki. A lelkemet rendbe tette. A szeretet, a megértés néha onnan jön, ahonnan sose várnád. Klassz!

A kutyasétáltatást ma nem kerülhetem el, nincs mentség, mint tegnap, szél, eső; az idő szép, hideg sincs. Csak lustaságom, de leküzdöm.
Nagyot sétáltunk. Mindenki kakált házon kívül. Üdvözlendő ez azért, mert kerti kapirgálásaim felét a szarszedés tette ki. Már akárhová lehet lépni aknaveszély nélkül.

Még nem almult el a fasírtőrület: a harmadik darab disznócombot daráltam hagymával, tejbe áztatott kiflivel stb., már meg is sütöttem. Olthatatlan vágyak támadnak bennem bizonyos ízek, ételek iránt, ez most már harmadik napja tart. Vajas krumplipürét készítek hozzá a kertben vágott bőséges snidlinggel. Jól van, ezt is megunom holnapra, mert se krumpli, se hús nem maradt, remélem, vágyaim is másfelé irányulnak. Vagy bevásárolok, úgyis kell. Krumpli nélkül mit ér az élet?

Beszéltem Danival, olyan álmos, enervált volt, mint olyankor, mikor szörnyen unatkozik - valahogy így is volt -, ilyenkor képtelenség értelmes mondatokra ösztönözni. Lehet persze, hogy ezt a megközelítési módot azért választotta, mert három napja nem beszéltünk, és félt, hogy a konfliktus még nem halt el bennem. Jól választott. Ért ő hozzám. Ezzel az arcával nem tudok mit kezdeni, csak vihogok rajta. Béke van. Mindenütt. A nap süt, az alkony közelít, ajtó nyitva, minden zöld. Mi kéne még? Ja, a krumpli pont kész, össze kell törni, megvajazni. Két perc.

 

2016. április 28.

A tegnapi dátum volt a szerencseszámom, nem sok reményt fűzök ezekhez, babonás sem vagyok, csak egy percre gondoltam rá, hátha történik valami jó. Ma derült ki, hogy igen: Dani befizette a házam éves biztosítását. Még sose történt velem - szerencsére - olyasmi, ami miatt ez fontossá vált volna, de nem lehet tudni. Ad biztonságérzetet. Megköszöntem.

Az önértékelésem, ami tán ugyanaz, mint a magamba vetett hitem, eléggé padlón van. Azt hittem, nem vagyok rossz. Legalább az nem. Mint ember. Érző ember, aki támogatni tud. Nem önző. És hátha mégis. Jönnek figyelmeztetések, amiket nem tudok semmibe venni. Első volt fiamtól a "pénzéhes" szó, második egy lelki társ barátom monológja, amivel tudatta, hogy nem vagyok jó barát, tán arra se érdemes, hogy annak tartson. Nem vettem észre.

Hol rontottam el? Nem lehet más ezért hibás, csak én. Rosszul írok, figyelmetlen vagyok, érzéketlen vagyok, önző vagyok. Túl kritikus - talán ettől félek a legjobban. Az is baj lehet, hogy saját mindennapjaim alapvető boldogságát rosszul vetítem, ez is bánthatja azt, akinek ez nincs. Jobban kéne figyelnem ezekre. Nem mindenki boldog és elégedett. Erről a "platformról" leszólni olyan érzést kelthet másban, hogy könnyű neked! Ám nem könnyű. Most végképp nem.

Az is lehet, hogy én csak próbálok boldog lenni, a jót látni abban, ami van, de túlságosan függök a visszajelzésektől, amik időnként a földbe taposnak, s bár ezt is hessegetném, mégis megviselnek.

Ma nem vagyok boldog. Igyekszem ugyan hallani a rigó dalolását odakint, átélni az eső után a természet sarjadásának csodáját, élvezni a cicám puha szőrét itt mellettem, mégis lelkiismeret-furdalással küzdök. Valamit nem csinálok jól. Valakit bántok, hiába áll ez távol szándékaimtól. Biztos van olyan ember, aki tökéletesen jónak hiszi magát, talán én is vetemedtem ilyesmire, hiba volt; ilyen nincs. Csak a hibáimat látom. Szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni, akinek akár csak egy rossz gondolatot okoztam. Ami biztos: ilyet sosem akartam. Magamba szállok, sírdogálok is - ugye, nem szégyen? -, aztán majd próbálok jobb ember lenni. Ígérem.

Embertársaink szeretete nélkül semmik vagyunk. Őrizni kell és szolgálni ezt. Kiérdemelni. Kösz, Ildi!

2016. április 27.

Most aztán esik, egy szavam se lehet. Jó hideg is van, az már kevésbé örömteli.

Váltottam levelet a fiammal. Túlreagálom szerinte. Ő csak utál a hatalmas ikeában tolongani, bolyongani. Nem a lényegre figyelt, a pénzéhes szó, amin felhúztam magam, említésre se került. Aztán írt még egyszer: "Hívtalak, nem vetted fel. Biztos már nem szeretsz." Muszáj volt röhögnöm. A bűnbánó pofáját is láttam magam előtt, ami, tudja jól, az összes gyengéd húrt megrezgeti a lelkemben. Csak annyit válaszoltam: "vásároltam".

2016. április 26.

Hadd kezdjem egy szó szerinti idézettel:
Bejelentem, hogy 2017. évben a rendőrök, illetve a rendvédelmi hivatásosok életpálya-programja folytatódik. A törvény előterjesztésekor a kormány vállalta, hogy 2019-ig fokozatosan, több lépcsőben 50%-os illetménynöveléssel biztosít a hivatásállomány számára. Ennek első üteme az új HSZT hatályba lépésével egyidejűleg, 2015. július elsejével került sor.

Sok bajom nincs ezzel, csak az, hogy "illetménynöveléssel biztosít", meg "első üteme. került sor". Amúgy Zsinka András (belügyi államtitkár-helyettes) csak-csak felolvasta, ami, úgy látom, azért képességeit meghaladta.

Amitől lassan szarvam nő, mert úgy érzem, fel kell öklelnem valakit, az az a tény, hogy egy államtitkár, aki az én pénzemből él, mennyivel jobban, mint én, két összetett mondatot nem tud felolvasni rendesen. Az még rosszabb, ha a papírra, amit olvasott, olyanok írtak, akik szintén a pénzemből élnek, de fogalmazni sem tudnak. Mindegy, melyik igaz, valamelyik igen. Ha azt mondod, ezen se háborogjak, nem lesz sikered.

Más. Danit felhívta Peti Manchesterből. Petit úgy nyolc éves korától ismerem, Andor utcai panelunk földszintjén lakott. Magától értetődő volt, hogy egykorú fiúk, egy házban haverok lettek. Hol Peti időzött nálunk, hol fordítva; ez a barátság elmúlt már húsz éves.

Peti, azt hiszem, egy komputerrel a homloka mögött született, autodidakta módon lett pc-guru, rá is tanult, és ezt most Angliában évi 40 ezer fontra értékelik. Most áll annak küszöbén, hogy ez egy tízessel megfejelődjön. Barátnője már összecsomagolt, feladtak itthon mindent, Peti szép, kertes házat talált, ahol folytatják életüket. A kutya is velük lesz.

Naná, hogy Dani ettől beindult, megint folytatni akarja a szakmai angolt, hogy a diplomája teljes legyen, és dobbanthasson. A szívem facsarodása nem gátolt meg abban, hogy kimondjam: támogatlak. Azzal érvelt, amit én is jól tudok: milyen jövő várhatja itthon? Meddig gürcöljön, hogy háza, olyan autója legyen, amilyet szeretne, oda utazhasson, ahova akar?
Peti haverja úgy rendezte most be új lakását, hogy a havi 400 ezer félretett (Ft-ban) pénzéhez hozzá se kellett nyúlnia. Élőhelyén a lakosság túlnyomó része bevándorló a világ minden tájáról. Sorstársak. Érdeklődők, segítőkészek, barátkozók. Feketék, sárgák, nagy szívvel. A munkáját elismerik, néha csodálják, mert olyanokat tud, amiket mások nem. Hihetném, hogy ez a magyar oktatás dicsősége, de azt hiszem, hogy inkább Peti nagy elhivatottsága és őstehetsége. És ki is kell nyilatkoztatnom: ím, megint elhagyta a hazámat egy tehetséges fiatal, mert a megbecsülést, az anyagi biztonságot itthon nem kapta meg. A felesége is már a küszöbön áll, a lakást eladta, csomagjai egyben, tehetsége szintén csomagolva, nyilván gyerekeik se itthon fognak gyesért folyamodni. De még a kutyájuk gyógyításáért se egy itthoni állatorvos fog jól járni. Hány mázsa húst, zöldséget, italt nem itthon fognak megvenni 27% áfát tejelve államunknak?

Nehogy már programbeszédet tartsak az elvándorlás rémes következményeiről. De fáj.

Fáj az is, amit Dani mondott. Kilátásba helyezte: anyák napja okán hétvégén meglátogat, hogy puszit adjon, virágcsokrot hozzon. Tiltakoztam a virág miatt, itt most minden a virágokról szól, nyílnak, illatoznak, olyan lenne, mint a Dunába vizet vinni. Javasoltam (már bánom), inkább az Ikeában vegyen egy olcsó szivacsmatracot (max. 4500 Ft), amin itt lent alhatnék, de a környéken nem találok olyan boltot, ahol ilyet kaphatnék.
Azt mondta, pénzéhes lettem.
.
Azt feleltem: csak szegény.

Utóbb csapódik le bennem. Elütöttem a kérdést: felejtsd el, nem érdekes, nem fontos. Másról beszéltünk.

De most fáj mégis. Nagyon. Hasonlok megfele (ahogy Hiéna mondaná). Vagyok én, aki nem tudja miből kifizetni a fogait. Van más, akinek nagy kihívás az Ikeába elmenni egy szivacsot megvenni, mert nem fér a napi beosztásába. Biztos többe kerül, mint egy virágcsokor, de nem sokkal. Ettől vagyok pénzéhes. Mert virág helyett. inkább annak örülnék. Azon aludnék.

Tényleg nem tudom, hol állok, mihez tartsam magam. A meghasonlás nem rossz szó. (Közben itt fekszik mindkét kutyám, valamiért épp rám néztek egyszerre, megmondtam nekik, milyen gyönyörűek és mennyire szeretem őket, tudom, hogy eljutott az agyukig. Hangsúlyoztam. Gyengéd duruzsolás volt a hangomban.)

A "pénzéhes" szó nekem rettentő csúnya. Az én értelmezésemben azok pénzéhesek, akik pénzes emberekre hajtanak, bármit odaadnak, meghazudnak, kíméletlenek, csak pénzhez, javakhoz jussanak. Utálom őket, és utálom a szót is. Lehet, hogy neked ez mást jelent, mindegy. Nekem ezt: dörgölődzni, megalkudni, megalázkodni pénzért. A legcsúnyább, ami van.

Nálam minden utólag jön. Sokáig tart, mire a tantusz leesik. Most úgy esett le, hogy talán meg is sértődöm. Nem érdekel, hogy fiam csak rossz szót választott-e, mert csekély a szókészlete, azt tudom, hogy a szívembe trafált. A szókészletéért csak magát okolhatja. Meg fogok sértődni. Túlságosan fáj ez ahhoz, hogy általa is jól kihasznált toleranciám tovább működjön.

 

2016. április 24.

Tehetségkutatót nézek éppen. A címe talán kismenők, vagy ilyesmi, kis gyerekek vetélkednek számtalan műfajban, azt hiszem, a TV2-n (nem vagyok a részletek királynője, nem is érdekel). Vannak percek, amikor elszorul a torkom, még könnyek is gyűlnek a szemembe, ez azt jelzi: valódi tehetséget látok. Átlagos közvéleményűnek tartom magam, s ha ilyet látok-hallok, általában a zsűri többsége is így érez. A tehetségnek, a különlegességnek, a meglepő és váratlan teljesítménynek átütő ereje van, amit csak az nem érez meg, aki általában semmire sem eléggé nyitott. Mérhetetlenül élvezem az ilyen perceket, amikor gombóc nő a torkomba, vissza is tekerem, hogy még egyszer lássam-halljam, hogy tovább tartson az élmény, ami egészen kikapcsol és más dimenzióba repít. Régebben Rúzsa Magdival voltam így (még ma is szoktam visszanézni a befutása pillanatait, és ma is megrendítenek, akkor még senki volt, de összes idegszálamat megrezgette, átszellemített, amit jó újraélni; tudtam, nagy jövő elé néz).

A japán cseresznyefámról most fújja le az északnyugati "áramlás" az összes megmaradt, rózsaszín virágot, a fa egyik - meglepően alacsony - ágán feketerigó dalol feltartott fejjel, valószínűleg a tavaszt köszönti. Néha szárnya alá nyúl, vakargatja tollait, nem tudja, milyen örömet okoz nekem.

Reggel az ablaknál váltam szoborrá, nehogy elriasszam a cinegét, "aki" hihetetlen sebességgel és céltudatossággal ugrált a felfordított napozóágyam zegzugai között, pókhálókat csipegetve, majd felfutott a dryvittal borított falon, csak úgy, egész a tető alá, ott is a pókhálókat kopogtatta. Gyorsan és hatékonyan. Hálás vagyok neki: ahány pókkal kevesebb, annál jobb nekem.

Cicaja türelmesen várakozott a bal könyökömnél, hogy ölembe másszon, de egy halk "nem!" megértette vele, hogy most inkább írnék, nem őt dédelgetném. Mellém telepedett két jegyzetfüzetre, fejét egy illatos törlőkendős műanyagtasakon nyugtatja, már el is aludt.

Két kutyám egy méterre tőlem, egymás mellett, nyugalomban.

A szél biztos zúg, de nem hallom, csak látom: a bambuszaim hajladoznak jobbról és balról is az ablak túloldalán, amúgy áldott csend van. (Ilyenkor szokott a status quo-ba bekavarni valami durva zaj: pl. egy telefon csöngése. most ne!)

Négyen vagyunk e helyiségben; a béke, a biztonság, elégedettség négy oszlopa: érzem a kiváltságát, a boldogságát, örökre megtartandó szépségét a pillanatnak. Csak én vagyok éber, csak a klaviatúra halk zaja hallik, de nem zavar senkit.

Miért boldogtalan annyi ember? A boldogság itthon van bármelyik percben, csak észre kell venni. Csak nem kell túl sokat akarni.

Tegnap séta közben megállt mellettünk egy autó, a férfi kiszólt: "milyen kutyák ezek?" Mondtam, ez itt akita, a másik meg eurázsiai. "Nagyon szépek!" Mi kell még, hogy örüljek? Tegnapra ez pont elég volt.

"Tisztelt Ingatlantulajdonos" megszólítással kaptam egy levelet a Vertikál Nonprofit Zrt-től a minap. Megtudtam, hogy a fekete zsákban történő hulladékszállítás már január 1-je óta községünkben nem lehetséges. Szomszédaim októberben raktak ki három fekete zsák avart, amit egész télen néztem. Mostanáig. Adó- és lakcímkártyával lehet most biológiailag lebomló zsákot igényelni minden szerdán a hivatalban. Ha fekete zsákot raksz ki, büntetnek. Szomszédaim be is csőrölték kapujuk mögé a 3 fekete zsákot, amiket, ha jól értem (miért pont én?) október óta rég elvihettek volna.

Arról is értesítettek, hogy e hónap 1-jétől a számlázást az új, állami tulajdonú Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő Zrt. veszi át. Nagy divat ilyen idióta, hosszú nevekkel alapítani cégeket, nehogy valaki azonnal értse, mi. Mi a fszt koordinál, mivel gazdálkodik és milyen vagyont kezel? A szemetet? Zárt a részvénytársaság: sosem látsz bele. Frappánsabb lenne, ha engem kérdeznének, így hívni: Nemzeti Szemét Zrt. És kész. A befogadóképessége (és az én beleképzelő képességem) így irtózatosan megnőne.

Lehet zsákokat igényelni, igazolvánnyal, aláírással, oda is kell menned, fizetni is kell, meg szerződést aláírni... valaki mintha azt mondta volna valamikor, régmúlt életemben, hogy a bürokrácia felszámolása a cél. Azt látom, hogy az állam keze már a szemetünkbe is betette a lábát. Azt is értem, hogy a balról jövő, durva szemetes ember miért maradt el ennyi ideje. Másnak dolgozik. Remélem, nem jön többet, és nem firtatja, hány literes a kukám. Valami jónak ebben a rosszban is kell lennie! Hadd higgyem. Fű alatt mégis áremelésre számítok. Mi más lehetne? Állami szemét? Drága lesz.

Tyű, kint voltam vagy negyedórát, míg a sufniajtót úgy kikötöztem, hogy a szél ne csapkodhassa, de a macska beférjen a fészkéhez. Átfáztam piszkosul. Délelőtt befűtöttem, mert a reggeli 17 fok a szél erősödésével tartós 16-ra csökkent, és, ugye, ez már nem embernek való. Eddig kabátban léteztem, most már csak két pulóver. Gemütlich a légkör.

Mit vársz a haláltól? A megsemmisülést, persze. Sokan hisznek benne, hogy van tovább. Őrködhetünk azokon, akiket szeretünk. Elég, ha ők ezt hiszik. Anyósom az egyetlen eltávozott, akitől kérdezni szoktam. Was soll ich tun, Mutti? Köss biztosítást a házadra, felelte. Kötöttem. Épp a napokban kaptam meg a fizetendőket, de nem tudom abszolválni. Így maradok az időjárás, a betörők kénye-kedvének kitéve. Bocs. Rohadtul nem érdekel ez már. A mai szél keves ahhoz, hogy levigye a háztetőt. Végül is kibírt harminc évet. Csak nem most fog ledőlni? Nem recseg, nem ropog, jól vagyok.
Amit nehezen értek, az a darázs a fenti szobában. Elvileg sehol nem jöhetne be, de bejött. Ott fekszik holtan a szőnyegen. A fürdőben is láttam egyet, aléltan mászkált a mosdó szélén, hagytam, haljon meg egyedül, de mikor legközelebb bementem, nem volt sehol. Azóta sincs. Nem értem! Lehet, hogy darázsutálatom egymagában elég erős ahhoz, hogy kiiktassam őket? Húú, hajlamos vagyok dőzsölni paranormális elképzelésekben. Mértékkel.

Csocso-szan fenséges.

Ahogy a fejét, lábát tartja: mint egy sfinx. Egyéb megnyilvánulásaiban is méltóságot sugároz. Ifjú kora ellenére. Maci már rég igájába hajlott. Én nem adom meg magam, ezt tudja. Ez a kutya nem hunyászkodik. Kapott már pár pofont, sajnálom is, de emelt fővel fogadta. Próbaképp néha ráemelem a kezem, a szemét se hunyorítja, néz rám. Nyilván soha többé nem emelek kezet reá, azt is bánom, hogy megtettem, iszonyatkodós korában néha elszakadt a cérnám, de annak már vége. Beláttam, hogy az egyéniségét tisztelnem kell, megtörni nem lehet és kísérelni sem szabad. Úgy jó és tiszteletre méltó, ahogy van.

2016. április 22.

Pontosan ébredtem 04:50-kor, épp kezdődött a Szerencsés kutya, egy kedves fiatalember menhelyi kutyákat képez ki örökbeadás céljából. Lehet belőle tanulni, szeretni meg pláne. Ilyenkor - villanygyújtást követően - családom egy emberként áll az ajtónál fejjel előre, bezúdulnak, cicaja mindig az első, mert elfér a lábaik alatt. Ő a táljához rohan, a kutyák pedig rajtam nyüzsögnek szeretetért, mert hiányoztam.
Cicaja ma nem volt köztük. Órákig vártam, hogy zörgesse az ajtót, de nem. Nyolc felé már komolyan aggódtam. Felmentem az emeletre, hátha mégis véletlenül valamelyik szobába zártam tegnap, amikor ügyködtem odafent több okból, de mielőtt ajtókat csuktam, hangosan ciccegtem a biztonság kedvéért. Nem felelt. Mégis ott volt! A hálószobámban. Mikor ma reggel benyitottam, hozzám sétált, mint aki álmából kelt, semmi sietség, kis dörgölődzés, aztán le a lépcsőn. Kitapintottam a paplant az ágyon: meleg (és szőrös) volt a mélyedés, ahol nyilván aluszkált. De mennyit! Napfényes délután óta! Körülnéztem jól: se pisi, se kaki. Ha nyávogott volna éjjel, hajnalban, azt hallottam volna, nagy itt a csend. A lényeg az, hogy megvan. Első dolga nem is az volt, hogy kirohan a dolgát végezni, hanem enni kért.

Érdekes telefont kaptam délutáni napozás közben, kedves férfihang: tudtam-e, hogy a Telekom nyertesnek sorsolt ki simán telefonszám alapján? Nem nyertem autót, se félmilliót, de 130 ezret igen. Hol marad az ováció? - kérdezte, mivel nem jutottam szóhoz. Juhú! - feleltem szolgálatkészen, más nem jutván eszembe. Kérte, üljek a számítógép elé, lépjek be a bankomba, ő majd mondja, mit csináljak. A pénzt részletekben fogja átutalni.
Régi XP-met használtam, sokáig tartott, mire a gép felállt, de ő igen türelmes volt, ma már úgyis túl sokat kellett a nyerteseknek telefonálnia, legalább most pihen, mondta. Hí, de kedves volt. Beléptem a bankomba, választottam a Telekom mobilfeltöltést, mondta a számot (9-cel kezdődő, 30-as, 7-jegyű szám volt), az csak egy kód, utána majd közli a többit. Tízezer forintot válasszak, küldjem el.
Na nem. Mi az? Lemond a nyereményről? Le bizony, vaze. Szevasz! - és még nagyon finom voltam, kinyomtam a telefont. Azóta is az jár a fejemben, hányan szopják be ezt, ha naponta csak öten, az neki - akárki is legyen - 50 ruppót jelent! Majdnem meggyőzött engem is, de mivel öreg és gyanakvó vagyok, pláne szegény, meg kell gondolnom, mire kattintok, és annak mi a következménye. Jó ég, sajnálom azokat, akik bedőlnek ennek. Ugyanakkor milyen végtelenül egyszerű egy ilyen dumával tízezreket telefonkártyára utaltatni azoktól, akik elhiszik. Elég egy barátságos hang türelmes, csevegő üzemmódban, plusz a nyeremény ígérete. Csak a legvégén jöttem rá, mi az ábra, de biztos van olyan, aki megnyomta a gombot, és átutalta a lóvét.
Próbáltam a Telekomnak írni valahogy, de annyira bonyolult, úgy elzárkóznak a közvetlen kapcsolattól, hogy vessenek magukra.

2016. április 20.

Még nem is mondtam, múlt éjjel megmentettem egy sündisznót. Félháromkor arra ébredtem, hogy Maci szokatlan hangon és kitartással ugat. Apróbb ugatásait - mikor valaki elmegy az úton - megszoktam, simán aludtam tovább, de ez több volt. Nem hagyta abba. Elemlámpával kivilágítottam az udvarra, gombócot láttam, tudtam, mi az. Mármint hogy miért kell ugatni. Csak élőlény lehet. Süni volt. Felhúztam valami ruhát, papucsot, és ki. A sufniban vakon is tudtam, hol egy törülköző, amit pókháló-elhárításra szoktam használni, meg is volt, beleöleltem a kicsi állatot, és átvittem a szomszéd telkére. Jó nagy rés van a kapujuk mellett. Begurítottam. Éjszakai nyugodalmam helyreállt volna, ha ezek után el tudtam volna aludni. De nem. Gond egy szál se: a digitális videorögzítőmön annyi film van, amit több napig is nézhetnék. Ilyenkor ezt szoktam. Ledolgozom a régebbieket, hogy legyen hely az újaknak. Állandóan winyó-helyhiánnyal küzdök úgyis.

Persze beengedek kutyát-macskát, mert ha mozgást észlelnek, azonnal velem akarnak lenni, ajtót kaparnak, aztán itt alszanak tovább, a bio-órájuk nekik is rendes. Hajnali 6 felé, mikor, ugye, a vörösvértestek cserélődnek, és jön az álmosság, el is szoktam szundítani. Vagy kikapcsolom a tévét, vagy megáll a film magától, és kész. Az állatok meg hagynak, mert rendesek. Nyugdíjas vagyok, akkor alszom, amikor akarok! Hehe.

Jahaj, Fb-on összetalálkoztam Buksival (Buchmüller Józsi), régi MHSZ-es kollégámmal. Nagyon örültem neki! Autóztunk egyszer Ausztriába, azt hiszem, de biztos, hogy arrafelé, barna Citroenje volt, azóta vágyom egy Citroenre, üzleti ügyben, illetve MHSZ-ügyben mentünk, kizárólag. Valakikkel beszéltünk - én, mert tudtam németül, azért vitt -, aztán másodszor is menni akartunk, de a főnökség leállította az "akciót". Az Andor utcai ablakomból kinéztem hajnalban, hogy a megbeszéltek szerint ott van-e már, de csak egy fekete spánielt láttam a kezében, autó sehol, a második utazás meghiúsult. Nem voltam képben, hogy miért, nem voltam senki, a főnökök tudták, hogy miért. Ennyit mondott ő is. Ezek az emlékek jöttek elő, amikor virtuálisan összetalálkoztunk. Én már - koromból kifolyólag - mindenkinek örülök, akit ismerek, és még él. Isten tartsa meg őket! Túl sokat vesztettem, ezért.

Ilyen, mikor cicaja az ölembe telepszik, pedig gépelnék. De nehéz.


Ez meg a családom. A jelenlévő. Hogy ne tudnám, hogy az igazi család emberekből van. Csakhogy ők - ha időben engedted el őket - már csak virtuálisak. Fel- és eltűnnek, megörvendeztetnek ünnepi napokon, gürcölsz értük, amíg élsz, pláne, amikor jönnek, de a többi napod azokkal telik, akik tényleg melletted maradtak. Egyrészt mert másnak nem kellenek, másrészt mert neked igen. Jó! Így kell.


Itt a megveszekedett fűrész, ami harcra buzdít, de most nem. Úgyis rábírom, hogy szolgáljon, de várom, mikor lesz kedvem igazából megerőszakolni. Kértem tanácsokat, ugyanaz derült ki, amit én is sejtettem: láncfeszítés. Már harapófogót is bevetettem, de egyelőre ő az erősebb. Nem feszít. Meg én se eléggé. Szarni rá. Egyszer sikerül majd. Most veszem a kabátom, és megyek kutyákat sétáltatni.

A telehold mindig kiszúr velem. A Hold okozza, ugye, az apáj-dagályt, óceánokat mozgat, hogy is tagadhatnám, hogy a sok vízzel töltött emberi szervezetre is komoly hatással van? Rám biztos. Nemcsak érzékenyebbé, mozgékonyabbá tesz, de aludni sem hagy. Olyan képzetekkel ámít, hogy képes lennék a fehér műanyag székem lábaira matyómintákat festeni. Ha most lenne pénzem festékre, már kezdeném is! Két kívánságom van: egyik, hogy a telehold gyorsan múljon el, a másik pedig, hogy valahonnan jöjjön lóvé a festékre. Közte nem tudom, mi lesz. Jó, tényleg megyek sétálni, ez lesz. Egyelőre.

Régen, mikor egyikünk ideges volt, gyakran mondtuk: Ne fossál, béke van! Ez a kép szerintem pont ezt mondja neked is:


2016. április 19.

"A módszeres szkepszis az egyetlen lehetséges, racionális megközelítési mód" - mondta Descartes. Már azt hittem, hajlott koromra kezdek boszorkány üzemmódba kapcsolni, de egy ilyen bölcs fenti gondolata reményt ad. Csak szkeptikus lettem. Jól is néztem volna ki, ha fiatalon is ezt követem.

2016. április 18.

Küzdelem van. Rengeteg hangya! A kő virágládáim a terasz szélén sorakoznak, mellettük apró repedésekből dőlnek a hangyák. Áldja isten holland elődeimet: még van egy doboz granulátum, amit rámhagytak, nagyon büdös ugyan, de hatásos. Tavaly egy egész kolóniát sikerült vele kiirtanom. Most takarékosabban szórom, főleg kanállal a látható boly nyílásaira. Egyelőre rohangálnak a hangyák szerteszét, a virágládáim oldalán, tetején, mindenütt. Bocsásson meg mindenki, aki hangyaimádó, de nekem nem megy az együttélés.

Másik gondom - egyik az, hogy cicaja megint az ölembe telepedett, dorombol ezerrel, így alig tudok írni - a szkenner. Amit szintén a tévé mögé helyeztem, hogy majd nem éktelenkedik máshol, mert nagy darab. Installálni próbáltam a cd-jével, de rá kellett jönnöm, hogy amit elvisel, az max. a Win XP. Nincs lóvé újat venni, így visszaraktam az asztal alá, ahol a régi desktopom még mindig üzemel. Na, cicaja most karikába gömbölyödött, még több helyet foglal. Mi van? Ne írjak?

Jól van, cicaja kirohant vadászni egy általa hallott hang hívására. Amúgy meg mindig megérzi, ha már terhes a jelenléte. Lehet, hogy ez motiválta. Maci ásítozik és a szemembe bámul. Nem álmos: türelmetlen. Sétaidő van. Húzom, lusta vagyok.

2016. április 17.

Most aztán végképp nem maradt virágszirom a cseresznyefámon! Egész nap dühöng a szél. Jó, nem olyan durva, mint ami levitte a Komjádi uszoda tetejét, de azért mozgatja a bokrokat rendesen. Közben meleg van, ami nagyon jó. Továbbra is haragszom az elmaradt esőért, amit majd egész hétre jósoltak. Akik most rohadtul felsültek a jóslatukkal (hogy lehet, hogy Kölnben, 33 évvel ezelőtt órára pontosan meg tudták mondani, mikor fog esni, és milyen szél fúj? És úgy volt!).

Ahhoz képest, hogy csak április van, csontra kiszáradt minden. Tudod, ki mászik le a pincébe, hogy a hidroforhoz vizet nyisson? Nem én. Megvárom Danit. Ha addig ki nem hal itt minden. Van az a nap, perc, amikor mégis lemászom. Utálom. Áprilisban locsolni? Ki hallott még ilyet?

Besenyei repülője leesett a falról, most hátán hever a szék alatt. Pont úgy, mint mikor Peti egy szántón átfordult. Élesben. Úgy érzem, ott kell hagynom a földön. Pici reklám szóróanyag ez, Red Bull festéssel, fél futója hiányzik, de évek óta őrzöm, eddig a falon, most a szék alatt.

Néztem a számtalan repülőgép-modellt az asztalán, kértem, a sokból egy pici Z-50-est ajándékozzon nekem, mert ez életem csúcsa, kedvencem, "akivel" szinte eggyé forrtam. (Nekem csak az a félig törött, vacak kis darab maradt, aminek se légcsavarja, se futója, se kabinteteje nincs, mert - miután gondosan összeépítettem és kifestettem - Dani szobájába akasztottam, ahol maradandó atrocitások érték.) Peti hátat fordított, sürgős nézni valója akadt a laptopján - válasz helyett. Értettem. Ha azt mondta volna: bocs, nekem mindegyik nagyon fontos, nem adom! - értettem volna azt is. Így viszont szánalmas kunyerálónak éreztem magam, aki már szóra sem érdemes. Egy lettem a száz közül, akik - lehet - ugyanilyen kéréssel fordultak hozzá, s el kellett őket hajtania.

Ennyi év után ez még mindig eszembe jut, kérdezem: miért? Tudom: szégyenérzet. A kérésem miatt. Az elutasítás miatt, amit a hátáról olvashattam le. Mondhatta volna: "hagyj békén, mami, nehogy már te is!" - ez beleillett volna kapcsolatunkba. Röhögtem volna. Elfelejtem. Így meg ciki módon folyton visszajön. Mintha megaláztak volna. Képzelődhetek, persze, nincs kizárva.

Nem ez a lényeg, hanem a mindent betöltő illatok, és a naplemente visszfényei.



2016. április 16.

Jó kis szél fúj. A lombok irányát nézve délnyugati. Az eső reményét se látom, pedig már piszkosul hiányzik. A meteor folyton téved. Már tegnap óta esnie kéne. Minden csupa por, főleg az autóm ablakai. A szomszédokéi is. Mintha hó esne: a cseresznyevirágok szirmai lassan szőnyeget képeznek a teraszon, de még ide, a nappaliba is beszállnak.

Napi politika? Csak annyira merülök bele, hogy örömmel tölt el a vasárnapi vásárlás lehetősége. Akárhol, nem csak a kis lépcsős boltocskában - amely tulajdonosait tényleg sajnálom; eddig sokat kerestek a zárási törvény miatt, csak ők voltak errefelé nyitva minden nap -. A varsányi nagy közért már ma kiírta, hogy holnap is nyitva lesz. Nekem ez azt mondja: megéri. Ha ez így van, akkor hajrá.

https://www.facebook.com/szalayne.judit?fref=ts

Látó Judit oldalán találtam ezt a videót, lehet, hogy pár page down kell hozzá, hogy lássátok a fogatlan román ember arcát, aki elmondja, amit gondol. Régen röhögtem ennyit. De ő is! En bloc minden benne van, amit sokan gondolunk. Sziporkázik. Úgy tűnik nekem, hogy valakik igyekeznek megbénítani a video letöltését, de talán még elérhető. nagy élmény. Ami a bénítási kísérletet illeti, várható volt. Terrorveszélyt még nem hirdettek, de már valakik ügyködnek, ebből csak ezt tudom kiszűrni. Valaki fél valamitől, én meg kezdek tőlük félni. Néha átgondolom, mibe lehet belekötni az írásaimban, mennyire vagyok veszélyben. Amikor odaérek, hogy mit vehetnek el, mit veszthetek, sajnos még mindig van mit, ha keveset is. A gondolat szabadságát elsősorban. Adóellenőrt rám küldeni már értelmetlen. Van viszont eszköz, amivel el lehet engem hallgattatni. Pedig távol állok a forradalmártól. Nem toborzok, nem lázítok. Csak mondom a magamét. Ugye, még lehet?

Véletlenek nincsenek. Betekintettem egy egyetemi fűvészkertbe, véletlenül, mert Duna tv-t nem szoktam nézni hajnalban, de végre megtudtam, hogy a rózsaszín virágokkal pompázó fám micsoda. Japán cseresznyefa! Aminek ünnepét távoli szomszédaim oly fontosnak tartják. Termést nem hoz, csak virágokat. Számolatlanul. Az elmúlt napokban többször utaltam rá, szeretném tudni, milyen fa ez, és íme, megkaptam a választ. Lehet ez véletlen?

Takarítanom kell ma még, ez a sok virágszirom és kutyaszőr a szőnyegen nem illik az esti világképembe. Csocso úgy áll itt előttem, mint egy felkiáltójel. Éhes! Értem én! Utána meg a séta is elvárható.

Fűnyírók hangja zúg szerte, hisz szombat van, és a nap is süt. Jól esik hallani az életjeleket magam körül. A füvek pedig egy hét alatt majd méteresre nőttek. Az orgona is virágzik. A tavasz átvette a hatalmat, nem kétséges.

2016. április 13.

A kezeim mint egy autószerelőéi: körmeim alatt fekete, kimoshatatlan, olajos csíkok. Egész nap a láncfűrésszel küzdöttem. Így estefelé már kénytelen vagyok úgy értékelni a napomat, hogy mindhiába. Több részletben leromboltam ugyan egy tujabokrot, de ez korántsem teljesíti elvárásaimat. Ami a fűrészt illeti. Közben négyszer esett le a lánc. Minden csupa olaj, törek, kezeim nyakig dzsuvásak. Az első próbálkozás teljes kudarc volt, elővettem a könyvecskét. Óramutató járásának megfelelően kell felrakni a láncot. Naná, hogy fordítva volt. Hű, de jó, megfordítottam. Vágott is végre valamennyire. Mindig kicsit. Mire negyedszer dobta le a láncot, feladtam. Most itt tartok. Behoztam a gépet, mert rossz idő várható. A kezeimet hiába mosom, még mindig autószerelőéinek látszanak. (Erről most eszembe jut Pöcök fogalmazása, amivel azt akarta kifejezni, mi a gyerekeié, így szólt: "egyimeimeké"... valami újat alkotott.)
Kudarc a mai nap mindenképp. A bokorból még sok van hátra, most jönnek a vastagabb ágak, s már nem tudom, mit kell hogyan csinálnom. A láncfeszítő csavart annyira meghúztam, hogy majd belegebedtem, az olaj megy, a fedelet ötödszörre is hibátlanul felcsavaroztam; nem tudom, mit vétek. Tavaly a szomszédaim egy egész napon át fűrészeltek egy ilyennel megállás nélkül, egy egész kertet letaroltak vastag fákkal együtt, vajon hogy? Nem vagyok hülye, tudok csavart meghúzni, láncot visszarakni. Mégse stimmel valami.

Lépjünk tovább! Vasárnap már nyitva lesz a Tesco. Számomra ez örömünnep. Persze csak akkor, ha mellette a Lidl és az Aldi is nyitva lesz. Mivel ebben nem vagyok biztos, halasztom a bevásárlást.
A lépcsős kisközért tulaját most sajnálom kissé (eddig elsöprő forgalmat bonyolított vasárnaponként), de üdvözlöm azt a szabadságot mégis, ami nem szabja meg nekem, hogy mikor vásárolhatok. Húsz év alatt hozzászoktam, biztos bennem van a hiba, de erről már nem akarok leszokni. Hajrá vasárnapi plázák, szupermarketok, én veletek vagyok. A szabadság szele csapott meg. Nem mintha errefelé egy pláza is volna - nincs -, de még emlékszem, hányszor sétáltam csak úgy, nézelődve, élvezve a kirakatokat, az embereket, a lehetőségeket pesti lakosként. Örülök, hogy a most is pestiek visszakapták a lehetőségeiket.

2016. április 12.

Megjött a nyugdíjam, ma gazdagnak érezhetem magam. Hű, de jó! Az Elmű viszont basztat - sms-ben -, hogy számlahátralékom van. A legutóbbi számlát átutaltam. Azt nem közlik, hogy mikori és mennyi a hátralékom. Viszont végre adtak egy mailcímet, öröm, mivel már rég meg akartam kérdezni, hogy a novemberben kapott levélben szereplő visszatérítés - 5000 - vajon miért nem ért még ide. Mert nem. Kaptam aztán egy decemberi számlát is, amiben a teljesítés időpontja elsejétől másodikáig volt jelezve. Került ez nekem 5800-ba. Tudok én egy nap alatt ennyit fogyasztani?!

Kíváncsi vagyok, fognak-e és mikor ezekre válaszolni. A fenyegetés mindig gyorsan jön, a magyarázat meg nem.

Borzasztóan aggódom egy ősrégi haveromért - persze, hogy repülős -, mert kemóra jár. A facebookon sokan próbálják tartani benne a lelket, amiért máris nem fölösleges ez a felület, de csodás humora ellenére, ami írásaiban fellelhető, én tisztán érzem a mélységet, amibe zuhant. Kapaszkodik ő, de attól félek, hogy nem hisz eléggé a kilábalásban. Naná, hogy lelki válság okozta összes baját, ma már nyilvánvaló, hogy nemcsak a baj nem jár egyedül, hanem a baj egyenesen kórokozó. Magamról tudom. A kölni orvosok már akkor tudták, harminc éve, hogy a lelki frusztráció, a stressz testi elváltozásokat generál. Nekem biztos. Mondhatni: papírforma szerint estem szike alá. Hatalmas mázlim volt, mert hazajöhettem, otthagyhattam az egész szart, ami a kiváltó ok volt, új életet kezdhettem. Ez volt a menekülési útvonal. Viszont nem mindenki válthat országot, családot, életmódot. Emiatt aggódom. Nem miattam, én már végleg jól vagyok, hanem a haverom miatt. Amíg ugyanaz a bánat gyötri, ami az egészbe belekergette, kevés a remény. Ha túlemelkedne a veszteségen, ha valami nagy lelkierő folytán lezárná azt a fejezetet, ami annyira fájt, akkor gyógyulhatna. Ezt hiszem. Bízom benne, hogy sikerülhet. Rajta múlik csupán.

Mari barátnőm túlvan a bajain, amiért hálát adok a gondviselőnek; szerintem - persze, hogy nem vagyok orvos -, csak egy rohadék vírus lehetett, ami ezer vizsgálatba és majdnem kétségbeesésbe kergette. Őérte legalább már nem kell aggódnom. Köszönöm! Az ember alapvető tulajdonsága, hogy gyógyulásra hajlamos.


Cica-kutya. Bizalom.





Gondjaim vannak? Nézem őket. Meg a tavaszt. Minden elsimul.

2016. április 9.

Már kikapcsoltam magam, aztán vissza, mert a felháborodás fűtött. Sajnos belenéztem barátnőm - ki törölt engem a barátok közül a FB-on - oldalába, és azt láttam, hogy Kertész Imrét - halála kapcsán - egy sorban említi valaki Biszku Bélával. És barátnőm ezt jóváhagyta. Nem törölte.

Nem tudom, ki hogy áll az alapvető emberi tisztességgel, engem a halottról vagy jót, vagy semmit megszegése már kiakaszt. Lehet, bennem van a hiba, hogy hazánk Nobel-díjas íróját igen nagyra tartom és tisztelem, és megalázónak érzem (őt megalázónak) ezt. Az érték hol van? Az elismerése? Hadd ne higgyem, hogy már senki nem látja, mi számít igazán, hogy már senki nem olvas! Nem tájékozódik, mielőtt beszél! Hiszem, hogy ha valaki érdemeit egy egész világ elismeri, az valóban méltó erre. És halálában meggyalázni őt méltatlan.

Barátnőm ezt megengedte a facebook-oldalán. Ha nem törölte, helyeselte. Barátnőm sokáig a legfelső dobozban volt, az összes jót beléje képzeltem, amit egy barátba kell, együtt rezegtünk számtalanszor, sok bántását megbocsátottam, (majdnem) elfelejtettem, de ez már sok. A doboz változik, lejjebb süllyedt, soha többé nem kerül ugyanarra a polcra, ahol volt. Ezt nem lehet jóvátenni. Az értékrendjében következett be az a változás, ami az én értékrendemmel ütközik. Nem tudom, miért és hogyan, azt tudom, hogy sajnálom. A miértje már nem is érdekel. Ami főként riaszt: a toleranciája teljes hiánya. Nekem így nem megy.

Waczak cicám már a főtt kacsanyaktól is elfordul, pláne a konzervtől; amit hajlandó zabálni, a Royal Canine kutyatáp. De ne hidd, hogy a félig megrágott bogyókat megeszi! Csak azt, amit az orra előtt belecsörgetek a táljába a lépcsőn, ahol a második tálját helyeztem el. Leginkább ott dörgölődzik, ahányszor arra megyek, és embertelen hangon nyervog, hogy szórjak már ki neki valamit. Utána alszik feljebb valamelyik polcon. Ha éjszakánként nem vadászik le valamit magának, akkor valóban csak a kutyatáppal táplálkozik. Van ilyen?

Nem tudom, ki hová fajulhat, akiről azt hiszed, évtizedek óta jól ismered, azt hittem, ilyen nincs is. Kinézek az ablakon: a hófehér cseresznyevirágok a fán, mögötte a rózsaszínben pompázó másik fa (amiről sosem tudom meg, milyen fajta) végtelen békességet sugároznak. Maradjunk ennyiben. Ez biztos, ez jövőre is ilyen lesz.

2016. ápr. 5.

Harmadik összeszerelés (szét- után) történt az áttörés a láncfűrészemmel, amiből folyik ki az olaj; nem mertem erős kezemmel határozottan meghúzni a fék nevű kallantyút, amit alapból megírtak, mert úgy látszott: olcsó műanyaga hajlik, de talán törik is. Miután számtalan ellenőrzést, utasítást betartva megint összeraktam, dühömben erősen meghúztam a kart. Kattant! Helyére került. Azt jelenti: fék kioldva, akár be is indíthatnám a fűrészt. Várok. Még nem. Mire várok? Nem tudom. Talán csak öt percig, mert kíváncsiságom győz, vagy holnapig, mert várni nagyon tudok.

Tegnap még nem, ma már kivirágzott a cseresznyefám!

A mögötte lévő - soha nem tudom meg, milyen fajta fám, ami gyümölcsöt nem hoz - is kibontotta pink színű virágait. Ilyen gyorsan.

A tavasz lehengerlő ütemben működik. A rigók dalolnak már éjjel 4-kor - most is -, ez a boldogság fontos adaléka. Napoztam a teraszon, zokniban, most is így ülök itt, csak ezt ne akard elképzelni.

Minden ajtó nyitva van, kutyáim mégis itt hevernek a szőnyegen, a lábam körül. Miért nem kint? Talán szeretnek. Elég ez.

2016. április 3.

Reggel bekapcsoltam a fűtést, mert 15 fokra ébredtem a szobában, aztán délelőtt megint ki. Az ajtó most is nyitva van - mindjárt 8 óra -, remélem, a következő fél évben több gázt nem kell fogyasztanom.

Kiszabtam mindét ajtóra a szúnyoghálót. A szőnyegem pont olyan hosszú, ami ehhez kellett, a csíkjai mentén egyenesen tudtam ollózni. Félbe vágtam és átfedéssel szögeltem fel két-két szárnyat mindkét ajtóra. A függöny alját felhajtottam, tűzőgéppel tűztem, a hajtásba láncdarabokat varrtam, amiket a sufniban találtam. Hajlanak és súlyuk is van, tartást adnak.
Közben elgondolkodtam, vajon mikor és honnan loptam az őskori tűzőgépet, melyik irodámból, évekig kitartó mennyiségű tűzőgép-kapoccsal egyetemben. Az biztos, hogy a szocializmusból származik, úgy is viselkedik. Minden harmadik leütésemre elgörbül benne a kapocs, ki kell operálni, mert beragad, de működik. Szét is lehet hajtani 180 fokra, így ajtófélfát vagy kárpitot is szögelhetek, amikor hajlandó erre. Csak az öklöm külsejét kell kékre ütni hozzá. Nem adnám oda semmiért.

Van tehát az ajtóimon szúnyogháló, ma egy darázs se jött be. Kutya-macska simán. Rém büszke vagyok magamra. Négyezerbe került volna egy ajtóra a mágneses háló, így meg két ajtóra 3,5 ezerért megoldottam. Semmivel se rosszabb a tavalyinál, a mágnesesnél, amivel annyit szenvedtem. A mágnesek szétestek, vagy a kutya rágta ki, nem volt tökéletes. A mostani az. Tuti. Nem tud elromolni. Figyu, ha úgy érzed, már semminek nem tudsz örülni, utánozz engem. Egy fasza szúnyoghálónak nagyon lehet örülni ám! Pár szög, kalapács, olló, tű, cérna, egy ötlet, és kész a boldogság. Meg a repülőrovar-mentesség. Hát nem nagyszerű?

Az idei harmadik pókot Waczak fedezte fel. A padlón tapogatta vadász-üzemmódban, a lény ott szambázott, én meg utána. Sajnos, nem élte túl. Mostantól ez lesz. Ne itt táborozzatok, gyerekek, van kint elég hely! Fél órámba telt a plafonról leimádkozni egy partvissal a pókhálókat, és még nem vagyok kész. Tudom, hogy mostantól gyötrő iramban fognak szaporodni. S az emeleten még el se kezdtem. Ott aztán! Jaj. Már láttam, mi termelődött, mióta itt lent alszom, de még erőt kell gyűjtenem. A pókok mindent tudnak. Ha sokáig nem látnak, elharapódznak. Szabad a pálya.
Az Andor utcában évek alatt termelődött annyi pókháló - pókot viszont sose láttam -, mint itt egy hét alatt. Jól van, na, ezzel jár a vidéki élet. Tudomásul vettem. Ha harc, legyen harc. Megéri. Sose mennék vissza. Szagolom a beáramló, bársonyos, illatos levegőt, és tudom, hogy ott vagyok, ahol lenni akartam. Sehol egy autó! A csend szinte tapintható. Most ébredek rá, hogy a sok éves fülzúgásom elmúlt, azt meg már régebb óta örömmel konstatálom, hogy a szemem dioptriákat javult. Azt sem tudom, hol porosodnak a szemüvegeim, amikből számosat begyűjtöttem az elmúlt években. A legutolsó volt 3 dioptriás. De szétesett. Nem is érdekel. Nem kell.

Meghallom a legkisebb zajt is. Már ami nem tartozik a szokásosakhoz. Például ha a szél megmozdítja a széket a teraszon. Amíg nem azonosítom, addig kutatok, mitől van. A többi, megszokott nyikorgást, ugatást, kutyaláb-dobogást nem figyelem. Sőt megnyugtatnak. Éjjel is. A mozgásérzékelőm is rendesen működik. Most vettem észre szemem sarkából, hogy a tökéletesen némán sompolygó Waczak benézett az ajtón, de már vissza is fordult. Csocso-szan viszont elém járult, hogy vakarjam a seggét. Azt nagyon csípi. Utána csendben oldalog a konyha - a macska tálja - felé, de ahogy keményen ránézek, fordulatot vesz, és el. Mindeközben irtózatos csend van, csak a klaviatúrám csattog hangosan. Vége, elmúlt kilenc, bezárok és kizárok mindenkit, jön a nyugvás. Jó lesz.

2016. április 1.

Tyű, ma negyedik éve, hogy ideköltöztem! Nem bántam meg egy percig se. Mari, kivel évekig együtt az Andor utcában laktunk, sokszor mondta, mennyire irigyel, hogy kitörtem onnan. Főleg olyankor mondja, mikor a 11. kerületre rászáll a szmog, és maszkot kell felrakni ahhoz, hogy levegőt vehessen. Én meg arra a ragadós, fekete mocsokra emlékszem, amit a kocsim szélvédőjéről kellett lecsutakolnom, hogy kilássak rajta. A panellakásom tele volt szellőzőkkel, amiket a tetőre szerelt folyton működő ventilátorok szívtak meg, ám valami anomália folytán e légcsere eredményeként tele volt a lakásom ugyanazzal a fekete mocsokkal, amit a szélvédőmről vakartam le. Másnaponta törölgettem fel a picsányi fürdőszobám kövezetét fehér konyhai törlőpapírral, ami mindig fekete lett. Ez az, ami piszkosul nem hiányzik. Ez se.

Itt sem élek harc nélkül, de a kosz legalább nem fekete, és nem ragad. Puszta homok. Száraz időben felverik a port az autók az úton (autóból is ezredrész van, mint az Andor utcában); ha a kutyák sarat hoznak be, megvárom, míg megszárad, összesöpröm a tiszta homokká vált maradékot. A levegő bársonyos. Most ráadásul tele van illattal, minden növény őrülten virágozni kezdett. Vörös, rózsaszín, fehér, napsárga, meg amit még kihagyok.

Ági itt volt három napig, együtt éltük meg a március végét. Rakott káposztát főztem neki, nem volt kifogása. Az összes Szulejmánt megnéztük, amit még megszűnése előtt felvettem neki, mert pont Törökországban kirándult közben. Látta a háremet, a palotát, mindent. Nehezen értem meg, miért hagynak abba egy kedvelt sorozatot a közepén. Mindegy. Velünk - egyszerű, hülye nézőkkel - bármit meg lehet tenni.

Találtam a postaládámban egy nagyon igényesen, drágán megalkotott kiadványt, aminek címe az volt, hogy Magyarország reformjai működnek. Szántam rá egy percet, hogy átpörgessem lapjait, azt állapítottam meg, hogy nagyon sokba kerülhetett. Bele sem szeretek gondolni, hányat hánynak küldtek belőle mennyiért. Azért nem szenteltem figyelmet neki, mert jobb szeretném a mindennapokban érezni mindezt, nemcsak olvasni. Még a kályhába sem volt való, mert fényesek a lapjai, amik a kéményben lerakódást képeznek, ezért mit tehettem volna? Kuka. Sajnálom, de nem volt környezetbarát.
Pont az előbb láttam - megint - egy reklámot arról, hogy a reformok működnek, hozzá egy akármilyen meccset mellékeltek, ahol ováció volt, mindenki ugrált, a szöveg pedig ez: "Aki ugrál, büszke magyar!" Anyám! Ne borogass, mert ez már nem segít. Fájhat a lábam. Vagy csak öreg vagyok. Vagy csak nem ugrálós. Vagy csak utálom a meccseket. Akkor már nem vagyok büszke magyar?! Hol élek? - kérdezem már ezredszer.

Van öröm is. Netes kutatásaim során a környéken sehol nem találtam fekete szúnyoghálót, ami egyre aktuálisabb, tekintve, hogy ma is három méretes darázs döngicsélt be a lakrészembe, és mivel napok óta van módom ajtóimat nyitva hagyni a csodás tavasz miatt, arra is kaptam magyarázatot, miért viszket a lábamon pár - korábban magyarázatatlan - pattanás (szúnyog!). Szóval sürgőssé vált a dolog. Mit tesz isten, itt a faluban pont öt méter fekete szúnyogháló volt még a boltban, az egészet birtokomba vehettem. Öröm! Tudod, a fekete azért jó a szürkével - pláne a fehérrel - szemben, mert alig veszi el a kilátást. Majd megtudod, ha rászorulsz. Nyugdíj előtt tíz nappal elég nagy érvágás volt - 700 Ft métere -, de nem hagyhattam ki. Van még egy ablak, amire nem jutott, de arra ráérek akkor, ha kánikula lesz, és szenvedéseimet csak az enyhítheti, ha a jobb és bal fülem mellett mindkét ablakot kinyitva légáramlást generálhatok. Na, a mai boldogságom így is megvolt, holnap majd szabok és szögelek. Bár lehet, hogy a hidegfront miatt halasztódik kicsit e kényszer. Azért, elmondom, az országos meteorológia nem mindig érvényes Délegyháza tavainak környékére. Amikor Dani felhív a 13. kerületből, hogy zuhog az eső, akkor itt süt a nap, és nyoma sincs ennek. Sok ilyen volt már. Ma is napoztam. Közben a Sorstalanságot olvastam. Áginak volt szerencséje véletlenül látni tegnap a Duna tv-n a filmet, ami nem volt a műsorban. Sajnos. Régen vágyom rá, hogy lássam. Úgy tíz éve már olvastam a könyvet, azt hittem, a költözéskor elhagytam, de miután tüzetesen átvizsgáltam a polcomat, nagy örömömre megtaláltam. Most már lesz miért napoznom. Csak süssön!
Áginak el ne áruljátok! Neki azt mondtam - még mielőtt megtaláltam -, hogy biztos nincs meg. Borzasztóan akarta. Május elsején lesz a születésnapja, ez lesz az ajándékom. Szépen becsomagolom, és nekiadom. Nem hiszem, hogy ennél nagyobb örömet bármivel szerezhetnék neki. Addig meg kuss legyen! Szerencsére nincs számítógépe.

2016. március 27.

Nem tudom, mitől, valami tinédzserkori álom folytán a 27-es lett a szerencseszámom. Végül is pont 27 év után tudtam a panelból kiszabadulni és megtalálni ezt a helyet, ahol tényleg boldog vagyok. Ha nyertem a lottón apró összegeket, ez a szám benne volt. Az Andor utcai lakásom száma is 27 volt. Biztos eszembe jut még más is, de most nem töröm a fejem.

Dalolnak a madarak, virágzik az aranyeső, duzzadnak a rügyek a cseresznyefán, és nem kell már sapka, ha kimegyek. Dani szerint elbasztam a kertemet a sok bambusszal, de én szeretem őket. A legnagyobbakat madzaggal kikötöttem a cseresznyefához, hogy ne arra hajoljanak, ami nekem útban van. Ha végre ki tudnám fűrészelni a tuját, ami rég ronda és utálom, a helyére hajlíthatnám a bambuszaimat, alkothatnék. De a láncfűrészt tegnap nem hoztam szóba. Nekem kell kitalálni, mitől nem működik. Magad uram, ha nincsen szolgád! Vagy Olgád? Az van. Előbb-utóbb megoldom, mert kell.

2016. március 26.

A húsvét mint ünnep soha nem játszott nálam. De hogy pont ma jött el Dani és Zsuzsi, nagy megtiszteltetés, és ünneppé tette ezt a hétvégét. Mivel egyikük sem vallásos, nem magyaráznak bele az ily ünnepekbe semmit, mint én se. Megkönnyebbülés. Ők se értik, mint én, hogy hogy kerül ide a tojás, a nyúl és a locsolkodás. Nyugodtan ítélj el érte. Csak azt tudom, hogy Gödön az apám egy vödör vízzel lelocsolt e napon. Jó régen. Tudom, falun van ennek hagyománya. Nálam semmi. Mondhatod: hagyománytiszteletlenek vagyunk. Igen. Na és?

Még időben elmehettünk a deszkámért, amit a tévém alá kellett helyeznem. Végigszántottunk Szigetszentmiklóson, megkaptuk, elhoztuk. Addig is együtt voltunk. Dani simán emelgette a tévét, minden dugót mindenhonnan ki- és bedugott, a projekt tökéletes sikerrel zárult. Most egy nagyon elégedett ember ül itt. Az összes kütyüm a tévé mögé helyeződött: laptop, set-top box, szkenner. Nem is látszanak! De vannak. Működnek. Képernyőm pedig az 50 collos tévé. Imádom. Annyira rendben van most minden, hogy már készülök valami katasztrófára, ami ennyi boldogság után jöhet. Minden tiszteletem a hdmi-csatlakozókért.

Dani nagyon tudatosan étkezik, mivel rendszeresen edz, de mára sült kolbászt kért mustárral. A falusi hentes minden héten disznót vág, nagyszerű sütőkolbászát adtam elő, még csilipaprikát is mellékeltem, amibe sajt volt töltve. Hozzá retro-cipó kenyérszeleteket - ez itt különlegesség. Elfogyott. Zsuzsinak gombapörköltet főztem, makarónira öntöttem tejfölösen, azt mondta, nagyon finom. Mi kéne még? Gyönyörű, egészséges sampionokat használtam. Majorannát, sőt, egy fél pörköltkockát is, meg sok petrezselymet. Mind elfogyott. Nem lehetnék boldogabb. Sétálni is vitték a kutyákat - lustaságom mián ezt nagyon díjazom -, utána megették a süteményt, amit a cukrászdában vettem.

Ha tökéletes napot kéne megfogalmaznom, ez az volt. Nagy öröm, nagy segítség - hisz a tévém már egy olyan deszkán áll, amin bőven elfér, és az összes hardware mögötte dekkol láthatatlanul -, ezt egyedül biztos megoldottam volna, mert vagyok ilyen, de így baromi egyszerű volt. Szedtem Zsuzsinak egy nagy csokor sárga nárciszt a kertből, becsomagoltam, elvitte. Örültem. Mindennek.

A kanapém egy csodaszer a puha párnákkal, azon heverésztek mindketten, főzés közben néha rájuk tekintettem, Zsuzsi csókolgatta Danit, ő meg élvezte, a köztük tapintható szerelem nekem egy boldog útlevél a jövőbe. Nem hiszem, hogy kérhetnék ennél többet. Tervezik, hogy kimennek Németországba Walter Extrát megismerni, hát. Pont ma simogattam meg Dani tarkóját - hátul ültem a kocsiban -, s mondtam: ez a csavar a hajadban ugyanolyan, mint apádnál. Tényleg!

Ideje volna megismernie az apját.

Nálunk minden kutyákkal zajlik. Ők tapossák le a kertet, lassan teljesen, ők uganak rá a látogatókra kitörő örömmel, ők harcolnak minden kedves ölelésért, jó szóért, leállíthatatlanok, ha szeretet van kilátásban. Napjuk nagy részét a lábaim körül töltik, sosem tudnám őket kizárni az életemől.

 

20016. március 25.

Nem tudom, ma miért épp rá gondoltam: Tóth Katira. "Színre lépésem" előtt ők voltak a magyar műrepülés női ikonjai, Éva és Kati, a testvérek, mint egyetlenek. Nagy tisztelettel tekintettem fel rájuk. Már abbahagyták, amikor én kezdtem. Éva letette a lantot, Kati viszont ottmaradt Budaörsön oktatóként. Vágyai közt szerepelt, hogy Malév-pilóta legyen. Sajnos, az akkori törvények, előítéletek ezt nem tették lehetővé. Tudom, hogy nagyon küzdött érte. Ami végül Czigány Ildinek sikerült, arra akkor, minimum egy évtizeddel előbb, semmi remény nem volt. (Az évtizedben tévedhetek, talán több is volt.)

Kati kezdettől fogva nem szívlelt engem. Tudtam. Ezért ért meglepetésként, amikor első versenyem után - azt hiszem, 77-ben volt, az biztos, hogy a Nyíség Kupán - csillogó szemmel azt mondta: "Ugye, milyen csodás, hogy mindenki rád figyel, mert versenyző vagy?" Igen, pontosan ezt éreztem. Hálás voltam neki. Láttam az arcán, hogy átélte ezt. Én meg akkor először. Mesés volt. És nem lettem utolsó a fiúk között.

Jön egy másik emlék is, amikor munkámból adódóan megint csak délután három után tudtam kiesni Budaörsre, ott hevertem a fűben többekkel együtt, leírhatatlan vágy szorításában, hogy csak pár percre felszállhassak. Lehetett volna, de nem lett. Kati úgy döntött, hogy a növendékek ma nem. Idő volt, gép volt, szándék volt, de nem az övé. A legrosszabb volt a boldog arcát látni, hogy ezt ő döntötte el.

Nem kérek bocsánatot ezért. 82-ben ő is lezuhant a többiekkel, akiket nagyon szerettem, Vincze Kutyával, és a műrepülő válogatott nagy részével. A megbocsátás alap. És kötelező.

20016. március 24.

Kiültem napozni. Égetett a nap. Csak túl sok felhő jött, rövidekre sikerültek a napozások. Kutyák ilyenkor lábamhoz simulnak. Csupa béke és megnyugvás minden.

Megrendeltem ma telefonon egy bútorlapot, kell a tévém alá, mert a két piszkosul szélen lévő lába szinte a levegőben nyugszik a két csempén, amit odaragasztottam a szekrényre. Így maradhatna, mert stabil (én csináltam!), viszont tervezem, hogy összes gépemet a tv mögé helyezem, egyrészt mert közös a dolguk a képernyővel, másrészt mert nem fognak látszani. Én meg nem ugrálok asztal és kanapé között, egy helyről koordinálhatok mindent. Háromezer alatt meg is úszom a bútorlapot, és ha sikerül szombatra időzíteni - majd hívnak -, az lenne az igazi. Dani biztosra jelezte, hogy idejön, neki kell a tévét felkapnia, míg én a többit alá rendezem. Ma is van tehát miért lelkesednem. Nézegettem szkennereket, amik sokkal kisebbek - és persze az én hatalmas, régi, multifunkciós (három funkcióból csak egyet használok) gépemhez képest ultramodernek -, de 20k alatt nem lehet megúszni. Ye, le kell mondani néha a technikai fejlődésről. Utálom még a szót is, hogy beérni valamivel, ám mit tegyek? Ezt. Közben nyálcsorgatva nézem a szkennelni tudó legújabb egereket, amiket csak elhúzogatsz a kép vagy írás fölött, és máris beolvassa a gépbe, szerkeszthető formában. Őrület, szinte követhetetlen, mit hoz naponta a digitális technológia. Nekem pillanatnyilag már az is csoda, hogy itt terpeszkedem a kényelmes kanapén, és a zsinór nélküli billentyűzetemmel azt irkálok, amit akarok, a szép nagy tévém pedig képernyőként működik. Mi ez, ha nem luxus? Úgyhogy Daka, fogd be a pofád, sokkal többed van, mint sok másnak. Már csak az automatikus kutyasétáltatást kéne megoldani, hogy gondtalanul elhízhassak itt hátradőlve. Amire van esély!

Valahogy megint három óra lett, ideje menni. Soha nincs kedvem! Miért? Lusta vagyok. Akkor ezt kitárgyaltuk. Megyek.

2016. március 23.

Nem tudok leállni a nyelvészkedésről, és nem is kérek bocsánatot, itt azt írok, amit akarok, nem? Utálom a támogatottság szót, mert mintha mindenki elfelejtette volna a támogatást. Van különbség. Én például nem támogatottságot, hanem támogatást kérnék (ha lenne kitől).

Nézek mostanában vacsoracsatákat (hal a tortánt), régi adások, ha szeretem a résztvevőket, akkor. Több - akár színvonalasnak hitt - ember se bírta még kihagyni egy csípős kaja kapcsán, hogy az kétszer csíp. A francba! Mikor jutunk el oda, hogy ezt az őskövület közhelyet, ami a seggünkre utal, ahol majd kiszarjuk a csípőset, elfelejtsük, vagy legyünk annyira civilizáltak, hogy egy vacsoraasztalnál bezárjuk a szánkba e méltatlan mondatot, aminek tartalmával bár mindenki tisztában van, kimondani mégse comme il faut. ? Mikor? Emiatt szorítkozom azokra az adásokra, ahol számítok civilizált emberekre. És még most is gyakran csalódom.

"Ha sokáig bámulod a mélységet, a mélység visszabámul" - mondta Nietsche.
Keresgélem a mély értelmét, és apró dolgokban meg is találom.
Napokig bámultam a mosogatóban halmozódó tányérokat, eszközöket, volt ezekből a pultokon is itt-ott nem kevés. Ma reggel mind visszabámult! Semmi nem utalt rá, még lelkiismeret-furdalás sem, hogy miért ne várhatnék még. Visszabámultak! Le se állíthattam volna magam, hajnali órán, még lámpafénynél azonnal mosogatnom kellett. Éreztem: elnyel a mélység, ha nem teszem. Nietschét biztos sokféleképpen lehet értelmezni. Nekem így sikerült, és ha tudnád, milyen jó érzés most körülnézni a konyhámban, megfogadnád szavait.

Baromi rendetlen voltam sokáig. Tizennyolc évesen rég magamra hagytak szüleim. Hetedik kerület, Izabella utca, szoba-konyha. Valami furcsa indíttatás folytán egyszer nakiálltam tényleg felmosni a konyhát - 5 méter hosszú és elég széles is volt -, rájöttem, a furcsa, rücskös, bordóba játszó kövek mennyire megvilágosodtak, és milyen szépek. Sose láttam őket ilyennek. Valószínűleg ez volt az első igazi takarításom.
Gondolkodnom kell, hány éves koromban jöttem rá, hogy a rendet fenntartani mennyivel egyszerűbb, mint a nagy dzsuvát felszámolni alkalomszerűen. Sokáig tartott! Nem mondok újat: fiam születése változtatott meg gyökeresen. No de az se következett be 34 éves korom előtt. Piha!

Ma is küzdök még ezzel. Könnyű a nyugdíjasnak, mert sok ideje van. Azt hiszem, mindent tudok az életről, a háztartásról, de nem. Vannak most is elhalasztott dolgok, hiába tudom, hogy nem jó. Viszont egyre többször dicsérhetem meg magam azért, mert általában rend van körülöttem. Egy rakás évtizednek kellett ehhez eltelnie. (Mártát kell itt megemlítenem, akinek ennyi év - mint az enyém - se volt elég, hogy eljusson idáig. Tán nem is böcsületes hozzá hasonlítanom magam, mert ő a káosz nagyasszonya. Öröktől fogva. Felhalmoz, otthagy, ráhagy másokra, kisujját se mozdítja, hogy felszámoljon ruha-, újság- és egyéb kupacokat, és már ötven éve hiába ösztökélem őt erre.) Ha kisszerűségemet nem szégyellem (de igen!), hozzá képest csúcs vagyok. Elégtétel ez? Hát nem. Legfeljebb szerény összehasonlítási alap, hogy magamat fényezhessem. Kihagyhatnám.

Gondolok arra - minek tagadjam -, hogy egyszer simán megáll a szívem, ahogy anyámé smmi perc alatt (szinte minden negatívumot örököltem tőle), s akkor ne egy szemétdomb tetején találjon rám, aki majd megtalál, hanem nyugodtan nézhessen körül. Hiúság ez, igen. Fingom nincs, miért is fontos. Ad valami tartást. Talán ezért. Méltóság? Lehet ez a jó szó.

2016. március 22.

Tegnap volt a nap-éj egyenlőség. Meg a tavasz első napja. Számít ez? Kicsit. Jó látni a napsárga aranyeső-bokrokat, az ibolyákat mindenütt, és a sárga nárciszaim lassan el is virágzanak itten. Útközben taposok a nyárfákról lehulló, kukacszerű kis virágokon, amik nem is igazi virágok, de mégis.

Jó későn bekapcsolódtam a Szulejmán-sorozatba, nagyon is megtetszett, erre most egy Kolosi Péter nevű helyettes igazgató kitalálta az rtl-nél, hogy ez nekünk nem is kell. Illetve neki. Volna egy pár baromi durva szó, amit a fejéhez kéne vágnom. Mi a frászt képzel magáról? És főleg miért?

2016. március 20.

Nahát, néha rájövök dolgokra, de ha magyaráznom kéne, hogyan, nem tudok válaszolni. Most minden működik a gépemen, még a start gomb is. Hogy csináltam? Rejtély. Pár ki-be kapcsolást javasolnék másoknak, nekem talán ez segített. Egész pc-s pályafutásom alatt jobbára vaktában nyomogatott gombokkal, parancsokkal és kísérletekkel jutottam el valahová, és erről még nem szoktam le. Illetve még ma sem világos, hogy mi miért történik. Valahogy eltalálom. Ennyi telik tőlem. A lényeg az, hogy idegrendszerem kisimult, már nem csapkodok és káromkodok, egyelőre szép nyugodtan kitakarítottam a lakást, amit szeretek látni, és amúgy minden rendben van. Még a nap is süt! Mosogatni valóm is alig van. A kukámra zöld betűkkel kiragasztottam a tacepaót, hogy a zöld cimkémet ellopták. Ma még elvitték a szemetet - mindig vasárnap szokták -, de mivel a kukáskocsi balról jött, nem számítottam atrocitásra. Majd ha jobbról jön! A durva ember. Egyre biztosabb vagyok benne - hála segítőimnek a fb-on -, miszerint tényleg 100 L-es cimkét kellett volna kapnom, de mégse, viszont a 60 L-est is lelopták, szóval előbb-utóbb konfliktus lesz.

A széken döglik. Kitárt tenyerekkel közelítek felé fenyegetően, ásít, nyávog, nem fél, hacsak behunyt szeme nem ezt jelzi. Pont mielőtt hozzáérek. Alaposan megsimogatom gyengéden, és közlöm vele, hogy csak hülyéskedtem. El se mozdul pozíciójából. Ért engem. Okos macska.

Cso már nem hordja szét a szőnyegeket a teraszról. A házából se bont le semmit. Micsoda változás! Gödröket még ás, és pont abban a kicsi kertben szokott aludni, ahová eddig is a paradicsompalántákat ültettem, de biztos találok más megoldást. Mivel palántáim rendesen nevelődnek itt bent nyolc cserépben. Alkalmazkodnom kell: találni olyan helyet, ahol sem nem dagonyáznak, se nem futkosnak, ez a feladatom. Meg még a nyűves láncfűrészt végre beindítani, ami eddig nem ment. Olvasom tovább a használati utasítást, ami persze magyarul nincs, de nem gond. Egyszer erre is rájövök, nem adom fel. Nagy fűrészelhetnékem van, hisz itt a tavasz.

Látó Janó ma felhívott, nézzem a Sport1-en a Légbőlkapottat, mert Besenyőről szól. Néztem. Meg is mondtam neki, díjazom, amit ennyi anyagból összevágott egységgé, olyasmit, amit eddig tényleg nem láttam és nem tudtam. Klassz volt. Lényegre törő és informatív.

Asszem, most kiülök napozni, mert a jobb könyökömet már nagyon égeti a nap az ablakon át.

Inkább kapirgáltam a kertben. Sokat haladtam a szarmentesítésben. Mondhatnám, tökélyre vittem. Mindig Danira gondolok: ha most jönne, akárhová nyugodtan léphetne anélkül, hogy engem szidna. A dögök is megkapták a húslevessel és disznófarokkal dúsított kajájukat, a sétálás most következik. Ha Cso rájönne végre, hogy házon kívül kell szarnia, sokkal kevesebb dolgom lenne. De hát ő nem egy panelkutya, akinek négy éve volt - mint Macinak -, hogy ezt megtanulja. Hangosan megdicsérem, ha ez a művelet sikerül neki séta közben, de még nem jutott el az agyáig. Hiába, ő egy akita. Nem mondom, hogy nevelhetetlen, mert ül és fekszik, ha kérem, de jutalomfalat nélkül erre se hajlandó. Öntörvényű. Tisztelem érte. Tudom, sokkal több odafigyelés kell neki, mint a csodálatos, engedelmes Macinak.

2016. március 18.

Amennyit ma szívtam, az egy nagyteljesítményű szivattyúnak is becsületére válnék. Ha nem volna itt a régi, jól bevált, tizenéves gépem, lehet, hogy forgáccsá aprítottam volna az új laptopot. Kiakaszt a Windows10! Második napja nem működik se a wireless egér, se a keyboard, de még a touchpad se! Nem tudom, kényszerültél-e valaha bármilyen mutatóeszköz nélkül, csak billentyűzet révén navigálni, de ha ellenségem vagy, ezt akkor se kívánom neked! Még jó, hogy egy csomó billentyűkombinációt hosszú életem megtanított, de akkor is! Asszák meg az egészet.
Feltúrtam a netet - persze ezen, a régi, jól bevált gépen -, hogy infót szerezzek a probléma megoldásáról. A Microsofttól kábé azt a konkrét választ sikerült kisilabizálnom, hogy bizony, a Win10-nél előfordulnak ilyenek, megoldás vagy van, vagy nincs. Bármily lépéshez egy egér kellett volna. Ami nem volt! Elrohantam a faluba - ma másodszor -, hogy új elemeket vegyek billentyűzethez meg az egérhez is, már elemekkel van tele az asztalom, de ez persze mind nem segített.

Kedves barátnőm nagyon beteg, a tizedik orvos sem tudja, miért dob ki a tápcsatornája mindent már sok hete, csak gyengül, egyre inkább fekszik, elhagyta minden tettvágya és lehetősége, hogy kimozduljon. Féltem őt, tévét abszolút nincs kedvem nézni, inkább a pc útvesztőibe gyömöszölöm magam, így legalább kiadom a feszültséget: joggal ordítok, káromkodom, csapkodok, szidom a jóistent is összes felmenőjével. Kaporszakállú, és még több k-betűs jelző...

Soha nem tudnám elmagyarázni, mit és hogy tettem, de most működik az egér, meg a táv-keyboard is. Megkönnyebbülésről mégsincs szó: eltűnt pár olyan ikon, programmal együtt, ami eddig megvolt és fontos volt. Olyannak látom most magam, mint egy dúvad, aki összevissza csapkod, aztán csodálkozik, hogy ritkul az erdő. Nem adom fel! Ha meggebedek is, igám alá fogom hajtani ezt a szemétláda windowst. A start menü gombja továbbra sem működik. Dani mondta, hogy az ő laptopjukon is pont most fordult ez elő. Ezek után csak egy fohászt tudok visszamenőleg elsóhajtani: isten áldja a jó öreg XP-t, ezer éve kifogástalanul működik! Sok szakértő tanácsot olvastam ma e gond orvoslásáról, de nálam egyik se jött be. Az én gépem egy egyéniség, ott egye meg a fene!

Nem tudom, mikor voltam fent ilyen sokáig, már kilenc óra. 7-8 között szoktam elalélni, aztán persze 2-3-kor kelek, de ma semmi álom jöttét nem detektálom. Nem baj. Nem ártana visszatérni a normális emberek bioritmusába.

2016. március 15.

Nem tudom megállni, hogy Cso plüssmaci finomságú szőrébe könyökig bele ne túrjak, még ha az is a következménye, hogy időben fel nem tűrt pulóverem ujjáról csipetenként kell leszednem a szőröket.

Hé, nagy ünnep a mai! Félek is így délelőtt, hogy még mi történhet a fővárosban; mely eszmék, indulatok, vélemények csapnak össze. Csak balhé ne legyen!

A szabadság és függetlenség nem kívülről ránk szabott ruha, hanem belülről épül kifelé, mint almára a héj... (egy beszédíró gondolata ez).

Gondolkodom, hogy kössek bele. Valami zavar benne. Mindannyian burokban vagyunk, mielőtt születünk, nevezzük héjnak. Kívülről szabta ránk a természet. Mint egy ruhát. Az almának is előbb héja van, amint a virág beporzódott, a csecsemőnek meg bőre, ami a zigótalét után összetartja, s amin belül majd növekedik. Megjegyzem, a zigótának is van sejtfala, ami nem engedi elmászkálni a benne lévő töltetet. A héjunk nem belülről épül kifelé, hanem mi születünk bele, és épülünk azon belül. Az véd meg, hogy fejlődhessünk. Addig vagyunk szabadok és függetlenek, amíg a héj fel nem reped.
 
Ez zavart eddig. Miután kibújtunk a héjunkból, bárki azonnal elveheti a szabadságunkat és függetlenségünket. Mint ahogy meg is történik. Szüleink az elsők. Azonnal igájukba hajtanak, azt kell tenni, ami szerintük helyes. A szabadság és függetlenség nem nőtt rám, mint almára a héja - szegény alma, elég leejteni, vagy késsel megvágni, máris vége van -, a szabadságot és függetlenséget mindig is ki kellett vívni, ez már jó régi történelem. Rossz voltam belőle, de ennyit megértettem. Megtapasztaltam. Nem születünk szabadnak! Függetlennek meg pláne nem. Ezer irányból mondják meg okosabbak, hogy mit tegyünk és mit ne. Sokat el is kell fogadni. 

Mire 68 éves leszel, mint én, talán megkarcolhatod a szabadság mint Gesinnung szélét, de független soha nem lehetsz, amíg nem építettél olyan bioházat, ahol napenergiából és geotermikus fűtésből nyered az energiát, és az Elmű nem támadhat rád a számláival, meg a Vízmű sem, meg a szemétszállító sem, az internetszolgáltatókról nem is beszélve. Független soha nem leszel, csak képzelheted, ha a nyugdíjad elég ahhoz, hogy fentiek békén hagyjanak.

Szabadság, függetlenség - álom az egész. Kisembereknek. 

Tegnap lelopták a kukámról a vadiúj zöld cimkét. Ami - igaz, 60L-ről szólt, amit cáfolnak, hogy kevés, de - legalább tanúsította, hogy igenis fizetem a szemétszállítást. Ha majd nem esik az eső, kiragasztok a kukámra egy tacepaót: "Innen lopták el a zöld cimkémet, de én fizető állampolgár vagyok!" (Bevallom, gondolkodtam azon, hogy én is lopok egy cimkét más kukáról, amin nem 60, hanem 100 liter van, de nem vitt rá a lélek. Egyelőre! Farkastörvények közt jobb, ha te is farkassá válsz. Még odébb van ez.)

16. március 13.

Megint találtam egy képet (még fogok is, hogy fenyegesselek!), ez is Dunaújból való. Kábé 80-ból. Sinya Erik Stiassny-nak magyaráz, aki vendégként jött a táborunkba, mert pont ilyen edzőt akart, és máshol nem találta meg. Ott van még Witek Peti a nagy hátával, én kékben, Németh Pisti, és a bal szélen Wege.

Erik Ausztriából érkezett a Pittsével gyakorolni. Dorist, barátnőjét is magával hozta, aki évekre "belénk szeretett", több versenyen velünk volt, én is jó barátságba keveredtem vele. Az ausztriai versenyen "Mama der Ungarn" feliratú kitűzőt viselt... Régi naplómban van ennek nyoma. Erik építész volt, új házát később úgy tervezte meg, hogy nekem és Daninak is legyen ott hely. Legalábbis ezt mondta. "Wie ich Dich schätze" mondatát sosem felejtem el, mivel alapállásból nem tartottam magam nagyra értékelhetőnek, s ő mégis. Walter műhelyében találkoztunk 81 telén, amikor - már terhesen - meghívásos útlevéllel tartózkodtam ott boldog szerelmesként. Erik leendő férjemmel építtette új Pitts-ét.  Én festettem rá a Pitts Extra feliratot. Ezzel a géppel zuhant le egy évvel később, Hangsúlyozom, saját hibájából: alacsonyan dobott orsózott, és a földbe állt. Meghalt. Reményeimmel együtt.

Erik százötven kilós ember volt, mielőtt repülni kezdett. Furcsálltuk is, miért jár szinte hanyatt dőlve, de amikor elmesélte, hogy hetven kilót leadott, értettük, miért olyan a tartása, mintha ezt a súlyt még mindig cipelné. Hegymászással küzdötte le a kilóit. És óriási akarattal. Két évébe telt.  A repülés lett az élete. És a halála. Elismert és tehetséges építész volt. Doristól tudom. Pilótának inkább csak bátor volt. Nagyon szerettük. Ő is azon veszteségeim egyike, akivel a túlvilágon szeretnék találkozni, nagyon.

Dorisszal együtt zuhanyoztam Dunaújban, kérdeztem, mi az a heg a hasadon. Méhenkívüli terhesség. Először találkoztam olyan "nyugatról jött" emberrel, aki ennyire őszinte és nyílt. Mindent elmesélt Erikkel való kapcsolatáról, akinek családja, felesége volt. A terhessége tőle volt. Ő akkor már évek óta volt a szerető, a szenvedő, mert nagyon szerette Eriket. Kapott tőle autót, meg egy bioboltot - én is láttam, útban Svájc felé ott találkoztunk -, a lakásán aludtunk Danival, amit szintén Eriktől kapott... Aztán a temetésén csak a leghátsó sorba állhatott. 

Néha elképzelem, milyen életünk lehetett volna Erik bástyája védelmében, az ő és Doris szeretete oltalmában, akik engem valamiért különlegesnek hittek. Talán megfeleltem volna, talán nem. A sors úgy akarta, hogy ez már ne legyen kérdés. Egyértelmű, hogy jobb így, ahogy van.

Erről a képről ez jutott eszembe.

 

2016. március 12.

A telefont nem  szoktam magammal vinni - rossz szokás -, de ma vittem, mert Suzukimat megint rákényszerítettem a százas tempóra a Tesco felé. Szerintem az autó még élvezte is (jót tesz neki, ha a kipufogóját kiégetik, az akkut feltöltik, a dugattyúk végre szaporáznak; úgy él, ahogy kell). Mivel rámlőcsölték a club cardot, jónak láttam a nagy bevásárlást ott eszközölni. Sok olcsó tésztát vettem, ami jövőre is elég, macskakaját, tojásokat, törlőpapírt, tudod, amit rongy helyett használhatsz, én szoktam is - jó ez zsebkendő, szalvéta stb. helyett -, ajjaj, több mint 8k-t elköltöttem. Nagy zsák krumpli, hagyma. Viszont ha beüt a krízis, vagy az, hogy autóm nem indul be, vagy háború lesz, jó ideig önellátó lehetek. Mindenre fel kell készülni, nem? Ezt mondom. Úgy érzem magam, mint egy bunkerhős, aki jó időre ellátta magát, és nincs mitől félnie. 
Mivel a gyönyörű, imádott, új tévémhez senki nem adott garancialevelet, azt is elintéztem. Nem reméltem, hogy könnyű lesz.  Az ügyfélszolgálat pecsételt papírokat adott, ha két éven belül történik bármi rossz, kiderül, hogy mennyit ér. Hinni kell.

Mostanában szokásom korán aludni menni. Tegnap például már hatkor. Általában hajnalban zabálok, utána már csak délután. Amitől rámjöm az alélás. Megvetem ágyam, és felkészülök az éjszakára. Nézem a tévét, amíg már teliszájas ásításaim arra nem ösztönöznek, hogy nyomogassam a kikapcsológombokat. Andi barátnőm - szomszédom -, ki normális életet él, munkából hazatérve este kilenc felé viszi sétálni a kutyáit, nem először rettent meg azon, hogy nálam se tévé, se villany nincs, csak sötét. Tegnap kilenckor felcsörgetett (akkor már három órája aludtam egy méretes hurkavacsora után), aggódott, hogy baj van velem. Ő már csak tudja, hogy volt is. Kiugrottam az ágyból azonnal, és nagyon megköszöntem neki, hogy törődik velem. Nem győzött elnézést kérni, hogy felvert, én nem győztem hangsúlyozni, hogy nem baj! Örülök, hogy figyel rám. Lemaradtam, azt hiszem, most ő érzi rosszul magát. Lehet, hogy az utcára is néző lámpámat nem fogom eloltani, ha korán aludni megyek.

Az eset után persze már nem tudtam elaludni, éjjel egyig tévéztem, ami nem esett nehezemre. Kutyákat behívtam, mindenki boldog volt, aztán aluszkáltam még vagy három órát, ami pont elég.
Tudod, az a szép ebben, hogy akkor alszom, amikor akarok. Nincs diszciplin. Nem számít, hogy délután vagy éjjel, sötét vagy világos, alszom, és kész. Aztán ébredek, és kész. Leszarom a biológiai órát, vagy az elvárt időbeosztást. Ha hajnal háromkor kelek, annak is rengeteg előnye van. Például látom, hogy már 3/4 hatkor eloltják az utcai lámpákat. Ami a csodás tavasz előjele. Hallom a rengeteg madárcsicsergést, a rigók nagyon kitesznek magukért, ezt csak az hallja, aki fent van. A kutyáim is boldogan nyomulnak be a lábam elé, macsek pedig mindig a lábuk között cikázva elsőként. Öröm van.

2016. március 11.

Tegnap kijött az állatorvos (rendkívül jóképű fiatalember, ezért sem váltok másra). Nem hiszem, hogy bánná, ha személyiségi jogait ily szinten veszem semmibe: dr. Hegedűs Tamás, aki a macskámat és Csocso-szant is ivartalanította, méghozzá alig szenvedéssel. Ellentétben Macival, akit nem ő operált, de a varratszedésig eltelt tíz napig végig szenvedett. Rossz volt nézni. Talán valami ideget varrhatott oda, ahová nem kell.
Velem is megesett ez tizenéves koromban, mikor borotvával felszeltem az ujjamat - direkt -, hogy betegállományba kerülhessek. Rögtön Gödre mentem, hisz az egészet azért követtem el, hogy újra a Duna-parton legyek. Egy varrat volt az ujjamban, de az úgy fájt, hogy egész éjjel sétáltam, igaz, nyárban, illatok közt, a világon számomra legkedvesebb helyen, de nyugvás reménye nélkül. Nem ez volt a cél. Gondolom, valami ideget érinthetett a varrat, mert mikor végre ollót ragadtam, és a fogammal kihúztam a madzagot, minden kín elmúlt azonnal. Mint Macinál is. Mivel másik két állatom csak egy napig szenvedett, maradok jelen orvosomnál.
A kutyákat idővel betereltem a szobába, mert rögtön elfutottak, ahogy meglátták. Hihetetlen, milyen pontosan emlékeznek valakire, aki a legkisebb fájdalmat okozta nekik. Maci nagyon emlékezett a fájó fülpiszkálásra, ő reszketett, mikor megfogtam, hogy az oltást megkaphassa. Csocso nem félt, ő már aludt, mikor a műtőbe került tavaly. Senki nem sivalkodott egy sima injekció miatt. De előjött Waczak, aki nyugodtan aludt fent a polcon, kíváncsisága győzött. "A cicának akkor ajándékba adom" - mondta Tamás, és már fogta is, szúrta is. Szintén veszettség ellen. Ezt nem rendeltem meg, igazság szerint fogalmam se volt, hogy a rengeteg vidéki macskát ugyanúgy számon tartják, oltják, ahogy a kutyákat. Azt mondta, amit nyilván tudnom kéne, hogy ő szabadon mászkál, nagyobb szüksége van rá, mint egy pórázon hordott kutyának. Nos, három évesen végre be van oltva. Még féreghajtó tablettát is kapott. Nem hittem volna, de a kajába kavarva megette. A kutyáknál ez nem kérdés, ők nagy falatokat nyelnek. 
Kaptam újfajta Bravecto tablettát 56 kilósra, ami kettészelve elég a két kutyámra. Egy pici szelet még cicajára is jut. Kullancs és bolha ellen. Várok a hónap végéig, addig kitart a többször visszacsomózott nyakörv, amit verekedések során szoktak letépni egymásról, de én mindig visszarakom. Azt hiszem, amíg bűzlik - rémes szaga van - addig hat. Április 1-jén - ami ideköltözésem 4. évfordulója lesz - adom be a tablettát, ami június végéig megvédi őket. Le kellett írnom, hogy el ne feledjem. Bocs, ha valakit nem érdekel. Ezt a naplót igazából magamnak írom, oké? Hasznos! Nekem. A tévém árából pont kitelt minden, a spórolás majd mostantól jön, mikor az új tévé és a pc részleteit kell törelesztenem.

Megérkezett a kutyatáp, tényleg 30 kiló, jóféle. Még a macska nevében is örülök neki, mert ezt a fajtát ő is szívesen eszi. Royal Canine. Hé, már egy órája nyitva az ajtóm, és nincs hideg. Ibolyákkal lépten-nyomon találkozom, meg bontakozó zöld kis levelekkel a bokrokon, a kertemen pedig már csak napok kérdése, hogy a sárgna nárciszok virágba boruljanak. Szép ez! Aki nem látja, mi mindennek lehet örülni, azt nagyon sajnálom.

Vettem a héten egy hdmi-kábelt, ennek is piszkosul tudok örülni. Bedugtam a szép, nagy, új tévémbe (meg a laptopba), és most is "őt" használom képernyőként, jó messziről gépelgetek a wireless klaviatúrámon, közben imádattal borulok le a technológia eme fejlődése előtt. Díjazom, hogy ezt megérhettem. Mindenkit sajnálok - némileg el is ítélek -, aki ezzel nem tart lépést, mert fél, mert nem hiszi, hogy képes rá, vagy nem is érdekli.

A galambok huhúznak, a rigók már sötét hajnalon dalolnak, az összes madár csicsereg, a világ úgy gyönyörű, a tavasz meg pláne, ahogy van. Már három óra, alighanem sétálnom kell vinni az állataimat, mert ilyenkor szokás. Ők tudják. Várják.

2016. március 8.

Kiderült, hogy nőnap van, mert gyermekem megrendelt nekem egy zsák kutyatápot ajándék gyanánt. Nagyra értékelem! (Ha nem is egy zsák lesz, hanem kettő - ahogy szokta -, überboldog leszek: egy nagy gonddal kevesebb.) Mivel sosem szűnhetek meg anyának lenni, figyelmeztettem: Zsuzsinak legalább ilyen fejedelmi meglepetéssel szolgáljon ezen a kivételes napon. Az a leány mindent megérdemel. Hiába kételkednél, azt mondom: ő az igazi. És már 28 éves kora óta. Micsoda mázlista két olyan fiatal, aki így egymásra talál! Pont időben. Tudom, talán te is azt hitted, talán én is (bár én nem akkor, mikor kellett volna), hogy az igazit öleled; szóval elsülhet ez másképp is, mint az örök szerelem fogadalmával, de nagyon bizakodom. Aki ennyi évet élt (én), jobban lát dolgokat. Eleget láttam, éreztem, éltem, tanultam. Olyan szép, felhőtlen, időben jött kapcsolatom sosem volt, mint nekik. Hiszek bennük. Főleg akarok is. A belőlem előtörő ősanya mondata pedig az: Dani igazi kincs. Akié, az csak boldog lehet. Őriznie kell. Megéri. És a lány is kincs.

Vannak hagymák, amik nem engedik magukat meghámozni. Héjat lehántani csak úgy? Soha. Négyzetcentiméterenként lehet, sok káromkodással és veszteséggel. Keménytojásból is van ilyen. Ellenségeim. A főtt krumplik se mind engedelmesek. Tudd, nem vagy egyedül ezekkel.

"Nyomában ered" - mondta egy irodalmár. "Kategóriában tartozom" - mondta egy elismert biológus. "Tekintetben vesz" - valaki más. Ember! Talán a műveletlenség kritériuma lett a -ba, -be ragok használata?! Az ellenkezőjét állítom. Határozottan. Felejtsétek végre el az n betűt ott, ahová nem kell! Számomra ez pont az ellenkezőjét sugallja, mint amitől talán féltek. Jó, megint nyelvészkedem. De bosszant.

Felhívott a telekomos fszi, hogy miért mondtam le a megrendelésemet, amit általa kapott a cég. Nem voltak a visszaigazolásban árak. Semmi. Kértem, értsen meg és ne is haragudjon, de már annyian átráztak életemben, hogy többet nem vállalok. Mondtam ezt arra, hogy megkérdezte, csak nem azt gondoltam, hogy ő át akar verni. Biztos nem akart. De mikor a honlapon tökmás árakat látok azon csomagokra, amiket megrendeltem, elszáll a bizalmam. Maradok, ahol vagyok, upc, tányér (nem kábel - a telekomos kábel már ott fut a cseresznyefám fölött), legfeljebb szívok kicsit, ha zuhog az eső, és a műhöld nem tör át a sűrű fellegeken. Sosem voltam újítás- és innováció-ellenes, de a bizodalmam nagyon fogy, ami az ígéreteket illeti. Hogy egy - valószínűleg becsületes ügyfélszerző - kézzel firkált ígéretet tett, nekem már nem elég. Begyöpösödtem, lehet. De legalább tudom, mi van most, és ez tetszik. Koránt sem biztos, hogy jól döntöttem, kiderül. Nyugodt vagyok, ez is jó.

2016. március 7.

Fotókat szedek elő, hogy emlékeim is előjöjjenek.


Mivel akkor még mindenki élt, aki látható, 82 előtt kellett készülnie. Dunaújvárosban, az látszik. Csak sejtem, hogy Sinya mellett én ülök, a morc pofámról lerí, hogy fázós edzőtábor lehetett (vagy épp lebasztak). Jobb karomnál Balatoni Józsi (ki pár évre rá Amerikába távozott), aztán Wege (Weingärtner Feri) és Csiga (Oláh Laci), a csodaszerelő. Aki mindig pampogott. De kiválóan dolgozott.
 

Sokáig nem éreztük magunkat igazi válogatottnak a többi sportolóhoz képest, először talán akkor, mikor megkaptuk az OTSH-tól a "hivatalos" tréningruhákat. Még e képen is ez van rajtunk. Bordó volt, vastag, tiszta műanyag, vállakon nemzeti színű csíkkal varrva. Én olyat kaptam, ami két méterről bűzlött az izzadságszagtól. Kimoshatatlanul! Valaki előttem sokat küzdhetett benne. Muszáj volt viselni. Szenvedtem. Alapkérdés volt nekem, hogy szagom nem lehet, legfeljebb illatom, képzelheted, milyen érzés felvenni egy felsőt, ami bűzlik. A többi ruha se volt jobb állapotban, de a srácokat nemigen zavarta. Tényleg utáltam "nőcis" lenni, talán nem is voltam (remélem), de a testszagtól nagyon irtóztam magamon. Ennyire férfias mégse akartam lenni. A saját illatom megőrzését fontosnak tartottam.

Dunaújban többször táboroztunk, ott történt az is, hogy elment az AFS-ből a hengerfej-tömítés. Olaj terítette be a kabintetőt. Fekete olaj. Ilyesmire nem lehet felkészülni. Oldalt úgy-ahogy kiláttam, végül is leszálláshoz egy farokkerekes gépen ez a fontos máskor is, csak a leszállójelhez nem volt közöm, örültem, hogy akárhol, sík terepen lerakhatom a gépet. Dunaúj nagyon tágas szerencsére, de kicsit dombos. A meredélyben értem földet, a startról nem láttak. Nem volt gond, semmi nem tört össze, a gép kifutott, megállt, jó tanítvány módjára kiszálltam, felálltam a szárnyra, onnan integettem a repvez felé, hogy minden oké. Jöttek, bevontattak, Csiga meg egész éjjel hengerfej-tömítést cserélt. Ja, és közben sűrűn pampogott. Azt a rengeteg olajat, ami mindenhova kikenődött, neki kellett lemosnia. Megértem! A gép másnapra üzemkész volt, mert Csiga az Csiga.

Most ez jutott eszembe Dunaújról. Meg a csodás cseresznyefák. Májusban. Csak felmásztam, zabáltam, ropogós, piros cseresznyéket. Pont ilyenek nőnek itt a fámon. Ez jó. 

Eszembe jut persze Arab is, a reptérparancsnok, aki mindig úgy jelentkezett be a Lónyay utcában, hogy "Itt a hintaló-legeltető", vagy "A levegőértékesítő"... a pincemély hangján, raccsolva... szegény már ő sincs köztünk. Sok minden miatt utálok megöregedni, de a legfőbb az, hogy elveszítek csomó embert, aki szerencsétlensége folytán előbb született nálam. Ezt a folyamatot nagyon meg kéne állítani. Ha túl sokáig élek, végül egyedül maradok. Nem akarom.

Bevittem ma egy hölgyet a faluba, az Akácos út sarkán intett le, ahol a földútról kifordulok az aszfaltra, még meg se látott, már tudtam, hogy leint majd. Az ilyet megérzem. Hat hete műtötték rákkal, épp sugárkezelés miatt gyalogolt volna a vasúthoz, hogy Szentmiklósra vonatozzon. Igen gyorsan elmesélte az egészet, elvittem, bár nem akartam odáig menni. A vasútnál hívást kapott, hogy mégse ma menjen, jönnek az ünnepek, majd egy hét múlva. Gyorsan vásároltam, aztán visszavittem a házáig. Nem voltam résen, a nevét se kérdeztem. Tudta, ki vagyok, a kutyáimról. Én meg a sárga házról azonosítottam, ahol lakik, és ahol mindenkit jobb kanyarra szoktam buzdítani, hogy hozzám eltaláljon.

Lassan sétálni indulok, amíg süt a nap. Dani azt mondta, náluk csak felhők vannak, de itt ragyog az ég. Azt találtam ki, viszek egy post-it cédulát, ráírom a számomat, felragasztom a sárga házra, hívjon, ha megint az állomásra kell mennie, elviszem. Komoly műtét után mégse gyalogolhat kilométereket. Talán nem veszi tolakodásnak.

Nem vette. Hívott hamarost, és számtalan köszönet közt szeretne is élni vele. És majd hálás lesz, mondta. Akkor rászóltam, hogy pont ezt a mondatot egyáltalán nem akartam hallani. Ez nem erről szól. Én odaírtam a nevem, ő is bemutatkozott: Éva. Na, még egy ismerős. Már tegeződünk.

Mindjárt megfő az utolsó három szem krumplim. Ma ez lesz a vacsora. Vajjal. Lehet, hogy snidlinget is metélek hozzá, mert már kinőttek odakint a ládában. Maguktól. Már harmadik éve. Nem hittem volna, hogy évelnek.

2016. március 3.

Délután van, Ági volt nálam, most csak egy éjszakányit, mert utazni ment, s úgy érezte, még látnia kell, hátha akármi történik. Mostanában szállhat le Isztambulban. Négy órán át együtt néztük a Szulejmánt az elképesztő, imádott új tévémen. Mióta én is Szulejmán-kedvelő lettem (csak hétvégén, öt adást egyben), azóta én is kíváncsibb vagyok Törökországra. Voltam ott, de nem mélyültem el túlságosan kultúrájukban, Isztambult csak kb. két órán át élvezhettem, jórészt Antalyában időztünk a légi világjátékok kapcsán egy forgatócsoporttal. Írtam valamit róla, ha megtalálom, felidézem. Esti sétáim során a mindent betöltő kebab-illat maradt meg bennem, a boltosok nyílt kedvessége, első kérdés mindig az volt, honnan jöttem, azután: "áh, Magyarisztán!", majd teakínálás, és teljes gőzzel meggyőzés, hogy csak náluk és csak itt kaphatok meg ilyen olcsón bármit, amit nem is akarok megvenni. Ott lettem először milliomos, mikor az automatából felvettem némi pénzt, bocs, nem tudom a nevét. Ti biztos tudjátok. Agyam nem alkalmas se pénznemek, se összegek, se átváltási ráták, se gazdaságossági számítások tárolására. Maradok az illatok, színek, benyomások, tájak, mosolyok világában inkább.
Egy összegre emlékszem csak: Floridában voltunk gyerekestül, bandával, végtelenül szűk költségvetéssel (ami engem illet), a Wendy's-ben szoktunk reggelizni, a kézzel írt blokkot valami ajtónálló (-ülő) hölgy vette át, amin az volt, mennyi lóvé jár vissza. A 17-et 77-nek nézte, így hirtelen meggazdagodtam. Szemét módon annyiban hagytam. Tudtam venni Daninak egy USÁ-s tréninggatyát. És volt érmém a mosógéphez, szóval hirtelen krőzus lettem. Bocsásd meg, Amerika! Hetven dollárt elsíboltam tőled. Tartozom!

Ez a tévéügy egyre keservesebb. Mindenki átrázott, aki eddig igényt tartott volna rá. Mára két jelentkezőm van, egyik tegnap holtbiztosra ígérte, a másik ma még annál is biztosabbra. Már nem lehetek korrekt, az utóbbinak mondtam az előbb, hogy jó. Nagyon határozottan állította, hogy neki mindenképp kell, látatlanban. Sajnos, pont akkor érkezne, mikor a tegnapiak. Akik még nem szóltak, hogy tényleg jönnek-e. Ha mindkettő tényleg elszánt, valakinek csalódást kell okoznom. Utálom. Aztán ha egyszerre jönnek, az érdekes lesz. Ha pedig a tegnapiak ideszólnak, hogy most indulnak, s közlöm, hogy ne, mert tárgytalan, mi a biztosíték arra, hogy a másik tényleg eljön és elviszi? Nem tudok ebből jól kikerülni. Valaki nagyon nem fog szeretni. A vége meg az is lehet, hogy én utálok mindenkit, nagyon. És nem lesz 30k forintom. Ami jelen pillanatban életmentő volna. Muszáj már a kutyáimat beoltatni, és új kullancs-nyakörveket venni rájuk. Csak remélni tudom, hogy az önkormányzat az oltás-elmulasztást nem ellenőrzi visszamenőleg, mert van saram bőven. Haj!

Gondolkodtam rajta, vajon a macskákkal itt mi a helyzet? Van belőlük bőven. Gizinek tavalyelőtt már tizennégy macskája volt. Tőle jött Cicaja is. Nem lehetett darabonként tízezre a nőstényeit ivartalaníttatni, feltételezem, hogy már többje van. Ha veszettségről, más kórokról beszélünk, a cicák ugyanúgy veszélyt hordozhatnak, mint a kutyák. Pesten tudom, hogy a macskákat is kötelező oltatni, de itt? Kóbor macskából is rengeteg van. Személyes ismerőseim. Megnyugszom abban, hogy itt, vidéken ez megoldhatatlan. A macskák mindenfelé járnak. Könnyű azt mondani: nincs, mert épp nincs itthon, aztán kész. Ha ezt nézem, a kutyák chippelése, oltása, nyilvántartása szinte felesleges. Nem ők fognak beteggé tenni. Senkit. 

Ezt jól levezettem, mi? Amit leszűrök belőle (nem biztos), hogy nem kapkodom el az oltást. A nyakörv biztos kell, mert még egy babéziát nem szeretnék átélni. A kullancsok nem válogatnak, és egy ilyen röhejesen enyhe tél után dőzsölni fognak. Mindjárt lejár a jogosítványom, az se lesz ingyen. Vannak dolgok, amik fontosabbak másnál. Nincs mese. Az "ej, ráérünk arra még" megoldás lehet a kevésbé fontosaknál.

Végre! Elvitték a tévémet, gazdagabb lettem 30k-val, és sms-ben még félöt előtt le tudtam mondani azt a szegény embert, aki félötig dolgozik, utána akart idejönni. Felhívott, ki tudtam fejezni sajnálatomat. Akkora szemét így mégse voltam, mint amilyen lehettem volna, ha már elindult, és hiába jön. Megúsztam! Majdnem boldog vagyok, mert őt sajnálom, a hangjából ítélve nagyon szerette volna. Viszont előtte még hat másik is, aki átaszott. Most nincs kedvem szemrehányást tenni magamnak. Pont. Már csak a hirdetést kell törölni, ami kutyakötelességem. Hagyjuk most a kutyákat. Megvan a lóvé a nyakörvükre.

 

2016. március 1.

Március van! Hát nem csodálatos? De. 21-én már a nap-éj egyenlőség is bekövetkezik. Figyelem az utcai lámpákat, 6-kor lekapcsolják, de jó! Ági végre nálam töltött másfél napot, utoljára december elején láttam, azóta folyton az időjárást figyeltük, jót hazudtak a múlt hétre. Sok esőt mondtak, ezzel szemben gyönyörű, napsütéses idő volt. Ma viszont, mikor kivittem a vasúthoz, zuhogott.  Már a meteorosokban sem lehet bízni... 
Várakozó vagyok, a tévémet szeretném - nagyon - eladni végre, nyolc felé ígérte valaki, hogy idejön. Még tíz perc. Elmentem a boltba, előzőleg említettem Iminek, hogy van eladó tévém, épp ott volt a potenciális vevő, el is jött velem, meg is nézte. Kéne is neki. De a nyolcórásat azért megvárom, böcsület is van. Ő volt az első. Harmadik is jelentkezett telefonon, az ő hívását félkilencre kértem. Valami csak lesz! Szeretnék ma még 30k-t keresni! Nagyon kéne. Most kezdem a lábamat rázni, mert már 8 óra van. Hogy nem találnak ide, az biztos. Ha nem is akarnak, mert meggondolták magukat, akkor asszák meg. Az eladó tévém háttal áll nekem, beléje dugtam a hdmi kábelt, így én most csak hangokat hallok, nézni nem tudok semmit. Küzdöttem vele, hogy beüzemeljem, mert elég hülye vagyok hozzá. De azért sikerült. Nem merem kikapcsolni, hátha még egyszer nem sikerül. Most tehát nézem a saját sötét képernyőmet, hallgagom a másikat, meg a szél zúgását, mert az van bőven. Nem baj, legalább száradnak a pocsolyák, talán többé nem tudják úgy lefröcskölni sárral a kocsimat, hogy még a tetőről is vakarhassam. Tegnapelőtt egy szobai felmosóval oldottam le a nagyját, a mai zápor sokat rásegített.

Nem hibáztatok senkit, aki ugyanúgy szeret bliccelni, mint én. Ősszel elblicceltem az avar összekaparását. És még ma is. Néha a kutyasétáltatást is elbliccelem, mint ma is (rohadtul fúj a szél, minden vizes, bocs! De főleg nem volt kedvem). Amit nem blicceltem el, az a tojástartóban nevelt pár centis palántáim átültetése egy nagyobb edénybe. Megtettem! 

 

2016. február 25.

Látjátok már, hogy jön a tavasz? Én látom! Felizgat. Ősszel nem gereblyéztem, mostanában kapirgálok kutyaszar-ügyben sokat, így látom, hogy a sárga nárciszok zöld késpengéi nagyon is kiállnak a földből vagy húsz centire. Ott már nem kotorhatok. A feketerigók dalolnak, a cinkék is kiscipőznek; lehet, hogy idén tél már nem is lesz? Kassai Béla, ki mindig is meteorológus volt (sajnos, már nem él), nem sok éve azt mondta, nem lát globális felmelegedésre utaló adatokat. Bocs, Béla, én meg igen. Ezen már az se változtat, ha két hét múlva hirtelen lezuhan fél méter hó. Nem bánnám amúgy. 

Jajj, gyerekek, az új Sharp tévém fantasztikus! Szinte bántja a szememet az élessége, a fénye. Nemhiába sharp. (Aki nem ismeri a szó jelentését, üsse be a keresőbe: "angol szótár", aki erre is lusta, maradjon tudatlan. Én folyton tanulni vágyom. Addig kerül a demencia.)

Tojástartóba ültettem magocskákat, a lámpa alá, ami sokat ég. Egy hét alatt kikelt egy csomó gyönyörű zöld levélke, csak azt nem tudom, mifélék. Fel kellett volna írnom, hogy hová mit ültettem. Az első négy lyukba a magam által kikapart paradicsommagokat raktam, nem hittem, hogy életképesek. De ott nő minden zöld most. A zacskósok nem keltek ki. Izgalmas nézni, ahogy az élet feltámad. A lámpát el se oltom, ma is jókora szürkeség van.  Nekik mindegy, honnan jön a lux, csak jöjjön.

Most már kiveszem a sütőből a csirkecombot. Sütőzacskóba raktam krumplival, hagymával, fűszerekkel. A kutyák húslevese is fő karajcsontokból, sok répával. Nem panaszkodhatom. Meg ők se.

Autómat a faluban sokan megcsodálták. Telefröcskölve sárral. Az ablakokról lekapartam, de maradt bőven. A trafikos lány - szomszédom - sejteni véli, ki az a barom, aki ilyet szokott tenni. A zöldséges is szentelt ennek pár mondatot.

2016. február 24.

Ragyog a nap. Várom a tévészerelőt, képzeld, még melltartót is felvettem, hátha attól huszárosabb a kiállásom. Sőt, megfésülködtem! Ez ritkán történik meg ebben a történésmentes közegben. Általában sapkát húzok a fejemre, így sok eztmegazt megspórolok a fejemmel kapcsolatban.

Hú, most hívott a faszi, hogy már jön is. Kíváncsi vagyok, hány telefon kell még ahhoz, hogy idetaláljon. Tűkön ülök. És nem bánom, hogy megfésülködtem. Sej, ma már az 50 collos tévémet fogom nézni! Sajnos, csak tíz havi részletre adták, így eléggé össze kell húznom magam egy jó időre. De nincs kamat. Csak működjön! Ami aggaszt, hogy a másikat hogy adjam el, ha már nincs benne egy dugó se, ami lehetővé tenné, hogy kipróbálják. A szekrény, amin most áll, pont egy méter széles. Egész nap azon agyaltam, hogy legyen legalább 105 centis, mert az új tévé lábai ilyen fesztávúak. Behoztam a sufniból két csempemaradékot, amivel anno a konyhámat rakták le, odaragasztottam a szekrényre - talán még meg se kötött -, hátha azon megáll. Érdekes lesz. Csekély mechanikai (vagy milyen?) ismereteim azt súgják, mivel a tv súlypontja lábanként tíz centivel beljebb van, nem fognak a csempék lebillenni akarni. Mindent szemmértékre csinálok, eddig bejött, remélem, most is. Kimértem, bejelöltem a talpak helyét, már csak erős ember kell, aki pont oda teszi. 

Elfelejtettem mondani neki, hogy egy nagyon koszos, fehér Suzuki áll a kapu előtt. Valami állatformájú olyan sebességgel mehetett el a göröngyös földúton a házam előtt, hogy az éjjeli zuhatag utáni pocsolyákat mind felkente az autómra. Még a tetőn is sárkupacok vannak, meg aztán mindenhol. Bár hétágra ragyog a nap, most igazán várok valami jó kis esőt, hogy ne én mossam le. Ha meg nem, akkor vödör és kefe. Csak már az nincs. Tavaly a motormosáshoz halálra olajoztam az egy kefémet, ki is dobtam. Akkor vizsga kellett, idén meg jogosítvány-megújítás kell. Nincs olyan, hogy valami ne legyen. 

Jaj, inkább felszállnék most háromszázzal. Bömböl a Lycoming, kiengedem a féket, nekilódulok, felemelkedik a farokfutó, dőzsölnek a lóerők ott elöl, fél méteren gyorsítok, aztán ha vége a pályának, felhúzom, és akár legyezőt is csinálhatnék, de minek. Az a sima felhúzás olyan, mint egy álom. Száguldok fel és fel. Több százra. Mindegy, mit akarok a tetején, akármit tehetek. Ha sebesség van, minden van. A Tréner 180 lóereje is sok mindenre elég volt, de olyan gyorsulást, mint amit háromszáz lóerő adhat, nyilván nem élhettem meg általa. Háromszáz lóerő urának lenni nagyon király! Nincs az az autó, ami ezt az életérzést akár csak mímelni tudná. A dimenziók ura is lehettem: lent, fent, keresztben, hosszában, akárhogy. Aki nem tudja, ne is tanítsa, mert ezt érezni kell. "Alajos felszáll a magas égbe" énekelte Hemi egy őcsényi táborban este, gitárral pengetve hozzá. Alajos épp átölelt engem, közben ezüstérmes szekszárdi borokat ittunk, amiket Hemi hozott. Vannak pillanatok, amik nem feledhetők. Hogy utána mi volt, nem tudom, nagyon ízlett az a bor, kitűnő volt, és erős. A hangulat megmaradt, meg a vörösbor íze is. Szász Alajost is töretlenül csípem, hiába volt velem szemét, mikor alkalmazottjaként dolgoztam Tökölön. Nem tud eltántorítani. Ő meg van róla győződve, hogy a nők alapból bosszúállók, hiába magyaráztam, hogy én nem. Már rég megbocsátottam neki mindent, ez sokkal egyszerűbb, mint haragudni. Szeretem őt. Segített, amikor kellett, kirúgott, amikor kellett, minden pont úgy jó, ahogy volt. Kiérdemli nagyrabecsülésemet a Pannon Air Service élén. Hihetetlen, amit létrehozott, alig értem, hogy lehet egy ilyen céget nemcsak alapítani, felfuttatni, koordinálni, de megtartani is a mai időkben. Példakép. Volt ő a műrepülő keret csapatkapitánya is, jól. Repültünk eleget közös társaságban. Nem volt rossz soha. Amit tett, jól tette. Szeretem.

Megjött a szerelő! Nyolcezrembe fájt, de immár a gyönyörű új tévémet nézhetem, és a másikat is úgy állította fel, hogy ha valaki megnézni jön, tudom, mit hová dugjak, hogy működjön.

Hogy sűrűbb legyen a nap, jött még egy Telekomos ifjú is, hogy rádumáljon. Tévé, telefon, net, wifi stb. Az egész nagyjából kétezerrel lenne kevesebb, mint amit most fizetek a UPC-nek és az Invitelnek, a net pedig hatszor gyorsabb. A csatornák ugyanazok, a médiabox is meglesz, szerinte többet tud, mint egy műholdas izé, leszerződtem vele. Az első három hónapban majd minden ingyen lesz. És még a kutyáimat is szerette. Cso összevissza nyalta, nem bánta. Mióta a nyáron a cseresznyefámon át húzták a kábeleiket, tudtam, hogy ez be fog következni. A kábeltévét jobb szeretem, mint a mostani műholdasat. A tányér középen már csupa rozsda, ha jön egy nagyobb esőfelhő, elmegy az adás. Ez most már nem lesz. Viharban is tévézhetek. Hát nem jó?

Nem tudom, mikor jön az eső, mert a lefelé haladó nap még mindig forrón süt a jobb fülembe, pedig lassan négy óra. Ideje sétálni menni, kiskutyáim tegnap se kapták meg ezt a szar idő miatt. Miközben jól tudom, hogy a szar a kertben növekszik minden elmulasztott séta után.

Szép nap a mai. A csempék állnak a helyükön a tévé lábai alatt, nem dőlnek sehová, úgy van minden, ahogy elképzeltem. Mi a fene kéne még?

Megvolt a séta. Futnom kellett. A kutyák nagyon élénkek ezen a hőmérsékleten. Félöt. A nap még mindig ragyog. Ági lemondta a mai látogatását a rossz idő miatt. Nagy tévedés volt. A magyar meteorológia még mindig nincs a csúcson. Tudom, Köln sík területen fekszik, nincsenek furcsa anomáliákat generáló hegyvonulatok körülötte, de ha ott, akkor a rádió azt mondta, délután kettőkor esni fog, akkor esett is. Kettőkor. Harminc-pár évvel ezelőtt

 

2016. február 22.

Ma eszembe jutott első oktatói felszállásom a Trénerrel, Weingartner Feri volt a "növendékem" (egyrészt röhej, mert egy lépésre volt ő is az oktatói papírtól, másrészt nem találom az a-betűre a két pontot, hogy helyesen írjam a nevét - amúgy meg ő simán Wege volt nekünk), Budaörsön szálltunk fel, hidegfront utáni időjárás uralkodott, kristálytiszta ég, alacsonyan, hófehéren szálló felhőcsimbókok kerültek alánk már ötszáz méteren, mi meg odafent a szájunkat tátottuk, hogy a világ milyen gyönyörű. Nagyjából együtt mondtuk: "ilyen nincs!" A felhők fölött a levegő barátságos volt, tiszta és hívogató. Minden figura gyönyörűen sikerült, őt nem kellett oktatni, hisz egy nívón voltunk a papírtól függetlenül. Csak annyi volt, hogy én ültem elöl, ő meg hátul. A fejem nem volt akkora, hogy zavarjam a kilátásban. A feladatból semmi másra nem emlékszem, csak a gyönyörűségre, amit együtt éltünk át. Ugyanúgy átszellemült, mint én, bár mondhatnám ma is, hogy "szia, Wege, emlékszel még?" - de ő meghalt 82-ben. Szép fiú volt, magabiztos, törődött a testével, szép izmai voltak, imádta a repülést, és volt egy Cilikéje, akit szeretett. Jártunk a budai, domboldali házban, ahol élt, megvolt mindene, ami nekünk akkor még álmainkban se. Belevaló csapattag volt. 

Azon vihogtam, hogy marékszámra - természettudományos alapon - szedte a vitaminokat ősszel meg tavasszal, mégis ő volt, aki először náthás lett, köhögött. Volt rá ideológiája, hogy miért és hogyan kell a sokszínű tablettákat szedni. Nagyon okos és tájékozott volt. Sajnálom, hogy kinevettük. Biztos megbocsátja odafent.
 

Ildi barátnőm ma azzal ébresztett fel, hogy szereti, ahogy a műrepülésről írok. Az ébresztést nem a reggelhez kell kapcsolni. Csak úgy. Beindultak az emlékeim.

A Zlin-526 AFS nekünk olyan volt, mint a csoda: együléses, csak te vagy, kis súly, nagyobb fordulékonyság, hajrá. Békéscsabán, Gulyás Ferenc edző égisze alatt nagyon tartalmas edzőtábort zavartunk le néha olyan hidegben, hogy még Feri bácsi is pokrócot tekert maga köré. Ha találok erről fotót, nem mulasztom el megosztani. Repültünk minden nap. Sokat.
Azon a tavaszon anyámmal kirándultam keresztanyámhoz Dunakeszire, sok kérdésre feleltem, sokat magyaráztam, mit is csinálok, de közben az agyamban balról-jobbról mindig felszállt egy AFS, a hangját is hallottam, a lelkem ezzel volt tele. Kérdés: milyen ennyi fiú között egyedül lánynak lenni? Az irigység ott volt keresztanyám szemében, ezüstszandálban voltam, feszes gatyában, fehér pulóverben - lehet, hogy annál jobban sosem ragyogtam. Csak azt válaszolhattam, ami igaz volt: nagyon szeretem őket, elfogadnak, harcolok, és soha jobb helyen nem voltam, mint köztük. Nem fokoztam, hogy ez számomra a Minden, de gondoltam. Úgysem érthette volna senki. Közben meg zúgtak agyamban az AFS-ek, s alig vártam, hogy visszamenjek. Egy keresztanyának ezt nem lehet elmagyarázni. Talán másnak se. Ezt meg kell élni. Átszellemült pofával ültem ott, és hagytam, gondoljon bármit fiúkról-lányokról, ahogy azt szokták. Fent jártam. A lényegről fogalma sem lehetett.

Az AFS néha olyat produkált, hogy ha guruláskor leesett a fordulatszám, a rádió sem működött. Sinya egyszer úgy gurult be, hogy előtte dolgozott egy kaszálógép, traktor, vagy mit tudom én. Nem tudtunk rászólni, hogy álljon meg, és mégis megállt. Megérezte. Farokkerekes gépből a kilátás nem olyan tökéletes, mint orrkerekesből, nem látta, de érezte. Megállt. Sokan drukkoltunk akkor neki, mert tudtuk, hogy Gulyás Feri nagyjából csak arra vár, hogy végleg elkaszálja. Nem akartuk. És nem lett. Örültünk. Megúszta.

Gyakran felhív valaki: most megint lelkisegélyt kellett nyújtanom ősrégi barátnőmnek, aki már nagyjából százezredszer maga alatt van, és ugyanannyiszor tudom, hiába mondok bármit, nem segít, de kizökkentett emlékeimből.

Cicaja az ölemben ül, nagyon dorombol, elég nehéz így a teste két oldalán elterülő karjaimmal irkálni. Jó. Most odébb lépett. De még mindig dorombol. A könyökömnél. Nem tudom, mit akar ezzel. Én kellek neki? Megtisztelne. 

Egy Z-50-essel felszállni, barátom! Háromszáz lórerő! El tudod képzelni? Hagyjuk most a többit, ami azóta lett, nekem ez volt a mennybemenetel. Típusrepülésnek hívták, ami azután következett, hogy levizsgáztunk a gép műszaki paramétereiből, ezt úgy hívták, hogy légiüzemeltetési utasítás. Meg kellett tanulni. Aztán beleülni. Egyedül. Műszereket figyelni, emlékezni minden fontosra, felszállni, és kész. Volt pár kötelező iskolakör, ez arra szolgált, hogy a leszállást megérezzük, hisz nagyon más volt, mint amit megszoktunk - fékszárny sehol -, aztán egy légtér, ahol hajlíthattuk a bukfencet, vagy ami eszünkbe jutott. Orsók, dobottak, kiélvezni, hogy egész más dimenzióba ragadott el a jóisten, mint amit eddig tapasztaltunk. Nem láttam olyat, aki nem fülig érő vigyorral ért volna földet. Őcsényben történt ez meg velem, Őcsény azóta is a szívem csücske. És nem csak ezért. 

2016. február 20.

Gyönyörű idő volt ma, napsütés mindenfelől, végre sétáltam is a kutyákkal nagy boldogságukra. Háromnegyed hat van, az ég kobaltkék odakint még mindig. Nincs mese: jön a tavasz! A feketerigó már múlt héten dalolt, cinkék számtalanul kiscipőztek, állataim is inkább kint szeretnek lenni, mint bent. 
A plazmatévémet meghirdettem, de nem kapkodnak utána. Talán jövő héten megjön az új tévém. Sokat fogok szívni miatta, mert csak tíz hónapi hitelt adtak rá. Nekem a tévé alapkérdés, de ezt mondtam már. Az is szép, hogy nulla thm és kamat még létezik, hálát adok a sorsnak. Ki tudja, meddig lehet még így vásárolni. A részletek miatt valamiről biztos le kell mondanom. Majd kitalálom.

Anya csak egy van, állítólag. Szerintem meg kettő. Számomra Anneliese Extra az anya. Az anyósom. Amit ő tett értem, Daniért, az nem elvárható, nem normális, az egy végtelenül jószívű, alapból mindent odaadó, önzetlen, csodálatos lény végtelen szeretete által vezérelt emberség. Úgy érzem, igazi anyámat 34 éves koromban ismertem meg. Őt.

Nem vagyok egy szuttyogó fajta, de ha az ő arcát látom (most már 30 év távlatából!), könnyek szöknek a szemembe. Mindig. Ilyen érzést senki nem tud kiváltani belőlem. Ha anyáról van szó, senki más nem jut eszembe. A hiánya mindaddig fáj, amíg élek. Még jobban fáj az a számtalan ölelés, dicséret, amit elmulasztottam. És minden rossz szó, amit szóltam harminc évvel ezelőtt, tudatlan, frusztrált hülye picsaként, aki csak saját nyomorúságát látta, nem véve észre, micsoda védőpajzsot épített köré ez az egyszerű öregasszony. Önként. Szívből.

2016. február 19.

A meghasonlások napjait élem. Vajon voltam-e mindig olyan jó, amilyennek lennem kellett? Biztos nem, ilyet talán senki se állíthat magáról. Csak az biztos, hogy akartam. A legkevésbé arra van szükségem, hogy te meg te gyorsan megerősíts: voltál. Dehogy. És ne. Biztos ez az áldatlan, szürke, vizenyős idő teszi. Az optimizmusom szürkén nem működik. Magamtól kérdezek most. Hogy merészelek bárkiről akár csak véleményt mondani? Jó, merészel mindenki. De rosszat? Azt hogy?

Sokat szenvedtem előítéletektől. Bélyegektől, amiket rám ragasztottak. Rengeteg félelmem volt, hogy ezeket elkerüljem. Állandóan vigyázni akartam, nehogy hibát vétsek. Magamba zuhantam, mikor Kiss Dezső (azt hiszem, ez a neve) simán lekurvázott, amiért férjemet elhagytam - Sanyi ezt mondta. Neki talán elégtétel volt, engem földbe döngölt. Az az ember semmit nem tudott rólam, sosem beszéltem vele, csak annyit tudtam róla, hogy létezik. Szintén férjem számolt be róla, hogy Katona Sanyi olyan anyajegyet emlegetett a hasam alján, amit ő látni vélt. Erről még férjem is tudta, hogy hazugság. De mégis elhangzott. És hallani rémes volt. Mindez válásunk környékén történt. Józan ésszel annak tudtam be, mennyire próbálják páromat vigasztalni bánatában, férfiösszetartás! Egy kurvát könnyebb feledni. Bűn volt másba szeretni.
Viharosan, őszintén, tiszta szívvel voltam szerelmes mindig. Ez biztos méginkább bűn. Minden szerelmem "halálos" volt, annak éreztem. Csak ő, senki más, hiába minden konspiráció, ahhoz is hülye voltam, hogy jól csináljam, amikor Ő volt a tét, aki felé minden ízemmel elköteleződtem. Ki a fene gondolt akkor arra, mi lesz a vége? Sanyi reakciója az volt, hogy az Országos Központba ment és letiltatott a repülésről. Olyasmi indokkal, hogy idegileg labilis vagyok. Sima bosszú volt, ami tőle nem idegen. Légüres térbe kerültem. Így könnyebb volt kivándorolnom Németországba következő férjemhez, mögöttem felégett hidakkal. Nem lett ettől szép se az elválásunk, se az emlékeim róla. Nem. Megértem viszont a gyarló ember reakcióját, azét, aki nem tud veszíteni. Biztos könnyebb lett a lelke a haverok vigasztalásától, ami arról szólt, mennyire nem kár értem. Összehoztak utólag mindenki-félével, amiből semmi sem igaz. Egy volt csak, de azt elmondtam neki. Azt is kár volt. Én egyszer, ő hányszor: nem érdekelt.

E férjemen igazán nem nyertem semmit. Walteron meg pláne nem. Sose képzeltem, hogy a németeknél majd folytathatom a repülést, csak simán meg akartam szülni a fiunkat, és boldogan élni vele, mert őt is "halálosan" szerettem. Mivel villámgyorsan elhagyott, a beteljesületlen szerelm törvényei működnek: ma is álmodom néha vele, a régi arca van előttem, amikor még ő is "halálosan" szeretett, és a vészterhes vég nem fenyegetett sehol. Van egy angol színész az ő arca sajátosságaival, akit ha meglátok, nem tudom levenni róla a szemem, gyönyörű érzések támadnak ismét ma is rám. Van, ami nem múlik el, hiába a kiábrándulás és ezer rossz tett. Az idő megszépít mindent. De nem mindenkinél. Nagy igazság az, hogy a beteljesületlen szerelmek nem enyésznek el. Örökké ott marad a kérdés: mi lett volna, ha nem kell lemondani róluk? Ezt már sose tudom meg. Biztos pont így jó. Az emlékük gyönyörű.

Tanulságom: mindegyiken csak vesztettem. Évekig tartó gyötrődést, vágyakozást, kérdések ezreit "nyertem", aztán maradtam magamnak.

Béla '69-ből. Csopak, nyár, nagy társaság, nagy boldogság, éjszakai úszások a Balatonban meztelenül, csopaki bor demizsonból, sátorban alvás, rengeteg röhögés, aztán nem várt, nem is remélt - de nagyon kívánt - rámcsapás, gyengédség... Mit kívánhatna egy 22 éves? Én senki voltam, csak egy autóstoppos, aki Csopakra járt Mártával és Ágival, ő meg egyetemista. Azt hittem, számítok, de nem. Még azon a télen - egy abortusz után, amit ő fizetett (300 Ft volt) - a bokáig érő hóban bőgve gyalogoltam le a Szabadság-hegyről, ahol utoljára együtt voltunk szülei házában, s ahol közölte, mást szeret. Olyan lányt, aki szintén egyetemista, kibernetikával is foglalkozik... Semminek éreztem magam. Senkinek. Az is voltam, lássuk be. Nyári kaland. Találkoztunk tíz és húsz év múlva is, nagyon jókat beszélgettünk, az mindig ment. Meglepő őszinteséggel mesélte el félresikerült házasságát azzal a lánnyal, aki "halálos" csapást mért rám anno. Őt ma már dr. Daubnerként tisztelik, és én is, nagyon. Még mindig. Ez sem múlik el soha.

Első férjem, amikor még nagyon-nagyon szerettem. Én csak így tudok. Első kutyám úszik a tóban, aki csak pár hétig volt az enyém, de évekig meglátogattam és magammal vittem. Lord, a német juhász.

Szerelem-ügyben tényleg notórius vesztő vagyok, de az emlékeim csodásak. Jó tudni, hogy igazán szerettek, pont azok, akiket én is, és kettő ezek közül azon is túl, hogy az élet közbeszólt. Romantikusan, messziről tudatva, hogy még mindig... 

Jó egyedül lenni. Gazdag vagyok. Nem nyomorodtam bele valami ez is jó kapcsolatba csak azért, hogy legyen. Egy ismerősöm sincs, aki ilyenben él, és ne kacsingatott volna ki heves vágyakkal mások felé. Nekem nem kell ilyen kapcsolat, és nem is kellett, hisz felbontottam, amikor kellett. Talán ezért nincs soha olyan érzésem, hogy magányos vagy fölösleges vagyok, elhanyagolnak, semmibe vesznek, baszogatnak, kihasználnak, gyötörnek, nem adják azt, ami kell. Szerencsés vagyok. Itt senki nem nyúl a távirányító után, hogy máshová kapcsolja a tévét. Senki nem fikázza a kaját, amit főzök. Itt mindenki boldog, jelentem!

2016. február 17.

2016. február 9.

A netemet megjavítani eljött egy srác tegnap, egészségtelen formájú, ritka hajú, cingár, félt a kutyáktól, ki kellett kötnöm őket a ház mellé. A cica is ott kíváncsiskodott a kapunál, kérdeztem, ő is zavarja-e, de nem. Sokat küszködött itt, hiába hozott új modemet, nem akart rendesen letöltődni semmi. A hálózat ellenőrzése során látta, hogy kábé egytized sebességen működöm ahhoz képest, amit évek óta fizetek. Elautózott tehát a délegyházi vasútállomásra, majd az Erdei vendéglő háta mögé, ahol az ún. portok vannak, amik a kapcsolatért felelősek. Felturbózott engem 5 megára (az eddigi 2 helyett, amiből a tizedét kaptam), tehát most ingyen dőzsölhetek, a sebesség tényleg látványosan megnőtt.

Míg itt ült, lassan kibontottam egy csomag cigaretteát - lapos pillantásai kíséretében -, majd egy szálat sodorgattam - szintén odanézegetett -, de mikor felvettem az öngyújtót, megszólalt, hogy NE. Nem lepődtem meg, tudtam, hogy aggódik az első perctől fogva. A lényeg az, hogy minden működik, aminek kell, nem került semmibe, már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a számlám tükrözni fogja-e a négy napos szívást, amíg nem tudtam a netre kapcsolódni. Addig is megörvendeztetlek egy tegnapi naplementével:

Kutyáim ilyenkor megkapják a parancsot: "Állj! Ne rángass!", s néha sikerül. Talán ezt még a Facebookra is felteszem.

2016. február 7.

Nem tudom, miért öntöm ki ezt a sok moslékot, ami - most már tisztán látom - nem tökéletes családunkat jellemzi, de ha megvénülsz, majd te is szembenézel vele talán. Amíg benne éltem, fiatal voltam, nem vettem észre semmi hibát, úgy volt természetes minden, ahogy volt. Nem ismertem mást. Kebelbeli barátnőimnél se volt semmivel jobb a helyzet, így utólag nyilvánvaló, sőt törvényszerű, hogy olyanok társaságát vonzottam be, akik majdnem ugyanezt mondhatják el magukról, sorsuk hasonló. Az egyiknek részeges apja volt, hatan éltek egy - szintén hetedik kerületi, a kutyástérrel szembeni - földszinti, sötét szoba-konyhában, a lichthofban dőzsölő svábbogarakkal játszottak, a másik - naná, hogy az Izabella utcában - az őrült anyját szenvedte az öccsével együtt, szintén szoba-konyhában, és az anya tényleg őrült volt: ült a tévé előtt, maga elé tolta a virágvázát, hogy őt ne lássák a "privátosok". Mindenki az volt, akitől félt. Folyton félt. Éjjel néha harcolt is "velük", ordított, verekedett. Hajat tépett. Az a csoda, hogy mindkét barátnőm hellyel-közzel normális tudott maradni, már ha azt nézem, hogy az évtizedek óta szedett antidepresszánsok viszonylag normális élet lehetőségét adták nekik. Hozzájuk képest én voltam a "király". No depresszió, a gödi töltés adta kirobbanó életerőm kellett nekik, össze is kovácsolódtunk. Vittem őket mindenféle kalandba, eltávolodtunk napi nyomorunktól, és éltünk, ahogy kell. Majd egyszer megírom ezt is. Az lesz a legrégebbi naplóm.

Csak oda tudok kilyukadni megint, hogy ha magamra hagyatottságom nem kényszerített volna önállóságra idejekorán, nem lettem volna olyan őrült és lázadó, amilyen lettem. Ezt csak köszönni tudom szüleimnek. Nem igaz, hogy jól esett, amikor anyám elköltözött új férjéhez egyik napról a másikra, csak 18. évemet várva ki, miután eldőlt, hogy nem költözünk Izraelbe, apám meg azonnal Gödre menekült, leszarva, hogy velem mi lesz, nem, tényleg nem esett jól. Viszont nem ölt meg, inkább felszabadított. Persze idő kellett hozzá, még a depresszió is megkörnyékezett, de nem döntött le.

A két barátnőmmel a mi kis Bermuda-háromszögünk mindent vert. Mentünk a világba - nyilván csak országon belül, stoppal, alig pénzzel, de szabadon -, és megéltünk mindent, amit érdemes. Szép évek voltak. Feledhetetlen nyarak. Mindhárman dolgoztunk 16 éves korunktól, de a szocializmusban ez nem volt nehéz.

2016. február 6.
Nagyon szar a helyzet, hiába kék az ég és zöld a fű, és habos felhők kukucskálnak be az ablakon. Az Invitel szívat, nincs netkapcsolatom. Levelekre se tudok válaszolni, nyilván. Pláne a honlapomra valamit feltenni. Már tegnap se. Ezt most Wordben írom, tán egyszer tovább tudok lépni innen. Nyilván mindent megígérnek. Valami csoda folytán a beérkező levelek megjelennek, el is tudom olvasni, csak válaszolni reménytelen. Az Invitel tegnap 2-kor azt írta, a szolgáltatói oldalon van hiba, kiszállás nem kell. Egy óra múlva azt írták, rendszerhiba, kiszállás kell. Akkor most mi van? Például szombat, holnap meg vasárnap. Ez a szarság napokig fog tartani?

A tavasz hathatós sürgetésére kimentem tehát kertembe szart szedni. Úgy hat kiló össze is jött, egy teli szatyor (nyilván az én bűnöm). Ma nem folytatom, kell szatyor. Képzelem, ahogy a kutyátlanok a "látod, látod, kellett ez neked?" bólogatással nyugtázzák soraimat, és örülnek, hogy nekik ilyen gondjuk nincs. Sajnálom őket. Mi ez ahhoz képest, ahogy szerethetem őket, és ahogy ők szeretnek engem? Ha nem lennének, ülhetnék a seggemen naphosszat a tiszta, makulátlan kertemmel az ablak előtt, ki se mennék, mert minek. Megint eszembe jut barátnőm (tudom, hogy már szóltam erről), aki hirtelen rájött, hogy az édes-kedves nyuszi szőrös. Mit ad isten, hullatja is. Takarítani kell utána! Rögtön száműzte egy kinti ketrecbe. Tovább nem tartott igényt az édes-kedvességére, a társaságára, pedig mikor beszerezte, ez vezérelte. Hagyjatok békén, mindenki, aki úgy szereti az állatokat, hogy simogatni jó, de gond ne legyen vele. A ragaszkodását, hűségét, puha szőrének megnyugtató érintését naná, hogy élvezi, de ha kiderül, hogy vedlik, hogy szarik is néha oda, ahová nem kéne, akkor jön a karantén. Én is utálok szart szedni, de amikor állataimat bevállaltam, elfogadtam, hogy ez mivel jár. Óva intek mindenkit, aki álomvilágban él, csak a szépet reméli, az árnyoldalán pedig meglepődik; akkor jön, hogy "én nem ilyen lovat akartam". Dühös vagyok. Mindenkire, aki csak kapni akar, kötelességet vállalni nem.
Márta kanárit vett egy kívánós pillanatában. A madár azóta is egy 20x30 centis ketrecben próbál élni. Sőt, túl hangosan énekel. Mit mondtam erre? Elsőre: minek?! Másodjára: mikor veszel neki egy normális ketrecet, ahol legalább ugrálhat kicsit? Majd.

Jól van, elég szart emlegettem már eddig.
Évek után végre jelentkezett a kennel gazdája, ahonnan Maci származik. Maci születésnapján mindig ő volt az első, aki gratulációt küldött. De tavaly már nem. Hiába is kerestem őket a neten sokáig. Végre előkerültek. Tanulságos történet az övék ebben a mai világban, sajnos. Idézem a levelet:

"Hol is kezdjem, az életünk eléggé megváltozott, nekem kerestünk valami munkalehetőséget Ausztriában, aztán feleségemnek jött össze hamarabb, ő már két és fél éve Bécsben dolgozik, házvezetőnő egy osztrák szinten tehetős családnál; onnan kezdve csak hétvégente tudott hazajönni. Én maradtam otthon a falkával meg a gyerekkel.

Aztán kitalálta a család, hogy hogy el kell adni a házunkat, mert nekik kell a pénz de ízibe,  mivel az egy osztatlan közös tulajdon 3 tulajdonostárssal, így nem nagyon tudtunk mit tenni, eladásra került, és abból kellett megoldanunk a további életünket.
Miután kikerült az Eladó tábla a házra, én elkezdtem ezerrel házakat nézni. A cél az volt, hogy valahol az osztrák határ közelében vegyünk valamit, Sopron-Fertőd volt a kiszemelt térség, hogy ne legyen az utazás sok. Nagyon elszálltak az árak, mivel már a fél ország odaköltözött, és onnan ingáznak minden nap osztrák oldalra dolgozni (mert Magyarország jobban teljesít, vagy miii...?  :) )

Nyugodtan mondhatom, legalább száz házat néztem meg, sportmotorral végigjártam egy csomót, vagy a tavaszi-őszi időszakban telekocsival kimentem a nejemhez Bécsbe, és együtt jöttünk haza, közben megnéztünk egy jó párat. Borzasztó számokkal dobálóztak az emberek: a 60-as években épült, utcára 2 ablakos kockáért is kértek 14-15 milliót, de egy vizes, lábazat nélküli parasztház, amiben nem laknak 20 éve, az is 10-nél kezdődik.

Én közben folyamatosan néztem osztrák oldalon is házakat a neten, ingatlanos oldalakon, sok árverési házat is végigjártam, voltam osztrák bíróságon árverésen, de ott is eléggé felverték a végére, szóval zajlott az élet, rendesen.

Aztán  egyszer megtaláltuk a házunkat itt osztrák oldalon, ami bele is fért a szűkös keretünkbe,  egy sima eladótól, még csak nem is ingatlanközvetítőtől. Egy nagy, régi Bauerhof-ot vettünk a magyar határtól 30 km-re Bernstein településen, aminek van egy régi, kétszintes parasztház-része istállóval, sok egyéb  helyiséggel, és van egy hozzáépített fiatalabb házrésze, ebben lakunk most is.

Miután megvettük, jött az igazán sok kaland, egy könyvet lehetne írni belőle. Hónapokig jártunk ki úgy, hogy mikor feleségem ment vissza dolgozni, együtt eljöttünk ide, engem itt kirakott, én egész héten festettem, házat újítottam, fűtést szereltem egyedül, aztán ő pénteken összeszedett, és együtt mentünk haza régi házunkba a kutyusokhoz, közben anyukám vigyázott a falkára meg a gyerekre.  

Mondanom sem kell, az elején se tévé, se internet, se normális fűtés, se melegvíz nem volt ausztriai házunkban; lavórban fürödtünk, amit a kandallón melegítettünk fel, de sokat nevettünk. :)
A kiköltözés is kaotikusan történt rengeteg szervezéssel, először csak a fele kutya jött ki (hatan vannak), mert kerítést kellett építenem a fagyokban a belső udvar elé (ezek az osztrákok semmit nem kerítenek be, aztán ment volna a falka szanaszét).
Már bő egy éve itt lakunk, szeptember óta a gyerek is ide jár szakmunkásképzőbe. Az álltalános  8. osztályát még Magyarországon fejezte be anyukámmal együtt lakva, mélyítették a generációs szakadékot :)

Feleségem most is Bécsben dolgozik, hétfőn hajnalban megy vissza, és általában péntek délután jön haza; én egész héten az öreg házrészt újítom fel, vakolok, falazok, konyhát, fürdőszobát építek, gyakorlatilag mindent. Ahogy kitavaszodik, indul a 70 méteres kerítés építése, hogy a kutyáinknak meglegyen a megfelelő tere, és én is csak utána tudok elmenni melózni.

Mindketten szeretünk itt lakni. Egy szomszédunk van, Anna néni, aki egy imádnivaló öreg hölgy, utána a legközelebbi szomszéd 150 méterre lakik. Az emberek nagyon kedvesek, segítőkészek, mindenki előre köszön, mindenkinek van traktorja, még a 76 éves szomszédnéninek is. A táj, a környék gyönyörű, ez itt a Buckliege Welt,  csak várból van a környéken vagy 15, kastélyból még több, és mind szép, mivel azokat sosem rombolta le senki, szóval látnivaló dögivel. Ha erre járnátok, szívesen látunk! Röviden ennyi, elég kalandos eseményekkel teli volt az elmúlt időszak, de megcsináltuk, mert jó csapat vagyunk :)"

Én csak gratulálni tudtam nekik, és annyit még, hogy jobb helyen nem is lehetnének, mint most. Két életerős, fiatal ember (direkt 2 szó), egy szépreményű fiúgyerek, és hat olyan kutya távozott el, talán örökre, akik - még a kiváló, ritka fajta kutyák is! - jót tehettek volna országomnak az adójukkal, a csodás tenyészetük jó hírével. De már nem. Erre mondhatom joggal, hogy egyik szemem sír, a másik nevet.

A hazaszeretetből lassan kifogyok. Tizennyolc évesen kiköltözhettem volna Haifába, rettentően csábított a lehetőség, hogy Izraelben a lányok is katonáskodnak. Egyenruha, puska! mit tudtam mást erről? Egy kamasz lelkesedik. Anyám nővére ott halt meg, hátramaradt férje - az ottani szokás szerint - anyámat kérte feleségül (nyomorult családi "közösségünkre" az is példa, hogy csak keresztnevét tudom: Sándor volt és zsidó). Evangélikusok vagyunk. Semmi zsidó felmenő sehol. Fogalmam nem volt róla, mi az, hogy zsidó, és mit számít ez. Anyám nővére azért ment hozzá, mert ki akart szabadulni a Dembinszky utcai szoba-konyhából, ahol nagyszüleimmel élt. Itt maradni egy gazdag kérő hátterével nagy marhaság lett volna. Anyám akkor utazott ki hozzá Sándor bácsi repülőjegyével, amikor már haldoklott. Rákos volt. Hihetetlen, milyen keveset tudok, tudtam róla. Nem jött Magyarországra, csak egyszer. A mi szoba-konyhánkban aludt anyám ágyán, kicsi voltam, anyám talán velem aludt, nem tudom, amire emlékszem, hogy Ilus néni a rekamé sarkába, a párnája mellé karolta a táskáját, amiben értékei voltak, nehogy valaki ellopja. Panaszkodott, mennyi víz jön ki belőle, és rosszul érzi magát. Talán tudta, közel a vég, ezért jött haza először és utoljára. Anyu mesélte, hogy utolsó napjaiban ott ült mellette a haifai kórházban; valami vallásos szokás miatt nem kaphatott fájdalomcsillapítót, ordított fájdalmában, ahányszor megmozdították. A kegyes halál nem lehetett osztályrésze.

Amennyi menő cuccot anyám izraeli útja után hazahozott - rengeteg Beatles-képet, sosem látott színes újságokat, szuper fürdőruhát, hihetetlen cipőket, bizsukat, orkánkabátot! - nekem az ígéret földjének tűnt az az ország. Anyám hajlott is rá, hogy menjünk. Végül is az ő kezét megkérték. Tőlem tette függővé. Dicséretére mondom: nem akart elhagyni. Vagy csak saját bizonytalansága kényelmes megoldásának látta, hogy én döntsek, ne ő (volt itthon szeretője, később hozzá is ment).

Nem voltam koraérett sose, de valahogy mégis felfogtam, mi minden múlik rajtam. Az Izabella utcában laktunk, mellettünk a Rózsák tere a gyönyörű templommal, Erzsébet-szoborral. Apámmal kapcsolatos ritka, szeretetteljes emlékeim közé tartozott, mikor a templom oldalában, a meleg, aszfaltos járdán ülve a templom oldalához pénzt dobálva huszonegyeztünk, s ebben a nyár, az összetartozás, a szeretet nyilvánult meg. Kevés volt ebből, de nagyon fontos. Ez az élmény, ez az emlék mondatta azt velem, hogy nem mehetek el: itt a hazám. Kell nekem a Rózsák terei templom, az Izabella utca, a pesti aszfalt melege.

Amiért Kölnben annyit szenvedtem - túl azon, hogy elhagyott, állapotos feleség, később egyedülálló anya lettem nyelvtudás és férjem támasza nélkül -, szintén a honvágy volt. Nekem Magyarország kellett mindenáron.

Az írtam az előbb, lassan kifogyok a hazaszeretetből. Idáig kellett jutnom. Maradhattam volna Németországban, a nyelvet is gyorsan tanultam, anyósom teljes mellszélességgel mellettem és Dani mellett állt, de olyan erősen hazavágytam, hogy a lehetőséget is elvetettem. Soha nem kérdőjeleztem meg, jól döntöttem-e, hogy hazajöttem. Nem is volt rá okom: repülhettem újra, visszakaptam az életemet, a legfontosabb részét is.

Aki a "mi lett volna, ha" kérdésen töpreng, az hülye. Nem teszem. De ha ma valaki azt mondaná: itt a pénz, költözz oda, ahol életed végét szívesebben töltenéd, nem maradnék itt. Már nem. Odamennék, ahol több boldogság van. Itt nincs már elég. A magam boldogságát én teremtem meg itt, van is, ha becsukom a szemem, és csak saját kis kertemet és állatkáimat nézem, de! Akinek van utódja, s érte mindenre képes lenne, mert már csak ő számít, hogy nézzen szembe a mai világunkkal itt? Becsukott szemmel nem lehet. Nem bánom, ha itt végzem be, kis faházamban, szeretek mindent magam körül, de a szeretteimnek ennél sokkal többet kívánok. Ez csak nekem elég. Magamba nézek: hazudsz! Ez neked sem elég. Holnapután kiköltöznék Új-Zélandra, mert ott normális az élet, szeretetteljesek az emberek, gyönyörű a táj, jó az éghajlat. Senki nem baszogat senkit. Élni lehet! Szabadon. És főleg attól távol, ami itt van.

2016. február 3.

Hajnali órán láttam valami műsort: család, otthon melege, gyerekkor boldogsága, nagyszülők ölelései, szép  közös ünnepek stb.
Elkezdtem keresni saját emlékeim között ezeket. Kurvára semmit se találtam. A gyerekkorom igazi boldogsága ama véletlen okán teljesedett ki, hogy mindkét szülőm le akart pattintani. Szerencsére Gödre száműztek, aminél jobb hely a világon nincs. A gödi Fészek 9 holdas, nagy telep volt sok házzal, sok emberrel, mindenki egyért, egy mindenkiért elven működött. Anyám szóhasználata szerint "véresszájú kommunistákkal" volt tele (ő ezért is kopott ki onnan már emlékezetem elején, meg azért is, mert mással kavart apám mellett), mit érdekelt az engem, hogy a kicsi munkásmozgalmi emlékművön ott a vörös csillag, simán gyerek lehettem elvadultan, szülők nélkül, mások etettek, és nem nézték, mikor fekszem le este, s mikor kelek reggel, vagy hogy mosok-e fogat, kezet, fésülködöm-e, meg ilyen fölöslegességek. Csak apám járt ki hétvégenként motorral, akkor hirtelen bevetettem az ágyat, és úgy tűnt, rendes gyerek vagyok. És ott volt a banda, fiúk-lányok vegyesen, egykorúak majdnem, azt csináltunk, amit akartunk egész nap: úsztunk, fára másztunk, kukoricát loptunk, szalmakazlakon ugráltunk - annyi őrültséget el se tudsz képzelni, amivel mi minden felnőtt idegeit folyton borzoltuk. Egyikünk se tudta, mi az, hogy cipő, amíg el nem jött az ősz. Füttyjelekkel hívtak minket, minden családnak saját füttye volt. Ennél tökéletesebb családot nem ismertem.

Otthon, édes otthon, Izabella utca, szoba-konyha, mikor eljött az ősz, és haza kellett menni... Nem volt édes. Kék papírba bekötni az iskoláskönyveket, füzeteket, sötétkék köpenyt venni, kisdobos-kendőt a nyakba, és jött az olajos fapadlós iskolaterem... szünetben párosával körbesétálni a folyosón, órán hátratett kézzel ülni, ha épp nem írtunk-olvastunk... Akire úgy emlékeznek, hogy szünetben a padok tetején ugrál, mint kenguru, lobogó hajjal, az én voltam. A gödi vérem, hiába. Aztán az intők.
Anyám otthon a szoba egyik sarkában varrt, apám a másik sarokban egy karosszékben olvasott (én középen az asztalnál vagy rajzoltam, vagy "regényt" írtam), nem beszéltek egymással. Mintha már az idők kezdete óta haragban lettek volna. Voltak is. Elváltak, de nem volt hová menniük. Családi fészek, család melege? Ilyet nem ismertem. Csend volt. Nagy csend. Csak a varrógép zörgött, meg az újság apám kezében, ha lapozott.

Nagyszülők? Apám szüleit nem ismertem, késői gyerek voltam.  Anyám szüleire még emlékszem. Gödön Hori bácsinak hívták nagypapámat, mi Tatának, asztalos volt, Gödön egy csomó minőségi, gyönyörű víkendházat ő épített. Ezek még ma is megvannak. Mindig fűrészelt, gyalult, kalapált, így van előttem, még az izzadt teste szagát is érzem, mert ő legalább sokszor megölelt. Nagyszüleimmel csak Gödön voltam együtt, amíg éltek, ők vigyáztak rám egész nyáron, meg Dudira is - mindkettőnk a fölösleges gyerek kategóriájába tartozott. Nagyanyám mintha már csupa ránccal született volna, nem szerettem puszit adni neki, pergamenszerű, száraz volt az arca, a feje, a keze remegett, parkinzonos volt. A reggeli tejeskávéban mindig fölök úsztak, amitől öklendeztem. Nem emlékszem, hogy valaha is mosolygott volna. Hét éves koromban haltak meg mindketten. Persze, gyomorrákban. Tőlük örököltem.

Lehet, hogy volt olyan karácsonyom, ahol fenyőfa is jelen volt, de én egyre sem emlékszem. Semmi csillogás, netán társaság, bejgli szaga, valami boldogságos hangulat... nincs emlékem. Tény, hogy kaptam ilyenkor ajándékot, túrtam is előtte a szekrények alját, hátha megtalálom, de olyan, hogy papírba csomagolt doboz szalaggal átkötve? Soha. Apám kezembe nyomott egy iskolatáskát, anyám meg egy (praktikus!) flanel hálóinget, és ennyi. A táskának tényleg örültem, mert a suliban vetélkedtek, kinek van divatosabb "sportszatyra", valami röhejes, ábrákkal színezett, durva műanyag idétlenség volt menő akkor.
Sok vágyam volt, kevés teljesült, igen szegények voltunk, leginkább az iskolaév végét vártam, hogy végre kirobbanhassak Gödre, ami mindig meg is történt. Isten tudja, milyen ember lett volna belőlem, ha ez a nagy nyári önállóság, szabadság, féktelenség hiányzott volna az életemből. Így jó messziről nézve önmagam nevelője voltam, magamra utaltak, nem bántam. Erős lettem és féktelen. Meglehetősen öntörvényű. Emellett céltalan. Biztos tőlem is megkérdezték: mi leszel, ha nagy leszel? Egyetlen válaszomra se emlékszem, ma se tudom, akartam-e konkrétan lenni valami. Nem. Na jó, húsz évesen beleástam magam a filozófiába, a bölcsészkarra indultam felvételizni, de végül nem értem oda. Pedig Pipi, gödi barátnőm ott ült a felvételi bizottságban, azt mondta, simán bejuthattam volna. Más célom, igazi - jó sokára - csak akkor lett, amikor megláttam az első repülőgépet Farkashegyen.

Valahol Csehszlovákiában a 80-as években. Akkor már Z-50-essel versenyeztem. Edzőnk, a feledhetetlen Hargitai Feri bácsi viccelődik velem. Róla jut eszembe: az a vád ért bennünket - a műrepülő keretet -, hogy senki edzővel nem tudunk kijönni, mert alapból renitensek vagyunk. Cáfolnom kell!

Gulyás Feri bácsi tényleg nem volt a kedvencünk. Azt hiszem, ő nagyon szeretett velünk lenni, parancsolni főleg, de az Arresti-féle kottáról lövése nem volt, humorérzéke szinte nulla, viszont az általa kormányzott edzőtáborok kifejezetten eredményesek voltak: repültünk eleget. A végére még meg is szerettem, kivéve azt a pillanatot, amikor a szobájába hívott, és az apró bikinimből kilógó "hasikámat" méltatta, sőt érinteni szándékozta. (Menekültem a fiúkhoz, és védelmüket kértem a jövőre nézve.)

Sinyát egyértelműen szerettük mind.

Katona Sanyi... lehet, hogy a többiek díjazták, de amikor dunaúji táborunkban éjjel a szobámba jött, és meggyőző szavakkal meg akart "hódítani", s kénytelen voltam neglizsében a fiúk szobájába menekülni, hogy érintetlenül megérjem a reggelt, nos, azután számomra a nemszeretem-kategóriába került.

Rozman Gyula? Kifejezetten szerettük és tiszteltük: komoly, nagy tudású és szerény ember volt parancsolgatási allűrök nélkül.

Bogdándi Tibor... Haj, csak gondolj a miskolci repülőtér egyik épületére, amelynek hosszú cseréptetejére valakik a helyi klubból nagy betűkkel felfestették: "LE BOGDÁNDIVAL!" Aki ott felszállt, mind jól láthatta. Mi is. Régóta őrizgetem Besenyő - szerintem mindenki által nagyon találónak elismert - jellemzését: "glutymákos, nyunyákos"... Nem volt kérdés, hogy őt tényleg nem szerettük.

Jött aztán Molnár Andris edzőnek - sajnos, kis időre -, együtt rezgett velünk, mindent tudott a műrepülésről, a mi kutyánk kölyke volt.

Aztán Hargitai Feri á la Nyíregyháza! Soha vidámabb barakk nem volt a mi kis táborunk, mint vele. Röhögés volt az életünk. Szabadság, lazaság, mi a frász kéne még annak, aki folyton azon görcsöl, hogy sikerül az orsókoszorú, hogy pontoznak a bírák, hogy érünk oda, hogy jövünk haza, mit szól az edző a másnapos pofánkhoz? Én imádtam, de szerintem mindenki dettó.

Nincs kedvem egyenleget vonni, kivel jöttünk ki, és kivel nem. Látszik.

Nem voltunk normálisak. Elszánt, idióta, mindenre képes, lázadó, szabadságvágyó, berúgásra hajlamos, korlátokat semmibe vevő, szabályokat örömmel áthágó, szóval csak fiatalok voltunk, akik a repülésért éltek. S mindent habzsolni, ahogy azt fiatalon kell. Ami tényleg fontos: összetartó csapat voltunk, sok test, egy lélek. Akármit áthágtunk, együtt csináltuk. Együtt viseltük a következményeket.

Csodálkozol, miért nem tudok boldogtalan lenni, hiába vagyok régóta egyedül? Ezért. Aki ilyen csapat része lehetett, ennyi emlékkel, közös múlttal, az már telhetetlen volna, ha többet is kívánna. Ez egy életre kitart.

Van más is, filmet nézünk, romantika, csókolódzik a két gyönyörű szerelmes, átszellemülök, klassz zene teszi feledhetetlenné a pillanatot, amikor ő, aki a párom, közbeszól: "mindjárt megeszi!" Lelkem a földre zuhan. Átszellemülésem röhejessé válik. Direkt! A cél: nehogy akár gondolatban is eltávolodjak tőle, nehogy a film férfi hősét szeressem egy percig, átéljem az érzéseket, a másokét, amibe ő nem tud belefolyni. Na ezt nem akarom elviselni még egyszer, ezért (is) váltam el.

Ma senki nem akadályoz abban, hogy egy akármilyen történetbe jólesőn beleéljem magam, szinte agymosás szintjéig, és ez kurvajó. Aki kizökkenthet, maximum valamelyik állatom, de csak ha hagyom. Én döntök!


2016. február 2.

Az ikes igéken gondolkodom. Semmi értelmük azon kívül, hogy a kevéssé olvasottakat, vagy anyanyelvünk iránt el nem kötelezetteket zavarba hozza: most eszek vagy eszem? Valamit, vagy azt? Iszok vagy iszom? Mit? Láthatod, az alanyi és tárgyas ragozást itt nem lehet megkülönböztetni. Kiváló példa elméletemre - miszerint az ikes igékkel való törődést egyszerűbb lenne végleg kiiktatni - a szarik ige. Hogy ikes, az biztos. Mert ha felsorolom: én szarok, te szarsz, ő szar - az egész máshová vezet, pedig az alanyi ragozás ezt kívánná. De ha így: én szarom, te szarod, ő szarja, az már tárgyas ragozás. Keveredés a köbön! A nyelvtan ragaszkodik hozzá, hogy ha ő szarik, akkor én szarom. De ki szólna olyat, mikor a budiajtót döngetik, hogy "bocs, éppen szarom"? Tehát gyakran beszélek csakazértis úgy, hogy eszek, iszok, mert így nincs kérdés, hogy mit? Azt persze nem mondom, hogy vágyakozok (de a vágyakozgatok már helyes!), alszok, gondolkozok, lakok, mert eme igék tárgyas ragozása értelmetlen. De mi van, ha mászok? Ennek már van tárgyesete: mászom (a hegyet). Mégse mondhatjuk azt alanyesetben, hogy ő mász. Hanem mászik. De ha megvan, hogy mit mászik, akkor már mássza.

Isten óvjon minden más nyelvűt, aki magyarul tanul! (Mit csinál az a kutya a másik hátán? ...szik. És én az egészre mit csinálok? ...szok! Ez pedig magyarilag helytelen, mert ikes igék alanyesetben m-re végződnek, ha én csinálom...

Valami olyan tavasz van, mintha március lenne, annak is a vége. Még kibúvó kardvirág-leveleket is láttam séta közben. Az ajtót nyitva hagytam kicsit, aztán elfelejtettem. Egy óra múlva vettem észre. A szoba semmit se hűlt. Nem hiszek benne, hogy ez sokáig így marad. Megszoktam, hogy kutyára mindig jön dér. A tavon olvad a jég, a nagyvizen már alig van. Tán holnap elkezdek paradicsommagokat ültetni. Egyelőre tojástartóba.
Ági azt mondja, az ágya fölötti lámpában benne hagytam egy tavalyi pókot. Akkor nem mondta, mikor itt volt. Miért nem? Talán szeret lelkiismeret-furdalást kelteni? Sikerült. A lámpaburákba tényleg nem szoktam benézni. Jó, fogok.


Nyíregyháza, 1980. Persze, hogy Nyírség Kupa. A Sóstón laktunk a Titász-üdülőben. Szép hely, gyönyörű park, boldogság, jó társaság, életöröm a köbön (itt látogatott meg Sanyi a nagyítóval, hogy feltérképezze szobámat)... Csak a piszokjó bulikról vannak emlékeim, arról semmi, hogy mit repültem.


Egyik leszállásom. Látható: a T-jelhez képest előírásszerű a hely, csak épp el se kezdtem még a három pontra lebegtetést. Szóval törvényszerűen hosszúnak kellett lennem. Piha. Ha mást látnék, esküdnék, hogy mindjárt elpattan. Ne... ugye, én nem? Egy versenyző?! Régmúlt dicső homályába vész.

2016. január 31.

Nagyon feldob, hogy holnap már február van! Ma is Cicaja műsorain bosszankodom. A sufniban Szulejmán-módra kialakított doboza van, párnákkal, takarókkal körbe, mégis minden hajnalban behívom "szegényt", nehogy a kutyákkal szemben hátrányt érezzen, akik szintén itt dekkolnak ébredésem órájától. Ami lehet 02, 03, ritkán később. Az én napom így kezdődik, a vége gyakran 18-19-20 óra. Alvásra nem kell több 6-7 óránál. Ha éjszakai bagolynak gondolsz, másképp vagyok az, mint aki hajnalig nem fekszik le, de mégis az vagyok, csak én már frissen kelek akkor.

Cicaja boldogan bevágtat ajtónyitásra a kutyák lábai közt kígyózva, és aprósága, valamint hajlékony iránytudatossága kihasználásával határozottan előretörve, irány a konyhai tálja. Kajával várom! Rám néz, dörgölődzik akármihez, legyen az a lábam, a szekrény sarka, vagy a szemétláda, s embertelen hangon nyervog, Néz, vár, kaját kér, de az nem kell neki, ami ott van. Azmeg! kiáltom ilyenkor, dögölj éhen, ha se a főtt disznó, se a csirke, se a konzerv, se a száraztáp nem elég jó! Mi a frász kéne még! Mars egeret, madarat fogni, kövér dög! Mostanság a kutyatápot is utálja, amit eddig szeretett. Na persze, ez nem az, ami volt, bárányos új zsák. Igazából Cso se szereti, nem tudom, mi baja lehet, talán túl olcsó volt tízezerért. Mea culpa! Néha tényleg káromkodva háborgok: mit képzelnek ezek magukról? Hogy ezer forint per kilós tápokat fogok nyomatni? No ways. Annyiért már disznókarajt is vehetnék. Állandóan húslevessel, rengeteg hússal, csonttal, zöldséggel főzött adalékot kapnak a tápra, Cso mégis mindig a táp mogyoróit hagyja a táljában, aztán persze őrzi, mert Macinak mindegy, ő mindent felzabál. Kényszerből végül Cso is megeszi, de csak azért, hogy ne Macié legyen. Ez nem mindig sikerül, mert ha jön egy hirtelen ugatnivaló, Cso elszáguld, Maci pedig lop.

Levelezésem Danival: Hé, megkaptad az adópapírokat? Egy akármit illene nyomnod válaszul.
Napokkal később - ma - jött a válasz: YE.

Oktató jelleggel (rondábban szólva: kioktató jelleggel) ezt írtam: Remélem, csak én vagyok az a "nemfontos", akitől megspórolod az udvariasság elemi szabályát. Mert többi kapcsolatod komoly kárát láthatja, ha náluk is ezt alkalmazod. Nincs harag, csak aggódó anyád. Aki alapvető viselkedési formákra hívja fel figyelmed. Építő jelleggel, hangsúlyozom! Mert szeretlek.

A válasz gyorsan jött: Kedves Édesanyám! Köszönöm a szemlélet-kiigazítást! Asszimiláltam. Szeretettel: Fiad

Jahú! Akkorát röhögtem, hogy meg is írtam neki. Örömmel nyugtáztam, hogy van a srácnak stílusérzéke. Sejtettem, de jobb tudni.

Megint másnap van, ilyenkor gondolkodom el azon, mi jött ki belőlem tegnap. Mennyire igaz, mennyire őszinte vagy tárgyilagos. Az az igazság, miszerint párkapcsolatban minden kettőn múlik, szöget ütött a fejembe.
Rettenetes lehettem! Kritikus mással, kritikátlan magammal, csökönyös, céltudatos, útjából mindent elsöpörni igyekvő... talán túl önző, szabadságvágyó. De amikor semmi kedvem nem volt, vagy azért, mert csak nem, vagy mert kizsigerelt a nap, fáradt voltam, vagy betegnek éreztem magam, s mégis rámhúzták, hogy muszáj, mert ha nem, akkor rossz vagyok, hibás vagyok, hazug vagyok, nem szeretek igazán, ezért megadtam magam, az volt a pokol. Ilyenkor bántam meg, hogy nem vagyok elég önző. Amit ebből valaki élvezett - még a szót is utálom -, az nem én voltam. Ez főleg a házasságomra igaz, de volt utána hosszú párkapcsolatom is, ahol ugyanez következett be. Mondom, hogy mindig rosszul választok!

A mai világban az ilyet erőszaknak hívják. Ha nem akarod, ha nincs kedved, ha fáradt vagy, beteg vagy, jogod lenne nemet mondani. Annyira mégse voltam karakán, hogy ezt tegyem. Nálam sokkal önzőbb és uralkodó típusú embereket választottam, egyértelműen rosszul. Az én hibám, nem okolhatok mást. Megérdemeltem. Jó későn, de lekoptattam mind a kettőt.

Azóta, az elmúlt 25 évben már én választottam, hogy miből mennyit, és meddig. Így jó. Visszanézve be kell látnom: okos lenni sose tudtam. Tervezni se. Előre látni meg pláne semmit. Meggondolni? Nem a műfajom. Mentem a hülye fejem, főleg az érzelmeim után, ennyi tellett tőlem. Lehet, hogy ez baj, de amit közben megéltem, abban rengeteg öröm és boldogság volt, a rossz döntéseim vége már feledésbe merül, viszont a szépségük megmarad.

Egyáltalán nem bántam meg semmit. Kellett mindez ahhoz, hogy az életemre, a hülyeségeimmel együtt, úgy tekinthessek vissza mint egészre, ami SZÉP VOLT! Igen.

Távolról már mindent sokkal jobban látok. Kell ehhez egy életkor és sok tapasztalat, az ítéletalkotás közelről kóklerség, messzebbről meg jogos.

Cicaja végre hajlandó volt szárazat ropogtatni, most meg vonul ki a méretes hasával az előtérbe a fotelba, ahol a kályha melegét élvezheti.

Kimentem az előbb megnézni a kukámat: kiürítették! Ez mindig vasárnapi program. Két hete az Utálomember  - ki havonta egyszer ellenkező irányból érkezik - becsöngetett, és rámugatta vésztjóslását, miszerint többé nem viszi el a szemetemet, mert a kukámra 60 liter van írva, pedig az 110 literes. Olyan agresszív volt, amitől én megnémulok. Füleltem ezért ma is, merről hallom a kukásautó érkezését, szerencsére nem arról, ahonnan ő jön néha. Ő vezeti az autót, és ellenőrzésmániája van, már felakadt régebben azon, hogy a kapumra három cím van kiírva, még cédulát is hagyott, hogy végem van. A harmadik címet azóta kiiktattam, ami csak arra kellett, hogy az internetes szállítók a gps-ükkel idetaláljanak.

Ma reggel ezért vakargattam a 60 literről szóló cimkét a kukámról addig, míg csak a 0L látszott, a többit képzeljék hozzá. Mentségemre elmondanám, szerencsére megtaláltam a fájljaim közt azt a régi kérdőívet, amit az előző szemétszállító küldött, kitöltöttem, feltüntettem rajta a kukám pontos méreteit, megköszönték, majd - közben szolgáltatóváltás volt -, megkaptam a 60 literes cimkét. Én tehetek róla? Harcolni fogok!

Van a közelben egy irtózatos nagy gödör, három autó egymás tetején is beleférne, már elképzeltem: odaviszem majd a zsákjaimat az éj leple alatt, ha eldurvul a helyzet. Senkinek nem tűnne fel. Nem fog kiaszni velem ez az utálomember!

Utaltam rá, mikor féltem nagyon, vagy inkább vett erőt rajtam az elemi rémület másodszor. Hátonkinyomás következett a feladatban, Trénerrel. Ez nem volt bemutatható, a gép tűrőképessége csak egy pilótát engedett meg. Tedd a gépet hátára kellő magasságon, húzd le 45 fokra, utána nyomd fel, így lesz meg a negatív félbukfenc. Ami egyébként egy rendes fekvőnyolcas egyik eleme. Hátára tettem. Gyorsítottam - illetve gyorsult magától piszkosul. A gázt a végére szántam, amikor fel kell nyomni, kigömbölyíteni. 45 fokon, háton zuhanok, és mi jut eszembe: csavarjunk a trimmen egyet, hogy könnyebb legyen felnyomni. Nem előre, hanem hátra csavartam. Csak egy mozdulat! Kis csavarás! A zuhanás szöge mélyült, a sebesség nőtt, a botkormányon embertelen erő keletkezett, felvillant, hogy meghalok, szinte betonba ütköztem, mikor nyomni akartam felfelé. Az életem félig már lepergett, amikor gyorsan kettőt csavartam a trimmen az ellenkező irányba. Amit idáig mondtam, sokkal tovább tartott, mint az esemény. Tizedmásodpercek döntöttek. Meg én, végül. Kinyomtam a gépet háton zuhanásból, fogalmam nincs, mi volt a tetején, nyilván nem estem dugóba, mert arra emlékeznék. Gyakorlatilag sikerült. De nem nekem! A halálból menekültem meg, és tisztán láttam, mekkorát hibáztam. Egyetlen csavarás bal kézzel a trimmkeréken, rossz felé, és itt a vég... Ezért nem akartam soha többé trimmelni egyetlen gépet se. Inkább küzdöttem a kormányerőkkel, még Szász Alajos se hittel el, hogy képes vagyok rá, de trimm: többé nem. Hajlandó voltam inkább arra, hogy a szemem kijöjjön, a heveder véraláfutásosra nyúzzon, a fejem ki akarjon törni a kabintetőn, a bot pedig legfőbb ellenségem legyen, de elnyomtam, felnyomtam, kész. Nem akartam, nem mertem többé ehhez segítséget.

Nem vette észre senki. Sikerült a hátonkinyomás, gratula. Úgy megzakkantam, hogy azt se tudtam, ki maradt belőlem abból, aki voltam.
Hamarost ejtőernyősökkel lerepültünk Pécsre egy An-2-essel, utas voltam, majd beszartam, mikor hallottam, hogy odalent a reptér felázott, vigyázni kell a leszállással, meg a fű is magas. Minden összeesküdött, gondoltam, most tényleg meghalunk. Rajtam kívül persze senki nem gondolt ilyenekre. Nem szokásom remegni a félelemtől, nekem ez belül van külső jelek nélkül. Ültem, fogtam az ülést, és nem hittem, hogy megússzuk. Leszámoltam mindennel. Aztán: leszálltunk gond nélkül, ott is maradtunk napokig, mindenki boldog volt, az ejések ugrottak, mi kószáltunk Sanyival Pécsett - életemben olyan csodás, jégbe hűtött kólát nem ittam, mint a kiszáradás küszöbén pont ott, a főtéren - valahogy rendbe jött a lelkem.

Az jut eszembe erről, amikor apám végre odaadta a versenybicaját, tekertem vele Gödön, mint állat, aztán estem egy hatalmasat. A térdem csupa seb lett. Azt mondta: rögtön ülj fel rá, és menj!! Így lett. Így kell ezt.

2016. január 30.

Tegnap óta a többi szerelmemen is elgondolkodtam - valamire csak jó az emlékezés, meg a távlat -; meg kell állapítanom: mindegyik kudarcra volt ítélve. (De közben olyan kurvajó volt!! Ne gondolkozz, szeress! Tettem.) Nyilván mindig az eleje gyönyörű, a vége ritkán (nálam). Az első csók, amit oly rég vártál, az első összeborulás, pláne titokban, tiltottan, nincs izgalmasabb. Ki az a hülye, aki ilyenkor a holnapra gondol? Nem én. Akkor sok mindenről lemaradtam volna, aminek az emléke ma is fényesen ragyog. Amit senki nem vehet el már: enyém! Az ő szemükben akkor, éppen, én voltam a szép, akit szeretni lehet, mindent odaadtak, amijük akkor volt, és én is. Feledhetetlen és gyönyörű. Csillagórák, mondhatom. Sosem fogok abban a lehangoló tudatban élni, hogy nem kaptam meg mindent az élettől, amit vártam. Akit szerettem, engem is szeretnie kellett. Ha nem, elmenekültem, bárhogy fájt. Sokat szenvedtem!

Szép, ha valaki a lelki társát megtalálja. Nekem nem sikerült. Azt hiszem, sok másnak se. A tartós kapcsolatok rengeteg megalkuvást kívánnak. Belevágtál, elfogadod, sej-haj, hátha pont ez kell, sokszor jó is, aztán meg nem tudod, mi a bajod, miért hiányzik valami, de a napi rutinba süppedés - gyerekek, család, közösen felépített élet - soha nem enged el. Aki eljut az ezüstlakodalomig, talán végképp bedumálta magának, hogy jól választott, de én még ebben is kételkedem. A kötelesség, a megszokás rettentő nagy úr. Egy élet közös építményét megkérdőjelezni? Hát... inkább hátradőlök, és hagyom, ahogy van.

Szerencsésnek érzem magam. Minden nap. Amikor az itteni háziorvosomnak össze kellett írnom az anamnézist, időt kértem, mert az órákba telik. Megragadta figyelmemet az a tézis - akárhonnan -, hogy aki túl aktív életet élt, később ez visszaüt, lecsapódik, ellenkezőjére fordul. Mondhatni: megbűnhődsz mindenért. Nem hittem benne, általában szarok az ilyesmire, de mégis valahogy beteljesült. Erről már régebben épp eleget írtam, el is felejteném. A lényeg, hogy most semmi bajom. Ezért vagyok szerencsés minden nap.  (A kutyaszart ma nem szedtem össze, jaj! De lehet, hogy ma is sétálni viszem a dögöket, mert döngetik az ajtót. Idő van. Ők tudják.)

A naplemente tegnapról való, pedig akkor se volt kedvem sétálni. De követelték.

A lelki társam létezik mégis. Nem volt lehetőség hozzáérni, bármit remélni, de minden szava, mozdulata, gondolata az enyém is volt. Ő nem tudta. Nem is fogja. Talán csak a halálos ágyamon  mondom ki a nevét, addig senki ne aggódjon, nem fogom. Hozzá foghatóval, és nála érinthetetlenebbel nem találkoztam. Olyannal, akit minden tettéért becsülhetnék, felnézhetnék rá, úgy ölelhetnék, mint egy ikont, aki a szeret és szerethetőség netovábbja, az esze, az embersége számomra mindenki fölött álló... megtaláltam. És sosem lesz az enyém. De a tudat, hogy létezik, boldogít. Nekem elég tudni, hogy van. Az, hogy lehetett volna, de nem lett, nem von le semmit az örömből, a rátalálás boldogságából, ami már legalább húsz éve itt őrződik bennem. Nem tudok kiválóbb, kívánatosabb (jaj, istenem, segíts! hogy fokozzam? mindenki fölött álló!?) embert, aki az idők végeztéig boldoggá tett volna. Az összes többi a kanyarban sincs. Ezért is vagyok elégedett, hogy a kanyarban senkit nem sajnálok elveszni, mert őt soha nem érték volna utol. Nem lehet. Mondják, a reménytelen szerelem maradhat örök, talán igaz. Főleg ha plátói. Legyen úgy. Elfogadom. Szerelmek jönnek-mennek, de ha van a lelkedben egy, ami nem teljesült be, de azt hiszed, jaj, talán az lett volna az igazi, akkor értesz engem.

Benke Ica azt mondta, nem kell ennyire őszintének lenni. Talán igaza van.  Mindenki bocsásson meg, ha ütést mértem szívekre. Nem leszek más akkor se.


Valami hülye reklámban láttam egy fekete sampont, amiben azt hirdették, koffein is van benne, ami jót tesz a hajhagymáknak, nos, oldottam kávét vízben, belemasszíroztam a fejembe, és lám: tényleg úgy néz ki, mintha elég hajam volna! Próbáld ki! (a tévében valakik folyton RUDI!!-t kiabálnak, én meg vissza: azmeg, találjátok meg végre azt a Rudit, mert mindját szétcsapok köztetek!!)

2016. január 29.

2016. január 28.

Végre! Jakupcsek Gabriella csoda folytán kikopott a Ridikül műsorból, amit miatta néha csak félig néztem, mert nem bírtam harsogását, okoskodását, mindenbe belepofázását. A mostani leány - a nevét majd később jegyzem meg - hagyja megnyilvánulni a résztvevőket anélkül, hogy okvetlenül közbeszólna, és saját jólértesültségét fitogtatná bármiben, amihez nem ért. Másodszor voltam képes végignézni a Ridikült - reggel 3/4 hétkor szoktam -, érdekes volt. Tegnap kutyások-macskások stb. hölgyek voltak jelen, és bár a műsorvezető tökéletesen inkompetens volt a tárgyban - neki nincs állata -, mégis kibontakozhatott mindenki, akinek meg van, és volt is. Nem akarta mindenáron átvenni a szót, díjaztam. Ma pedig Madárt hívta meg, Fekete Lacit, a világ legerősebb emberét, és egy extrém embert, aki a sivatagtól Alaszkáig, meg Malajzia dzsungeléig mindenütt kipróbálta magát. A végére bejött egy gyorsasági motorversenyző leány ellenpontként a férfiakhoz... Jakupcsek egyetlen műsorát se néztem végig, de főleg nem élveztem. Most igen.

A mai műsor az elkötelezettségről, a kivételes akaratról, megalkuvást nem ismerő elszántságról szólt. Nem lyukadok ki oda, hogy talán én is... nincs közöm ehhez. Csak csodálom. Tisztelem. Jó volt.

Viszolygok a túl harsány, teli szájjal röhögő, magukat fontosnak és okvetlenül irányításra hivatottnak érző riporterektől, akikben a szerénységnek, a visszafogottságnak már nyoma sincs. Nem azokra kíváncsiak, akikre én, akik ott ülnek, és beszélnének, de nem hagyja. Haragszom rá, igen. Mint arra az operatőrre, aki egy táncról szóló előadásban vagy a közönség, vagy a zsűritagok vagy a táncosok arcát mutatja, és nem a táncos lábakat. Aki azért kap fizetést, hogy közvetítsen, ne tolja előre a saját nézőpontját, személyét, véleményét! Hát ne! Rám, nézőre, hallgatóra hangolódjon, ne magára. Durr. Kimondtam. Puffogtam.

Most beszéltem Ágival, aki mellékesen utalt rá: elnézi, hogy mindent uralni akarok, jobban tudok... megrémültem, határozottan kértem, figyelmeztessen, amikor épp ezt teszem, nem akarok ilyen lenni! De legalább abban igazam van, hogy kezdjünk a magunk portáján söprögetni, mielőtt a másokét kritizáljuk. Rám is igaz. Szívem szerint mindenkit megkérnék: üssön fejbe, amikor hülyeséget mondok, írok, amikor elfut velem a ló abban a tudat(om)ban, hogy hű, de okos vagyok! Pont az ilyen emberektől ódzkodom. A kor, az élettapasztalat nem jogosít fel arra, hogy eszet osszak.

Figyeltem Macit, ahogy Cso tányérja felé indul - mint mindig -, de Cso a testével, ahogy mellé simult, meg is állította, éreztette: ne tovább, ez nem a tiéd. Kicsit fájdalmas volt látni, ahogy Maci eloldalog. Egyetlen durva verekedésük óta másodhegedűs lett. A kutyatörvény szent: ami az enyém, nem a tiéd. Megharcoltad. Ezt Cso vívta ki. Az ő világukban a szuka az, akit sose bántunk, aki bármit tehet. Az én kis 7 éves Macim most tanulta meg. Méghozzá örökre. Minden nap látom, ahogy csellel, eltereléssel férkőzik Cso táljához, amiben mindig van valami - nyilván száraztáp, amit képtelen megszeretni, de Macinak mindegy. Úgy tesz, mintha érdekelné azt utcán felhangzó ugatás, Cso tényleg az utcát nézi, Maci pedig ezalatt a táljához sunnyog és felfal mindent. Amíg Cso gyerek volt, Maci sokszor lenyomta, móresre tanította, de az az idő elmúlt. Cso felnőtt. Nagyobb is, erősebb is, de főleg NŐszemély. Akinek nincs állata, azt sem értheti, milyen izgalmas az ilyen kapcsolati fejlődéseket nyomon követni.

A repülésben sose tudhattam, hogy aki a növendékem volt, mikor lesz az, aki fölöttem áll. Ilyesmi akármikor előfordulhatott. Oktattam én Besenyei Pétert, de ez nem jelentette azt, hogy így marad. Akkor helyzeti előnyben voltam, aztán ez megfordult. Jegenyefányival magasabbra jutott, mint én valaha. Biztos kérhettem volna tanácsot tőle, de nem. Voltak titkai, amiket, tudtam, nem árulna el, mert az övéi. Ne hidd, hogy a műrepülésben nincsenek olyan mozdulatok, kavarások, amik csak azt az embert jellemzik, aki kitalálta és "bevezette" őket. Ilyesmit megkérdezni se ildomos. Ugyanolyan egyéni találmányok, mint a világon bármi, ami addig él, amíg nem utánozható. Hogy milyen helyzetben, milyen sebességnél hová nyomd vagy húzd a botot, negatív vagy pozitív irányba-e, és közben az oldalkormányt hová taposd, add a gázt, vagy levedd, a csűrőt hová tedd, merre vedd ki a pörgésből a gépet... (általában pörgésről szólt minden), nem a te dolgod, csakis az övé. Lehet próbálni, utánozni, kitalálni, de tőle nem veheted el. Ez az ő nagy tudása, kísérlete, eredménye, amihez másnak nincs köze. Ettől nagy ő, és te kicsi. 

Kényszerleszállást gyakoroltam Sinyával, valahol felszállás után, százötvenen leállította a motort a 27-es budaörsi pálya vége körül: "szállj le, kislányom!" Mivel élek, leszálltam valahogy, de ő menet közben, ahányszor a gép orra valami tereptárgy felé fordult, ps-ps! lőtt, mint egy vadászpilóta. Annyira a kezében volt az egész, hogy éreztem: micsoda vadász lehetett volna! Élvezte. Én egyáltalán. Ő tudta, hogy nincs félnivaló. Én bizony nem tudtam. Viszont az ő biztonságérzete átragadt rám. Laza  volt, mint a kontraanya, ahogy azt akkoriban mondani szoktuk. Nem ítélt el a billegő szárnyakért, a dupla dobbantásért, fütyörészett, mikor kiszálltunk félpályán, szélnek háttal, boldogságot sugárzott, szorongásomat feloldotta, pláne azzal, hogy a feladatot teljesítettnek minősítette. A "jól van, kislányom, ez is megvolt" mondata olyan erőt adott, ami nagyon kellett. Nem görcsöltem tovább, a hatba veregetés is pokoli jól esett, aztán jöttek és behurcolták a gépet a hangárhoz, jaj, boldog percek! Akinek ilyen nincs, borzasztóan sajnálom.

Sinya nekem olyasmi, olyasvalaki, amit, akit - az embert, a jelenséget, a távlatot, amit adott, az odafigyelést, együttrezgést, megértést - soha nem írt felül semmi és senki. Nagyon ritkán dicsért. Mondtam már, ez nem volt divat növendékekkel szemben. Irodalmi körökben úgy mondják, a sorok közt kell olvasni, hogy értsd, miről szól a gondolat. Mesterien helyezte el mondatai közt azt a kis szikrát, ami engem felgyújthatott, hogy mégis valamit jól csináltam. Csak én vehettem észre. Tudtam, éreztem, hogy díjaz, hogy tart valamire. Szárnyakat adott. Ha ma megkérdezhetnéd, sose vallaná be. Nem is kell. Apró jelzései indítottak arra, hogy folytassam, mert érdemes. Az idő múlásával egyre nagyobbra nő a szememben. Lelkemben. Átadta, át akarta adni a tudását, amit több más oktató valahogy úgy kezelt: vagy megtanulja a kis hülye, vagy magára vessen. Évtizedek kellettek hozzá, hogy így lássam, ahogy. Ha Sinya nem lett volna nemcsak oktatóm, de versenyzőtársam, edzőm, nem hiszem, hogy az lettem volna, aki. Ő volt, aki a versenyen a leszálló pilótának frissen tépett mezei virágot vitt, és kérte, kövessük példáját, szokásunkká is vált, nem tudod elképzelni, milyen élményt jelentett! Amikor Witek Budejovicében a kezembe nyomott pár szál gyermekláncfüvet, amikor kikászálódtam a gépből, azt tudatta velem, hogy Sinya jónak látta a szereplésemet, tehát nem voltam szar, a csapat támogatását, összetartozását közvetítette nekem a pár szál virág, és némi elismerést is. Boldogság volt.

2016. január 23.

Sinya volt felesége, Enikő segített a rejtélyt megfejteni, szégyellem is magam eléggé, hogy nem jutott eszembe Jambrik Éva, a hetedik lány. Enikő helyesbített abban is, hogy a tanfolyam 74 őszén kezdődött, 75-ben már repültünk. (A kollektív emlékezet csodákat tesz!)
Ott zsongtunk mind a tanteremben, Sinya megkérdezte mindenkitől, mit vár egy oktatótól. A többiek válaszára nem emlékszem (bocs, hogy csak az enyémre), azt feleltem, szigorúságot. Meglepte. Véresen komolyan gondoltam.

A Z-526 F légiüzemeltetési utasítását megkaptuk. Úgy őriztem, mint a bibliát. Életemben még ilyen lelkesen nem tanultam. Azt mondták, a légiüzemeltetési adatokat álmunkból felkeltve is fújnunk kell. (Szar kimondani, hány tíz év telt el azóta, de ezeket ma is felmondom segítség nélkül. A Z-50-es, a Jak-55-ös, az Extra 260-as vagy a Z-143-as, sőt akár az imádott Z-526 Akrobat adatai örökre feledésbe merültek, még az AFS-éi is... nem beszélve a Cessna 172-esről.)

A Facebook lehet átok annak, aki csak jót akar hallani, mégis  kap hideg zuhanyt, mert megosztja a népet (vigyázz, mit írc!), de nekem inkább áldás. Körbekérdeztem, mi volt a neve a fahegyi zászlójelző toronynak, és Miklán Bikától megjött a helyes válasz: pilácstorony! A képen szerény személyem látható, bogozom a zászlót

(Miklán Zoli a szívem csücske lett egy este a MÁV-klubban, sötétben - valami filmet nézett mindenki -, mögöttem állt, hozzám simult izmos teste, nagyon jól csókolt, brrr!, rám szakadt a "mindjárt belehalok!" borzongás, időt kértem, kimentem, aztán azonmód el is menekültem ezerrel. Kocsiba és haza! Elég sok más ilyen helyzetből szöktem el hirtelen, már bánom is. Késő!)

Most fel kell állnom, hogy a falra szögelt ezüstkoszorús oklevélen megnézzem a dátumot. 1040 méter, 1973. szeptember 15. Ez lehetett a C-vizsga, de a D-vizsga egyik feltétele is. Az ezüstkoszorúhoz kellett még időtartam-repülés. Ötórázás. A nagyját lejtőszélben repültem 74 júliusában. Amikor 9 perccel a kitűzött idő után végre megláttam a ponyvajelemet és leszálltam, félhalott voltam. A Góbé úgy összerázott, a folytonos figyelés, az elmerüléstől való félelem úgy kikészítette az agyamat, hogy bénító fáradtságom dacára elaludni sem tudtam este. Jahaj, ne tudd meg, micsoda élmény volt mégis! Elverték a seggemet. (Egyik oktatóm, Mecher Jani már vagy századik ötórájánál tartott akkor, pléhseggűnek nevezték... érthető!)

Az évszámok csak engem zavarnak? Nagyon. Ami biztos, hogy abban az évben már ejtőernyőztem is. Enikő szerint 74 őszén kezdtük a motoros kiképzést, biztos jobban tudja. A koszorús oklevelem szerint 75 augusztusában teljesítettem a D-vizsga utolsó feltételét, a távrepülést. Mert Falusi Pista bácsi rámparancsolt: kell az éves statisztikához. Akkor már Budaörsön "állomásoztam". Persze, hogy visszamentem Fahegyre távrepülni, hiszen mindent neki köszönhettem, nem volt kérdés.
 
Augusztus közepe volt, jó termikes idő. Góbé. Barográf. Intelmek. Okmányok. Valami telefonszám, ami 9-cel kezdődött, a diszpécseré, akit majd fel kell hívni, ha leszálltam. Aki azt mondja, hogy ilyenkor nincs félig kómában, az hazudik. Ki voltam én? Egy sippantó, aki először vág neki a világnak a biztonságos leszállóhelyet, a repteret elhagyva, bele a bizonytalanba.
Elég gyorsan felcsavartam ezerre, és elindultam délre, Dunaújváros felé. Az lett volna a cél. Meg az 50 kilométer legalább. A kómára hivatkozom megint: semmi emlékem nem volt róla, mi történt útközben, csak az volt biztos, hogy egyszer csak elfogytak az emelések, szememet meregetve leszállóhelyet kellett keresnem. Nehogy azt hidd, hogy tudtam, hol vagyok! Az ember sokat teker egyhelyben, keveset utazik, pláne ilyen idióta üzemmódban, életében először, csak azt tudtam, hogy a Duna ott van balra, tehát nagyjából irányon vagyok. Mező, mező, hol vagy? Jött egy. Akkor már muszáj volt kitalálnom, hogy közelítsem meg. Hogy odalent mi vár, fogalmam nem volt. Szép zöldnek látszott, nem szántó, nem gabonák, se kukorica, se szőlőkarók: jónak látszott. Tökmindegy, választásom nem volt, süllyedtem végképp. Végsiklásnak mondják.

Leraktam a Góbét. Ne kérdezd, hogyan, fogalmam sincs azóta se. Nem tört össze, nem rázott nagyon, futó egyben, szárnyak vízszintesen, aztán komótosan lebillent az egyik. Döngg! Megúsztam. Kikászálódtam. Trikó és fürdőgatya volt csak az öltözékem. Jöttek kíváncsiskodó emberek. A kómából hirtelen kivilágosodtam, megkérdeztem, merre lakik a körzeti megbízott rendőr. Majdnem kiment a fejemből, hogy tőle kell igazolást kérnem. Mondtam, ne nyúljanak a repülőhöz. Nem nyúltak. Elirányítottak valami domb tetejére, ott lakott a rendőr. Aki ilyet még sose látott. Egy félmeztelen nőszemély, izzadtan, aki azt állítja, repülőgéppel jött, és odanyújt valami papírt, amit neki le kell pecsételnie. Megkínált málnaszörppel, pecsételt, és elárulta, hogy Kulcson vagyok, és a régi piactérre szálltam le. Nem tudtam, ez túlvan-e az 50 kilométeren, csak később derült ki, hogy 62 sikerült.

Hiányos emlékeim miatt nem tudom már, bevittek-e engem Dunaújvárosba, vagy gyalogoltam, de egy városi szálloda portáján győzködtem a portást, hogy hívja fel a 9-cel kezdődő (hú, de nagyon titkos!) számot, hadd jelentsem le, hogy én itt repülőgéppel leszálltam. Néztek, mint ufóra, de hagyták, hogy telefonáljak. Mondtam, díjmentes. Sikerült.

Estefelé értem jöttek szállítókocsival - a pálya túl rövid volt vontatáshoz, nekem meg olyan kiképzésem nem is volt -, szétszedték a Góbét és hazakerültem Fahegyre. Megvolt az ezüstkoszorúm! És a szabad út a motoros műrepülés felé.

2016. január 22.

Még mindig előttem van, ahogy a kezdő srácok, mint fázós galambok, kuporognak az Ancsa fémülésein sorban, és hatalmasakat ásítanak. A gép irdatlan hangerővel küszködi fel magát az égbe, a tetthelyre. Időbe telt, mire az ásítás okát megértettem. Kábé a halálfélelem előszele. Nagy stressz jele. (Ahogy a fingás is...) Tényleg volt olyan, aki leszállt a géppel, az ajtóig se akart elmenni. Megértem! Szép végigcsinálni a kiképzést, tanulni, de amikor a cselekvésre kerül a sor, hát ott a vég, vagy a Kezdet. Nem lehet mindenki Százi Rita, vagy Gáti Zita. Zita megtisztelt a barátságával éveken át; vannak ilyen csodák, amik okát sem tudom. Csak jól esik. Hogy én mit látok bennük, azt pontosan tudom, de hogy ők bennem mit, azt nem.

Nagyon nagy élmény volt kis időre ejtőernyősnek lenni. Rátaláltam a halálfélelemre a nyitott gépajtóban, és arra is, hogy legyőzhető. Ilyen érzésem azután egész éltemben csak egyszer fordult elő ismét. Sokára.

A repülés nem félelmetes. Hányszor kérdezték meg riporterek: "És nem fél?" Fogalmam nincs már, miket válaszoltam, miként, de a félelem nem jött szóba. Lehet, hogy már akkor is képes voltam úgy fogalmazni, ahogy ma tudok: felkészülés! Ha tudod, mit csinálsz, mi következik, mire vagy képes, akkor nincs mitől félni. Félhet az, aki túlképzeli magát, de persze pont azért nem fél, mert nincs ezzel tisztában. Félhet, aki kevéssé készült fel. Aki csak hiszi, hogy képes valamire, de nem gyakorolta eleget. De rendszerint ő sincs ezzel tisztában. Meghalhat, mielőtt rájön, hogy túl sokat képzelt magáról. Azt hitte: megy ez! - de nem ment. Késő.

Van szerencsés, akit csak megérintett a katasztrófa szele, de valahogy kikanalazta magát belőle, és szerencsés esetben rájött, hol vannak a határai. Ők talán tovább élnek, mint az oktalanul vakmerőek.

Jahaj, nehogy már megint valami tanmesét írjak! A halottaimat siratom folyton, akik még nyugdíjasok is lehetnének, mint én, ha ők vagy más nem hoztak volna egyetlen rossz döntést. Azt tanították nekem: a repülés szabályai vérrel íródtak. Ez nem vicc! Egy pillanat elég ezt semmibe venni, és már sirathatok megint.

A miskolci edzőtáborban egyszer állítólag vakmerő voltam, a többiek ezt mondták. Én nem. A HA-SIE volt a kezemben (Z-50), valahol 300 méteren legömbölyítettem egy előrebukfencet. A földiek felszisszentek. Annak a gépnek a sóhajtását is ismertem. Százon be is fejeztem a negatív bukfencet. Ahogy kell. A kezemben volt, tudtam, hogy simán kijön, kétség egy szál se, a félelem csak akkor játszott volna, ha nem vagyok teljesen biztos. De az voltam. Nem is értettem, mi bajuk azoknak, akik látták. Ez nem az az eltúlzott magabiztosság volt, amitől mindenkit óvnék, ez az volt, amit tudtam, biztosan. Csak azért emlékszem rá egyáltalán, mert a többiek a fejükhöz kaptak, és így téma lett.

Szóval jött a hír Gödöllőn, ami lezárta ejtőernyős pályafutásomat: mostantól motoros műrepülő tanonc lehetek. 1975. A 11. kerületi Ménesi úton volt a tantermünk, ahol az elméletet oktatták. Hét lánynak! Az MHSZ Országos Központ kitalálta, legyen egy négyfős műrepülő leánykötelék, talán hétből megmarad ennyi. Remélem, az összes nevet sikerül felidéznem: Sinya felesége, Teleki Enikő, Gurály Béla felesége, Heli, Halász Magdi, Magyari Béla kiképzett űrhajós húga, Magyari Mari, Kaszab Saci és... elmentem kutyát sétáltatni, hátha útközben eszembe jut, de nem! Ki volt a hetedik?? Szégyellem magam. Itt abba is hagyom.

2016. január 21.

Eléggé adtam a körmeimre, volt olyan kis szerszámom, amivel a körömágyat fel lehetett túrni, aztán a picsányi bőrkét levágni egy nagyon vékony ollóval - lehet, hogy manikűrösök ma is csinálják ezt, piha! -, időnként lakkoztam is színtelennel vagy fehér gyöngyházzal... hát ennek aztán tök vége lett ejtőernyős koromban. Az óriás RS - több mint 80 négyzetméteres! - kezdőernyő behajtogatása nem okozott gondot, alaposan megtanultam, de ezt a mérhetetlen mennyiségű anyagot besuvasztani a tokba, anyám! A testsúlyom kevés volt hozzá, hogy minden levegőt kinyomjak a cellák közül, így a tok bezárása, a tüskék befűzése a helyükre minden körmömet amortizálta, de még az ujjvégeimet is. Mégis nagy boldogság volt együtt lenni az akkori női válogatottal, az ő edzőtáborukhoz tartozni. Több száz ugrásuk volt!

A gödöllői szállásunk ablakai kelet felé, a reptér túloldalán elterülő erdő felé néztek, ott kelt fel a nap. Sikerült ismét felső ágyat kapnom, ébredéskor a vörös, kelő nap látványa fogadott a novemberi párában. Ismét olyan közösségben lehettem, akiket nagyon tiszteltem, mérföldekkel fölöttem álltak kiképzésben, tudásban. Ők már rég versenyzők voltak, versenyernyőkkel ugrottak, abban az évben a szolnoki világbajnokságon is részt vettek. A sokszemélyes hálóteremben egymást túllicitálva idézték fel emlékeiket, sovány kezdőként nagy tisztelettel és érdeklődéssel hallgattam őket. Sehol se voltam hozzájuk képest, örültem, hogy szóba álltak velem, hogy eltűrtek maguk között.

Emlékszem egy estére, sikeres üzemnap után, ültem odafent az emeletes ágyamon, ők csacsogtak odalent összevissza, hirtelen nagyon öregnek éreztem magam a 27 évemmel. Magamra néztem: már a mellem is jobban lóg, mint az övék! Itt mindenki húsz éves, plusz-míniusz egy-két év, mit keresek köztük? De, de itt kell lenni, mert ez valami isteni!

Egy este legyalogolt az egész csapat a sötét, ködös, novemberi erdőn keresztül a legközelebbi kocsmába a gyönyörű gödöllői dombokon át. A kocsmára már nem emlékszem, csak a gyalogtúrára, csodás volt, mindenki röhögött, egymást ugratták, láttam szikrákat oktatók és leányok között - persze én messze kimaradtam belőle -, de érezni őket, az ifjúságukat, az energiájukat, és az odasejtett tudásukat... imádtam.

Sajnálom, hogy a lányok nevére nem emlékszem már jól, csak ilyenek maradtak meg, mint Böske, Ildi, Irén, Rita, Mariann, Zsuzsa...

Nem sokáig tartott, mert a főnököm a következő kikérőt már megtagadta, elég volt! Repültél, mindig elengedtelek félháromkor, most még ez is?! Döntsd el, mit akarsz!

Az ejések valami általam megfoghatatlan okból túlzott respektust ajándékoztak a pilótáknak, talán emiatt maradtam kívül a lányok körén, vagy mert olyannyira egy csapat voltak, hogy oda senki nem fért be. Az is lehet, hogy az én túlzott tiszteletem (ötszáz ugrás?!!) tartott vissza attól, hogy jobban közeledjek. Nekem ők ászok voltak. Nem volt esélyem még csak hasonlítani se rájuk. Meg sem próbáltam. Örültem, hogy köztük lehetek, azóta is feledhetetlen emlék ez.

Mindent feledve átnyergeltem volna ejtőernyősnek, ha nem jön az üzenet, hogy motoros műrepülő utánpótlás válogatott kerettag lettem.

Minden elismerésem azoké, akik odaállnak a nyitott gépajtóba, lenéznek, és nem a félelem az első nekik, hanem a feladat. Lenéztem, életösztönöm üvöltötte: NE! Nem léphetsz ki a semmibe! Az egy dolog, hogy csak azért is elrugaszkodtam, de őket megérteni, akik már ötszázszor megtették ezt, ennyiszer szembenéztek az agyuk ordító tiltakozásával, mert csak teljesíteni vágytak, azt jelenti, az akarat mindenre képes. Az ejtőernyőzés a bátrak sportja, ehhez kétség nem fér.

2016. január 20.

Idegesít és lelohaszt már napok óta, hogy annak a bizonyos zászlójelző emelvénynek a neve nem jut eszembe, pedig biztosan volt neki.
Készültek velem olyan riportfilmek, küldtek olyan videókat, amiket évtized óta nem néztem meg. Csak azért vetítem előre ezt, hogy magyarázzam valahogy: visszanézni nemigen szoktam magamat, inkább csak írok. Ez előzetes bocsánatkérés amiatt, ha ismétlem magam.

Valahol folytatnám, de nincs rá garancia, hogy nem esem vissza akár évekkel menet közben. Szokd meg. (Jól van, Ervin, mégiscsak kicsikarod belőlem, ami megvan, csak nem éreztem fontosnak megosztani. Ha legalább neked fontos, akkor örülök. Az írtad, imádsz, ami nyilván a szófosásomra érvényes, mégis lórúgásként ért. Pozitíve. Kösz!)

Totyogós korom óta Gödön töltöttem minden nyarat, apám mégis azt mondta, mikor első vitorlázó táboromból hazatértem: "Kese, olyan szép barna vagy, mint egy ropogós cipó, ilyennek még nem láttalak!" Neki borzasztó fontos volt a sport, hisz egész fiatalságát ez töltötte ki, országos tornászbajnok meg mindenféle érem tulajdonosa volt, de ezt már tudod. Őrült tinédzserkoromban hetente legalább háromszor táncolni mentünk, egyáltalán nem bánta, a vádlimat vizsgálta, hogy a hátsó buci és a sípcsont között látszik-e a hosszú bemélyedés, ami a kettőt elválasztja. Ha látszott, örült. Szerinte egy izmos lábnak úgy kellett kinéznie. Amennyit akkoriban táncoltam, nem is volt váratlan. Jártam előtte tornázni is hetente az ő kedvéért, de rá kellett jönnöm, hogy se kézen megállni - pláne járni, mint ő -, se szaltózni, se egy normális flikk-flakkot nem tudok megtanulni, lemondtam róla. Iskolai tornaórán, hovatovább, mindig kiemelkedő voltam az adott keretek között, persze. Olyan nagymacskát a legmagasabb szekrényen senki nem tudott, mint én. A kismacska az, mikor a szekrényre felugrasz az első végén, utána a végén terpeszben leugrasz. Én terpeszben átrepültem az egészet a túlsó végén. Ma is érzem az élményt: jó volt. Dobbantóról ugrottunk. Úgy látom ma, hogy ez elszántság és bátorság kérdése volt; hogy a lábam sose akadt el útközben, és fejre se estem, talán egy szikrányi tehetség. Nem több. Vagy a hittel nekiveselkedés eredménye. Ez hajtott végig, míg repültem.

Egész életemben - ami a repülést illeti - nem hittem, hogy tehetséges vagyok. Mindig voltak példaképek, sokkal jobbak, nem láttam, hogy elérek odáig. És nem is.

Az MHSZ sportrepülő-társadalmában erős férfisovinizmus működött. Nem lehettem jó, csak megfelelő. Az is fenntartásokkal: ma sikerült neki, de holnap? Nem fog. Nem hittek a lányokban. Volt rá okuk, nem kétlem. A nagy ingyenesség repülővilágában éltünk. A srácok úgy tapasztalták, sok lány azért jön, hogy fiútársaságot találjon. Valami mást, mint a művelődési házakban dübörgő zenekarok és táncestek világa. Némileg igazuk is volt, sokan találtak a reptéren társat maguknak, amit persze a repülésnek köszönhettek, nem elhanyagolható!, számukra a repülés gyönyörű emlék maradt, jó esetben lett belőle egy szép család, és kész. Ez volt a legjobb formája a koedukált együttlétnek, együttdolgozásnak, amit senki nem fog soha elfelejteni, bármerre is vitte az útja azután. Az a miliő, hangulat, élmény örökre megmarad.

Én nem ezért voltam ott. Komolyan gondoltam. Igaztalan lenne azt állítani, hogy nem környékeztek meg, de nem voltam vevő rá. Lépni akartam gyorsan, előre. C-vizsgás koromban megfertőzött az ejtőernyőzés. A kiváltó okára már nem emlékszem. Gödöllőre kezdtem járni az ejtőernyősök közé. Csodás társaságot találtam ott is. 1974. A klubomnak ejtőernyős szakosztálya is volt, nekiálltam a tanfolyamnak. Akkoriban volt olyan hét, hogy egyetlen szabadnapom se akadt: vagy ez, vagy a vitorlázó, vagy a torna, minden napra jutott elfoglaltságom. Azt szerényen hozzá kell tennem: mindegyik este volt, mert közben nyilván dolgoznom kellett napi 8 órában. Valami furcsaság - dehonesztáló lenne azt mondani: túldimenzionált felnézés egy "pilótára" - folytán nagyobb respektusom lett, mint egy "mezei" kezdőnek.

Nagy Ottó, a raktáros reggel kiadta a bakancsokat, bukósisakokat, ernyőket, mi meg hajtogattunk - ezt is a tanfolyamon oktatták (még hajtogatói vizsgát is tettem nagy lelkesedésemben) -, mindent nagyon jól akartam csinálni. Volt ugrótoronyból ugrás, a tornaórákon a földetérés utáni bukfencek gyakorlása, élveztem. Az első bekötött ugrásra úgy felturbóztam magam, hogy nekirohantam az ajtónak, és már zuhantam is. Nem kapaszkodtam az An-2-es ajtajába, nem kellett lábbal noszogatni, mint másokat, alig vártam, hogy a levegő az enyém legyen. Nem sokra emlékszem, később mondták el, hogy a lábam felakadt a zsinórzatba, biztos így volt, de simán földet értem. És nem az erdőben, ahová rendszeresen jártak a srácok baltával levágni a felakadt sorstársaimat, hanem a reptéren. Juhú!

Félni később kezdtem, mondjuk a második ugrásnál. Akkor nem futottam neki, megálltam, kinéztem, láttam az ezer métert alattam, és csak annyit tudtam, nem halhatok meg, mert a hátamon van a rohadt nehéz zsák, amiből úgyis előjön egy kupola. Mivel mindig sokat adtam arra, hogy senki ne lássa félelmemet, nem láthatták.

Szégyellem, hogy az ugrókönyvemet hátrahagytam költözéskor, így már nem pontosan idézhetem, hányadik ugrásnál következett a mentőernyő-nyitás, csak az eseményre emlékszem. Szerencsére akkor se az erdőbe landoltam. Csak sejtem, hogy az első kézi nyitású ugrás a huszadik körül lehetett, de az biztos, hogy a stabilt megfogtam. Láttál már biztos békapózban zuhanókat, meg sikerült csinálnom. Éreztem a kitárt tenyereimben a levegő nyomását, és nem pörögtem, zuhantam. Aztán nyitottam, ahogy kell. Samu Feri volt akkor a válogatott edzője, nézte is, elismerését fejezte ki. Úgy emlékszem, összesen huszonegyet ugrottam, a huszonkettedik Nándival volt, de az tandem, sokkal később. Ennyi volt az ejtőernyős pályafutásom.

1975: Gödöllőn ért a hír, már nem tudom, milyen kommunikációs eszközön keresztül, hogy beválogattak az újonnan alakuló női motoros műrepülő keretbe. Ültem egy kövön a lépcső tövében, szememmel búcsúztam a körülöttem lévő, szeretett látványtól. Egyértelmű, hogy ezt Falusi Pista bácsinak köszönhettem, a MÁV klub titkárának, aki sokkal többet látott bennem, mint én magamban. A feltétele az volt, hogy mielőtt a motoros kiképzést megkezdem, repüljem meg a vitorlázó ezüstkoszorút, hogy a klub statisztikája javuljon.

2016. január 19.

Ez a Windows10 egy szörnyeteg. Időnként meg imádni is tudom. Amikor engedelmes. Mivel hétköznap van, Dani felhívott, ahogy kell, elpanaszoltam neki, miért nem jön vissza az a képernyő, amit ő beállított "régi módra", ahogy az XP-n megszoktam. Elkormányozott a megoldáshoz, és már boldog is vagyok! Végre azt látom az asztalon, mire vágytam. Elmúlt tizenév az XP óta, bizony, a kifejezések is megváltoztak, amik értelmét jószerént már csak sejtem, de nem értem biztosan. Ő meg igen. Én pedig - végtelen örömömre - ezáltal ma is tanulhattam valamit. Jó!

Nyomás alatt állok. Ervin ki akarja préselni belőlem a múltamat. Nem tudom, mire kell ez neki, állati régen volt, de talán igaza van: ha most nem írom le, és holnap eldobom a kanalat, örökre bennem marad. Talán jószolgálatot teszek a köznek (fú, de idióta, elbizakodott - mindegy!), ha szavakba foglalom, ami volt. Mielőtt elfelejtem végleg. Végül is: ha egy embert ennyire érdekel, már késztetésem van, hogy örömet szerezzek. Mi jobb lehet ennél? (Jó, mondhatnék pár dolgot azért, de mára ez is elég stimuláló.)

Hogy írjam le a fű szagát, a csörlőaggregátor hangját, a bogárhátú reptér végéből hirtelen az égre törő Góbé látványát, miközben én forgattam a zászlót, én indítottam a startot a kis, vasakból összetákolt "torony" tetejéről, mert csak onnan láthatták, hogy "most!"? Valahogy leírom, miközben színes, soha el nem feledhető képek jönnek elő. Akkor épp zászlójelző volt a beosztásom. Voltam aztán országúti tárcsázó is. Ha Fahegyen az országút felől kellett leszállni, a gépek alig-magasságon siklottak be, feladatom az volt, hogy egy piros körös, nyeles tárcsával az autósokat leállítsam, ha jön a gép. Fiatal, szőke, bikiniben; naná, hogy volt, aki jót vigyorgott, intett, és tovább ment. Akkor lepődött meg, mikor egy súlyos árnyék átsuhant a feje fölött. Mivel rendőrállamban éltünk, a hivatalos tárcsát mégis majd mindenki komolyan vette, és megállt, ha nem is értette, minek. Aztán jött a gép, alacsonyan, hangtalanul, azt már értették. Csodálták. Haj, micsoda hatalom birtokosának éreztem magam! Nagyon szerettem ezt. Főkönyvet írni is. A hűvös irodában. Tudok írni szépen, csúnyán, így meg úgy. Akárhogy. A főkönyv szent volt, a hűvös parancsnoki iroda meg csábító. Órákig is képes voltam gyöngybetűket formázni, csak ne kelljen kimenni rohangászni a gépek után a tűző napra. Munkásságom elismerést aratott, azelőtt senki nem írt ily gyönyörű főkönyvet. Abból derült ki, hány vizsga született, melyik gép mennyit repült, szóval fontos volt az év végi jelentéshez. Úgyis tudtam, hogy ránk, kezdőkre csak alkonyat felé kerül majd sor, ha a termikek már nem rugdosnak.

Vitorlázó tábor. A boldogság netovábbja. Sokszor foglalatoskodtam akkor is az oktatói szobában az időmérő könyvek feldolgozásával, de az már nem menekülés volt, hanem vállalás. A fárasztó nap után izzadtan, porosan, estébe nyúlóan összesítettem, úgy megtanultam perceket órákra váltani, hogy azóta is tart. És fürödhettünk, lajtos kocsival hozták a vizet hozzá, a Prékóból ebédre meleg kaját kondérokban, voltam konyhás is, meg akármi, de főleg borzasztó boldog. A Prékó - lehet, hogy a nevére már rosszul emlékszem? - egy közeli fegyvergyár volt, amolyan "tudod, de ki ne mondd", egyszer az ügyeletes Uazzal én is kajáért mehettem, azt is megtiszteltetésnek éreztem. Hú, bemenni egy ilyen "ki ne mondd" helyre. Nem volt persze semmi más ott, csak konyha, nagy alumíniumkondérok tele forró kajával.

Keresem azóta is azt az írást, amit egy feledhetetlen délutánon fogalmaztam meg. Egyedül ültem a MÁV-ház tágas nappalijában egy kicsi írógéppel. Körbe ablakok, jobbra a repülőtér, balra a szőlőföldek, a nap lemenni készült, minden elcsendesült már, csak én voltam, és az írógép. Igen, szeretném újraolvasni, amit akkor írtam, de nem találom. A kép, az érzés viszont élénken él ma is. A tökéletes harmónia, boldogság, a "jobb helyen nem tudnék lenni" érzés, még az is, hogy "ha most halnék meg, boldogan tenném", elmondhatatlan, örökre megmarad. Tudod, amikor a világ úgy tökéletes, ahogy van, és ezt már semmivel nem lehet fokozni. Szeretem ezt csillagórának nevezni. (Igaz, Zweig találta ki, de lenyúltam.)

Az emeletes ágyon sikerült fölülre kerülnöm, ha reggel felemeltem a fejem, a Szekrényes-hegy oldalán felkelő, vérvörös napot láttam. A Csepel klub háza akkor még nem volt ott, hogy eltakarja. Számtalan helyen a világban láttam már napkeltét azóta, egyikre se emlékszem úgy, mint azokra a kivételesekre. Sokszor leírtuk később, Dezső és én, az MRSZ-ben fogalmazott segélykérő leveleinkben, micsoda áldás egy fiatalnak repülőközösségbe kerülnie, mi mindentől menti meg, célt ad, értelmet, elfoglaltságot, ezért kéne jobban támogatni, de ha mindez hiába is volt, nálam nem. Ha ez nem lett volna, az életem ki tudja, milyen síkon folytatódott volna, lettem volna-e olyan boldog, mint lehettem.

Nem.

Nem arra gondolok, hogy hagyunk-e magunk után valami jelentőset, inkább arra, hogy van-e mire boldogsággal emlékeznünk, amikor a napi boldogság már csak az, hogy sikerült a számlákat kifizetni, a kutya-macska jól van, a gyerek sínen, a nap süt, és a szobában télen is húsz fok van. De az emlékek! A teljesség, a gyönyörűség soha nem feledhető élménye ottmarad a lelkemben. Nem éltem hiába. Csoda volt minden, ami velem történt. Annál értékesebb ez, mert a mai világban csodák már nincsenek, vagy csak nagyon aprók. Örülök ezeknek is, nagyon, minden nap, de ott van mögöttem egy hatalmas párna, ami megtámasztja a hátamat: az emlékeim.

2016. január 18.

A kísérletezgetés nem szűnik, most főleg a betűkkel küzdök, a képernyőmön minden rendben van, aztán ha felrakom a netre, átváltozik az egész. A francba! Anna már jelezte, hogy bolhányi betűimet nehezményezi, hát én is! Igaz, hogy mióta egy éve kijöttem a kórházból, úgy megjavult a szemem, hogy minden szemüvegem porral lepett, de ezt mástól nem várhatom el. Azelőtt én is mindig haragudtam az apró betűkért.

Egy pár naplemente nem árthat:

Ismerkedésem a repüléssel?
Olyan sokszor elmondtam ezt már interjúkban, biztos cikkekben is, hogy fogalmam sincs, itt leírtam-e korábban. Elkezdtem valaha írni egy förmedményt ama címmel, hogy "Hűvös volt a lépcsőház", de nem fejeztem be. Mielőtt a hűvös lépcsőházba léptem, nem sok nappal azt megelőzően, 25 éves koromban kirándított az akkori barátom Fahegyre, mert valaha ott repült. ÁÁÁmultam! Repülőgépek közelről?! Igaziak? (Ha valaki hallott már a "heuréka-érzésről", érti, ezt éreztem.) Nem, nem lehet igaz, hogy ide akárki jöhet, láthatja, megfoghatja ezt a csodát? A lelkem szinte lángra lobbant. Elcseszett addigi életem, útkeresésem, kilátástalanságokkal telerakott éveim, hiábavalóságom érzése - reménytelen szerelmekkel tűzdelve - azon nyomban eltűnt. Már elmúltak a táncos évek (Nivram, Liversing, Via stb. őrjöngések), kemény három éve egy munkahelyen voltam képes megmaradni, azt nem mondom, hogy beletörődtem, de beleilleszkedtem a szocreál valóságba, és lassan nem hittem, hogy jöhet valami, ami más irányba fordít. Hát jött! 1972 volt, nyár, a napját nem tudom. Góbék szálltak le-fel, a starton, a padon olyan emberek ültek, akik már rég tudták, hogy mit látnak, miről szól az egész. Bámultam, mint egy szélütött. Valaki azt mondta, az a lány, aki ott ül háttal, csak tizennyolc éves, de már D-vizsgás. Csak az ABC-re tudtam gondolni, ő már négy betűn túlvan! Jézus, milyen öreg vagyok! Molnár Évi volt a lány, később megismertem, szép pályát futott be a vitorlázórepülésben. (Később még a beszédmódját, az írását is utánozni akartam... annyira idol lett hirtelen. Anyám csodálkozott, miért úgy fűzöm a szavakat, mint egy tizennyolc éves...)

Csak pár napig tartott, hogy felkeressem a MÁV Repülőklubot a Thököly úton, ott volt hűvös a lépcsőház, gyönyörű, vastagfalú, régi palotában székeltek. Benyitottam az emeleti klubba. Normális emberek érdeklődve fogadtak. Mondtam, repülni akarok. Hát persze, miért is jöttem volna másért. Beléptem azonnal a klubba. Kérdeztem - azt hiszem, épp Szentvölgyi Jutkától -, hogy hány év alatt lehet valaki válogatott kerettag. Volt elfojtott mosoly, hümmögés, a válasz: legalább négy év. Semmi nem szegte kedvemet, pedig türelmetlen alkat vagyok, jó, akkor négy év!

Úgy vetettem bele magam, mint öngyilkos-jelölt a habzó hullámokba: meg akartam csinálni! Végre tudtam, hogy mit akarok. Célom lett, ami régóta nem volt. Új élet kezdődött, csodás élet. Soha többé nem volt üres hétvégém, mindet Farkas-hegyen töltöttem. Télen is, mikor Daróczy Jani a klubban elmondta, lehet kimenni a reptérre, a műhelybe, segíteni Aladárnak a gépek ápolásában. Nekem ez olyan volt, mint egy ajándék. Egy Góbét simogatni, zsírozni, fogdosni, szétszedve látni, segíteni... A boldogság netovábbja. Sokan nem jöttek a hó, a hideg miatt, de én ott voltam. Pedig akkor még két kilométert kellett gyalogolni a 22-es busz végállomásától odáig. Soha nem volt gond. Ez az érzés még ma is él, úgy tölt el, mint valami narkotikum. Gyönyörűséges évek jöttek. Gyorsan megszereztem a B-C-vizsgát, előbbi az egyedülrepülés, utóbbi a termikelés, fentmaradás: legalább ezer méter, legalább 15 perc - ha rosszul emlékszem, bocsesz.

Az első egyedülrepülés... nem lehet elfelejteni. Volt mögöttem homokzsák, persze, nem voltam túl nehéz. Négy perc az iskolakör. Valaki azt énekelte nekem felszállás előtt, hogy "ne nézz a napba". Én is ezt énekeltem. Naplemente volt, bele kellett néznem. A boldogság az első, egyedüli leszállás után elmondhatatlan. Először éreztem úgy: valaki lettem! Ha pilóta nem is, de felvittem és lehoztam egy repülőgépet én, magam.

Utálok évszámokkal bajlódni, de talán korrekt, hogy az általam előírásnak vett négy év után már válogatott kerettag voltam, igaz, nem vitorlázásban, hanem motoros műrepülésben. Amire biztosan emlékszem: 30 évesen kötöttem házasságot, az esküvőmre Halász Magdi hozta el a szakszolgálati engedélyemet, amibe be volt írva: oktató. Motoros oktató. Na. Ez tényleg biztos.

2016. január 16.

Agresszió.
Meglepően intoleráns lettem ez ügyben. Fiatalon horror- és zombifilmeket is örömmel néztem, meg akármit, ami végre beszabadult a szoci világba. (A nyolcvanas években Csehszlovákiába mentünk sítáborba az ejtőernyősökkel együtt, Both Lajos zombi videókat hozott, néztük, persze, kigúvadt szemekkel. Valami rémisztő jelenetnél az egyik srác megragadta a vállamat, és a fülembe hörgött, majd összecsináltam magam. Jót röhögtek rajtam.)

Az agressziónak ma már azt a leképezését is alig viselem, ha valaki kioktat ama biztos tudatban, hogy neki van igaza, és másnak nem is lehet, pontosabban épp nekem, aki másképp gondolom. Az erőszak látványa, érzése nagyon megvisel. Az nem baj, ha valaki rávilágít: ezt vagy azt rosszul látom, lehet másképp is, de ha sulykolni akarja, hogy úgy lássam mindenképp, ahogy ő, az már nekem erőszak.

Tán nem is idetartozik, de Csocso-szan kutyám a minap letámadta Macit. Olyan hangon, hogy kirohantam, ki öl meg éppen kit. Nem volt vicc! Véres verekedés volt. Maci a földön, fölötte az ifjú lány a nyakát harapva. Hát igen, ott volt a tál, kajával, amihez Maci - azt hitte - hozzáférhet, mint eddig. Ezután soha többé.

Hetek óta külön etetem őket, Macit a konyhában, Csót odakint. Fölösleges volt. A dominanciaharc egyszer s mindenkorra eldőlt. Cso gyakran hagy a táljában kaját, figyelem, ahogy Maci köröz, igen távol, de betartja a szabályt: Cso a főnök. Ami az övé, ahhoz nem nyúlhat senki akkor se, ha neki nem kell. Az agresszió gyümölcsöző volt. Meghatározta, Macinak mit nem szabad, a másiknak pedig, hogy sikeresen körülírta a territóriumát. Na de hát ők állatok.

Én még mindig meggyőzhető vagyok logikus érvekkel, elismerem a sokkal nagyobb tudású emberek véleményét, de irtózom a félinformált szószólóktól, akik célja nem az, hogy értelmes vitát folytassanak - mert tájékozottságuk korlátozott, eszméik, hitük totalitárius -, hanem erőszakkal akarnak meggyőzni, mennyire igazuk van, és nekem mennyire nem. Hagyjatok békén! Azmeg.

Csilla utolsó üzenete

2016. január 15.

Bölcsesség.
Gondolkodtam róla. Nem mintha birtokában lennék. Tán még annyira se, mint némely gyerek, aki azonnal ráérez, ha hazudsz. Az álságot, a hamis mosolyt zsigerből megérzik, mert még nincsenek megrontva. Általunk.
Első az ártatlanság. Utána jön a tanulás, kupálódás, rengeteg sallang és képmutatás, viselkedési minta, szokás, elvárás, megfelelési vágy miatti alkalmazkodás, forradalom, elutasítás, kutatás, kitörés, arculatkeresés, letörés, felemelkedés, megmutatás.

Nyilván túlvagyok ezeken. Elmúltam 67 éves. Kezdem látni, ki voltam, mit tettem, és jó későn az is kezd világossá válni, hogy miért. Amíg a sűrűjében vagyunk, nincs erre idő. Ami most akár a bölcsességhez is vezethet, az az idő múlása. Van honnan visszanézni. Jönnek a kérdések: vajon mit csináltam jól, hol hibáztam nagyot - kisebbet mindenki sokszor -, és a végén mi lett belőle. Tudok-e elégedetten hátradőlni? Vajon birtokába kerültem-e annak a jognak, hogy másokat megítéljek, elutasítsak vagy elfogadjak? Nem hiszem. Soha.

Minél többet élek, annál inkább hiszem, mindenki megérdemli a tévedés lehetőségét, remélve, hogy tanul is belőle. A mai nyomorult világban a tolerancia szinte már szitoknak számít. Ahogy az empátia is. Van, aki képtelen erre. Tanulni ilyet nem lehet, akiben az érzés nincs meg, annak kár magyarázni. Beszorul kis világába, saját elvárásai közé, kilök mindent, ami nem passzol oda, és hirdeti az igét, a szerinte üdvözítőt. Jaj, a bölcsesség hol van ilyenkor? A továbblátás, a megértés? Feltételezni legalább azt, hogy másképp is lehet?

Legnehezebb harcom mindig is az emberi butaság ellen folyt. Az valami olyan kőkemény bástya, amit áttörni képtelenség. Nem is sikerült. Én vagyok hülye, én szenvedek miatta, nem az, aki miatt. Ő - legyen bárki - simán elvan saját világában félinformációkkal, innen-onnan összekapott ideológiákkal, ama hittel, hogy nem is kell távolabbra nézni, elég, ami van. Boldogok a lelkiszegények: örökérvényű igazság. Hibákat ő - akárki - mindig másokban keres, magában nem. Kialakult világképe van arról, ki a rossz, ki a jó. Nincs is kétsége! Ez fáj.

Időskori "elbölcsülésünk" épp azért fontos, hogy megértsünk számtalan dolgot, amit a fiatalság még nem. (most lépett életembe a piros aláhúzás, mely szerint - a Word azt mondja - a "megértsünk" szó nemcsak helytelen, de nem is létezik. Pont ilyen világban élünk!) Hehe.

Barátnőm, kiről már írtam korábban, tegnapelőtt meghalt. Tizenharmadikán, tizenhárom órakor. Már nem csodálom, hogy az autóversenyzők startszámai közt sincs 13-as. Sose voltam babonás, de mostantól ezt a számot biztos utálni fogom. Tizenhárom évvel fiatalabb volt nálam. Húsz éve nem találkoztunk. Miután hosszas nyomozás után kapcsolatba léphettem vele, boldogan üdvözölt, én is, de nem volt ideje elmesélni, mi történt vele az elmúlt húsz évben. És már soha nem is fogom megtudni. Ez kiakaszt. Beszélni már rég nem tudott, csak leveleztünk. Kincsemnek szólított, ahogy még senki.

Együtt karatéztunk. Együtt dolgoztunk. Gyerekeink együtt jártak iskolába. Együtt boroztunk. Együtt aludtunk, miután jól berúgtunk. Csodálatos, agilis, életigenlő, tevékeny nő volt haláláig. Épp új házába költözött végre, amire mindig is vágyott. Már nem tudta élvezni. A rák győzött. Pedig ő harcolt, nem adta fel, és sosem hitte volna ezt. Néha a hit és az optimizmus sem elég erős. Nehezen fogadom el. Azdmeg, isten!! Hol vagy ilyenkor?!

2016. január 14.

Oly szomorú beismerni, hogy az új gépem olyan rettentően okos, amit a büdös életben nem fogok se megérteni, se felfogni, se kihasználni. Ha a technológia fejlődése nem kényszerítene rá, hogy tovább lépjek hőn szeretett XP-mről, sose változtatnék. Minden nap küzdelem és tanulás. Nagy igyekezetem eredményeképp annyit már megértettem, hogy világraszóló agyak állnak az általam birtokolt szoftverek mögött olyan tudással, ami viszont megint csak felfoghatatlan nekem. Ők mindenre gondoltak, főleg a hülyékre, aminek én is érzem magam. Ám az nem én vagyok, aki könnyen feladja. Amíg a battery ki nem folyik teljesen a kis töltöttségjelző ikonból, addig ülök itt kényelmes kanapémon, csodásan használható, wireless klaviatúrám és egerem támogatásával, a tévével szemben (aminek semmi értelme, mert ha bekapcsolom, nem tudok figyelni, de az érzés, hogy nem kell elvonulnom a helyiség távolabbi sarkába, önmagában megnyugtató).

Elértem már pár eredményt a napi használat megkönnyítése érdekében, csak azt nem tudom, hogyan. Megfelelőbb jellemzésem erre nincs, mint az, hogy fingom sincs. Véletlen volt. Egész számítógépes életem a kezdetektől arról szólt, hogy saját káromon és kísérletezésem árán tanultam meg mindent. Most is ez van. Ide-oda kattintgatok, találgatok, néha sikerül, aztán meg jön a durva és hangos káromkodás, csapkodás. Jó, hogy a laptop hamarosan feladja az energiaszolgáltatást, mert különben éjszakáig őrjöngenék a megoldhatatlannak látszó kihívások miatt.

Ami fontos, hogy ragyog a nap, nincs hideg, megvan mind a tíz ujjam, amivel gépelni tudok.

Ilyenkor érlelődik tovább az a régóta sejtett igazság, hogy véletlenek nincsenek. Mit tudtam én, hogy 14 évesen, mikor túl voltam az általános iskolán, mi a frászt akarok kezdeni magammal. Irkáltam én addig is "regényt", "verset" (csak idézőjelet érdemelnek), később még többet, a jobb kezem középső ujján púp nőtt a toll szorongatása miatt, de amikor írógépet kaptam a kezembe, akkor szabadult el az igazság. Nemigen volt más elképzelés a jövőmről anyám számára, mint hogy valami irodában dolgozzam, ezért áldozott rám két évig havi 80 forintot egy gyors- és gépíró iskolára. Meghosszabbította tinédzseréveimet ennyivel, amit csak köszönhetek. Sikerélmény jött bőven, osztályelső voltam. A sebességet mérték: leütés per perc, a gyorsírásban pedig szótagszám, azt hiszem. A lényeg, hogy mindkettőben kitűntem. A magyar nyelvtanban - gondolom - azért, mert jó a hallásom, vagy mert érzékem volt hozzá, amiről nem tehetek. Mondhatni, kész titkárnőként indulhattam dolgozni. Húha, az volt aztán nehéz 16 évesen!

Első munkahelyem valami csőszerelőipari vállalat titkársága volt, olajos deszkapadló, vaskályha, de főleg kötelesség! Hát az aztán kifogott rajtam. Időben felkelni, odamenni, ott lenni nyolc órát, és ezt minden nap! Gyorsan kigolyóztam magam. Ama rendszerben könnyű volt elhelyezkedni, be is gyűjtöttem kevés év alatt vagy húsz munkahelyet, rendszerint engem rúgtak ki.

Ági barátnőm sokkal megbízhatóbb volt nálam, pedig gépírni se tudott, ahová felvették, ott általában sokáig maradt, inkább szenvedett. Nyár elején rendszeresen ránk jött a szabadulásvágy, ilyenkor vagy én vágtam el borotvával a kezét, vagy a saját ujjaimat szabdaltam fel egy jó kis betegállomány és dunaparti (gödi) extravakáció céljából, sikeresen! Mártának két tégla közé raktuk az ujját és rávágtam, törjön el, de csak megdagadt. Más módszer: verd a kézfejedet egy vonalzóval, nagyon gyorsan bucira dagad - ezek is jól működtek, jött a betegállomány. Ha néha begyulladt a mandulám és tényleg lázas lettem, az már csak luxusráadásnak számított: irány a Balaton, stoppal. A bajainkat mi hárman sikeresen összehangoltuk, hogy együtt mehessünk. Minden ujjamon van vágásnyom. Ezek a boldogság és ifjúság nyomai.

Amit ebből végül - bár jól elkalandoztam - ki akartam hozni: milyen véletlen szerencse (vagy sorsszerű?), hogy tíz ujjal gépelhetek a gondolataimmal azonos sebességen. Ez, ma már úgy látom, isteni ajándék nekem, mert - valószínűleg - rám lehet fogni, hogy grafomán vagyok. Anyám sose tudta meg, milyen nagy szívességet tett nekem ezzel az iskolával, mert sokáig én se fogtam fel.

Most már ideje sétálni menni, amíg tart ez a verőfény. Szívesen elbliccelem amúgy, de a kutyák olyan kitörő boldogsággal fogadják, mikor nyakláncuk megcsörren a kezemben, hogy nem hagyhatom ki. Egyébként amikor leteszem ölemből a gépet, felállok azzal a céllal, hogy indulunk, ők már tudják. Az ajtó előtt tornyosulnak, Cso fel is ágaskodik az ablakra nyafogva; ne kérdezd, honnan tudják. Azért is állhatnék fel, hogy a fürdőbe menjek, vagy a konyhába, de nem. Ők a szándékomat érzik. Engem. Ez örök rejtély marad előttem, de más kutyások is ismerik a jelenséget. Ugyanez van akkor is, ha - teljes csendben - elkezdem készíteni a kajájukat, míg kint vannak. Tudják. Kutya és ember összehangolódása - létezik.

A faluban épp a kocsimba szálltam volna be, mikor egy nagy furgonból egy ifjú hevesen integetni kezdett. Ahogy a filmekben szokás, hátranéztem, majd körbe; mindhiába, csak én voltam ott élőlény. Közelebb léptem tehát kérdezőleg. "Megjöttek a penddrive-ok!" - kiáltotta. Azt is észleltem végre, hogy a Peter's Shop autóját látom, ahol múlt héten keresgéltem. Á, kösz, már vettem egyet máshol! - feleltem, és mentünk útunkra. Mivel már rég leszoktam arról, hogy meg- és felismerjenek, sőt észrevegyenek, ezzel szemben viszont nem szoktam még hozzá a kistelepülés azon (dicséretes!) furcsaságához, hogy az emberek számon tartják egymást, meghatódtam.

Fú, annyi disznópofám van most, hogy három kutyaleves-főzésre elég. A mélyhűtőmet megint lábbal kell berúgni. Most kissé távolodom, a Discovery-n muszáj megnéznem Az alaszkai vadon gyermekei c. sorozatot, ami qvajó! 6-kor szokott kezdődni. Van még 3 percem.
Megnéztem. Ez nem regény, valóság. Az a népes család nem tudja, mi az az sms, tévé, melegvíz, villany, közért... boldogok mégis.

Reggeli beszabadulás utáni döglés: csak ciccegéssel tudtam egy pillanatra aléló figyelmüket felkelteni a kép kedvéért.


Séta ma még kesztyű nélkül...

2016. január 12

Megjött a nyugdíjfizetés napja! Lekonyult ajkam kissé, mert a 130k-t még mindig nem érem el. Nem mintha nagyon számítottam volna rá. Az az érzésem, az infláció ilyen szinten tartásával eszelős pénzeket lehet spórolni - a nyugdíjasoktól.
Megvettem végre az áhított pendrive-ot, olcsóbban, máshol, mindössze 2600-ért. 4 giga, elég az nekem. És működik! Amit eddig átmentettem a laptopra, akár 11 éves, simán megnyitható; visszaállt a bizakodó világképem.

Egyik barátnőm kételkedni látszik, vajon tényleg boldog vagyok-e, ahogy látszom, tényleg! Másik gonosznak nevezett egy tíz évvel korábbi viselkedésem miatt, legyen. Neki biztos gonosznak látszottam az őszinte véleményem miatt. Ki hogy veszi. Ha nem lehetek őszinte még itt sem, a saját naplómban, akkor nincs miért írni. Ne aggódj, senki kedvéért nem állok neki hazudozni. Fáj egy régi barátot elveszteni az őszinteségem miatt, de jobban fájna megtartani álságos mondatokkal. Neki ártanék, olyat hinne, ami már nincs. A hitem benne.

Daniék szerencsére gond nélkül megjöttek a Tátrából, még hó sem volt, és megtisztelt azzal, hogy rövid levélben tudósított érkezésrükről. Még a végén felfogja anyai aggódásomnak ha nem is lényegét, de fontosságát. Ami nekem fotnos. Hála!

Felmentem az emeletre több okból, mivel ott van a mérleg, rá is álltam. Elhűltem! Már 60 kiló vagyok! Pár hónapja még csak 50 voltam! Ági azt mondta akkor, rémesen nézek ki, hízzak. Most már el kell gondolkodnom ezen.

Egy nap alatt három mezei poloskát találtam itt meg ott, plusz két nagy pókot. Mi van? Tavasz? Azt hittem, télen legalább nyugtom lesz tőlük. Muszáj volt kiiktatnom őket, bocsánat, de ez az én szobám.

2016. január 9.

Még mindig eltökélten küzdök, hogy új laptopom valahogy kiválthassa a mindössze XP-vel rendelkező pc-met, amin ma is írok. Rá kellett jönnöm - remélem, igazam lesz! -, hogy az a nyűves pendrive a hibás minden oda-vissza mentésben, mert hogy se az oda, sem a vissza nem működik. Ezt a 32 Gb-os pendrive-ot minimum 4 éve vettem a neten, nagyon olcsón, ráadásul Kingston volt, ami világmárka. Ennyi időbe telt rájönni, hogy átbasztak. Keveset használtam (volna), de nem sikerült. Csak azért mentem be ma a faluba jó nagy hóvakarás után, hogy vegyek egy másikat. Egy ugyanekkora tárhelyű legalább 7 ezerbe került volna. Mert csak az volt, a 4-6 stb. gigásak hirtelen kifogytak. Ott álltam a boltban, borzasztóan akartam azt a pendrive-ot, ám tőlem szokatlan módon lebeszéltem magam, belenyugodtam, hogy várok keddig, amikorra egy 4 gigásat beszereznek, kevesebb, mint fele áron. (No ez nem jellemző rám: amit kitalálok, amit nagyon akarok, az azonnal kell!) A terrabájtok világa ellenére talán még érdemes néhány gigát megbecsülni, pláne, ha nincs több lóvéd erre. Ez van most. Büszke is vagyok magamra ezért!
E régi gépem most is úgy nyüszögeti a vinyót, hogy igazolva látom a laptopomra átmentés sürgősségét. Talán nem késem el. Ha egy gép elkezd ilyen hangos lenni, az már nekem vészjelzés. A winchester nagy fordulatát hallva - gondolom - a gép áramfogyasztása és teherbírása se optimális: lépnem kell. Oké, megideologizáltam egy újabb nem várt kiadást szükségesnek ítélve.

Hátról-hátra 45 fokon lefelé végrehajtott dobott orsó? Azmeg, sose hittem volna, hogy rendesen meg tudom csinálni. Életemben egyszer sikerült: a 94-es világbajnokságon. A Redbullnak köszönhetem. Sose turbóztam magam semmivel, de akkor, felszállás előtt megittam egy doboz Redbullt. Mondták, hogy jót fog tenni. Előtte ez az ital egy időre be volt tiltva, de akkor már nem. Már nem tudom, a zárt vagy a nyílt kötelező programomban szerepelt-e ez a figura, de megcsináltam. Nagyjából nyolcvan fős volt a mezőny, az első eredményhirdetés a teljes mezőnyre szólt (nők-férfiak nem külön), majd a felét megvertem. Úgy tudtam koncentrálni, ahogy azelőtt soha. A végeredményben, ahol már külön voltak a nők és férfiak, ennek már nem volt látszata, csak nekem. Ha valaki talál régi pontozólapokat, csak ő igazolhatja azt, amit akkor jogosan éreztem, és ami utolsó versenyemen, és első világbajnokságomon azt hitette el velem, hogy semmi nem volt hiába. Egy figurán múlt! Lehet, hogy a többi is jobb volt, mint máskor; nekem ez volt a csúcs. Nyilván nem nyertem semmiféle érmet, nem is számít, hisz ki vagyok én egy világbajnokhoz képest, de végre megrepültem azt, amire képes vagyok, amit húsz évig tanultam.
Igen, egy kis középmezőnyös versenyző voltam a világban, és csak egy feladatban, tudom. El se mondtam ezt máig sehol. Észre sem vették. Csak nekem volt fontos. Részfeladatok, részeredmények nem számítanak. Csak nekem. Isten bocsássa meg. Akik ott voltak, és látták, tudják, hogy léteztem. Léteztem.

Valami zűr volt akkor az Extra 260-as repülőgép kabinrögzítésével, amivel repülnöm kellett, Walter Extra, volt férjem (gyemekem apja), a gép kitalálója odajött felszállás előtt, megkérdezte: "Mindenképp fel akarsz szállni?" Mondtam: "igen!!" Azt mondta: "jó!" És nem lett semmi baj.

2016. január 8.

Szép a világ! Hadd sajnáljalak, ha e szépséget nem látod, vagy nem tudod befogadni. Kell valami pluszboldogság, talán megelégedés ehhez. Ha ez az életedből hiányzik, lehet, hogy a nézőpontod sínyli meg. Tudom, kéne aggódnom a világ sorsáért, de nem vagyok hajlandó ezzel fertőzni a békés mindennapjaimat. A világ meg fogja oldani nélkülem is. A nemzetért aggódás hadd ne nyomasszon; vannak erre túlfizetett politikusok, akik dolga ez. Ami engem érdekel, az, hogy vajon kétezer, vagy kicsit több nyugdíjemelést kapok-e pár nap múlva. Ami engem érdekel, az, hogy ez milyen röhejes. Mivel azonban ezen nem változtathatok, a belenyugvást tartom egyedül üdvözítőnek.
Szeressük egymást, már akik megmaradtak köreinkben, nem látok semmit ennél fontosabbnak. Nagyon félek minden újabb veszteségtől, persze. Ami, sajnos, egyedül biztos: a veszteségek bekövetkeznek. Öregszünk, gyerekek! Elmúlunk. Nincs apelláta. Ami odáig hátravan, annak kell minden nap örülni, élvezni. (Tyű, ez most milyen vénasszonyosnak hangzott!)

A kutyatápom megjött tegnap, ahogy ígérték, ingyen szállítással, öröm! Cicaja rácuppant a kutyatápra, Csocso pedig a macska tányérjára, jól kiegészítik egymást.

A Kossuth-rádiós nő felhívott minap megint; felvette, amit dumáltunk. Valamely szombaton adásba is tesz, majd szól, mikor. Nincs rádióm, marad a net, ha hallani akarnám magam, de kétlem, hogy utánajárnék. Ki a faszt érdekel ez már? Voltam "érdekes ember", de már nem. Különben is: ki hallgatja a Kossuth-rádót? A mondás, miszerint "adtál a szarnak egy pofont", érvénybe lép. A hiúságom maximum odáig terjed, hogy vegyek három új fogat a számba, amitől bátran röhöghetek. Megint. Jó lenne! Ha nem tudod, milyen ez, ne is akard tudni!

A lényeg az, hogy a boldogtalanságnak köze sincs hozzám. Sosem voltam jobb helyen, mint most. A fogak csak azért kellenek, hogy aki majd meglátogat, ne azt lássa, amit én most. A többi nem érdekel. Mindenképp az maradok, aki voltam.

2016. január 6.

A tél nagyon itt van! Bokáig érő, hófehér, érintetlen hóban gyalogoltunk ma (én+kutyák), mindenki élvezte. Saját nyomainkon jöttünk haza, senki nem szennyezte más nyomokkal.
A csodás hétköznapokat kihasználva tudtam rendelni kutyatápot is. Kártyáról utaltam a lóvét az új laptopomon, közben nem győzöm imádni a netet összes adományával együtt. Elvileg holnap ingyen ki is szállítják. Pár gombnyomás után. Hát nem lelkesedni való?


Aggódni mindig van miért, most azért, mert Dani négy másikkal a Tátrába indul túrázni hétvégén. Ha hóláncról beszélek, csak elnéző vigyor fogad (nem látom, de érzem) a komolyság minden jele nélkül. Anyai intelmeim (vigyetek elég kaját, innivalót, meleg ruhát) szintén vigyorba fúlnak. Szinte látom Dani arcán: jó, jó, megoldjuk stb. Maradjunk ennyiben.

2016. január 4.

Végre hétfő van, normális munkanap, az ünnepek rémsége távolodik. Nem mintha dolgoznék, de elmentek a kutyát szabdon sétáltató alkalmi vendégek, autók, és ha kedvem szottyanna valamely szolgáltatóval kapcsolatba lépni akármiért, tudom, hogy már nincsenek szabadságon. A körzeti fogorvos se - talán -, akit egész decemberben nem találtam meg.
Kaptam ma disznófarkat a kutyaleveshez, és friss kenyeret is, meg répát. Sőt, ennek előtte, beindult az autóm. Egyelőre. Viszont a nagyközértben nem lehet cérnametéltet kapni! Hát élet ez?

Mindjárt dél; most kezdődött dél felől valami ferde hófúvás-féle. Cicaja a kályha előtti fotelban kifordult nyakkal ejtőzik, kutyáim pedig kizárva, hadd hasznosuljon szép, megdúsult bundájuk. Maci az ajtó szegletéhez simulva gömbölyödik (látom az üvegen át), Cso viszont kifeküdt a lépcsőre, bele a szélbe, s most már a havazásba is. Eszerint kár lenne aggódni értük; a kutyaházat egyik se használja.

Sej, két óra alatt megkuktáztam a kutyalevest. Mivel nem volt más, betűtésztát főztem magamnak. Kiválogattam pár rezgős cupákot, répát, jó zsíros leveskét a tetejéről, meg a krumplit, amit imádok húslevesben főve. Egyesültek a betűtésztával, és magam se gondoltam volna, hogy ekkora tányérral leküldök. Jaj. Odakint zuhog a hó, ilyenkor rámtör a jóllakott kuckóérzés, ami csupa melegség, biztonság, miközben az ablakon túl dúl a vihar. Már minden kifehéredett. Az autó tetejéről úgy ítélem, legalább 5 centi esett.

Közben megtaláltam, amit kerestem - a nyári ifjúsági parkbeli koncert ismétlését adták újév hajnalán. A pezsgő gőzén át lényegesen jobban tetszett, de még most sem közömbös.

Olyan világban élek, ahol piros, nagy betűkkel hirdetik a cigarettásdobozon, hogy HÚSZ szál van benne! Az előző választottam, ami épp megszűnt, már csak 17 szálat tartalmazlott. Ez persze apró betűkkel volt rajta feltüntetve. Olyan ez, mint a tejföl. Megszoktam, hogy 2 deci van egy kis dobozban. Ha valaki rá nem világít a közértben, észre se vettem volna, hogy már lecsalták tíz százalékát. Az ára nem csökkent!

2016. január 2.

Jaj, most hívott Dezső (nagyon megtisztelt ezzel), de kevés jót mondott hogylétéről. Dezső az az ember, aki majd tizenöt évig a legcsodásabb főnököm volt a repülőszövetség főtitkáraként, akinek rengeteget köszönhetek, egyengette utamat, bízott és hitt bennem mindig. Az a rengeteg ember országszerte a repülőtársadalomban, aki - hiszem - majdnem ugyanezt tudná róla elmondani, szerencsére még mellette áll, törődik vele. Ez tartja életben. Bár még sokáig! Én viszont aggódom érte. Emiatt nem túl vidám ez a napom. Mert ő sem volt vidám, pedig soha nem ment a szomszédba egy jól fejlett, és mindig ütős humorért. Most is próbálta, de igen haloványan. Ez aggaszt nagyon. Boldog új évet sem mertem kívánni neki, mert legyintett volna rá. A hit és a világra szóló, megszokott jó kedély elvesztése intő jel. Nem szoktam imádkozni, istenképem sincsen, halovány bizakodásom viszont van valami gondviselés-szerű felsőbb hatalomban, nevezhetném kozmikus energiának, vagy ahogy neked tetszik, s én is felfelé nézek, ha odafohászkodom, hiszen a végtelen arra van; a lényeg az, hogy ma fohászkodni fogok érte, rejtelmes utakon próbálok energiát küldeni arra buzdítva, hogy tartson ki: szeretjük!

Hogy telt a szilveszter itt Délegyházán? Félig kómában. Megittam egy egész üveg pezsgőt! Nem egyszerre, hanem apránként. Az első etapban rávetettem magam a söprűre-lapátra: összegereblyéztem minden kutyaszőrt, aztán felmostam, még a szőnyegek alatt is! Rám így hat a pezsgő: ragyogás mindenáron. Most először kinyitottam kedvelt, új kanapémat ággyá, berendezkedtem egy földszinti alvásra, mert kutyáimat a szobában akartam tudni. Csocso leszarja a petárdákat, de Maci már kora este a térdem alá bújt. Velük kellett maradnom. Miután magamat is fényesre sikáltam a kádban, ledőltem tíz percre. Hajnal háromkor eszméltem fel. Csend volt. Nem lődöztek. Figyu, itt mindenkinek van kutyája, valószínűleg nem sok decibel szennyezte a légkört (nem hallottam). Mándoky Laci koncertje ment épp a tévében (amit nem kapcsoltam ki). Stefan Zweig szerint léteznek csillagórák, oly élmények, amik nem ismételhetők. Ilyenbe csöppentem. Annyira szerencsére volt ismételhető, hogy négyszer is visszatekertem (médiaboxomnak hála) a "dzsidzsi hulala" kezdetű számot egy keleties külsejű, szépséges, de döbbenetes hangú lányzó előadásában; neki fogok állni valahol megkeresni ezt a neten, mert nem fogom, nem akarom kibírni, hogy ne halljam és lássam újra. Csak mondom. Talán a Geronimo néven megtalálom.
Mivel maradt még pár korty a pezsgőből, aléltan hallgattam a "Dancing with tears in my eyes"-t, ami nem mai, de ma is szól hozzám. Ezt is Leslie-ék adták elő.
A kómám kiteljesedett abban az elrévedésben, amit ez a dal indított el. Azt kérdeztem: vajon hányan értik ezt zsigerből, kinek mondja a dallam és a szöveg ugyanazt, amit nekem? Hány felirat, mondat, gondolat nem jut el hozzájuk csak azért, mert nem értik? Rámtört a sajnálat mindazok iránt, akik nem részesülhetnek a teljes befogadás csodájában, mert nem értik a szavakat. Lemaradtak valahol, és talán nem is tudják, mennyire sajnálhatják. Én tudom. De miért nekem kéne? Ja, kezdek hülyülni biztos.

2015. december 31.

mert (bocs, aznap csak ennyi telt tőlem).

2015. december 29.

Megnyugodtam kissé, mert önostorozó levelemre (alábbi tárggyal) a fiam kedvesen válaszolt, lényeg: nincs jelentősége. Jó úgy, ahogy volt. Ma viszont megint rossz anya lettem - figyelmetlenség! érzéketlenség! stb.! -, mikor felvettem a telefont, csak annyit nyögött bele:
- Ó, te jó ég! Minden telefonon hívtalak tegnap is, ma is, már Petrát is rádszabadítottam! Most leteszem, majd visszahívlak.
Szólt Petrának (szomszédom), hogy megvagyok, ne jöjjön, én meg sűrű bocsánatokat kértem, a telefonom töltőn volt ma, mikor sokat kodészoltam a faluban, annyira gyönyörű az idő, nem volt kedvem sietni. Tegnap meg pont akkor sétáltunk, mikor megint hiába hívott. Szokásomtól eltérően nem néztem meg a telefont - amit persze itthon hagytam -, hogy keresett-e. Volt okom elnézést kérni. Ugyanakkor mélységesen meghatott, hogy ennyire aggódik. Nem szokása fölös szemrehányásokkal vagy tanításokkal turbózni a dolgokat utólag, amit - most különösen - jó néven veszek, elég volt neki az, hogy megnyugodhat, minden rendben.
Elmondtam neki (ezúttal meglepően türelmesen hallgatott engem), hogy apjának képes üzenetet küldtem a diplomája napján, amiben nem kértem többet, csak hogy írjon egy hellót vagy gratulációt, Walter meg is kapta (visszajelzett, nem nekem, a sajtósának, aki közvetített), de persze fütyült rá. Azt vártam, Dani kifakad, hogy beavatkozom az életébe, de örült. Helyeselt. Jól tettem! A nap végére tehát mégis jó anya lettem. Juhé! A nap ragyog! A szétkapcsolás pillanata a békéről és megnyugvásról szólt.

Tanultam valamit megint. Nem lehetek az az öntörvényű, mindenkit lerázó hülye fasz, akinek lennem kellett évtizedekig abban a biztos tudatban, hogy amit én nem oldok meg, az nem is lesz megoldva. Az elmúlt pár év rávilágított, hogy ma már igenis kell a segítség, Ágitól meg is kaptam (sűrű, oda-vissza káromkodások árán láttam be, hogy KELL), nemnemnem vagyok ettől boldog. Csak okosabb és belátóbb. Dani aggódása rávilágít: igen, már ő a több, az okosabb, az erősebb; ha még kiszolgáltatva nem is, de rászorulva vagyok.
Azért még nem fogom eldobni se a csavarhúzót, se a fűrészt. Legfeljebb belátom, hogy van, aki jobban boldogul velük.

2015. december 26.

Nagyon szégyellem magam. Hogy még jelképes ajándékot se vettem a gyerekeknek. Akármit. Csak legyen csomag, átadás. Képletes. A bajom az a képletes ajándékokkal, hogy semmit nem érnek. Nem tudom, ki minek örülne, vagy ha igen, nincs pénzem rá, vegyek olyat, ami tiszta röhej, és holnap szemétre veti, de azért "kapott valamit"? Én inkább nem. Könnyen lehet, hogy annak is nagyobb a becsülete, aki bármi selejtet ajándékoz, de legalább megtette. Látod, ezért utálom a karácsonyt! Nem tudom, mit kellett volna. Kellene. Már mindegy.
Vett Dani magának valami hangfalat 55 ezerért. Rájött, hogy nem ezt akarta, visszavették. Netes rendelésnél van két hét erre. Gondoltam (sajnos, hangosan is kimondtam), hogy a feléből megcsináltathattam volna azt a három fogat, ami hiányzik, és a karácsonyesti mosolyom szebb lett volna. Csodálkozott: csak ennyi?
Fogalmuk sincs.
Ne is legyen. Ráérnek, ha majd a helyzetemben lesznek. Remélem, sokára. Mégsem szűnök meg szégyellni magam, hogy meg se próbáltam valami alibiajándékot prezentálni.
A Jóisten akkor segítene meg, ha végre azt adhatnám nekik, amit szeretnék!

Ez itt a kis magán-karácsonyfám.

Ez meg Csocso a cicajával, amikor még nem akarta megenni. Csak a farkát. Kitolnám ennek időpontját, de nem látszik lehetetlennek:

2015. december 25.

Lássuk be: nem szoktam pesszimista lenni. Nem is kellett volna. Sőt: nem is értem, mi ütött belém. Simán leküzdöttem a libacombokat. Vega menüként palacsintát sütöttem, bele gombás lecsót csomagoltam egy szelet sajttal, tetejére mártásnak összedaráltam borsót, tejszínt, zöldhagymát, sajtot, petrezselymet - jó lett. Szép zöld. Dani egy darabig bírta, hogy ne kóstolja meg (Zsuzsi hiába kínálta), de a végén maga elé húzta a tányérját. Őszinte véleménye az volt, hogy ez étteremben is elmenne. Megdicsőültem.
Aranyosak voltak, annyira, hogy Zsuzsi egy ötcsillagos, hatalmas gyapjúplédet hozott (szálloda-tulajdonosváltás), Dani pedig nem várt ajándékkal lepett meg: wireless klaviatúra és egér volt a csomagban. Működik! Semmi zsinór! A laptopomat is felszerelte mindennel, ami kell. A wifi működik. Sétáltak a kutyákkal, akik az őrületig boldogok voltak, én is.
Reggel letörtem pár tujaágat, vázába tettem, rájuk aggattam pár fényes díszt, gyújtottam egy tavalyi, nagy, piros gyertyát; jól nézett ki.

Boldog család. Jó volt. A végén gond volt a palacsintával, karamellizált almával töltöttem párat, majd meggyel és csokival, dobozba suvasztottam, itthagyták. Telefonáltam rémültem indulásuk után, de nem vették fel. Aztán Dani visszahívott, tudta, miről van szó. Visszajött érte. Azt jelenti ez, hogy biztos megeszik, hiába vár rájuk még számtalan nagy vacsora a napokban. Ez is jól esett. Szép nap volt! (Azzal a meghunyászkodó pózzal nem tudok kibékülni, amit a képen előadtam; borzasztó. Mintha alamizsnáért fognám a fiam kezét. Utálom! De megmutattam. Az a fontos, hogy benne semmi ilyen nincs. Én meg, ha fotóznak, idétlen vagyok. Mindig.) Azóta meg küzdök a laptoppal, a Windows 10-zel, ne tudd meg, mennyit! Nem tudok belenyugodni, hogy legyőz. Pedig egyelőre ő az erősebb.

Csípem nagyon ezt a kis zenét,: adájál rá hangot!
MerryChristmas.wav

2015. december 22.

Mióta tudom, hogy Zsuzsi is érkezik 24-én Danival, azóta tele vagyok aggódással. Biztos, hogy estére hazahúznak a Nagy Családhoz ünnepelni, én csak egy kitérő vagyok (nem baj!!), de a libacombos elképzelésem nem elég. Vegán menü is kell. Gombás lecsót képzeltem el palacsintába göngyölve, leöntve szép, zöld borsószósszal, amiben van úhjhagyma, fűszer és tejszín akár. Holnap egész nap futkosni fogok, mint pók a falon, a pesszimista énem pedig azt mondja: kár. Dani beüzemeli a laptopomat, addig Zsuzsival beszélgetek, kutyák körülöttünk őrjöngenek, majd nem túl későn hazaindulnak az igazi családjukhoz. Talán nem is esznek abból, amivel már mióta görcsölök. Hogy maradjon hely a vacsorának. De azért díjazz, mert legalább számítok ilyesmire is. Nem fog agyoncsapni semmi. A pakliba belekevertem ezt is.
Holnap jön a nagytakarítás - sok a sár mostanában, ami söprögetni való - , felmosás, talán még a porszívót is előveszem, mindent letörlök, elrakok. Kell az ilyen ahhoz, hogy el ne hagyjam magam.
Hirtelen most megvilágosodtam. Túl sokat várok ettől a naptól. Már érzem, hogy fele se lesz igaz. Vagy olyan, ami megérte volna. Nem pesszimizmus ez, csak valami lekonyuló realitásérzék. Talán most már megérted, miért utálom az ünnepeket. Ezért. Vagy rá se rántok, vagy túl sokat képzelek: a csalódás garantált. Legyen már, kérem, január végre!

2015. december 21.

Mit örököltem anyámtól? Két vaskos szőrszálat az államon. Ugyanott nő rendíthetetlenül, ahol neki. Én téptem ki mindig csipesszel. Nagyon utáltam. Az enyémet is. Mit nem örököltem? A vastag, mézszőke, sűrű haját, hibátlan, fehér bőrét. Pontosságát. Oké, varrni tudok, de a know how-t javarészt magam találtam ki. Főzni se tanított meg. Naná, hogy nem is kértem! De azért próbálkozhatott volna. Azt mondta: ezt már ne edd meg, vacsorára pont jó lesz. De akartam, éhes voltam! Azt mondta: ezt edd meg, addig itt ülsz! Kihánytam. Mintha fáziskésésben lett volna. Ugyanakkor elítélte Mónika barátnőjét, ki az Izabella utca túloldalán lakott (mi meg az egyiken), hogy úgy tömi Mucit, a lányát, hogy a szerencsétlen, mikor egy óra múlva átjött hozzánk, még mindig a pofazacskójában tartogatta a falatot. Lenyelni nem tudta, kiköpni nem merte. Naná, hogy az Ikrek jegyében született az én anyám. Június nyolcadikán. Ezért nem szoktam megfeledkezni Besenyő születésnapjáról sem: ő is akkor. Az Ikrek amúgy híresek a megbízhatatlanságukról - két fontos barátnőm is ezt a vonalat erősíti -, viszont anyám mindig pontos volt, amit bevállalt, azt szentírásnak vette. Akár Peti. Lehet, hogy a június 8-a varázsszám? A nagy kivétel. Mit akarok ezzel? Nem tudom. Csak írok, mert pont olyan gyorsan gépelek, ahogy a gondolatok jönnek.

Azt tudnod kell, hogy ma volt az év leghosszabb éjszakája! Holnaptól rövidülnek. Hát nem fasza? Utálom már ezt a sötétséget. Vizenyő mindenütt, fény sehol, színek pláne. Mostantól haladunk a JÓ felé!

Az se mindegy, hogy tegnap sikerült olyan csirkecombot sütnöm, ami még ma is igazán puha volt. Másnapra általában megkeményedik. Ez nem. Korán lefeküdtem, a tűzhelyet 100 fokon hagytam egy órát, és lőn csoda. Ebből is pástétomot csináltam. Hogy vitaminszükségletemet kielégítsem és rágni se kelljen: raktam a darálóba a hús mellé paradicsomot, paprikát, hagymát, fokhagymát, szaftot; nehéz volt abbahagynom a nyalakodást. Mennyivel jobb ez, mint egy picsányi tégelybe vagy dobozba százasokért betrutymózott, E-betűkkel telerakott, fémízű förmedvény! Nem számoltam utána, de olcsóbb is, az biztos.

http://rtl.hu/rtlklub/gottalent/infusion-trio-elodontos-produkcio

Végre felrakták az InFusion Trio aranygombos számát a gottalentből, csak két percet a közepéből kihagytak. Vajon miért? Így egyharmad olyan hatásos. Nekem ők nyertek volna. Valamiért a német Supertalent-ben is aranygombot nyomtak nekik. A világhír szerintem rájuk vár, akár vájja a fülét a magyar közönség, akár nem.

Valami történt itt a sarkon, a kerítésemnél. Szégyellős vagyok, nem mentem ki megnézni. Először egy rendőrautó kék-piros fénye villódzott a konyha falán, utána jött két behemót tűzoltóautó, alig bírtak befordulni, félreállni. Két fehér autó is érkezett, majd egy mentő. Egy órán át járatták mindannyian a motorjukat, hirtelen otthon éreztem magam az Andor utcában, akkora bűzt bocsátottak a légterembe. Ahogy e szűk közösség pletykaszintjét bemérni már képes voltam, biztos vagyok benne, hogy hamarosan minden részlet kiderül. Kutyáimat igyekeztem bent tartani, mert Cso olyan fejhangú nyivákolással konstatál minden rendkívüli eseményt, amivel nem akartam a fennforgásokat tovább izzítani.

2015. december 20.

Tényleg nem szoktam vasárnap telefonálni, ma mégis megkérdeztem Danitól, tudna-e valami félliteres olajat szerezni, ami a láncfűrész kipróbálásához elengedhetetlen. Gyorsan lerázott.
- Körül-né-zek... - morzsolta a szót lassan, negyedfigyelemmel (látom, ahogy a képrenyőre mered és alig várja, hogy megszűnjek, már tudom, azt állítja majd, hogy ilyet nem is kértem).
- Hogy sikerült a péntek este?
- Madör, most nem érek rá szarozni. A gépedet installálom. Már van rajta Windows 10-es.
- Tudom, ezt a frissítést felajánlotta a gép, mikor itt voltál...
- Ja, meg a többit is... (felsoroltam hadarva párat).
- Magyarul? - kérdeztem rá az egyikre, amit épp töltött.
- Mittudomén, haggyámábékén, szeva!

Az ilyesfajta rövidre zárás - látszhat udvariatlanságnak is, de nem nekem - köztünk elfogadott, mielőtt szörnyülködnél.

Barátnőm, ki hagyja magát összeesküvés-elméletekkel fertőzni, nagyfaszú, sötétbőrű és -kultúrájú idegenektől félti a nemzetet, befogadás- és tolerancia-ellenes (gyakran érzem: daka-ellenes is) azt mondja, Windows 10-es soha nem lesz a gépén, mert akkor már azt is tudni fogják, mikor fingott a szobában. Nem mondta, kik fogják tudni. Azt se, hogy mit kezdenek vele. Agyába táplálták, és ő hiszi. Félni akar. Attól is, hogy Putyin megnyom egy gombot, és eltűnik Amerika. Én inkább attól félek, féltem őt, hogy még mit enged be magába? Kitől? És amit, az mire jó? A nagy MIÉRT foglalkoztat.

Magamba kell szállnom. Hátha a kontraszt megmagyaráz valamit. Jól elvagyok az életemmel. Lemondtam róla, hogy megváltom a világot. Van véleményem, tudnék ugatni országosan, nem globálisan, de minek? (Szinte látom a reakciót: posvány, belenyugvás...) Yes. Túlélésre játszom. Közben kellemesen éldegélek mindazzal, ami adatott, amire telik. Szeretnék többet, persze. Mint te is. Mindenki. De félelmet szivattyúzni az életembe azért, mert valakik (akárkik!) ezt akarják, jövendölik, fontosnak tartják, hát hadd mondjak NEMET. Hagyjanak békén! Megint a toleranciát kell hangsúlyoznom: aki félni akar, vagy világmegváltani, az tegye! Én nem, kész. Tessék elfogadni. Lehet, hogy csak egy felejtős zárvány leszek a nagy Élet körforgásában, de leszek, és nekem így jó. A kiegyensúlyozott mindennapjaimat nem adom oda semmiféle eszméért; amíg lehet, kitartok emellett, mert ennyi az összes vágyam. Ennek legalább látom realitását.

Amúgy meg - Windows 10 ide vagy oda - már ma is, a jó régi XP-m használata mellett naponta kapok olyan reklámokat, amik bizonyítják, hogy tudják, mi iránt érdeklődem a neten, vagy mit vettem; a kéretlen nyomulások minden felületen megtalálnak. Nincs már titok! Aki hiszi, hogy van, az tökhülye.

Pszichologizáljak kicsit? Há. Szakavatottság híján. Mondok durvákat. Az általánosítás, ami ellen vadul küzdök, ilyen. "A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos." Albert Einstein

Az általánosítás megfekszi a gyomromat. Azt mondani a franciákra (en bloc!!!), hogy csúnyák, az angolokra, hogy bunkók, a németekre, hogy precízek, az olaszokra, hogy jól síelnek, és még mondhatnék ilyen elvetemültségeket; mérhetetlen sötétségbe, tudatlanságba, lenézésbe, önismeret-hiányba torkollik. Mondd, ha nem! meghallgatlak. Aki ilyet kiejt a száján, vajon önmagát hová definiálja? Mindenek fölötti kritikus? Vagy épp aki még azt sem tudja, kicsoda, mi akart lenni, mi lett, miért haragszik arra, aki mégis lett valaki? Érezni akarja: én is vagyok, én is tudok, főleg: IGENIS! Én azt mondom (durva!), hogy MÉGSE!

Most nagyobb bajom van. A szemetesember, ki vasárnap ürít, azt mondta, többé nem viszi el a szemetet, mert a kukámra 60 literes cimke van ragasztva, de ez igazából 110 literes. Pofáztam: anno a cég megkérte a kuka méreteit, lemértem, megadtam, ők találták ki, hogy milyen cimke jár nekem. Nyilván a szemetesembert ez nem érdekelte. Itt állok tehát az úr színe előtt a dilemmával: vegyek-e kisebb kukát? Azt meg tudom, hogy még félig se szokott megtelni a mostani. Ami biztos: a gondok mindig jönnek. Maguktól.

Az órát nézve muszáj sétálni vinni a "családomat". Cicaja is egy ideig velünk szokott jönni. Az undorító szürkeségben semmi kedvem nincs, de állataim az ablakon túl lehengerlő pillantásokkal bombáznak: időérzékük példás. Itt az idő. Nosza.

Mentünk-jöttünk, megvolt. Csak a kezem fázott. Sapka, sál volt. Na! Az élet szép! Mi kell még?

2015. december 19.

Tegnap még hétköznap volt. Dani mindig hív. A liftből, a villamosmegállóból, míg sorban áll a kajára várva, vagy gyalogol a piacon gyümölcsöt venni ebédre. Most nem. Mit tegyek, anya vagyok (katasztrófákat vizionálok azonnal: karambolozott, beteg lett, kirúgták, levágta a vonat a lábát stb.)? Öreg estén megcsörgettem, visszahívott.
- Helló, drágám, minden oké? (háttérzaj bőséges)
- Hájer, madör! Naná! Most rúgok be, mint állat, azmeg.
- Nocsak, buli van?
- Céges rendezvény, egész nap szerveztünk, hoztunk kenyeret, széket, miegymás. Nem értem rá semmire.
- Nem baj. Örülök, hogy jól vagy. Remélem, nem ülsz autóba?
- Két sarokra vagyok, ssssssimán hazasétálok, tök kúúúúúl minden!
- Mulass jól! Puszi!
- Puszi, madörke, ne aggódj, jövő héten jövök!

Nekem csak ennyi kell a megnyugvás és boldogság állapotához. Hétfőig biztos nem fog hívni, hétvégén nem szokott, én se. Biztos megtudom, mely napot szánja nekem. Azért fontos, mert vettem két méretes libacombot német felirattal, vákuumcsomagolásban (darabja ezerötszáz!), amit még sose készítettem. A csomagolás ihlette az ötletet, hogy kipróbáljam a sous vide eljárást. Nyolcvan fokos vízfürdőben főzd 6-8 órán át. Utána aztán bármi lehet, a hús omlik. Az igazi persze az lenne, ha befűszerezném, úgy raknám vákuumba, belediffundálna minden íz, de hát vákuumcsomagolóm nincs. Majd utána jönnek a fűszerek. Az élet csupa kísérlet.

A díszpárnám nagy csalódás. Az, amelyiknek minden nap nekidőlök a hátammal. Repedések keletkeztek a huzaton, mintha valaki késsel döfködte volna. Mint mikor a nylonharisnyádból kihúzol egy szálat, és az anyag szétnyílik. Mi lehet itt más tanulság azon kívül, hogy cigányasszony piacán nem veszünk takarót? Ha mégis, örömmel vidd haza, varrj belőle párnahuzatot, s ne csodálkozz, ha pár hét múlva jön a kampec. Olcsó húsnak híg a leve, hogy egy rettentő közhellyel boldogítsalak. Tanulni sosem késő. Ja, ez is közhely.

2015. december 17.

Lelki társ. Gondolkodóba ejt. Felfordítom rengeteg emlékem kartondobozát, keresgélek. Van-e benne ilyen? Amíg az ember szerelmes, nem normális. Nincs rálátása semmire. Képzelődik, idióta terveket sző, a valóságon kívül szinte mindent igaznak lát. A hiány, a magány is torzítja annak képét, akire épp ráveted magad. Menekülés. Miből? Az mindegy. Egy darabig az lesz a legszebb, aki telibe találja a szükségleteidet. Tarthat ez hét hónapig, hét évig, hetven évig is, és még akkor sem biztos, hogy nem a beletörődés volt a kapcsolat záloga.

A lelki társ milyen is? Milyen lehet? Talán elmentél mellette. Megsuhintott a szele, valami olyan odasimulási vágy, megnyugvás, igenigen érzés kavart a lelkedbe, amit nem is értettél, talán holnapra el is múlt, talán csak egy percig, egy mondatig tartott... de volt. Egy ilyen biztosan mindenkinek volt. Hiszek benne, hogy ha csak egy villanásnyi időre is, de találkoztunk azzal, akit a sors a lekünk mellé rendelt. Persze jött aztán más, aki ezt az álmot kalapáccsal, meggyőzéssel, önző akarással ledöngölte, azt a hitet ébresztette, hogy csak ő kell. Vagy te hitted. Sőt elhitted.

Minden kapcsolat tele van lemondással, belenyugvással. Meggyőzöd magad: megérte. Ő az igazi. Nem kell más. És... álmodsz. Másról. Régi pillanatokról, érzésekről. Élsz! Aztán felébredsz. Bele a változtathatatlanba. Minden nap újra meggyőzöd magad, hogy boldog vagy. Sikerül.

A lelki társat olyannak képzelem, akitől az elválás pőre rémület. Aki nélkül jövő sincs. Akivel együtt halnál. Legsziporkázóbb álmodból felébredve az ő arcának örülnél csak.

Van ilyen. Tudok róla. Kivételes szerencsével megáldott emberek léteznek. Nem én, nem. Az apró, de biztos kis boldogságomat magam építettem fel, kétség sem gyötör, vajon jól csináltam-e; jól. Kihoztam belőle, amit lehetett. A saját szerencsémnek hívő kovácsa vagyok. Empirikusan. És örülök, hogy volt, tényleg, olyan villanás az életemben, amiről szóltam. Őrzöm.

2015. december 15.

Mi is fontos egyáltalán? Hogy mit eszünk, elég lesz-e a lóvé január 12-ig, ugyanaz lesz-e a miniszterelnök 10 év múlva, netán a globális felmelegedés megint olyan nyarat hoz-e, ami már-már kibírhatatlan, szeret-e még engem valaki, mosolyoghatok-e karácsonykor bátor fogakkal, benyújtják-e a gázosok a három évi számlát, amit még sose tettek (azt se tudom, mely cégnél vagyok sáros), van-e még időm, hogy kihúzzam az egyéves kutyám végelgyengüléséig, leszakad-e végleg az ereszcsatornám, vagy a fejemre a tető, kibír-e az autóm még két évet... abbahagyom itt. Ezek mind félelmekről szólnak.

Az igazi félelem az előbb nyilallt belém. Minden előbbit felülír, elnémít, semmissé tesz. Dani megint a liftből hívott fel, de mivel pár emelet múlva sokan beszálltak, csak annyit közölt: mostantól vadul angolt tanul, nemcsak hogy a diplomája egész legyen, de külföldre menne dolgozni. Gyors kérdésem: meddig maradsz itthon? Talán egy évig, felelte.

Ha a tető pont most szakadt volna le, talán némileg kizökkentett volna aktuális lelkiállapotomból. Ilyenkor persze eszembe jut az "én istenem!", akihez oly ritkán fohászkodom, a reményvesztés perceiben viszont már csak ő marad. Hinni? Bárkiben, másban, mint én? Nem szoktam.

Véletlenek nincsenek, az is igazolja, hogy ma délelőtt tervbe vettem, írok az Amtsgericht Weselnek, küldjenek egy hivatalos másolatot Dani Geburtsurkundéjéből, amit immár régóta hiába keresek. Ha mégis inkább Kölnben volna, majd megírják, a németek alaposak, nem szoktak leveleket válasz nélkül hagyni. Miért pont ma jutott eszembe, hogy szüksége lehet a születési anyakönyvi kivonatára? Hát... Hasonlít ez ahhoz, mikor egy szokásos reggelen, miközben valamely haverja ott aludt vele hosszas számítógépezés után az Andor utcai panelban, benyitottam, és kérdeztem, mit szeretnének reggelire. Dani csillogó szemmel ült fel az ágyon: "goffrit vaníliapudinggal!"

Középiskolás évei minden napján reggel hat előtt úton voltam a közértbe (ennek csak a kutya örült igazán), friss zsömle, kifli, felvágott, kakaós csiga, lekváros levél - nem egyszerre, felváltva -, friss zöldség a szendvicsekhez: ez volt a napi alapkiszolgálás. Főztem hozzá nagy flakon gyümölcsteát ascorbinsavval - talán ennek köszönhető, hogy nálunk semmiféle gyári üdítőital soha nem fordult elő (büszke is vagyok rá, első kóláját akkor itta, mikor a kamaszkori palotaforradalom idején a haverokkal már illett boros kólával mérgezni magát). Goffri vaníliapudinggal csak évente párszor szerepelt valamilyen vasárnapi menüben.

Aznap, amikor ezt kérte, azt vettem. Éreztem, hogy azt fogja kérni. Hogyan? Anya vagyok. Más magyarázatom nincs rá. Véletlen biztos nem volt. Sugallat inkább. De honnan? Zsigereimből. Mint a mai gondolat a német állampolgárságát igazoló okirat megszerzésének tervéről.

Az előbb hívott megint, immár liften kívül, bővebben előadta vágyait. Egy ház az agglomerációban, és egy BMW. Ki ítélhetné el ezért? (Az öröklődésnek vannak ám furcsa csavarai! A békéscsabai műrepülő Eb-re, ahol én még nem versenyezhettem, mert nemrég költöztem vissza, apja egy vadonatúj BMW-vel érkezett, persze full extrással - nomen est omen -, Dani csak két éves volt, emlékei nem lehetnek. Mégis arra halad, amerre apját húzták a vágyai. Kiütközött ez öltözködési szokásaiban is: sose akart farmert és szar pólót viselni, zsigerből elegáns és márkás darabok érdekelték csak. Mint az apját. Ez így van ma is. Nem tőlem tanulta! Az igénye vele született. Genetikus!.)

Rémületem alábbhagyott, a jót abban látom, hogy van időm felkészülni.

2015. december 14.

Küzdelmeim:

Ma még nem mertem megnézni az üzeneteimet, így csak remélhetem, hogy már nem százszámra érkeztek, mint 10-e óta naponta. Egy születésnap... mi ezen olyan fontos? Persze, hogy végtelenül megtisztelő minden gratuláció, épp ezért kötelességemnek éreztem egyenként válaszolni. Négy napomba telt. Ne csodálkozz, Daka, az udvariasság mindig fárasztó. Mondom.
Most a Hecht láncfűrészem fekszik itt az asztalon, próbálom kiismerni. Olajat még nem vettem bele, ne félj, hogy beindítom. A talált holland flakonról kiderítettem, hűtőfolyadék van benne autóhoz, még jó, hogy nem tettük bele. Tudnék itt lamentálni a törvényes előírásokról, miszerint magyar használati utasítás járna mindenkinek országomban, de minek: nem először megint csak olyan füzetet mellékeltek, amiben angolul, csehül, szlovákul és lengyelül tájékozódhatok. Kérdezhetném, aki legalább angolul nem tud, hogy a fenébe nem fogja első nap levágni a kezét?
Van a gépen egy nagy fül, ami a láncfék, előbb kilazítani kell, utána meglökni, hogy fékezzen, ha akarom. Nos, ez sehová nem mozdítható jelenleg. Csak úgy van. Kivettem belőle a rögzítő csavart - aztán alig bírtam visszatenni -, nem mozdult sehová. Nézem, nézem, nem értem. Netes kutatásaimból kiderült, hogy nem 3,7 kilós az eszköz, hanem inkább öt. Már nem csodálkozom, hogy alig tudom magasra emelni. Amit nagyon is ellenjavallnak, nehogy egy visszarúgás után a fejed vágd le. (Ne ily halált adj, istenem, ne ily halált adj énnekem! - Petőfi?)


Asztalom, fűrész, manual; a piros karika közepén a féknek hitt fekete kallantyú, ami nem mozdul.
Na de minek is ez? Üresjárat az agyamban, ha nem látom a megoldást. Bocsesz.

Fontosabb, hogy kiskutyám 11-én volt egy éves. "Engedj be!" címet adtam az alábbi képnek, ami pont ezt jelenti.

2015. december 11.

Megjött Dani. Kedvéért még a nap is sütött. Kutyába öltözött, mielőtt bejött volna. Volt rá oka!

Cso ölel, Maci ugat, pillanatra sem állnak le, hogy éles képet csinálhatnék...


Mekkora vagy?!

Már sütőben volt a hortobágyi palacsinta tejfölös, csípős szósszal leöntve. Pikáns lilakáposzta mellé (mind elfogyott). Tetszést aratott a laptopom. Mondhatni, rávetette magát Dani.

Ez így ment vagy három órán át. Az inviteles madzagommal sikerült csatlakoznia a netre, de a wifi kifogott rajta. Többször heurékát kiáltott, de aztán mégse. A mobilját is bevetette, a kutyák is bökdösték, dolgozott rendesen. Szólni se tudtam hozzá.
Eljött a perc, amikor feladta. Lemászott a pincébe, elzárta a vizet. Az egyik kerti csap mégis ereszt, pedig kétszer is megcsavarta odalent. Hát... így marad. Alá raktam a kutyák vizestálját, legalább mindig lesz friss vizük. Ha nem lesz kőkemény a tél.

Sétáltunk egyet a naplementében a kutyákkal, már nem is gondoltam rá, hogy a kicsomagolatlan láncfűrészt megemlítsem ennyi fáradozás után, de neki eszébe jutott. Össze is rakta. Találtam a sufniban egy olajgyanús flakont, de mivel csak hollandul volt ráírva bármi, nem mertük beleönteni. Addig nem próbálhatjuk ki.

Izmosítanom kell kicsit, majdnem négy kiló, nem gondoltam, hogy ez sok, de bizony. Fejmagasságban biztos nem fogok vele fát vágni, ha visszarúg, fejetlenség lesz.

Szép nap volt annak ellenére, hogy laptopomat Dani magával vitte. Holnap összejön a mindent tudó Balázzsal, együtt biztos rendbe hoznak mindent. A levelet már megírtam, hogy mi kell bele - nem voltam szégyellős, egy wireless klaviatúrát és egeret is a kívánságlistámra tettem. Hogy ebből mi lesz? Karácsonyig várnom kell. Figyu, én már úgy megtanultam várni, hogy szinte életformámmá vált. Amíg a remény meg nem hal, hogy minden sínre kerül - és miért is ne -, addig csak napsütésben gondolkodom. Működj! Fog.

2015. december 10.

Ma van az emberi jogok világnapja. Jeles nap: ma 67 éve fogadta el az ENSZ az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát. Ez ünnepelni való, az nem, hogy ma lettem 68 éves.

Tegnapelőtt hajnalban már kidobott az ágy egy Lenovo laptop miatt, amit a Tesco hirdetett, s amire Dani is azt mondta, ki ne hagyjam, így szabadjára engedtem türelmetlen lelkesedésemet. Nyolckor már ott voltam a haraszti Tesco-ban. Magányosan lebzseltem a polcok között, nem láttam az áhított gépet. Sokára került elő egy eladó. Nálam volt a hirdetőújság, mutattam: ez kell. A tétova, bamba fiatalember ugyanúgy vizslatta a polcokat, mint én, ugyanúgy megállapította: itt nincs olyan. Na és a raktárban esetleg? Á, ott biztos nincs. Talán holnap szállítanak. Már majdnem indultam letaglózva el, amikor egy fürge léptű, agilis másik érkezett pár utasítást odalökve neki. Rávetettem magam kérdésemmel. Azt felelte, ez a gép hegyekben áll a raktárban, várjak, majd hoz. Hozott. Berakta a pult mögé, ahol majd a hitelt intézik, na mikortól? Tíz órától. Volt vagy száz percem addig. Egy ekkora, ínycsiklandó piactéren számomra kis gond időt tölteni, nyálat csorgatni, árukat fogdosni és nézelődni. Kemény elhatározásom, hogy egy centet se költök, azonnal megdőlt, midőn megláttam egy 70%-kal leértékelt fűkaszát. Csocso szétrágta a fűnyírómat, valami csak kell! Tudhatod te is, a baj a nem lehet kihagyni!-nál kezdődik mindig. Az ablaktörlő lapátot sem hagyhattam ki, miután egész úton alig láttam a szemerkélés és amiatt, hogy jelenlegi lapátom pont ott semmit nem töröl, ahol kéne.

Elég gyorsan tíz óra lett. Ember volt a pultban! Kazal számlám, összes igazolványom nem kellett neki, csak a nyugdíjas papír. Amit nem hoztam. Azta! Százzal haza. Ági 11-kor száll le a vonatról, volt vagy húsz percem, hogy itthon mindent feltúrjak a papírért. Mikor szólal meg a telefon? Pont. Egy riporternő a magyar rádióból. Látta a hirdetésemet (lektorálás, szerkesztés stb., vagy két hónapja adtam fel, már el is felejtettem), őt a hirdetők okai, céljai, mondhatni: lélektana érdekli, riportot csinálna velem. Egyik kezemmel papírjaimat túrtam, közben elhadartam, mely kiadóknak dolgoztam, tördeltem, lektoráltam, szerkesztettem. Nagyon lassan, miközben a hajam is nőtt, elmondta, akármikor nem tud stúdiót szerezni, kértem, hívjon bármikor, csak ne most; rohanok a vonathoz. Neki épp most lenne alkalmas. Még pár perc, mire megértette: le kell tennem! Mennem kell!
A papír meglett, a vonathoz is épp odaértem. Ági nem tiltakozott a merénylet ellen, hogy magammal cipelem, de azonnal, "amíg a készlet tart". Százzal Tesco.
A reklámújság a fotóval, a paraméterekkel még mindig nálam volt, szerencsére. Elég volt csak ráböknöm: nekem EZ kell! Hoztak hárman négyfélét, egyik se stimmelt. Az se, amit elsőre félretettek. Vagy 20-30 ezerrel többe került, vagy a winchester volt kisebb, vagy a RAM, a típusjel pedig mindig más. Végül visszamentem a polchoz, ahol hosszas várakozásom idején már szemeztem egy dobozzal, ami csak ötezerrel volt drágább az áhítottnál, mondom: akkor ezt! Nem volt akciós, leszarom, de a típusjele legalább egyezett. A beltartalom nem, a vinyó feleakkora, mint az akciósé. Ami láthatólag nem is létezett. Abban nem volt operációs rendszer. Ebben volt! Az áhított Windows 8.1-es! A RAM is 4 giga. Most akadjak fenn 500 giga tárhely elvesztésén? A megmaradó 500 giga nagyjából 85 éves koromig elég lesz az én üzemmódom mellett.
Létrejött a kölcsönszerződés: 0 thm, 0 kamat, 0 önrész - ingyen kitoltam a masinát végre! A havi részlet 4600, ki fogom köhögni, nem ráz meg. Életemben először van olyan gépem, amit nem más vetett le, új! Dani persze mondta a magáét:
- Tudtam, anya, hogy gép nélkül nem jössz ki onnan. Tudtam, hogy nem lesz meg a terrabájt! Túl szép lett volna.
- Szerinted ötszáz giga nekem nem elég? Miért, te mennyit használsz?
- Másfél terrabájtot. És mindig tele van. Na jó, én filmeket, sorozatokat töltök le. Végül is... neked elég lesz az is.
- És nem kell DOS-szal szenvedni, van rajta Win 8-as!
- Mondtam, hogy azt bármikor letöltöm neked, nem gond.
- Na, akkor végre örülhetek?!
- Örülj. Azt hiszem, nekem is kéne egy jó laptop... - fejezte be kissé irigykedve, ami nekem elég volt pontnak az i-re.

(TUDOM, mi lett volna, ha véletlenül azt kapom, ami a hirdetésben volt... Dani megjön holnap, itt ül egy buta, DOS-os laptoppal, nekiáll, hogy a másik gépemen - ami tíz éves és XP-s - megkeresse azt az oldalt, ahonnan a 8-as Windows letölthető, kell hozzá jelszó, amit elfelejtett, fel sem írta, ha mégis bejut, a pendrive-omra kell letöltenie, amire talán rá sem fér, eközben püföli a klaviatúrámat, mert az egész művelet állati lassú, ő pedig baromi türelmetlen... A vége az, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy fáradtan hanyatt dől a kanapén és enni kér. Közben a kutyát simogatja, aki egy centire se tágít tőle. A végső vége meg az, hogy ittmaradok Windows nélkül, egy használhatatlan, de nagyon szép, új laptoppal, mert neki tényleg most már haza kell mennie. Nyugodjak meg, majd segít - valamikor. Elégedetten búcsúzik, mert ő mindent megpróbált, egy Ne aggódj, anya! mondattal.)

Amíg Ági itt volt, csak vágyakozó pillantásokat vetettem dobozba szorított laptopom felé messziről, nem volt pofám vendégemet önző módon kirekeszteni társaságomból. Díjazta is. Tévét nem néztünk, csak dumáltunk estig, megettük kiváló (szerintem!) tejszínes hagymalevesemet sajtos krutonokkal megszórva.
Tegnap mentünk az olcsó kirakodós vásárba, ami látogatása célja volt - neki öt ember számára kell ajándékot vennie, nem mindegy, milyen áron -, sikerült, megelégedetten ült autómba, mikor a vonathoz vittem. Délután lett, mire végre álmom teljesült: kibontottam a gépet, és beüzemeltem. Késő estig küzdöttem vele. Körülbelül annyira kilátástalan, mint teknősnek az országút. Azt még kitaláltam, hová dugjam be a net kábelét, de a csatlakozás sehogy nem ment. Dani!! A 8.1-es Windows is oly messze van az XP-től, hogy ezt a távolságot (tíz év!) nem küzdhettem le pár óra alatt. Dani!!
Megfőztem tehát a csirkeszárny-pörköltet, amiből holnapra hortobágyi palacsinta lesz Daninak, kiraktam a teraszra. Nincs más dolgom, mint fiamat várni és remélni, hogy sokkal okosabb nálam. Azért ma még ismerkedem az új Windows-zal, képtelen vagyok beletörődni bármiféle kihívásba, ami megoldhatatlannak látszik. A gondviselés útjai kiszámíthatatlanok, hátha rájövök valamire, és közelebb jutok a megismeréshez.

2015. december 7.

Megérkezett ma a Hecht láncfűrészem, amit szülnapomra kaptam Danitól. Igazi öröm, de most letört a friss hír, hogy Mike Mangold, Peti igaz bajtársa, ellenfele, csapattársa lezuhant és meghalt. Sajnos, valakit magával is vitt. Versenyen kívül. Műrepülők nem szoktak versenyen meghalni. Én egyről sem tudok több évtized óta. Fegyelmezettek. Tudnak. Aztán hazamennek és hülyeséget csinálnak. Más nem jön szóba. Nagy fájdalom. Petit sajnálom. Meg az egész műrepülő-társadalmat, legjobban az Air Race-csapatot, akik számára ez családi tragédia. Tudom, milyen. Átéltem. Ma nincs helye semmiféle örömnek. Szasztok.

2015. december 6.

Sztárfotó a majdnem egy éves kishülyéről... Már amikor még sütött a nap. Ma végig sötét napunk volt, nagyon.

Az ominózus fogam még tegap feladta a harcot. Nagy megkönnyebbülés: már nem fáj! Holnap felderítem a fogorvosi köröket.
Besenyő most találta ezt a képet rólam... haj... volt még akkor rendes mosolyom ám! Valami 80-as évekbeli versenyen készült. El se hiszem, hogy magamat látom.

2015. december 5.

Nem kívánok lemondani az őszinteségről, viseld el, amit írok. Már két hete masszírozom, dögönyözöm a felső szemfogamat: ess ki, azmeg, hadd szabaduljak meg tőled, utállak, fájsz! De. Rohadtul ragaszkodik hozzám. Úgy kilóg, mint egy vámpíré. Két hete szabadságon van a helyi fogászom, aki ingyen húz fogat. A varsányi magánrendelőben tíz rongy egy foghúzás. Normális ez?! Egy nyomorult lidokain injekció, majd egy két másodperces mozdulat tényleg ennyi?? Én nem vagyok normális, vagy a világ nem az? Várok.
Jövő héten jön a fiam születésnapomat ünnepelni. Foggal-körömmel (főleg foggal) szeretnék megfelelni neki. Ági is jön két-három napra, és én nem leszek kész! utálom! A vendégjárás számomra olyan, mint egy vesszőfutás, amit ki szeret?
Legszívesebben azt üvölteném kedves vendégeim arcába: Most Ne! Adjatok időt! Kicsit! Sőt: könyörgöm, tavaszig hagyjatok lógva! Hadd küzdjek egy olyan pofáért, mosolyért, amit szívesen megmutatok! Valahogy kigazdálkodom azt a három fogat, amitől majd újra ember lehetek, akinek nem kell bujdokolnia. A megértésed legyen az én karácsonyi ajándékom. Nagy hálával fogadva. (Ervin.)

Dani biztos jön, le kell másznia a pincébe, hogy elzárja a vizet (ma hívtam, azt kérdezte reggelije csámcsogása közben: "megérkezett valami?" -, szürkeállományom jelentős részét sem használva kirajzolódott: akár a vágyott láncfűrészt várhatom?). Hátha. A következő egy számítógép lenne, ami nem tíz éves, programjaimat tekintve talán nem tizenhat éves, ó, istenem, még csodára is várhatok? Ha ez a karácsony erről szól, akkor mégis szeretni fogom a karácsonyt! (Sose szerettem.)

Gyerekek, ne hallgassatok rám, az ünnepek jók, a szeretet jó, élvezni kell. Én csak reménykedem. Néha azt hiszem, érdemes várni valamit, de igazából a semmi is egész jól megfelel. Amit tudok, megteszem, kutyáim és cicvarek nem panaszkodhatnak, ha bárki más segít, az csak ajándék. Amire számítani nem kell. Ami biztos: én. Mindig is így volt.

2015. december 3.

Pont egy évvel ezelőtt már hetedik hete vártam ezt a napot, a megváltás napját az ágyba szarós, nővérmosdatós, minden nap egyenfelvágott-vacsorás, bűzlő, hatágyas börtönben tehetetlenségre kárhoztatott létem után (ahol a csinos, de nagyon kek gyógytornászlány nem bírta elhinni, hogy egy centire se tudom felemelni a bal lábamat, és mindenféle fájdalmas erőszakosságot követett el rajtam - de mivel ellenálltam, utált -, s ahol egy nővér rámvágta az ajtót, meztelenül hagyott az ágyon, mert volt pofám feljajdulni egy durva mozdulata miatt, s ahol végül egy másik nővér őszinte szeretettel megajándékozott egy KEMÉNYTOJÁSSAL, amire eszelősen vágytam), szóval e napon Szűcs Attila doktor kimondta: szép! A röntgenképemet nézve. És hazajöttem. Elmúlhatatlan hálával tartozom az operatőrömnek, és mindent feledve mindenkinek, mindannak ellenére, amit elszenvedtem, mert végül is egész emberré tettek. Ami azóta is tart. Hat évig tartó szenvedés vált a múlttá. Nagy nap ez, hidd el! Ama hat évben már lemondtam róla, hogy valaha is fájdalom nélkül élhetek, járhatok. És mégis. Én ma ezt ünneplem. A szépséget is újra észreveszem.


Tegnapi naplemente.



Cso tévét néz.



Ha reggel mozdulok, már türemkednek be az ajtón. Cicajával együtt, persze. Kutyáim sokáig alszanak itt bent. A cica rögön a lépcsőre megy irdatlan nyervogással követelve a Royal Canin kutyatápot, oda rendszeresített tányérjában ezt mindig meg is kapja (addig nincs csend). Aztán ő is szundít, amíg kivilágosodik. Nagy nyugalomban telnek a reggelek. Mindenki itt van, aki számít. Boldog órák!

2015. december 1.

Egyelőre igen boldoggá tesz, hogy pár jégvakarós reggeltől eltekintve enyhe az idő. Pedig már december van! És kedd. Nem mintha ez fontos lenne. Talán csak annyiban, hogy három napja kellett volna nagyot örömködnöm itt, mert szombaton Dani jó (mint JÓ) eredménnyel lediplomázott. Megvédte azt a szakdolgozatot, amit én - általa elítélt módon - túl korán diplomának tekintettem. De tudtam, hogy sikerül! Ahogy is. Van tehát egy diplomás fiam. Megveregetem a vállamat: kell hogy legyen ehhez nekem is közöm. Most érzem úgy, hogy igazán és végleg útjára engedhetem, mint a béke fehér galambját. Szálljon! Többé nincs rám szüksége. Megnyugodhatok. Megcselekedtem, amit/megkövetelt a haza. Meg én.

Letaglózott viszont, hogy fiam Peti barátja, akivel hat éves kora óta sokáig egy házban laktunk, és számtalan közös kalandunk volt - meg nekik is -, már három hónapja Angliában él. A BBC-nél kapott állást (kivételesen tehetséges pc-guru), felesége már itthoni lakásukat árulja, a többit lehet tudni. Drága kis gyermekem, akiből kicsi korában annyit se néztem ki, hogy egy konzervet ki tud nyitni anélkül, hogy összemaszatolná a konyhát, magára talált. Pár éve én lektoráltam az Angliába szóló CV-jét, nem volt sok javítani való rajta, évekig nem is történt semmi, de most! Itthagyott bennünket; sajnos, az országot is. Sajdulok, ahogy rengeteg közös emlékünk lepereg előttem, és ütöm a fejemet, mert bizony nem hittem, nem bíztam abban, hogy ennyire viszi, s végül kiválósággá képes fejlődni. Mea culpa. Erre igaz a mondás: Miből lesz a cserebogár! (Na ezt fordítsd le, ha tudod!) Nagyon büszke vagyok rá.

Szerencsésnek érezhetem magam, mert Dani egész ifjúkori társasága értékes emberré vált mára. Hány száz estén, éjszakán "dőzsöltek" a nappalim melletti szobában hatan, nyolcan, szerepjátékoztak, dumáltak, számítógépeztek, persze néha ittak és dohányoztak is, de ott voltak, és nem máshol - ezért hagytam. Sokukat etettem, szállítottam a számítógépeikkel együtt, hadd nyomassák az x-boxot, vagy mit tudom én, miket, mentem értük bulik után, és nem nyitogattam be tízpercenként a szobájukba. Az, hogy hányan alszanak ott a szőnyegen, nem volt probléma. Néha puffogtam azon, milyen rengeteg wc-papír fogy, de hát puffogni néha kell azért. Patrikot egyszer kirúgta az anyja - azt hiszem, az intoleráns élettársa miatt -, naná, hogy befogadtam. Ott lakott egy ideig Danival. Volt egy Emese is, aki nálunk lakott, bár volt saját lakása, de azt bérbe adta. Én csak annyit írtam elő (Dani nehezményezte, mert épp szerelmes volt belé), hogy a picsányi, lakótelepi fürdőben ne lássak holmikat, főleg hosszú, barna hajszálakat ne. Betartotta. Felkelvén csak az előszobában hagyott cipőket számoltam, hogy tudjam, hány reggelit készítsek. Mindenki friss, kiváló reggelit kapott. Csumi kutyámmal így is, úgy is kora reggel sétáltam, persze a közért felé. (A srácok - dicsőségemre - megállapították, hogy nálam jobb szendvicset senki nem készít, hehe.)

Mindegyikből rendes ember lett, boldog vagyok, hogy ennek - akárhogy - talán kicsit részese lehettem.

Rosszul irtottam a bokrokat a déli oldalon: egy eltévedt napsugár ráesett az egyik festményemre. Megörökítettem.


Hát persze, mindenki benyomul, ha lehet, de mikor odakint történés van, ugorhatok fel ajtót nyitni az ugatásnak. Majd vissza. És ez így megy.

2015. november 25.

A Hyatt szállóban dolgoztam, amikor még így hívták, a pc-kor előtt. A recepció mögötti fal tele volt számozott rekeszekkel, a szobakulcsokat föléjük akasztották, a vendégnek szóló üzeneteket pedig a rekeszekbe dugták (tán ma is így van). Ilyennek képzelem el a háztartási memóriámat. Mindegyikben van valami tennivaló, némelyik csak jövőbeni, más meg oly régi, hogy már pókhálós, és csak ritkán villan fel rajta a piros led, hogy figyelmeztessen: hé, még létezem! A többi naponta villog, amíg ki nem nyomom "ej, ráérünk arra még" jelszóval. Egy ilyen lelkiismereti rekeszt sikerült ma likvidálnom végre! Üres és tiszta. Oly megelégedettség szállt meg, mint tegnap, amikor heves belső ellenállásomat hősként legyűrve összepakoltam a varrógépet és fel is cipeltem az emeletre, minden lépcsőfoknál ej uhnyemet nyögve. Így lett két nap alatt kipucolva két fakk. A mai a frigó volt. Nem akartam! Tudomást venni arról, hogy a nem záródó mélyhűtő-ajtó mögött mi lehet, mitől csöpög a víz, és miért nem hűt rendesen. Pedig tudtam. Azt, ami fogadott. Tíz kiló jég egyben. Némely darab leesett bökdösésemre, de a nagyja kapaszkodott, mint a poloskám a gerendán (még megvan! lassan fohászkodni járulok eléje...). Hagytam.

Integrált Kékpihe-akció:
Épp az emeleten kezdtem volna porszívózni (ez a harmadik, halasztást nem tűrően villogó lámpa a rekeszen), amikor lentről döndüléseket hallottam. Riant a jégpáncél!
Fönt minden tiszta (muszáj volt: holnap jön Ági, ő ott alszik). A két napos szabás-varrás nyomait kellett eltüntetnem: a csodásan kék pléd felaprítása (az ágyon csináltam) millió kék pihe szanaszét-repülésével járt lent és fent mindenütt. Tudod, mikor porszívóztam utoljára? (Tavaly karácsonykor vettem a porszívót, s még mindig az első porzsákot használom. Igaz, egyszer kipucoltam már.) Na de itt nem használt volna a felmosás előtti söprű és kefe, ami minden másra megfelel. Jelenthetem büszkén: a kékpihétlenítés-akció sikerrel lezárva. Porszívó fel- és lecipelés után ismét a sarokban hosszúra ítélve. Vállveregetés - nekem.

Eközben a mélyhűtő annyira lekonyult, hogy az irdatlan jégdarabokat át tudtam kézzel transzportálni a mosogatóba. Órák óta ott vannak. Nem olvadnak! Működik a fizika. Nyúlok a mosogató feneke felé, érzem, vagy tíz fokkal hidegebb van.
De a lényeg az utójáték ám! Az utálatos, sokáig elkerülhető, de végül már halaszthatatlan hűtőpucoválás. E jeles háztartási gép most kívül-belül hófehéren csillog - szinte röhög! -, én meg boldog vagyok. Megérte. Hát nem? De. A mélyhűtő zárhatatlan ajtaját (holland elődeim letörtek róla egy apró műanyagocskát, ami gondjaimat előidézte) befeszítettem egy ékalakra vágott radírgumi-darabbal, de előbb betettem egy fél kiló szeletelt kenyeret, hogy ne csak magát hűtse. Ági holnap úgyis hoz egy hatalmas retrócipót, aminek a fele ittmarad majd. Elképesztő cipókat gyártanak ám Dunavarsányban! Ő is mindig ilyet visz haza. Egy felet, mert állati nagy. Plusz a hentestől disznóságokat. Keddenként vágnak disznót, délutánra kész van a meleg töpörtyű, mindenféle hurka, kolbász, meg a többi. Ez a választék péntekig kitart.
Bevillant megint az aktuális - elkerülhetetlenül sürgető - lámpácska: kutyákat sétáltatni! Ezt nem tudom negligálni, Cso már az ablakkeretet támasztja, Maci az ajtóban áll, idő van!
Megjöttünk. Kutyáim szezonja jött el. Minél hidegebb van, annál jobban kell rohannom velük a póráz végén. Első nap, hogy hiányoltam a sapkát és kesztyűt. Hiába az egésznapos verőfény, az árnyékos pocsolyákon még így délután is jéghártya van. Ez is kipipálva.

Cicaja és az új párnák!

Na megígértem, hogy új párnáimat megmutatom. Macsek megvizsgálta. Aztán dagasztott.
Kihúzott vagy tíz szálat a cigányasszonytól vett, nem csúcsminőségű anyagból. Eltiltottam a további kanapézástól. Két NEM! elég volt.

Na látod, a széken is egész jó!

Azt hittem, mára abbahagyom, de megnéztem a fiókomat, és ezt a levelet találtam:

Kedves Olga ! Igazán nem szeretnék tolakodó lenni, mindössze tisztelettel szeretném megköszönni, hogy lehetővé tetted, ha még csak így virtuálisan is, hogy az ismerősöd lehetek. Ismerőse annak a hölgynek, akit annyit emlegettünk anno mi, szárnyainkat próbálgató fiatalok, anélkül, hogy személyesen ismerhettünk volna. Aztán eltűntél, mint sokan közülünk. Kit erre, kit arra fújt az élet szele. Van, ki tovább tudta vinni álmait, s ma is géppel száll fölibe, van, ki már csak álmodik a szárnyalásról. A közelmúltban egy beszélgetés folyamán szóba került ismét a szép szőke Olga, és remek írásai. Nos, megkerestem, nekiveselkedtem, és most olvasom másodjára annak az egykori kesehajú, virgonc kislánynak élettörténetét, aki barátaival félelmet nem ismerve versenyt úszott a Dunában, és kapaszkodott fel a "mindig kátrányszagú sóderszállító uszályokra".
Mi tagadás, magával ragadott az írás, a napló, és összességében az élettörténeted, ami az olvasatom szerint bizony nem mindig volt rózsaszínű leányregény. Most, ennyi év után örömmel mondhatom, hogy felfedeztem újfent egy embert, akire egykor felnéztem mint ügyes pilótára, most felnézek rá mint nagyszerű íróra, aki megosztotta velem, velünk élettörténetét. Igaz szívvel gratulálok hozzá! Nagyon sok sikert kívánok a további életedhez, és jó egészséget. Üdvözlettel: Leslie Papp.

Erre most hiába próbálgatok gombot varrni, mert az apró könnyeimtől nem látom a tű fokát (pedig az elmúlt napokban szemüveg nélkül! képes voltam befűzni!). Ne haragudj, amiért hiúságom vastag hamu alá döngölt kis parazsa hirtelen lángra kapott, és nem titkolva hagytam, hogy valaki fényezzen. Talán ez kevésbé visszatetsző, mintha direkte én tenném. Amit sose.
Olyasmi ez, mint egy karácsonyi, fényes ajándék, amit nem hibáztak el, amit soha nem küldenék vissza, mert szívembe talált. Örökre őrizni akarom. És úgy köszönöm, hogy abban nincs ünnepi, udvarias kényszermosoly. Kaptam valamit, ami érték nekem. És tényleg csak nekem.
Megtudni, milyennek láttak mások, meglepő és izgalmas. Amit magamról képzeltem, ahhoz mintha köze sem lenne. Csak húzom itt a székben magam kifele, és kérdezem: tényleg voltam szép is? Nemcsak szőke? Tényleg voltam valaki? Hajj, talán el is hihetem? Még a feltételezés is qrvajól esik.

2015. november 23.

Dani szabadságon van a héten, tanul, szombaton védi meg a szakdolgozatát. Előtte fodrászhoz is akar menni. Minek? - kérdeztem. Erre ő: - Ha hiszed, ha nem, az embernek nő a haja! - Csak nem akarod kétoldalt felborotváltatni, mint a külügyminiszter, meg Győzike?! - rontottam rá őszinte hangfelemeléssel. - Na, most lett belőled elég! - volt a válasz, meg a kattanás a kagylóban. Tehát igen! Hogy tudok ilyen ósdi lenni, hogy felejthetem el, hogy nekem is miniszoknya kellett, meg rojtos nadrág, hisz rocker akartam lenni, és tupírozott frizura, mert csak attól éreztem magam menőnek...? Van az úgy, hogy a szüleinket megérteni csak egy generációval később vagyunk képesek. A szánkat mégse tudjuk beragasztani, pedig hogy szerettük volna, ha annak idején anyánk is ezt teszi! C'est la vie.

Csak hogy kicsit te is részesülj a szépségből, ami itt körülvesz.

Ostoroztam magam tegnap, miután órákig kísérleteztem, hogy tíz centit varrni tudjak, de nem ment. Hülye picsa, már ezt is elfelejtetted?! Mire vagy te még jó?? Kiderült végül - végre -, hogy az alsó szál orsóján összecsomósodott a cérna, ezért nem haladt az anyag a varrógép talpa alatt, és végképp el is szakadt. Ma aztán, verőfényes világban, egy jó orsót berakva hirtelen megvarrtam öt párnahuzatot semmi idő alatt. Boldogsággg!


Gyermekem 50 ezres szemüvege... van, aki szerint nem is annyira drága. Végre a munkahelyéről is lehet fogalmam. Évek óta könyörgöm egy ilyen képért, hisz hasztalan próbáltam elképzelni, milyen közegben tölti élete nagyobbik részét:

2015. november 21.

A varrógép... Miért kell minden tárgy, kép, szín kapcsán emlékeznem? Mert megvénültem. Túl sok az emlékem!

Ezt a Victoria típusú varrógépet Mutti vette abban az évben, amikor megszülettem (47). Sosem használta. A háború utáni hatalmas ipari fellendülés és modernizáció "csúcstechnológiája" szülte, mint a VW bogarat stb. 1982-ben mint vadonatúj gépet vehettem birtokba Kölnben. Sokat használtam. Aztán itthon mégtöbbet. Egy varrógép életét tekintve még mindig új. Lehoztam föntről! Egyedül!

Súlyérzékem nem megbízható: én húsz kilósnak éreztem, ahogy fokról-fokra leimádkoztam a meredek lépcsőn szuszogva. A bőröndje szerintem klasszikus vulkánfíber, vékony. Tiszta csoda, hogy a füle sem szakadt még le, és az egész úgy bírja a strapát, ahogy. A németekben lehet bízni! Szépen megtörölgettem, megolajoztam (vannak rajta apró lyukak, ahol ezt elvárja), szerencsére a dobozába csomagoltam költözés előtt a pici olajos flakont. A zsinórjaira nagyon vigyáztam, elöregedtek (mint én), merevek és törékenyek. Alig hittem el, hogy mikor ősöreg pedáljára léptem, beindult! Mennyire szeretlek, Victoria drágám! Mondtam már, hogy párnahuzatokat akarok varrni, igenis, az első fontos lépéseket ezennel megtettem. Lehet tapsolni! (Nézd meg: ez a majd 70 éves gép tud előre-hátra varrni, négyféleképp cikkcakkozni, gomblyukat szegni! Meg tudja különböztetni a normál szövetet a selyemtől és a vászontól. Ötféle öltéstávolságot állíthatok be. Aztán még maga alá is világít a saját kis izzójával... imádom.)

Anyám varrónő volt. A 70-es években szereltek először villanymotort a Singerjére. Addig pedálozott. Ja, és még hosszú évekig asztali lámpával világított a keze alá. Nem úgy mint Mutti tehette volna 30 évvel előbb, ha egyáltalán akart (és tudott) volna varrni. Anyám nagyon tudott. Alapvető dolgokba beavatott, majd rám hagyományozta levetett varrógépét, mikor már vehetett másikat. Számtalan ruhát, egyebet varrtam aztán; Mutti később rendesen küldözgette a Burdákat kiváló szabásmintákkal. Évtizedekig jól szolgáló ruhadarabjaimat mind kidobtam, mikor ideköltöztem, gondolván, sosem leszek olyan karcsú már, mint mikor varrtam őket. Mikor aztán a Sors meg az ő fintora révén simán ledobtam 18 kilót, ezt megbántam. Jó kis magyar mondásaink egyikét idézhetem: késő bánat.

Cicaja nyávogni kezdett mögöttem. Látom: bebújt a vilkánfíber bőröndbe, csak szólni akart, hogy jól érzi magát, mert eszében sincs kijönni belőle. Tudok a macskák dobozmániájáról; szándékozom a sufniban berendezni egy jópofa kartondobozt neki, amit majd azzal a három, kidobásra ítélt díszpárnával bélelek ki, amik helyett - most már hamarost, remélem! - az új huzatba foglalt új párnákat állítom szolgálatba.

Kifliben aludni én is mindig szerettem, bár nem ilyen szőrösökkel.
Na látod, így lehet a nulla történésről (a semmiről) jó sokat írni! :)

Azt még el kell mesélnem hirtelen, hogy Besenyőtől sms-t kaptam (életemben először - utál irkálni), nem idézem, mert privát, szívemet melengetően reagált a fb-os jegyzetemre. Néha bánom, hogy túlzottan kiadom magam, de most nem.

2015. november 19.

I hereby inform you - gladly -: egészségi állapotom maximális magasságban lebeg a béka fölött. Mondhatnám, szárnyal. UH megvolt, lelet megvan, fosásnak vége. Cso újra hordja szét a szőnyegeket, zabál és verekszik. Dani jövő 7-en szabadságon lesz és tanul, utána szombaton szakdolgozat-védés. Komolyan veszi. Mi jöhet még jó hír? Ja, az Elmű írt, hogy törvénybe ütközően hagyott itt minket több rövid áramszünetben, ezért mindenkinek 5k kötbért fog kiutalni. Figyelem a postást.
Plusz egy szál zakóban és pólóban utazgattam, az autóm minden alkatrésze örömmel szolgált. Az enyheség tovább gyűrűzik, hiába jósolták mára az ellenkezőjét. Szóval: juhé!

Még nem tudok lenyugodni. A Frizbire kapcsoltam, véletlenül, és kell mondanom: véletlenek nincsenek! Nem tudtam, hogy ő lesz! Az elejét nem láttam, de amit, attól beindult az összes zsigerem. Emlékeim.

Édesem, drágám, akit oly régóta annyira féltek! Visszaidézte 1982. májusát, amikor összes társunk, oktatónk, példaképünk elégett egy An-2-es balesetben, ami szinte az egész motoros műrepülést lenullázta. Peti csak azért menekült meg, mert Gulyás Ferenc, akkori budaörsi reptérparancsnok őt még "kiskorúnak" ítélte ahhoz, hogy átrepüljön Dunakeszire az új gépekért. Hazaküldte. (Én már terhes voltam, szóba sem jöhettem. Ez a privát szerencsém.) Mi életben maradtunk tehát, véletlenül. GuFe - ahogy mi hívtuk - tényleg mufurc volt, néha hatalmaskodó (de egy parancsnok persze), viszont megmentette számunkra Besenyei Pétert. Ez is véletlen. És megint nem hiszek a véletlenekben. Sorsszerű volt, azt mondom.

Ha én öthónapos terhesen nem álltam volna ott a temetésükön, és nem várt volna rám egy másnapi végleges országelhagyás összes kihívása, biztos én is úgy éreztem volna, mint Peti, aki hónapokig nem tudott botkormányhoz nyúlni még. Úgy éreztem akkor, minden híd felégett mögöttem, nincs már semmi, ami itt-tarthatna. Elmentem. Gyereket szülni valakinek, aki ezt érkezésem pillanatától már rühellte. Elhagyott. (Lásd régi naplóm... ha van hozzá gyomrod.) Röhejes, nekem ez 2/3 gyomromba került :)

2015. november 17.

Érdekes a tévéműsor (most épp a Vágódeszka, főznek!), de látom, Waczak a szék előtt áll, felugrana. Ott van a szatyrom. Gyorsan felszabadítom a piros párnát, amin szeret dekkolni. Meg is köszöni azzal, hogy odatelepszik.

Visszaülök a Fernseher elé (hehe, Walter milyen büszke volt egykor arra, hogy nekik, németeknek erre külön szavuk van!), és rájövök, hogy két percig a fülem kikapcsolt, semmit nem fogtam fel abból, ami a képernyőn történt. Figyelemmegosztás, he?! Tanultam! Gyakoroltam vagy 22 évig! Ám ha állatkáimról van szó, fel se merül. Csak rájuk koncentrálok. A többi már nem fontos. Annyira semmiképp, mint ők.

Tavasz van. Sokáig az ajtót is nyitva hagytam. Bent 19 fok volt, de nyilván kint is, mert a hőmérő nem süllyedt. Minden nap ajándék, amíg ez így marad. Szeretem az ajándékokat, derűt hoznak ború nélkül (bár ez esetben ez nem biztos...).

Beborult most az ég. Képletesen is. Csocso nem fogadta el a kaját. Előtte hányt is. Egyetlen szőnyeget, lábtörlőt sem cibált ma szét. Nem nyomult a szobába a reggeli ajtónyitáskor, később se. Távolabb hevert egy bokor alatt. A lelkem romokban.

Lószag terjeng egész nap. Ez itt keleti fuvallatokat jelent, azért nem szelet mondok, mert levél sem rezdül. Csak a lószag ül ránk. A lófarm a napkelte irányában lehet; még nem láttam, de nyilván. (Néha azt is tudhatod, amit nem látsz.)

Hogy minden mennyire viszonylagos, és te, meg te, meg te mennyire hálás lehetsz a sorsodnak azért, amid NINCS, hadd idézzem régi barátnőm mai levelét (nem is írta volna meg, ha nem követelem):

Ez a barátnőm egy válás, két szülője eltemetése, szétköltözés, házeladás, devizahitel kinyögése után most találta meg álmai házát, és csak azon görcsöl, a villanyszerelőt hívja-e előbb a csillár miatt, amit nem lehet beszerelni, ha már a bútorok is megérkeznek. A kutyáját egy hónap alatt megtanította a jelbeszédre, mert ő nem tud beszélni. A napfényes optimizmusa még rám is kisugárzik, rám, akinek csak mákszemnyi problémái vannak hozzá képest. Hát milyen ember vagyok én?! - kérdezem -, hogy merek panaszszót a számra venni?!
Te, meg te is gondolkozz el ezen. És mindenen, főleg azon, mi a fontos. Elég fontos-e a hiúságod, az önképed fényezése, a politikai nézeteid, a ráncok az arcodon, a fitness- és táplálkozás-tanácsok, hogy milyen autó kéne, hogy bevándorló vagy-e, vagy csak szerencsés befogadott, hogy boldog vagy-e, vagy csak szeretnél, hogy lesz-e elég pénzed a vágyaidra, hogy vagy-e valaki, vagy csak képzeled... Amikor a Halállal nézel szembe - nem kívánom! -, tudnál-e úgy vihogni, mint a barátnőm?

Ő szép, jó testű, agilis, szőke nő volt (nekem még mindig az, mert húsz éve nem láttam), gyerekeink együtt voltak kisiskolások, karate-edzésre is együtt jártunk, vállalkozásba is együtt csaptunk. Aztán az élet eltávolított egymástól. Amikor nemrég a neten rábukkantam, azt írta: "Megtaláltál, kincsem. Szeretlek." Szót sem szólt betegségéről, csak annyit, hogy ne hívjam telefonon, mert nem tud beszélni. Hónapokig tartott kiimádkozni belőle bármit, amivel ezt magyarázhatja. Inkább csak rólam kérdezett. Én írtam, ő nem. Amit végül mégis írt, abban sok "hehe" volt. A döbbentő tények ellenére. Nem magával foglalkozott. Én érdekeltem. Tanácsot kértem, azonnal adott.

Azt hiszem, ha sokkal fiatalabb vagy, mint mi, ezt egyrészt úgysem érted, tán még irtózol is, akkor jobb, ha más olvasnivalót keresel. A halál, a betegség gondolata felütheti a fejét akárkinél akármikor, de hessegetjük nagyon szívesen. Élni születtünk, nem halni. Szép, szőke barátnőm most lett példaképem, megtanultam tőle, mit jelent élni, aminél fontosabb semmi nincs. Tán még ez: remélni és nevetni tudni! Ez lehet a túlélés záloga. Ha tényleg, majd elmondom.

2015. november 15.

Hajali négy körül - egy tartalmas, paprikás csirke+spagetti belakmározása után - elhevertem a kanapén itt lent (macska a lábamon, kutyák oldalra dőlve, néha meg-megrándulva álmukban), és csatornákon szörfözve belebotlottam a Godfather 3. részébe. 90-ben készült, nem, nem gondolom végig, mennyivel ezelőtt. Még mindig üt. Hajnalban nem szoktam maffiaharcokra vágyni, ilyenkor inkább békés és befogadó a lelkem, de erről nem tudtam levenni a szemem. Megállítottam a filmet egy mondatnál: "Power wears out those who don't have it" - Don Corleone embere súgja ezt egy kitenyésztett hatalmasság fülébe közvetlenül azelőtt, hogy nyakába vágja a bicskát. Értelmezni próbáltam kútfejileg, minden szó megvolt, de a gondolat lényege mégsem. Álomba merültem (kaja után gyakran ez a testem váratlan és hirtelen reakciója). Tizenöt perc múlva - macska elnyomta a vérkeringést a lábamban - arra ébredtem, hogy a jelenet s a mondat még mindig szembenéz velem a képernyőről. Nem is értettem, hogy mit nem értettem elébb! Azonnal megvilágosodtam. Tanulság: csirkepaprikás után ne remélj túl sok agyműködést. (Talán elveszett tárgyak keresése előtt is érdemes hunyni egyet...?)

Elvetemültem tegnap. Nyugdíj után pár napig előfordul ez: a racionalitást kihessegetem a fejemből. Benéztem a szombati piacra, ami a Coop mellett csábít színes kirakodással. Már annyiszor lebeszéltem magam erről, hogy most a lábaim maguktól vittek oda. Hisz van öt csodás, ötcsillagos párnám Danitól, amik huzatra várnak... Az a vakítóan kék plüss pléd (na ezt mondd ki gyorsan!) már messziről vonzott. (Pont ilyen színű blúz volt rajtam, mikor Csibikém lefotózott Békéscsabán egy Tréneren ülve.) Szólt hozzám: vegyél meg!! Igaz, semmihez nem illik e meleg színek uralta nappaliban, de úgy éreztem, ha hozzá kell igazítanom a többit, akkor is kell nekem.

Régi kép, ki sem mondom, mikori; a színek megfakultak, de hidd el, hogy az a kék, amiben itt vagyok, sokkal kékebb volt! Na jó, kimondom: kb. 30 év múlt el azóta. Ha a párnáimon lesz ez a szín, lefotózom, jó? Csak hogy láthasd.

A cigányasszony - mobillal állandóan a fülén - épp akciós vásárt tartott, így tovább vetemültem: két gatyát és egy pólót is összeharácsoltam. Tíz perc alatt elmúlt a tárcámból négyezer-ötszáz - ez legalább egy kutyára való veszettségoltás, ami nagyon időszerű már -, nem bánom. Ott egye meg a fene, ha ennyit se dőzsölhetek!

Mivel ismét korán keltem, megállapítottam: vasárnap lévén nem volt jelentős a reggeli csúcsforgalom. Hétköznapokon félhatkor indul Zoli itt szemben, kicsit később balról a piros autó, utána a sárga, majd 7 óra tájban a vízszerelő a fehérrel, nyolc felé a kék ponyvás furgon, végül félkilenckor az ingatlanos fekete BMW-je söpör el a kapum előtt - az ő munkarendjük nyilván laza. Hát igen, ezt mind el kell viselnem! (Ne nagyon sajnálj.)

Felháborít, hogy az InFusion Trio szereplése már másnap fent volt a neten - amely szereplésük a németországi tehetségkutatón készült a mienk után jóval -, a magyar Got Talent-en előadott számuk pedig így 3 hét után is elérhetetlen! Hová maradunk még le? Ilyenkor - megint - úgy érzem, jobb lenne máshol élni.

https://www.youtube.com/watch?v=9vITXZBCu44

Hú, sokáig kerestem ezt a számot - valami reklámban bukkant fel -; mivel sikerült egy sorát beírnom a google-ba, rátaláltam. George Ezra dala, ráadásul Budapest a címe. Szeretem! Neked persze nem kell.
Sötétedik, pedig csak 4 óra van. Mégis elmegyek "családommal" egy sétára, bár a ronda idő, eső miatt inkább kihagytam volna.
Megjöttem. Naná, hogy rögtön eső kezdődött, ahogy kiléptem a kapun. Cso megint megkóstolt valami szarkupacot, aminek egy részét kioperáltam a szájából, így bal kezemet messze feltartva jöttünk hazáig. De utálom ezt! Jól megmosakodtam, most meg macsek nyávog. Mit zabál ez össze mostanában!

2015. november 14.

Korszakváltozásokat előidéző események tanúja lenni szuper! A történelem része lehetsz! Így éltem meg a Beatles-robbanást, és ezt azóta sem homályosította el semmi. Tanúja és részese voltam a komputer- chip- és mobiltelefon-korszak őrületes tempójú fejlődésének, rátelepedésének mindennapjainkra. Az 56-os forradalmat még nemigen fogtam fel, de anyám igen, szerinte az is hozott jó változást. A 89-es rendszerváltozáskor is kihúztam magam, jé, megint történelmet írtunk. Jó, hogy láthatom.

De ami most van! Terroristák Párizsban. Túl sok halott. Értelmetlenül. Demonstrációs motivációval.

A legjobban attól félek, hogy sokan - az általánosítást normálisnak tartók közül - most abban a győzelemérzetben merülnek el elégedetten, hogy: én megmondtam! És ezzel gondolkodás, sőt szív nélkül egy kalap alá veszik a rengeteg, valódi krízisből menekülőt, akik csak élni akarnak olyan helyen, ahol halál nem fenyeget, azokkal, akik az alkalmat kihasználva embertelen hitüket próbálják másokra erőltetni.

Erre a korszakváltásra cseppet sem vágytam. Mert az lesz, más nem lehet. Világégés is lehet a vége. Jó gondolataim egyáltalán nincsenek. A rengeteg buta, harcias, egysíkú, intoleráns embertől félek, akik csak sztereotípiák mentén képesek gondolkodni, s ráadásul még szavuk is van a hatalomban. Az a nagy, elbutított, megvezetett "katonaság" sem kevésbé félelmetes, amely az ellenségre ugorni kész, a józan megfontolást pedig senki nem tanította nekik. Igazából a gondolkodást sem. A buta embertől érdemes félni, a többi ért a szóból.

2015. november 13.

Ervin azt mondja, ő csak négy hónap múlva mehet ultrahangra, na de! Tényleg? Úgy látszik, valóban szerencsés vagyok. Látod, látod, minden viszonylagos. Nemigen több egy ilyen vizsgálat fél óránál, hát mi van itt?! Mindenki dögöljön meg? Nagyon rühellem, hogy megint az egészségügy karmaiba kerülök...

Addig is élvezem ezt a nyárutónak is beillő novembert, nem egyedül, ami még jobb.

2015. november 12.

Eddig csak jó. A háziorvos megvizsgált, sürgősséggel jelzett beutalót adott mammográfiára és ultrahangra. Elmentem Szentmiklósra. Meglepett az ultramodern, tiszta, elegáns környezet. Még belépni is jó volt. Fél órába sem telt, a mammográfia megvolt. Igaz, a kövér hölgy mindvégig háttal ült nekem, a képernyőinek beszélt, ezért többször visszakérdeztem, s közben jól értettem, mennyire utálja ezt az egészet. Nem szívderítő foglalkozás naponta százszor beindítani a mammográfot, elmagyarázni, mit hová és hogyan, s közben idegen emlőket fogdosni... Nem tudok rá haragudni.

Jövő csütörtökre kaptam időpontot - ma is csütörtök van - ultrahangra. Ami azonnali eredményt hoz, vele együtt a fenti vizsgálat eredményét is megtudhatom. Meglátjuk. Alapvetően, mindenesetre, hozzám mérhetően igen büszke vagyok, hogy ezen ma túlestem.

Utamba került egy Spar, ami környékemen nincs, benéztem azzal a szándékkal, hogy úgyse veszek semmit. Sok minden drágább volt, mint nálunk. De nem minden. Fogom rövidre: mindössze 5 ezret költöttem. Tekintem ezt amolyan fizetésnapi kilengésnek - ma jött meg a nyugdíjam -, annak tükrében eléggé elmegy, hogy korábban tízezer alatt ilyesmit sosem úsztam meg. Hurrá! Fejlődöm. (Lefelé.)

2015. november 11.

Ma is tavasz van. Napoztam a teraszon. Forró volt. A nap. Már napok óta nem kapcsoltam feljebb a konvektoron az N gombot, ami minimum. Akár az ajtót is nyitva hagyhatom, amit többször tettem, nem tudok fázni. Kösz, istenem! A fáimról hirtelen zuhant le minden levél, ettől a kilátás és az éjszakai fény is gyorsan megváltozott. Az utcai lámpák úgy megvilágítják a nappalimat, hogy nem kell botorkálnom, ha hajnalban letipegek hálótermemből, s mivel nem gyújtok villanyt, kutyáim nem akarnak azonnal benyomulni. Egyik a kutyaházban, másik a hátsó ajtónak támaszkodva alszik, a ház használata felváltva történik. Ha fehér mancsot látok, az Csocso a házban. A macsek távolabb dekkol, talán a sufniban, még nem sikerült megállapítanom. Az biztos, ha elindulnak a hangok - tévé, konyhai csörgés, villanygyújtás -, egységesen áramlanak be. Első a macska a nyolc kutyaláb közt kígyózva, utána a nagyobb testűek, amikor annyira nyílik az ajtó, hogy beférnek ők is. Úgy tudnak örülni nekem, ahogy senki. Waczak egyből rettenetes, reszelős hangját veszi elő, amit abba sem hagy, amíg a konyhába nem követem, ahol össze-vissza dörgölődzve követeli a kaját. Muszáj adni, különben hallgathatom. A többiek attól is boldogok, hogy velem vannak. Hevernek órákig a szőnyegen.

Minél jobban félek attól, hogy ez az iddillikus állapot megváltozik, annál jobban értékelem, amíg van.

Kérdeztem telefonon a háziorvostól, ha ez meg az a bajom, hol kezdjem, azt felelte: nálunk. Holnap délelőttre időpontot kaptam. Az elvárásaim rosszak. Bár ne csalódnék, érezném azt, hogy valakit érdeklek, segíteni akar. Aki erre esküdött fel, lehet, hogy már rég nem eszerint él, elfáradt, Angliába készül, vagy akárhová, csak el innen.

2015. november 10.

Vörös fény ül kezemen, arcomon, a lenyugvó nap áldásos tükröződései. Csodálatos ez a nap a lágy melegségével - fűteni sem kell! -, mintha tavasz volna. Ajándék.

Dani már hajnalban hívott (én 4-kor fent voltam, szóval a 7 órai hívás csak neki hajnal), hogy a kutyatáp-szállítmány 8 és 12 között érkezik. Meg is jött. Naná, hogy a sofőr egyből nem talált ide, senki sem szokott. Danival a fülemen mentem ki az utcára, hogy integessek a furgonnak: tanácstalanul állt a sarkon. Észrevett, tolatott, megkaptam az árut. Piszkosul örültem neki. Jó minőségű táp, abból is látszik, hogy csak feleannyit kell adni belőle, mint az eddigiekből, amiket olcsón ugyan nem vettem, de még a kutyák is utálták. Csak a húsleves vette rá őket, hogy megegyék. Az újból egy próbamarékkal megkínáltam őket, megették! Minden nélkül. Reményteljesen nézek a jövőbe.

Viccesen említettem fel Daninak: mikor legutóbb ekkora beruházást eszközölt, kórházba kerültem sok hétre, de viszont kajára nem volt gond. Nehogy most is ez legyen :) Ő csak azon csodálkozott, hogy már ilyen régóta - 13 hónapja - egy dekát sem tett hozzá kedvenc kutyája ellátásához. Mondhatni, meg is döbbent rajta. Ez nem baj. Pont azért nem tettem szóvá, hogy magától jöjjön rá.
A kórházra utalás kicsúszott a számon, mert épp ma kerestem elő a háziorvos számát (két hétig hadakoztam magammal, halogattam), félek a magyar egészségügytől en bloc. Amiért, azt még elhessegetem, de többek tanácsára holnap mégiscsak felkeresem. Hacsak nem lesz ilyen mámorítóan tavaszi idő, amikor aggódni is képtelen vagyok.
Holnap tán még nem derül ki - mit tudhat egy délegyházi háziorvos -, okkal aggódom-e, még abban sem bízom, hogy tényleg megvizsgál (fogatlan, eleganciamentes öregasszony vagyok), majd jól beutal valahová, ezzel lesöpri a felelősséget és mossa kezeit. Ennyire számítok. Előre utálom. Meg azt is, hány kilométert kell esetleg megtennem a szar autómmal, amibe havonta csak ötezerért szoktam benzint venni. A mát szeretem, de utálom a holnapot.

Ja, az említett Mark rövid, hivatalos levélben értesített: gyermekem apja köszönettel megkapta az üzenetemet. Őszinte leszek: semmi nem fog történni. Nem gratulál a fiának. Ugyanúgy fütyül rá, mint mindig. Lelki traumát ezzel senkinek nem fog okozni.

Ettől még Dani naponta ugyanezt fogja látni irodája ablakából, és mit kívánhatnék többet:

2015. november 9.

Nagyon szar, mikor két ifjúkori barátom között szendvicsbe szorulok, mint egy szelet sonka. Együtt érünk valamit. Mégis küzdenem kell: jobbról-balról hozzám valók bár, de nem egyeznek, így a szendvics rossz. Hiába vonaglok középen. Azt kérem: legyetek türelmesebbek, elfogadóbbak, hisz egy szendvics voltunk világéletünkben, ne mi harapjunk már egymásba, micsoda paradoxon ez?!
Hogy én mint sonka merre pöndörödöm a szorításotokban, mit számít; nélkületek a szendvics nem kész. Nem én számítok. Csak mi együtt. És nem. Nem jut el az agyukig. Elfajzottak. Az egyik nem bocsát meg (mert Bika), a másik széthord, mint egy rossz sörétes puska (Ikrek jegyű), összeszed mindent innen-onnan, felkapja, ami tetszik - másoknak akar megfelelni, nem súlyozza, kinek -, egy nagy darab, zsíros hitet gyúr egybe magának az összehabzsolt információkból annak igényét feledve, hogy a gyúrt "tészta" teljessége még mi minden mást is kívánna. Például tudomásul venni a többi számos összetevőt. Elmélyülést. Kutatást. Törekedést arra, hogy tényleg jó legyen, ami a végén kisül.

Fáradok. A sonka monológja - enyém - lehet az Edda híres pár sora: "Ha egyszer odébbállok, a kör közepéből majd hiányzok, rám többé nem találtok, sonka!" A két "kenyér" vajon akkor összeborul a nagy népi vákuumban, és megérti, mennyire kellettünk egymásnak? (Ha nem, ha akkor sem, akkor minden hiába volt. Évtizedekről beszélek.)

Nem szabad elküldeni régi barátot. Győzd meg, imádkozz érte, ha kell, de tartsd meg! Mi marad másképp vénségedre? Mi lehet több, mint a számtalan, ifjúkori, boldog, közös emlék, amit együtt éltetek? A temetéseden biztos minden elhajtott barát belátja majd, hogy kár volt, na de tényleg addig kell várni? Ne! Kapjátok már össze magatokat! Amíg még élünk és remélünk! A francba.

Nézzenek oda: zuhogni kezdett az eső! Csak így, délután kettőkor. Még jó, hogy a Cso által odakint széthordott szőnyegeket az előbb helyükre raktam kellő szitkozódások kíséretében (ilyenkor ő sunnyogva elvonul). Azóta legkedvesebb lakótársaim benti szőnyegeimen döglenek jóllakottan.
Dani megrendelt vagy 30 kiló kutyatápot, aminek kiszállítása akármikor esedékes, s mivel meglévő kutyatápom már csak egy bögrényi, ma a kacsanyakas húsleveves mellé még a tegnapi tejfölös retekfőzeléket - karalábéval stb. - is nagyrészt nekik adtam. Hogy spóroljak. Zabálták! (Nagyon jó lett.) Reménykedem, hogy holnap megjön a táp.
Dani most hívott. Szerinte megjön. Utálom, hogy türelmetlen. Ha másodszor kérdezek meg valamit, már ideges. Megkérdeztem két napja is, kapok-e valami értesítést mailen vagy telefonon a szállítótól, ahogy ez gyakorlat ilyenkor. Az nem jut eszébe, hogy erre akkor sem válaszolt, csak az, hogy ma megint megkérdeztem. Mert tudom, hogy a megrendelőt szokták értesíteni, aki ő. Rendes választ most se kaptam, csak azt, hogy ne izguljak, megkapom, és kész. Állhatok egész nap vigyázzban. Megint sietett, naná, hagytam a picsába. Okosabb nem lettem. Mivel a holnapi kutyaélelmezés már nagyon necces, mondhatni, fél lábon állva várom a szállítmányt, nem kockázhathatok, vennem kell megint valamit nekik. Itt a VENNI szó a lényeg, így, négy nappal a nyugdíjam érkezése előtt ez kurvára nem mindegy. Erről már nem tudtam és nem is akartam beszámolni. Őfelségének. Pocsék érzés, hogy rá vagyok szorulva. Undorító lenne ezt tovább ragozni.

NEM vagyok galamblelkű asszony. Asszony sem (brrrr!). Tán csak egy ember. Női ruhában (azt se mindig). Valaki biztos vagyok, mert létezem.

Elmegyek inkább sétálni a négylábúakkal, az ég kitisztult, eső elállt, a nap felhők közt is ragyog, ők boldogok lesznek, s ettől én is. Na, legalább ennyi. Adni és kapni: szép ez.

Mai sétautunk.

Kertemnek az a része, ahonnan ablakomba virul az aranylás, ettől a legszürkébb idő is mintha napfényű lenne... ezért - is - késlekedem a gereblyézéssel (meg azért, mert lusta vagyok. Megvárom, míg minden levél lehull). Megjegyzem: a fák lehulló levelének lágy nesze itt nem igaz. Vagy talán túl nagy a csend. Tegnap is a teraszon napoztam egy könyvvel, szinte zavart, ahogy szaporán töttyennek a levelek egymás után az ágakon, majd a földön. Lágy nesz nem volt. Hangos igen. Még a kutyák plusz macska is halkabban települtek körém, mint a lehulló levelek.

2015. november 6.

A sírás kezdete nálam kétoldali halántékfájdalom, mintha satuba rakták volna a fejemet, s mintha a koponyám teteje is hamarost lerobbanna. Így néztem Árpi bácsi temetését. Végig ebben a görcsben voltam. Sokszor láttam az első sorban ülőket. Sokukat jogomban áll - remélem! - utálni. Mécs Imre kérte, egy percre hunyják le a szemüket. Mai "köztársaságunk" elnöke nem tette. A Duna tévé - általad is fizetett - kameramanja felvette: a "csornai Charles Bronson", akinek ő képzeli - és titulálta is - magát, nézelődött a meghatott pillanatban.
Most inkább lefogom a pofámat, nehogy több is kiszaladjon. Na és hol volt a miniszterelnök úr? Te láttad? (Valszeg a tekesek már nem fértek oda, hogy sündisznó-állásban körbevédjék...) Mitől fél vajon?
Daka, ne tovább. Már ezért is elvihet az ávó... Hajj, de ismerős most visszaérezni az ifjúságomat! Nagy pofám ugyan akkor is volt, de legalább nem tettem közzé a gondolataimat. Furcsamód akkor nem éreztem úgy, hogy a Nagy Testvér figyel, de mivel szüleim alapsan belém verték, miről nem kell szólni, nem is féltem. Most meg? Háááát... aki azt mondja, nincs vesztenivalója, az nézzen körül. Annyija mindenkinek van, amennyitől kurvarossz lenne megválnia. Érzékeny pontod, javad, szeretted neked is van, amit félthetsz. Fiamat óvom nagyon, nehogy véleménye legyen az aktuálpolitikáról. Sehogy! Soha! Mert most érzem, hogy a Nagy Testvér figyel. (Ragozhatnám a testvér fogalmát, de úgyis tudod, mire értem.)

https://www.youtube.com/watch?v=wff8JUIJApI

A fenti vers először hajnalban jutott eszembe - profán módon azért, mert tizenöt fok volt a szobában -, s azt szajkóztam: őrizem a kezemet! Hónom alá dugva, kabátban. A jéghideg kezeimet. Most meg már inkább Daninak ajánálanám mint "elbocsátó szép üzenetet".
Nem megyek még sehová, de ki tudja, mikor.

Érdekes volt ráébredni arra (már írtam), hogy Kállai Ferenc, kiváló színművészünk élete alkonyáig azt hiszi, hogy a monogám szó utolsó betűje N. Ági is elfutott a hűtőhöz elővenni a mirelit csomagot, mikor határozottan állítottam, hogy az nem Gordon Bleu, hanem Cordon Bleu... Ő nehéz eset, a bika makacsságával ragaszkodik ahhoz, amit jól tudni vél: ha nem olvasta volna le a zacskóról az igazamat, sose hinné el.
Biztos neked is vannak ilyen beidegződéseid, nekem is, furcsa ezekre ráébredni - vagyis hirtelen ráébresztve lenni - sok évtized után!

Az idézeteknél maradva: Reggel a totál befagyott ablakú Suzukimban az önindító karcos hangját túlénekelve így mantráztam Delhusa Gjoni dallamára: "Ígérd meg, hogy elviszel magaddal olyan tájra, hol Suzuki hangja szóóóól!" Beindult! Van ám azért biciklim is... előző tulaj rámhagyta. Lapos gumi, mocsok, ez elhárítható, de ha nem plusz, hanem mínusz tíz fok lesz... úgy járok majd, mint a postáskisasszony. Hóban, esőben, hőségben mindig a kerékpáron. Nem tudom, mennyi lóvéért vállalnám el az ő munkáját. Egyszer kiírtam a kapumra: ha becsönget (nem szokta), mikor ajánlott levelet hoz, fizetek! (Mégse kéne 8 kilométert autóznom a postára.) Azóta csönget. Egy ötszázast mindig kap. Csak miatta tartok ötszázasokat a tárcámban. Nagyon sok idős embert látok naponta biciklin hordani a bevásárolt holmit, és az időjárás sokszor kegyetlen: esik, fúj, havazik, olvad az aszfalt a hőségtől; nekik nincs választásuk. Szégyellem magam, ha öreg Suzukimmal kikerülöm őket. Egyelőre kiváltságos lehetek. Tudom értékelni! Azt, ami megadatott nekem.

Hihetetlenül sok szerencsém volt az életben. Ha anno Kölnben nem egy világhírű professzor szabadított volna meg a gyomorráktól, a fiamat nem én nevelhettem volna fel. Őmiatta akartam annyira élni, amennyire sikerült is. Milyen élete lett volna? Mutti öreg volt, apja pedig tök alkalmatlan apának. Későbbi házásságából született két fiát is otthagyta az anyjukkal együtt. Mint engem. Valami pilótanőért. (Hej, lehet, hogy ismétőldnek a dolgok? Értem nyolc évig tartó első kapcsolatát rúgta fel. Szangvinikus alkat! )

Szerencse az is, hogy ezek után - a kétharmad gyomrom elvesztését letagadva - még tíz évig műrepülhettem. Hát nem?! Ki a fasz akarhatna ennél többet? Vénségemre pedig elszabadultam a panelprolik világából ide, a tóparti vityillóba, ahol minden zöld, és lehet két kutyám, s egy macskám is. Ha ez nem szerencse, akkor mi?
Ne csodáld, hogy minden nap képes vagyok boldog lenni.

Hűséges társaim egyike:

2015. november 4.

Talán a génjeimben kódolt örökség miatt vagyok képtelen bármit megbánni, amit tettem, ami miatt pedig szenvednem is kellett - nincs bennem rossz érzés. Légy őszinte magadhoz: min változtatna, ha idő távlatából hibásnak ítélnéd valamely döntésedet? A döntések következményei általában kiszámíthatatlanok, utólag nyilván látod is, másképp jobb lett volna, de akkor, amikor, úgy kellett. Kész, vége! Amin változtatni nem lehet, azon minek rágódni. És főleg minek hazudni. Másnak néha érdemes, de magadnak?

Ha azt hallom (olvasom), ennyire nem kell őszintének lenni, arra gondolok, hányan őriznek olyan önképet, amit mások kedvéért csiszolnak, nehogy elvesszen a régi varázs, a szép emlék, akkor az önáltatás szó jut eszembe. Az meg minek?

Nem hiszem, hogy kevesebb lettem, mert ráncok szabdalják az arcomat, és mert hullanak a fogaim - a hatvannyolcadik életév küszöbén ebben semmi furcsa nincs -, a furcsa legfeljebb az, hogy nem szégyellem. Annak furcsa persze, aki letagadja, elrejti, nem is érti, hogy lehet beismerni, sőt megmutatni. Nekik is igazuk van, persze, hisz miért is tartozna ez másra.

Maradjunk annyiban, hogy nekem mindegy. Ilyen téren vesztenivalóm már rég nincsen. Az amerikaiak, akik imádnak rövidíteni, ezt is feltalálták: WYSIWYG. Igaz, a computer világában használják ezt, de magamra applikáltam: What You See Is What You Get.

Ha este felmegyek a "hálótermembe", először is köszönök a gerendán már egy hete függeszkedő mezei poloskának - túl magasan van, hogy elérjem, s ha mégis lepiszkálnám egy hosszú partvissal, biztos az ágyamra esne -, kívánom neki, hogy még sokáig kapaszkodjon. Szemmel tartom! Már ha nem alszom. Még bírja (lehet, hogy odaszáradt?).

Ismét tragédia ért... A dús tujabokor alá tolt fűnyírógépemet végre telelni akartam vinni a sufniba. És megint Csocso-szan, az Ügyeletes Kártevő! Azt a villanyzsinórt rága szarrá, ami a motortól a kézi kapcsolóig vezet. No hope. Gizocskától kaptam ezt a gépet, nagy becsben tartottam, szépen rágta a füvet, és most vége. Szeretem a közmondásokat, most az jött elő, hogy "szegény embert az ág is húzza". Aztán jött Murphy: ami elromolhat, az el is romlik. Így nézek az ereszcsatornámra is, amit bár egy madzaggal felkötöttem a tető alá vert szögre, de mintha a madzag nyúlna... Szegény csatorna már rég nem arra irányítja az esővizet, amerre kéne. Egyszerű: becsukom a szemem, és reménykedem. Ja, és még a kutyáimat is be kell oltatnom (jó nagy késéssel), csak utána gondolhatok a fogaimra.
Már megint túl őszinte vagyok? Pedig a téli tüzelőről még nem is szóltam... Legalábbis ma.

Az ősz gyönyörű: arany levelek földön-égen, az ég kék, napozom a teraszon egy könyvvel, legalább a fejem gyűjtse a D-vitamint, kutyák boldogan vesznek körbe, szóval az élet szép, a többi meg le van szarva.

2015. november 3.

Mivel nincs a nappalimban asztal - a márványlapot, ami alatt volt egyszer asztal, a kályha tetejére tettem -, a kanapén ülve, tálcával az ölemben szoktam falatozni. A macska legújabb szokása, hogy felugrik mellém, és nyomul a tányérom felé. Húslevesevés közben értettem is, kiraktam neki a tálcára húsfalatokat. Megette. Vasárnap viszont lekváros palacsintát ettem, abból is kért. Apró falatokat vágtam a cukormentes szélekből: konkrétan egy fél palacsintát megzabált. Ma meg a vastagon fűszerezett fasírtomból kebelezett be jó néhány falatot.
Jaj, ez a fasírt most durvajól sikerült! Megint csak ötletszerűen dobtam össze, kivéve a hentesnél célirányosan vett negyven deka lábszárt disznóból. Rossz volt a darálógépük, ami azért is kedvező fordulat, mert egy menetben tudtam összedarálni a saját, késes robotgépemben a feltalált összetevőket: fél hagyma, fokhagymás csilipor, két gerezd fokhagyma, sok só, vízbe áztatott zsemle, s mivel eléggé elsóztam és túl laza is volt, hozzádobtam egy fél csésze saját őrlésű zsemlemorzsát, meg egy tojást egy kiskanál pirospaprikával. Olyan jó lett, hogy nyersen is megzabáltam volna. Kábé 50 percig sütöttem 180 fokon, légkeveréssel, miután nagyjából 4 centi vastagon kentem szét a masszát a tepsiben, alufólián. Kénytelen vagyok megdicsérni magam.

Meg vagyok döbbenve, hogy senki nem rettent meg (vagy ha igen, hallgat) a facebookos pofámtól, mi van?! Azt akartam volna. Pedig te is tudod, hogy sors-, kor-, munka-, keret-, nő- és egyéb társunkat rondán megöregedve látni maga a felüdülés! Megkönnyebbülsz, jé, én mennyivel jobban, szebben, okosabban, tudatosabban, szigorúbban, szerencsésebben stb.... A hiúság örök. Én sutba dobtam, de számítottam a többiekre. Jól esik, persze, nagyon is, hogy nem tapostak agyon. Dani is látta a fotómat, nem ítélt el érte, csak megjegyezte: "látom, kiesett a fogad" - egy nappal előbb ezt jósoltam neki. Mondtam azt is, hogy más reakciókra számítottam. "Úgy látszik, szeretnek téged" - felelte.
Úgy legyen.

2015. november 2.

Sejhaj, felraktam ma a fbookra egy mai szelfit, olyan rondát, amilyet csak lehetett, merő kíváncsiságból: vajon azok, akiknek emlékeiben egy olyan nő él, aki már kurvarég nem létezik, mit szólnak? Azt hittem, a döbbenettől írásképtelenek lesznek. De nem. Ha megnézed, elszöörnyedsz. Fél óra alatt már ketten is megosztották. Ki hinné, hogy egy boszorkányarc ilyen reakciókat vált ki? Megmondtam, hogy őszinte leszek. Most mi vesztenivalóm lenne? Ez van, és kész. Jó sokan fogják látni? Na és? Azért csináltam. Ne legyen senkinek illúziója rólam. A hiúság nálam már rég nem játszik.

2015. november 1.

Jó ég, ma szétteregettem a frissen kapott paplant, nem akart vége lenni! A sarkában lévő címke szerint 250x250 cm-es. Több mint 6 négyzetméter! Ekkora volt a Petite Louvre-beli szállodai szobám, mikor Dezső magával vitt Párizsba. Nézelődtem a neten, de ilyen méretű huzatokat még mutatóban sem árulnak. Muszáj lesz megvarrnom. Ne kérdezd, hogy mikor.

Hehe, ma kiesett a rég lógó metszőfogam! A mosolyom ettől igazán halloween-kompatibilis. Még egyet megvárok (fogat), addig talán spórolok annyit, hogy beköszönjek a fogorvoshoz. Az élet szép!
Engedj be!

Látod, a papucsot is hoztam!

2015. október 31.

A mai napom biztos az anyai szuttyogásról fog szólni, Dani hosszú idő után meglátogtott. Jól esett, ahogy eldőlt a kanapén, és ismét megállapította: ennek a háznak kivételes hangulata van, jó itt lenni, még a "szuper" szó is elhagyta a száját.

Szertetem az öröm ilyen pillanatait. Az akita mindenbe bele akar szólni, furakodik, főszereplő akar lenni, de ez az a helyzet, amikor Maci nem tűr ellentmondást. Durván leugatja. Dani az övé.


És kész.
Végigjártuk a frissen felfedezett, hosszú erdei ösvényt. Mindenki kellően elfáradt. Megkaptam a kiszuperált ágyneműket, nagyon is lehet velük valamit kezdeni. A párnák nem szabványos méretűek, tényleg kell varrógép, hogy huzatokat varrjak, jó lesz!

Míg Dani a szófán hevert (naná, hogy a telefonját nyomkodva), sütöttem gyorsan vagy húsz palacsintát (ezúttal ismét sütőport is raktam a tésztába a vaníliakoncentrátum mellé), majd saját, utcán szedett meggyből készült dzsemet és kakaóport töltöttem beléjük: nem panaszkodott. Nem kérdeztem meg tőle, mennyit rakjak a tányérjába, pedig gondoltam rá, de aztán leintettem magam: te gügye vagy? Ha ő hatot mond, biztos, hogy négy is elég lesz. Nálad jobban ki tudhatja? És igen, elég volt. Tudtam. Jópárat becsomagoltam Zsuzsinak. Bőven eleget kettőjüknek. Ez a mai boldogságom. Nem kevés! Nekem biztos elég.

Elárulok egy titkot - de tényleg kussolj róla! - elküldtem Walter Extrának egy képet, amit már biztos láttál: Dani ott áll a szakdolgozatával a kezében a főiskola lépcsőjén (azt hazudtam, ez a diplomája, hisz tudod, megelőlegeztem neki), pár sort is írtam hozzá: "mondj elsőszülött fiadnak egy hellót, vagy gratulát" és megadtam mail- és polstacímét is. Nyilván nem találtam Walter közvetlen elérhetőségét, ezért cége UK-beli PR-osának írtam. Meglepetésemre ez Mark volt, aki anno a budaörsi repülőnapra hozta el az új, kétüléses Extra műrepülőgépet, és miután meghallotta a nevemet, engem vitt el egy próbarepülésre. Hiába kiabáltam, hogy "szállj le te!" - fingom se volt, hogy kell -, elengedte a kormányt, és le kellett szállnom. Rengeteg ember előtt. Hát nem törtem össze. Meg semmi. Előtte - vagy utána? már nem tudom - saját műsorom is volt Z-50-essel, melynek folyományaként Göncz Árpi bácsi, ki a budaörsi körépület teraszán nézte az eseményt, látni kívánt. Felvittek hozzá, kezet fogtunk. Sokan őrizték. Röhögj nyugodtan: egy szavára sem emlékszem, csak arra, hogy pink színű, egybeszabott fürdőruha volt rajtam, deréktól lefelé meg egy bő szoknyanadrág (pinkes beütésekkel), és felső testem viszonylagos meztelensége miatt igen kényelmetlenül éreztem magam. Rohadt meleg volt, kell megjegyeznem.
Szóval ez a Mark válaszolt nekem tegnapelőtt. A történetek néha piszkosul összeérnek! Azt írta, privát címet nem tud, biztosítottam róla, nem is kell, csak továbbítsa a képben foglalt üzenetet. Megígérte. Hozzátette: "Wow! Ez a a fiú ugyanúgy néz ki, mint Walter!!"

Dani biztos földbe döngölne, ha megtudná, hogy büszke személye nevében áskálódom itt apja irányában, szóval csöndet! Ha mégis kapna valami visszajelzést (amit nem tartok valószínűnek évtizedes tapasztalataim birtokában), az legyen különleges meglepetés. Ha meg nem, akkor elfelejtjük, mint annyi mást annyi év - már évtized - óta.

Még el se meséltem: Ági jöttét várva - ki két hétig késett - főztem egy kocsonyát, aminek utolsó tányérját 12 nap múlva is tökéletes állapotban zabáltam meg! Pedig még zöldség is volt benne! Hitted volna? Mindig tanul az ember.

2015. október 29.

Gyönyörű, napfényes délutánok vannak mostanában. Ági itt volt három napig, együtt felfedeztünk egy fasza ösvényt, egyik oldala kerítés, másik erdő, alul csupa arany levél, legalább egy kilométert barangoltunk rajta. Kutyákat elengedtem. Zsebemben egy csokor kolbászfalat, így Csocso is gyorsan megtanulta, érdemes visszajönni, ha hívom. Vágtattak. Boldogok voltak. Tele bogánccsal jöttek elő. Ez azóta is tart. Míg ki nem fésülöm. Halogatom. Jön még hozzá több is. Majd akkor.

Örülök a közeli "lépcsős" bolt sikerének (kissé pincehelyiségben van, folyton nyitva, család által vezényelve). Ők igazán profitálnak a vasárnapi zárva tartásból. Nagyon. A Reál névre hallgató - szupernak alig nevezhető - marketben a pénztáros panaszát hallottam (nem nekem mondta): "beírtak szombatra, tizenkét órára, meg se kérdezték, ráérek-e!" Szombaton - régen nem így volt - este nyolcig tartanak nyitva, még húsáruból is jelentős mennyiség érkezik aznap. Az emberek meg spejzolnak bőszen. Mintha éhen akarnának halni egy üres vasárnap miatt. A dolgozók szenvednek, a vásárlók tülekednek, mert másnap szünet, hadd kérdezzem: mi a frász értelme van ennek? Ne is válaszolj. Költői kérdés volt.

Elmulasztottam mondani, mennyire örülök, hogy Besenyő felhagy az Air Race-szel. Utoljára kb. négy éve csináltam vele riportot, négyszemközt már akkor is jelezte, kezd elege lenni, igazán díjazom, hogy eddig kitartott. Ez ő. Örülök, hogy eddig megúszta. Azt hiszem, jól el tudom képzelni, micsoda megterhelés volt ez. Aki a futamokat nézi, nem lát mögéjük. Logisztikai rémálom kontinensek között utazni, gépet szétszedni, összerakni, felkészülni, akklimatizálódni, pont akkor topon lenni, amikor kívánatos, miután az előzmények gyakran felőrlik az embert. Ezt csak teljes odaadással lehet csinálni, ami kizár minden mást, ami mégis fontos, ami szép és otthoni. Nagyon jó, hogy a mindennapi életét választja a kiszámíthatatlan, turbulens örök készenlét helyett. Végre! Rászolgált. Nyilván nem fog a seggén ülni, bemutatókon műrepülni fog, de azt már saját gyönyörűségére, szabadon. Na persze ezután is aggódhatok érte, viszont azt sem tudnám se neki kívánni, se elviselni, hogy mindent hagyjon abba. Csak drukkolhatok, hogy sokáig éljen. Hajrá.

2015. október 25.

Reggel jég a szélvédőn, délután meg a kabát is túl meleg, a nap ragyog. A teraszon olvastam ma is alig ruhában, hogy gyűjtsem a D-vitamint nehezebb időkre. Tegnapelőtt úgy kitakarítottam, hogy ma is csodájára járok. A konyhában napokig nagygyűlés volt, de azt is jelentősen csökkentettem edényileg, ami csak növeli elégedettségemet a lusta szemlélődés során. Amit most jó lelkiismerettel megengedek magamnak.

Lila macska napozik. Aztán kimenne.

Van más is, aki kimenne - nemrég még fel sem ért a szófa karjáig -:

Reggeli bebocsátásra várva...

Őnagysága szereti a szőnyeget

Mit mondtál? Megyünk sétálni?

Ez a boldogság.

Ezen a félreeső ösvényen lekapcsoltam róla a pórázt. Máris a távolabbi mezőt firtatja, ahová el is rohant hamarost, de szerencsére visszajött. Nem mondom, hogy könnyű volt elfogni és újra pórázra kapcsolni, mert szavaim ilyenkor lepattogzanak róla. Mint az öreg lakk a kocsiról.
NEM bántam meg, hogy bekapcsolódtam a Hungary's Got Talent műsorába. Felvettem a tegnapit. Naponta többször visszajátszom az Infusion Trio számát. Lehidaltam tőle. Ilyet még életemben nem hallottam. Nem csoda, hogy azonnal benyomták őket az élő show-ba. Szerintem a világsiker számukra garantált. Alig várom, hogy újra játsszanak. Óriási élmény volt. Na, akkor most megyek és újra meghallgatom. Sosem elég.

2015. október 22.

Dél van. Mostanáig kellett várni, hogy a szürkületes ködből kivirágozzon a napsugár. Ahogy itt ülök, a részlegesen barnuló tujáimra látok, hetek óta képtelen vagyok tanácsot kapni bárkitől, vajon ez a végleges pusztulásuk előjele-e, vagy van még remény.

Waczak már azt is tudja, milyen hosszú a kutyák póráza. Mióta nincs vizenyő, újra velünk sétál, pont fél méterre halad Csocso akciórádiuszától. A külső körön. Csocsót nem lehet lebeszélni a kisállatok üldözéséről. Waczak ügyesen lavírozik a benyomuló kutyák lábai között kifelé kígyózva a reggeli beengedéskor, mert tudja, mielőtt "ellensége" megfordulna, hogy utána kapjon, ő már fedezékben lesz a sufni mögött, ahol a kerítés hézagos, kijáratot biztosít. A minap, itt bent nekidörgölődzött az akita térdének - odáig ér fel -, az pedig nyalogatni, majd rágcsálni kezdte a füle tövét. Hagyta. Amikor aztán az ölemben szunyókált, és szokás szerint a füle körül szánkáztak gyengéd ujjaim, nem találtam a kullancsot, aminek csak növekedésére vártam, hogy a csipeszemmel jól megfoghassam. Csocso kiszedte.

Az irtózatos reklámok háborítanak, hadd, hogy néha leírjam! Hátha megkönnyebbülök. Két hatalmas cserpák - rég így hívtunk egy nagy orrot - beszél, mozog, ágyon heverész, közben valami takonyeltávolító fújadékról beszél, amit feltétlenül vegyél meg, ha bedugulsz. Ettől fogom megvenni?! A másik egy borzalmas, néger izomkolosszus, aki rettentően agresszív hangon egy dezodorra akar rábeszélni a muszkliját csillogtatva, s közben harmadik karja is nő. Ordít. Parancsol. Kinek?! Ki az az elvetélt, eltájolt, szánalmas megrendelő, akinek ez színvonal, és még fizet is érte?! Elkeserít. Elrettent. Vadul kapkodok a távirányító után, ha nem ragadom meg időben, hogy más gombot nyomjak, sok percig forr az agyam. Miért teszik ezt velünk? Na jó, lehet, hogy csak velem. Akkor viszont én vagyok elfajzott.

Megsült a rakott karfiol. Lehet, hogy egy jót zabálok. Attól mindig megnyugszom. Sőt el is szundítok. De ezt most sajnálnám, olyan pompásan ragyog a szobám a sok ablakon beömlő délutáni napfényben.

Már esteledik. Visszatérve: volt egy fej karfiolom. Találtam a polcon egy hamburgerízű melegszendvicskrém-konzervet. Vajon pirítottam hagymát, megszórtam liszttel, fokhagymás csiliporral, majd felöntöttem tejjel. Sűrű, fehér mártást kaptam. A 3 percig forralt karfiolrózsákat fél bögre főzőlével be a tepsibe, szórtam rá fél marék rizst, kanállal csak úgy rápöcköltem a hamburgerkrémet ide-oda, aztán leöntöttem a fehér mártással. Megszórtam zsemlemorzsával, és fél óra sütő. Semmi bajom nincs vele! Van, amelyik falat pikáns a húsos krémtől, van, amelyik csak hagymás-tejes ízű, pont jó. Csak már megint túl sok! Ki fogja megenni? Ez tán mégsem kutyának való, pláne, hogy tegnap főztem egy nagy kukta csontos húslevest nekik.

2015. október 17.

Nem hazudok bizonyisten: süt a nap! És ma már másodszor! Az idő is olyan enyhe, hogy kabát se kell! Jó lenne, ha sokáig tartana.

Most azon izgulok - hétfőig biztos kell -, vajon tudok-e valami pénzhez jutni az apám sportérmeiből. Tegnapelőtt elküldtem egynek a fotóját a sportmúzeumnak, és rögtön válaszoltak. Kíváncsiak a többire is. Sajnos, csak tíz maradt meg. Tegnap a többi fotót is elküldtem, de péntek volt, késő délután, várnom kell.
Valamikor a 70-es években meglátogatta apámat egy ember, újságírónak adta ki magát, és kölcsönbe elvitt egy szakajtónyi érmet. Soha többé nem láttuk se őt, se a cikket, se az érmeket. Igazán sok veszteség ért életemben, sokért rég nem haragszom, de ez az egyik olyan, amiért igen. Van egy szép, sárgaréz, dombornyomásos érmem "Budapesti Labdarúgók Alszövetsége" felirattal 1926-ból, az az ad hoc ötletem támadt: talán miniszterelnökünk értékelni tudná. Ha annyit megadna érte, amiből a téli tüzelőm kitelik, nekem biztos megérné. (Attól tartok, nincs az a módszer, az a közvetítő, az az eljárás, ami lehetővé tenné, hogy áttörjek az őt védő falon a kis infómmal. Vagy csak én nem vagyok eléggé találékony...) Van még egy szőnyegem a falon, már nem tudom, miért hiszem 30 év óta, hogy ér valamit, hogy talán perzsa, nagyjából ez az utolsó, amit még eladhatnék.
Ja, van még egy vadiúj, sosem használt, MHSZ-es nyári hajózóruha a szekrényben, jó nagy férfiméret, talán valaki egyszer nosztalgiából megkívánja. Nem hirdetem. Inkább szégyellem, hogy eszembe jutott.

Várom Danit nagyon. Mondtam, várja meg, amíg kiszárad a föld, mert a sáros kutyalábak ruhaamortizálását nem kerülhetné el mostanában. Várni én is jól tudok. A nagyon-várás azért van, mert a szálloda, ahol Zsuzsi dolgozik, tulajdonost váltott, kiselejteztek egy csomó ötcsillagos ágyneműt. Nekem is félretettek egy 4 négyzetméteres, vastag paplant és több párnát. Fú, de jól jön ez télre! Dani már egy ilyennel takarózik, qrvajó, mondta.
Rég esedékes kidobálni az elöregedett, porladó habszivaccsal töltött díszpárnáimat, amiket minimum húsz éve varrtam. Végre elővehetem megint a varrógépet. Mióta itt vagyok, csak dekkol a sarokban odafönt (Dani hozza le, mert legalább húsz kiló). Hurrá, varrni fogok! Huzatnak való anyag bőven van. Na, látod? Ilyen örömök várnak rám! Alkotás!
Addig is itt ülök az asztalon szétterített szépséges érmeim közt, amiket citromsavba áztattam, hogy régi fényüket visszanyerjék (nyerték), és reménykedem, hátha valaki megbecsüli őket, ahogy kell. Mutatok egyet, ami nem érem, hanem plakett (101 éves!):

Na jó, lásd azt is, ami vezérünknek tetszhetne:

Azt dúdolom épp: álmodozz csak, balga Daka, amid lesz, egy falka kutya! (Ez az, ami tuti.)
Megfőtt a húsleves, csipogott a tűzhely. Ezúttal csirkemell-csont volt az alap, örömömre jó sok mellehúst rajtahagytak! Lesz boldogság holnap, éjszakára kirakom a kuktát a teraszra. A dédelgetett, fényesített kuktám kőkemény, fekete műanyag fülét Csocso már alaposan megrágta, remélem, rájött, hogy hiába, és nem rágja tovább. Oly mindegy. Ez csak egy tárgy. A működést nem zavarja.

2015. október 16.

Murphy igazán lefoghatta volna a kezét, mikor írni vágyott... Akkor legalább nem tudnám, milyen törvényszerű, hogy ha szép, csendes időben sétálni indulok, kitör a zápor 5 perc múlva... Ronggyá áztam a kutyákkal együtt. Aztán - naná! - itt bent rázzák le magukat.

2015. október 15.

Jó ég, fel se tűnt, mióta nem írtam. Jelentem, a falopás szünetel, mert folyton esik. A tömegközlekedés egyes szegmensei között van bőven gyalogolni- és várakozni valója, ezért Ági másodszor halasztotta el látogatását a héten. Ott dekkol tehát a hűtőben hat tányér (jól sikerült!) kocsonya, amit a hét csemegéjének szántam. Csülök, disznóláb, sok fokhagyma, répa. Utóbbi miatt ki tudja, eláll-e hétfőig - addigra lesz egyhetes -, ha nem, kutyáim igen boldogok lesznek. Vesztésre nem állok tehát.

Hajnalban, szokás szerint, még villanygyújtás előtt kikémleltem a hátsó ajtón állataimra lévén kíváncsi, mit látok: mindkét kutya a szőnyegen alszik, míg a kutyaházban Waczak, a macska trónol klasszikus, szfinxi pózban. Egyelőre nyugodt lehetek, még őrzi pozícióját a közösségben...

...Meg a kanapén is... Három kullancsot szedtem ki a nyakából - szerencsére őt a babézia nem fenyegeti -, viszont kutyáimnak gyorsan felraktam ma bolhanyakörvet, potom tíz rongyért, mert rémülten konstatáltam feledékenységemet: a Bravecto tabletta már augusztus óta nem védi őket. (Kiltix a nyakörv neve, 7 hónapig jó. Gyönyörű sörényük némileg megsínyli látványilag, de a biztonság az első.)


Két gombóc a vizes reggel helyett idebent



Plusz egy fő


Waczak őnagysága, jól érzed magad az ölemben? Nem válaszol; dorombol. Ezt igennek veszem.

"Szereti a tik a meggyet, ketten szeretünk mi egyet..." valamiért beugrott: Szegedi (Szegudzsi) Béla és Veres Zoli tudta ezt autentikusan előadni valamely nyíregyházi versenyen, kissé ordítva, tenyér a tarkón néptáncos mozdulattal... Ilyesmit nem lehet elfelejteni. Ők ketten együtt igazi jelenség voltak a röhögtetés műfajában.

2015. október 10.

Hajnalban, épp hogy elaludt a közvilágítás, alig szürkült, elindultam fát lopni. Enyhe volt az idő, szinte bársonyos. Már rég kinéztem a vendéglő mögött nemrég lebontott hevenyészett, amolyan lókerítés deszkáit. Ne képzelj róluk túl sokat, félig korhadtak, legalább annyi idősek, mint a fiam. Viszont kiaszott hosszúak. Legalább egy méterre kilógtak a csomagtartóból.


Na látod? Mire volnának ezek jók azon kívül, hogy gyönyörűen égnek majd a kályhámban? Szegény ember vízzel főz. Még maradt legalább ennyi, de észrevettem egy nagy, sötét árnyat, a ház oldalát szaglászta. A tulajdonos óriási, fekete német juhásza volt. Beültem gyorsan a kocsiba. Indítani akartam, kulcs sehol. Hátul hagytam a lezárhatatlan csomagtartó ajtajában. Volt egykét azmeg, de ki kellett szállnom. Na jó, csak drámázom itten, hogy jobban izgulj: szabadon futó kutyától nincs mit félni. Semmi oka embert bántani. Naná, hogy ügyet sem vetett rám, én se rá. Csak azért iszkoltam el - bár az sem volt várható -, nehogy a gazdája észrevegyen. A zsákmányszerzéstől feldobott állapotban elindultam a boltba, ahol tegnap akciós kacsafarhátat láttam, de nem mertem megvenni, mert a mélyhűtőmben nincs hely, a kutyák leveses doboza pedig még napokig kitart. Mégse bírtam kihagyni. Két óriási kacsát gyűjtöttem be, kilóját potom 130-ért. A legolcsóbb kutyakaja kilója 300-ba kerül, és hol van az kívánatosságban egy kacsához képest? A kövér dögök csontvázát két órán át sütöttem, két bögrényi isteni zsír folyt ki belőlük. Egy egész zsömlét elemésztettem a hirtelen rámtörő tunkolási vágy következtében... de jó volt! A kacsazsír egyáltalán nem olcsó, szerintem nullszaldós ez a beruházás. Aztán kutyáimat látnod kellett volna, mikor kaptak egy-egy jókora darabot! Maci, az édes és jólnevelt, a tálja fölött rágcsálta el, míg az ifjú vadállat azonnal felkapta, elrohant vele valami olyan búvóhelyre, amit a négy égtáj mindegyike felé kémlelve se tudtam felfedezni.

Holnap ismét lopóakciót tervezek, remélve, hogy vasárnap hajnalban tovább alszik mindenki, talán a hatalmas németjuhász gazdája is. Megdicsérem magam, amiért délután csak-csak behordtam deszkáimat a sufniba, nehogy tovább ázzanak, és igazam volt, máris szemerkél az eső. Sajnos, az elmúlt napok esőzései miatt súlyosan át vannak ázva, ki tudja, mikor vethetem őket tűzre. Dani nem zárkózott el a láncfűrész gondolatától, de november előtt erre nem számíthatok. Akkor kap végre húha! fizetést. Szégyen ide vagy oda, rászorulok a segítségére.

Pocsék ezt kimondani. Világéletemben magam oldottam meg mindent. Mi az, hogy már nem megy?! De igen, fogat összeszorítva menne, csak sokkal egyszerűbb hagyni, hogy segítsenek. Elpuhultam... Közben ostorozom magam, amiért ilyen lettem. Jó lenne tovább is az a bástya lenni, ami ledönthetetlenül áll, nem hajlik, nem dől, kapaszkodó örökre. Az örökre szó már ugyanúgy elpuhult, mint én. Ez rémes. Az a rémes, hogy úgy érzem: elfogadhatok valamit, ami nem belőlem jön. Mástól. Kapok anélkül, hogy adnék. Sokkal jobb szerettem, amikor csak adtam, nem kaptam. Nem volt áldozat. Természetes volt. Ez az egyensúly - az én egyensúlytalan egyensúlyom - borulni látszik. Szeretném, ha előbb halnék meg, minthogy végleg kiszolgáltatottá váljak. Ne izgulj, ezt minden pátosz vagy drámázás nélkül gondolom, tök tényszerűen, mosolyogva. Közben jókat cigizem, tudva, hogy nem jó, de ki nem szarja le? Jön, aminek jönnie kell, nem teszek se érte, se ellene. Meg kell tanulnom elfogadni is. Nehéz, de hát volt már elég sok nehéz helyzetem, túlélem ezt is. Juhé! Holnap is nap lesz, ha ugyanilyen, mint a mai, ki kívánhatna jobbat?


Én kinézek, Csocso benéz. De hányszor! Ha kint van, be akar jönni, ha itt van, kimenne.

Tekintsd ezt művészi fotónak, a lényeg az, hogy akitám még nem akarja megölni a macskát. Waczak nagyon vigyáz - igen okos macska -, nehogy túl sebesen közlekedjen a kutya jelenlétében, akiben ettől feltámad a zsákmányszerzési, üldözési ösztön. Csak akkor fut, ha már látja maga előtt a menekülési útvonalat. Mondom: nagyon okos. Tiszteletre méltó, tisztelem is.

Figyu, mindegyik úgy gyönyörű és imádni való, ahogy van. Az elfogadás egy másik dimenziója ez, mint amiről előbb szóltam. Hű, de más, és még tán fontosabb is.

2015. október 9.

Először értetlenül álltam, majd reménykedni kezdtem a netbankos folyószámlámat szemlélve: a NAV nem vonta le a szokásos tizen-rongyot, amit 3 éve havonta tesz! Tekintve, hogy idecuccolásom után rögtön kiróttak rám egy akármilyen járulékot (tulajdonszerzési? mindegy, csak nyomorgathassanak), ami 370k-nál több volt, már egész megszoktam, hogy havi 115-ből élek, a többi NAV. Ha csak nem jön valami váratlan kibaszás, lehet, hogy vége? Sajnos, nem emlékszem, mikor kezdtem fizetni. Mindegy, így a nyugdíj előtti utolsó napok féllábon állása idején nagyon jól jött ez a plusz. Úgy elkezdett a lelkem szárnyalni, mintha nem is tíz, hanem százezer hullott volna az ölembe.

Ezek a rohadt mezei poloskák! Mindenütt bediffundálnak. A teljesen zárt hálószobámban a lepedőn is találtam az este egyet. Utálok direkte ölni, ezeket megfogom egy darab papírral, és lehúzom a vécén, aztán nem képzelem el, hogyan fuldokolnak.

Csocso-szan módszeresen bontja belül a kutyaház szigetelését. Rombolóenergiája nem lankad. A hülyéje majd jó huzatos házban aludhat, ha jönnek a mínuszok. Jó neki, hogy nem látja a jövőt. Most is itt néz velem farkasszemet az ablakpárkányra kapaszkodva, mivel kizártam minden élőlényt. Kezd hideg lenni, a fűtést pedig halasztanám, amíg lehet. Fám nincs, ki tudja, mikor is lesz, a gáz meg csak vészhelyzetben jön szóba. Inkább három pulóver, két nadrág, vastag zokni. Sajna, a bolyhos papucsomnak lőttek: danke schön, büdös kurva kölyökkutya!

És csak nő, és nő, és zabál. A húslevesből, amit nekik főzök húsos karajcsontból, én is szoktam lopni, annyira jó. Waczak is napjában sokkal többször adja elő reszelős, követelő nyervogását, mióta Józsiék hazamentek, s ott már nem vendégeskedhet.

Tegnapról mára kezdenek feltűnni aranyló csokrok a fák lombjai közt. Hát megjött az ősz. Beszökött, ahogy Ady mesélte Párizsról. És a rőzseillatok is itt vannak már. Úgy rémlik, az egész élet egy hosszú várakozás a pár percig tartó nyárra. Még szerencse, hogy mindig eljön.

2015. október 6.

Igaz, hogy ma van a vértanúk napja, de bocsásd meg, hogy saját halottaim legyenek ma fontosabbak. Egyikük Palotai Nándi. Béres Józsi FB-oldaláról loptam az alábbi fotót, hozzá Roszkos Karcsi írását:

"Nándival együtt szerepeltünk a Zóna cimű húgyagyú akciófilmben. Ő is, mint, én, kaszkadör volt. A főhős helyett ugrott ki a Wilgából, Dunakeszin (ill. esett ki a forgatókönyv szerint) öltönyben, aktatáskával a hóna alatt. Az öltöny alatt ernyő. Le kellett dobnia a zakót, úgy tudott nyitni. 1000 m-en esett ki. A földről felvett felvétel nem sikerült, mert magas. Mondta a rendező, alacsonyabbról kell. Mondtam: szó sem lehet róla. Nándi győzköd. Menjünk le 800-ra. Bőven elég, semmi gond nem lesz. Mondom: baski. Ott már nyitott ernyőnek kell lenni a törvények szerint. Vagy bekötött. Na jó. A presztizs, a gázsi..... Jó, 800. Megint nem sikerült. Túl magas, mondta az operatőr. 600 lenne jó. Na meg, akinek 7 anyja volt. Onnan tőlem senki nem ugrik ki.
Nándi félrehiv. Fél óra győzködés, rábeszélés, hivatkozva presztizsre megint. Belementem. Tudom felelőtlenség volt, de .... ez van. Ugye ott a zakó, a táska, nem bekötött. Na. Nándi kiveti magát, én teszek egy negyed kört, megnézni, minden rendben van-e. Elborzadva látom, hogy egy összezárult fehér rongycsomó csapódik be a silótornyok tövébe. A reptér porzik a száguldó terepjáróktól, abba az irányba. Leszartam én a felelősségrevonást, dutyit, mindent. Egy jó haverom hever ott! Én egy barom vagyok. Alig tudtam vezetni. Remegett kezem, lábam. Leszálltam, odagurulok a MALÉV ház elé, kiszállok, és azt hiszem, bőgtem. Iszonyatos a lelkiismeret-furdalás. Főleg, ha 100%-ban felelősnek érzed magad. Ülök a Wilga kerekén, és hallom, a házból hatalmas röhögések jönnek. Na, basszus, ezek még nem tudják. Látom, jönnek vissza a terepjárók. Gondoltam, hivtak már mentőt, rendőrséget, hatóságot. Mondom, bemegyek és elhallgattatom a társaságot, mert katasztrófa történt. Belépek a társalgóba, Nándi középen, hajtogat egy elképesztő kis ernyőt, és anekdotáz, mint mindig. Körülötte meg röhögnek. Odamentem és agyon akartam csapni. Aztán inkább megöleltem, és szorongattam, mint részeg bányász a hűségpénzt. - MiafasztcsináltálTebarom?
- Én semmit. Nem nyílt az ernyő, mentőernyőt nyitottam 25-30 méteren. Szerencse, hogy egyből belobbant. Jó nagyot estem, ide a ház elé, de semmi bajom. Nyugodj már meg! Szóljatok be rádión, hogy ha jönnek vissza a terepjárók, hozzák be az ernyőmet.
Hát ennyi. Azután volt szives beülni egy Jak-ba és becsapódni a Pilisben. Mindig a jók mennek el. A jók mindig elmennek. Szerettem. Kicsit hebrencs, kicsit mindenbe belemenő, mindent bevállaló, de nagyon jószivű, rendes, tisztességes haver, barát volt. Szerintem már felforgatta a menyországot. Mert oda kellett kerülnie."

Tökéletesen jellemezte Nándit. Pontosan ilyen volt.

A képen balról-jobbra: Palotai Nándor (halott), Besenyei Péter (Isten óvja, él!), Ezer Zsolt, Kapca - Kaposvári László (szintén az örök szabad légtérben).

Az én történetem itt jön: Nándi a felesége révén ingyen repülőjegyet kapott két személyre. Azt találta ki, engem visz magával Floridába, mert megérdemlem. (Akkoriban hellyel-közzel én is motoros oktatója voltam, valamiért jobban csípett, mint Czigány Ildit.) Mit mondhattam erre? Megyünk! -tünk. Alig ért oda Ferihegyre időben, mert az utolsó percekben szerzett kétezer dollárt - tandemernyőt akart venni -, a dollárokat a cipőjébe dugta, azokon sántikált beszállásig.
Miamiban a Breitling Kupa zajlott, megígértük Besenyőnek, hogy odaérünk. Orlandóból indultunk (volna) dél felé jó kis bérelt autónkkal, de mikor már Jacksonville volt kiirva a pályán, észrevettem, hogy a nap mióta jobbról süt, pedig balról kéne. Száguldás vissza délre, majdnem este volt, mire Miamiba értünk, Besenyőt is megtaláltuk. Régóta várt ránk. Érmet is nyert aznap. Isteni, tengerszagú lakosztályában buliztunk, sajnos, Peti nem volt túl jól, hamar továbbindultunk. Nagy szerencsénkre Látó Janó, ki újságíróként szintén ott volt, felajánlotta előre kifizetett, tengerparti motelszobáját, mert haza kellett mennie. Pár napig ott dekkolhattunk a csodás Miami beach-en, majd irány DeLand, a híres drop zone. Tóth Endrét is megtaláltuk telefonon, majd ő is minket, Nándival együtt ugrottak. A hajtogató zónában ott függött Tom Cruise fotója, aki szintén ott ugrott először. Nándi megvett ott két tandemernyőt - már előre le volt zsírozva, arra kellett a sok dollár - aztán mindent meg akart mutatni, ami neki tetszett. Kennedy Space Center: rakéták, űrkabinok kívül-belül, s az Imax-mozi, ahol 3D-ben az űrhajósok életét követhettük nyomon döbbenetes, többször tízméteres filmvásznon. Jött aztán a Universal Studios Theme Parkja, olyan vidámpark-féle, ahol átélheted például ET biciklis levegőbe repülését tök sötétben (s végén még a nevedet is kimondják: good bye, Olga, good bye Nandor!), vagy egy metróba betörő tűz és vízözön élményét, vagy akár a nagy, fehér cápa támadását testközelből. Tüzek törnek fel, vizek zúdulnak, robanások történnek, te meg ülsz egy járműben, csónakban, akármiben, biztonságban. Rohadtul ki van ez találva.

Vitt aztán a Church Street Station nevű helyre - Florida -, ami egy több emeletes, elképesztő szórakoztató központ. Ő az előugró zöld békák fejét pofozta egy kalapáccsal, és még számtalan dolgot mutatott, én meg jól berúgtam a sok bár egyikében. Na, ő sem maradt le.

A ferihegyi reptéren úgy tolta át a dugig töltött gurulós kosarát, lazán vigyorogva, mint a semmit. A vámos megkérdezte a zöld kapu után: mi ez a sok csomag? Egy emberként válaszoltuk: ajándék a gyerekeknek! Behozott két új tendemernyőt, és nem buktunk le. Volt ez nagyjából 93-ban. Nehéz lesz elfelejteni.

2015. október 5.

Ok nélkül jönnek rám boldogságrohamok. Na jó, lehet, hogy ki tudnám fürkészni ez utóbbi roham okát: Dani felhívott. A semmiről váltottunk pár szót, de a jókedve, lazasága többet ért, mint egy vallomás. A világ rendben forog, és minden a helyén van. A nap gyönyörű színeket fakaszt. Ma vettem észre először, hogy a magas szilfa levelei között van egy csokor sárga. Sehol máshol még nem őszülünk. Az ősz csudaszép lesz, nem bánom. Maci, hűséges társam most feküdt be a lábam és a fal közé az asztal alatt, ahol írni szoktam. Csocso háromszor bejött, orra a konyha felé vezette, ahol a macska tányérjában még van két falat, rászóltam: NEM! Mindháromszor kioldalgott. Biztos, hogy mindjárt visszajön. Úgy tesz, mintha semmit se keresne - főleg engem nem -, de hadd legyek most én okosabb, átlátok rajta. Azt a két falatot nem fogja megkapni, csakazért se! Ilyen kis csaták dúlnak köztünk, jobbára röhögnöm kell rajta.

Van egyfajta viselkedésmód, ami számomra disszonáns. Régi barátok sok év utáni találkozása, régi hangulatok idézése, fesztelenség, élménybeszámolók. Mindenki kulturált, és a rég nem látott arcok örömének varázsában kissé visszafogott. Ám egyvalaki úgy ad hangsúlyt mondanivalójának, hogy könyökével lökdösi a messziről jött mellette ülőt: hé, most jót mondtam, röhögj már! Nem ér el semmit, csak udvarias vidulást. Én szégyellem magam. Egy szó jut eszembe: "kofastílus".
Lehet ezt persze magyarázni: szereplési vágy, jó fej akarok lenni, figyeljetek rám! De miért így? Mindenáron?

Nem mindenki hozhatott családi örökségül viselkedés-kultúrát, dehogyis. Én sem! Tanulni nemcsak szüleinktől lehet. Aki ezt otthon nem kapta, jó esetben igyekszik máshonnan elsajátítani. Csak az számít, van-e rá igénye. Felismerte-e, hogy ez fontos. Akinek eszébe sem jut, az úgy marad. Szüleinket kárhoztatni nem lehet, ők sem tehetnek róla. Pláne ilyen, társadalmi kultúrákat átívelő távlatból, ahonnan már én is kénytelen vagyok nézni. A világ óriásit változott. Viszont az illemtan - szerintem - örökérvényű. Valami olyan törvény, amit megírni sem kell, mégis létezik. Az odafigyelés és empátia szükségessége. Nem csak te vagy, hanem a többiek is. Viselkedj! Jól.

Meg kell jegyeznem: Csocso valahogy mégis tisztára nyalta a macska tányérját, nem figyeltem eléggé... Megint ő győzött.

Waczak jobban van. Nem sántít. Nem akartam kitiltani éjjel, ezért főleg a lábamon, vagy arcom mellett aludt, de legalább nem nyávogott és nem hugyozott be. Még egy ok a boldogságra! Na ugye, milyen könnyű ez!

2015. október 4.

Reggel sokáig vártam Waczakot. Ma is négykor keltem, ahogy villany gyúl, ő már kopogtatni szokott az ajtón. Most nem. Tízig vártam őt, aggódva, amikor besántikált az akkor már nyitva hagyott ajtón, hisz kezdett 18 fok fölé emelkedni a hőmérséklet. Boldogtalannak látszott. Sokáig gondolkodott, az ölembe ugorjon-e. Megtette. Éreztem, a simogatásomat sem szívesen fogadja. Amikor láttam, leugrana, inkább átkaroltam, és leraktam a padlóra. A fájós lábát szinte megérinteni se hagyta. Viszont zabált rendesen. Ez jó.

Sosem volt még egynél több kutyám. Most, hogy kettő van, sokat kell tanulnom. Egy: szolga, kettő: falka! Dzsoni, a szomszéd kiskutya sokszor beszökött a kertembe, ha véletlenül kiszabadult az utcára. Mindig első dolga volt az én kapumat kaparni bebocsátást remélve. Megkapta. Maci sosem bántotta. Csocso-szan a kerítésen keresztül szintén mindig boldogan nyalakodott vele. A minap Dzsoni megint kiszabadult, megint a kapumat kaparta. Beengedtem. Futott hátra, ahol a teraszon lebzseltek a kutyáim. Boldog farkcsóválással és alázattal közelített hozzájuk, de ők egy csapatként azonnal, vadul rátámadtak. Morgás, harapás, minden volt. Halálra rémültem, ordítottam. A kicsi a kapuhoz rohant, immár belülről kaparta, hogy kijusson. Kiengedtem. Még tíz méter után is vinnyogott rohantában, bár nem sérült meg, de hát a lelke! Az nagyon.

Maci sosem bántotta volna, évek óta haverok, Csocso-lány meg kölyök, mi baja lenne egy kankutyával? De ketten együtt! Gondolkodás nélkül meg akarták ölni! Ha nem ordítottam volna rájuk, ki tudja, mi lett volna. Tanultam: két kutya már egy falka, a szabályok megváltoztak. Összedolgoznak. Ide csak az léphet be, akit elfogadnak, vagy ha résen állok, és ha - nem biztos! - az én döntésem felülkerekedik. Nem hiszem, hogy ezzel még egyszer kísérletezni fogok.

Aki a "komfortzóna" szót kiejti, azt biztos megharapom! Utálom! Miért lett oly divatos?!

Itt az én gyönyörűségem, Csocso-szan a felhőszerű, bársonypuha szőrével, amit óriási élvezet markolászni! (Százból talán húsz kép sikerül így, a gépem még mindig kihívás nekem.) Imádom a vágott, japán szemeit, már lassan az engedetlenségét is, amivel vagy az őrületbe kerget, vagy tiszteletet ébreszt. Ő csak ő, nem tud más lenni. Ahogy nyilván én se.

2015. október 1.

Tényleg már október van? A táj olyan zöld errefelé, mint tavasszal. Új füvek nőttek, minden növény elég vizet kapott mostanában.
Sej, összeraktam egy kaját abból, ami itthon volt. A kutyáknak főzött körömleves tetejéről leszedtem a zsírt, abban fonnyasztottam fél fej hagymát. Egy bögre rizst öntöttem hozzá. Apróra vágtam fél hegyes, zöld, erős paprikát - ereit kivágva, azóta is félek a szememhez nyúlni -, egy óriási retket, egy konzerv "különleges" vagdalthúst. Rizst mindig forró lével öntünk fel: három bögre vizet forraltam a mikróban egy gulyásleves-kockával. Jött bele még egy bögre fagyasztott borsó. Tizenöt perc múlva csipogott a tűzhely, képes voltam annyit várni, hogy ne égessem ronggyá a nyelvemet. Jó lett! Persze lehetne még petrezselymet, más zöldfúűszert hozzátenni, akár sajtot is, de hát nekem csak ennyi volt. Jóllaktam!
Szerintem a rizs bármit elbír, semleges íze befogad akármilyen hozzáadott apróságot.

2015. szeptember 30.

Utáltam ma hajnalban kikelni az ágyból, mert ott, a kacsatollas paplanom alatt az igazi, meleg kuckóérzés tartott fogva. Egész nap nem volt itt 17 foknál több, a kezem jéghideg reggel óta. Nagy diadal: megpucoltam a nappalit, ahogy kell. Kefe, söprű (itt minden a homokról szól). Aztán leterítettem egy paplanhuzatot, hogy felaprítsam. Szokásom ilyet tenni - megint fő motiváció a lustaság -, a vászondarabkákkal bármit letisztítok, amit kell, utána meg: szemét. Nincs kimosás, csavarás, semmi. Ahogy a padlón térdelve szabdaltam az ollóval az anyagot, Csocso összenyalta a fél hemiszférámat. Végre a Gazda, a Falkavezér leereszkedett az ő szintjére, éreztem nyalásain ezt a fajta lelkesedést. Szóval a bal fülem már tiszta. Az anyag még nincs teljesen felaprítva, csak a reklámok idején esem neki. Nem mintha nem tudnám az adást megállítani - most is ezt teszem -, rossz beidegződés abból az időből, pedig rég volt, amikor ilyenkor ugrottam fel valami hasznosat csinálni. Akinek nincs médiaboxa, ami akkor áll meg, pörög vissza-előre, amikor akarod, biztos még ma is ilyen ritmusban leledzik. Ági például. Talán pont tőle veszem át szimpátia-alapon ezt. Próbálom átélni, amit ő.

2015. szeptember 29.

Bő gatya alá szűk gatya, mert különben befagy a... Eljött a kétgatyás szezon... remélem, lesz még visszaút kicsit. Dani hisz a meteornak, hogy hétvégén akár 22 fok is lehet, szervezi Ráckevére a társaságot, talán idén utoljára, ahová Macit is elviszi. Maci miatt nagyon örülök ennek, másodsorban annak, hogy Danit is láthatom pár tízpercre. Már gondolkodom a szendvicseken. Azt hiszem, utolsó, mélyhűtött marhaszeletemből fogok tatárbifszteket darálni, azt eddig még nem tudtam elrontani. A vegán vonalon pedig szokásos tojáskrémemet tervezem hagymával, vajjal, mustárral. Salátalevél alap. Meg a puha, vájható zsömle is. Paradicsom, paprika, naná. Uborka is?

Alig merek már híradókat nézni. Nem arról szólnak, amik itt belül nagyon fájnak, megoldatlanok, a napjainkat keserítik (például rémülten gondolok arra, mi lenne, ha megint orvoshoz kéne mennem: lesz-e még orvos? nővér?); inkább arról szólnak, hogy országom folyamatosan harcol, ha nincs ki ellen, akkor talál ellenséget, én nem akarom ezt! Békét akarok, józan belátást, elfogadást, főleg megoldást! Vagy legalább a látszatát annak, hogy tényleg arra törekedik a vezérünk. Nagyon ide kívánkozik Faludy György verse, amit V. Xavér idézett valamely tévéadásban:

Ha rád pillantok, megborzongok, s fázok,
Bár jól tudom, hogy hallgat, aki fél;
Örökké állnak a magyar akácok,
S téged elvisz, mint szellentést, a szél.

Az akácokat sorstársaimnak tekintem, szeretem őket, Isten ajándéka minden, ami él (itt nálunk rengeteg az akácos út). Félek is, borzongok is, sőt - most pláne - "fázok" is, a többit pedig csak hőn remélem. Faludy tudott valamit! Lehet, hogy én semmit sem tudok, de azt igen, hogy a nagy költőknek igazuk szokott lenni. Hadd higgyem!

Az a jó kis láncfűrész nagyon kéne. Orrom előtt, az ablakon túl ott áll egy jó formájú tujabokor, kerek, látványos, de mivel baromi régi, tele van már barna, elszáradt "betétekkel", mint ahogy a mögötte 15 méterre nyúló hosszúkás tuja is. Már holnap kiirtanám mindkettőt, így jobban kilátnék a kertemre, ahol a kutyák bohóckodni szoktak. Lehet, hogy nem tudod: a tuja igen jó hőt ad a kályhában. Faszán fel tudnám aprítani. Élvezettel néztem, ahogy mások csinálják, én is képes lennék. Várok valami jutalmat, nyugdíjemelést, csodát, hogy belevághassak. A fába.

Közben a papucsom egyik fele megint elment világot látni. Csocso-szan gondoskodott róla, míg állandóan pásztázó figyelmem lankadt (ez a nyitott ajtó hátránya). Most csupa sár, talpa félig leszakadt, nem hiszem, hogy valaha lábamra húzhatom. Közben viszont Waczak is hajlandó volt főtt disznókörmöt zabálni, amit tegnap főztem a népnek, de a nép nagyobbik részének még várakoznia kell, hisz 7 óra sincs. Hú, de kiaszott fontosnak érzem magam ilyenkor!
Könyörgöm, melegedjen az idő kissé, mert nem akarok még gázkonvektort használni! Kályhába való fám egyáltalán nincs.

2015. szeptember 28.

Reggel vízfolt a szőnyegen az ágyam mellett. Beázott a tető! Sok eső esett mostanában. Vizsgálom a plafont, a gerendák eresztéseit, lent a konyhában, ahová le kellett csepegnie, szintén, sehol semmi. Gondolatban tetőfedőket hívok, és elkönyvelem, hogy házam elindult az enyészet útján. De miből javíttatom ezt ki? Ezzel alszom el, és ezzel is ébredek. Elkeseredve! Ha itt beázik, máshol is fog. Végem van. Tapogatom a matracot az ágyamon, mintha az is nedves lenne. Letépem az ágyneműt: a matrac száraz. Ha már itt tartunk, legjobban utált feladatom következik: ágyat húzok, ha kell, ha nem: a mostaniban már nem bízom. A 180 centi széles ágyamra a gumis lepedőt felgyógyítani különösen utálom, mászom, szuszogok, küzdök a sarkokkal, ha rátérdelek, nem nyúlik, néha meg különben se, káromkodom. Jön a 4 négyzetméteres paplan. A sarkait megfogni sem elég az én fesztávom, merő küzdelem az egész rohadt nagy huzatot ráimádkozni a rohadt nagy paplanra.
Jelentem: illatos, tiszta az ágyam, és végre eszembe jutott a szőnyeg kirázásakor megszagolni a foltot. Mert gyanút fogtam. De milyen jó gyanút! A halovány foltnak pisiszaga volt! Heuréka! Isten áldja a macskámat! Nem ázik be a tető, nem gatyásodom le, hogy megjavíttassam, nem történt semmi más, mint amit gondolhattam volna, mikor éjjel a cica az arcomba feküdt és sokat nyávogott: ki akart menni hugyozni! Én meg csak aludtam. Ennyi az egész!
Na, látod, a boldogságnak mennyi fokozata létezik! És milyen megváltás lehet egy macskapisi!
Az persze biztos, hogy nix további engedékenység jószívűség okán: macska éjjel ki! Ne doromboljon a pofámba, ne harapdálja éjjel az ujjaimat, ne követelőzzön, menjen egeret vagy halat fogni! (Vagy Józsihoz a szomszédba jobbat zabálni, mint amit én adok.) Van odakint egy jó kis háza a kutyaház tetjén, amit ugyan csak nagy vihar idején szokott használni, de majd fogja máskor is. Ha nincs más. Ő könnyen tanul. Nem úgy, mint Csocso-szan. A francba.

Már megint nyelvészkednem kell: Soros György szerint a menekültek ellátására "Törökországnak, Libanonnak és Jordániának megfelelő segítséget kell nyújtania" - nem fordítva? nem nekik kellene segítséget nyújtanunk? A hírolvasó úr egy A-betűvel megfordította az egészet. Tanácstalan vagyok. Kinek kéne végül is nyújtani, vagy nyújtania?

2015. szeptember 27.

Enikő azt kérdezte, nem félek-e itt egyedül. Mindent összevetve: nem. Aggódom néha, persze. Mikor egy nyáron ellopták a pénztárcámat a házból, mert egész családdal, kutyával kivonultunk a vendéglőbe - naná, hogy minden ajtót nyitva hagytam -, rájöttem: elég volt, hogy valaki (tudom, ki) a sarokról ezt lássa. Ő tudta, hogy más nincs a házban, azt is, hol lóg a táskám. Csak annyira volt bátor, hogy sürgős pénzszűkét enyhítse egy rossz mozdulattal, és a helyismerete felhasználásával. Utána aztán elmentem a feleségéhez, mondtam, egy vasam sincs, kiraboltak, kéne kétezer rögtön abból a tízből, amit kölcsönadtam. Meg is kaptam. Az ember, aki a plafonom szigetelését végezte, azóta is tartozik a nyolcezerrel, ami még hátravan. De már el kellett költöznie innen, miután több százezernyi villanyáramot lopott macskaügyességű póznára mászás és némi villanyszerelői tudás birtokában. Nem hajszolom, hogy behajtsak rajta bármit is: biztosan van elég baja.
A perifériás látásomra is kiterjedő mozgásérzékelésemnek volt ideje kifejlődni húsz év műrepülés alatt, ez ma is kifejezetten működik. Azonnal észreveszek minden jobbról-balról jövő változást (az ablakok felől), legyen az fény, árnyék, lombok mozgása. Nem mondom, hogy néha - rosszabb hangulatomban - nem képzelem azt, hogy egy emberi árny haladt el valamelyik ablak előtt, de a józan eszem kisegít: e nagy csendben hallanám, ha valaki átmászik, bejön, a kutyáim pedig nem hagynák szó nélkül. Az ajtóim is megnyugtatóan nyikorognak, ezen nem is fogok változtatni. Itt minden zaj egész más, mint egy városban, szeretek a végére járni, mi mitől keletkezik. Lehalkítom a tévét, figyelek. Eddig mindig megnyugodtam, az okot kitaláltam. Valaki kalapál, fűrészel, egy lovas captat el az úton (hisz a feje a kerítés fölött látszik), vagy csak füvet nyírnak, kocsiajtót csapkodnak, mert dolgozni mennek. Ezeknek már az idejét is tudom. Az én kocsim állandóan nyitva áll, mert bezárni oly kockázatos lenne, mint macskára nejlonzacskót húzni: ki tudja, megúszná-e, vagy megfulladna? Legutóbb már a tanksapka ajtaját se mertem bezárni, nehogy a kulcs beletörjön, ha ki akarom nyitni, amire sok az esély. Viszont a kapu előtt áll az autó, a kutyák figyelik.
Néha félálomban mintha lábdobogást hallanék fentről, megnyugtat, visszaálmodom magam az Andor utcába, a panelba. Mintha még lépcsőházi hangokat is hallanék. Ha tovább álmodom, elmúlnak.
Tegnap dörrenést hallottam a másik szobából - az emeleten alszom -, hirtelen ébredésem után azonnal kitaláltam: a macska. Mostanában nyitva tartom a fönti nagy szoba ajtaját, ő az ágyon szeret dekkolni, de rohadt kíváncsi, biztos voltam benne, hogy a faliszekrény résnyi ajtaján akart bebújni, amely ajtó csak egy odatámasztott deszka, kis réssel, amin nem fért be, tehát furakodott. A deszka eldőlt. Reggel megnéztem: tényleg. Aggódni csak addig kell, amíg az azonosítás kétséges. Ez nem volt az, aludtam tovább. Macska viszont jól megijedt, leszaladt rögtön. Ezt is tudtam.

Ha ezt mind összeadom: nem félek. Figyelek. Ha döndül az ablak, tudom, egy madár repült neki, és vagy a macska viszi el, vagy én szedem össze a tetemét. Nagyon utálom és néha sírok is, de előfordul.

A sok diófa a környéken még mindig zöld ruhában őrzi termését odafönt, de van egy fa, amely az elmúlt záporok hatására - gondolom - ledobott magáról egy csomó szép, érett, köpeny nélküli diót. Mivel mindig van nálam kutyaszar szedésére előirányzott zacskó, volt mibe összeszednem két nap alatt legalább három kiló diót. Sejhaj! Odafönt kiteregettem őket tálcára, meg a szennyeskosár aljára, már csak egy kis száraz idő, napsütés hiányzik. Lehet, hogy aberrált vagyok, de az ilyen kis hú, hány forintot ér! győzelemnek piszkosul tudok örülni. Majd süthetek belőlük valamit. Tudod te, hogy egy fél kiló darált, csomagolt dió mibe kerül?! Jó, azt még nem tudom, hogy darálom meg, de biztos kitalálok valamit. A robotgépem valamely tartozékával majd összehozom.
Robotgép! Ha jól számolom, 92-ben hozták nekem Németországból, 100 márkáért. Őcsényben, a reptéren vehettem át. A "sárkánya" már nem fehér, elsárgult, de kitartóan működik. Leesett már ő is, a teteje is (elrepedt), de kitart. Simán megdarálja a marhahúst, ha tatárbifszteket csinálok, és aprít, ha azt kell. Őcsényi emlék, szeretem.

Nagyon kéne most már egy elektromos láncfűrész! Tizennyolc körüli ezerért már beszerezhető. Ha favágót hívnék, többszörösbe kerülne. Annyi fát tudnék itt "kitermelni", ami a kilátásomat zavarja, hogy talán hónapokig tüzelhetném őket. Behozná az árát. Most ez a következő cél. Biztos röhejesek az apró céljaim... látom.

2015. szeptember 26.

Megint olyat főztem/zabáltam, amitől a teljes elégedettség áramlik az ereimben. Az eleje tegnap volt: már megint csirkecomb-pörkölt, ezúttal zöldpaprika nem volt itthon, csak paradicsom. Kiskanál őrölt kömény, és persze a kiskanál kakaópor szép, barna szaftot szült. Mivel a makaróni elfogyott (valamiért rajongok a makaróniért, talán mert lyukas, talán mert harapnivaló, vagy talán mert imádni való...), egy bögre rizst öntöttem a szaftos pörköltmaradékba, majd utána leveskockával forralt kétszer annyi víz jött. Há! Végre felfedeztem azt, amit március óta tudhatnék: a főzőlapomnak időórája is van. Azóta hányszor, de hányszor elfelejtettem a faliórát figyelni, s vagy túlfőztem, vagy túlsütöttem valamit, pedig itt ez az okos jószág! (Igen szomorú tudok lenni, ha mások mesélnek ilyenről, ó, szegény, már biztos demenciás... Oszt nem vagyok különb én se.)

Húsz perc után a lap csipogott, a rizseshús kész lett. Nem sokat tudtam várni, inkább némileg leégettem a nyelvemet. Nagyon beettem! Ilyenkor szoktam félájult szunyókába esni. A pörköltimádatom immár végleges és örök.

Olyan, mintha tél lenne. Még délelőtt is égett a hangulatlámpám, hogy valami melegséget idéző fény legyen a szobában. A folyamatos eső most állt el: két óra van. Á, hazudok, ha a pocsolyát nézem, nem mozdulatlan. Csak a felhőzet lett vékonyabb, szobám világosabb. Kutyáim reggel óta a szőnyegen ejtőznek, Csocso meg sem próbált játszani, verekedni, ahogy szokott. Két napja sétálni se voltunk. Tudod, ki fog bokáig érő vizeken átkelni két bőrig ázott kutyával? Amit aztán itt ráznak le. No ways.

A kis inflációra hivatkozva emelik az állami vezetők fizetését! Gondolom, a havi lóvéjuk jó nagy részét eddig is takarékba tudták tenni, a kis infláció miatt viszont lófütty kamatot kapnak érte, csak így tudom ama szükségességet értelmezni, hogy többet kell kapniuk. Szegényeknek. Én, a nyamvadt - volt - panelpatkány csak azt érzékelem, hogy a boltban minden vagy drágább lett, vagy feleakkora, mint volt. A kis infláció pedig csodás kiadáscsökkentés "odafönt", hisz alig kell nyugdíjat emelni. Az enyém idén két doboz cigit se ért.

Gnocchi - ki kell próbálnom meggyúrni és megfőzni. Találgatom, vajon ki lopta ezt a szót a másiktól: az olaszok vagy mi? Simán levezethető a szóból a "nokli", ami, ugye, már egyenes leszármazottja a nokedlinak.

Próbáltam én Kölnben is csirkepökröltöt főzni, de nem volt makói ízű a hagyma, nem volt kalocsai ízű az őrölt paprika - ha egyáltalán valahol fellelhető volt -, zsírt egyáltalán nem lehetett kapni, és a tejföl se hasonlított semmire, a tejfölre se. A liszt az liszt volt, a víz meg víz, a nokedli az ment. Kézzel, mert sosem láttak odakint nokedliszaggatót. Se. Így aztán igazából nokedlit se. Nagy siker volt, mikor Kati és Ági kilátogattak hozzám, és megfőzték ezt, amit ők Paprikahuhn-nak hívnak. Mindenki a receptet akarta tudni. Hajrá, magyarok!

2015. szeptember 24.

Ma nem kutattam régi papírok közt, újabb rémtörténet nem fogalmazódik bennem, ne aggódj.
Jól le lettem szúrva, ráadásul joggal: Dani kezében nem diploma van még, hanem csak a szakdolgozata. Előrevetítettem a diplomát, amit - én biztos vagyok benne - meg fog szerezni. Majd novemberben hallgatnom kell, ha kezében lesz, hisz előre örültem. Tudok én hülye lenni simán, nem kell a szomszédba menni érte.

2015. szeptember 23.

Úgy kezdtem napot, hogy énekeltem: "Menni kéne, menni kéne..." helyett: mosni kéne, mosni kéne, hő! Mivel talán most van az utolsó napos nap, amikor télikabátomat kiakaszthatom a teraszra, mostam! Nagy eredmény tőlem, mert lusta vagyok. A mosógép meg keresztbe tett. Ez egy olyan egyéniség, aki eldönti, hogy a lefolyó eléggé akadálymentes-e. Ha nem, nem centrifugál. Ez történt. A ruha vizesen benne maradt. A lefolyótisztítót beöntöttem a mosogatóba (oda van kötve a gép), de egy órát írtak elő, amíg hat. A várakozás az alább látható emlékeket idézte bennem, legalább gyorsan telt az idő. A gép őurasága végül hajlandó volt centrifugálni, a kabátot is kiakasztottam a teraszra, de nagyon halódó napsugár mellett, nem fog ma megszáradni. Kellett ez azért, mert az elmúlt napok hajnalán bizony kurvahideg volt. Tegnap 14 fok volt a szombámban itt lent - igaz, nyitva hagytam a konyhaablakot, amilyen hülye vagyok -, nagyon kellett volna a kabát, de hát egész nyáron itt porosodott. Ma szerencsére már 19 fokra ébredtem (ablakok csukva), de odakint azért kellett némi pluszréteg. Amúgy isteni idő van ma. Őszi nap-éj egyenlőség! Volt kedvem betömni a lyukakat a ház mögött, amiket Csocso-szan kiásott, elgereblyéztem a sok kavicsot, ami sajnos Délegyháza jelképe (minden sóderos), hogy rohanás közben a lábuk meg ne sérüljön. Nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy újabb lyukak hamarost nem keletkeznek. Mindegy: harcolok. (Mint Orbán.)

Öt évig jártam barátommal. Amikor (80-as évek végén) a válogatott keret a Nyírség Kupára készült Nyíregyházán, ő már nem volt velünk. Május volt, kivételesen elég időt kaptunk felkészülni. Mindenki ki volt hegyezve, én is formában éreztem magam. Felszálltam gyakorolni. Besenyő volt a földi "megmondó ember" mikrofonnal a szája előtt. Leszállás után így szólt: "Mama, kezdek félni tőled!" Több mint negyedszázad távlatából is őrzöm ezt a mondatát, ma már többet jelent bármelyik éremnél, amit kaptam.

Aztán jött a telefon, hogy barátom Ausztriában egy bemutatón lezuhant. Lima Golf Yankee tömör közlését sosem felejtem el: "Darabokban szedték ki a gépből, de még él". Mindent hátrahagyva apró Polski Fiatomba pattantam, és irány haza. (Azóta sincs emlékem róla, hogy az a kupa hogy végződött. Nyilván Besenyő győzött, ahogy kell.) Nem tudom, hány órát autóztam, csak azt, hogy végig teljes gázon. Egyszer álltam meg egy gyönyörű erdő szélén, egy tisztáson letérdeltem, és imádkoztam istenhez, hogy ne hagyja meghalni. Aztán tovább.

Eljöttek pilótabarátok vidékről, egy borzasztó, öreg dzsippel mind elmentünk Linzbe, a kórházba. Élt. Összedrótozták arcát, gégemetszése miatt nem beszélhetett, belső sérülése is volt. Örült nekünk. Következő héten vonattal kiutaztam, kivettem egy pocsék, de olcsó szobát a városban, és egész héten vele voltam a kórházban. Cédulákon tudott csak kommunikálni. Ezek ma is megvannak.

"Nem tudom, nem volt idő. A flikk-flakk után 70-en a Z-526. meggondolatlan pillanat (tízszer aláhúzva). Csak az Isten nem akarta így." Majd: "Soha többé nem csinálnám, csak 1200-1300 felett. Pedig tudom, hogy ez a taucher nagyon veszélyes. De az első sikerült. Aznap majdnem ezzel kezdtem a programot 1400-on. Majd kérdezd meg a Móczánt és a Podit, beszéljünk is róla. Szerintem 20 méter hiányzott."

Aztán jöttek a parancsok, kivel mit beszéljek, orvos, nővér, kocsi, mankó, a szomszédot rakják ki, mert éjjel hörög (halálán volt). "Azért, mert túl vagyok rajta, nem fogadok el mindent." "Azért kérem a pénzt, mert az orvosnak." Családja nem volt sehol, rájuk nem számíthatott.

Később aztán jött a gyalázásom, amiért nem teljesültek kívánságai, pl. "Nem te zuhantad magad majdnem halálra!" és ilyenek. Nyilván félmondatokból is értettem, mit akar, ezért vannak félmondatok.

Itthon bevásároltam egy karton Tokajit az orvosnak, pár üveg Unicumot a mentősöknek, aztán beültem a mentőbe - valamilyen -kéz nevű volt, hasonló a Máltaihoz -, és irány Linz. Az orvos nem akarta elfogadni a borokat, de aztán rábeszéltem. A mentősökkel már nem kísérleteztem, otthagytam a hátsó térben pár Unicumos üveget gurulászni, biztos később megtalálták.

Az itthoni kórházban is látogattam, majd otthon is, mikor hazamehetett, és végre kivették a gégekanült, homályos hangon, de tudott rendesen beszélni. Talpra állt.

Soha többé nem emlegette, hogy hibázott volna. Mivel szerelő volt a szakmája, számtalan hibát feltételezett a gépen. Jelleméből fakadóan végül mindenki hibás volt, csak ő nem. Mi, a barátai, csendben hallgattunk erről, de mind tudtuk, hogy hibázott.

A taucher után hátondugóba esett, vagy akarta, vagy nem, de tény: ezzel a géppel tilos hátondugót csinálni. Ez kiképzésünk sarkalatos tilalma volt. Ilyenkor leárnyékolódik a vízszintes vezérsík, ezért hatástalanná válik: csak nagy magasságvesztés árán lehet - esetleg - kivenni a pörgésből. Szemtanúk szerint ez történt vele. S nem volt elég magassága.

Már az sem tetszett, hogy utólag más okot, felelőst keresett, magát felmentette. Hatalmas sokk volt az egész, nem vitatom. De hogy végül nekem is úgy kellett éreznem: engem is utálni kell, az letaglózott. Barátjával, Zolival ültünk nála egy este, kedélyesen, evés-ivás mellett, amikor így szólt: "Ez még mindig nem vetette meg az ágyamat?" Az ez én voltam. Persze, hogy megvetettem az ágyát, mintha Zoli értetlen arcát nem is látnám, persze, hogy sosem fogom fel kellő időben és helyen, ha megbánt valaki, igen, ez is később csengett le. Hisz beteg, frusztrált embert nem bántunk.

Megvártam, míg újra önmaga lett, akkor lett elég. Egy kolléganőm a repülőszövetségben - sok évvel később - azt mondta, mikor onnan kirúgtak, hogy "pedig a te hátadon fát lehet vágni". Igen. Egy darabig. Talán néha túl sokáig.

Az a helyzet, hogy még mindig nem tanulok. Eleget. Koromat tekintve erre már túl sok esély nincsen. Hagyom, hogy bántsanak, mindig későn jutnak eszembe a frappáns válaszok. Pedig milyen jókat tudnék utólag riposztozni! Kár, hogy nem időben.

Borzasztóan bánom, hogy azt a Nyírség Kupát kihagytam. Akármi lehetett volna, talán még dobogós hely is. Lelkiismeret - szerelem - repülés - cél; elbuktam mindet. Kellett negyedszázad, hogy így lássam. Ma már a versenyt választanám. Az összes többit nem sajnálom, de ezt igen.

Persze már rég mindent megbocsátottam, de hogy nem tudtam felejteni, igaz. Ezért írtam le. Most már ettől is könnyebb vagyok.

Ideje a jelenbe lépnünk, most kaptam a levelet Danitól:

Extra Dániel / Daniel Extra Minőség- és folyamatmenedzser / Quality- and process manager Stratégiai Menedzsment Igazgatóság / Strategic Management Dir Minőség- és folyamatmenedzsment / Quality- and process management dept Hát... csak ezt tudom most róla, ennyit küldött. Gondolom, a diplomáját tartja a kezében - mi más lenne? Ma köttette be, a védés még hátravan. Nincs kétségem, hogy megvédi (jó anyja anyanyelvi lektorálásával...). Biztos elfajulok ilyenkor mint anya, de bocsásd meg. Ő életem főműve, ha semmi mást nem értem volna el, csak ennyit, soha sehol nem tennék szemrehányást, magamnak sem. Így kerek az életem, minden, amit valaha jól tettem, ebben ölt testet. (Elhományosítja azt az örömet, ami akkor támadt rám, mikor a télikabátom zsebében mosás előtt háromezer forintot találtam! Juhé! A kicsi örömöket se szabad elfelejteni!) De ez már annál sokkal több. Életre szóló dicsőség.

2015. szeptember 21.

Oly szép lenne, ha valaki megvenné nekem a tűzifát - tapasztalataim szerint legalább 20 mázsa kéne -, vagy megsimogatná a fejemet, hogy nem is vagy te olyan ráncos és öreg, de hát belátom, ez mind képzelődés. Illetve vágyálom. Jaj, szeretek álmodozni! A rideg valóság az, hogy ma muszáj megsütnöm a csirkecombot, amit harmadik napja pácolok, és lustaságom folytán mindig halasztottam. Jó, na, nem lesz okvetlenül áldozat, mivel piszkosul éhes vagyok, de nagyon lusta. A hidegfront mindig túl nyugodttá tesz. Ma még (miért nem holnap?!) ki kell ebből lépnem. Csirkesütés! Hahó! Ébredj fel! Csináld!

2015. szeptember 20.

Jaj, a hatalmas nyárfák susogása! Egész nap élvezem. A nap ragyog, szobámban az árnyak-fények nem szűnnek táncolni: olyan, mint gyerekkoromban. Sokszor aludtam el és ébredtem erre a hangra, visszacsalja a régi életérzést. Boldogság. A "minden úgy jó, ahogy van" elégedettsége. A hangok - és az illatok is - így hatnak rám. Nyisd ki a lelked, és szeress! - zúgják a lombok a szélben. Hidegfront van, ereim tágulnak, a lelkem is, még afeletti apró bánatom is lényegtelenné válik, hogy a tegnap székre dobott nyári ruhámat immár talán nyolc hónapig se vehetem fel. Kutyáim is hasonló, megbékélt állapotban heverésznek. Áldás a hűs levegő. Csocso ma semmit nem rabolt el; Maci persze nem is szokott soha. A macska meg mégtöbbször követel reszelős, utálatos nyervogással kaját. Fenébe. Ilyenkor annyi mindent szeretnék csinálni! Ha nem taposna a lábamra az anyaghiány. Ma hirtelen vagy negyvenezernyi számlát utaltam át, és még biztos jön valami. Ettől lekonyult kicsit a zsigerileg lelkes status quo-m, de hessegettem.

A nagyra nőtt eperfa levelein keresztül fél arcomat támadják a nyugatra csúszó nap játékos flash-ei, de mindjárt eltűnnek a villanyóra doboza mögött. Még azon is tudok röhögni, mennyire elszúrtam tegnap a csülkös bablevest. Csak azért lett, mert akciós csüköt vehettem 580-ért/kiló. Annyiba se került, mert kicsi volt. Túl kevés vizet raktam hozzá. Főzelékké vált (Nudli nevű éttermem megnyitását még halasztanom kell). Megvacsoráztam és -reggeliztem belőle, sőt, a macska is, de másodszor kutyáim fognak röhögni, mert a hűtőbe toltam számukra. Két napig még van húslevesük, de utána bab jön! Maci már kinyalta a tányéromat, a próba megvolt. Ezeknek bármi jó a száraztápon kívül. Ott egye meg! Vagyis ők, ha lehet kérnem.
Ezennel bejelentem hát, hogy itt az ősz, hiába zöld még minden. Nem baj. Az is szép. Várom már az arnyló, rozsdásodó tájat. Sok minden talán sosem jön el, de ez biztosan. Akár a bab kedden.

Itt az idő: megyek kicsit mazochizálni. Megnézem a híradót.
Megnéztem. Országomat még ma sem szereti senki odaát. Csak én idebent. Gyorsan fogyó lelkesedéssel.

2015. szeptember 18.

Nem jeleskedett egyik meteoros sem: ma se 35 fok nem volt, se 30. Itt nálam max. 27. Azt hittem, lemehetek úszni utoljára, de ilyen hőfokban nem kívánta a testem. Egész nap csak fátyolfelhőkön áterőlködő napot láttam, ami a tó vizét nem melegíti. Kihagytam. Mármint az úszást. Jövő nyárig valószínűleg sajnálni fogom.

Ha van maradék sültcsirkéd, javaslom: rakd az aprítógépbe, adj hozzá fűszereket, a csirke szaftját, fokhagymát, ha szereted; legírozd (tojássárgája tejföllel keverve, de mivel robotgépről van szó, csak dobd bele), én még sűrített paradicsomot, fokhagymát is adtam hozzá, de bármi mást is lehet. Makarónira öntöttem. Hát... jó volt. Szerintem a maradékokból akármit is lehet csinálni, ami épp van otthon.

2015. szeptember 17.

A mai nap valódi nyáriassága élmény. Már csak holnap estig tart, ahogy hallottam. Remélem, azt is jól hallottam, hogy a tó felől ifjak kurjongattak. Azt jelentené: holnap mehetek úszni. Utoljára.
Dani boldog az új munkahelyén, örül, hogy ismét a bankszakmában lehet. A tizenkettedik emeleten dolgozik a Duna-parton. A kilátás fenséges. A boldogságom szintén megáll a lábán. A kutyáim nem rajonganak a hőségért, kissé levertek. Maci miatt aggódom: rengeteg szőrét elvesztette. Igaz, Csocso is tépi rendszeresen, de amit ki kellett belőle fésülnöm, az horribilis halom volt.

2015. szeptember 15.

Szoktam látni a szomszéd Máriát reggelenként, ahogy elgyalogol a két tó közötti félszigetre, hogy átölelje egy óriási nyárfa törzsét (tőle tudom, hogy ezért megy), és elmondja neki vágyait, érzéseit. Imádkozik. Tegnapelőtt elmentem én is. Nem is tudom, mikor sétáltam egyedül, kutya nélkül. Átöleltem a hatalmas fát, és kértem a Gondviselést, legyen minden rendben a gyerekekkel. És lett. Aztán estére megjött a telefon. A boldogság. Nem vagyok elvont, de olyan jó hinni, hogy néha valami felsőbb energiához érdemes fohászkodni. (Biztos valahogy így alakult ki az istenhit.)

Imádom, hogy megint nyár van! Újra egy szál ruhában lehet létezni. E percben - 22:30 van - hirtelen leszakadt az ég. Hallom a tetőn. Kezdek kételkedni, meddig tart a boldogságom. Ami a nyáriruhás nyomulást illeti. Friss fuvallatok áradnak be az ajtón. Növényeim biztos felütik a fejüket. Kishülye kutyám bánhatja, hogy megint elrabolta a szőnyeget a hátsó teraszról - már fáradok, hogy mindig összekaparjam valami bokor aljából -, így most a betonon fekszik. Nem bánja. Nagy a tűrőképessége. Hisz engem is kibír! Azt hiszem, még szeret is. Legalábbis eljátssza.

Sok okosságot ma nem tudok előadni, max annyit, amennyit minden szépségkirálynő mondani szokott: worldpeace! Jó lenne.

2015. szeptember 13.

Minden rendben! A triviális magyarázat bejött: Dani hétvégén leadta a telefonját, a laptopját, aztán elmentek a Balatonra, ahol nincs internet. Nem is tudom, ma este miért hívott fel (Zsuzsi telefonjáról). Sajnos, belesírtam az éterbe, pedig nem szokásom. Ő meg épp zabált valamit a pár percben, amíg beszélt velem. Persze az volt a vége, hogy ő megmondta, én meg gondolhattam volna. Nem számít. Boldog vagyok.

2015. szeptember 12.

Kutyáim éppen falnak. Zörögnek odakint a tányérok. Naná, hogy húslevest kapnak a száraztáp mellé. Megint felmostam. Az elmúlt sáros napok sok nyomot hagytak a padlón. Jól érzem magam. Az élet szép. Itt. De nem annyira. Ezek voltak az elterelő hadműveletek. Most mondom az igazat:

Hessegetem, de nem nagyon tudok másra gondolni, mint arra, hogy Dani három napja fel sem hívott. Miért? Annak ellenére, hogy többször megcsörgettem, amire majdnem rögtön reagálni szokott. Mi is indul el a fejemben ilyenkor? Ha szülő vagy, tudod: baleset. Betegség. Halál. Írtam levelet Zsuzsinak is, hogy nyugtasson meg. Daninak is. Senki nem válaszol. A rémes lehetőségek összes forgatókönyvét magamba szkenneltem már. Tanácstalan és lassan (nem lassan!) rémült vagyok. Végül is az én halálomról is szól ez. A fiam nélkül egy percig sem akarok élni. Nincs miért. Ma többször gondolkodtam rajta, milyen módszerrel tegyem el magam láb alól (tervező alkat vagyok). Mindig elhessegetem, remélve, hogy valami idióta, de kézenfekvő magyarázatot kapok a végén, de ezeket az órákat, napokat nem kívánom senkinek. Drukkolj, hogy minden rohadtul nem úgy van, ahogy félem, és megint túlaggódom valamit! Nekem csak ő van.

Áldás legyen mindenkin, és tőlem se sajnáljátok. Nagyon félek.

2015. szeptember 11.

Szertem ezt a lírát:

Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék,
Akárhonnan jönne, bárkit beengednék,
Nem kérdezném tőle, hát téged ki küldött,
Akkor lennék boldog, ha mindenki eljött.

Hátranéztem, egymás mellett a szőnyegen két kutyám, eggyel följebb a cica a székben, szunyókálnak jóllakottan. Arra gondoltam, mily boldogság, hogy mindenki bejött hozzám, és itt van.

Sajnos, nézek híreket is így estefelé, nehogy már a lelkem felhőmentessége sokáig tartson. Itt van ez a László Petra nevű leányzó, akit nem zavart, hogy a helyszínen lévő számtalan operatőr egyike volt csak, úgy rugdosott menekülő gyereket, apát, mintha fütyülne rá, ki látja, mintha ő lenne az igazságosztó. Mivel védekezik most, hogy elkapták? "Féltem. Pánikhelyzetben rossz döntést hoztam." Röhögnék, ha nem lennék ennyire mérges. Pánikban az a férfi lehetett, aki karjában a gyerekével földre zuhant, mert a hölgy (félelmében!) elgáncsolta.

Ha én pánikba esnék, azonnal 180 fokos fordulót hajtanék végre, gázt adnék, söpörnék, amíg biztonságos légtérbe nem érek. Talán még a kamerámat is eldobnám, hisz a pánik ismérve az, hogy semmi nem számít, csak el innen. Józan gondolkodás blokkolva. Petra asszony viszont azonnal szeméhez emelte a kameráját, hogy megörökítse dicső művét.

Bocsánatkéréssel, vaskos hazugsággal (a közvélemény nyomására persze) jóvá lehet ezt tenni? Ki fogja kiradírozni az egész világ emlékezetéből a képsorokat, amik a médiát bejárták, miután már egy brüsszeli viccelődő is így köszönti magyar kollégáját: "Ugye nem fogsz belémrúgni"?
Szeretnék megbecsült magyar lenni Európában. De így? Nem fenyeget mostanában semmiféle külföldi utazás, jobb is, mert most nem jó magyarnak lenni. S aggódom a sok százezer kint dolgozó honfitársamért is, akikre talán emiatt fognak ferdén nézni. Egy ilyen nő miatt, aki képes sajnáltatni magát, amiért munka nélkül maradt, pedig egyedül neveli a gyerekét. Na és? Én is ezt tettem. Kétszer is kirúgtak, pedig hasonlót sem követtem el (üdv. Alajos! üdv. MRSZ-elnök!), a gyerekemet pedig etetni kellett, a számlákat fizetni, de így vannak ezzel sok ezren. Senki nem sajnál. Őket sem.
Ha egy kicsit bezárják a hölgyet - nem kívánnám, hogy évekre -, az ráférne. Legyen ideje az igazi reménytelenséget átélni. A gyerekéért, a jövőjéért aggódni. Az ő átmeneti pocsék helyzete jól meghatározott időben véget fog érni, nem úgy, mint azoké, akikbe belerúgott.

2015. szeptember 10.

Ma csak ennyit tudok kinyögni:

http://iho.hu/hir/szentgyuri-110925

2015. szeptember 9.

Sajnos, Ágit ma vonatra tettem, máris hiányzik. Szeretek és tudok is egyedül lenni, de mégis. Kipróbáltam rajta egy új receptemet, amit egy nashwille-i (lehet ám, hogy New Orleans-i!) szakács tökéletesített, próbáld ki te is! Ha nekem sikerült - tiszta csoda! - neked is fog. Csirkecomb - bőrrel - és ellepő olaj a kezdet. A lisztet kell alaposan megfűszerezni, amibe majd beleforgatod. Sok só, esetleg bors, vagy amit szeretsz, legyen belekeverve. Tán még sütőpor is. Mert a csirkét csak vízbe kell forgatni, ne rázd le róla a vizet!, azonnal menjen a lisztbe. Aztán máris a kellően forró olajba. Húsz perc! Kijön egy ropogós, szaftos húsdarab. A főzőolajból egy tálkába önts pár kanállal, bele pirospaprikát, és az vagy erőspaprika legyen, vagy chiliport keverj hozzá. Ebbe a forró csirkecombot belerakod, egy ecsettel bekened mindenhol a vörös, zsíros szósszal, s már kész is. Ági spagettit akart hozzá, jó is volt, de el tudom képzelni krumplipürével is. Ach! sikerült! Azt azért tudnod kell, ha Ági valamit elfogad újként, az már nagy dicsőség nekem. Meg az emberiségnek. Ő nehezen mozdul ki a komfortzónájából. Csak azért írtam le ezt a szót, mert olyannyira utálom, hogy az már beteges. Azt meg pláne utálom, hogy ennyire divatos lett mostanában. Mintha elfelejtenénk a szép magyar nyelv számtalan egyéb megfogalmazási lehetőségét ahelyett, hogy megint Amerikát majmolnánk: például mondhatom azt, hogy újítok, szokatlan terepre tévedtem, átlépem a korlátaimat, kitörök a megszokásból, változtatok, nekivágok az ismeretlennek, kísérletezem stb.

https://www.youtube.com/watch?v=BOqgZIzigcI

Ehhez most túl meghatott vagyok. Hogy hosszan magyarázzam. A torkomat szorongatja az emlék. Ez a dal hármunké: Hegedűs Dezsőé, Szentgyurié és az enyém. Nem adom másnak. Csak az a negyedszázad rémít, ami azóta rámszakadt. Mindannyiunkra. Egy dallam, ami visszavisz Békéscsabára, a boldogságba, ifjúságba. Hű. Sírni van kedvem. Lehet, hogy fogok is. Mások is szokták siratni a múltat. Néha nekem is szabad, nem? Ma hófehér vitorlázógépekkel fogok álmodni, és feel like goin' home... Mellesleg még nem felejtem el megköszönni a sorsnak, hogy olyan életem lehetett, amilyen volt. Ha mindenkinek megadatott volna valami hasonló, nem lenne boldogtalan ember a földön. Hálás vagyok. Teljes.

Minden mai békességed, háborúd attól függ, hogyan éltél eddig. Szalagcím voltál-e, vagy apróbetűs lábjegyzet, vagy közte valami; mindegyik lehet szar, de ha közben tudtál élni, érezni, teljesedni, akkor mindegy is. A boldogság számtalan percét kincsként őrzöm, nincs rabló, aki megfoszthatna ezektől. Amikor Füredi Laci azt mondta Csabán, hogy "itt jön a mi Olgánk" - ilyen perc volt. Nem az számít, hányan szerettek, hanem hogy megtettél-e mindent, hogy szerethessenek. Hibát hibára halmozunk életünk során. Jók is vagyunk. A végső mérleg számít: miből volt több? Tudtál-e megbocsátani, felejteni a rosszat, megbecsülni a jót. Ellentmond ennek persze, hogy a gonoszok, kötekedők, türelmetlenek is lehetnek magukkal elégedettek, miközben kárörvendenek, leszólnak, kritizálnak. Mindenki ismer ilyen embert, de vajon szereti-e? Én se szeretem magam mindig. Estem ilyen hibába. Csak azt remélem, nem olyan sokszor. Bocsánatot kérni mindig lehet. És kell. Bocsánatkérést elfogadni: nagylelkűség. Valami.

Örök tiszteletem és csodálatom az olyannak, akiről soha senki rosszat mondani nem tudott, mert képtelen volt bármi hibába esni, csak jó tudott lenni mindig. Ismerem! És örülök, hogy ismerhetem.

2015. szeptember 7.

Szoktam hajnalban ébredni. Ötkor már paparikás (tarhonyás, füstölt kolbászos) krumplit zabáltam, amibe persze megint raktam egy kiskanál kakaóport (hidd el, nagyon finom lett!), történt ez azért, mert a jelenleg félhold úgy bevilágította a hálószobámat, mintha telehold lenne. Most értettem meg, Csocso-szan mi a frászért vonított annyit az elmúlt napokban. Persze, azért, mert telehold volt, és mint tudjuk, a kutyák ugatnak a holdra. Van ennek állítólag fiziológiai magyarázata is: a hold nagy vonzást gyakorol a vizekre (az ár-apály is őmiatta van), ugyanígy reagál az élő szervezet a magában hordozott folyadék miatt. Én se tudok rendesen aludni teliholdkor, és már tudom, hogy a kiskutyám is ilyenkor vonyít. Valami felborul benne. Nem tudom kárhoztatni. Csak épp nem hagy aludni. Annyi baj legyen.

Itt van Ági, leghűségesebb barátnőm, ki minden torz élethelyzetemben képes volt mellettem lenni, jó, nem ragozom, sosem tudom neki "visszafizetni", amit értem tett. Ránk fér ilyenkor néhány nagy beszélgetés. Mivel az én életem gyakorlatilag eseménytelen és sinen van, inkább őt faggatom, mi bántja. Nem fogom kitálalni a bajait, csak annyit ígérek meg, hogy ha nyerek a lottón, veszek neki egy házat Balatonfüreden, így végre megszabadulhat onnan, ahol van. Nincs jó helyen! Nagyon rossz helyen van. Kihasználják. Cselédnek tekintik. Nem kap tiszteletet, elismerést. Kritikát bőven. Nem boldog. Ha megtehetem valaha, azonnal változtatok ezen. Nála jobban senki nem érdemli.

2015. szeptember 4.

Tyű, ma megint olyan kiváltságban van részem - igaz, életveszélyes fenyegetéseim hatására -, hogy lektorálhatom Daniel szakdolgozatát. Kész van vele! Még nem értem a végére, de most is, mint előbb, csak ámulok. Jó, nem ragozom, kit is érdekelhet ez rajtam kívül ennyire, a lényeg, hogy lenyűgöz csemetém teljesítménye. Oszt ennyi.

Csodás ez a nyárvég, a meleg pont az elviselhető kategóriába tartozik, minden teljesen gömbölyű és kiváló. Igaz, úszni nem megyek, mert ahhoz nagyon melegemnek kéne lennie, ami nincs. Eső annyi esett, hogy még a port sem verte le az autómról, sok felhő akadályozta a napot, a tó vize már nem lehet hűha! nélkül bejárható.

Képzeld, az Elmű tegnap küldött ötezer forintot! Nemrég leolvasták a villanyórámat, mint az utcában mindenkiét, a postás szerint mindenki kapott lóvét ezen a héten. Vannak még csodák. Üdvözlöm a dolgot, még egy hét van a nyugdíjig, ami mindig katasztrofális várakozás, megkönnyítették kicsit. De jó!

Kocsis Máté azt mondta, fedett sátrakat állítanak a menekülteknek. Gondolkodtam. Vajon fedetlen sátor is van? Az milyen? Csak azért mondom, hogy tán te is gondolkozz el ezen. Leginkább az zavar ilyenkor, hogy kinek mi jön ki a szájából. És miért. Idejön még Drábik úr megjegyzése, amit ugyanígy nem értek: szerinte a multikulturalizmust "kitalálták". Anyám! (Bocs, anyám, semmi közöd ehhez!) Hogy lehet kitalálni azt, ami van, létezik? Tudom, hogy ez költői kérdés, rohadtul értelmetlen, de mégis! Viszketek az ilyen megállapításoktól.

Viszketésről jut eszembe: már két hónapja vakarok egy szúnyogcsípést lábamon, ami az istennek se múlik el. Ott van. Miféle szúnyogok születnek mostanában?! Ja persze, kedvenc összeesküvés-gyártó ismerőseim szerint direkete mérgezik a levegőt mindenféle anyagokkal, amiket a repülőgépek által generált kondenzcsíkokból hullatnak reánk. Jaj, istenem, légkörtant, fizikát ritkán tanultak, vagy egyszerűbb átlépni ezeken. De még a sörösdoboz is halálosan fertőző lehet, mert egyszer valaki közzétett egy hírt, hogy patkányvizelet volt a dobozon, és ettől meg is halt valaki. Egyszer! Szegény Rudi barátom azóta is lemosat minden sörösdobozt, amit a szájához emel, amiből tölt. Nem lehet könnyű az élete... Ha kondenzcsíkot lát az égen, akkor se tud másra gondolni, mint hogy épp mérgezik a privát szféráját. Életem, drágám, bárki, hogy lehet így boldogan élni?! Nem a kondenzcsík, nem a patkánypisi, hanem az örök gyanakvás mérgez. Csak ez. Miért kell ellenségképet alkotni esetleg ott is, ahol nincs?

Elég. Én akár le is nyalom a sörösdoboz tetejét, jöjjön, aminek jönnie kell. A kondenzcsíkokat az égen pedig bámulom, örülök, hogy emberek ezrei repülnek a magasban, csodálják a világot, a felhőket, és csak simán örülnek, hogy élnek. Hogy látják a magas eget, a felhők csodáját, és gyorsan odajutnak, ahová indultak.

Én úgy tanultam - mivel pilóta akartam lenni, és lettem is -, hogy a hajtóművekből kiáramló égéstermékek ún. kondenzációs magvat képeznek, amikre kicsapódik a pára, ha a légköri kondíciók, a magasság ezt lehetővé teszi. A felhők is ilyen alapon képződnek. Hadd higgyem, jó oktatóim voltak. Biztos. Szerintem ezt mindenki így tanulta, aki pilóta lett, és az elmlélet azóta sem változott.

2015. szeptember 2.

Megajándékoztam magam egy mosogatással. Csak akkor értheted, ha tudod értékelni a fényes, üres mosogatót és a ragyogó tiszta edényeket a szárítón egy hegynyi koszos edény irtózatos látványa után. Élmény! Valószínűleg kevés férfinak okoz ez ilyen örömöt. Nem tudják, mit vesztenek. (Bár a mosogatást is elvesztik, amiért nem kár; lehet, hogy ők teszik jól?)

Azon háborgok éppen, hogy lehet az, hogy a két legrégebbi, legfontosabb barátnőm negligálja a számítógépet, nem tudnak a neten körülnézni, levelezni, képeket küldeni, a világból maradnak ki, és közben jól elvannak. Ági arra hivatkozik, hogy - bár fia többször felajánlotta neki levetett, de jó számítógépét - a férje biztos a háta mögött állna, és arra kényszerítené, hogy az ő kívánságai szerint használja (férje még annál is sötétebb ezügyben, viszont sok eladni való cucca van). Márta (van laptopja otthon!) azt ígéri már évek óta, hogy elmegy egy kurzusra, ahol megtanulja az alapismereteket, de - tőle nem szokatlan módon - csak ígér, különben is remeg a keze. Dudi pedig, aki a barátságon túl még rokonom is, tévét sem néz, szerintem nincs is tévéje, abszolút be van oltva számítástechnika ellen. Na de tényleg, mit kezdjek ilyen emberekkel?! Hogyan élhet ma valaki enélkül? És ráadásul, mivel már rég nem vagyunk fiatalok, hogy a frászba lehet meghalni anélkül, hogy meg sem próbálták?? Még szerencse, hogy Kati azért működik. Őskori barátokból ez a négy van.

Lenne még egy, Balogh Ági (csak ő hívott engem Dakinak), aki mindenhez tökéletesen értett a kezdetektől, de ő valamiért nem akart élni. Elutasította, hogy erre a világra gyereket szüljön, és általában képtelen volt a boldogságra. Csupa olyan férfit választott, akik miatt eleve csalódásra volt ítélve. Hihetetlenül tehetséges, szorgalmas, nyelveket beszélő, mindenkinek azonnal segíteni akaró, egy HR-es álmaiból is kiugró tökéletes munkaerő, operatív és empatikus, gyengéd és nagyon esendő, nagyon naiv, gyönyörű nő volt. Ha hívták, ugrott és segített, gondolkodás nélkül. Ha bántották, nem bántott vissza, magát hitte nem elég jónak. Amikor reménye csillant, hogy szerelme tényleg rá figylene (sajnos, jellemzően nős férfiúk), elrohant hozzám, leült a konyhában a kőre, és szörnyen nagy boldogságát osztotta meg velem, tanácsot kért, amit sosem fogadott meg. Akart ő élni, szeretni meg nagyon is, de nem jól választott sose. Biztattam, vágj bele, örülj a percnek, akárhogy is lesz, csak légy végre boldog! Használd ki, amit a sors ad, és ne gondolkozz a holnapon. De ő mindig túl sokat gondolkodott, a férfi és felesége boldogsága lebegett a szeme előtt, bár elfogadta az "adományt", amit kapott, de nem tudott elvonatkoztatni bűntudat nélkül. Mindenkit megértett, mindenkire tekintettel volt. Csak magára nem. Kihasználták, nem vette észre. Hiába pofáztam, lelkierőt nem tudtam adni neki. Tudta, hogy mit ér, és mégsem tudta. Évekig együtt dolgoztunk a Hyatt szállóban, ott lettünk barátok. Aztán évekig együtt dolgoztunk a repülőszövetségnél, ahová én vittem, ott is, mint mindenhol, kiváló volt, mindenki szerette. Aztán elment egy szerelemért, valakiért, akiről azt hitte, a fehér lovas herceg, aki visszajött érte a múltból. Ismét csalódott. Végül egy nagy állami cégnél lett titkárnő az igazgató mellett, aki német volt (Ági anyanyelvi szinten beszélt németül), onnan vitte el a mentő. Nem tudtuk meglátogatni, mert a családja letiltotta. Leálltak a veséi, összeomlott a mája. Sosem ivott. Másfelől meg sosem ivott eleget, volt, hogy egész nap egy pohár vizet sem. Egy jós, akinél együtt voltunk, látta ezt, javasolta neki, igyon sokkal több folyadékot, mert a veséit veszélyben látja. Nem fogadta meg. Az utolsó főnöke, aki ugyanolyan becsben tartotta, mint az összes előző, több milliós lélegeztető gépet vett a kórháznak, ahol Ági végül mégis meghalt. Szeptemberben született, szemptemberben temettük is el. Szentendrén. Harminchárom éves volt. Ott volt az egész kórus, amelyben évekig énekelt, elcsukló hangon próbáltak rekviemet énekelni, de alig sikerült. Imádta őt mindenki, akit ismerek. Hinni akarom, hogy egy ilyen szeretettel átitatott ember, akit mindenki ennyire szeretett, nem múlhat el nyom nélkül. Ezért kellett leírnom ezt most, szeptemberben. Ő nem akart élni. Nem volt meg erre a képessége, az akarata, a hite. Nem szerette ezt a világot. Hiszem, hogy jó helyen van, és fogok vele találkozni még.

Vannak halottaim, sajnos, de mára ennyi bőven elég.

2015. szeptember 1.

Utálom azt hinni, hogy vége a nyárnak! Az nem baj, hogy az autók eltűntek a környékről, meg a szembejövőt köszönteni nem tudó turisták is, de az már nyomaszt, hogy a törött csontom fájni kezdett. (Első? Második? Nem, a negyedik, a legfrissebb a lábamban.) Azt jelenti, megindult a légnyomás-változás, jön valami. Tűz a nap, idebent már a tegnapinál is forróbb a klíma, 32 fok, közeleg a perc, amikor felvállalom a kinti 38-at, és letrappolok merülni egyet. Amíg még lehet! Ki nem hagynám.

Kiskutyám e napokban még arra is lusta, hogy elrabolja valamelyik lábtörlőmet, vagy leoperálja a csatornafedelet. Ha valamiért örülök a várható gyors időváltozásnak, csak miattuk van. Maci most is itt döglik a lábamnál, az asztal alatt, pedig kint legalább van szellő, de hiába mondom. Első szavamra kimenne, de ha itt akar lenni, hogy küldhetném el?

Beesteledett. Kétszer úsztam. Másodszor már naplemente táján. Egyetlen ember ült a parton a napot nézve, nekem háttal, nagyon elgondolkodott, mert komolyan megriadt, mikor ráköszöntem, pedig lépteim is ropogtak. Végignézte, ahogy fóka módjára forgok a vízben, hátról hasra és vissza. Mikor kijöttem, megkérdezte: "ennyi volt?" hát igen, sikerült lehűlnöm, feleltem, és komolyan az volt az érzésem, hogy nőnek nézett. Mintha készült volna rá, hogy beszélgetünk. Korombeli lehetett. Jól esett. Persze gyorsan hazajöttem, kutyáim már a kapunál tornyosultak. Tiszta szerencse, hogy két kezem van, és mindkettő működik, egyszerre tudom őket dögönyözni, nehogy valamelyik hátrányosnak érezze helyzetét.

Azt mondják, az ember 30 éven felül már maga felelős az arcáért. Azért, hogy milyen embernek mutatja. Lehet, hogy egy harminc éves ember arca elmondja az igazat. Viszont minél öregebb vagy, annál gyakrabban zárod ki a külvilágot, annál kevésbé érdekel, milyennek látnak, és egyáltalán ki lát. A szereplés, a másoknak megfelelés már nem fontos. Hajlamosak vagyunk úgy elereszteni magunkat, hogy vonásaink kontroll nélkül maradnak. Magukba feledkezett arcokon láttam már határozottan gonosz vonásokat. Ha hagytam volna megvezetni magam egy ilyen első benyomástól, nagyot tévedtem volna. A rosszindulatúnak látszó, ernyedt arc egyszer csak feléledt, és a világot befogadó mosoly ömlött el rajta, megszépült, jóságossá vált hirtelen. Mert valaki figyelt rá. Talán ez a kulcs. Figyelem. Egy érdeklődő szempár.

2015. augusztus 31.

Szeretem a hétfőt. Ma biztos majdnem egyedül tudok majd úszni, de nem is az úszás a baj, hanem a parton táborozó emberek, amely part nagyon szűkös. Szombat éjjel óriási banzáj volt, nemcsak megint petárdák robbantak, de kivilágos kivirradtkor még trappoltak hangos emberek a sóderos úton a kerítésem mellett (naná, hogy kisebbik kutyám nem mulasztott el minden lépést vonyító ugatással kísérni). Szóval nem sokáig aludhattam már azért sem, mert az Erdei vendéglőből megint irtózatos hangerővel vidulók hangzavara szólt hajnalig. Mintha egy bárban próbáltam volna aludni.

Nemsokára vissza fogom sírni ezt a meleget: itt bent 31 fok van, megy a ventilátor, odakint pedig legalább 5 fokkal több. Kétszer élveztem a tóban pancsolást, ráadásul néptelen parton. Csodás volt. Épp most száradt meg a hajam - fél óra alatt! -, gondolkodom rajta, ússzak-e még egyet. Hét óra van. Lassan lemegy a nap. A víz csodás.

2015. augusztus 30.

Csocso tökélyre vitte a lopást. Nagy, piros tálcán szoktam magamhoz venni étkemet, amit a kanapén fogyasztok el, majd - lustaság mián - a kanapé vaskos hátfalára rakom a tálcát, amíg nem kegyeskedem felállni és a konyhába deportálni. Három percre mentem csak a fürdőbe, ezalatt eltűnt a tálca sarkában a macskának félrerakott pár falat hús. A kanapé támlája domború, a tálca csúszós, a rajta lévő tányér az evőeszközökkel nagyon zörögne a legkisebb billenés miatt is, ám itt látszólag minden a helyén volt, zajt nem hallottam, a hús eltűnt. Nagyon szakszerűvé vált az állat! És roppant figyelmes, ami a slotokat illeti - bocsesz, ezt a kifejezést a repülésből vettem, valami olyat jelent, mint két történés között egy rés, szünet. Sőt: lehetőség.

2015. augusztus 29.

Most aztán tényleg újra nyár van! Alig múlt dél, de már itt bent is közelíti a hőmérő a 30 fokot. Nem bánom! A reggeli hűsben sétáltunk, utána elmentem megnézni a szomszéd kutyakölykeit, akiket hamarosan - szerencséjükre - egy csomagban elvisz egy kutyamentő szolgálat, ezért utoljára megszemléltem őket. Mind a nyolc kis, fekete jószág odacsődült a kerítéshez, nyivákoltak, körberajongtak, nyaltak volna, ha tehetik. Remélem, jó gazdájuk lesz. A puli - apjuk - színe és kicsi szakálluk arra utal, hogy Bendegúz nagyon karakteres örökítő volt, a bulldogból semmi nem látszik rajtuk. Pici tappancsukból ítélve nem nőnek majd túl nagyra.
A macskanyávogást hallva először felnéztem a fára, majd le a partoldalra, Waczak szólt hozzám, elkísért. Együtt lementünk a tópartra. Megízleltem a vizet, jó lesz, ma már biztos úszhatok, ő meg belefeledkezett a békák üldözésébe. Sokkal később mégis éhesen jött haza; tudom, nem könnyű békát fogni. (Jó ég, kiskoromban mennyit fogtam! Nem bántottam őket, csak meg akartam ismerni a tenyeremben. Gyönyörű, zöld hátú kecskebékák, majd még zöldebb, gömbös ujjú leveli békák, egyik szebb volt, mint a másik. Aztán hagytam, hogy nagyot ugorjanak vissza, a vízbe vagy a bokorba. Elkaptam több siklót is, de miután kiderült, milyen büdöset büfögnek a képembe ijedtükben, többé nem voltam kíváncsi rájuk testközelből.) Eszembe jutott az a sok kis gyík, amikkel a gumis derekú tréningfelsőmet teleraktam, így szállítottam őket a Fészekbe, hogy legyen belőlük ott is. Egynek sem szakadt le a farka, miközben levadásztam őket. Csak mondom. Akkor még legyet is tudtam fogni, szemből támadva, gyors, görbe tenyérrel, bizony. Ha zizegett a markom, akkor megvolt. Néha most is megpróbálom, de már nem megy. Biztos mások a legyek. Tanultak valamit, gyorsabbak. :)

Hunting high and low - vadászni fent és lent:

https://www.youtube.com/watch?v=mPAzwUhXnzs

Aha!
Öt óra. Megejtettem a nagy, népi fürdést. A tóban. Sokan megelőztek, legalább hat autónyian. Nehezen tudnám elmesélni, milyen kurvajól esett. Itthon még besamponoztam a fejemet, aztán fejest ugrottam, úsztam, jó ég, milyen volt! A víz nem harminc fokos, igazi lehűlést jelent, mégsem bántóan hűs. Lebegtem megint hanyatt, közben mostam a hajamat, élveztem rettentően a vakító kék eget az arcom fölött. Hazatérve bekentem magam a Dove testápolóval, amit még Kati hozott nekem a kórházba, amiért elmúlhatatlan hálám még mindig üldözi. Köszönöm! Ahányszor a flakonra nézek, eszembe jut, milyen nagyon jól esett, hogy meglátogatott, hálóinget, gyömölcssalátát és többek között magát hozta: törődött velem. Danin kívül csak ő. Ahogy a kórterembe lépett, szép volt, jó alakú, olyan ÉLŐ (ellentétben ősöreg szobatársaimmal). Hozta magával a külvilág létezésének igazolását, az egészséget, az energiát. Rá nézve azt láttam, ami a cél: visszatérni, hozzá hasonlítani, élni! Azóta is ezt próbálom. Sok erőt adott. Bajban ismerszik meg... a többit tudod. Hogy egy testápoló miket indít el bennem, csodálkozhatsz.
Ő nem először állt mellém, volt egy másik (nem is egy!) kórházi borzalom, amikor ő szöktetett haza, mert nem akartak elengedni. Bekúsztam a kocsija hátsó ülésére, hazavitt, gondoskodott rólam. Te elfelejtenéd ezt? Én nem fogom soha. Itt ez a dal, ami arról szól, mi ő nekem. "Te vagy a napsugaram, boldogságot hozol, amikor szürke az ég..."

https://www.youtube.com/watch?v=rc2jsjnt-HY

Ma először vágtam meg az ujjamat egy krumplihámozóval, amit még Rudiéktól kaptam legalább tíz éve. Igaz, egyszer nagyon óvatosan próbáltam megélezni, de alapvetően magától ilyen csodás, hatékony (nem tajvani, hanem Germany feliratú) hámozóm még sosem volt. Nagy becsben tartom, és ahányszor használom, csodálom, és hálás vagyok, hogy nekem ajándékozták.

Mi van?! Ez az apróságok napja? Van ilyen is. Nálam szokott. Ez a csodás úszás átlényegített abba a dimenzióba, ahol már semmi nem fontos, csak az apróságok, kicsi boldogságok, amik a mindennapok részei. Most mindenkit szeretek: NE IS tiltakozz, téged is! Akárki legyél.

Ezt most Rudiéknak küldöm: https://www.youtube.com/watch?v=3ryohiCVq3M

2015. augusztus 28.

Amikor egy 130 (plusz-mínusz 20 kg) kilós államtitkár, székében szétfolyva arról beszél, kinek mit kéne csinálnia, csak egy jut eszembe: haver, szedd össze magad, mielőtt segítség nélkül már fel sem tudsz állni, agyalj előbb a saját diétádon, mielőtt écát adaz másoknak, hogy mit tegyenek! Sajnos, szememben a nagyon túlsúlyos emberek gyengék, akik sajátmagukat sem tudják koordinálni, nemhogy másokat. A szavuk akkor érne valamit, ha előbb bizonyítanák, magukkal is szigorúak, mielőtt másoknak elővezetik, milyennek kéne lenniük. A tévedés lehetősége sosincs kizárva, volt biztos sok nagyon kövér ember, aki nagyon jó döntéseket hozott, de az is biztos, hogy nem az én hazámban.

Nem érdekes- A békák brekegnek, a tücskök ciripelnek, túl nagy baj nem lehet itt nálam. Amit mondok, csak úgy mondom. Talán ezért még nem visz el a nemzetbiztonság. Lehet, hogy nem hiszed el, de néha már erre is gondolok. Félek. Ahol élek, nem biztonságos. Nem Délegyházáról van szó, hanem az országomról. Az enyémről! Én szeretem őt, de nem biztos, hogy viszontszeret.

2015. augusztus 27.

Nagy öröm ért ma a híradó nézése közben (lehet, hogy tegnap esti ismétlés volt, mindegy), Angela Merkel a visszaküldés veszélye nélkül befogad minden szíriai menekültet. Nekem ez sok felkiáltójelet megér!!! Végre győz valahol a józan ész, az emberség. Kevés hírtől voltam mostanában boldogabb, mint ettől. Egy biztonsági szakértő rávilágított ennek mélyebb értelmére, akár célnak is mondhatni: a menekültek között sok jól képzett, több nyelven beszélő, tanult ember is van, akik segíthetnek az utánuk jövők, vagy a már ott lévők eligazításában, szocializálásában. Példaértékű, nagy döntésnek tartom ezt. (Örömömben leszedtem hirtelen vagy tíz pókhálót, amitől még színesebb a kedvem.) Szerintem a csaj beírta magát ezzel a történelembe. Nyilván az sem elhanyagolható, hogy a szírek célországa nem mi leszünk - nem mintha eddig mi lettünk volna, mint ahogy sokan vélik. Számosan - köztük tán barátnőm - kiutasítaná a pirézeket is... hehe.
Tudtam, hogy a szerencseszámom napján történik majd valami jó.

(Van üröm is: két darázs beférkőzött a függöny mögé, árnyékukat látom, készenlétben tartom a légycsapót. Nincs kegyelem! Bocs, ha olyat ölök le, akivé talán következő életemben válni fogok, vállalom a kockázatot.) Maci, az ölés gondolatát megérezve eltávozott az asztal alól, ahol ülök, pedig nem szokott. Ne becsüld le a kutyák hatodik érzékét soha.

Az az érzék lehet, hogy csak ötödik volt, ami miatt Csocso-szan reggel nem jött be üdvözölni számtalan ficergés, nyalakodás, harapdálás kíséretében. Tudta, hogy bűnös. Naná, hogy hiányzott az egyik papucsom. Amikor ezt észrevettem, meg is értettem furcsa viselkedését. Rátettem egy lapáttal. Kezemben az egy papuccsal kimentem hozzá, kérdeztem, hol a másik?? Eloldalgott.

Nagy adag szőrt megint összegereblyéztem a szőnyegről, meg innen-onnan. Fölösleges itt porszívózsákokat (jó drágák) ilyesmivel megtölteni. Gyökérkefe, seprű, lapát. Csak homok van, kerti törekek, amit magukon behoznak, meg szőr. Eszembe jut ilyenkor barátnőm, aki nyulat vett, mert szeretgethető állatka, s mikor rájött, hogy szőrös, sőt hullatja is (mit tesz isten!), száműzte egy kerti ketrecbe. Csodálkozott, hogy inkább harap, mint kedves.

Nem értem, minek állat annak, aki nem lát túl a simogatás gyönyörűségén.

Csocso-szant ma először szabadjára engedtem az úton, mert meglátta kis barátját (aki már tegnap óta az, mikor először találkoztak), kilőtt, mint a rakéta, a fiúcska nyakába ugrott, összevissza csókolta, harapdálta. Később anyja le akarta porolni a tappancsnyomok miatt, ő nem hagyta, mert ezek a szeretet nyomai. Ha meg kéne magyaráznom, miben hiszek, hogy érzek: pont így! A gyerek, a kutya pár percig nagyon boldog volt. Bár mindenkinek jutna pár ilyen perc naponta!

A tejfölös habarás után a pörköltömet összedaráltam, és ráöntöttem a makarónira. Úgy bezabáltam, hogy már nyolckor fel kellett másznom "hálótermembe", letaglózott az álomkór. Várható volt, hogy hajnali 3-kor fent leszek - voltam -, nem szokatlan az ilyen.

Papucsrablás utáni hajnali meglepetés: a kemény munkával, pillepalackból összehozott darázscsapdám maradékát húzza az orrára. Lefújta a szél az eresz mellől, terminátorként rávetette magát. Meg se szidtam, mindegy.

Más. Van bajom, például hogy unokatestvéremet már vagy öt éve nem láttam. Totyogós korunktól össze voltunk nőve, például Gödön, akkor még nagyapám és nagyanyám felügyelete alatt (egyikünkért se nagyon kapaszkodtak a szüleink), majd később: előbb a Dembinszki utcába jártam szinte naponta, hogy Dudival találkozzam, akkor még nagyszüleim gondozták kisiskolásként, majd a Pannónia utcába, amikor szülei végre magukhoz vették, mert gyönyörű nagylánnyá sikerült fejlődnie, akivel lehetett akár dicsekedni is. Jött persze a felnövés ideje, két házasság, gyerek, távolodás: én repültem, ő művészettörténész lett, de kapcsolatunk nem szűnt meg. Én neki Lujza voltam, ő nekem Dudus. A legjobbakat egymással tudtuk beszélgetni. Etalon volt számomra, irigyeltem gyönyörű, tiszta bőrét, sűrű, szőke haját, karcsú derekát, stílusát, ez nekem mind nem volt. (Utóbb azt hitte, valami másért irigyeltem, pedig csak ezért.) Voltak megpróbáltatásai bőven, főleg az utóbbi években, nem is csodálom, hogy gyanakvóvá vált, úgy éreztem, rám is haragszik, de nem tudom, miért. Nekem akkor is ő az életem része, szeretném magam mellett tudni. Tudom, hogy nem szeret ott lenni, ahol van, én viszont szeretném, ha velem lenne. Gondoskodnék róla, fedélt adnék a feje fölé. De mi van? Nem tudom elérni. A fia, ahányszor hívom, leráz. A menye úgyszintén. A telefonja már nem él. Ezt hívják patthelyzetnek. Számítógépe nincs, semmi esélyem, hogy üzenjek neki. Minden nap gondolok rá, szeretem. Pocsék lenne, ha csak a temetése időpontjáról tájékoztatna kedves fia, aki amúgy egyáltalán nem kedves. (Szerintem már a nagyanyja is meghalt, de arról sem tudok. Micsoda család!)

Ennyi volt mára.

2015. augusztus 26.

Próbáld ki! Adj minden pörkölthöz - lehet marha, disznó stb. - egy kávéskanál max. zsírtartalmú natúr kakaóport! Én két adaghoz egy csapott kávéskanállal adok. Igaz ez ragukra is. Anne Burrell-től tanultam. Ahogy ő mondaná: mennyei! Épp az előbb lett kész a sima disznócomb-pörköltöm, és igazolom ezt az állítást. Már a makaróni is kész van hozzá. Még hagyom a vízben. Ha nem, akkor utólag kéne hozzáöntenem némi főzővizet, hogy ne ragadjon. A baj csak az velem, hogy mire elkészülök, elfelejtek éhes lenni. Reggel még istenien kívánatosnak tűnt ez a menü, de most semmit sem érzek. Nem baj, megjön! Legfeljebb estig kell várni.

Macs, a bajuszkirálynő az ölemben. Sokat zabálhat Jóskáéknál, mert szinte mindig fintorog a konzervtől, amit én adok. Aztán ha sok nyervogás, dörgölődzés után sem kap mást, végül nekiáll. A dög.

Késő délután volt Budaörsön, azt találtam mondani: csak még egy iskolasört! Amit a szívedben vágysz, néha akaratlanul kibukik. Az okosok ezt freudi elszólásnak nevezik. Gondolatban már ott jártam a Park étterem feneketlen-tói teraszán, amely helyet fordulópontnak is neveztünk, persze Sinya nélkül már nem volt az igazi (sose mentünk oda többé), de ő akkor még megvolt. Bűnben éltünk, szerettük a hidegen gyöngyöző sört egy fárasztó, repüléssel - de főleg várakozással - töltött nap után. Van egy nagy gond a bűntelen emberekkel: az, hogy idegesítő erényeik vannak. Jung szerint The most terrifying thing is to accept oneself completely. Annyira nem is.

A vacsoracsatát néha nézem, Rákóczi Feri, aki amúgy abból él, hogy beszél (rádiós műsorvezető), így szólt: "szűkebb pátriárkámban..." - ezt kend a hajadra! Tudom, tudom, soha nem szűnök meg nyelvészkedni, de azért ez már durva attól, aki még csak nem is látszott viccelni.

Nem tudom, mi van ma, talán az ég túl tiszta és végtelenül magas, talán a ragyogó nap, a boldog kutyáim a lábam körül, a zavartalanság és a csodálatos csend (oké, most felzúgott egy böhöm motor hangja, de már el is múlt) teszi, hogy szikrázó boldogság ül rajtam. Dehogy! Ha rajtam ülne, nyomna, jobb szó, hogy szárnyakat ad. Repít. Stefan Zweig csillagórának hívja az ehhez hasonló állapotot: amikor tudod, érzed, hogy ott ülsz a világmindenség közepén, a bolygók körülötted forognak, gondok nem léteznek, a természet magához ölel, és - bár lehet, hogy csak egy órán át, de - nem hiányzik semmi. A tökéletesség ritka perceit éled át, és minden rezzenés az örömről szól. Az ilyet csak megköszönni lehet. Szeretném, ha mindenkinek lehetne legalább naponta egy ilyen csillagórája, amikor nincs múlt, se jövő, csak a perc, az óra, amikor még a rohadt pókhálók se zavarnak a plafon sarkában, a kutyák által behordott szemét a szőnyegen, a következő nyugdíjra várás gyötrelmes hetei; nincs, nincs más, csak a fénylő boldogság, amiért élsz, nem fáj semmid, nem vagy éhes, nem vagy fáradt, nem nyom a szék, amin ülsz, nem ég le a kaja, nem vonyít a kutya, nem bántanak, nem vágyol sehová, megelégszel a csillagóra kápráztató valóságával. Igazán élsz!

Sejtem, hogy van, aki e ritka kozmikus csodát észre sem veszi, mert túlműködő agya nem ad rá időt. Lassíts! Engedd el magad. Az élmény megjön, csak hagyni kell. Persze, körülöttem is van számtalan dolog, ami elintézésre vár, de most nem. Most csak vagyok, létezem, hagyom. Élvezem. Kell!

2015. augusztus 25.

Szőnyegtolvaj disznó dög, papucsrágó kutyadék, csatornafedél-pusztító, kerítésmászó Houdini-származék, amúgy meg általában büdös kurva. Tudod, hogy imádlak! - ezt is szoktam mondani a többivel. Reggel felágaskodik, benéz az ablakon (pokoli jó hallása van), a macsek pedig felugrik a kanapé tetejére, és mancsával próbálja eltalálni az üvegen át a pofáját. Így éljük napkezdő társadalmi életünket.

Puha, bársonyos babaszőrök borítják a pofáját, mint egy felhő, ezért se könnyű éles képet csinálni róla. Elérzékenyülök, amikor ezt a selymes arcát az ölembe fúrja; nekem ő a leggyönyörűbb akita, amit látni érdemes.

https://www.youtube.com/watch?v=CnNylGAULys&list=RDCnNylGAULys#t=140

Jaj, most ez zeng a fülemben, talán mert a türelemről szól. Take That: Patience.

2015. augusztus 24.

Úgy látszik, kénytelen vagyok folytatni. Barátnőm úgy fogalmazott levelében pár napja, hogy "a nemes cél érdekében, a jobb jövőért" próbál hatni a józan (még józan) eszemre. Ez nyilván azt sugallja - tőle nem idegen az ilyenfajta célozgatás -, hogy már lassan elvesztem azt, amit józan észnek hívnak (nyilván ennek letéteményese épp ő). Utána jött a hosszú, oktatási célú tiráda, amit azért nem idéztem, mert nem akarom lejáratni. Csak annyit írtam, nem haragszom rá, de néha más tévét is nézhetne. Gondoltam, hogy nem elégszik meg egy mondattal (félinformációi halmazát szerette volna valami szaftos reakcióval teljessé tenni - hát én nem).

Megkérdezte - tudtam, hogy így lesz -, van-e véleményem arról, amit írt. (Jaj, igazán besorolhatnál a tigrisszelidítők közé, annyira türelmes és visszafogott igyekeztem lenni!) Feleltem:

Na de tényleg, könyörgöm, mit lehet még erre mást reagálni?! Hozzátettem még - lehet, hogy ez bántó?:

Kicsi kis, szeretett barátnőm, ébredj már tudatára annak, mennyire fölösleges a világért aggódnod, válogatás nélkül befogadnod eszméket, amik cáfolatára kíváncsi sem vagy, ahelyett, hogy csodás tehetségeddel bepaníroznál egy szelet húst!

Tényleg. Ahányszor ő megbántott életemben, az már háromjegyű számmal mérhető, most egyet én is eldurrantok. Hadd szikrázzon! Van valami a levegőben, ami bátorrá tesz. Például az, hogy egész nap fényözön van, újra nyári ruhámban lehetek, és minden gyönyörű zöld. Az élet szép! Hajlok rá, hogy magamévá tegyem, ami a születésem után tíz évvel elhunyt görög költő, Nikosz Kazantzakisz sírkövére íródott: "Nem remélek semmit. Nem félek semmitől. Szabad vagyok"

Cipruson - de lehet, hogy Krétán - vettem egy klassz szürke pólót, amire görögül ezt a versidézetet írták, imádom a pólót, és osztom a gondolatot. Nem hagyom, hogy a status quom-ba gyötrelmes gondolatok tolakodjanak, ítélj el bármennyire is ezért! Szabad akarok maradni, szabadon gondolkodni, élvezni azt, amim van, és egyáltalán nem fontos, hogy az kevés-e vagy sok. Nekem elég. Aki elégedetlen az életével, AZ gondolkodjon el azon, hogy mi a frász baja van, miért nem tud boldog lenni. Én tudok. Érthetetlen? Van, akinek.

Egész nap Dani szakdolgozatát lektoráltam anyanyelvileg. Ennél nagyobb élvezetben rég volt részem. Szeretem a magyar nyelvet, javítani méginkább. Az meg, hogy Dani ilyen összefogott, szakszerű, alig nyelvtani hibával megírt dolgozatot képes összehozni, a fellegekbe repít. Tökéletesen képben van, mindent tud arról, amiről ír, a büszkeségem határtalan. Kétségem sincs afelől, hogy ez a szakdolgozat aratni fog. Minden szinten boldog vagyok! (Csak Waczak nyávog itten, egész nap aludt a fotelban, most meg zabálna, nem hagy békén.) A macska most dörgölődzik neki Csocso-szannak, akit már több pofonnal térítettem el attól, hogy a szájába vegye a gerincét, de eddig működik. Remélem, akkor is, ha nem látom. Most ideje enni adnom összes állatomnak, úgyhogy AWS! (Auf Wiedersehen.)

2015. augusztus 23.

Ismét hosszú okfejtést, komplett filozófiát kaptam barátnőmtől... oktatási céllal! Vannak benne oly kifejezések, mint pénzhatalmi világhatalom, neoliberális terrorista diktatúra, terrorista demokrácia, pénzhatalmi világegyetem (amelynek gyarmata vagyunk!)... hehe.

Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a kiváló Szaniszló úr ízlését követi (Echo tv). Végül is mindenkinek szíve joga, mely filozófus nézeteivel szimpatizál (ejnye, az említett úr még idézőjelesnek is túlzás). Hasztalannak látom elmagyarázni neki, hányféle világnézet és világlátás és érvelés és logika létezik, neki csak az kell, ami a kicsi szívét megérinti. Az én szívemet ma inkább TGM vagy Heller Ágnes gondolatai simogatják - néha rémisztik is -, boldogságos ifjúkoromban pedig Kant, Beauvoir, Sartre, Camus (hidd el, ő is egyfajta filozófiát képviselt), Kaffka, minek sorolni. Sajnos, Schopenhauer és Nietzsche, akik után könyvtárakat túrtam hiába, az Israel Cohen által imádott kommunizmusunkban indexen voltak, még szerencse, hogy a nevük legalább ott volt a kartonokon. A létezésüket a boldogtalan könyvtárosok legalább nem tagadták le. Persze Marx és Engels, de még Lenin is bőven olvasható volt. Ezek mind logikus érveléssel, szemléletesen bizonyították igazukat, nézeteik helyességét. Ugyanúgy mindeniknek megvan a maga igaza, ahogy neked és nekem is. Még Drábik Jánosnak is megadom ezt a jogot. Vélekedésünk lehet homlokegyenest ellenkező. Mégis igaznak hisszük. Ütközzünk, vitatkozzunk, de a lényeg az lenne, hogy ne kössünk bele a másikba, ne hülyézzük le azért, mert másképp látja a világot. Itt lép életbe az IQ mértékének kérdése. Nem ragoztam el ezt barátnőmnek. Láttam, hogy minek. Hadd ringassam magam ama hitbe, hogy csak így tudok okosabb lenni. Ha szó nélkül hagyom. Különben is: aquila non captat muscas. Bocs, nem agyjátszásiból írom. (Bár ha belegondolok, sasnak egész jó voltam, amíg voltam:) A legyeket nem bántom, csak hagyjanak békén, ne akarjanak megtanítani repülni.

Kiscicámért nagyon aggódtam reggel. Ahogy hajnali megébredésemet konstatálja, mindig ő az első, aki kopogtat az ajtón. Ma nem. Már a sétából is megjöttünk, amikor előtűnt az úton. Azután olyan vágtatást csapott le a szobában, tudod, púpos hát, lesunyt fülek, fénysebesség ide-oda, hogy csak örvendeztem itten.

Jahá, van még itt más is, a Georgia állambeli Guidestones "kolosszus", amit ugyan az angol Stonehenge-hez hasonlítanak, de ez már tényleg hehe! Ha csak azt a 4000 évet nézem, ami köztük van.

Az Elbert County-beliek álmodtak egy nagyot, és 1980-ban megépítették ezeket a gránittömböket egy magaslatra, hogy jó messziről láthatók legyenek. Lettek. Bár az egész építmény annyira sem magas, mint szerény házikóm. Mindezt azért, hogy tíz darab "világraszóló" útmutatást belevéshessenek nyolc nyelven. Hogy te is röhöghess, idézem a tíz fontos gondolatot, amik nem lehet tudni, kinek a mélyenszántó útmutatását hivatottak a Zemberiség tudomására hozni (feltételezem, hogy valamely helyi utazási iroda kívánta általa fellendíteni a turizmust, ami eléggé sikerült is, bár ma már számtalan méltatlan, káromkodó graffiti díszíti a dicső építményt - joggal):

1. Az emberiség létszáma 500 millió alatt legyen, örök egyensúlyban a természettel (amikor ezt a monumentet felállították, már sokszorosan többen voltunk).

2. Bölcsen irányítsd a reprodukciót (kvázi a születéseket), figyelemmel az alkalmasságra és különbözőségre (a többit lökjük le a Taigetoszról?).

3. Egyesítsd az emberiséget egy új, élő nyelvben.

4. Szabályozd a szenvedélyt, sorsot, hagyományt, és mindent okosan.

5. Védd az embereket és nemzeteket tiszta és igazságos törvényekkel.

6. Minden nemzet önmagát szabályozza egy világbíróság külső segítségével.

7. Kerüld a jelentéktelen törvényeket és a használhatatlan tisztségviselőket.

8. A személyes jogok legyenek egyensúlyban a társadalmi kötelességekkel.

9. Díjazd az igazságot, szépséget, szeretetet, keresd a harmóniát a végtelennel.

10. Ne légy a Föld rákfenéje, hagyj teret a természetnek.

Kár, hogy a "költő" nevét nem tudni. Ennyi erővel mi is építhetnénk egy ilyet a Gellérthegyre, rávésnénk pár nyelven - köztük magyarul is - pl. Tarlós István halhatatlan gondolatait a kívánatos világról. Ugye, hogy röhögsz? Én főleg azon, hogy van ember, aki ezt komolyan veszi.
Mosmá télleg elfáradtam...

2015. augusztus 22.

Nehéz elrugaszkodni, felülemelkedni. Rudi barátomat, ki 33 évvel ezelőtt szökött az NSZK-ba, emlékeztettem arra, hogy bár itthon szép, kertes házban lakott, jó állása volt, autója, garázsa, mégis vállalta, hogy őseit megfosztva unokáiktól mindent hátrahagy, és új életet kezd egy nyugati országban, aminek nyelvéből egy szót sem beszélt. És miért? A jobb élet reményében. Manapság rájuk divatos a "gazdasági bevándorló" cimkét ragasztani. Senki nem üldözte, nem nyomorgott, ha az én akkori szoba-konyhás, apámmal közös életemre gondolok, kifejezetten irigylésre méltó helyzetben volt. Elment. Piszkosul megsértődött azon, hogy hasonlítani mertem őt a gazdasági bevándorlókhoz annak fényében, hogy kőkemény szószólója mostanság a bevándorlás-ellenességnek. Mármint mostani hazáját, Németországot illetően. Azt mondja, ő "visszatérő" volt, mivel szülei német származását sikerült bizonyítania. Én azt feleltem, visszatérni oda lehet, ahol már voltál. Hosszú évekig nyomorgott családjával lágerben, láttam, rémes volt. A németek akkor sem adták könnyen a letelepedési jogot. Végül befogadták, ma jól él, sokkal jobban, mint én vagy te. Mintha elfelejtené a szót: befogadás. Elfogadás.

Anyám arca ugrott be, ahogy azt tudta mondani: "véresszájú kommunista!" Összevonta szemöldökét, eltorzult az arca, szinte fröcsögött. Valami gödi emberre mondta. A gödi Fészek, csodálatos gyerekkorom színhelye amúgy az "ellenállás fészke" volt, tele hithű kommunistával, csak épp azt nem tudom, minek álltak ellen, hiszen totyogós koromtól, mióta ott nevelkedtem, már rég a kommunizmust építettük. -ték. Anyám sok mindenkire haragudott, el is maradt a Fészekből, nemcsak emiatt, hanem kétes szerelmi ügyei miatt (főleg). De ahogy emlegette őket! Bocsásd meg, Rudi, de a "véresszájú" kifejezés pont miattad ugrott be. Ahogy te gyűlölködsz bevándorló-ügyben, pont olyan, mint anyám volt. Nem szánom ezt sértésnek, csak egy emlék, de biztos van oka, hogy eszembe jutott.

Tigrisszelidítő is voltam ma - ez egy ilyen nap. Tegnap említett barátnőm tigrisként hörögve hívott fel, hogy sérthettem meg Rudit ennyire! Olvasta levelezésünket. Sokat háborgott, kiabált, összehasonlította az én kivándorlásomat Németországba a Rudiéval, ami persze abszurd (alig vártam, hogy hazajöhessek), beszélt cionistákról, akik még Hitlert is kormányozták, persze Amerikát is - nem is értem, hogy jött ez ide -, szóval nyakon öntött egy sor összeesküvés-elmélettel, általa ténynek gondolt információval, amiből csak az derült ki (túl azon, hogy mindenről a zsidók tehetnek), hogy én hihetetlenül műveletlen, tájékozatlan és buta vagyok. Képzeld el, mennyi türelem kellett ahhoz, hogy én is ne ordítsak, sőt, megnyugtassam őt valahogy (közben megebédeltem, hadd beszéljen). Az elvakultság nem gyógyítható. Legfeljebb leszerelhető. Erre törekedtem. Sikerült! Egy óra múltán már anyáinkról, életünkről beszéltünk, és a nyugalom beköszöntött. Gratulálhatsz! Ma se hajtottam el őt azzal, hogy örökre hagyjon békén. Pedig volt indíttatásom. Megúszta. Azért se hagyom, hogy ez a rohadt politika közénk álljon. Megfogadtam. Még próbálkozom. Tolerancia! Fontos. Ő a múltam, az életem része, akármivé vált is - nem tudom, mitől! -, szeretem és meg akarom őrizni. Hátha egyszer kigyógyul. Hisz nem normális azt mondani, inkább vesszenek a tengerbe a feketék, minthogy Európában partot érjenek! Ne!

Jól elfáradtam. Csocso-szan embertelen hangon vonyít át a szomszédba, ahol elszántan igyekszik nyaralni egy család gyerekkel, kutyával ezen a ronda napon. Behívom. Simogatom. Szalámit adok. Kérem, kussoljon. Egy óra nyugalmat elérek. Aztán kezdi újra. Ismétlek. Szomszéd gyerek vonít, Cso vonít, ez megy. Most épp csend van. Igazán hazamehetne már ez a hétvégi különítmény. Nem szívlelem a hétvégéket, ez meg most hosszú. Tanultam valamit: ugatni jó. Ugatok. Erre Cso odafigyel, olyan kíváncsi, hogy mindent feledve bejön hozzám. Vagy épp elfelejti a macska tányérját, amire rákészült.

Csak nézem itt a kanapéra dobott nyári ruhámat, és alig tudom elképzelni, hogy az idén még felvehetem... Már rég elfelejtettem a kínzó kánikulát, kezdek vágyni ismét a nyárra. Úszni kéne, de hogy? Marad a fürdőkád.

2015. augusztus 21.

Kerülöm a politizálást, mert megoszt. A blogomat naplónak tekintem, ami rólam szól elsősorban. Aztán jönnek olyan impulzusok, amik már elérnek a kiborítás szintjére. Barátnőm - legyen elég annyi, hogy több évtizedes a kapcsolatunk - küldött egy videót, amiben egy szimpatikus hölgy arról beszélt, hogy "özönlenek hazánkba az idegenek, 99%-ban idegen faj, idegen emberi rassz". Mondott mást is, pl. hogy "brutális mértékben fogyunk", Európában, akár nálunk, csökken a születésszám, s ez "igaz az egész fehér fajra, rasszra"... Aztán "Magyarországnak el kellene mondani, hogy itt egy lakosságcsere zajlik." Oké, kiragadtam mondanivalójából mondatokat, isten bocsássa meg nekem, itt megtalálod az eredetit, hogy ne érjen a fenti vád.

https://www.youtube.com/watch?v=vHEv7Ho2NCQ

Azt feleltem: "sajnos nem tudom végighallgatni onnan kezdve, hogy akik ide jönnek, "más rasszba" tartoznak. Nem csípem a rasszizmust, se a fajelméletet Hitler óta." Azt is feleltem, hogy "Nálunk akarnak maradni? Hadd röhögjek. Már saját gyerekeink se akarnak itt maradni. A magyar ugyanolyan ütemben vándorol, mint a leszóltak. Mi lenne, ha bennünket is így fogadnának pl. Londonban? Hagyjuk ezt, ilyenekre nem vagyok kíváncsi."
(Sajnos, kiléptem tartózkodó önmagamból, politikába torkollik már az egész...)

A barátnőm (még nem teszem idézőjelbe) válasza lényege valahogy így hangzott - megint kiragadott mondatokkal -: "Azt hittem sokkal okosabb ember vagy." Majd később: "... igen nagy butaságra vall, hogy képes vagy a fehér bőrű, európai, bármilyen vallásu magyar embert, aki Angliába megy dolgozni összehasonlítani, akár egy napon emliteni is ezekkel a fekete muszlim bevándolrókkal."

Válaszom: "Amikor azt hallom, hogy fehér és fekete, már ráz a hideg. Ellenségképet fogalmazol, ami akár háborút is generálhat (jobb esetben alapból elutasítást, kirekesztést), ez nem lehet cél. Tolerancia. Elfogadás. E két szón gondolkodj el. Az én nevem biztosan török eredetű, a tiéd inkább szláv: bevándorlók voltunk. Tudom, hogy buta vagyok. Azt hitted, okosabb, nem."

Nem akarok vitaindító lenni, csak a véleményemet mondtam.

Politika letudva, most inkább nekiállok töltött káposztát főzni. Hülyeségemre az is bizonyíték, hogy alapvetően darált húsért indultam a boltba, meg savanyú káposztáért, aztán először az utóbbit felejtettem el, ezért másodszor álltam sorba, aztán meg elmenőben pont a darált hús miatt szólt rám a pénztáros, hogy ottfelejtettem... No comment! Szánalmas vagyok, és buta is, tudhatod. (Már tudhatod, az ősz halott. E földön többé sohse látlak. Ó, idő szaga, hangaszálak. És várlak téged, tudhatod. Bocs az apollinaire-es kilengésért, de néha egy szó verseket idéz bennem.) Hú! :)

2015. augusztus 20.

A winchesterem zörög, az eső szakad, a tévé képernyőjén "nincs jel" felirat adás helyett... Kezem-lábam fázik. Ha sokáig nem jelentkezem esetleg, az nem lustaságom vagy baj jele, hanem a gépem be fog szarni. Nem sok időt adok neki. Ahogy a fogaimnak se. Egyikre sincs pénzem. De az élet szép!

Ma van a kenyér ünnepe. Vajon milyen műsor nem tud most megvalósulni a Duna fölött? Híreket se tudok nézni, az se biztos, hogy Pesten is ilyen idő van. Elég lélek-lekonyító ez a nap. A margarinreklám aláfestését hadd adjam közre, valami kis napfényt visz életembe, hangot neki!:

https://www.youtube.com/watch?v=h3gEkwhdXUE

Csocsót leállítottam, mikor megint zabolátlanul kezdte tépni Macit elöl-hátul (már alig van szőre), erre felborította a vízgyűjtő edényt az eresz alatt, széthodta a lábtörlőket, a kutyaház szőnyegét, amit mind zuhogó esőben kellett helyretennem. Esőkabát és kapucni volt rajtam, ettől a macska úgy megijedt, hogy világgá szaladt. Ja, szép nap a mai!

Helyre kell tennem magam néha imígyen: azmeg, van mit enned, még cigarettád is, a kutyáid se halnak éhenn, kocsi a feneked alatt, a tető nem ázik be, mi a frász kéne még?! (Jaj, kérem, egy kis luxus! Avokádó, aszpikos sonka, teletank az autóba - nem mindig csak 5-6 liter -, fodrász! - tíz éve nem voltam -, favágó a két döglött bokromhoz, valaki a leszakadó ereszcsatornámhoz, autószerelő a halódó kocsimhoz, ezer forintos kaja a kutyáknak, tyű, egy jó vörösbor vasárnapra! Szabadul ám a fantáziám elfele: új autó! Életemben először! Aminek az üléséről én téphetem le a védőfóliát, és beszívhatom az ÚJ illatát. Újra sétálni a Playa del Inglés-en Grand Canarán, de ott már voltam, inkább a Maldiv-szigeteken vagy Bora-Borán...)

Mocsadék, sunyi dög, büdös kurva, édes picikém, szépségem - ezek mind Csocso-szan becenevei az aktuális fennforgások függvényében.

Lődöznek innen-onnan. Olyan, mint szilveszterkor. Kutya nem marad el a lábam mellől. Mármint Maci. A másik kint hever az asztal alatt, füle botját se érdekli, akármekkorát durrantanak.

2015. augusztus 19.

Amikor a macska éjjel ráült a mellkasomra és hangosan zörgött, rájöttem, hogy az este nem raktam ki a kutyákkal együtt. Félálomban lemászni a félelmetes lépcsőn erős kapaszkodást és feltétlen éberséget igényel. Tehát ma se aludtam tovább félnégynél. Figyelem a közvilágítást: 5:05-kor oltják el. Szörnyű, már egy órával tovább van sötét, mint júniusban.

A hétvégi meteorológiai katasztrófa megint - mint általában - elkerülte térségemet. Kis szellő, lanyha eső, és kész. Pont annyi esett, hogy a hosszú szárazság generálta porréteget lemossa a kocsimról. Ja és végre a kertem is zöldebb. Mert én két slagcsere között kedvem vesztett vagyok, ami a locsolást illeti.

A slagról jut eszembe, ami igazából Schlauch, hogy ha egy mai nyelvvizsgás fiataltól megkérdezed, vajon milyen szavakkal tolakodik előre egy német villamoson, mit felelne? A kölni 121-es villamoson sokszor utaztam Annemie-ékhez (pár állomás még eszembe is jut:
Merkenich, Chorweiler, Longericher Str., Bilderstöckchen, Neusser Str.); a rajtam keresztül tolakodók révén tanultam meg azt, amit mi úgy fogalmazunk: "szabad lesz?", ők meg így: "Darf ich mal durch?" Az ilyen apróságok a nyelvoktatás részét képezik-e? Végül is mindegy, aki egyszer átélt egy zsúfolt járművet, öt perc alatt megtanulhatja nyelvvizsga nélkül. Csak úgy eszembe jutott. És hogy a távolság mennyire szépít, be kell vallanom: most épp honvágyam van Köln után. Mit tesz az idő! Az egész persze csak Muttival együtt érvényes, nélküle semmi keresnivalóm se lenne ott. A régi idők... immár szép dolgokra is emlékezem, pedig akkor ott minden fekete és reménytelen volt.

Két kutyám szokás szerint harcol, nevezhetném ezt művészfotónak, de inkább csak kissé homályos, belátom. Még nem tudtam belőni az új kamerát igazán.

2015. augusztus 16.

Nem járt sikerrel kiskutyám átnevezése, Mari, aki nekem mérvadó, a Csocso mellett döntött. Köszönöm neki. Mint ma kiderült, mikor Macit hazahozta Ráckevéről, Dani is ezt tartja jobbnak. Szusi elvetve, ismét egy Csocso-szanom van! Puccini nem fog forogni a sírjában, remélem. Figyu, azért az ember nem lehet mindig olyan határozott, kőkemény, mint a vidia! Én se. Ma másodszor vonom felelősségre Csocsót, mert úgy fogta meg a macskát, hogy nyávognia kellett. Jó, még nincs harc, de az akita természetét ismerve ezt csírájában kell elfojtani. Szerencsére itt van a teraszon egy jó nehéz napozóágy, ami alá Waczak bebújhat, ha kimegy, vagy be akar jönni. Ki is használja.

Ma volt a Red Bull-futam. Naná, hogy végignéztem. Nekem ez az arc nagyjából a mindent jelenti, amit a magyar műrepülő sport kitermelt évtizedek alatt. Lehet, hogy Petinek nem tetszik ez a tévéből fotózott kép, de nekem mindent elmond. A válogatott keretből, aminek lehettem tagja, ő lett a csillag, és csodálatos, hogy lett! Az is csoda ma már, hogy tíz évig ott lehettem vele, együtt versenyezve, a jókedvéből, humorából, emberségéből, tehetségéből táplálkozva, repülve, rengeteg baromságot és szabályszegést együtt átélve, amin ma már röhögni lehet, de akkor néha véresen komoly büntetésekkel nézhettünk szembe.

Vilniust kell ide idéznem, leszálltunk az An-2-esünkkel, hat nap rettenetes ködös, esős időn átutazva egy orosz vezérgép nyomában, amelynek pilótája tudta ugyan az utat, de mi csak ködöt láttunk az Ancsa kicsi, körkörös ablakain kitekintve, és azt, hogy mindjárt meghalunk, ha nem jutunk ki ebből. Elértünk Vilniusba. (Szerintem Kovács Pali is, az Ancsánk pilótája, rémálmait élte át, amíg sűrű erdők fölött, tejszerű látás mellett suhantunk a vezérgép mögött, és ő sem tehetett semmit, csak ment a semmibe.) Nem is akarom elképzelni, hogy Peti egy kísérő Z-50-esben ülve mit élhetett át szorosan az Ancsához simulva kötelékben. Már nem tudom, mit mondott erről, de a közös megállapításunk az volt az útról, hogy necces volt. Megúsztuk.

Vilniusban az ottani pilóták kedvesen fogadtak minket, azonnal megajándékoztak egy nagy szatyor orosz pezsgővel, vodkával és egyéb italokkal, jó sok volt! Beraktuk az Ancsába, miután jól megköszöntük, mert verseny idején szesztilalom van. Volt elég rossz idő a verseny alatt, tehát szép lassan kilopkodtuk az Ancsából az innivalót, és mire vége lett, és Kovács Pali meglátta az üres szatyrot, lett balhé. Álltuk, egy emberként. Nagyon lehordott bennünket (sajnos, ő született absztinens, fogalma nincs, miféle kísértést jelent orosz földön - vagy bárhol, ahol ilyen nehezen hozzáférhető - egy szatyor jó pia!). Jaj, megittuk, és milyen jó volt!! Esős estéken. (Ott véletlenül - de tényleg! - bronzérmes lettem.)

Ma ez jutott eszembe Peti gyönyörű balszeméről. Bocsánat, hogy ennyire elkalandoztam!

2015. augusztus 15.

Keywords: isten veled flexi wonder, régi cső a jó cső, kerítésjavítás állandó feladat.

Tegnap elvitték Macit Ráckevére. Dani megjött, Maci überglücklich. Bocs, szóval boldog felső fokon. (Alig van már rajta szőr, csomókban fésültem ki, Szusi pedig naponta tépi-húzza. Most vasárnap estig nyugta lesz.)

Előző nap már készültem, sejtve, hogy szendvicsekre szükség lesz. Vettem egy jó darab disznócombot, összedaráltam hagymával, fokhagymával, só-borssal, tojással, tejbe áztatott zsömlével, és kiterítettem a teflontepsibe elég vékonyan; egy óra múlva jól szeletelhető, igazán ízletes fasírtféle lett belőle. Jól van, ezt vághatod akármilyen formára, megúszod a formázást, az egyenként sütögetést, yes. Gombapörköltöt is főztem Zsuzsinak tejföllel, majorannával, kis liszttel sűrítve. Másnapig a frigóban várták a bucikat, amiket pénteken frissen vettem: csupa puha, ropogós, belül levegős, szőke bucik voltak, pont ez kellett. A gyengehúsú belsejüket lenyomkodva igazi kis teknőket alkottak, amikbe számolatlanul rakhattam az anyagot: először - némi vajazás után - salátalevelet, rá fasírtszeletet, kis tejfölt, paprikát, paradicsomot, olajbogyókat. A tetejére megint salátalevél. Tökéletesen összerakhatók voltak, jó súlyosak az értékes tartalommal. A vega változat is így kezdődött: salátalevél, gombapörkölt, kevés rántotta a tetejére, ugyancsak paradicsom, pár csepp majonéz, olajbogyó, még egy saláta, és összerak. (Már egy órája próbálom megtudni, hogy ízlett, igazán nem korán, dél után telefonáltam, de válasz még nincs.)

Szusit bezártam a szobába magammal együtt, amikor Daniék elvitték Macit. Nem akartam, hogy lássa, hogyan és merre mennek el. Kitört volna a vonítás és a kerítésmászás. Fél óra alatt lenyugodott, és már nem tudta, mi történt. Tudod: a kutyák a percnek élnek. Nincs múlt és nincs jövő. Ami a múlttal kapcsolatos, az csak a rossz bánásmód emléke lehet: ezt, igaz, nem felejtik el. De hogy fél órája mi történt, irreleváns.

Szusi megmutatta azt az oldalát, amilyen akkor lenne, ha egyedül lenne. Hirtelen minden parancsot értett, feküdt, ült, megvárta, míg a kajára azt mondom: tied, addig eszében sem volt hozzákezdeni. Kicserélték. Nem űzte a macskát sem séta közben (Waczak megint velünk jött), nem rabolt el egy lábtörlőt sem, a konyhába belépést már egyetlen rövid szóval (nem!) meg tudtam akadályozni, kisangyal lett belőle. Ja, és a papucsaim is mind helyükön maradtak, pedig a lépcsőre se raktam fel őket.

Van azért sara bőven még előbbről: sikerült szétrágnia a kerti csap csatlakozóját - miután a szórófejet már alkalmatlanná tette -, így ki kell dobnom az egész "flexi wonder" néven ismert rugalmas slagot, mert vége van. A hátsó kertben lévővel ugyanez történt. Áldom az eszemet, hogy a régi, nehéz, elrághatatlan slagot még nem dobtam ki, pedig volt rá indíttatásom az új technológia beszerzése után, ami eddig jól működött. Tán még működne is, ha nem volna egy akitám. Egy hülye kölyök!

Hátulról a ventilátor borzolja a szőrét, rájött, hogy van értelme néha idebent heverni. Közlöm veled, hogy már nyolc hónapos! És nem Maci ment össze, hanem ő nőtt meg nagyobbra. Ritka élmény volt ma hajnalban egyedül sétálni vele. Megint azt láttam, hogy Maci nélkül bizonytalan. Kimentünk az országútig, ott szinte pánikba esett. Menekülni akart (viszont a lánc a nyakán már túl kicsi, nem tujda kihúzni a fejét, mint korábban simán). Caesar Millan talán megfejtené félelme okát, mindenesetre az ő módszerét alkalmaztam (ezek után csak C-módszernek hívom), néha lábbal megbillentettem a farát, majd a lapockáját az ujjaimmal, közben ismételgettem: ide! Láb mellé húztam. Nyugtatgattam. Holnap reggel, kihasználva magányunkat, megint odaviszem és szoktatom. Végül is nem bánom nagyon, ha fél az országúttól, annál is kevésbé, mert mikor a boltból megjöttem, ismét a kapu előtt örült nekem. Kívül! Feladat: kideríteni, vajon hol fért ki már megint! GŐZÖM sincs! Sziszifuszt kezdem már érteni.

2015. augusztus 13.

Barátnőm küldött egy linket: Norbiék új kutyája egy akita. Nézd meg te is, de ne felejts el lejjebb görgetni, ahol egy igazi akita képe látható. Mert a Norbiéhoz hasonló lógó fülű, kerek szemű, keskeny pofájú akitát még nem láttam. Olyat sem, amely egy karámban ágaskodva látható, ahová bezárták az ételével együtt. Egy kölyköt! sőt: !!

http://ripost.hu/cikk-uj-csaladtag-norbieknal-boldogok-a-gyerekek

Nagy szívás lesz mindenkinek, de főleg Hacsinak, akit nyilván rendszeresen fognak egy kecskének is kicsi karámba zárni. Nehogy kárt tegyen a kertben netán. Főleg az első tíz gödör után, amit majd oda ás, ahová nem kéne (hahó, itt most egy gyakorlott gödörbetemető beszél!). Idézet egy "szaklapból":

"Az Akitával nem érdemes farkasszemet nézni, kiváltképp, ha az ember feje nincs magasabban, mint az Akita szeme. Idegenek ne öleljék meg, ne bizalmaskodjanak vele, e helyzetek agresszivitást válthatnak ki az Akitából."

Másképp látom. Nyilván nem fogok a földre hasalni, ha netán akitám szemébe akarok nézni, de e marhaságon túl a farkasszemet nézés mindig úgy végződik nálunk, hogy vagy odajön nyalogatni a kezemet (kutyául ez afféle bocsánatkérés), vagy ha szigorú szavak előzték meg a szúrós pillantásomat, akkor kioldalog az ajtón. Ez volna az, amiért nem érdemes a farkasszem-nézés? Idegenek ne öleljék meg? Minden idegennek ő borul a nyakába, azt se tudja, hogy egye-fogja-szagolja, dörgölődzzön, másszon rá. Le se lehet vakarni senkiről. Aztán meg hogy csak akkor ugat, ha oka van? Ajj, de nem! Folyton. Hozzá képest Maci a néma levente.

2015. augusztus 11.

Hú, de ciki! Kora reggel komputer be, megnézni, mennyi van a számlámon, ó, vastag vagyok, még 4700 forint! Kocsi, közért, telerakott kosárral pénztár - alig több mint háromezret költöttem -, és a kártyám azt mondja: nincs fedezet! Visszaadok pár drágább dolgot, már ezerrel kevesebb - a sor gyűlik, emberek tömege, csak egy pénztár van, elnézést kérek, izzadok -, a gép megint azt mondja, nincs fedezet. Mindent ki kell raknom és szégyenkezve elsunnyogni. Ilyet eddig csak filmen láttam. Jót röhögtem rajta. Ez viszont nem volt vicces. Mikor Daninak elmeséltem a tegnapi afférral együtt, azt mondta: "hű, anya, hogy te milyen stressznek vagy kitéve!" Ezen aztán hatalmasat röhögtünk. Igen. Minden viszonylagos.

Az előbb jöttem fel a tóról mindenütt csorogva, félreálltam, hogy egy autó elférjen, rengetegen ültek benne, mentek fürödni, és az ablaknál kit látok? Kedvenc kissrácomat, a testvérét annak, aki lehülyekurvázott. Ezúttal kedvesen integetett és sziát kiáltott. Jobb így, mintha tegnap hepciáskodtam volna.

2015. augusztus 10.

Lemegyek a tóhoz, mert már kiakaszt a forróság a ventilátor dacára, hétköznap lévén nem egy egész tábor fogad a kedvenc, nem nagyon lejtős lejárómnál, akik minden centit elfoglalnak dobozokkal, ernyőkkel, takarókkal, miknek következtében kénytelen voltam egy plédet húsz centire felhajtani - bocsánatkérés mellett -, hogy lelépkedhessek a vízhez, nem, ma volt hely. Begyalogoltam, ahogy szoktam, s hallom egy nyolc éves forma, a vízen matracozó kislány szájából: "hülye kurva!" A parton ülő, némileg felhorgadó, igen sovány anyjának odalegyintettem: "elviselem!", ő azt felelte, majd kimossa a száját. Ó, jaj. Kitől tanulta ezt a gyerek? Nem az iskolában. Talán pont akkor született ez a kifejezés valamely családtagtól, amikor felhajtottam a pokrócukat. Tegnapelőtt. Nem füleltem tovább, elfeküdtem, élveztem a vizet. De azért. Nem mondhatom, hogy jól esett. Vajon miért lehetek én hülye kurva? Nyilván azért, mert lemegyek a tóhoz, át sem lépdelek pokrócokon, hanem felhajtom (hajj, micsoda bűn belerondítani mások életterébe!), hiába is kérek bocsánatot érte, mégis az vagyok. Aznap nem is ott szálltam ki a vízből, ahol bementem, nem akartam őket újra látni, inkább tettem egy kanyart, és az iszapos, de néptelen, nádasközi lejárót használtam. Amit zavartam, az egy pokrócfelhajtás és egy perc volt. Ettől már hülye kurva lettem.

Nem kell ezt ragozni, azokat minősíti, akik a gyerekeiket így nevelik. Szánalmas. Csak leírtam, mint egy kortünetet. Lehet, hogy nemsokára újra lemegyek, mert eszméletlenül szakad rólam a víz, és már úgy fogok bejelentkezni, hogy itt van a hülye kurva. Szoktam én így fenyegetőzni, de általában túl gyáva vagyok.

Ami most jobban foglalkoztat, az, hogy Ági az előbb felhívott, mit is raktam a lecsóba két napja, amire nem emlékszik. Merthogy ugyanolyan ütős lecsót akar készíteni a férjének. Tőle direkt dicséretet ritkán kapok, de ezt úgy értékelem, mint egy indirekte dicséretet. Mondtam, kis kanál mustárt. Gomba és tök is kellett volna bele, de az neki sincs. Fokhagyma is kell. (Szacsvay László színművészt kérdezzétek, ha pontosan tudni akarjátok. Vacsoracsata. Mindenki imádta a lecsóját.)

Voltam úszni, ezúttal egy - szintén az előző családhoz tartozó - kisfiú mondta oda nekem: "nem is tud köszönni!". Mint jó tanuló, rögtön mondtam neki egy sziát, a körülöttem levőknek meg egy jónapotot. A vízen lebegve néztem a komoly cirrusokat - délnyugatról jöttek, el sem hiszem, hogy még napokig nem okoznak időváltozást - , majd a parton búcsúzóul odaszóltam a kissrácnak: viszlát! szia! köszöntem! te köszönsz? Ő azt felelte, nem.

Lássuk be, kurvameleg van! Most, este 8 után még mindig 31 fok itt bent. A ventilátor megy. Az aszfalt hiányának köszönhetően éjszaka úgy 22 fokra lemegy. Még félig be is szoktam takarózni hajnal felé. Jaj, de borzalmas lenne most a régi panelban! Emlékszem, hiába nyitottam ki magamra az ablakot, egy fokkal hűvösebb levegő sem áramlott be. Még hajnalban sem. Gyötrelem volt. Ha most kimegyek a teraszra, máris hűs van. Csak valahogy nem akar bejönni. Pedig csak szúnyogháló van az ajtón. Mindegy, reggelre megfordul az állás.

Szerintem az emberek nem rosszak, csak néha hülyék. Bunkók. Nem volt kitől modort, kultúrát tanulniuk, ami nem is az ő hibájuk. Igaz, ilyesmit magunktól is tanulhatunk, ha igényünk van rá, de pont az igény az, ami sokszor nincs. Tolerancia!! mondom magamnak, és jól fogok aludni. Csak nem tudom, mikor. Mára virradóra is csak három órát aludtam. És nem vagyok álmos. Ahogy a nap kel, úgy én is, bármikor feküdtem le.

Háj, nem is mondtam: Dani végre jelentkezett. Egy mailben megkérdezte a telefonszámomat. Igen furcsállottam. Ez a biztos jele az elgépesedett agyunknak: már nincs telefonkönyv, notesz, lószar, csak az átok gépek. A telefonja szervizbe került, így az ő kis agya üressé vált, már a jó édes anyját sem tudta felhívni egy hétig! Amikor a számokat megírtam, rögtön hívott, kedélyesen elbeszélgettünk. Naná, hogy förmedvényeimet ezzel kapcsolatban csak te olvashatod, neki egy szót nem mondtam ilyenekről. A ritka percek, mikor kommunikáció zajlik, nehogy már erről szóljanak! Lényeg az, hogy mindenhol minden rendben van. Felmondott, tölti a felmondási idejét, még a leendő kollégáival is találkozott egy váratlan meghívás kapcsán, szerintem itt nem kell segítség, gyerekem sínen van. (Fejezd be a józsefattilázást, nem illik ide!) Boldogságom ennélfogva tökéletes. Hagyjatok is így. Nem kell rossz hír!

2015. augusztus 8.

Azannyát, mekkora buli van ott szemben! Dübörög a zene, hat autó parkol az út szélén, de nem ért váratlanul, mert a házigazda felesége - aki a trafikban dolgozik, ahol cigit szoktam venni - már egy hete figyelmeztetett, hogy ma ez lesz. Valami házassági ünnep. Mondtam, semmi gond, örülök, ha körülöttem jól mulatnak az emberek. Nem számítok nyugalmas éjszakára, de ki bánja? Bármikor aludhatok, szabad vagyok. Ági ma elment, a szombati szokásos szabadpiacon még vett egy marhajó pólót, amit következő külföldi utazására szánt - egyébként ő nagyjából egyik utazástól a másikig él és remél és vár -, örülök, hogy örült, és csak remélem, hogy addig is, míg itt volt.

Néha rémes vagyok. Ideges, türelmetlen, az okát nem tudom, de nem is vagyok rá kíváncsi (nehogy megfejtsd!). Pár óra múlva, vagy másnap elemzem magam, és újfent több toleranciára intem magam. Elfogadás, basszus! Nincs fontosabb.

A társasági lét nagyjából megszűnik, ha nyugdíjba mész. Nincs munkahely, kollégák, minden nap rutinszerűen felkészülni, ott lenni, dolgozni, és lassan minden más társaság is elmarad, pláne, ha idejössz a világ végére. Sok előnye van ennek, de társaság persze nincs. Ifjú(bb) életemben sosem voltam társaság nélkül, vagy a válogatott keret, a repülőterek, vagy a barátnőim, vagy a táncos helyek, ahová jártunk, alkották a közösségi életet. Amikor a németországi karanténból először hazautaztam kicsi gyerekemmel (ideiglenesen), és megint elmentünk az Eötvös-klubba mulatni, csak álltam, és néztem, mint egy ufó. Nem tudtam, hogy kell, és mit kell, hogy része legyek a társaságnak. Rájöttem: ezt is gyakorolni kell, mert feledésbe megy különben.

Jaj, most petárdák is robbantak, amitől Maci rögtön az asztalom alá mászott. Szusit abszolút nem érdekli. Ő még mindig a bátor, független identitás. Már leül és lefekszik, ha mondom - nem kevés gyakorlás és jó falat után -, de különben szarik rám. Maci viszont mindig azt teszi, és azonnal, amit mondok. Nagy különbség! Szerintem ez már így marad. Így jár, aki akitát fogad a házába. Olyan kihívás ez, amit vagy megszokom, vagy jobb, ha megszököm. Nyilván az előbbit választom, mert nem szokásom feladni. Ő már az életem része, sok színt hozott, ami JÓ. Most is épp odakint köszörüli a torkát a kerítés mentén, rettentő fejhangon, kimentem, jól megmasszíroztam, összevissza nyalt, de legalább abbahagyta. Ki is mondta, hogy ez a kutya ritkán ugat?! Nagy tévedés.

Dani egész héten nem hívott. Azelőtt minden nap. Ki az az anya, aki ilyenkor nem kezd aggódni? Nem én. Mindegy. Elhatároztam, hogy én sem hívom. Ennyi tartás még van bennem.

Tévét nézek, persze. Úgy érzem, ha még egyszer meghallom a "komfort zónám" kifejezést, sikítani fogok! Mitől ilyen népszerű ez - persze pont Amerikában, amit mindenki majmol -, és miért nem találnak rá más szavakat?! Ez is úgy megy, mint a többi divatos cucc: valaki bedobta a köztudatba, az igénytelen utánzók pedig azonnal magukévá tették.

Hej, tizenegy elmúlt, de a tüctüc-zenére még mindig mozdulni akar a lábam, isten tudja, meddig tart ez. Kutyák végre hallgatnak. Én viszont álmos vagyok. Ez biztos elég ahhoz, hogy aludjak is.

2015. augusztus 7.

A szívás jött be főágon. Nem lesz új (használt) számítógépem. Dani sem nem ér rá, sem egy vasa nincs, ennek annyi. Majdcsak lesz másik. Egyszer. Ha nem úgy állok, hogy vasam sincs (szokásos!). Igazán az aggaszt, hogy negyedik napja fel sem hív. Mintha valamiért szégyellné magát. A fentiek miatt nem kéne, de nem mondhatom el, mert megfogadtam: én nem hívom. Ha jóak látja, megteszi ő. Van azért még büszkeség a szívemben, úgy is hívják: tartás, szóval várok. Ez ugyan a legnehezebb, de mindig megtérül.

Lehet, hogy mindjárt lecsót eszem, már rég megfőztem jó kis csípős kolbásszal, még mustárt is raktam bele, mint Szacsvay, Ági is itt van, együtt nyomultunk mostanáig falrengető hangerővel a rockos tv-csatornán, nagy kedvenceink jöttek elő. A tévémnek egész jó hangja van! Ha egyet ki kéne emelnem, nincs kétség: ezt.

A legszebbek, leghíresebbek lesznek kábszeresek. Miért?! Mi az, ami nincs meg nekik? Mi, gyarló emberek azt gondoljuk, mindenük megvan, ami nekünk nincs. Talán nem is lehet soha. Nekik mégis hiányzik valami. Miért kell vajon a jót feltúrbózni mégjobbra, miért nem elég a jó? Mit tesz az emberrel a szépség, a hírnév, talán ez a kérdés. Lehet, hogy általánosítok most, amit utálok egyébként, de az a gyanúm, hogy ez mind intelligencia(hiány?), vagy kultúra(hiány?) folyománya. Nem készültek fel arra, amivé lettek.

Mi a frászt türődöm én ezzel, mikor tó meleg, a naplemente látványos, a fű zöld, a kutyáim meg szépek. Szeretnek. Sokaknak még ennyi sincs. Azt kell szeretni, ami van.

2015. augusztus 4.

Pár napja arra ébredtem hajnali félötkor, hogy Szusi embertelen hangon nyivákol, vagy felakadt, vagy beszorult valahová, gondoltam, mert különben? Hajnali ablakon kitekintéseim során gyakran látok rémeket, mintha egy fekete kutya az úton mozgott volna, de tudtam, hogy ennek nem hihetek. Aztán jöttek a buliból hazatérők - na ezért biztos, hogy szombat éjjel volt -, és hallottam egy hangot, hogy "szia, kiskutya, remélem, nem eszel meg!" Baj volt. Maci az utcán kóborolt. Többször hallottam azt is, hogy a kapu deszkakerítését kaparja, csak eddig belülről, de most kívülről. Lementem. Tényleg kint volt. Mi következik ebből? Kerítés! Megint órákig javítgattam az elkorhadt léceket, rögzítettem, drótoztam, kötöztem, Maci csak simán kibújt, a léc meg hagyta magát. Az nyugtatott meg emellett, hogy a visítozó Szusi nem tudott kimászni az általa ismert résen, amit nagyon alaposan befoltoztam. Még nem jött rá, hogy Maci hol szokott.

A mindennapos harcot láthatod hol a szobában, hol odakint. Már nem is mindig Szusi kezdi, Maci is vevő.

ugyanaz

Lassan úgy látom, Maci zsugorodik, a másik meg csak nő.

Séta van, naná, hogy a kicsi ugyanazt szagolja, amit Maci. És még tényleg kicsi?

Elképesztő tücsökzene hallható itt így féltíz felé. Úsztam ma megint, hűs volt a víz, de pont jó ahhoz, hogy sikerüljön lejjebb tornázni a testhőmérsékletemet a ventilátor ellenére. Nagyon kellett! Hajmosás is időszerű volt, bedörzsöltem a fejemet samponnal, lementem, hanyatt ugrottam a tóba, majd már csak fordrászos fejmosó mozdulatok kellettek, és kész volt.

Nagyon utálom, ha másokra szorulok, mikor szorult helyzetben vagyok: most épp a számítógépem kezd kiakadni. Naponta többször leáll magától, tudom, hogy a végét járja. Legalább tíz éves, mit várhatnék tőle? Találtam a neten egy jó gépet, Dani mondta rá, hogy jó, megadtam minden adatot, hogyan szerezhetné be, és azt is, hogy holnapután már tárgytalan. Ma fel sem hívott, a levelemre sem válaszolt, görcsben vagyok, vajon mi lesz. Első gondolatom az, hogy talán épp azon fáradozik, hogy megszerezze, a második meg az, sajnos, hogy szarik rá. Ilyen ajánlat ritkán adódik. Várok. Utálok várni! Nem hívom fel, nem is írok többet. A végén majd jól megszívom, ez az kábéé, ami biztos. Rossz!

Mivel ma rengeteget takarítottam, le- és felmostam, le- és feltörölgettem, a házamban nyugodtan lehet mezítláb járni, se kutyaszőr, se kertből behozott törmelék, a közérzetem mindennek ellenére kiváló. Imádok körülnézni: tökéletes! Kutyák zabáltak, elégedettek, egyik itt hever mellettem, másik a kertben, csak azt nem tudom lassan, hogy holnapután miből veszek nekik kaját. Kezd elfogyni minden. Ilyenkor már csak egy segít: valahogy lesz, mert mindig lesz valahogy! Amen.

2015. július 31.

Vazze!, csak ezzel tudom kezdeni a mát. Danit úgy megfingatták a reggeli, utolsó interjún, amit már az igazgató vezényelt, akinél feljebb nincs, hogy még most, délután sem heverte ki. Rohadtul szar volt, ezzel mindent elmondott. A sarokba szorítjuk a patkányt, hadd lássuk, mit csinál elvén alapult az egész. Ez nyilván ugyanannak a stratégiának a része, amit kezdettől nehéz volt mind megérteni, mind abszolválni. Látni akarják, mire képes a jelölt nyomás (kínzás) alatt. Én tudtam! Hogy megoldja. Meg ám. Megkapta az ajánlatot. Akár holnap kezdhet, a pozíció nyitva áll. Kétszer annyi fizetésért, mint most. Így már nem gondolkodik azon, hogy külföldre megy. De jó!! (Nem akartam elképzelni az életemet úgy, hogy csak skype-on találkozom vele a messzi távolból!) Boldogságom teljes, csak még őt nem sikerült felvidítanom, annyira megviselte az interjú durvasága. Kértem, kezdjen végre örülni, mert SIKERÜLT! Egyelőre még az elszenvedett, megaláztatás-szerű események hatása alatt áll. Holnapra biztos kisimul az egész. Szerencsére szombat lesz, majd vasárnap. Hétfőn adja be a felmondását. Ennek gondolata - érthetően - nagyon frusztrálja. Alaposan bedolgozta magát a céghez, számítanak rá, ki tudja, mit vált ki belőlük a bejelentése. Kérdeztem: és ha majdnem annyit ajánlanának, mint az új helyen? Maradnék, felelte. Itt megint azt látom, hogy az én (sokáig kis hülyének hitt) gyerekem racionálisan gondolkodik. Felnőtt! Büszke lehetek rá, bizony. Vagyok!

Sok mindent nem mond el abból, ami foglalkoztatja, de ilyenkor, mikor kiborul, megtudhatok fontos dolgokat. Azért vállalta az egész gazdasági főiskola összes nyűgjét, mert egy épp ilyen állásra vágyott, mint amit most kaphat. Banki ügyintézőként, ügyfélszolgálatosként ez lebegett a szeme előtt (akkor nem mondta). Látja, hogy révbe ért, csak még nem hiszi el. Álmai pozíciója elérkezett mint valóság, tudom, hogy idő kell, míg ezt feldolgozza. Remélem, hétfőig lesz elég ideje.

Csodálatos új öltönyt kapott születésnapjára, ma is abban jelent meg, persze hiába kérem, hogy küldjön róla egy fotót. (Nem mertem megkérdezni, mibe került, csak saccolom, hogy az én országos autópálya-matricámm, amit születésnapjára adtam, is olcsó lehet hozzá képest. Zsuzsival közösen finanszírozták.)

Én csak ülök itt délegyházi magányomban, jelenleg napárnyékolt, hűvös szobámban, két hülye kutyával (bocsánat, csak az egyik, Szusi hülye, a másik tökéletes és szófogadó), és simán örvendezek. Reggel még úgy voltam, mint egy alig beforrt seb: ha megvakarod, rögtön vérzik. Elég hozzá egy régi zene, egy rossz mondat, és összezuhanok. Nem jött rossz mondat, vakarás sem, már másképp vagyok. Már csak örülök. A világ újra kerek.

A rohadt vén tyúk! Csirkének vettem, de hiába főztem két órán át, alig lehetett megrágni. A kutyáknak persze jól esett, de nem nekik szántam. Ilyesmin nem fogok kiborulni, csak máskor jobban megnézni, mit veszek, és miért olcsóbb. Folyton tanulok.

A tóban lebegtem, mikor szomszédom, Sándor nem is túl közel elúszott mellettem, és odaszólt: "Csókolom, Olga néni!" Azóta is azon gondolkodom, ez miért lepett meg. Fel kéne fognom végre, mondom magamnak, hogy igenis néni lettem! Elmúlt az idő, elmúlt arcomról az ifjúság, és amit mások rajtam látnak, az bizony "nénis". Mi a furcsa ebben? Jaj, minden! A hiba bennem van, lelkemben fiatal vagyok, de a külcsín már egy nénié. Feladat: elfogadni. Nehogy azt hidd, hogy könnyű! Aj!

Írtam könyvet, fordítottam is, ültettem fát, neveltem gyereket, a japánok szerint mindössze ennyit kell tenni, hogy beteljesítsd földi küldetésedet. Kész vagyok. Pontosabban: készen vagyok. Tökéletes életem volt, sok mindent megtettem, elértem, amit jóformán senki más. Aki még eddig sem jutott el, az gondolkodjon azon, mi marad utána majd. Nincs hiányérzetem. Jó érzés. Mindenkit sajnálok, nem lekezelően, őszintén, akinek mindezért még küzdenie kell, és nincs elég ideje. Zucker bleibt zuletzt. De még nem tudom, mi lesz az.

Maci kezd egyre kisebb lenni. Fő oka, hogy Szusi egyre csak nő. És naponta sokszor gyeplálja Macit. Keményen. Nagy verekedéseket bonyolítanak. Bár Maci megfiatalodott a kishülye ittléte óta, hosszú távon nem számíthat kegyelemre, hacsak Szusi nem komolyodik meg kissé. Egyelőre jelét sem látom. Sok szőrt kikanalaznak egymásból, Macinak már alig van.

2015. július 29.

Ez nem normális, vazze! Kiskutyám most zabálja ki a nagyon kis kertemből a paradicsompalánták megmaradt leveleit, és még a gyomokat is, mivel azokból van több. Mit eszik ezeken? Fel nem foghatom. Hivatalosan is be kell jelentenem, hogy átkereszteltem, többé nem Csocso-szan, hanem csak úgy Szusi. Kész. Ki a fene fog három szótagot kimondani, mikor két rövid is elég? Különben is túl elegancia-orientált, túlgondolt, egyszerűen röhejes volt - belátom - az előző neve. Vesszen! A kishülye mostantól Szusi!

Parajt főztem, mélyhűtöttet, egész nap olvadt az asztalon. 450 gramm volt, mire végére értem, biztosan 250 gramm vizet öntöttem le róla. Már nem emlékeszem, mibe került, de hogy több mint a fele a csatornába önthető lett, ez felháborít! Maradt 20 deka. Több mint a fele lóvét hiába fizettem. Hogy van ez?!

Amúgy ezúton is köszönöm, aki felhívott, írt a névnapomra (tegnapelőtt volt), igazán nem számítottam rá. Jól esett.

Szerelmetes fiam ma 33 éves. Olvastam olyat, hogy mostantól megy át önzetlenbe, kezdik érdekelni mások, akár öregek is, törődni kezd. Én biztos vagyok benne, hogy így lesz. A szerelemre még jól emlékszem - majdnem a legjobban -, de nem tudnám pontosan leírni, mit jelent egy ivadékot úgy imádni, ahogy én őt. Szerelemmel nem hasonlítható össze. Vagy nagyon is? Átláthatatlan, magyarázhatatlan, zsigeri, mindig kevés, és mindig túl sok is, túlzásokra késztet, aztán megálljt parancsol, ezer szállal kötnéd magadhoz örökre, akit így szeretsz, de tudod, hogy a szálakat el kell vágni, mert az igazi szeretet az elengedésről is szól. Óvnád, de tudod, hagyni kell, hogy hibázzon, tanuljon, ám az aggodalmad örökre szól, a védelmező ösztönöd csak a halállal múlhat el. A szerelem pedig soha, azon túl sem.

Hiszek a léten túli létezésben. Itt már nincs szerepe az "amíg élek" gondolatnak, mert ezen túl is van valami. Ezért nem félek a haláltól egyáltalán. Ha a másik világba lépek, nem leszek kevésbé boldog, mint most. Találkozhatom Csumival - talán nem épp a kutyámat kellett volna elsőnek említenem -, Muttit is újra láthatom, Palotai Nándit, Rácz Edét, Sinyát - sajnos, van kiket felsorolnom, szüleim majdnem az utlolsó helyen állnak. Biztos nekik is van sok jó tualdonságuk, csak nekem nem bizonyították. A mérlegelés itt már csakis az én dolgom. "Odafent" rólam szól majd minden.

Ne aggódj, nincs bajom, halálvágyam meg pláne semmi, úgyhogy most leülök a tévé elé, és gyorsan megnézek egy Mentalistát, meg utána a Dr. Csontot. (Ha sokáig nézek valamely sorozatot - mexikóiak, brazilok kizárva -, megszeretem a szereplőket, és tudni akarom, mi lesz velük. Ez a sorozatok lényege. Az NCIS-t is ide sorolnám.) Akkor hát szevasz, jó éjt, én még maradok. Ébren.

2015. július 26.

Megjött az enyhülés! Már hajnalban magamra húztam a takarót, amire rég nem volt példa, és a ventilátor se ment. Ha a szomszéd Bendegúz kutyája ki nem szabadul és nem száguldozik le-fel az utcán, még négy óránál tovább is aludhattam volna, jól is esett volna, de így nem ment. Minden kutya ugatott, enyémek is, persze.

Kíváncsi voltam, ilyen hűvös, szeles időben vajon milyen a tó. Úsztam egyet. Már közel sem olyan meleg, mint tegnap - furcsa, hogy milyen gyorsan képes lehűlni -, de azért jót mártóztam ma is. A durva hullámok miatt nem sokat élvezkedtem, mondjuk úgy: napi fürdésem megvolt. Majd megfagytam, mire visszaértem, és még most sem - törülközés, nadrág, póló, papucs felvétele után - érzem, hogy melegem lenne. Az elmúlt napok után mégis szinte élvezem, hogy fázhatom is. A vihar tegnap megint elkerült, volt egy nagy szélroham, utána pár csepp eső, aztán semmi.

Délutánra ragyogó napsütés lett, de a tóban nem láttam senkit. Amit nem értek: Cso már három napja nem lopja el a lábtörlőket. Lehet, hogy lassan felnő?

Időnként úgy teszek, mintha a fejem fölött lebegő glóriáról akarnám letörölni a port, e mozdulat arra szolgál, hogy egy ügyeletes pók se tudjon leereszkedni rám. Amire már volt példa. Hidegrázásos. Amúgy most normális az idő. Jó késő van, de mivel a hajnali kelés miatt délután hunytam egyet, isten tudja, meddig maradok fent. Csábító viszont a tudat, hogy a hálómban elviselhető lesz a hőmérséklet, akár még a takaró alatt is. Szóval szép az élet! Még az is lehet, hogy nemsokára - éjfél van - felmegyek aludni. Jó éjt nektek!

2015. július 23.

Talán megbocsátasz, hogy ilyen hőségben nincs kedvem irkálni. Ma már hányadszor voltam lent a tónál úszni, de mivel a víz testhőmérsékletű, csak percekig tartó enyhülést jelent. Nagyjából addig, míg a hatvan métert megteszem a házamig. Meg sem törülközöm, ez megint pár percet jelent enyhülésileg, többet nem. A hajam, amit meg sem törlök, tíz perc alatt csontra szárad. Nincs remény! Valahogy ki kell bírni! Maci csodálatos lény, a szörcsögő slaghoz odahívom, odajön, hagyja, hogy lelocsoljam. Csót újabban a hóna alá hurkolt törülközővel vontatom le a mezőre a slaghoz, de közben nagyon sajnálom, ezért ma már ezt sem alkalmazom. Még nem jött rá, hogy jót akarok. Inkább szenved. Itt liheg a szobában a ventilátor előtt, alaposan mozog a tüdeje. Ilyenkor egy jut eszembe: aki hülye, haljon meg.

A tavon lebegve néztem az eget, ígéretes cumulust láttam, némileg szürke alappal, amiből akár egy -nimbus is alakulhatott volna. De aztán szétesett gyorsan. Mellette viszont ott fejlődött egy másik, gyönyörű karfiol, és közben délnyugatról áldott szürkeség kúszott közelebb. Összes reményem egy kiadós zivatarba költözött. Bár alig pihegek, éjszakáim is pőre lepedőn telnek egy ventilátor jótékony áramlatában, azért mégis szép az élet, és aki mást mond, az hazudik. Ja, még hanyatt úszkálásom során láttam egy fehér gépet, olyan magasságban, ami már felhőalapon messze túl volt, ezért se hangja, se típusa nem jött le, de az világos volt, hogy nagyon ellentart valami délnyugati áramlatnak, legalább negyvenöt fokban, és mégis sodródott. Ez ad most reményt, hogy odafent tényleg történik valami - most a nap sem süt erővel -, haj, jöhet a megkönnyebbülés.

Meglepődve kellett tapasztalnom, amikor két kutyám egymás mellé állt, hogy Cso háta már magasabb, mint Macié. A fejét is magasabban tartja, mert hosszabb a nyaka. Macikám lassan kiskutyává válik mellette. Mi lesz még ebből, kérem? A verekedést - még játék - mindig Cso kezdi, ha tudatába kerül nagyobb erejének... majd ott leszek.

Tudhattam volna, hogy ha Maci az asztal alá bújik, valami jön. Tényleg. Dörög az ég, bár a fények még dühöngenek. A fenti nagy szobában, ahol kábé negyvenöt fok van, bátran ablakot nyitottam, szemben vele a hálószobámban is, ahol sosincs ablak csukva, talán átszellőzik végre az egész, mielőtt leszáll az éj. Főleg a macska miatt szoktam zárni a szobákat, de neki most se híre, se hamva. Különben sem hiszem, hogy szaunában akarna ejtőzni. Drukkoljatok, hogy essen végre valami! Ma csak a teraszt locsoltam le Macin kívül, amely terasz olyan forró volt, hogy mezítláb - mostanában ezt használom - kibírhatatlan volt öt másodpercnél tovább. A kertnek is kéne valami.

Családom pihen.

Szeretem a pofáját. Néha már Szusinak hívom.

Lehet ennek ellenállni? A térdek az enyémek, a pofa meg az övé. Épp hízeleg.

Nem bírtam ki, megint lementem úszni, hogy lássam az eget egészében. Dél felől nagyon sötét, óriási villámok cikáznak a föld felé, de a dörgés még messze van. Imádom ezt az időt! Csupa várakozás. Szóltam a tóban lévő három embernek, hogy jól tennék, ha hazamennének. Ahol ők dagonyáztak, nem volt jól látható, amit én a tó mélyéről láttam. Szerintem nem hallgatnak rám. Ha nem vagyok szerencsés, ez az egész elhalad mellettünk, és nem lesz belőle egy csepp víz sem. Sajnálnám. Hiába csavartam be a napellenzőt, és Maci hiába dekkol az asztal alatt már órák óta. Nekem meg megint melegem van, hiába csöpög még a hajamból a víz.

Nem jött meg a vihar. Az ég szürke, de a villámok balra el. Már az is valami, hogy itt bent csak 30 fok van. A ventilátor második fokozatát ma nem kellett bekapcsolnom.

2015. július 18. megint szombat

A hátsó ajtó csukva volt az este. Kintről kutyaugatás hangzott, Maci felpattant, elöl ki, Cso pedig hátul. Nagy döndülést hallottam, meg egy rövid sikoltást. Lefejelte az ajtót a sötétben. Kissé szédelegve jött elő. Remélem, ezt az agyrázkódtató élményt nem velem kötötte össze, aki békésen ültem a kanapén, ahol szoktam. Megvizsgáltam, minden csontja ép-e, nem tűnt traumásnak, de aznap már nem jött be a szobába. Számomra is falrengető volt ez az élmény. Az ajtó előtt műanyag szálas függöny lóg, mögötte pedig sötétség akkor is, ha az ajtó nyitva van. Szerintem most le kell mennem úszni, dél van, és kezd a hőmérséklet iszonyat lenni.

Lebegtem a vízen a kék eget bámulva a cirrusokkal, amik nem hiába jeleztek: most, este hatkor már minden szürke, innen-onnan dörög az ég, és elment a tévéadás, ami sűrű esőt jelent, sajnos, nem itt, hanem a mikrohullámok útjában valahol. Amikor Maci az asztal alá bújt, már sejtettem, hogy jön valami, ő mindig előre tudja. Csípném, ha legalább zuhogna kicsit locsolás helyett, ha már a tévé képernyője csupa felkiáltójelet mutat, adás sehol. Valaki bundás kenyeret említett a tévében, azóta is ezen futkos a nyálam, lehet, hogy ebben a holt időben kocsiba ülök, és elmegyek kenyérért. Nincs messze a családi bolt, amely folyton nyitva tart. Csakhogy e percben ömleni kezdett az eső. Jól van. Minden úgy jó, ahogy van. Sej, most csapott le egy villám nagyon közel, szegény Maci már nem tud a falnál tovább nyomulni az asztal alá, én meg élvezem. Csocso fülét sem mozdítja. Öntözés megoldva, a többit ki kell várni. Csocso hízeleg, számomra még mindig szokatlanul hosszú, gyerekesen vaskos lábaival a térdemre integet, eléneklem neki: "Jaj, milyen szép lába van magának, nincs ilyen a világon senki másnak!"

Elmentem, bezabáltam bundáskenyérből - ezúttal egy pörköltszaft-kockát is belekevertem a tojásba -, az ég kiderült, kutyák is jóllaktak, mindjárt tizenegy, jókora jótét álmosság uralkodott el rajtam. Tehát szasztok. Mára.

2015. július 16.

A locsolófej meghalt. Kinyírták. Megzabálták. Lenullázták. Turned to peaces. Naná, hogy tudod, ki volt. Mégis kivettem a szemétből, és ledugtam a kertben, vizet rá, és legalább egy irányban még képes volt vizet lőni. Napközben többször elfordítottam, így nem száradtunk ki. Csak fél órára mentem le úszni, papucsaim rendben a lépcsőn, mégis tudott kiszúrni velem az átkozott nőstény akita: eltűnt a kanapé támlájáról a plüsskacsám. Megtaláltam hátul, bepanírozva. Homokkal. Mondtam neki mindent, azóta be sem jön a szobába.

Reggel egy patkányméretű egér hevert lábai előtt, de lehet, hogy másféle kis rágcsáló volt, az meg biztos, hogy Waczaktól lopta. Nem feltételezem, hogy ő fogta volna. Próbáltam elkapni egy lapáttal a kezemben, hogy gyorsan elszállítom a kukába, de elrohant vele. Többször is, körbe-körbe. Mikor már lemondtam róla, beszáguldott a hátsó ajtón, szájában a fél patkánnyal, "kifelé!" ordítottam, az első ajtón ki is rohant. Csak később vettem észre, hogy a fél rágcsálót az ajtó előtt leejtette. Mire nagy bátran odaléptem egy zacskóval, hogy összekaparjam, már egy zöld döglégy is rajta volt. Brrr! Ilyeneket kell átélnem! Most már csillagokban jár Csumi, Maci ázsiója, ők tökéletesen megbízható, engedelmes kutyák (egyik volt, másik van), lassan el sem hiszem, mekkora szerencsém volt - van - velük. De Csocsó! Kultúrkutyáimhoz képest igazi vadállat. Figyu, én akartam! Oldjam meg. Tudom. Ő nem semmi. Ő annyira valaki, hogy a nap minden órájában rá kell figyelni. Sosem tudni, mire készül. Illetve azt már tudom: mindig valami gazságra. Ez biztos. Lop, csal, hazudik, sunnyog, és közben nagyon is tudja, mit csinál.

Mindkettő a konyhaajtóban, zabára várva. A kép tökéletesen kifejezi, mi köztük a különbség: Maci csak úgy ott áll, a másik fixíroz, figyel, akar. A kép minősége még mindig azt jelzi, hogy nem eléggé ismerem az új kamerámat. Francba!

Megyünk sétálni? Az arcuk erről mesél. Mentünk.
Dani miatti aggodalmam töltötte be az elmúlt három napot: egy 300 milliós üzletet kellett összehoznia, ajánlatot terveznie, és úgy tűnt, senki nem akar segíteni neki. A főnökét hiába kérdezte, olyasmiket kért tőle, amik csak visszavetették, azt az érzetet keltve, hogy önálló gondolata sem lehet. Volt végre egy értekezlet, a kollégák beindultak, hogy segítsenek. Az utolsó percben, mert ő holnaputántól szabadságra megy, gyorsan kell befejezni. Azt mondta, sikerülni fog. Én el is hiszem. Borzasztó fáradt, nagyon sokat hajtott ezen a héten is. Még az angoltanfolyamot is lemondta ma. Pedig az kéne a szakdolgozathoz. Örülök, hogy holnap este lakásavatóra megy legjobb (egyik) haverjához, jó kis berúgást tervez, szombaton kialvás, vasárnap meg indul a Balatonra egy hétre Zsuzsival. Végre! Tudom, hogy güzüként hajt, melózik, ezért nagyon megérdemli, hogy hét napig lazíthasson. Most van nyár, most kell.

Macikám még mindig a ventillátor előtt hever, pedig már tíz is elmúlt - este -, de a meleg alig mérséklődik. Nem mondanám, hogy sok ruha van rajtam, inkább semmi, egész jól bírom. Most megnézem a Mentalistát, utána Dr. Csontot - felvettem -, és nem biztos, hogy éjfél előtt leesem aludni. Valahogy hosszúak a mostani éjszakák. Nem baj, minden nap örülök annak, tényleg, hogy azt teszek, amit akarok, akkor alszom, amikor akarok, és ha nem mosogatok, nem mosogatok, ha nem takarítok, azt is ott egye meg a fene. Szabad vagyok! Mit akarhatnék még? (Lóvét!)

2015. július 13.

Mondom én mindig, hogy csodák márpedig vannak. Reggel - mivel minden szokatlan zajra ugrok Csocso érkezése óta - ropogtatást észleltem a kertben. Reggelit még nem kapott, amiben csont lenne, egyéb rágnivalójáról sem tudtam, ezért veszélyérzetem támadt. Joggal. Éppen a locsolófejet zabálta, amelyet kihúzott a földből, ahová leszúrtam. Elfutott, mielőtt oldalba suhinthattam volna a tenyeremmel, így a locsolófej megmenekült. Durva sérülésekkel. Egy műanyag gombot találtam mellette, fogalmam se volt, hová illik, csak úgy felraktam a tetejére, ahol meg is maradt. Most bekapcsoltam nagy bátran. Immár nem négy, hanem 16 másodperc alatt fordul körbe szabályosan, ami lehetővé teszi, hogy ne ázzak meg, mialatt a csapot kinyitom és fedezékbe vonulok. Mondom, hogy vannak csodák! Valahogy pont így képzeltem el a működését. Köszönöm, Csocso-szan! (Nem tudom, ő hogy csinálta, de hogy nekem nem sikerült, azt tudom. A dolgok mikéntjét és technológiáját még sokáig lehetne firtatni, de mit számít, a végeredmény a fontos.)

Szomszédom kutyájának ellését többetmagammal a kerítésen át három kölyökig néztem, ma megtudtam a trafikban, ahol Krisztina, a gazda dolgozik, hogy TIZENNÉGYET szült! Négy nem élte túl, de nyolc még megvan, kettőnek már lett gazdája. Ha kicsit szebbé fejlődnek, mindenfelé hirdetni fogják őket. Ahogy gondoltam: Bendegúz, a fekete puli volt a tettestárs. Szörnyen találékonyak ám ezek az ebek, ha szexelni akarnak! (Hiába a termetkülönbség.) Az a három apróság, amit láttam, fekete-fehér foltos volt. Rövidszőrű. Bulldogképű. Érdekelne, valaha kiüt-e rajtuk valami pulis. Jelezd, ha akarsz egy ilyen különleges kutyát - anyja végtelenül szelíd, emberszerető, a puli az meg puli -, nem lesz kistestű, gondolom, 20-25 kiló körül, de ahogy én tudom, minden keverék sokkal töbet ér, mint egy túltenyésztett fajtatiszta.

Ezt most hagytam. Hogy Waczak felugorjon a konyhapultra, ahol egy csirkecomb hevert sütésre várva. Előzőleg megkínáltam belőle pár falattal, de finnyogva elfordult. Érdekes volt figyelni, ahogy zsákmányának tekintve egész más a hozzáállása. Levitte a székre, ahol igen rendesen, mint látod, le is csupasztotta. Kevés szebb dolog van, mint állatkáimat megfigyelni, amikor azt hiszik, nem látom. Csocso ebben nagymester. Ahogy eltűnök az ajtófélfa mögött, már rohan is a konyhába a macska tányérjához. Nem fog erről leszokni, biztos. Szeretem érte, és átkozom is. Ez biztos oximoron.

Holnap van második anyám, Anneliese Extra (anyósom, Mutti) születésnapja. Akit a világ minden öreg emberénél jobban szeretek. Szüleim sem kivételek. Holnap lenne 88 éves. Nála jobb embert nem ismerek. Szeretett, támogatott, minden ízében mellettem állt, amikor a legnagyobb szarban voltam, a saját fia ellen is. Daninak 12 éves koráig minden héten csomagot küldött, Pampers pelenkát - itt még nem ismerték -, amíg az kellett, aztán meg mindenféle ruhát, cipőt, játékot, csokit, ami hatalmas szíve szeretetéből csak eszébe jutott. Daninak így volt módja beleszokni a minőségbe, ami azóta is elég meghatározó számára. Igazi kánaán volt ő nekünk itt a nyolcvanas években: szó szerint mindent megkapott a gyermekem, amire szüksége lehetett, vagy nem is volt. Én folyton kaptam a Burda magazinokat, amíg a postás rá nem jött, hogy el is lehet lopni, és helyette valami mást dobott a ládámba. Szerettem varrni. Daninak jött a Gameboy, a számtalan matchbox autó, kicsik és nagyok, a pulóverek, amiket Mutti kötögetett a tévé előtt (szépen kötött), és ilyenek nekem is. Hogy felejthetném el? Ennyi törődést anyám sem adott. Apám meg pláne nem. Nem vagyok vallásos, de úgy érzem, holnap meg kell köszönnöm valakinek, talán a mindenhatónak, a nagy őserőnek, vagy valami földöntúli energiának, aki hat, hogy ezt az embert megismertem, vele lehettem, szeretett, és én is szerethettem. Mutti, drága életem, egyetlen szerelmetes Anyám. Biztos te leszel az utolsóelőtti gondolatom, amikor az utolsót lehelem, Dani után. (Nyilván a szüleim is ott várnak a másik dimenzióban, de nem érdekelnek igazán. Hidd el, nem én tehetek róla! A kutyámra, Csumira is jobban vágyom, mint rájuk.)

Ne izgulj, nem hülyültem meg, csak hát frontátvonulás van, legalább 36 órája nem aludtam - nem volt kedvem - , és mivel holnap van a Bastille ostromának évfordulója, épp Mutti születésnapján, mindez eszembe jutott. Meg még sok más.

Kis hülyéim együtt. A másik lassan már nagyobb, mint az egyik.

2015. július 10.

Öröm ért, mivel 12-e hétvégére esik, már ma átutalták a nyugdíjamat. Annyira ma, hogy már reggel 6-kor is itt volt. Gondoltam, benézek a bankba, mielőtt túlzott reményeket kezdenék táplálni egy hétvégi bevásárláshoz, de sikerült. Közben rájöttem, igen szeretek bevásárolni. Nem fog elhatalmasodni, ez csak kajára érvényes. Már fő a karajcsontból a húsleves a kutyáknak. Jó illata van.

Macsek az ölemben szundikál. Úgy látszik, bízik bennem. Megtisztel. Szeretem a tappancsait. Már ha épp nem belém ereszti a körmeit egy szokásos dagasztás kapcsán. Egyik hátsó talpa épp a füle mögött. Flexibilis jószág!

Az Invitel egyébként korrektül visszahívott, tévedtek, mégsem elérhető nálam a sávszélesítés. Majd nyár végén visszatérnek rá. Nyilván a kis telemarketinges leány buzogta túl az ajánlatát anélkül, hogy tájékozódott volna. Megbocsátható.

2015. július 9.

Hagytam veszni. Ezért most nem írom le, mit gondoltam a hátról-hátra végrehajtott pozitív dobott orsóról két napja, indíttatásom idején. Most az Invitellel harcolok, "aki" telefonon felajánlotta, hogy háromszorosra bővíti a netes sávszélességemet pár száz forintért. Naná, hogy belementem. És még víruskergető programot is ajánlottak hozzá. Jött ajánlott levél, közölték, e helyen ez nem teljesíthető. Érted ezt? Mert én nem. Elmondtam. Most visszahívást várok, hogy mi a frász van. Jött egy szerződésmódosítási papír is, ami a telefonra vonatkozik, pedig leszögeztem, hogy nem akarok módosítást. Ezek közben úgy hirdetik magukat, mint a legügyfélbarátabb céget. Gondolkodom.

Tegnap háromkor még a tó felszínén lebegtem, néztem a tiszta kék eget, alig pár, habos fehér felhőpamaccsal, és elképzelni nem tudtam, hogy ebből majd nemsokára vihar lesz. De lett. Az egyórás úszkálás alatt annyira sem hűltem le, mintha egy ötperces hideg zuhanyt vettem volna. Nem vicc: testhőmérsékletű a tó. Vagyis volt tegnap.

Öt óra felé aztán beütött a vihar, készültem, a kerti székeket leborogattam, a fenti nagy szoba ablakát bezártam, a napellenzőt betekertem. Kicsit dörgött, villámlott, zuhogott is, de még annyi szél sem fújt, hogy egy kis ágacska letörjön. Tere-tó ez, mindig mondtuk. Ez azt jelenti, ide az igazi nagy turbulenciák nem jutnak el. És tényleg. Az utak már nem porosak, a zöldek virulnak, jó. Éjszakára nem mertem bezárni a hátsó ajtót, mert Macinak menedék kellett. Az égzengés közben végig a térdeim alatt dekkolt, akárhová elbújt volna, de nyilván én vagyok, aki megnyugtatja. Próbáltam. Csocso-szan le se szarja a vihart, mert ő bátor. Gondolkodom kutyáim különböző jellemén. Maci okos, de főleg nagyon engedelmes. Csocso sokkal okosabb, de leszar, ha úgy tartja kedve. Engedelmesség: nulla. Viszont ahányszor kiszökik a kerítésen, pontosan tudja, hová kell visszajönnie. Maci erre nem volt képes itt-tartózkodásom elején, amikor párszor kiszökött. Kóborolt erre-arra, mások szóltak, hogy hol látták, nem talált haza. Mind a kettőt pont azért szeretem, becsülöm, amilyen. Összehasonlítom őket, de ennek semmi értelme. Mások. Másért jók és tisztelendők. Így kell őket elfogadni.

Most van olyan idő, ami nekem való. Nincs izzadás, se ventilátor, a nap süt, szél lengedez, istenieket lehet aludni, a népesség is hazament, vagy a házában dekkol, a tó felől semmi kurjongatás nem hallatszik. Ideális minden, szinte már túlzás.

Mártától kaptam a jó ötletet: rakjam a papucsaimat a lépcsőre, a kiskutya oda még sose ment fel. Miért nem nekem jutott ez eszembe? Azóta nincs papucsrablás, fenyítés, sőt, mostanában a lábtörlőim is minden reggel a helyükön maradnak. Még egy sőt: néha Csocso csak úgy simán az ölembe rakja a fejét, és megsimogathatom anélkül, hogy összenyalna, -harapdálna. Hagyja. Lehet, hogy egyszer felnő? Van még rá pár hónapja. Csak már az a szoprán vernyákolása változna! Mikor így döglenek már órák óta: Maci a lábamnál, az asztal alatt, Csocso kicsit odébb, teljes aléltságban, Waczak pedig a széken, kinyúlva, úgy érzem, elégedettek, én pedig jó gazda vagyok. Kiesznek a vagyonomból? Annyi baj legyen. Ha az ég leszakad, akkor is megkapják, ami nekik jár. Minden nap hálás vagyok, hogy velük élhetek. Hogy ők hajlandók velem élni (ez persze főleg egy macskánál lehet kérdés).

Amikor kedves barátnőm úgy reagált rémséges szelfi-fotómra, hogy "szép vagy!", a meghatódás és a bombasztikus mosoly után azt gondoltam, hogy ő nem azt látja, ami kívül van, hanem ami belül. Más magyarázat erre nincs. Ez viszont olyasmi, amitől boldog tudok lenni. Jobban, mintha szép lennék.

2015. július 7.

Indíttatás: ne hagyd veszni!

2015. július 6.

Néha pátoszos hangon, kellő aláfestő zenével olyan bölcsességeket mondanak némely filmekben, amik bölcsességnek hangzanak, és hajlamos lehetsz befogadni. Például: "A madarak csodálatosak. Sosem repülnek neki ablakoknak (de! kiáltok fel), és sosem kapják el őket a macskák (de! kiáltok fel)." Na ennyit a bölcsességekről.

A nyugalom három nap után kezdődött újra, ezért rühellem a hétvégéket. Szombat éjjel, mikor az Erdei vendéglő lombhullásig nyitva tart, Cso szoprán nyivákolása miatt kellett vagy három órát ébren töltenem: az utcán dülöngélő tinédzsercsapat visszaugatott neki, amitől persze csak rosszabb lett minden (még azt mondják, az akita nem ugatós?! Hát de).

Délelőtt egy gyerek csöngetett be, tudnék-e segíteni, mert a szomszéd kutyája a kerítés mellett szüli a kölykeit, amerre ők járnak a tóhoz, a puli meg folyton zargatja, értesíthetném-e a gazdákat, akik nincsenek otthon. Eligazítottam a sarki második házhoz, ahol állatmentő lakik, még a kocsijára is rá van írva. Aztán odamentem a kerítéshez. Már hatan álltunk ott. Egy bottal lökdöste éppen valaki szegény szenvedő szukát (aki egy maga ásott gödörben feküdt), hogy ne térdeljen rá a harmadik kölykére, mert megfojthatja. Mire kivittem egy partvist, amivel finomabban lehetne taszigálni, addigra az állatmentő már bejutott a kertbe és segített. Akkor már nyolcan álltunk ott. Három nyüszögő kölyökig néztem, aztán hazamentem. Az állatmentő tudta, kit hívjon fel, rövidesen porzó fékezéssel meg is érkezett a gazda, Sándor, aki nemrég nálam szedte a cseresznyét, és gondolom, onnan kezdve minden rendben lett. Illetve csak remélem. Nem hiszem, hogy tervezett nász volt a kiindulópont, mert a kiskutyák, ahányat láttam, fekete-fehér foltosak. Az anya pedig egy kávébarna-fehér amerikai bulldog, amilyen a Return to me c. filmben szerepelt David Duchovnyval éa Minnie Driverrel. A kert másik kutyája pedig a fekete puli. Aki általában - sajnos - láncon van, mert olyan, mint az enyém: gyakorlott Houdini.

Vasárnap délelőtt megint egy gyerek, kezében egy sárga pelyhes kis kacsával. Azt mondja, hiába engedi a tóba, rögtön kijön. Tudom-e, hol az állatmentő. Tehát én lettem az information desk. Sarok, balra a második ház, mondtam. Azóta nem tudok semmit senkiről. Csak reménykedem, hogy tragédiák nem történnek.

Reggeli kutyasétám alkalmával jött felém egy nagyon csinos, piros inges biciklis, meg is állt, nahát, ő volt dr. Hegedűs Tamás, az állatorvos. "Látom, minden rendben! Varratszedés holnap este, telcsi, és jövök" - ezzel el. Annyit azért elmondtam neki - persze Maci kálváriáját nem említve -, hogy hálás vagyok neki, amiért ilyen gondtalan az életünk. Mivel hálám nem fogyatkozik, és már tegnap is gondotlam rá, úgy döntöttem, megkímélem egy kötelességszerű, ingyen kiszállástól, és nekiláttam kiszedni a varratokat magam. (Közben gondoltam rá, talán szeret ide jönni, mert mindig dicséri a házamat, de fontosabb volt, hogy levegyek róla egy terhet.) Elővettem a hegyes ollót, a csipeszt, a szemüveget, letérdeltem Csocso mellé, aki polnt jó fényviszonyok között hevert a tévé alatt, és megnyugtató hanggal kísérve hátára fordítottam. Hagyta. Meghúztam az első varrat fülét, és vágtam. Aztán még hármat. Ennyi volt. A kutya mindent értett, meg sem mozdult, amit azóta is csodálok, hogy először megfürdettem a kádban. Az biztos, hogy a fájdalomküszöbe magas, bár magamról tudom (elég sok varratot szedtek már ki belőlem), hogy ez nem fájdalom, csak kellemetlen. Meg se rezdült. A négy madzagot itt őrzöm az asztalon, hátha a doki meg akarja nézni, hiánytalanul megvannak-e. Szerintem igen. Cso csak kétszer nyalt oda, vérzést nem okoztam, aztán hevert tovább. Ügyes vagyok, mondd, lécci! Ebben a hőségben elképzelni sem tudtam, hogy a kutyát a kocsiba erőltessem, aztán bevonszoljam a rendelőbe, azt sem viseltem volna szívemen, hogy a doki ideautózzon egy ilyen bagatell dolog miatt.

Az már nem volt felhőtlen, hogy a slagot ráeresztettem a kicsire, nagyon el akart futni, de markoltam a grabancát. Utána jött Maci, aki sztoikus nyugalommal, erőszak nélkül hagyta magát. Talán legközelebb Cso is jobban viseli. A szórófej sziszegése rémíthette elsőre. Holnap megint próbálkozom. Most mindketten kint hevernek a ház mögött, így minden papucsom biztonságban van. Ki kívánhat többet?

Megállított a szomszéd séta közben: Mondd, tiéd ez a macska? (Waczak épp velünk sétált.) Persze. Tudod-e, hogy minden nap nálunk reggelizik, meg vacsorázik? Nem tudtam. Megnyugtattam, hogy itthon is annyit zabál, mint két másik. Kiderült, attól tartott, hogy nem adok neki enni. Na, most már legalább tudom, miért fintorog oly gyakran a kajától, amit tőlem kap.

Kényelmetlen ülésben, túl nehéz botkormánnyal, új gépben ülni valami rémálom. Büszke vagyok Petire, hogy mégis hatodik tudott lenni. Kezdettől ágáltam a Corvus ellen, sokáig tartott, mire végre lecserélte. Valamiért hitt benne. Én meg inkább abban hiszek, amivel sokan mások repülnek, és jól bevált. Múltja van. Végre, most megvan az esélye a győzelemre. Hiszem, hogy meglépi. Dani ideszólt tegnap, hogy beugrik egy puszira Ráckevéről hazafelé mentében. Rengeteg kaját hozott Zsuzsival együtt, kolbászokat, bográcsos pörkölt maradékát, kenyeret, zöldségeket, sajtokat. Jól jött, tekintve kétes anyagi helyzetemet, ami még egy hétig tart. Együtt néztük meg a Red Bull Air Race-t. Dani magasba lökte az öklét, úgy kiabált, mikor Besenyő jó időt repült. Jól esett. Klassz délután volt. S a gombapörköltöm sem veszett kárba, elvitték vacsorára a makarónival együtt.

A híradóban most mondták: a kiszáradás hasonlít a részegséghez. Életemben egyszer fordult elő, a debreceni műrepülő vb előtti gyakorláskor. Ugyanilyen fertelmes hőség volt, mint most. Mindössze 8-9g-t húztam, és az ív után szabályosan elájultam. Nem pillanatnyi szürkülés volt, ami máskor is gyakran, hanem konkrét blackout. Vagy inkább fehér. Tudtam, hol vagyok, de nem, hogy mit kéne még csinálni. Leszálltam. Alajos, akkori csapatkapitányunk helyeselte a döntést. Naná. Én is. Ittam egy nagy adag Isostar-t, akkoriban ezzel éltünk, bár azt hiszem, már Redbull is volt, ami szárnyakat ad. Veszélyt nem éreztem, ijedséget sem, csak ösztönös (életösztönös) abbahagyást rögtön.

Most nyíló virág a bokromon, már az új géppel.

Asztalra készítettem a két kutya teli kajás bögréjét, ez a kis dög felmászott és kielégítette feneketlen étvágyát. Szereti a kutyakaját.

Alvó kutyalábak... Aztán saját privát dzsungelem a teraszon. Tényleg durván elszaporodott a növényzet, de nekem így gömbölyű.
Mondtam már, hogy az új kamerámhoz lepedőnyi használati utasítást adtak? Románul. Csakis. Persze a neten találtam azért eligazítást, de akkor is!

Végre úsztam egy jót. Vagy inkább lebegtem hanyatt, és vártam, hogy majd jól lehűlök. Nem jött össze. Meleg a víz. Viszont a lábam sehol nem ér le. Sokat nőtt a vízszint a szokásoshoz képest. Lebegés közben arra gondoltam, olyan ez, mint az Adria, mozdulni sem kell, megtart a víz. Tényleg. Áldás, hogy itt van. A fülemben órák óta lötyög a víz, nem tudom, mikor jön ki.

2015. július 2.

Olyan nyugalom van itt, hogy azt tanítani kéne. Ha Dani felhív, dübörgő zajokat hallok: kamion, villamos, autók... még a hangját is elnyomják. Ezért szar a mobiltelefon, a háttérzajok úgy működnek, mint szegény Márta hallókészülékében: mindent hall, kivéve, amit akar. Dani adott egy jó ötletet: engedjem szabadon Csocsót séta közben. Tudom, mindenütt kurkászni fog, belehempereg döglött vakond tetemébe, felszed szart és fél rigót, de meg akarom próbálni. Hajnalban, úgyis a nappal kelek (imádom a rövid éjszakákat, négykor már pirkad!).

Tyű, mi ez az új kanapém oldalán? Mint egy díszgomb. Óvatos vagyok, csak ujjheggyel érintem meg. Bal kezem mutatóujjával kicsit. Odébb megy. Anyám! Kezdődő araknofóbiám azonnal azt súgja: ez egy kövér pók! Csak épp meghúzza magát. Árnyékban van a célterület, de már biztos vagyok benne, hogy jól látom. Rohanok egy nedves tőrlőkendőért, és halált megvető bátorsággal megragadom a "gombot', vigyázva, össze ne nyomjam, mert gyilkos nem vagyok. Ezzel szemben a vécébe dobom, meg nem nézem, csak lehúzom. Ezen annyira el is szégyellem magam, hogy az ablak szögletében este megjelenő pókot békén hagyom, hadd reménykedjen, hogy lesz itt bent zsákmánya, ami valószínűtlen, mert még szúnyogok se jutnak be.

Ideje már, hogy kendőzetlenül közszemlére tegyem magam, igen, így nézek ki egy szelfi jóvoltából. Alsó ajkam azért nyomódik felfelé, mert alul a múlt héten kiesett egy fogam, azt azért mégsem szeretném, ha látnátok. Ennél borzalmasabb kép még enélkül sem készült rólam. Nem igazán érdekel. Ami jobban, az a háttérben látható, majdnem leszakadó ereszcsatorna, ami már nem biztos, hogy sokáig bírja. Próbáltam feltornázni, alátámasztani, de visszaesett. Elgondolkodhatsz, mi lesz az arcodból, ha elmegy az idő.

Kicsi kis kutyám a műtét napján, még kanüllel a lábában, épp próbál szilárdan állni a talpain, ami nem könnyű. Hogy tovább dicsérjem dr. Hegedűs Tamás délegyházi állatorvost, elmondom a következőket. Cso kiejtett magából egy kis kakát, mert annyira rémülten tiltakozott a rendelőbe belépés ellen, hogy beszart. Mondtam: bocs, ezt biztos mi csináltuk. Tamás laza mozdulattal belerúgott, a kaka kirepült az ajtón. Első jó pont. Mérlegre tette a kutyát altatás előtt, "gyere, baba!" mondta, és megragadta a farán, a tarkóján jól megmarkolható laza bőrt, rárakta a mérlegre, nyüszítés sem volt. Második jó pont. Injekció után tíz perccel kijött: "Eldőlt már?" El. Én is el. Hogy kanült hagyott a lábában, hátha kell majd infúzió vagy injekció, ha valami váratlan beüt, a harmadik jó pont. Mindezt az előző orvos nem csinálta Macival. Hogy hazahozta és betámogatta a szobába, a negyedik jó pont. Az meg pláne sok pontot ér, hogy a kis dög a második naptól kezdve olyan, mintha nem is lennének varratok a hasában.

Jaj, tudom, unod már, hogy folyton a kutyáimról dumálok. Ők az életem értelmei, mivel a gyönyörű fiam ritkán jár erre. Nem baj, elvagyok. Meg még a macska is. Túl sokat zabál mostanában. Mi van, elfogytak az egerek, a madarak? Ha kiszáradok anyagilag, ők tehetnek majd róla.

Szörnyű dolgot tettem, amit most bevallok, mert őszinteséget fogadtam. Megrendeltem egy Nikon Coolpix L31 digi fényképezőgépet. Túlment a határaimon, ezért Ágit kértem, aki hétfőn jött, hozzon egy huszast, hogy ne padlózzak. Persze, hozott. (Sokszor győzködött, neki szóljak, ha valami kell, hát szóltam, rá mindig számíthatok.) Bár a gép sok automata funkcióval bír, amiért akartam is, kevés jó képet csináltam eddig, még mindig a tíz éves Olympusom vezet. De hát az csak 3.1 megapixeles, ez meg 16. Előbb-utóbb rájövök, hogy és mit kell, nyugi. Rajta vagyok.

Ez a kép nem rossz, részletgazdag, az első olyan, ami tetszik. Nyugodtan kövezzetek meg, nem fogom megbánni, hogy megint beruháztam egy kamerába. Az adósságot majdcsak törlesztem, mert utálok adós maradni. (Az önarcképem is azért lett.)

2015. július 1.

Felmostam, lemostam, kimostam, bemostam - utóbbit Csocso-szan érdemelte ki, miután másodszor is rárepült a macska tányérjára egy percnyi hátatfordításomat kihasználva. Ezt a büdös életben nem fogja elfogadni. Mármint hogy tilos. Egyébként tökjól van, semmi sem látszik rajta, ami arra utalna, hogy varratok vannak a hasában. Verekszik Macival, folyton provokálja, most már az utcán is, a macska farka után kapkod, aki rögön felugrik valahová, és onnan pofozkodik. Nem bántam meg, hogy drágábban, de olyan orvos műtötte, aki láthatóan szereti az állatokat, én meg nagyon csípem az ő mosolyát és laza habitusát. Nagy bátran kioperáltam Cso lábából a kanült, miután a doki azt mondta, megpróbálhatom, ha nem megy, szóljak vissza, és jön. Alaposan le volt ragasztva. Ami meglepett: kiskutyám szó nélkül, ficergés nélkül tűrte, pedig volt mit időzni a hegyes ollóval a szoros ragacsok és a szőre között. Csak tíz percig nyalogatta a lekopasztott, véraláfutásos bőrét, aztán azóta sem. A hasát sem. Most vagy a kutyám különleges, vagy tényleg jó volt az operatőr.

2015. június 27.

Már lehiggadtam. Reggel felszámoltam egy irtózatos hangyainváziót a teraszon, a repedésből özönlöttek az egyedek, miután előző nap lefújtam az egész repedést biokillel. Most megint ezt tettem, aztán elsöpörtem a bandát, mert persze, hogy Maci pont ott ácsorgott, ahol a rengeteg hangya is. A biokill elfogyott, de találtam a szekrény aljában a hollandoktól rám maradt hangyairtó port, azzal szórtam be a hosszú rést. Borzalmas szaga van, jegyzem meg.

Kiskutyám még eléggé tántorgott, ezért úgy képzeltem, Macival egyedül megyek sétálni. Kitört a pánik. Csocso fejhangon tiltakozott, és rávetette magát a kerítés sarkára, amit alaposan begyógyítottam. Azt hittem. Még száz méterre sem jutottunk, amikor elhallgatott a vonyítás, és feltűnt a sarkon a kiskutyám. Boldogan üdvözölt mindenkit - Gyopárt, Marit és kutyáikat, akikkel összetalálkoztam -, teljesen fittnek látszott. Rémség elgondolni is, hogy milyen magasra kapaszkodott, és milyen szűk lyukon préselte ki a fél napja műtött hasát, de megtette. Már túlvagyunk a vacsorán, rendesen evett. Sokat pihent, adtam neki egy Valerianát és egy Algopirint is. Az orvos javasolta. Maci ugyanúgy döglött a szőnyegen mellette egész nap, mintha őt is szedáltam volna.

Maci nyüszít, ez azt jelentheti, hogy jön valami villámlós időváltozás (jóval előttem hallja már a dörgést). Látok szürke felhőket. Ezt most be is fejezem, mielőtt áramszünet lesz.

2015. június 26.

Nem a legszebb napom a mai. Csocso műtétje zajlott. Reggel hívtam az orvost, csak rögzítő volt, nem mondtam semmit. Fél órán belül visszahívott. Délután elvittem a kutyát. Egy óra múlva hazahozta. Szinte józanul, félig-meddig saját lábán. Azt mondta, új gyógyszer, intravénásan, ami nem viseli meg annyira, és hamar felébred. Csak Macira tudok utalni, aki még több mint három órát aludt, miután hazahoztuk, és nem intravénásat kapott.

A kiskutya aludt egy darabig a szobában, aztán nagyon lassan kitántorgott a kertbe, elfeküdt egy bokor alatt, majd hátul találtam meg a kutyaház előtt. Közben abszolvált egy magas teraszt és három magas lépcsőt. Nem láttam, hogy csinálta. Most a kutyaházban dekkol, azt hittem, így este kilenc felé már jól magához tér, de nem. Az aggódás persze megint kezdődik.

2015. június 23.

Néha elképedek, mióta nem jöttem ide, a napok gyorsan telnek, és mindig kell valamit csinálni. Elsőként megjegyzem, Dani CV-jében a wordcloud nem talált osztatlan sikerre (nála), kicserélte sima szövegre. De végül is majdnem azonnal videointerjút kezdeményeztek vele, ami vagy pozitív, vagy bevett szokás. Ki tudja. Sosem hittem volna, hogy egy videointerjú így készül: ülsz egy képernyő előtt, téged vesz a kamera, de te csak egy kérdőívet látsz gyorsan pörgő számlálókkal. Van néhány másodperc értelmezni a kérdést, és másik pár másodperc élőszóban válaszolni. Minden váratlan és esetleges. Nem könnyű. Dani szerint sokkal jobb is lehetett volna. Kérdeztem: segíthetett-e volna valaki a kérdéseket előre tudni? Erre rögtön elutasító választ adott: nem akar segítséget, fogadják el olyannak, amilyen, kész. Ettől dagad anyai büszke keblem: becsületes kölyköt neveltem. Nem akar csalni, csak adni azt, ami ő. A többi majd elválik.

Tegnap képes voltam meggydzsemet főzni! Életemben először. A környéken sok meggyfa áll az utcákon, egytől elzavart egy kerítés mögül jövő hang, hogy hagyjam békén a meggyet, de a többi nagyon is szabadon állt, kerítés nélkül, pont annyit szedtem össze, amennyi egy dzsemfix zacskóhoz kell. Négy kis üveggel eltettem belőle. Büszke vagyok!

Este tízkor ordítások riasztottak fel első alvásomból, a szomszéd Zoli embertelen hangon ordított: "Fiam született! Szomszédok! Olga néni!" Mivel csak az én ablakomban égett világosság, és én is ott álltam, kikiabáltam: "Gratulálok!" Népes társaság nagy röheje nyugtázta, utána aztán órákig ment a zene, a boldog nyüzsgés, de ki bánja? Nagyon örültem. Éjfélig tévézgettem, aztán már nem tudom, mi volt.

Új aggódásom tárgya Csocso, péntekre beszéltem meg az ivartalanítását. Meséltem már a mosolytalan állatorvosról, aki Macit műtötte - tényleg képtelen volt mosolyogni, vagy bármilyen szeretetet mutatni az állat iránt -, most inkább Hegedűs Tamással konzultáltam, aki helyi állatorvos, és előzőleg mindig őt hívtam. Tud mosolyogni. Először Macihoz hívtam a füle miatt, de közben felkarmolta a kismacskámat, szeretettel fogta, és tőle tudtam, hogy nem kandúr, hanem nőstény. Ő is ivartalanította. Ráadásul emlékszik rám. Mindig jókedvű. Sokkal drágábban műt, mint az előző, de nem érdekel, az számít, hogy szeresse az állatomat. Ez nekem pénzt ér. Hogy péntekig kell aggódnom, az ciki. De muszáj meglennie.

Kutyáim naponta küzdenek, boldog verekedések ezek, Maci megfiatalodott, ami önmagában jó, a kicsi pedig biztosan jobban fejlődik úgy, hogy gyakorolja a génjeiben tárolt harcot. Általában lábra támad, emberi mértékkel mondhatnád: aljasul, lentről, váratlanul, de az ő medvevadász múltját tekintve teljesen érthetően. Egy medvének nyilván nem menne a nyakára, ott próbálja elkapni, ahol sebezhető. Maci most ennek az áldozata. Idézőjelben! Sztoikusan tűr. Vicsorítanak mindketten, de nincs morgás. Macinak néha elege van, talán kényes helyen kap durvább harapást, ilyenkor felhorgad, én meg biztatom: "fogd meg! csípd meg!" - de nem elég, tovább hagyja magát. A kicsi néha egy métert is elhúzza őt ülve, a farkánál fogva, és nem csinál semmit. Imádom őket, Maci gentleman mivoltát, a kicsi őrültségét és féktelen önállóságát egyaránt.

Csocso-szan komoly jellem, látom. Mindent tud, de mégse tanul úgy, mint egy engedelmes kutya. Pontosabban: csak akkor engedelmes, ha akar. Ha nincs kedve, szarik rám. Vásárolni voltam, nyitva hagytam az ajtót, mert mindketten itt döglöttek bent. Első dolgom volt megszámolni a cipőimet, mikor megjöttem, persze, hogy egy hiányzott. Pontosan tudja, hogy rosszat tesz (le is rosszkutyázom mindig), de csakazértis. Felemeltem a végre megtalált papucsomat, futott előlem, tudta, miért. Tudom, hogy holnap megint megteszi. Tanulni itt csak nekem kell. Sokat. Maci olyan, mint a vaj, amiben ellenállás nélkül fut a kés, bármit megtesz, amit mondok, bármilyen szabályt betart, amit megszabok, de ennek végleg vége. Szokom az újat, a brüit, a másat. Nem baj! Fényt hoz az életembe. Eddig minden túl egyszerű volt, most borul minden. A változás jó. Ezt hiszem.

Megpróbáltam ma Csocso étvágyát kielégíteni. Kapott rendes vacsorát: egy bögre junior táp, jó drága, hozzá a frissen főzött nagy fazék húslevesből karajcsont, hús, zöldség. Miután percekig zörgött még a tányérja nyalogatásával, kivittem még egy adag húslevest és csonot. A zörgés nem szűnt meg. Megint kivittem egy adagot. Anyám! Most már végre csend van. Ha ezt összeadom, egy lógyomorra elég kaját csőrölt magába! Kétségtelen, hogy látványosan hosszabbodnak a lábai, azaz nő, közben tényleg nő, mert olyan hízelkedő, nyalakodó, amilyen Csumi, Maci sosem volt. E percben épp farkasszemet néz velem az ablakon át, ahová fel szokott ágaskodni, nemrég még csak álláig látszott, most már a mellén lévő foltot is látom. Tényleg nő.

2015. június 17.

Két nap alatt biztos összehoztam vagy tíz óra munkát a gép előtt (ez előtt, ahol írok), ezért nem biztos, hogy hosszú leszek, már kigúvad a szemem. (Érdekes, mióta kijöttem a kórházból, szemüveg nélkül is bírom a képernyőt.)

Danielzon rám bízta, hogy különleges CV-t írjak neki (gyengébbek kedvéért: CV = Curriculum Vitae), mert talán lehetősége volna egy helyen kétszer annyit keresni, mint most. Alaposan belevetettem magam, volt minta, fotó, photoshopolás persze, és mi mindent tanultam: soft skills (ezek olyan tulajdonságok, amik nem kapcsolódnak a megszerzett tudáshoz, inkább adottságokhoz), és készítettem egy word cloud-ot is, amit szintén meg kellett előbb tanulnom. Sajnos, ahhoz, hogy hozzá való programot letöltsek, legalább Windows 8.-ra lett volna szükségem (borzalom, de még mindig Win XP-vel élek), tehát saját indíttatásból a Photoshopban kreáltam egy ún. szófelhőt, ami Dani legfontosabb ismérveit, tulajdonságait sorolja fel. Színesen és változatosan. Majd kiderül, hogy tetszik-e egyáltalán - van egy segítő haverja, aki a célzott cégnél jó écákat ad. Ezért is vágtam bele. Sose hittem volna, hogy egy modern önéletrajz ennyi buktatót és ördögi újdonságot tartalmaz. Most már ezt is tudom. Ilyesmit kábé hatezerért vállalnak hivatásos webmesterek, csakazértis akartam jobbat csinálni, egyénibbet. Ha Dani végül elfogadja, akár árulhatja is. Nehogy azt hidd, hogy az átküldése problémamentes! Dehogy. Amikor megnéztem, milyen a csatolt melléklet, egy szétesett szart láttam. Nyilván Dani is. Lehet, hogy az egész az én XP-m hibája. Igen nagy szükségem volna egy új számítógépre, ami elbírja a Windows új változatait. A mostani nem. Már a bank is naponta szívat, hogy töltsem le az új Java programot, amivel ők dolgoznak, de az nem fér a hardveremre. Ha másért nem, ezért tényleg váltanom kéne már. De mibül?? Bankolni meg mindig neten szoktam. Aztán még küszöbön áll a kiskutyám ivartalanítása. Meg még a tápszerek is drasztikusan fogynak... kapkodom a fejemet, hogy miből mit és mikor?!

Nem vagyok felhőtlenül híve, hogy Dani megint munkahelyet váltson, de meg kell hajolnom a kétszer annyi fizetés előtt, ha bejön. Nála is van egy határ, amit már érdemes átlépni és megpályázni. Még nem tudom, hogy sikerült, amit alkottam, csak reménykedem.

Kiskutyám már öt napja nem tudott kimászni a kerítésen, legalább ezt jól csináltam. Tudod, mit láttam reggel?

E meghitt közelség oka nem holmi barátságra vezethető vissza, dehogy! Cso ellopta a macska zsákmányát, egy fél madarat rágott éppen, Waczak pedig - többet nem tehetvén az erőfölénnyel szemben - csak nézte, és remélte, hogy marad valami. Nem maradt.

Erre akár pályázatot írhatnék ki: mi ez az akácnak látszó cserje, amely ilyen virágokat hoz? Azt hittem sima akác. De nem.

Az állólámpa végre azt világítja meg, amit akartam. De jó! Persze, hogy saját festmény.

Ezek ketten... Amikor nem verekszenek, persze játszásiból - ez már néha órákig tart -, aléltan döglenek, lehetőleg a lábaimnál. Ezúttal a lábaim pár centivel odébb lennének, ha nem fotóztam volna. Nagyon-nagyon szeretem őket. Sokszor mondtam, mondták, hogy kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes. Az a gyönyörűség, ahogy reggel beözönlenek az ajtón, az az öröm, hogy újra látnak a magányos éjszaka után, leírhatatlan. (Már azt hittem, a szőnyegek, lábtörlők végre a helyükön maradnak, de mára megint iszonyatra ébredtem, nemcsak az összes textil került a ház mögé, de még a papucsaim is. Minden hiába. Ezt a leányzót nem lehet nevelni. Mindent ért, de semmit nem tart fontosnak.)

2015. június 14.

A világhírű szendvicseim titkát adom most közre. Sima zsömlébe szoktam tölteni az anyagot. A zsömlefeleket lenyomkodom, miáltal egy héjas kehely alakul ki, amibe bőven fér. Pénteken a tévéből tanultak szerint heveny csirkemell-pörköltet sütöttem. Három pörköltkockát nyomkodj szét pár kanál olajban, aztán még kis olaj, hagyd oldódni, végül a max. 1 centis szeletekre vágott mellszeleteket ebbe a pácba forgasd be. Süsd száraz serpenyőben 3-3 percig, ne túl hevesen, majd öntsd fel egy kis pohár vízzel kevert tejföllel, és még 7-8 percig párolgasd finoman. Ennyi. Miután kihűlt, bőven kanalaztam a sűrű szaftjából a fél zsömlékbe, majd jött a hús, megint szaft, rá pedig paradicsom- és paprikaszeletek. Az előző nap összedarált tatárbifsztek került a másik zsömlekehelybe igen vastagon, szintén a zöldségekkel együtt. S a zsömlék még mindig nem nyitottak szájat a világra, kompaktak maradtak. Még egy fogpiszkálóval sem kellett fejbe szúrni őket. Zsuzsinak vegaszendvics készült tojáskrémmel, már mondtam, csak keménytojás, vaj, hagyma és mustár kell hozzá, ezúttal kis tormásat is raktam bele. Szintén igen vastagon. Súlyos szendvicsek ezek, egyenként csavartam őket zacskóba, nehogy kiadják a lelküket szállítás közben. Persze csináltam újra palacsintatortát is, ezúttal - mindig fejlődöm! - gyümölcsjoghurtot kevertem a túróba, egy réteg ebből, egy lekvárból, kakaóporból, majd újra. Aztán egy óra a sütőben egy pont akkora edényben, amiben sehová nem folyik ki semmi. A gyerekek jöttek, elvitték Maci kutyát, meg az összes kaját, és fel is zabálták. Kell ennél nagyobb öröm? Nekem nem.

Maci ma már korán hazajött, a társaság több tagjának dolga volt, nem maradhattak estig Ráckevén. Maci nem szokott nekem örülni. Tudomásul kell vennem, hogy élete első éjszakája Danival örökre meghatározta életét: Dani az igazi gazdája, én pótlék lehetek csak. Persze, hogy szeret, de azt a boldogságot, ami Dani érkezésekor kitör rajta, nálam sosem produkálja.

Megint kerítést kellett javítanom. Cso két helyen is kitüremkedett, pont akkor, mikor Macit vitték el a srácok, nagy volt a kitörési inger, legalább tudom, hol mit tegyek. Egy zöld hálót drótoztam fel a sarokra, ahol nem sokat segített számtalan deszkákkal és lécekkel való próbálkozásom, mert simán kibújt. A kapu nyílása elé pedig két súlyos követ rámoltam. Volt ma próba, egyelőre biztonságosnak látszik, belül találtam hazatérve.

Csocso ennyi hét és vagy ezer tiltás után még mindig a konyha felé ólálkodik, amikor elfordítom a fejem. Rászólok: "mit csinálsz?!" ekkor száznyolcvan fokban, égre néző orrocskájával körbefordítja a fejét, mint Stevie Wonder, ami nagyjából azt fejezi ki, hogy ő aztán nem csinált semmi olyat, amit szidni kéne. Muszáj röhögni rajta. Imádom.

2015. június 9.

Medárd helyett ma szakad az eső. Végre. Ráfért a környékre nagyon. Már öt áramszünetet átéltem, mióta dörög és villámlik, Maci folyton lábaim alatt reszket, Csocso pedig csak akkor kapta fel a fejét, mikor a villám baromi közel csapott be, óriásit szólt. Csobog az egész világ. Nem gondoltam, hogy ilyen sok víz fog esni. Még szerencse, hogy tegnap sem locsoltam. Pénzkidobás lett volna. Viszont végre leszedtem egy tál cseresznyét, amikor beborult az ég, éreztem, hogy a vihar megfoszthat ettől. Lassan fel kell vennem egy pulóvert az egy szál ruhámra, amiből még ez az egy is sok volt a felhők betörte előtt.

Bízom benne (mit is tehetnék), hogy az áramszüneteknek nem sok közük van a rezsicsökkentéshez, minek folytán az Elműnek nem marad lóvéja karbantartani. Lehet, hogy zoknit is húznom kell? A tévéadás már rég szünetel, az ilyen műholdas tányérok érzékenyek a vaskos felhőkre, viszont a felvett anyagot tudom nézni, ha a villany marad. Úgy legyen.

Belenéztem megint a híradóba, évekig kell várni egy csípő- vagy térdprotézisre. Nem tudom nem megemlíteni, mennyire szerencsés vagyok, hogy a második protézisemet azonnal megkaptam a baleset után, mikor az első összetörte a combcsontomat a seggreesés miatt. Dr. Szűcs Attila (Uzsoki kórház) traumatológus sebész dicséretét akarom zengeni, aki kiváló munkát végzett megint. Hogy a lábammal valaha gond volt, azt csak ritkán érzem, ha nagyon kemény légnyomáscsökkenés áll be. Különben semmi. A lábam bármire használható. Nem fáj, nem sántítok, boldog vagyok. Már megint! Csak meg ne únd, hogy folyton ilyeneket mondok!

2015. június 8.

Elhunyt anyám és Besenyei Péter születésnapja van ma... Plusz Medárd napja. A fáma szerint ha ma esik az eső, negyven napig esni fog. Én várom, de nem sok jele van.

A buta liba. Aki nem cibálja orvoshoz az elsőszülött lányát, akinél rák gyanúja merült fel. Ehelyett gombákkal és pozitív gondolatokkal "gyógyítja". Ijeszd meg, mondom, meghalhat, ha késlekedik. Ő negatív gondolatokat nem közvetít. Majd szólnak, ha rossz a lelet. Aztán közli, hogy ő erről többet nem is akar beszélni.

Nyakon ragadnám a gyerekemet, elvonszolnám a leletért, mert hallani akarnám, hogy széna-e vagy szalma. Megnyugodhatunk-e, vagy baj van. Az egészségügy leszálló ágban talán még arra is képes, hogy későn szóljon. Tudhatjuk?

Frusztrált vagyok. A butaságnak, tehetetlenségnek nincsen ellenszere.

2015. június 7.

Nincs semmi baj. Talán még boldog is lehettem volna Csocso-szan lenyugodott önmagát látva, hogy végre egy normális kutya! De akkor úgy láttam, nem volt az. Bevált a másnapra várásom: ma már ugyanolyan szabályszegő, ficergő, rémséges kölyök, mint volt. Főleg a szomszédokkal kokketál a kerítésen át, akik imádják, órahosszat is ott ül, és várja a pár ujjas simogatást.

Pláne boldog vagyok attól, hogy Márta végre talált egy olyan lakást, ahová szívesen költözik majd: le is van zongorázva a vétel. Tudnod kell, hogy Márta nem vág új dolgokba, a régieket is nehezen kezeli. De most! Óriási, amit tett. Hozzá képest.
Ami üröm, az Api, a gyönyörű vizslája. A végtelenül hűséges, kiváló vadász, akinek egyik napról a másikra sikoltó fájdalmai keletkeztek a csípőjében. Ha valaki, én tudom, mit jelent ez. Remény talán van, de nálam semmi. Tíz éves az eb. Szerencsére Márta gyakorlatias, és főleg nem bírná tovább szenvedni látni ezt a csodás kutyát, mint ameddig valami remény még van. Mondd, miért nem lehet tiszta öröm valamiért, miért rondít bele valami sötét valóság a másik oldalon? Jön még ehhez szegény Mártának két temetés is, a sógornője, meg a férje legjobb barátja. Ezt mind túl kell élni. Amitől mégis boldog vagyok, hogy úgy látszik, le fogja mindezt küzdeni, és csak az új lakásra koncentál. (Sosem felejtem el, az Izabella utcában laktam a 7. kerületben, ahol ő is, volt kulcsa a 2. emeleti lakásunkhoz, egy reggel elaludtam, nem időben indultam munkába, és mit látok: Márta áll az udvaron, felnéz, csalódott, hogy ott vagyok. Feljött. Elmondta, hogy most akart öngyilkos lenni nálam. Ilyesmit az ember nem felejt el. Ahhoz képest kell nézni, ami most történik.)

Nem kell túlaggódni semmit. Hát nem ráérsz megtudni utána, hogy érdemes volt-e? Néha tényleg kell várni, amíg a helyzet kialakul. Nem megyek elébe, azt hiszem, képes leszek erre. Érzékeny lekem ellenére.

Most át kéne helyeznem az állólámpát, azt, amelyiket még Walter vette a saját ízlése szerint berendezett kölni szobába, és amelyik még mindig egy szuper lámpa. A talpa dögnehéz fényes acéllemez-borítású, a törzse plexi, benne rugós izé, amiben a villanydrót fut, a feje szintén szuper fényes fém, és a rugós izének köszönhetően fel- és kihúzható, kihajtható a lámpafej: ezt mindig is díjaztam. Szinte csoda, hogy nemcsak a hazaszállítást élte túl horpadások nélkül, hanem azt is, hogy sokáig Daninál volt, ő is szállította, ide, mégis megőrződött valahogy. Ez a lámpa jóval Dani születése előtt került a képbe, talán megérted, milyen furcsa, hogy egyáltalán megvan még, és meg sem rongálódott. Az utókornak szeretném megőrizni, nagyon vigyázok rá. Szokás ilyenkor azt mondani: érzelmi szálak fűznek hozzá. Igaz.

Áthelyeztem. Először azt hittem, nem bírom el, legalább tizenöt kiló az öntöttvas talpa miatt. Aztán úgy döntöttem, azértis! Hónom alá vettem, felemeltem majd egy méterre, hogy átférjen a kanapé fölött, és sérülés nélkül le is raktam. Azóta világít, rá az oroszlánomra, amit nagyon szeretek (én festettem). Güzüjeim persze vannak, például jobb szeretem, ha az esti fény jobbról jön. Eddig balról jött. Minden este szenvedtem tőle. Most jobbra van a gyönyörű lámpa, és pont belevilágít az oroszlán nyitott szájába. Hát sikerült megint boldoggá tenni magam! Annyira tobzódom az örömben, hogy az összes kutya kiment, mintha éreznék, már semmi nem róluk szól. Haj! Szép az élet! Már csak a macskát kell kiraknom, és a konyhaablakra feltett szúnyogháló jóvoltából minden ajtót becsukhatok, mégsem halok meg levegőhiányban.

Mondtam neked, hogy boldognak lenni könnyű! Ez egy nagy igazság (mondta Csodálatos Nalaya. Meg én.) Tovább sziporkázom: az élet olyan, mint a nyári ruha mellénye: rövid és céltalan... Hát ezért kell sokat örülni és kihasználni, amit lehet. Lehet, hogy csak egy lámpa kell ehhez. Hajrá!

2015. június 5.

Kerti locsolófej. A bolhapiacon vettem ezer alatti forintért. Küzdöttem vele. Bonyolult eszköznek látszik. A dolga az lenne, hogy körbefordul, és locsol, szakaszosan. Nehogy. Jobbra elfordult, aztán úgy maradt. Ha megérintettem a zöld kallantyúját, a szakaszosság is abbamaradt. Legalább egy órát kísérleteztem vele. Többször meglocsolt. Kutyák rég a szobába menekültek. A lábam csupa víz. A hajam is. Nem, mintha számítana: meleg van. Mérgemben végül tekertem rajta egy durvát, hogy most aztán az anyádat!, attól kezdve forog, mint a sarokba szorított patkány, és szórja az anyagot, ahogy kell. Sosem fogok rájönni, mit csináltam jól, vagy rosszul. Négy másodperc alatt fordul körbe, megúszhatatlan volt, hogy a víz elzárásakor alaposan megöntöződjem. De a kert! Az bezzeg élvezi! Hozzá sem merek nyúlni, nehogy holnapra megváltozzon.

Hó helyett ilyenkor nyárfapihe hullik, de rendesen. Minden sarokban gyűlik, hiába nem engedem be direkt. Így aztán porszívózás mellett döntöttem. Nagyon büszke vagyok magamra (igazából az állatira szó lenne erre jobb), hú, tudod, mióta csak söprögetek? Még arra is képesnek érzem magam, hogy felmossak ezek után. Jó lenne mezítláb járkálni idebent, ehhez pedig az kéne. Szerinted? (Ne bizakodj.)

Kerítést javítottam ismét, folyamatosan. Kis Houdinikám kifér a legröhejesebb réseken is. Miután kocsiba ültem, visszatekintvén megint ezt láttam: nyomakodik vadul, de mintha ezúttal sikerült volna útját állnom. Mire hazaértem, a kertben találtam. Ettől persze nem nyugszom meg, legközelebb ő fog győzni. A harc folytatódik. Mostanában Macival órákat verekszenek. Játszásiból. Utána úgy hevernek itt, elfáradva, mint tetszhalottak. Épp most is. Ha semmi másért, ezért már megérte a második kutya. Maci átváltozott, ismét kamasz lett, minden csörtét bevállal. Szeretem látni. Közben alig várom, hogy Csocso feje megnőjön - meg maga is -, talán akkor nem fér ki akármilyen lyukon.

Semjén Zsoltot idézem (bocsánat!): "...az egész magyaraság kerül veszélyben"... Jól hallod, a mondat végén ott van az n betű, kétszer visszahallgattam. Az intelligens(nek látszó), jósvádájú, jól beszélő pártvezér sem tud magyarul ragozni? Az már csak adalék, hogy a nyelvtannál maradjak (ami számomra kihagyhatatlan), a teljes jóindulatomat élvező Friderikusz is téved, szerinte a "lévén, hogy nyár van" mondat helyes. Én meg azt mondom, így kéne: "Nyár lévén... stb.". Hidd el, nemcsak én mondom, hanem a ma érvényes helyesírási szótár is. Hagyjuk a güzüimet, kit érdekel? Kinek tűnik már fel, hogy a reklámokban és máshol is lassan minden szót nagybetűvel kezdenek? Angliában van ennek helye, de itt semmi.

Ami tényleg baj, és nem is orvosolhat, hogy Márta barátnőm végre időt kapott MRI-vizsgálatra, nemsokára végre megnézik, mi a baj a gerincével. Azt hinnéd, utána egy orvos el is magyarázza, mit lát a leleten. Nehogy ezt hidd! Majdnem karácsonyig kell várnia erre! Nem láttam még orvost, aki tíz percnél tovább bámult volna egy akármilyen leletet. Ha nem tudja egy ránézésre, mit lát, akkor baj van. Ezt a tíz - vagy két - percet nem adják oda a barátnőmnek, akinek égető szüksége volna a gerincével kapcsolatos információkra, ne adj isten, a gyógyításra! Majd jó fél év múlva megtudhatja, mitől fáj a háta, csak remélhetjük, megéri, és kezelés nélkül kibírja.

A jelen holnap már múlt. Ami sosem változik. A jövő viszont örökre jövő. Amit várhatunk. Nem biztos, hogy ki tudjuk várni.

"Ő ami árgyélus királyfink" - mondta egy idős asszony a tévériporternek arról az emberről, akinek kezet is csókolt. Ez az ember azt állítja, napi ötezer forintba kerül a menekültek ellátása. Menekült akarok lenni! Tudod, mikor fogja a nyugdíjam, amiből élek, elérni ezt a lóvét? Én nem tudom. Csodásan felkészült kormánytagok egyike szerint 47 ezerből havonta meg lehet élni, mások a minimálbérből élőket vagy a rokkantakat, vagy akár a közmunkásokat tisztelik meg sokkal kevesbb mint 150 ezerrel, miközben Ágyélus királyfi bevallja, igen, havi 150 ezerből lehet eltartani egy embert. Hol élek én? De hányszor kérdeztem már ezt! Ha jól emlékszem, még egy börtönben ülőt is legalább napi 2500-ból tartanak el, ami havi szinten majdnem annyi, amennyit egy becsületes, szabadlábon se védekező, sok éve a pályán lévő nővér keres! Tényleg, hol élek? Én már biztos maradok, de aki úgy érzi, nem itt kéne, az jó, ha elmegy, gyorsan. Ki csodálkozhat ezen?

Jahaj, meg kell osztanom veled: felraktam az új szúnyoghálót, amit szintén semmi pénzért a bolhapiacon vettem, és ha hiszed, ha nem, minden oldala párhuzamos, vasalni sem kellett, a mágnesek pont ott vannak, ahol kell, igaz, rögzítőelemeket nem adtak hozzá, de maradt a régiből jó pár rajzszög, meg aztán itt a tűzőgépem, amit még úgy negyven éve a Phylaxiától tulajdonítottam el egy évszázadra elegendő kapoccsal, a háló fent van, kiváló, összezár, én meg boldog vagyok!

Legalábbis azt hittem, boldog lehetek. Ma nem. Mire megjöttem a közértből, Cso megváltozott. Be se akart jönni. Mintha bántottam volna. Csalogattam. Nem jött. Aztán lassan mégis. De nem a régi. Eszébe sem jut konyha felé ácsingózni, ahogy mindig. Semmi olyasmi nem jut eszébe, ami eddig. Örül, ha simogatom, de semmi fenékrázás és féktelen nyaldosás. Semmi. Tapogatom. Rengeteg benne a toklász. Már vagy kétszázat kitéptem a nagyon nem engedő szőréből. Szőrrel együtt. Csak a fülébe ne jusson! Nem tudom, mi történt ama fél órában, amíg távol voltam. Elmenőben láttam, hogy mindenáron ki akar férkőzni az általam szinte lehetetlenné tett résen a kerítés sarkában, de nem sikerült, mert belül maradt. Lehet, hogy megsértette magát? Belülről? Jaj, ne! Ha a kutya kedvetlen, ha másképp viselkedik, mint szokott, akkor nagy baj is lehet. Szokásom szerint a legrosszabbtól félek, csak nem tudom, mi az. A boldogság mindenesetre véget ért ma estére. A rengeteg kiszedett toklász ellenére még sokkal több van benne, a kampós plüssmaci-szőre szinte vonzza ezeket. Maciból kihullanak, de benne megtapadnak. Nem kínozom egész este a kitépésükkel. Kiment. Már nem akar a lábamnál heverni se. A konyha felé se akar menni. Semmi nem érdekli. Istenem!! Bárcsak már holnap volna, és feledésbe merülhetne az egész! Bárcsak holnapra a hat lábtörlőmből legalább három máshol lenne!

2015. június 2.

Mondom, vadállatot melengetek keblemen. Először is azt hittem, a kerítés tökéletes. Hát nem. Hazaérvén ott hevert Csocso a kapu előtt - kívül -, és csócsálta azt a döglött galambot, amelyet reggel kiszedtem a szájából úgy száz méterrel odébb. Kapu kinyitása után berohant a madárral a szájában. Sokára vettem észre, hol rejtőzik, kénytelen voltam - részlegesen - végignézni, ahogy módszeresen megeszi a dögöt. Pár óra múlva összekapartam a maradékot, tollakat, nagy zöld legyeket elhajtva, jaj, ne kívánd magadnak! A macskának hagyott rést most két nagy kővel eltorlaszoltam, csak remélni tudom, hogy ott bújt ki, nem máshol. Pont ezért nem tudok elmenni a repülős találkozóra 7-én Lacházára. Majd jövőre. Addigra megnő Csocso akkorára, hogy egy ilyen lyukon nem fér ki. Áldozatot kell hozni. Kutyát akartam, kutya van, a többi az én felelősségem.

Krumplit sütök tepsiben, még tíz perc, és kiveszem a sütőből. Szórtam rá köménymagot, csilit, sót. Mi kell még? A nyál már futkos a számban, mindjárt csönget a sütő, és akkor úgy itthagylak titeket, mint a huzat. Utána persze rögtön - vagy majdnem rögtön - ágyba dőlök, de mivel véletlenül telehold van, ez sem biztos. Ilyenkor a jóisten nem engedi, hogy simán elaludjak. Sőt. Lehet, hogy hosszú éjszaka vár rám. Krumpli ide vagy oda.

2015. május 31.

Nem érzek bűntudatot, mert megint (és hányadszor?) megnéztem Mick Dundee-t, a három részt tekintve már vagy huszadszor... Itt kell megjegyeznem, rohadtul nem értek egyet Lúdas Matyival, mármint a lúdassal, nem és nem. Ki hívja a ludaskását lúdaskásának? Micsoda ez? Régen biztos nem így volt. Ami nem jelenti azt, hogy okvetlenül elavult a helyesírástudatom. Húsz, huszas. Lúd, ludas. Kút, kutas. Szú, szuvas. Út, utas. Nyúl, nyulas. Ló, lovas. Folytathatnám. Miért pont szegény Matyit kellett megvesszőzni - mármint az ú-val?

Rájöttem, hogy a kutyám nem engedetlen, hanem BÁTOR. Először azzal bizonyított, hogy az első útján, amikor elhoztuk, vadidegen autóban vadidegen emberekkel sem esett pánikba: inkább párszor megnyalta a fülemet, majd bepisilt (de ezt már tudtam, pokróc volt alatta), majd végigheverte a hosszú utat (nem ÚTAT!). Aztán jött több pofon, kergetés, billentés, mégsem tart tőlem. Mindennel, velem is szembeszáll. Pontosan tudja, mikor tesz rosszat, de csak azértis megteszi. Jött a vihar, csapkodtak a villámok, Maci a térdem alatt reszketett, ő meg fel sem vette. Nekirepült egy szerencsétlen madár az ablakomnak, mikor épp itt ültem az ablaknál, hatalmasat döndült. Ő volt az első, aki a zajra iderohant, csak egy pillantást vetett a földön fekvő madárra - sajnos, hallottam, hogy még élt, megnézni nem mertem -, aztán felkapta, megropogtatta, és elrohant vele, hiába kiabáltam utána. Nem mondhatnám, hogy csont nélkül megette, mert egy csontot sem, csak pár tollat hagyott. Talán jobb is, hogy nem tudom, milyen madár volt, de verébről szó sem lehet. No egyszer azért láttam megijedni: a szomszéd szemben kirakott egy nagy, sárga zsákot fűvel teli. Attól megijedt, sokáig ugatta, amíg oda nem hívtam, hogy szagolgassa. Most már az a zsák sem ellenfél.

Nem tudom nem tudni, hogy államunk első embere ma tartja a születésnapját. Misét mondtak érte (nem jegyeztem meg, milyen misét és hol - talán engesztelő szentmisének hívták? -), ahol nem jelent meg. Gyerekek! Ha valahol engem ünnepelnének ily fennkölten - persze, halálom előtt -, biztos, hogy ott lennék! Tulajdonképpen mostani elmegyűrésem kulcsszava a bátorság lenne, és? Van, akinek ez nincs. Pedig a kölyökkutyámnak is van.

Képzeljétek el, pár hét alatt már kinőtt az összes felnőtt foga! Ma reggel is elvitt öt lábtörlőt/szőnyeget, de csak azért, mert későn döntöttem a séta mellett. Neki a foglalkozás kell. Ezért már órák óta megengedem, hogy a szobában heverjen, ilyenkor legalább szem előtt van, és nem jut eszébe semmi deviancia. Igaz, már rágcsálja az oldalamat, idő van, kaja kell. Adok! Mert én ilyen vagyok. (Ha látnád, hogy csóválja a farkát, ahogy felállok innen! Mindent tud.) Ach, séta is megvolt. Lelkiismeretem tiszta. No, azért egy hátatfordításom pillanatában megint hallottam, hogy csörög a macska tányérja, de már tudta, hogy menekülni kell. Egy trikóval közelítettem, aminek a csattanós végét szántam neki, de jól tudta, mennyi távolságot kell tartania. Azt hiszem, ma már nem meri a lábát betenni a szobába. Most épp az ablakon át néz, ahová felágaskodott. Hiányzom neki. Folyton. Csak ezzel tudok operálni. Megvonom magam, ha rosszalkodik. Egyszer majdcsak eljut a nagyon is sok, de nálam számítóbb agyáig.

Nyíregyházán versenyeztünk a Nyírség Kupán. A csapatból sokan ott tanultak repülni a Mezőgazdasági Főiskolán, tudták, hová kell menni kánikula esetén: a Mályi-tóhoz. Csodálatos tó volt. Mély, hűs, maga az álom. Az izzasztó, kimerítő edzések után hihetetlen felüdülés. Eveztem egy csónakban, Molnár Andris belekapaszkodott, húzatta magát, szinte alélt boldogsággal mondogatta, milyen csodálatos a víz. Mivel már rég meghalt, többet jelent ez az élmény, az arca, a boldogsága, mintha élne. Sok más között ezt sem felejtem el soha. Amikor temetésén sírva vitték koporsóját az Aerotriga megmaradt tagjai, ez a kép jött elém. És marad velem örökre.

Nyilván a korommal jár, hogy egyre többet gondolok halottaimra. Szeretteimre. Túl sok embert szerettem nagyon, túl sok ment el. Bajtársak, barátok, szerelmek is, jaj, ne öregedj meg! Vagy ne élj túl ennyit! (Lehet, hogy megint jön egy front, azért szállt rám ez az áldás, vagy átok, vagy emléközön? Nem bánom. A szeretet sosem késő. Mindig helye van, akkor is, ha csak a múltba tekinthet. Most éppen nagyon szeretek, átjár az érzés, ami jó.)

Nálam most rend van. A kis terminátor odakint hever (persze sajnálom, mert imádom a plüssmaci-bundáját egyengetni), a nagy gentleman pedig itt hever a szőnyegen. Kezdi már megérteni, mikor hozzá, és mikor a másikhoz beszélek. Először ő is kiment, ha azt üvöltöttem: "Kifelé!", de már külön simogatással vissza tudom édesgetni. Maci úgy csodálatos, ahogy van. És pláne azért, mert itt van az ellentettje, "aki" nem szabályozható. Eddig. De dolgozom rajta. Bizakodom, de a hitem kezd almulni. Mint a szél a lejtőn.

2015. május 27.

Fázom!! Nagyon. Reggeltől-estig. Felháborító! Három nap múlva június, az orgonák elvirágzottak, az akácok is, a kezem majd lefagy, a lábam is. Két gatya, három pulóver, és mégis! Volt ma megint piac, a Máltai Szeretetszolgálatnak van egy ún. "orros háza" - tényleg van orra, két szeme, szemüvege is -, ott szoktak elég gyakran nagyon olcsó vásárokat rendezni. Nem bírtam ki, vettem két gatyát meg két pólót, a székre raktam a szatyor mellé. Mit gondolsz, Waczak nevű macskám a párnával kényelmessé tett székre feküdt-e, vagy a vadonatúj ruhahalomra? Szerintem kitaláltad. Télen nem volna baj, de most úgy vedlik, hogy felhőkben száll a szőre. Nehéz az életem, gondolhatod. A szél meg csak fúj. A cseresznyefám beteg, rengeteg rajta az összeaszott gyümölcskezdemény, amit a szél meg az eső lever, én meg söpröm. Alig lesz rajta normális cseresznye. Ilyet még nem láttam, kár érte, isteni a termése. Volna.

Talán sikerült végre a kerítést Houdini-biztossá tenni? Már kétszer autóztam el, és Cso nem szökött ki. Rém büszke vagyok magamra.

Hétfőn benézett Pöcök és Szili - itt van házuk tíz percre -, már egy éve nem láttam őket. Öröm volt találkozni, szombatra meg is hívtak egy nagy pletykázásra. Biztos, hogy sütök nekik egy méretes palacsintatortát: erre most rá vagyok kattanva. Nem lehet olyan ember, akinek ez nem ízlik! Dani igen dicsérte. Hétfőn csak húsz percre néztek be, hogy hazaszállítsák Macit, Daninak ennyi elég volt, hogy a tálra kitett vagy húsz csokis süteményt befalja, senkinek nem hagyott. A többiek a kertet, a házat nézték, a kutyákkal örömködtek, ő meg zabált. Másnap vettem észre, hogy a kertben is van két csokis sütemény. Elég volt fél perc, amíg senki nem maradt a szobában, Csocso megszerezte, amire vágyott. Meg nem ette, az édességhez semmi köze, de azért ellopta, mert igazi tolvajfajta. Ma csak egy tepsi sültkrumplit vert le, szintén egy perc távollétem alatt, ez már szinte semmiség. Némi intelligenciára utal, hogy utána két órán át be se merte tenni a lábát a házba. Igaz, fejhangon kiordítottam őt innen. Nem hajlandó komolyan venni! Mindent tud, és minden szabályt csakazértis áthág. Most ártatlanul hever itt a szőnyegen, gyönyörű pofáját a két vaskos mancsán nyugtatva, hiszen már vagy egy órája semmi rosszat nem csinált. Szidom és imádom. Felváltva.

2015. május 24.

Mentségemre szolgáljon, hogy Ági most négy napig volt vendégem, utána meg Daniékat vártam, sok dolgom volt. Ági lelki támaszom volt, mikor Macit varratszedésre vittük. Mindketten megállapítottuk: Maci rendkívüli kutya. Reszketett ugyan a félelemtől (spárgával kötötték be a száját), de szavamra lefeküdt, hagyta, hogy hanyatt fordítsuk, és szó nélkül tűrte, hogy az öreg orvos kiszedje a két varratot, ami nem tartott egy percnél tovább. Egész napos aggodalmam ezzel tovaszállt. A kutyám döbbenetes fegyelme, szófogadása és belém vetett bizalma meghat. Az öreg orvosnak megemlítettem, hogy sokkal jobban örülök neki, mint a fiának, aki nem tud mosolyogni, és mintha az empátia is kiveszett volna belőle. Hátha továbbadja, és valamit segít a morcorvosnak, hogy jobb legyen. Macit szinte kicserélték, vidám lett, nem nyalta magát többé, szívesen játszott a kicsivel.

Hamar eljött a péntek, Daniékat vártam. Összeszervezett - ahhoz nagyon ért - tíz embert, és nem volt kecmec, ha esik, ha fúj, mennek Ráckevére. Esett és fújt is, de tudtam, ha ő valamiben ilyen határozott, akkor az megvalósul. Előző nap vettem egy gyönyörű szelet marhacombot, tényleg alig volt róla pár gramm lenyesni való, de mivel a macska kánont énekelt a lábaim közt kígyózva, annyit nyestem le, hogy a végén már kételkednem kellett: macska ez, vagy hiúz?! Darálógép, bele hagyma, só, bors, mustár, olaj, kis csilipor, és olyan tatárbifszteket rittyentettem, hogy komoly önuralomra volt szükségem, nehogy rögtön felfaljam csak úgy, késheggyel. Keménytojásból is készítettem krémet, abba is hagyma, mustár kell, és a krumplinyomó, meg elég sok vaj, amíg a tojás ki nem hűl. Open szendvicseket készítettem két tálcára: egyiken a húsos, másikon a tojásos, zöldségekkel, olajbogyóval díszített fél zsömlék (magosak). Összesen négyen érkeztek, Dani Zsuzsival, Feri Nikivel, plusz Szonja, Feri kutyája. Csak egy-egy szendvicset ettek, a többit összeborogattam és becsomagoltam. Volt még hat másik szendvics is, amit jól megpakoltam minden finomsággal: Dani nem mulasztotta el megemlíteni, hogy a szendvicseim világhírűek. Tudom!
Haj, reggel sütöttem tizenpalacsintát is, amiből torta lett: a pont megfelelő méretű lábosomba fektettem őket vastagon megkenve mindegyiket citromos túróval, csokipudinggal, baracklekvárral, kakaóporral, aztán sütő egy órára. Tányér ráborít, kifordít, és máris ott áll a csodás palacsintatorta. A barnára, ropogósra sült teteje így alulra került, mindig is imádtam a krémesek alján a sült alapot; ez is ilyen lett. Hiába telefonáltam este, hogy megtudjam, hogy ízlett, Dani félig aléltan csak annyit mondott, már túlvan hat sörön, a torta még nem kezdődött el.
Ja, egy óriási tál paellát is főztem, na jó, sáfrány nem volt benne, de sok hagyma az Ági brassóijából megmaradt fokhagymás olajon, csípős kolbász, aztán paprika és paradicsom, snidling - bőven terem a ládámban -, plusz leveskocka, bors. Azt sem mertem túl sokáig kóstolgatni, mert ízlett. Jól beledöngöltem egy méretes tálba, elvitték a többivel együtt (félek, hogy a tálat nem látom viszont).

Nem sokáig voltak nálam, de megtették, hogy Szonját és Macit sétálni vitték, hogy kiderüljön, Csocso vajon hol szökik ki (már kétszer örült a kapu előtt, mikor kocsival megérkeztem). Az biztos, hogy a szomszéd utcában várta őket, miközben mi, három lányok bentről lestük, merre szalad sírva, de nem jöttünk rá, hol a menekülési útvonal. Csak sejthettem, hogy valahol a telek végében lehet. Csocsót magamhoz zártam a szobába, mikor elmentek. Annyira kötődik már Macihoz, hogy mindenáron utánarohant volna. Így ezt megúsztam, mire eljött az este, már megnyugodott és elfogadta, hogy egyedül maradt. Velem. Sétálni vittem, nagyon rendesen viselkedett. Már kezdi érteni, hogy nem csavarodunk rá a fákra, amerre én vagyok, arra kell kikerülni őket.

Ma hajnali félhatkor már ügyködtem. Az Elmű levágott sok ágat, köztük a cseresznyefámról is, amik belelógnak a villanyvezetékbe. Gondoltam, nem lát senki, néhány vaskos ágat elcipeltem a kert végébe, kívülről odadrótoztam a kerítéshez, ahol talán az én kis Houdinim szökik, eközben azonban egész más helyen, szemem láttára préselte ki magát egy hihetetlen résen, ami a szomszéd kerítése meg az enyém közt volt található. Oda is beépítettem egy méretes ágat drótokkal. Még nem mertem kipróbálni, vajon jól dolgoztam-e. Amikor elautóztam a boltba tejfölért - ez családi bolt, mindig nyitva van, haj! -, inkább a házba zártam. Rosszabbra számítottam, de csak két ablakon találtam a nyálát, ahol ki akart menekülni, amúgy nem tett tönkre semmit, igaz, már nagyon tudok vigyázni, mit hagyok elöl.

Ma megint egy bíborszínű, illatoktól terhes alkonyattal kényeztetett a természet utolsó sétánk során. Béke szállt a tájra, elhallgatott a fűnyírók hétvégi brummogása, az emberek már a tévét nézik: félkilenc, de az ég még mindig vörösen izzik. Mi lehet a boldogság, ha nem ez? Holnap megjön a másik kutyám, no, akkor még jobban fogok örülni.

Az újságírók nem bölcsek. Képzeld, ha senki egy szót nem mondott, írt volna a halálbüntetésről! Az lett volna a legnagyobb büntetés annak, aki a témát feldobta.

Mivel ez egy napló, rögzítenem kell, hogy 15-én etettem meg a kutyáimmal a Bravecto nevű tablettát, ami az élősködőktől 4 hónapig véd. Remélem, szeptemberben emlékezni fogok rá, hová is írtam ezt fel... A neten néztem először utána, nyolcezer alatt sehol nem kínálták. Mellesleg azt sem értem, hogy kínálhatják, miközben csak állatorvostól szabad venni. Nekem 6200-ba került a rendelőben mindkét fajta, pedig egyik kétszer akkora kutyára jó, mint a másik. A neten ez is felárral jár.

Sej, azt még nem is mondtam: a kanapémat szállító csodaembert Sanyinak hívták, megmentett egy kutyát, akiről azt mondták, csak kövér, aztán lebabázott, de addigra már őt is Sanyinak nevezték el, mivel a szomszéd és a postás is Sanyi. A kutya Sanyi maradt, egy kölyköt - szép németjuhász - meg is tartott, a másik kettőnek lett gazdája. Csodálkozol, hogy ez a pasas ennyire szimpatikus nekem?

Cso már kiköltözött, ebben jórészt az a fenéken billentés segítette, amit azért kapott, mert megint rárepült a macska tányérjára. Erről képtelenség leszoktatni. Ma jót harcoskodtak egymással: Waczak a székről pofozta, ő meg kajlán ugrált és vakkantgatott, kapkodott, de persze nem mert karomközelbe kerülni. A macsek megint velünk sétált, olyankor szent a béke. Különben is.

2015. május 15.

Holnap már egy hete múlik a műtétnek, aztán már csak három nap, és lehet varratot szedni. Beletörődtem, hogy addig nem segíthetek, legfeljebb több kaját és gyengédséget adok, amit örömmel fogad. Hívtam hozzá az orvost, megnézte - nehéz volt lefogni - a sebét, nincs gyulladás, mondta. Adott két injekciót és felírt antibiotikumot. Tegnap óta etetem vele. A sebét tovább nyalja, ugyanúgy néz ki, nem kértem nyakravalót, mert minden hiába.

Túl sokáig nem tudok keseregni, az áldott optimizmusom felülkerekedik, megnyugszom és szebb színű lesz a világ.

Ez a végtelenül jókedvű ember hozta meg a kanapémat múlt kedden. Egyedül cipelte be minden darabját, össze is szerelte, én meg közben papírtörlővel itatgattam a tonzúrájáról a gyöngyöző izzadságot. Jót dumáltunk, amíg megállás nélkül dolgozott. Imádja a munkáját, tökéletesen elégedett, mondta, s ez meg is látszott rajta.

Daninak ritkán tetszik valami, amit veszek, de ezen örömmel heverészett, míg a kutya ébredését vártuk. Én is elégedett vagyok vele.

Íme a borzalmas szúnyogháló, csak hogy el tudd képzelni, és nem én voltam, aki nem próbált meg mindent, hogy rendesen felszögelje. Láthatod: nincs rajta egy egyenes vonal se. Cso napjában úgy százszor betüremkedik rajta, annyiszor ugrom fel és tessékelem ki. Akkor teszi ezt, mikor Maci itt pihen bent, és nem akarom szóval zavarni. Ha azt mondom, kifelé!, akkor ő is kimenne. Ezt annyira megtanulta a kicsi - századikra -, hogy tegnap este, mikor az eső esni kezdett és megsajnáltam, sokáig csalogattam, mire bemerészkedett. Nem akarta elhinni, hogy komolyan hívom. Akkor aztán úgy örült, mint aki egész nap nem kapott jó szót. És tényleg.

Amikor még volt virágtartóm, és öt perc múlva... Hát ilyen az életem. Dehogy haragszom, kell a fenének az a harminc éves kerámia, a lába már úgyis szétfagyott a télen, azért tudott könnyen feldőlni. Ilyesmiért nem szólok. Már a lábtörlőkért sem, amik egyre gyakrabban maradnak a helyükön reggelre.
Most éppen zabaterápiát tartok. Főztem jó adag marhahúslevest sok cupákkal, csonttal, rizst is, és maradt egy nagyon utálatos kolbász, amit hiába sütöttem, kemény maradt és úgy szar, ahogy van, ezek a nassolnivalók. Időről-időre megkínálom valamivel Csót, próbálom feltérképezni, mikor lesz tényleg jóllakott. Mikor jön el az az idő, amikor nem szed össze a bokor aljából döglött rigót, száraz kenyeret, amit a horgászok dobálnak el, és egyéb, számomra sokszor láthatatlan falatokat (irtó gyorsan tud valamit lenyelni). Az a perc még nem jött el. Ennek nem napi kétszer kell kaja, hanem állandóan. Hát legyen! Még abban a korban van, amikor akár dudára hízhat, jól fog állni neki.

Mára 29 fokot jósoltak... gratulálok! Egész nap két pulóverben fagyoskodom. Norbi főzött valakivel, aki megkérdezte: "Mitől paleo ez a vaj?" A válasz: "Attól, hogy pálmazsírból készült." Ezt is a hajadra kenheted. Mint az egész paleo- és egyéb mániát. Én bizony valódi tejjel és szép fehér liszttel, meg tojással készült palacsintát fogok enni jó zsíros paprikás csirkével. Már folyik is a nyálam, úgyhogy szasztok.

2015. május 12.

Nem tudom, hogy jól tettem-e. Gyötör a kétség és napok óta a kétségbeesés is. Szombaton műtötték Macit, Dani segített, becipelte az alélt kutyát, és itt is maradt, amíg lábra állt. Az orvos azt mondta, tízből kilenc nem nyúl a sebéhez. Maci az az egy, aki igen. Folyton nyalta magát. Egy varratot a háromból ki is szedett, ott egy kráter keletkezett. Tegnap elmentem, hogy vegyek egy gallért, ami majd segít, hogy ne érjen el odáig. Az orvos kérdezte, miért nem jöttem előbb. Vasárnap? - kérdeztem vissza. Miért, mikor volt a műtét? Hát tegnapelőtt, szombaton. Nem emlékezett ránk, pedig én voltam az utolsó páciens aznap, tegnap pedig az első. Huszonöt kilós a kutya, és nagy a szőre, feleltem kérdésére. Mert erre sem emlékezett. Adott egy nyakravalót, feldúlt állapotomban fel sem fogtam, hogy a nyakmérete nagyjából a macskámra lenne elég. Visszavittem (a tankom szinte üres), mondtam, az én hibám, adjon nagyobbat. Adott. Szegény Macit aznap már megpróbáltam trikóba öltöztetni, a hátuljára húztam rá, hátha megakadályozhatom, hogy odaférjen, ahová nem kell. Nem jött be. Ezek után következett a műanyag gallér. Tűrte, de nagyon boldogtalan volt. Mindennek nekiment, nem érzékelte a gallér szélességét, és végképp nem értett semmit. Elintézte, mert borzasztóan akarta, hogy mégis nyalogathassa a hasa hátulját, semmit nem értem vele. Az orvos mondta, kenjem Betadine-nal a sebét. Próbáltam. Tíz perc múlva lenyalta, de akkora fájdalmai voltak, hogy minden érintésemre rángatózott, aztán ott is hagyott. Jó, reggel elmentem folyékony Betadine-t venni, rácsöpögtettem. Nem bírta. Szinte pánikba esett, reszketett minden ízében. No, akkor elegem lett, levágtam róla a gallért, és hagytam, hogy tegye, amit akar. Amiért most aggódnom kell, az, hogy embernek való gyógyszereket adtam neki. Először egy kapszula Algoflex fortét, később egy egész Xanaxot. Órák óta szépen alszik a szőnyegen. Egyszer még hanyatt is dobta magát, kihasználtam, odacsöppentettem a folyékony szert, ahol a legrondább volt minden. Nem mozdult rá. Így három nap után most én is kicsit leereszthetek, bár nem tudom, mi lesz az utóhatás, a következmény. Mivel szombat reggel óta kissé magamon kívül vagyok, jól esik kicsit megnyugodni, látva, hogy itt alszik, és nem nyal semmit. Van ideje a Betadine-nek hatni. Vagy a rémséges kráternek valamelyest összeforrni. Nem tehettem mást! Gyötör a lelkiismeret, és nem tudom, mi lesz holnap, de most legalább pihenünk mindketten. Cso be sem jöhet a házba, valahogy most ezt is megérti. Óránként próbálkozik egy métert haladni az ajtóból, de a kifelé parancsra már megy is. Néha ugyan megáll, rámnéz, mintha kérdezné: komolyan mondod? De komolyan mondom. Macit még nem hallottam olyan vehemenciával ráförmedni, mint az elmúlt napokban, mikor a kis hülye rágurált, ő pedig fájdalmában vicsorgott és rendre utasította. Kutyáéknál ez nagyon világos, azonnali hatással bír, és nincs kérdés, visszapofázás. Cso elvonul, nem próbálkozik.

Add édes jó istenem, hogy holnapra valami javuljon! Maci az életem része, ha ő beteg, én is. Nem tudok örülni semminek.

2015. május 8.

Ezek a "viharossá fokozódók" az agyamra mennek! Annyi elszáradt virágot, szemetet fújnak le a cseresznyefáról, hogy nem győzöm a teraszt söpörni. Mivel az összes kutya behordja magán a szemetet. A szobámba.

Mit szólnál, ha felállsz a kanapéról, és a segged alatt lévő párnán négy hangya futkosna? Hát engem a hideg rázott ki. Utána meg az összes ruhám a teraszon rázódott ki. Okát nem tudom. Talán egy magyarázat lehet: átvágtam a tujaalagúton, mert nem akartam a házon át vinni a fűnyírót a kertbe. Lehet, hogy a tujákról hullottak rám a hangyák. Sosem fogom megtudni. Az érzést nem kívánom senkinek. A füvet mindenesetre lenyírtam. Ez is valami! Persze a kanapét is sterilizáltam, amennyire lehetett.

Aztán észrevettem, hogy a kanapén mintha homokszemek lennének. Balról ahhoz képest, ahol ülni szoktam. Háromszor azt hittem, a kutya tette fel a mancsát. Hát nem. Valami a plafonról hullott. Valaki odafent rágcsált, a dolog meg hullott lefelé. Azonnal Biokill, befújtam mindent. Most meg lesek. Ötletem van, például elzártam a hátsó ajtó fölötti darázsbejáratot gumiámmal még a télen, olvastam, hogy a darazsak átrágják magukat mindenen. Ez is lehet. Igazából mást nem is tudok elképzelni. Hangyák nem rágják a plafont, egerek se.

Hangyaügy a fürdőszobában is előfordult. Waczak nevű macskám kifejezetten rászokott a kutyatápra, "vaze!!"-szólamokkal kényszerít, hogy adjak neki. Voltam olyan hülye, hogy adtam pár szemet. Sajnos, egy-két szem elkallódott, amire a hangyák azonnal előkerültek. Óriási káromkodások közepette töröltem fel őket nedves vécépapírral, majd ott is jött a Biokill. Én már nem hiszem el, hogy hangyamentes vagyok, valahol fel fognak tűnni. Viszont elszántan harcolok!

2015. május 7.

Megint dühös vagyok. Nem elég, hogy elővarázsoltam a vasalót, amit három éve nem is láttam, megpróbáltam a szájbalökött szúnyoghálót kivasalni. Van háló, és van szegély rajta. A szegény azonnal ráolvadt a vasaló talpára, miközben a háló gyűrödt maradt. Órákig kísérleteztem. Aztán felrögzítettem az ajtófélfára. Szemmértékem már riadót kiabált előbb is, de a végeredmény tényleg: a kétszárnyú háló egy oldala sem párhuzamos vagy merőleges sehová. A szegély hosszabb, mint a háló. Evidens, hogy nem fognak a mágnesek zárni, hanem kajlán elhajlanak egymástól. Azt az egyet, amivel órákig küzdöttem, fent hagyom, de elszánt vagyok: a boltban veszek sima szúnyoghálót és majd én kiszabom, ott egye meg a fene, mágnes nem lesz rajta. Csak átfedés, ahogy eddig volt. És jól volt. Mekkora marha vagyok, hogy elhittem ezt az egészet! Ne essetek a hibámba. A másik kettőt már a kukába raktam, látni sem akarom. A rémséges árvaszúnyogok miatt ezt most fent hagyom legalább holnapig. Utána nagy boldogsággal fogom a kukába szórni!

Cso mintha kezdene jobban respektálni. Miután vagy háromszor a legkeményebb fegyelmezést alkalmaztam: megragadtam a tarkóján a bőrt két kézzel, és megemeltem, miközben szidalmaztam. Persze megint a macska tányérjára repült rá, amit - tényleg ritkán - a padlón felejtettem a konyhában. Nem, nem és nem hajlandó megtanulni semmit, ami bárminémű kajával kapcsolatos. Macival egyetlenegyszer játszottuk el: az asztalon hagytunk egy szelet sonkát, le is lógott kicsit. Naná, hogy az orra odavitte, lestük, lecsaptunk, hogy nem szabad! Soha többé meg nem próbált elvenni kaját sehonnan, még akkor sem, amikor a díványon hagytam a reggelim maradékát. Hát ő ennyivel okosabb, vagy sokkal butább, csak engedelmes. A mai dührohamaim után megkönnyebbülésnek érzem, hogy legalább az egyik kutyám tökéletesen megbízgható és szót fogad. Ma nem is tudnék több pozitívumot elsorolni, mert füstölgök méregtől. Bepaliztak, el kell fogadni.

2015. május 4.

A kanapém holnap indul Nyíregyházáról, vagy ideér késő este, vagy csak holnapután reggel. Ez nem baj, amiért dühös vagyok, az a koszegishop.hu címről vásárolt 3 db szúnyogháló, tudod, ami mágnesekkel csukódik, és ajtókra szerelhető. 2x1 méter széles szárnyakat ígértek, ami nálam a duplaajtóra simán jó lett volna. Volna. Azonban egy-egy szárny csak 48 cm széles, elég összeadni: még az 1 méter széles ajtóra is keves. Basszák meg. Azonkívül olyan agyongyűrött állapotra csomagolták őket, hogy még nem tudom, a gőzölős vasaló képes lesz-e valaha kiegyenesíteni az egészet. A mágnesek csak úgy felhányva egymás után, van, amelyik nem csukódik, mert nem ott mágneses, ahol kéne, hanem pl. a másik oldalán. Lesz benne egy csavar. A szárnyak egyike sem egyforma hosszú. Alul bejöhetnek a bogarak. Van, amelyik 10 centivel rövidebb a másiknál. Piha! Írtam egy kellő véleményt az oldalukra, kíváncsian várom, hogy nem törölték-e. Már csak azt remélem, hogy a kanapém minden darabja stimmelni fog, és nem hiába adtam el a másikat, amit egyébként baromi gyorsan elvittek a jófogás jóvoltából.

A szélviharok minden virágot lefújtak a nemtudommilyen fámról, így lett rózsaszín az egész kert.

Anyák napján ért az öröm: Dani látogatása. Rögtön kihasználtam: lemászott a pincébe kinyitni a vizet, behozta a létrát a tuják alagútjából, kivitte az asztalt és az ócska lámpát, szóval "dolgozott". Aztán ebédelt. Cso már jól ismeri a "fuj!" szót, de mindig próbálkozik. Maci bezzeg csak távolról mer nézni.
Szombatra bejelentkeztem az állatorvoshoz. Először Maci férfiatlanítása következik. Júniusban majd a kicsi is terítékre kerül. Dani jön és segít. Meglepett, hogy itt Varsányban harmadannyiba kerül a művelet, mint Harasztiban, ahol kutyakilónként egy ezres. Azt mondták, ennyi az altatás díja. Azért remélem, hogy itt is elaltatják! Csak viccelek.
Hogy minden állatra kitérjek: a macskám annyit zabál, mintha téli álomra készülne. Kiesz a vagyonomból. Mi van? Kevés az egér, madár? Vagy vadászni vagyunk lusták?! Éjszakára mindig kirakom, de aztán egész nap itt szunyókál valamelyik fotelban, vagy a gardrob legfelső polcán.

Ach, láttam egy igazi hajszát a minap! Valamivel sikerült Macit annyira felbőszíteni, hogy komoly üldözésbe kezdett, láttam, hogy most aztán tényleg el akarja kapni a kicsit. Aki végül jobbnak látta hanyatt vetni magát, ezzel vége is volt az egésznek.
Hé, a bambuszaim olyan vaskos, új hajtásokat növesztenek, amik egy hét alatt másfél métert nőnek. Jó lesz mihamarabb kiirtanom a már nagyon utált tujabokrot az útból. Egyelőre csak az ágait törögetem, de valakinek majd egy jó fűrésszel tőből kéne kivágnia. Ráérek. Mindenre. Csá.

2015. május 1.

Az a kanapé meg van átkozva? Felhívtak tegnap, hogy Pest előtt lerobbant az autó, nincs esély az érkezésükre, majd csak jövő héten valamikor. A szobában már hadiállapot van, szinte mindent megtettem az előkészületek jegyében, szőnyeg fel, asztal ki, felmosás, átrendezés. Mindhiába. Egyszer biztos kiderül, hogy ez miért pont így volt jó.

Elvittem Csocso-szant egyedül sétálni. A hosszú pórázzal. Gyökeresen megváltozott a magatartása. Bizonytalan lett. Nem volt ott a nagy fekete, aki mutatta az utat, aki után úgy húzott mindig, mint egy mozdony. Szinte csak téblábolt ide-oda, a bolt udvarára pedig be sem akart jönni, pánikba esett, kihúzta a fejét a láncból, úgy kellett felkapnom, hogy bevigyem. Rácsuktuk a kertkaput, de amíg vásároltam, ott reszketett egy távoli sarokban, maga köré tekerve a madzagot. Mintha az egész világ hirtelen ijesztővé vált volna. Maci mellett egy percig sem láttam rajta ezt. Érdekes tapasztalat.

2015. április 28.

A szofisztikált levél
Úgy kezdődött, hogy felhívott a szállító cég, amely Nyíregyházáról hozza az új kanapémat, egy problémával: a sofőr egyedül nem tudja lerakodni. Én szerezzek ehhez segítséget. Udvarias levelet írtam a cégnek, amelynél a rendelést leadtam, kifejtve, hogy a tizennégyezer szállítási díjért elvárnám, hogy ne én rakodjam le a kocsiból a cuccot, hanem valaki behozza a szobámba. És tényleg udvarias voltam! Elvárásokkal persze. Amik szerintem jogosak ennyi lóvéért.
Próbáltam persze Danit időzíteni csütörtökre, mikor a szállítás várható, de reménytelen: vizsgára készül, a munkája is túl sok. Írtam tehát egy mailt a cégnek: vagy segít valaki, vagy lemondom az egészet. Mindezt a tőlem (ritkán) elvárható, nagyon udvarias stílusban. Há! Jött ma egy telefon, szétszedik a kanapét, valahogy behordják, és még össze is szerelik nekem. Érdemes volt egyrészt udvariaskodni, másrészt keménynek lenni.

A lényeg: csütörtökön lesz új, összeszerelt kanapém! Tegnap váratlanul beesett egy vevő a fotelágyra, ami útban volt, este el is vitték percek alatt. Mindenki jól járt: én 15 ezerért vettem két éve, 10-ért adtam el, és egész télen azon aludtam, méghozzá jól. Hibátlan volt az áru, biztos örül majd az új tulajdonosa. Én meg végre nem látom itt a túldimenzionált külsejével, amit megérkezése óta utáltam. Mintha csak sejtettem volna előre, milyen jó szolgáltot tesz, amikor nem tudok felmászni az emeletre. Megszoltálta a létét, elfogadom, de most boldogan vettem tőle búcsút. És az emeletre is simán felmászom.

Tudod te, micsoda nagy dolog az ablakpucolás? Nagyjából két éve nézem a nagyjából hét méterre lévő két ablakot, amelyekből a kerítéshez telepített tuják köszönnek be, és mindig homályosak voltak. De ablakot pucoltam! Azóta kész élvezet a tujákra tekinteni: minden levelüket tisztán látom. Ezek ósdi, lakótelepeknél rendszeresített dupla ablakok, csavarhúzóval kell szétnyitni őket, minden ablak két ablak, mert belül is meg kell pucolni az üveget. És én megtettem! Rémesen büszke vagyok magamra. Az emeleten itt-tartózkodásom óta nem volt ablakpucolás, de most igen. Nagy-nagy érzés tisztán látni végre. Tíz ablakot számoltam össze a házban, mind kétszárnyú, és dupla. Az húsz pucolni való. Hát nem vagyok tökéletes?!

Cso már simán leül, mikor kaját viszek neki. Igaz, izeg-mozog, sokszor feláll, de rögtön visszaül, megértette, hogy csak akkor kap, ha megnyugodott. Viszont a konyháról nem lehet leszoktatni. A saját törvénye azt mondja: ha látom, nem megy be, ha elfordulok, azonnal. Megint én tanulok: ezen nem lehet változtatni. Tegnap fönt voltam az emeleten, hallottam valami csörrenést. Csak órákkal később vettem észre, hogy a tányért, amiből ettem (és persze ottfelejtettem a kisasztalon), leverte. Fejjel lefelé állt a padlón. Felemeltem, alatta számtalan hangya. A franc tudja, honnan jönnek ezek, de abban biztos lehetsz, hogy jönnek! Lefújtam őket, és persze megint tanultam valamit: nem hagyunk még kinyalt tányért sem elérhető helyen! Mert Cso orra olyan, mint egy radar. hiába etetem, mindig éhes.

Rózsaszín virágszőnyeg borult a kertre, miután a nemtudommilyen fáról a szél elintézte a terjesztést. Szeretem a látványt.

2015. április 24.

Ezt raktam fel a facebookra. Sokaknak tetszett. Nekem is nagyon. Ritka pillanat, hogy nem nyüzsög, harap, nyal, rázza a fenekét. Szinte költőien átszellemült az arca.

Ma szinte egész nap engem őriz. Időnként feltámasztja magát rám, próbál egyszerre húsz puszit adni, aztán visszadől a padlóra, és alszik. Még a házőrzést is idebentről intézi. Hallja, hogy Maci ugat, felül, vakkant hármat, aztán visszarogy. A szomszédom ma megjegyezte, hogy megnőtt két hét alatt. Tényleg? Mintha hosszabb lenne a lába. Majd Ági megmondja, ha jön májusban.
Mélyen aludt a kanapém előtt, mikor Maci hozzá lépett és megszaglászta. Én csak a gyilkos, szoprán üvöltésre riadtam, életveszélyes fenyegetésnek hangzott. Maci hátraugrott. Nem is mert egy darabig közelíteni. Az ijedtség számlájára írtam: isten tudja, miről álmodott, mikor hirtelen egy nagy, fekete fenyegetés tornyosult föléje. Jól megdögönyöztem, hogy visszarázódjon a valóságba, ahol senki se bánthatja. Még a macska is hozzádörgölte a fejét.

2015. április 22.

Nem hittem volna, hogy órákig tartó netes kutatás után itt a faluban, az útmenti kis tápszerboltban kapok kifogástalan kutyakaját. Amiben se csirke, se szója- és egyéb liszt nincs. Igaz, 1300 kilója, viszont nem kell zsákkal venni, kimérik kanállal. Az eladónővel jó sokat beszélgettem, igazán érti a dolgát. Az is alátámasztja ezt, hogy hat darab közép-ázsiai juhászkutyája van (darabja borjúnagyságú), plusz négy szobakutya, akiket befogadott. Kiállításokra is jár. "Nem jó kérdés, hogy van-e kutyám, mert én vagyok a kutyáimé" - javított ki. Milyen érzés, mikor rossz a kedved, és a busa feje hozzád simul, hogy vigasztaljon, vagy csak sugározza szemével az imádatát és hűségét... ilyenekről beszélt, nekem csak bólogatnom kellett őszinte együttérzéssel.

Megtörtént a Csocsófürdetés! Eresztettem egy kis vizet a kádba, hogy sejtse, valami idegen közegbe lép, aztán felnyaláboltam és beraktam. Odakötöztem a vízcsőhöz, de nem volt rá szükség. Bénultan állt, mintha odacsavarozták volna a lábacskáit a kád aljához. Meg sem mozdult, míg bevizeztem, megsamponoztam, majd lezuhanyoztam langyos vízzel. Kicsit reszketett a teste, de semmi pánik. Végül nagy törülközőt borítottam rá, és kivittem. Ahogy elszabadult, alapos bundarázás után rohanni kezdett, hempergett a fűben. Pár perc múlva már nem is látszott rajta, hogy vizes lenne. Küzdelemre készültem, nem erre a tökéletes odaadásra. Ez a kutya csupa meglepetés. Mondjuk, azon nem lepődtem meg, hogy a konyhában a földre állított húsleveses lábast szárazra nyalta, míg a törülközőt raktam ki száradni. Az én hibám. Világos, hogy Oscar Wilde-dal sorozott meg csípőből: I can resist anything but temptation... Kénytelen leszek belenyugodni.

2015. április 21.

Csocsó szájából ma egy nagyon zombi csirkelábat szedtem ki, amit egy fűzfa alján talált. Ami meglepett, az, hogy ezúttal nemigen tiltakozott (kezdi már a fuj!-t értelmezni). Hogy ne lássa, jó messzire hajítottam a tó felé. Reggeli után voltunk - marha leveshúst kapott, még csontot is a célból, hogy tovább rágódjon, mint Maci, így elfelejti az ő tálját -, mégis kiszagolta a büdös csirkelábat. Kezdem látni a haladást: mielőtt leraknám az ételét, nincs őrjöngés, rögtön leül. Az ember azt hinné, fogalma nincs az ül! parancsról, de van. Ha enni akar, pontosan tudja. Máskor persze nem. Ma is rajtakaptam a konyhában a macska táljánál. Kihasználta, hogy kimentem valamiért. Megcsaptam a farka végét, és közöltem vele: kifelé! Ment is. A szőrös papucsomat kétszer lopta ki a szobából. Már elsőre is lerosszkutyáztam, másodszor pedig csak nagyon szigorúan rámutatva közelítettem. Gratulálnom kell a feneketlen önbizalmához: nem szaladt el, nem hunyászkodott (ez amúgy sincs a magatartásformái között), vidám arccal ült ott, szájában a papuccsal, és hagyta, hogy elvegyem. Nyilván semmi megbánás nem látszott rajta, de nem is szidtam ezúttal, csak morogtam magamban, és megint tanultam valamit: máshová kell raknom a papucsot.

Várom a jó időt holnapra. Meg kéne fürdetni a kiskutyát. Vakaródzik. Lehetetlen annyi ideig egyhelyben tartani, míg szétválasztom a szőrt a tomporán, hogy lássam, van-e valami bolhapiszok arrafelé. Veszek bolhasampont, és kiteszem őt élete első nagy megpróbáltatásának: berakom a kádba és megküzdök vele. De csak ha legalább húsz fok lesz délutánra.

2015. április 20.

Elegem van már a reggeli jeges szélvédőkből, deres fűcsomókból és a gázóra futkosásából! Aminek örülni tudok, többek között az, hogy szegény vagyok, sehová se kell elrámolnom a pénzemet, hogy aztán bottal üthessem a nyomát... Nincs hitelem, nyugodt vagyok. Legalábbis így hónap közepe táján még.

Sokat tanulok. Ez Csocso-szan érdeme. Már tudom, hogy a teraszasztalon sem hagyhatom a kissöprűt, mert lába kél, és csúnyán megtépázva kerül elő. Ugyanígy két pár papucsom, három lábtörlő, és újabban a bambusz lelógó ágai is veszélyben vannak. Megtanultam, hogy séta előtt kell kiosztanom a kaját, így nem szed fel a kiskutya minden szart (szó szerint), és sokkal nyugodtabb útközben. Megtanultam, hogy reggel nagyjából hétig tart az éjszakai alvás, utána tombolás következik a fent említett javaim kárára. Hiába szórtam borsot a kinti szőnyeg szélére, ugyanúgy meg lett tépázva. Tehát: korán reggelizünk és sétálunk, hogy rövidüljön az iszonyatkodási időszak.

Íme a csodás rózsaszín virágot bontó fa, aminek se illata, se termése. Fogalmam nincs, milyen fa lehet, csak szép. A méhek is elkerülik.
Mögötte a cseresznyefa bezzeg illatozik, és egész nap zümmög - már amikor nincs ilyen undok szélvihar, mint ma, amely kvázi-hóesést generál, és félek, hogy sok virágot lever.

Ugrom minden zajra, ami szokatlan. Néha csak a szél az, de többnyire Csocsó. Ma is kiültem sajtfalatokkal tréningezni. Az ül! parancsot már nem tudom tanítani, mert ahogy megérzi a sajtot, rögtön leül. Persze megdicsérem. A fekszik!-kel sincs baj, lenyújtom a kezem a földig, az orra leviszi. Szegény Maci is ül, meg fekszik, bár őt nem kérem, így kénytelen vagyok neki is sajtot adni. Maci kifogástalan úriember. Nem tudom, az úriember mely diszciplin mentén teszi, amit tesz, de sajnálni való, az biztos. Nem könnyű szakma.

Te, én úgy el tudok fáradni estére! A múlt héten kétféle vendégség is volt nálam, attól joggal voltam fáradt. De különben miért? Marhahúslevest főztem ma, meg egy irtó terjedelmes fasírtot sütöttem egyben. Mire elkészülök ezekkel az illatos dolgokkal, már nem is vagyok éhes. Nem csoda, hogy a kicsi fagyasztóm egyre tömődik. Mindenki rémesen soványnak tart, ezért próbálok kedveskedni magamnak mindenféle kajával, mindenkinek megígértem, hogy hízni fogok, de nem megy. Belekóstoltam a húslevesbe, de a kutyák többet ettek belőle, mint én. Azért egyezzünk meg abban, hogy énnálam kutyának lenni jó. De még macskának is. Waczak ma már velünk sétált, mint régen. Csó miatt eddig elkerülte a helyzetet, mert a kis hülye "akárkinek" nézte, és űzte volna, de már ez is jó irányba változik.

Szenvedek a fasírtszagtól, ami mindent megül. Rágondolni is utálok, hogy enni kéne belőle. Maximum egy hókiflit kapok be (tegnap vagy ötvenet sütöttem), az nem ilyen fokhagymaszagú.

2015. április 12.

Megvan az új családtag. És megint halálosan elfáradtam. Muszáj volt a teraszt, a kertet szemétteleníteni, mert a kis plüssmaci minden szart behord a bundáján. Mondanom se kell, hogy oda fekszik, ahol jó sok levél stb. ragad rá. Kivágták három tujámat, ne tudd meg, mennyi száraz apróság hullott belőle mindenhova, képtelenség teljesen felszámolni.

Úgy történt a találkozás, ahogy terveztem, Maci majdnem közömbösen fogadta a kislányt az utcán, legfeljebb meg akarta mászni, de lebeszéltük. Be is vittük az udvarra őket, a többi - vagy öt - kutyát elzárták egy kennelbe. Mindegyik tündér volt. A mamája hófehér, az apja szokásos vörös. Mellettem ült hátul hazafelé. Eleinte rengeteg puszit kaptam tőle, aztán lefeküdt, és egy órán át nem csinált semmit, maximum a nyálát folyatta. Raktunk alá törülközőt. Már majdnem befordultunk Dunavarsányba, mikor leállt a sor. A távolban egy keresztbe fordult kamion. Úttalan földutakon próbáltunk nyugat felé kerülni - más lehetőség nem volt -, de végül Taksonyon keresztül, alig naplemente után megjöttünk. Világos volt, ez a lényeg.

Macska az udvar közepén várt. Dani becipelte Csocsót és letette. Bámult a macskára mozdulatlanul, aki éteri hangon morgott és kétszeresre borzolta a hátát. A kutya tett néhány tétova lépést előre, majd vissza, végül kikerülte, és nekiállt körülnézni. Waczak tökéletesen uralja a területét azóta is. Egy pofont már adott, mikor túl közel került a szaglászó orr, így aztán eldőlt végleg, ki volt itt előbb. Korán lefeküdtem, kizártam őket. Egy hang nélkül telt az éjjel, Csocsó a küszöbnél, a szőnyegen aludt Maci háza előtt keresztbe fekve. Reggel úgy örült nekem, hogy pisilt egy métert. Az első kajánál - külön tálja van - visszafogtam, ne essen neki. Olyannyira megértette, hogy utána percekig kellett könyörögnöm, ugyan lásson már neki, de csak kerülgette, és topogott, mint a macska előtt. Sikerült aztán, persze. Ma reggel ugyanez. Egyszer csak Maci benéz az ajtón tanácstalan pofával, éreztem, mondani akar valamit. Kimentem, Csocsó már az ő tálját falta, miután a sajátját behabzsolta egy perc alatt. Megint a sok NEM, minden irányból próbálkozott, eléje álltam, Maci végül tudott végezni, csak az utolsó csonttal vonult el a fűbe. Később aztán Csocsó órákig szaladgált a karajcsont megmaradt darabjával, megrágni nem tudta, de próbálta.

Az első sétán csak három vezetett orsót vágott le, szabadulni akarván, különben a szertelen ide-oda húzkodáson kívül nem volt vele baj. Ma sem. Őt még rövid pórázon viszem, mert azonnal összegabalyodna Maci hosszú madzagjával, így csak én piruettezem időnként, de ki bánja? Olyan édes ez a gombóc, hogy nincs arra szó. Ma órákig hevert a szobában, maximum két méterre tőlem, ha mozdultam, ő is. Tele van szeretettel. Nem kellett huszonnégy óra, hogy a NEM-et megértse. A nevét hallva már felkapja a fejét. Ijesztően okos. Mást egyelőre nem kérek tőle, hadd akklimatizálódjon. Annyira hebrencs, hogy képtelen voltam lefotózni. Így azt a két képet adom közre, amit még a tenyésztőtől kaptam.

2015. április 7.

Na most jól belemásztam! Nincs visszaút. Napok óta kutatok, gyötrődöm ezen, és most, mikor megvan a hely, az idő, vágyaim tárgya, kétségek kezdenek marcangolni. Jól teszem-e? Tényleg elvetettem-e a kockát?

Péntek este megyünk érte Dadra. Mindössze 110 kilométer. Akitám lesz. Sok éve szemezem e "típussal", mondhatnám, hogy végre meglesz, ha nem jött volna rám a félelem. Az ember nem két napra választ kutyát, hanem minimum tíz évre. Ezzel az is eldőlt, hogy legalább addig élnem kell. Különben milyen gazda lennék? Dani lagymatagon sorolt fel néhány ellenérvet - főleg pénzügyit -, de alapvetően ő is be van zsongva, alig várja, hogy mehessünk. Próbálom hessegetni a kétségeket: na és? két kutyával sétálni mitől nehezebb? - ilyeneket mondok. Emlékszem Csumira, első kutyámra. Ugyanezen mentem át. Valójában a gyerekszülés is hasonló turbulenciát okozott a lelkemben: mától lesz valaki, akiért felelős vagyok holtaiglan. Aztán szép lassan minden csodává simult, boldogsággá változott. Felteszem, hogy most is így leszen. A pozitívumok közé sorolom azt, hogy Maci nem lesz magányos. Egész télen egyedül van odakint. Eltunyult. Most majd felrázza egy kajla kölyök ugrándozása. Visszük őt is, hogy összeismerkedjenek. Később már talán késő lenne. Arra az első találkozásra rém kíváncsi vagyok.

Már beugrott a neve is: Csocso-szan. Elvégre japán hölgyről beszélek. Akinek hosszabb a szőre a kívánatosnál, így nem lehet kiállítási kutya elegáns családfája dacára. És nekem pont ilyen kell: busa sörényű! Aki télen a havon fekve érzi magát legjobban.

Győzködd csak magad, daka, nehogy a végén megfutamodj! Azt teszem. Ha hiszed, ha nem, ebbe a napba úgy belefáradtam, mintha fizikai munkák sorát végeztem volna. A lelki hullámvasút az oka. Igaz, 4-kor keltem. Első gondolatom akkor is a kutya volt. Alig vártam a mailt, hogy válaszokat kapjak a tenyésztőtől. Félhét sincs, a nap messze még a nyugvási ponttól, mégis hívogat az ágy. Ledőlök és megnézem a híradót.

2015. április 6.

http://iho.hu/hir/szabad-szarnyalas-a-szelnek-feszulve-150405

Erre érdemes rákattintani, na nem azért, mert én írtam, hanem a nagyon különleges videó miatt. Ilyet még úgyse láttál!

2015. április 3.

Mindennap látom, érintem, hallom, fel sem tűnik se a jelenléte, mert megszoktam, se az évek múlása, amíg aztán egyre több apró hiba ráébreszt: valami megváltozott. Hátralépek, csodálkozva fedezem fel, milyen régóta szemügyre sem vettem. Megöregedett! Látszik rajta. Huszonöt év múlt el, hiba nélkül szolgált, segít most is annak ellenére, hogy már sok rajta a lazulás. Csak nézem, nézem az én kis szúrófűrészemet (lánykorában dekopírnak hívták), felidézem, mi mindent építettem általa e negyedszázad alatt. Olyan hosszú rést vágtam vele falemezbe, deszkába, lécebe, hogy a Földet is körülérné már. Először az döbbentett meg, hogy nem lehet hozzávaló fűrészlapot kapni. Vettem másat, azzal is működött, igaz, sokszor elejtette, folyton figyelni kellett rá. Amikor már huszadszor kellett az összes csavarját meghúzni, mert folyton kirázódtak, akkor következett be a rácsodálkozás: elkoptál, hű barátom!

Nemrég jöttem meg Harasztiból egy utódjával, ami lényegesen többet tud és erősebb is, pedig a legolcsóbb. Kipróbálni nem fogom, mert egyrészt szar a porvédője, másrészt egy csavar hiányzik róla, amivel a párhuzamosító vasat kell csatlakoztatni. Nem lehet minden nap felhőtlen, a maihoz tartozik ez a csalódás. Holnap ismét 25 km, visszaviszem, hátha van párja, ami tökéletes. Így jártam. A nap szinte égeti a pulóveremet az ablakon át, így jó nézni a kint tomboló jeges szél mozgatta aranyesőt, meg néha Macit, aki belép a képbe, és értetlenül hegyezi rám a fülét: csak tapogat a szemével, de nem érez az orrával, s ezt furcsállja.

2015. április 2.

Az öregember kitartóan csapkodta baltájával (az enyémmel) a bokor csonkját, majd ásta, tépte. Nem lesett sehová, hogy látják-e (mint pigmentáltabb honfitársai tették), a munkára koncentrált egyenest. Abba nem hagyta volna, míg fel nem számolja a makacs bokormaradékot. Hogy a kényes-fényes autóm kerekét meg ne sértsék a kiálló pöckök. Görnyedt hátában, minden mozdulatában ott feszült az elszántság, a beletörődés és az alaposság megszokása. A lemondásé is. Eszében sem volt megúszni a fárasztó gyomlálás bármely részletét. Meghatódva néztem, mennyire jó kezekben van az ügy és a balta.

Úgy kezdődött, hogy kora reggel - épp egy ablaktáblát hasogattam, mert hisz még mindig tél van -, rámköszöntek a munkások, szóltak, hogy zajt fognak csapni. Engem nem zavar! (Elég durván visszhangoztak a baltacsapásaim is.) Önkormányzatilag fűrészelték az útmenti bokrokat, hogy hely legyen az irdatlan munkagépnek, ami majd húsvét után a sóderos utat fogja egyengetni. Micsoda alkalom! Megszólítám: de jó, hogy erre látlak itt... kiirtanál-e hét bokrot az út szélén, hogy odaférjen az autóm? A körfűrészes ember levágta, a másik meg elhordta, aztán planírozott. Kétezret adtam egyórai munkáért. Furdalt közben a lelkiismeret, hogy nem hármat, hárman voltak. Megoldották dilemmámat: feljánlották ezerért egy kivágott fa felaprított törzsét, be is hordták a sufniba. Krőzusnak érzem magam, ami a tüzelőt illeti. Legalább négy napig kitart.

A városban jártam. Mivel nem szegény vagyok, csak rászorult, elvittem maradék aranyaimat egy ígéretesen pompás honlappal rendelkező Gold Király nevű "céghez" a Keletinél. A rácsos kaput egy kulcsár őrizte. Az udvarban egy méretes férfi jött elém, ajjaj, sok volt benne a vonyóhúzás. Apró szobában fogadott, egyedül, egész készletemért harmadannyit ajánlott, mint reméltem. Mivel bizodalmam - tán elítélhető, undorító, előítéletes módon, de jogosan - már az udvarban megroppant, dolgom végezetlenül távoztam. Nem tudta megtagadni mivoltát, elmenőben utánam szólt: még harmincezer! Ezzel igazolta jó döntésemet. Buszok, villamosok, Körút, bizományi. Az ékszerbecsüs csak kedden lesz... hétfő volt. Eső zuhog, fejfedő, ernyő minek is. Motoszkált bennem, hogy rögtön hazaindulok, de mégis elballagtam a Vígszínház mögé egy ékszerboltba. Hát ez az, ez az igazi. Elegáns fiatalember külön helyiségbe vezet, ő egy üveglap túloldalán foglal helyet, a bankokban rendszeresített fiókon keresztül, egyenként adagolom kincseimet, amiket ő gondosan vizsgál, lupéz, röntgen alá tesz, árat mond. Majd egy órán át. Végül valóban háromszor annyi lovettával távozom, mint az első ajánlat volt. Számlával. S még az eső is elállt. Immár rohannom kell a vonathoz, de a Körúton a sínek feltúrva, elkerítve, mire átjutok a túloldalra, a Nyugatiig tempózom, hogy felszállhassak egy tömött villamospótló buszra. Utána troli a Keletiig, az ottani burgeresnél kívántam egy áldomást enni sültkrumpliból a sikeres napra, de idő sehol. Alig pillanthatok a szépen megújult térre, el kell érnem a villamost a távoli másik oldalon. Boráros tér, ritkított metró - megint egy csomó lépcső a halódó lábizmaimnak. A vonatot lekésem. Ám kiderül, rosszul tudtam: csak húsz perc múlva jön. Ejnye, végre levegőt vehetek egy közeli talponevőben egy mustáros sültkolbász mellett. Félhat, egész nap nem ettem, nem csoda, ha az étek lenyűgöz és boldoggá tesz. There is no love sincerer than the love of food - G.B. Shaw szerint (szerintem is). A vonaton már süt a nap, félálomban sütkérezem a jó melegben, s észrevétlenül érek haza örömmel teli kutyám ölelő karjaiba. Leszögezem: ha lehet, jó ideig nem megyek újra abba az összekaszabolt városba. Üdvözlégy, Tarlós, legyek ura!

Naná, hogy másnap rendeltem egy kanapéágyat: túlságosan hozzászoktam az ágyon tévézéshez, ami az emeleten nem megoldható. Vettem Daninak egy országos autópálya-matricát, de még nem tudja. Húsvéti ajándék. Találtam a jófogáson egy pont ideillő tükröt. Megírtam fiamnak: fakeretes tükör, ennyi centi, ennyi pénz, ilyen kerület, ez a telefonszám, vedd meg nekem, nem leszek hálátlan. Arra számítottam, hogy rinyálás jön: nem érek rá, tanulok, edzésre megyek, alszom, minek neked tükör; ehelyett három szavas válasz érkezett: szombaton megyek érte. Vannak még csodák! Mivel ma már végre fizetést is kap, van rá esély, hogy hétvégén leszállítja, és mindenki boldog lesz. Főleg Maci. Nem mintha én nem eléggé, de a kutyát felülmúlni nem lehet.

Sejhaj, még egy ok az örömre: most hozta meg a posta a három szúnyogháló-függönyömet, amit a neten rendeltem. Akciós volt. A hármas szám ma sokat szerepel itt, ez harmadannyiba került, mint a többi, és majd kétszer szélesebb. Mind a három. Te leszel a párom. Az óra is három: eddig vártam a postást, végre mehetünk sétálniiiiii - mondja Maci.

Megjöttünk széllel bélelten, ami csak engem zavart. Pink és sárga virágokba öltözött fák között majd lefagyott a kezem, sapka-sál kötelező. Illat sehol, elfújta a szél. (Idebent azonban kellemes fokhagymaillat lengedez, tarját sütök, hú, de jót fogok vacsorázni!) A kutya tálját egy távoli bokor alatt találtam meg: ebből látszik, hogy megint nem adtam neki vizet. Pótolva. Most akkor irány a henye, tennivalók kíméljenek! Ez egy jó nap volt, a dalmatán sok a folt.

2015. március 25.

Ijesztő! Azt már megszoktam, hogy ha például sövényvágót keresek a neten, a következő napokban bármilyen felületre tévedek, beugrik a reklám, ami sövényvágót hirdet. Tehát kifigyelik, mire van szükségem, és hetekig ajánlgatják. Így vagyok az autóvizsgáztatással is. Nyilván automatikus a folyamat, mert nem gondolhatják, hogy két hónap múlva is vizsgára várok. Az ember ilyet akkor keres, mikor szorít a határidő. De! Telefonon beszéltem Danival - mobilon - a lézeres szemműtétről, amire szüksége volna, kértem, legalább menjen el ingyenes felmérésre. És másnap a sövényvágó meg a vizsga mellé beugrott egy lézeres szemműtétet hirdető reklám is! Amikor épp tűzifát kerestem, mert elfogyott. Ez már hátborzongató. Hol élek? Hű, de sokszor kérdeztem már ezt!

Van jó is: végre pedikűröztem. A szétmarcangolt combizmom sokáig azt sem engedte, hogy félig behajlítsam a térdem, mostanra azonban eljutottam végre a lábfejemig. Amihez alapos térdhajlítás kellett. Sokáig nem hittem, hogy ez az idő eljön, sokszor vizionáltam, amint a bal lábamon centis karmok nőnek.

Ma is szétvertem és felaprítottam két spalettát a tűzifahiány okán. Ezzel csak az a nyűg, hogy harminc éves lévén (nem én, a fa) fáklyaként lángolnak a darabjaik mintegy húsz percig, aztán kalap, kabát. Fél szemem a kályhán folyton, nehogy lekéssem a következő etetést. Mivel hajnalban kelek, nehezen viselem a 14-15 fokot házon belül, tehát azonnal megkezdem a tűzrakást. Dél felé hagyom abba, akkor már a nap trópusi meleget generál idebent, de addig sok óra telik el. Versenyt futok a tavasszal, remélem, ő ér ide előbb, nem az összes spaletta fogy el (még vagy hat darabot sejtek a ponyva alatt). Ne sajnálj ezért, végszükség esetén újra begyújtom a gázkonvektort, és kész.

Nehezen mondok le erről a látványról...
Belekiáltanám a világba: siessetek! Ezek mindjárt eldugdossák a lóvét a Kajmán-szigetekre, ha sokáig szaroztok! És máris túl sok idő telt el, fogadok, hogy meg is tették. Persze, hogy a brókerekre gondolok.

Márványi Peti cikkét érdemes elolvasni a rejtélyes katasztrófáról:
http://iho.hu/hir/germanwings-baleset-a-csend-hangjai-150325

de az ATV-ben személyesen is érdekes dolgokat mondott el:
http://www.atv.hu/belfold/20150324-marvanyi-a-lezuhant-gep-vizszintesen-repult-a-becsapodas-elott

2015. március 19.

Ma már le tudom írni: Imiben nem hiába bíztam. Eljött a kocsiért, másfél óra múlva vizsgáztatva visszahozta. Azt mondta, csont nélkül átment, az Opel Molnárnál jól megvezettek engem. Még a féknek sincs semmi baja. Repkedtem örömömben. Előző nap órákig csutakoltam a motort, rémes állapotban volt. Olajfolyás tényleg létezik, több körmöm letört - pedig mind csutkarövid -, mire egy nagy ronggyal levakartam a blokkról a vastag, fekete szutykot. Olajnyomok immár nem láthatók. A küszöb melletti kb. 50 Ft-os nagyságú rozsdafoltot lesmirgliztem a fémig, lyuk sehol. A szívem csordultig telt az autóm iránti megbecsüléssel. Amit azóta érzek, mióta tiszta. És jó. Képzeld el, mi lett volna velem nélküle! Van ugyan egy nagyon lapos kerekű biciklim, három éve egyszer használtam is, és csak kétszer borultam fel. Azelőtt húsz évig nem tekertem. Azóta se. Biciklizni nagyon szép és jó, ha jó az idő. Két évig nem szorulok rá, ez tiszta öröm. Juhé!

2015. március 18.

Boldogságom leírhatatlan!

2015. március 16.

Ezt megszívtam. Háromezerért az Opel Molnárnál megállapították, hogy a lengéscsillapítóm korrodált, a fékek 30%-osak, a kipufogó több helyen is kipufog, a motorból két helyen folyik az olaj, a küszöb pedig lyukas. Ez utóbbi ugyan nem tudom, milyen balesetveszélyt jelent, de mire ideért az ember a felolvasással, már kifújtam minden levegőt. Nem, nem kértem árajánlatot a javításra, hanem fizettem és távoztam. Mélyen elgondolkodva. Úgy fordultam egy kamion elé, hogy porzott a fékje. No ennyit nem ér az egész, onnan kezdve jobban figyeltem kifelé is a turbulens lelkemből. Végül egyben hazaértem. Felhívtam Imit, aki előző vizsgámat intézte, jé, már eltelt két év? csodálkozott, persze, majd hív, hogy mikor viszi az autót.
Próbáltam elképzelni a vizsgabiztost, felnyitja a motorháztetőt, mellbe vágja az öt éve mocskolódó belső tér látványa és a tengernyi pókháló, onnan kezdve összevont szemöldöke alól csak villámok jönnek és rosszindulat. Én is így reagáltam volna. Tehát holnap viszem a vödröt-kefét, és lemosom szegény ártatlan beleit, talán így az olajfolyás nem fog látszani. A küszöbre meg ragasztok valami matricát, hátha beválik. Drága Imi, minden reményem benned van!

2015. március 15.

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

Másfél évig hurcoltam a repedést a szélvédőn, de vége! Két szerelő alig egy óra alatt kicserélte; most ragyog az autóm szeme, holnap mehetek vizsgára. Egész ténykedésük tokkal-vonóval 24 ezerbe került, és még igen kedvesek is voltak. Már csak azon kell aggódnom, hogy holnap mit fizetek, találnak-e valami gyógyítani valót a szervizben. Büszke vagyok magamra, mert lemondtam a fitmix nevű turmixgépet (nem kivehető ajtós) arra hivatkozva, hogy elmúlt két hét, nem ezt ígérték. Igazából nagy hülyeségnek tartom, hogy beleugrottam, és örülök, hogy kimásztam, így a lóvé is megspórolódik. Ami most elsődleges szempont. Rendeltem viszont - feleannyiért - egy sövényvágót. A bokraim kezdenek felszabadulni az égbe, ezen változtatni kell. Azzal a nyűves ollóval, amim van, kínszenvedés volt az ágakat szabdalni, nem sok látványos sikert értem el, csak a kezeim fájdultak meg és karmolódtak össze.
Hiába van nemzeti ünnep, a kukások ma is összeszeszedték a szemetet. Nekik szabad vasárnap dolgozni, úgy látszik.

Erre végre büszke lehetek! Első cipóm, igaz, a teteje helyett az oldala repedt fel, de így is dédelgethetően tökéletes, és főleg finom. Mire elkészült, rájöttem, hogy nincs mit ennem hozzá. A közértbe is hiába mennék. Megkóstoltam magában, fehér és puha, kicsit túl sós, de annyi baj legyen. Tanuló üzemmódban vagyok, ennyi megengedhető. Holnap veszek hozzá szalonnát vagy párizsit. Próbálom kiszámítani, mibe került, szerintem az ötven forintot sem éri el energiával együtt. Nem kicsi ám, több mint fél kiló. Legközelebb az olajbogyós változattal fogok kísérletezni.

2015. március 12.

Az első szúnyog holtteste itt fekszik a monitor előtt. Nőnapon érte a csapás. Jó idő volt, ajtó nyitva. Még Dani is lecsábult kicsit napozni. Hirtelen mikrózott rántott csirkét és krumplipürét kapott, utána palacsintát. Mielőtt elaludt volna jóllakott heverészés közben, elindult haza. Hiába kiáltottam utána, hogy kapcsolja be az övét, mert nagyon ellenőriznek, csak legyint gondolatban, mert persze hátra se fordul, hogy lássam, hallotta.

Jó ebben a korban élni. Belegondoltam, mit kéne szaladgálnom, hogy kicseréltessem a kocsi repedt szélvédőjét, utána meg levizsgáztassam. Ha nem lenne net. Pár kattintás, kitöltöttem egy ívet az adatokkal, tíz perc múlva felhívtak, megállapodtunk a vizsga időpontjában. Akciós ára 16.300. A szélvédőcseréhez elég volt egy telefon, holnap jönnek és a helyszínen ki-be szerelik. Remélem, nem esik majd az eső. Mindezek után élek boldogan. Kenyéren és vizen.

Hej, de szerencsés vagyok, hogy a nyugdíjam nem a Quaestorhoz vagy a Budacash-hez érkezik! Képzeld, mit érezhet az, aki - mint én - féllábon bekkeli ki az utolsó napokat, aztán koppan a zárt ajtón, pénz nuku.

Waczak pár napig fintorgott a konzerv táptól, odáig jutott éhségében, hogy megevett egy egeret. Végre. Eddig csak heverni hagyta szegény pici tetemeket itt meg ott, pedig egy rendes ragadozónak ínyencfalat kell hogy legyen a friss hús.

Vészesen fogy a fakészletem. A tavasznak még csak a lehellete leng a tájon, az is néha, én meg váltig küzdök a görcsös fahasábokkal, amikhez még Dani erős csapásai is kevésnek bizonyultak. A vállam kattogva fáj, a kezeimben is állandó az izomláz. A görcsmentes fahasábok aprítását tulajdonképpen még élvezem is, nem is tudom, mi lesz velem nyáron, hiányozni fog? Majd úszom helyette.

2015. március 5.

A fönti ablakból csodáltam az alkonyt. Közben ráálltam a mérlegre, már 54 kiló vagyok! Igaz, hogy hónom alatt volt egy véka mosott ruha, nyakamban meg a fényképezőgép, de akkor is. Már kezdtem azt hinni, hogy beragadt a készülék mutatója az 50-esnél, ám látod, mégse. Ági örülni fog, folyton azt hiszi, nincs rajtam elég hús. Pedig de.

2015. március 4.

Jól megszívtam. Egyrészt elfogyott a fám, másrészt amit ma kihoztak, teljesen friss. Tegnap még a madár dalolhatott rajta. Némely tuskón rügyező ágacskák meredeznek. Hozzá még 8-10 kiló minden darab. Mire én ezeket felszabdalom! A kályhába újra kellett begyújtani, mert az új szállítmány darabjaitól elaludt a tűz.

A kapu előtt borították le az 5 mázsát, majd három órámba tellett, mire onnan becipeltem a sufniba a hatalmas, súlyos hasábokat. Ezúttal az oldalfalig raktam, egyelőre helyben marad a rakás. Ma sem kell altató, nemcsak a kezem csontjai, de a derekam és a nyakam is fáj, ahogy kell. Ágit reggel vittem ki a vonathoz, megint nálam töltött majd három napot. Életem első pogácsáját sütöttem, megdicsérte. Megdicsőültem. Most egy pár napig hanyagolnom kell új hobbimat, mert eme kezekkel gyúrni nem tudnék. Viszont ágyba dőlni akár máris. Sőt, semmi feltételes mód.

Törcsi, vacsi, telcsi, zsepi... jajj, hogy utálom őket. És a hozzájuk hasonló százakat!

2015. február 28.

Ejnye már, tele van a net gecivel, akkor hát én is leírhatom? http://coub.com/view/562se
Nemet mond a jobbra álló hölgy az eredeti videón, de valami csalafinta vágóember kiiktatta ama három betűt.

Nem normális már, ami itt zajlik. Meg ott. Meg mindenütt. Piszokul türelmes vagyok, mint a víz a fazékban, ha bámulod, nem forr fel soha, de ha beindul, kibugyog. Gyűjtöm az erőt, hogy felmásszak az emeletre a hatalmas nagy paplanomért, mert ez a lenti idegesítően keskeny, valami folyton kilóg alóla. Hm, a tűz már délben elaludt, nem gyújtottam újra, mégis húsz fok van. Azt jósolják, nem tart ez sokáig, hidegfront közelít.

Valami nincs rendben velem. Csempét sikálok, lábasokat fényesítek, bútort suvickolok, gereblyézek, gyújtóst tördelek, söprögetek minden kutyalábnyom után, lassan már nem találok olyasmit, ami szembeötlően törődésért kiált. Bizony, hogy nem voltam ilyen jó régóta. Emlékeim szerint a gyerek születését követő pár évben dúlt bennem a rendmánia, gyorsan elmúlt, aztán azóta sem. Vajon aggódnom kellene az elmém épsége miatt? Nevezhetném vízcseppfóbiának akár, ha megszáradt vízfoltot látok az üvegtányéron, nem nyughatom, amíg az ott van. Aztán a főzőlap ragyogó fekete fénye arra inspirál, hogy minden porszemet állandóan letöröljek róla. Egyszer majdcsak elmúlik ez is, ahogy minden.

2015. február 27.

Utálom a valentinnapot. Utálom, hogy az amerikamajmolók sikeresen meghonosították a give me five baromságát: ha kell, ha nem, összecsattantják egymás tenyerét. Nehezen viselem a rengeteg facebook-megosztást, dugig van a postafiókom naponta. Utálom, hogy rendeltem egy Fitmix készüléket anélkül, hogy aludtam volna rá egyet. Emiatt főleg magamat utálom. Amit viszont igen szeretek, az, hogy holnapután március lesz!

Nyüstölöm tovább a kerítést, vágom a fát, most ugyan két vödörrel kevesebbet tüzelek el, mint a hidegebb napokon, de így is vészesen fogy a tartalék. Meg a pénz. A napokban összeszedtem nagyjából öt kiló kutyaszart - már rég esedékes volt -, meg fél mázsa nedves avart, naná, hogy megvártam, amíg jól megszívja magát a sok esőtől. Viszont így már látszik a sok kis zöld hajtás, talán sárga nárciszok lesznek, ha le nem taposom őket a kerítés mellett.

Kéne egy hosszú létra, de nincs. Fel kellene másznom a tetőig, mert a villanydrótot rögzítő vasoszlop mellett becsorog a víz egyenest a villanyóra szekrényébe (kívül van), végig a falon. Hja, a sok megtakarított közös költségből már rég vehettem volna egy létrát (amivel elérném a csodálatos, de magasan termő cseresznyéimet is), de folyton elbaszom a lóvét. Mostanában az Andor utcai lakógyűlések jegyzőkönyveivel gyújtok be, ámultan látom, hogy már tíz évvel ezelőtt is havi hétezer körül volt a közös költség. A végén meg tizenhatezer. Tiszta boldogság, hogy már nem kell ott élnem, és nem a semmiért nyúzzák le a bőrömet. Látom ám a villanyszámlán, hogy mennyit takarítottam meg narancssárga kiemelés alatt, a furcsa az, hogy mostanában többet fizetek, mint azelőtt. Így persze a spórolt összeg is több, mégis értetlenül állok ama tény tudatában, hogy immár minden izzóm takarékos, a főzőlapom meg pláne, miért?

Ahogy szemforgatás közben felnéztem a plafonra, kikristályosodott holnapi teendőm: pókhálók megszüntetése. De mennyi! Addig is mindenki hagyjon békén az egészséges életmód és táplálék sorolásával; szeretem a zsírt, a sütemények tésztájába is inkább azt teszek, mint mást, és meg is eszem őket, de mennyire! Az előbb nyomtam le egy jó, zsíros, fűszeres reszteltmáj-adagot krumplival, úgy esti nassként. Há, félkilenc, milyen jól bírom. Ma valahogy nem vagyok álmos, pedig ilyentájt szoktam. Ahogy az előbb átmentem a szobán egy cigiért, Waczak (persze az ágyam közepén heverve) felnézett rám gyönyörű, sárga, tiszta szemeivel, mintha mondaná: tudom, hogy mindjárt felnyalábolsz és kidobsz az ajtó elé... szinte emberi megnyugvással tette vissza fejét vízszintesbe, merthogy még nem jött el a perc. De már jön. Ezt még elszívom, aztán szellőztetés, kutyasimogatás, macskadeportálás, > ágy. Neked is jó éjszakát!

2015. február 21.

Ez volna a tavasz első napja? Nem, inkább az utolsó téli. Állítólag.

Csütörtök az öröm napja volt, mert fiam meglátogatott. Sütöttem neki hamburgert, készítettem salátát, és frissen sült mákos kiflit is kapott. Kritika nem hangzott el. Kutya nem szállt le róla. Tanult, sétált, beszélgettünk, a nap beragyogta a szobát és a lelkemet is.
Ma kerítést nyüstöltem. A levágott bokrok ágait fűztem keresztül-kasul a lécek közt, nemcsak elfedik a nyílásokat, de még jól is néz ki az összkép. Ma végre tényleg tavaszias volt az idő, nem jegesedtem el munka közben. A nagy halom ág is eltűnt. Már megint a korai álmosság gyötör, még hét óra sincs pedig. Hat vödör fát tüzeltem el hajnal óta, rohamtempóban fogy a tüzelőrakás. Nem biztos, hogy kitart az igazi tavaszig. Ma is begyűjtöttem séta közben egy jókora, nagyon száraz ágat, egy órányi meleg előállítására elég lesz.

Tegnap átjött a szomszédasszony, ritkán látható a szemközti házban bárki, őt sem ismertem. Szóba elegyedtünk, végül tegezésre váltottunk és megtekintettük egymás házát. Végre megtudtam: 87-ben épült fel az én házam. Irén, a szomszéd jóban volt Voit Ágival, aki az építkezést felügyelte végig. Akkor még körös-körül szántóföldek terültek el itt. Az én déli oldalamon lévő csinos kis faház pedig Szenes Iváné volt, a kapuját díszítő kovácsoltvas hangjegyek utalnak erre. Irént kérdezte egyszer az utcán bolyongva: Mondja, kérem, hol lakom én? Melyik a házam? Nem tudni, hol sikerült illuminált állapotba kerülnie ezen a pusztán...

2015. február 17.

Alighogy tegnapelőtt boldog mosollyal ágynak dőltem, szólt a mobilom, Petra káromkodva követelte, menjek ki, mert a kutyám elszabadult és megtámadta az ő kis mopszát. Rázta, mint a rongyot. Több fenyegetés is elhangzott, a szívbaj határán kaptam magamra ruhát és mentem. Maci már a kapunál állt, mögötte egy hatalmas férfi, akié egy igen nagy dobermann, keresetlen szavakkal ecsetelte, mi lenne, ha az is elszabadulna, és hogy nem áll jót magáért, ha ez még egyszer előfordul. Később kiderült, az ő anyósa ragadta meg Maci tökeit, csak így lehetett leválasztani a mopszliról. Összegyűltek vagy öten, kiabáltak, kutyák ugattak, és én semmit nem észleltem.

Mégsem kaptam infarktust, Macit magam mellé zártam a házba, és alig bírtam elaludni. Reggel aztán nekiestem a kerítés jelzett részének. Két órán keresztül ügyeskedtem, hogy a laza léceket összedrótozzam, a réseket kitöltsem deszkával, faággal, ráccsal. A végén már egyáltalán nem éreztem a húsz ujjam közül egyet sem, és órákba telt, mire testem reszketése elmúlt. De megoldottam. Az egész hosszú kerítést végig fogom drótozni, de nem most, hanem ha már nem fagyok oda a hideg fogóhoz és dróthoz. Egyelőre áthághatatlannak tűnik a terület határa, de nem nyugszom addig, amíg terveim végére nem jutok.

Petra később felhívott és elnézést kért a stílusáért, megnyugtattam, nem haragszom, sőt, én kérek sűrű bocsánatot. A kutyája nincs jól, vannak rajta sebek, és reszket. Mára kiderült, hogy nem javul, hívott hozzá állatorvost. Sűrű imáimnak köszönhető talán, hogy nem állapított meg komoly bajt, a sebeit ellátta (nem voltak nagyok), és mindössze négyezrembe került. Persze, hogy én ajánlottam fel. Csak most, két nap után jutottam odáig, hogy másra is tudok gondolni, zaklatottságom némileg enyhült. Legfőképp a romlott reputációm szomorít, nem akarom, hogy féljenek kutyás szomszédaim erre sétálni, hogy utáljanak a kutyám miatt. Az biztos, hogy mostantól naponta fogom ellenőrizni azt a nyűves kerítést, és nem nyugszom, amíg minden centijét nem erősítettem meg.

Nagy fent után törvényszerűen jön a nagy lent, bizony, igazolhatom. És nem is csodálkozom. Tegnap még a kályha megrakásához sem volt indíttatásom, annyira meg voltam zuhanva. Hadd kattogjon a gázóra, legyintettem. Most már barátságos fények lobognak benne, lennék én ma este boldog, de nem merek.

Fél füllel Putyin tirádáit hallgatom, Bertold Brecht két sora illik arra, amit a látogatása - meg az egész túró - kivált belőlem: Wo Unrecht zu Recht wird, wird Widerstand zur Pflicht.

2015. február 15.

Nem elég, hogy befejeztem a bokrok irtását - még nem próbáltam ki, befér-e az autó oda -, de egyéb hőstettet is végrehajtottam: öt év után az autóm lemosásban részesült! Képzeld, tényleg fehér! Kedvem lett volna rögvest beleülni és elhuplizni valahová, de akkora lett a sár körülötte, hogy letettem erről.

Beült a kályha melletti kosárba, amiben a begyújtásra szánt papírokat tartom.

Mostanában folyton CAVOC van, ennélfogva az alkonyatok is festőiek. A kezeim úgy kimerültek, hogy a kocsimosó kefét már csak két kézzel tudtam körkörös mozgásra bírni. Mondom, hogy hős vagyok! És rém elégedett magammal. Lehet, hogy Dani meglátogat csütörtökön, ami külön öröm. Már megvettem a darált marhahúst meg sokféle salátának valót, bizony, akármit nem eszik meg. Szénhidrátot például. De azért odaadok neki egy doboz Marlenkára hasonlító süteményt, amit a héten alkottam, valaki csak megeszi. Csupa pozitívum az életem: Zsuzsi két héttel az államvizsgája után már kedd óta dolgozik egy hotelban, amit keres, mind félre tudják rakni, és végre gondolhatnak lazításra, nyaralásra, kirándulásra is. Van-e szebb egy anyának, mint biztonságban és jólétben tudni a gyermekét? Hogy is ne lennék boldog? Mikor az vagyok? A franc, most aludt el a szobában az egyik mennyezeti lámpa. Csak hogy beárnyékolja ezt az idillt szó szerint. Na! Megint kigyulladt. Hátha megúszom. Megérdemlem.

2015. február 13.

Ráadásul péntek. De csak most, este vettem észre. Nem is tudom, ilyen napon vajon szerencse vagy baj várható? Tekintve, hogy a Forma-1-ben nincs 13-as startszám, inkább baj. Pedig a farakásom nem is ma omlott le, hanem még tegnapelőtt. Az utolsó hasábot raktam fel a piramis tetejére, amikor földrengésszerű zaj indult, hátra sem nézve átugrottam a sufni küszöbét, kintről néztem, ahogy legurul a sok, súlyos fatuskó. Ha nem vagyok elég gyors, a bokám is eltörhetett volna. Azóta is úgy van, tudod, ki fogja újra felrakni!

A szép időre való tekintettel nekiálltam a bokorirtásnak a kerítés előtt. Azt tervezem, hogy elég helyet varázsolok az autóm számára, aki ezáltal a ház takarásában várhatja a perzselő nyári napokat. Katasztrófa volt beleülni, a műszerfalon akár tojást lehetett volna sütni. Szívós egy bokor az illető, először sövényvágó ollóval estem neki, de reménytelen volt egyrészt azért, mert az olló muzeális darab, életlen is, másrészt a frissen vásárolt ollót sehol nem találom. Maradt a kis fűrész, azzal jobban haladok. Lusta voltam bejönni kesztyűért, így a kezeim véresen végezték, a hajamban faágak, a szemem még megvan, bár ez kisebb csoda. Elég gyorsan abba is hagytam. Levezetésként felaprítottam néhány fahasábot azok közül, amelyek szétgurultak, így fogom lassan átjárhatóvá varázsolni a sufnit.

Már megint nyolc óra van, a tévében épp hátfájásról beszélnek, mintha rólam lenne szó... Na szasztok, befészkelem magam az ágyba a tévé elé, miután a macskát kipateroltam onnan. Ilyenkor jól megsértődik, de reggelre mindent feledve azonnal kaparni kezdi az ajtót, mihelyt villanyt gyújtok.

2015. február 10.

Reggel ötkor meglepve láttam, hogy egy szem hó sem maradt. A levegő szinte langyos. Mik történnek itt éjszaka! A fakupacról sem kell már lesöpörni a havat. Nagyjából egy mázsát friss izmaimmal behordtam, már csak egy mázsa körül maradt a kapu előtt. Ma azt is megoldom, még dél sincs. Viszont már megsütöttem vagy tizenöt fasirtot. Csak tudnám, minek ennyi? Lesz mivel tölteni a mélyhűtőt. A nedves fahasábok a kályha tetején száradoznak, nem túl hevesen. Alig akarnak égni, ott egye meg!

Eszembe jutott egy floridai emlék. Egy nem túl tágas kis bankba mentem, hogy egy százmárkást dollárra váltsak. Az ügyintéző kisasszony tekintetéből kiolvastam, hogyan küszködik a bank policy-ja által zsigereibe vert jelmondattal: The customer is king! - ennek jegyében nem küldött el melegebb éghajlatra (aznap is mellesleg 30 fok volt árnyékban), hanem bizalmatlanul forgatni kezdte a pénzt, ropogtatta, épp csak bele nem harapott, végül tétovázva a telefonért nyúlt. Nyilván valamely nagyobb tudású kollégájának magyarázta el, hogy itt egy kék bankó, van rajta egy kalapos férfi, meg egy sas hátul. Mi ez, és mennyit ér? A lényeg az, hogy kaptam érte dollárt, meg egy újabb tapasztalatot: mennyire egysíkú a kiképzésük a tisztviselőknek, bár az ablakuk fölé az van írva: Money Change.

2015. február 9.

Alig élek. A kapu előtt leborítottak öt mázsa tűzifát, két vödörrel cígöltem be a sufniba több mint a felét. Ott feladtam. Persze, hogy ma zuhog a hó is! Murphy él és hat. Még szerencse, hogy reggel lemondtam a felét; tíz mázsa már a kilátást is elvette volna az utcára. Ritkán adok fel bármit is, de ezt most muszáj volt. Nem a lábam fájt, hanem a nyakizmaim, különös módon, még a billentyűkön tartani a kezemet is nehéz. Tehát ma nem leszek bőbeszédű.

Tegnap egy szekrényt vertem szét, leoperáltam róla egy toldalékot, amitől nem fért oda, ahová gondoltam. Mindezt persze köríti a nem elhanyagolható mennyiségű porszívózás, néha sürgősséggel, mert vannak pókok, amik még szaladnak, a többi meg fehér golyókat képez mindenhol, ahová naponta nem érek el. A szekrény áthelyezéséhez oda, ahová gondoltam, ki kellett rámolni száz poharat és egy tonna iratot az aljából, tologatás, pucoválás, visszahelyezés, és még kérdezi Kati, mitől nincs időm maileket olvasni. Még nincs hat óra, de ma is olyan fáradt vagyok, mint ritkán a nyolc órai meló után. Mondanám, hogy öregszem plusz, de ebben nem hiszek. Inkább csak az állóképességem még nem a régi. Viszont fejlődöm, a holnapra várható tekintélyes izomláz is fogja ezt igazolni. Akartam ma még sütni is valamit, mert felzabáltam az utolsó mákos rudat, amiről viszont büszkén mondhatom el: minden elmúlt nappal egyre finomabb lett. Tíz másodperc a mikróban, s máris, mintha frissen sült volna. Nem, ma már csak heverészni lesz erőm egy tál csirkelevessel az ölemben, azt még megpróbáltatásaim előtt készítettem el. Jó sok mellcsont van benne a kutyának, nekem meg csirkeszárny, ezúttal nem tyúk. Remélem, olyan omlós lesz, ahogy várom. A tyúk, kérlek szépen, két óra főzés után is olyan kemény volt, mint egy száz éves varjú. Alig bírtam levakarni a húst a csontokról, a darabokat robotgépben pépesítettem némi tejföllel és paradicsommal, a massza pedig ment a mélyhűtőbe. Kiváló hortobágyi vagy lasagne-betét lesz belőle, ha úgy hozza kedvem. Anyag van benne bőven. Tehát most végre kinyitom a kuktát, és megkóstolom, mit alkottam.

2015. február 4.

Egy percig se gondold, hogy a semmittevés akadályoz! Események voltak. Egyik - a kedvesek közül -, hogy eljött Ági megint három napra. Végre megettük azt a vaddisznócomb-darabot, amit még nyáron Mártáék hagytak itt. Sok hagymával párolva igen puha és omlós volt. Palacsintát is sütöttem, Áginak ez ünnep, mert ő sosem süt. Most is tétován figyelte, hogy keverem össze a "tésztáját" (fél perc a botmixerrel), fogadok, hogy másnapra már megint nem tudta, mit kell belerakni. Ilyen horderejű problémák tudják őt évtizedekre megakasztani abban, hogy mondjuk palacsintát süssön. Mindenesetre nekiajándékoztam a kerámiabevonatú palacsintasütőmet, lévén alumínium alja, ami nem kompatibilis a főzőlapommal. Talán még örült is neki. Palinak (férjének) küldtem vagy hat palacsintát, meg egy kis rúd mákos bejglit.

Bejgli! Említettem már, mit összevissza kavartam első ilyen tésztám próbaüzeme során... Csodálkozom, hogy végül nem dobtam ki annyi (3 napi) ide-oda rakás, kavarás, fagyasztás, olvasztás után, de erőt véve magamon végül mégis megsütöttem. A tésztája olyan lett, mint a fűrészpor, de legalább nem kemény. Pali így is megette. A töltelék jó volt.

Letöltöttem egy Yet Another Cleaner (YAC) programot, hogy majd jól felgyorsítja a gépemet és kiirtja, ami nem oda való. Itt kezdődött a baj. Vagyis ott, hogy nem előtte olvastam utána, hanem utána (érted? Jó.). Soha többé nem lehetett letörölni. Felraktam hozzá a Spy Huntert, vagy négy órán át hunterolta a spyokat, megállapította, hogy van legalább 600 gyanús fájlom, majd közölte, kiirtja, hogyha fizetek 30 dollárt. Dani tanácsolta, format c: és dobjam be a Windowst újra. Annyira hülye voltam, s annyira az orrom előtt volt a start menüben a Futtatás... gomb, hogy nem jöttem rá, hová is írjam be a format c:-t. Ezért inkább javítási feladattal eresztettem rá a Windowst. Ettől a YAC által felállított képlet jottányit sem változott, rendszervisszaállításra nem volt mód, és még a videókártya meg a hangdriver is elmúlt sikeresen... Amit itt elmondtam, az három napi szenvedést jelent, közben itt tornyosultak a lejárt számláim, elment a netkapcsolatom is, nem tudtam átutalni őket. Uccu, elgurultam a két éve nem látott pc-doktorhoz, remélve, hogy magammal hozhatom, és sitty-sutty rendbe rakja a gépemet. Nem röhögött ki, ahhoz túl letört volt. A két éve még félkész házán csak annyi változott, hogy mindenütt lett tető, de belül csak puszta betont láttam. A kis műhelyébe lépve nem ütött meg semmiféle meleg, ugyanolyan hideg volt, mint az előtérben. Az ember anorákban, bakancsban tett-vett számtalan, hegyekben álló alkatrészei között. Nincs fűtés? kérdeztem. Nincs, a NAV elintézte, hogy leszereljük.

Hazamentem, kihúzgáltam a madzagokat (előtte szégyenszemre lefotóztam a gép hátulját, nem bízván magamban, hogy mindent jó helyre fogok visszadugni), és elcipeltem az emberhez. Egy egész oldalt megtöltött az a feljegyzés, amiben felsoroltam, mi mindent követtem el az elmúlt három napban. Elvittem neki a régi, még Angliából hozott kis hűtő-fűtő dobozt itt egy kis lábmelegítő kommentárral. Azt felelte, ő ilyesmit nem használ. Letettem egy székre a szatyorba tekert holmit és otthagytam. Láttam, hogy tartós tagadásban él mély, reménytelen ráncokkal az arcán. Este felhívott, hogy nincs más: fomat c: és újratelepítés.

Két napig dolgozott, mire elmehettem a gépért. A műhelyébe lépve örömmel konstatáltam, hogy valahonnan a telepakolt asztala mögül, ahonnan felállt, ismerős, halk zúgás hallatszik: a fűtőventillátorom diszkrét zaja. Olyan apró sietséget észleltem a mozdulataiban, mint a tilosban dohányzóéban, aki gyorsan elhessegeti az orvul szívott cigaretta füstjét a váratlan belépő megtévesztése céljából. Mosolygott a lelkem, lám, mégis tudtam valamit segíteni, legalább a lába nem fázik. Ötezret kért, de tízet is adtam volna. A gépem azóta tökéletesen működik. Még egy napot vett igénybe a megszokott programjaim újratelepítése, de már probléma nélkül.

Többször rámtört az érzés: szégyellhetem magam, hogy meleg szobában tespedek. Annak a szerencsétlen, folyton dolgozó embernek nincs ilyen lehetősége. Mostanában a kályhában tüzelek. Örömmel jöttem rá: a favágás ugyanolyan, mint a biciklizés, vagy a korcsolyázás: nem lehet elfelejteni. Gyerekkoromban profi favágó voltam, sokszor engem küldtek a pincébe szénért és fáért. Némi tétovaság és kezdődő reménytelen lemondás után felhorgadtam, és izomból odacsaptam a rönknek, mire szétrepült kétfelé. Azóta nincs bajom: a hitem helyreállt, hogy képes vagyok szétloccsantani bármekkora fahasáb fejét. És tényleg. Még élvezem is. Érzem, ahogy izmosodik a vállam. Mivel a faanyag rohamosan fogy (nem gondoltam volna, hogy ennyire!), kezdem szétverni az emeleti ablakokról leszedett spalettákat. Egyet már megsemmisítettem, biztos öregebb mind, mint harminc éves, pillanatok alatt tüzet fognak és semmivé válnak a darabok. Sétáim alkalmával összeszedem a száraz ágakat, amik útba esnek. Aprófának. Jó!

Ma reggel megint sütöttem mákos rudacskákat. Kiflinek túl nagy, bejglinek kicsi. Ezúttal nem vettem elő a mérleget, csak szórtam a tálba mindent érzésre. Majdnem kitűnő lett! Az új sütőmet még ki kell jobban ismernem. A reggeli félhomályban véletlenül 210 fokra állítottam, legközelebb kevesebb elég lesz, és lejjebb rakom a tepsit, hogy az alja jobban barnuljon. De amúgy egész más, mint az első. Kevésbé gyúrtam össze, ettől, meg a hideg zsiradéktól jó kis tészta lett, még omlósnak is nevezhetem. Büszke vagyok magamra.

Évtizedek óta először aludttejet ettem! A faluban betértem egy igazi tejcsarnokba, ahol igazi tejet árulnak nagy tartályból. Élmény volt nézni, ahogy tényleg megalszik a tej a meleg szobában. A bolti tej csak megrohadni és megkeseredni képes. Ennek még jó kis zsírréteg is képződött a tetején. Nagyon szeretem!

Hét óra múlt... Ilyen tájt kezdem az élvezeteket: befészkelem magam az (egyelőre még a földszinten lévő) ágyamba, odakészítek valami könnyű, levezető nasst (paprikás szalonna, csirkepörkölt palacsintában stb.), ma épp tyúkhúsleves van, egy omlósra főtt szárnyacskát fogok bekapni sárgarépával, talán még egy gyors cérnametéltet is összehozok. Sőt. Biztos. Már nyeltem egyet, ami cselekvésre ösztönöz. Jó éjt!

2015. január 22.

Hova lett az egér?
Vacak hatékony működése következtében ismét ott hevert egy pici halott egér az ablakom alatt. Három napig. Aztán eltűnt. Hova?
Egésznapos munka volt összerakni az új roló tartozékait. Végül csak rájöttem, melyik apró darab mihez csatlakozik. Fel is raktam a szobai függönyök helyére (nem szívlelem e függönyöket, nem az én színvilágom. Meg különben is minden húzásra - mivel rosszul csúszik - kiakad egy-két karikából az anyag). A roló másnapra megereszkedett, útjában lett az ablaknyitásnak. Addig húzkodtam a madzagját, míg elszakadt. Lemondtam róla, megsirattam, aztán megjavítottam. Most jó. Vérszemet kapván elmentem megint a Bauhausba (ez tán nem fog bezárni), és vettem még két kis rolót a konyhába. Nagyjából öt órát voltam talpon, egyrészt mert piszkosul kíváncsi lévén mindent körbejártam, másrészt mert a Tescóba is átruccantam. Estére nem a lábam fájt, hanem a derekam, leszakadás előtt. Nyolckor el is aludtam. Tegnap meg hétkor, pedig egész nap lustálkodtam. Hogy van ez? Persze, hogy hajnalban félnégytől már talpon - illetve főleg ébren - vagyok, aminek megint az lesz a vége, hogy nem bírom majd 9-ig se a tévézést.

Ma meghozta a futár a szegfűhálót. Hogy mi az? Háló. A kerítéshez fogom rögzíteni, még nem tudom, kívülről-e, vagy belülről. Kívül elég nehéz a bozót miatt körbejárni. Tízszer tíz centit keretez egy-egy hálószem. Ha el is fordul egy kerítésléc, Maci nem fog tudni kibújni többé. Vacak lehet, hogy meglepődik majd, mikor szokott helyén akar beslisszolni; remélem, nem fog fennakadni. Vacak egyébként rászokott a kutyakajára. Amikor megközelítem a tápos zacskót, már ott dörgölődzik, nyávog, amíg csak nem szórok neki pár szemet a padlóra. A nyers csirkemáj helyett is inkább azt eszi.

Kitaláltam, hogy életemben először pozsonyi kiflit sütök mákkal. Mivel libahájat sütöttem ki, hogy egyrészt zsírom legyen, másrészt a langyos, omlós töpörtyűt azonnal befalhassam (megtörtént), adott volt a meleg libazsír. Ezt öntöttem hozzá az előírt mennyiségű liszthez. Lett belőle egy mézhez hasonló, folyékony szar. Talán mégis hideg vajat kellett volna hozzámorzsolni, ahogy a recept mondja, abból lehetett volna tészta. Bedugtam az egészet a mélyhűtőbe. Kisvártatva kőkemény anyagot kaptam elő. A kést se lehetett belevágni. Éjszakára a hűtőbe tettem, de még ma reggel is kemény volt. Mostanára - mindjárt besötétedik - lett belőle fakanállal kenhető anyag. Tésztára most sem hasonlít... Mi lesz ebből? Majd elmondom. Ha lesz kedvem foglalkozni vele. Ezt egyelőre nem tudom megígérni.

2015. január 14.

Történnek a dolgok. Meghozta az asztalos a deszkákat, s immár megújult a konyhám. Új a pult balra, és új az új főzőlapom alatt is, a régi platnit szerencsére elvitte az asztalos srác. Van hely bőven rakodni, rendetlenséget csinálni.

A szép, új mosógép szarik centrifugálni. Négy órán át kísérleteztem, még a csak centrifuga parancsra se generálódott fordulatszám. Végül újra adagoltam a mosószert, és elindítottam az Eco programot. Emlékeim szerint múltkor is azzal mostam egy jót. Na, sikerült. Meghirdettem a mindent tudó mikrómat, komoly érdeklődő is volt, ezért elrohantam (volna) Szentmiklósra egy mikrót venni. Ami még sose volt: közúti ellenőrzés. Két autó, öt rendőr, egy kedves nő jött oda hozzám. Szokás szerint egy szál irat nélkül voltam, de legalább bekötve. Megállapította telefonálás után, hogy lejárt a jogosítványomban az orvosi, ezért 5 rugó, ami 15 is lehetne, adott csekket. Ma vettem elő a kártyámat, az elején is, meg hátul is 2016 szerepel érvényesség gyanánt. Kezdem nem érteni a dolgot. A rendőr papírján az áll, hogy novemberig voltam érvényes, de biztosan tudom, hogy tavasszal, pontosan áprilisban voltam orvosnál. A jogsi is ezt mutatja. Mindegy. Elmentem Sztmiklósra, a leértékelt boltban kértem egy kicsi, olcsó és semmit nem tudó mikrót. Mosolyt gerjesztettem ezzel. Volt olcsóbb is, de az egyik piros színe elvarázsolt. Már ott áll ferdén az ablak mellett a pulton. Szeretek ránézni. Ma el is jöttek a régi mikrómért, gyönyörűre suvickoltam. A két húszezres meg, amit érte kaptam, ott röhög az asztalon. Nézegetem. Hátha megfial. Ja, és az új vízcsapom is látszik! Szép.

2015. január 8.

Mintha ismét műrepültem volna! Teljes nyugalomban üldögéltem a kanapén, amikor a jól ismert szürke pontok kezdtek burjánzani a szemem előtt, és némileg megdőltem. Ösztönösen nagyot fújtam, ráztam a fejem, hangosan mondogattam: nem, nem!, és még a kezeimmel is olyanokat mozdultam, mintha szúnyogokat hajtanék el az arcom elől. Aztán gyorsan a pulzusomra tettem a hüvelykemet: csak minden második ritmusra dobbant a szív. Amíg elmondtam, már vége is volt. Hej, de rég nem szürkültem így el! Gondolkoztam, hány g is kellett vajon egy ilyen agyivérellátáscsökkenéshez? Legalább 10, vagy egy kihagyott reggeli, esetleg nagy melegben kevés ivás = kiszáradás kezdete.

Hát így műrepül egy nyugdíjas a kanapén... A vérnyomásmérőt azért csak elővettem, a lehető legtökéletesebb értékeket mutatta. Nem szoktam rémeket látni, de rossz volt elképzelni, mi lett volna, ha séta közben jön ez rám odakint, ahol minden kerítés - kapaszkodó - több méterre van. Legfeljebb a kutyámba fogódzhattam volna, ámbár az se biztos, hogy dőlésig jutok. Kíváncsian várom a következőt. Okot nem találok. Reggel volt, kávéztam, szokásos elégedett kis cselekvéseimet végeztem (cigarettázás) minden izgalomtól mentesen. Ágyban párnák közt halni meg... hm, az is ilyesmi lehet. Tökre kellemes.

2015. január 7.

Szerencsés helyen lakom, itt még se hó nem esett, se csúszós út nincs. Az év utolsó napján többen korcsolyáztak a tó jegén, igen bátran. Messziről úgy csillogott a jég, mintha víz volna, de kibírta a társaságot. Amikor aztán elkezdték lőni a tűzgolyókat, becitáltam Macit, átölelve nyugtatgattam: egész testében reszketett. A legszűkebb sarokba bújva aludta végig az éjszakát.

Sokminden dolgom van mostanában, például asztalost hívtam a konyhába. Egyik dolog szüli másikat: az új főzőlapom igen széles, ki kell cserélni a régit befogadó pultot. Mivel a szakember 152x152 cm-es rétegelt lemeznél kisebbet nem vehetett, órákig rajzoltam, hogy megtervezzem a fa felhasználását lehetőleg csont nélkül. Így lesz egy nagy konyhapultom és még négy polcom is azon túl, ami a főzőlap alá kell. Mivel minden a feje tetején áll - több dolgot odébb kellett tolnom -, türelmetlenül várom a kész faanyagot, hogy végre rend legyen. Türelmetlenül vártam a mai napot is, amikor végre élet költözik egy csomó olyan cégbe, akiktől rendeltem valamit, de hosszasan vakációztak. És ma mégse jött semmi, amire vártam. Csak sms, miszerint majd talán holnap. De azért pozitívum is van: egyrészt végre elvitték a felkínált mosó- és mosogatógépet, és meghozták az új mosógépemet. Gyakran simogatom: nagyon tetszik. Főleg, mert szürke, és pont befért a konyhába. Nem volt semmi kicsomagolni, kiszerelni belőle a dobrögzítő böhömnagy csavarokat, majd helyére taszigálni, bekötni a csöveket és vízszintezni. Megcsináltam, jelentem! Fejtörést keveset, derékfájást annál többet okozott. De úgy mos, mint egy angyal.

Áthívtam Sándort (villanyszerelő), mert hetek óta nem ég a neon a fürdőben. Felnyúlt, megérintette az ujja hegyével, és lőn világosság. Semmi baja nem volt hirtelen. Megint nem fogadott el pénzt, pedig egy konnektoron is matatott, és a mosógép kifolyó csövét csak férfierővel tudta rányuvasztani a mosogató szifonján e célra képezett csatlakozó csőrre. Na ez volt az egyetlen, amihez segítséget kértem mosógép ügyben.

Meghirdettem a drága és mindent tudó mikrómat, de kutyának se kell. Túl nagy és túl sok nekem, vennék helyette egy egészen egyszerű és olcsó másikat. Ami jóval kisebb, persze.

Dani pont most akar kölcsönt tőlem a tandíjára, amikor már lefosztottam magam padlóig. Sajnálom és szégyenkezem is, hogy seggére vertem az egész nyakláncnak. Pedig kérte, hogy aludjak mindig legalább kettőt, mielőtt rendelek valamit, de nem bírtam ki, bevallom.

Élvezem, hogy odakint a kerti asztalon van a mélyhűtőm: korlátlan a befogadóképessége.

2014. december 29.

Dani azt mondta, Pesten ma legalább 5 centi hó fogadta reggel. Itt meg semmi. Még az autóm szélvédőjén se képződött a napok óta megszokott jég. Nagyon elfáradtam, az ép csípőm ma jobban fáj, mint a másik. Négy órát voltam talpon a Tescóban és környékén. Az elmúlt napokban is többször fordultam ott meg. Elmondható, hogy mindennel el vagyok látva, jöhet a fagy és a hó. A neten annyi dolgot rendeltem, hogy fel kellett írnom, mert nem tudom másképp követni. Gondolom, január 5-ig a fű sem nő sehol, utána várhatom a futárokat. Hogy miért tud így szaladgálni velem a ló? Ez egy csodának tudható be. Meghirdettem egy családi ékszernek számító nyakláncot, amire karácsony előtt komoly érdeklődő jelentkezett. Annyira komoly (vagy bolond, naív?) volt, hogy előre átutalta a pénzt. Persze rohantam a postára, hogy időben megkaphassa a láncot, meg is kapta. Azt a láncot utoljára az első esküvőmön viseltem... Ideje volt megszabadulni tőle. Így lesznek új csaptelepeim a konyhában és a fürdőben - mind őskori, vízköves darab -, aztán majd sorolom a beérkező többit.

Felraktam ma a jófogásra az utálatos mosogatógépet, amit rám hagyományoztak, de szar, ingyen, cserébe azt kértem, vigyék el a mosógépemet is, amit nem lesz egyszerű kiszabadítani a fürdőkád és a wc szorításából, a sarokból (ez is szar, rozsdás és akadozik, főleg centrifugálni utál). A hirdetés után húsz perccel már jött egy "ezerszázalékos" telefonáló, kérve, nehogy másnak adjam, csak kocsit szerez, és már viszi is. Ráadásul Dunaharasztiból, ami közel van. Azt jósolta, egész nap szólni fog a telefonom; igaza lett. Végre az előbb törölni tudtam a hirdetést, most már számíthatok némi esti nyugalomra. Alig várom, hogy e két utálatos háztartási géptől megszabaduljak, így helyet csináljak egy új mosógépnek, amit már kinéztem magamnak, és a fürdő helyett a konyhába szánok. Sajnos, imádok vásárolni! A mai nagy örömöm egy magas szárú, csupa szőr mamusz, végre nem fázik a lábam.

Áldom az eszem, hogy az utolsó enyhe napon megdrótoztam a kerítést, ma biztos lefagyott volna minden ujjam. Kellett ez azért, mert Maci egy éjszakát kint töltött a minap, reggel a kapu előtt találtam kissé elszontyolodva. Úgy tettem, mintha sétálni mennék egyedül. Persze követett a kerítésen belül, míg oda nem ért egy nyíláshoz, ott elfordult az egyik deszka. Simán kifért rajta, de csak állt, mintha tudná, hogy nem szabad. Megvolt hát a javítani való hely, egyelőre sikerrel befoltoztam. Azóta eleget voltam távol, s mivel őt mindig itthon találtam, remélem, több kibúvót nem talál. Gondolhatod: a frász jött rám, mikor azon a reggelen sehol kutya, időbe telt, mire felfedeztem őt kint az utcán. Szilveszter éjjelén kénytelen leszek bent tartani a meleg szobában, amit rühell, de nem kockáztatom, hogy nekifutásból, a petárdák miatti rémülettől hajtva átugorjon a kerítésen, amire simán képes lenne, ha egyszer megpróbálná.

Bár még nyolc óra sincs, ágynak fogok dőlni hamarost. Igen megszerettem ezt az új helyzetet, hogy tévézni tudok az ágyból. Bár már tökéletesen képes lennék kedvenc, fenti hálómban aludni - a lépcső nem akadály többé -, nem hiszem, hogy tavasz előtt felszámolom ezt a fotelágyas berendezkedést. Túl kényelmes és meleg! Sejhaj, már csak a macskát kell kiraknom - persze, hogy az ágy közepén heverész naphosszat -, aztán dőlhetek vízszintesbe. Ma nagyon rám fér. Nincs is csodásabb ilyenkor, mint egy gemütlich szoba, egy jó film, és némi Milka csoki elalvás előtt...

2014. december 24.

Itt van hát a karácsony! Kedvenc kis dalommal köszöntöm. A héten nem unatkoztam: rendeltem neten egy indukciós főzőlapot, hogy lecseréljem végre a 35 éves vasplatnis főzőlapomat. Naná, hogy nem talált ide a futár az ígért napon. Reklamáltam mailben, végül másnap vette a fáradságot a szállító, hogy felhívjon, így ide tudtam kormányozni. Régebben benne volt a GPS-ben az utca, ahová a második kapum nyílik, de valamiért már nincs benne. Végre sikerült kezembe kapnom a várva-várt csodát. Sokat olvastam utána, hogy tudjam a működési elvét és felkészüljek a használatára. Rosszat nem olvastam. A lényege az, hogy csak mágnesezhető edényekkel működik a mágneses indukció miatt. Meglepetésemre a papírvékony, rozsdamentes tésztafőző fazekam megfelelt neki, pedig a mágnes nem tapadt az aljához. Vannak még csodák. Találtam azonban öt másikat, amiktől a főzőlap sípolni kezdett: kifogást emelt. Egy grillsütő serpenyő, egy palacsintasütő, a kuktám és két másik lábas. A palacsintasütőt kidobtam, mert el kellett volna mosni, és különben is fene tudja, hány éves volt, a házzal együtt kaptam. Ugyanígy a grillező, azt csak kiraktam, hátha elviszik. A három másik itt van az asztalon, talán kell Petrának. Lett viszont okom, hogy kocsiba vágjam magam, és elszáguldjak a Tescóba pótolni a felszerelést. Minden akciós volt, ami nekem kellett. Van most új, gyönyörű, csillogó kuktám, teflonserpenyőm és egy nyeles, fényes lábas, ami fazéknak is elmegy. Találtam egy izgalmasra dizájnolt átlátszó borsőrlőt is (a meglévőt a konvektorra tettem száradni - félig elolvadt); úgy éreztem magam, mint a gyerek a fenyő alatt, miután kibontotta ajándékait. Mivel volt nálam mágnes, minden edényt teszteltem ott helyben, és arra a megállapításra jutottam, hogy időnként érdemes korszerűre cserélni a konyhai eszközöket. Is. Ma már, úgy látszik, haladnak a korral, gondolnak az indukciós technológiára, az edények aljába vaslemezt csempésznek. Mindet kipróbáltam, vizet forraltam bennük percek alatt, és közben nagyon boldog voltam. Szeretem a csillogó dolgokat.

Ma szándékoztam porszívózni, mert Danit és Zsuzsit vártam, és mert másfél hónapja nem takarított itt senki. Hát ezt megszívtam. Nem a porszívó, hanem én. Ő fújta ki a port a hátsó felén. Naná, hogy bent a szobában. Olyan dühös lettem, hogy kiraktam az utcára egy fa alá, vigye, aki hetet kölykedzett. Mivel még nem volt dél, elugrottam a Peter's Shopba - közel van -, és vettem egy gyönyörű Bosch porszívót. Még egy nagy öröm, így a takarítás is kész élmény lett. A lakás meg tip-top. Délután a gyerekek is megjöttek, kutya magán kívül volt. Boldog órákat töltöttünk együtt, sétáltak is Macival a napfényes, enyhe tóparton. Kaptam ajándékot: egy Wüsthoff késélezőt a hasonló márkájú késemhez, aminél eddig az összes ócska kés jobban vágott. Dani nekiállt, de egyelőre úgy tűnik: a kés egyre tompul. Majd kézbe veszem, biztos csak idő kell neki. Dani az okos telefonján (nem bírta ki, hogy neki ne legyen egy) kutyatápot is rendelt, remélem, csak viccelt, hogy hatvan kilót, mert akciós. Majd meglátom, mikor hozzák, amit biztos megint nagy kóválygás fog megelőzni a futár részéről.

Boldog tehát a karácsonyom, nézegetem új holmijaimat és folyton örülök nekik. Még egy mákos bejglit is vettem a Tescóban, az volt ráírva, hogy omlós a tésztája. Lehet, hogy valaha az volt, most száraz és kemény. Legalább harminc éve nem ettem bejglit, mint ahogy más édességet se, de most még ez is jól esik. Az ízlésem változik tehát. Egy nagy, piros gyertya ég a kályha tetején, ez adja az ünnepi hangulatot. Jól érzem magam! Ja, és már majd egy hete nem használok támasztékot, csak úgy sántikálok, erősödöm. Dani alaposan meg volt lepve ettől. Örült. Én is. Legalább olyan örömteli legyen nektek is ez a nap, mint nekem! Az már valami. Bár volna kenyerem a szalonnához, pont azt felejtettem el venni. Majd kisütök valamit, ne félj.

2014. december 13.

Hosszabb eltávon voltam, ami azzal kezdődött, hogy odafent kicsúszott alólam a rongyszőnyeg, seggre estem, és úgy maradtam másnap estig. Nagyjából 30 óra a padlón, igen kemény volt, a mozgást teljesen behatárolta az egetverő fájdalom, ami a combomból eredt. Az ágyról le tudtam csőrölni egy paplant - párnát már nem -, így vártam a véget. Az éjszaka valahogy eltelt, utána kezdtem gondolkodni, mihez is kezdhetnék. Kapu zárva, telefon odalent... Jobb ötletem nem lévén ordítani kezdtem. Ez ment reggeltől sötét estélig. (Két napig beszélni sem tudtam, úgy berekedtem.) Szomszédom esti kutyasétáltatása során, mire leszállt a csend, végre meghallotta az üvöltésemet. Átmászott a kerítésen, feljött, és onnan kezdetét vette a pakolás, mentő, Petra is átjött, egy fiatal szomszéd, ő is segített. Két mentős érkezett, tőlük rögtön bocsánatot kértem a penetráns szagért, amit árasztottam (más lehetőségem nem lévén magam alá vizeltem jó sokat...) Szűk lépcsőmön két ember nem tudott levinni a vákuumágyba csomagolva, hívtak még egy mentőt még két emberrel. Ők aztán sikerre vitték hangos jajgatásom mellett, többször összehajtva, elforgatva a leszállításomat.

Késő estére túl voltam a röntgenen: a csípőprotézisem lyukat ütött a combcsontomon, amit szilánkosra tört. Már értettem, mi fájt annyira. Másnap felhívták az Uzsokit mondván, ott nagyobb a szakértelem, hátha elvállal Szűcs Attila, aki a protézisemmel operált. Elvállalta. Átvittek. Bizisten be akartam fogni hősiesen a számat, de a folytonos ide-oda átrakás ágyról-ágyra annyira fájt, hogy muszáj volt jajgatnom. Mivel Attila csak digitális felvételt kezel, ott sem hagyhattam ki a jéghideg, kemény rtg-asztalt. Jó sokára kerültem ágyba, remélve, hogy végre nem piszkál tovább senki. VIP-szobát kaptam - máshol nem volt hely -, két ágy, saját mosdó és zuhany, a falon tévé. Itt vártam két napot, mire 19-én, vasárnap eljött a műtét ideje. Szúrás a gerincbe, aztán a béke és fájdalommentes nyugalom. Két óra egy kemény asztalon, nemigen aludtam, néztem a magasban a vérrel teli zacskókat: valaki másnak a vére csordogált belém. A combomat meg kellett vasalni, plusz körültekerni 4 dróttal, a protézisemet pedig egy nagyobbra cserélték.

Jöttek a 23-i ünnepek, majd egy hét után átvittek a rehab épületébe a Hungária körútra. Ott dekkoltam 5 hétig a hátamon. A hatágyas szobában csitrinek éreztem magam, mikor körülnéztem: volt ott olyan is, aki 30 évvel volt nálam öregebb. Elhatároztam, hogy kibírom, és így nem szenvedtem túl sokat. A kaja meglepően jó volt, csak a májkrémet utáltam meg egy életre. Kiolvastam vagy tizenkét könyvet, Danit mindig odaállítottam a könyvespolc elé, diktálta a címeket, aztán hozta is a könyveket. Eltelt! Másodikán vittek vissza a nagy házba felülvizsgálatra. Szűcs Attila bámulta a monitort a röntgenemmel, és azt súgta: "nagyon jó!" Kérdeztem, ezt a lábamra kell-e értenem. Bizony! Nem volt más hozzáfűzni valója, csak az, hogy mostantól tessék használni azt a lábat! Mondtam, ideje pezsgőt bontani. Másnapra beüzemeltem Danit, hogy vigyen haza. Bár a főorvos úgy képzelte, még hetekre átvitet a Jahn Ferenc kórházba, hatalmas NEM-et mondtam rá. Elkerekedett a szeme, mintha ilyet sose hallott volna.

Hazajöttünk. Kutya őrjöngött. A fotelágyam kinyitva a szoba közepén, Dani előkészítette, mikor itt járt számlákat átutalni. Útközben jól bevásároltunk. Azóta itt járókeretezek körbe-körbe, és erősítem a nyomorultabbik lábamat. Két nap múlva megérkezett Ági, főzött, mosott, takarított, kutyát sétáltatott, a harmadik napon hazament. Azóta jól elvagyok egyedül. A Cityfood jóvoltából főtt kajákat eszem, lehet kártyáról utalni, így manuális pénzforgalomra sincs szükség: a kerítésre akasztják a kajás szatyrot, én meg szép komótosan kimegyek érte. Mióta a nap is süt, szinte paradicsominak érzem az egész itthon létemet, és végtelenül szerencsésnek magamat, mert semmim se fáj, a lábaim egyforma hosszúak, és biztosan érzem, hogy hamarosan teljesen menetkész leszek. Bevallom, amit még Daninak se mertem elmondani: tegnap kocsiba ültem és bementem a faluba vásárolni. A keretet a kapunál hagytam, egy szál bottal támogattam magam a boltig. Óvatos és nagyon lassú voltam, de sikerült elvásárolnom vagy húszezret, igaz, volt benne három karton cigi is. Nyugodtan hátradőlhetek: mindenem megvan. A kaja nagyon ízletes, eltart két napig egy adag. Válogathatok a hatalmas étlapról kedvemre. Élvezem.

Ezúton köszönöm meg mindenkinek a születésnapi jókívánságokat: 10-e óta már 67 éves vagyok! Az összes mailemet letöröltem, mert a hossz, amíg elnyúltak, rémisztő volt, aki tehát választ vár valamire, írjon újra. A szomszéd Petra időnként benéz, megígérte, hogy karácsony este pogácsát süt és meg is lep vele. Ő sétáltatta és etette az állataimat, amíg nem voltam itt. Csak 21 éves, de meglepően felnőtt a csaj. És gondos, tényleg törődik velem.
Azt hiszem, most eszem egy kis tökfőzeléket fasírttal, mert mindjárt leszáll az este. A tó fölött narancsos felhők, már csak visszafényei a napnak. Ilyenkor a megkopaszodott fák mögött kilátok a tóra is. Szeretek itt élni, szeretem az életemet; azt hiszem, ez a boldogság maga. Kívánom nektek is ugyanezt az érzést, persze lábfájás nélkül. Hahó!

2014. október 14.

Holnap helyezik végső nyugalomra Szendrődi Zsoltot, aki nélkül a Liversing nem létezett volna. Meg még utána pár zenekar sem. Vigasztalhatatlan vagyok. Jobb szólógitárost nem ismertem. Ennek ellenére nem megyek temetésre, mert nem megyek, és kész. Barátnőmet sajnálom nagyon, aki egész életét, jövőjét őbelé fektette, de félresiklott. Nem tisztem elmesélni, hogy miért. Az a nagyon szomorú, hogy van itt három félresiklott élet, egyik Zsolté, másik barátnőmé, aki a felesége volt, és fiuké is, oh, nehéz lenne megmondani, hogy miért, de nyilván azért, mert két szülője félresiklott. Itt nem olyan siklásokról van szó, amik bárki hibájából történetek, NEM! Lelki dolgok, semmi más. Csupa orvosi papír. Szendrődi Enikőt, Zsolt húgát még Tarlós István is felhívta kondoleálni, mert ő is Liversing-rajongó volt. (Nehéz elhinni erről az őszülő fickóról, hogy akár velünk együtt csápolt egy Danuviás koncerten!)

https://www.youtube.com/watch?v=bDaOzy1dGe0

Több dalt írtunk együtt, de nincs említésre méltóbb, mint a fenti. Szendrődi Zsolt nemcsak egy fantasztikus gitáros volt, hanem egy elképesztően intelligens ember is. Sokat tanultam tőle. Aranymetszésről sosem hallottam, amíg ő el nem magyarázta. Matekból is kiváló volt, állítólag a matektanár a gimiben így szólt: na végre megjött Szendrődi, akkor kezdhetjük az órát! Barátnőmnek, aki antitalentum volt matekból (a felesége), úgy megtanította a tangens-kotangens összefüggést, hogy végül sikeresen leérettségizett. Szendrődi Zsolt egy jelenség volt, hatalmas jelenség a színpadon, és mellesleg egy nagyon-nagyon okos ember. Szinte már túl okos. Nagyon sokat beszélgettem vele. Nagyon sokszor. Ezért tudom. Barátnőm egy szuperment kapott házastársul, ez biztos.

Búcsúztattsuk mos úgy el őt, mint egy szuperment! Szeretném!

2014. szeptember 25.

Reggel 16 fok!!! volt a nappalimban, mikor lejöttem a hálóból. Ott fent még elviselhető a hőmérséklet, de itt? Három pulóver, zokni, gatya, de még így is fázik a kezem-lábam, sőt a fülem is. Sokat fújkálom a darazsakat itt az ajtó mellett, ahol valamilyen szinten bejutnak a ház szerkezetébe, azóta több halott dögöt találok hol a fürdőkádban, hol a hálómban, és nem tudom felfogni, hol jutnak be. A lényeg az persze, hogy nem élnek, vagy már félhalottak. Azt hiszem, télire háborút hirdetek. Amíg viszont ki-be járnak és zümmögnek, addig max. lefújom őket valamivel. Mindjárt megyek is.

Rudi tanácsolt valamit: rakjak ki egy tálcában sört, és arra nyomulni fognak a meztelen csigák. Képzeld, így volt! Sajnos, a hatalmas, aki nem tudott belefulladni, azt kézileg kellet kivinnem a kukába, a többiek belefulladtak a sörbe.

2014. szeptember 19.

A Whippy márka senkit ne tévesszen meg, mert tömény hazugság! Vécépapír-zacskókra van ráírva azzal, hogy 3-rétegű. Nem igaz! Próbáltam akár két réteggé lefejteni körömmel, nyállal, akárhogy, de még két réteget sem tudtam megállapítani. Nem beszélve a tapasztalatokról, amik szembe mennek a valóban 3-rétegű klotyópapírokkal. HAZUDNAK!

Sejhaj, pár napig nagyon balosok voltunk. Macskám bal fülét vakarta folyton, kutyám pedig a bal lábára sántított. Sose jöttem rá, mi okozta ezeket, és kényelmesen belenyugodtam, mert elmúltak.

Elvileg 21-éig még nyár van, na de hol? Szemérmetlen módon elcsaklizta tőlem ezt a nyarat az időjárás, vagy az, aki ezt intézi - mert már ezt is el tudom képzelni -, szóval fellebbeznék ezúttal.

2014. szept. 10.

Az, hogy tegnapelőtt még úsztam a tóban, ma már távoli álomnak látszik. Ez a nyár valahogy a beragadt sótartók ideje. Egyik só- és cukorszórómból sem jön elő az anyag a nedves levegő áldatlan hatása miatt. Megkövültek.

Hallottam egy jó tanácsot a tévéből, miszerint idegentől érkezett dokumentumot ne nyissunk meg, vagy óvatosan tegyük. Hadd röhögjek. Próbálj meg óvatosan megnyitni valamit! Hallok gyönyörűen képtelen mondatokat, például: "szempont előtt kell hogy tartsam", vagy "szöget ütött a fejében"... nem tudom, hová jutunk magyarnyelv-ügyben, ha ez így megy tovább. Már lassan minden szót nagybetűvel kezdenek a hirdetésekben, az emberek pedig ezen nőnek fel.

Volt egy tücsköm a konyhában, természetesen lehetetlen megítélni, honnan szól a hangja, négy napig bírta, az ötödiken már csak alig szólalt meg szegény. Tudtam, hogy itt fog elpusztulni, mert kimenni lehetetlen, azt sem értem, hol tudott bejönni.

Délegyházi viszonylatban főútvonalon lakom, van úgy, hogy hat autó is elhalad a kapum előtt egy nap...

Ezt a nappalit rendeztem át úgy, hogy két oldalt legyenek a kanapék. Szerinted jó lett?

Szerintem jó lett. Félig látszik a masszírfotel is az előtérben, amit igen hasznosnak tartok. Legalábbis szeretném ezt mondani, nehogy fiam azt közölje, hogy megint egy hülyeségre költöttem pénzt. Szoktam a hátam masszíroztatni, és nagyon jól esik. Még a műrepülés miatt maradt a hátam közepén egy igen fájdalmas rész, aminek jól esik a masszírozás.

Hajj, most biciklizett el a kapum előtt valaki, aki folyvást azt kiáltozta: "Le van szarva Orbán Viktor!" ??

Waczak előadásai. Imád a pulóveremen heverni hanyatt, majd ha bármikor szólok hozzá, akkorát ásít, mint egy leopárd.

A teraszon az asztalon is szívesen konfrontálódik velem, tényleg csak akkor jön oda, ha ott vagyok. Nem akar kimaradni semmiből, mint például fűnyírás, gyomlálás, vagy csak olvasás egy kerti székben.

2014. augusztus 21.

Szombaton megtaláltam a fotelt a neten, vasárnap el is hozták nekem. Két igazi úriembert ismertem meg Szigetszentmiklóson, akikhez elmentem, hogy kipróbáljam a fotelt. Megpróbálták besuvasztani a Suzukimba, hiába jeleztem, hogy szemmértékem szerint ez lehetetlen, aztán rájöttek. Elhozták egy kisteherautóval végül, helyére is tették a szobámban, amiért nagyon hálás voltam. Van a fotelon egy felhajtható párna, aminek eliminálása lehetővé teszi, hogy a masszás a maga durvaságában valósuljon meg. Kipróbáltam, tényleg durva volt. Igazi masszázs a gerinc két oldalán. Anyám!

Ági hozott egy nejlonzacskóba csavart maréknyi kaprot, hogy majd ha megvárom, míg megszárad, elvethetem a magokat, és lesz kaprom a kertben. Pár hét telt el, a zacskó ugyanott hevert a sarokban, ahová dobtam, de kiélesedett hallásom folytán egyszer csak némi mocorgásra lettem figyelmes a zacskó irányából. Első gondolatom az volt, hogy odacsapok valami súlyos tárggyal, nekem senki ne mozogjon egy zacskóban, de aztán inkább odahajoltam, és próbáltam megérteni, mi lehet, ami mozog. Kivittem a kertbe, és nagyon óvatosan kibontottam a zacskót. Kimászott belőle egy gyönyörű, színpompás lepke, pár lépés erejéig téblábolt a szilárd felületen, aztán könnyedén elrepült. Életet adtam!

2014. augusztus 16.

Vess meg, de én nagyon vágyom arra a fotelra! Szerintem gyönyörű. És mindenféle masszírozást tud. Holnap megyek Sztmiklósra találkozni a gazdájával. Már a lóvét is kivettem az atm-ből. Igencsak túlköltekezem, de ezt nem bírom kihagyni. Fel vagyok ajzva. És ha ennyire ráizgulok valami megvásárolható tárgyra, akkor a jóisten sem állíthat meg. Szóval holnap lesz egy masszásfotelom, aki ráadásul nagyon jól is néz ki. Hú, de várom!

2014. augusztus 13.

Nyakig a tó langyos vizében bámulni a szemközti, távoli part fái mögé lassan lebukó, vérvörös napkorongot... aztán sétálni a sóderos úton, jobbról a hatalmas, felkelő telihold képét... a levegő bársonyos, a tücskök cirpelése szinte visszhangzik mindenütt... ez egy estém a sok közül. Azt hiszem, kivételes, kiváltságos vagyok. Ha tudnám, hogy már csak egy évig élhetek, akkor is tökéletesen boldognak érezném magam. De erről szó sincs, ne aggódj. Csak úgy eszembe jutott.

Ismét vendégeim vannak, ezúttal Márta és Csaba. Csaba óriási segítséget nyújtott: mindkét kerti kapumban kicserélte a zárakat, így már a hátsó kapun is ki tudok menni a tóhoz, ami eddig azért nem ment, mert az előző lakó szétverte a belső zárat, és csak kívülről lehetett nyitni-zárni. A postaládámat is átszerelte a hozzám sokkal közelebbi kapura, most már biztos meghallom, ha a postáskisassony kiált, vagy dudál, mert valami aláírni valót hozott. Eddig csak bedobta a cédulát a hátsó kapunál, mehettem a postára átvenni a küldeményt. Csaba sokkal többet is tett: lenyírta a füvet a kertben, most igazán büszke lehetek a gyepemre, továbbá némileg megvagdosta a dzsungelt, ami majdnem elzárt már a hátsó kaputól. A kiszáradt faágakat össze is aprította, hogy télen eltüzelhessem. Annyit dolgozott, hogy a pofámról égett a bőr, de Márta megnyugtatott, hogy szívesen csinálja. Egészen azért nem nyugodtam meg. Sőt, hozott saját lövésű vaddisznóból egy jókora darab combot, és valami elképesztően finomat főzött. Este bepácolta a szeleteket, másnap először megpirította őket, végül órákig párolta. Én még ilyen istenit nem ettem, omlott szét, hozzá a krumplipürét én készítettem, fejedelmi ebéd és vacsora lett belőle.

Szerencsére kánikula van, így minden nap tudtunk úszni. Sajnos, ma hazamentek 3 nap után, amit sajnálok.

Ezek ketten olyan harmóniában, békességben élnek egymással, amitől én is töltést kaptam. Ahogy órákig halkan, meghitten beszélgettek a kertben, ahogy egymáshoz értek, ahogy segítette a férfi a nőt, aki nagyon is segítségre szorul, ez mind példaértékű, és számomra szinte csoda. Kevés ilyet láttam 30 év házasság után. Boldoggá tett már az is, hogy rájuk néztem. Tehát most nagyon boldog vagyok. Hiányoznak.

2014. augusztus 2.

hogy lehet az, hogy a július már elmúlt?! Pedig el. Volt pár napja éjjel hatalmas vihar, amit én üdvözöltem, ránk fért, rá fért az egész tájra egy alapos lemosás. Itt minden sóder és homok, ami porzik, de most azóta nem. A paradicsomjaim úgy nőnek, mintha bambuszok lennének, napi 10-20 centit. Elmentem a vasboltba és vágattam betonvasakat, 180 centiseket, hogy ezeket szúrom melléjük, mert egyrészt vékonyak, a szemnek kedvesebbek, mint a vaskos lécek, amiket mások szúrnak le, másrészt biztos könnyebb leszúrni. Így is van. Nagyon súlyos paradicsomok (zöldek!) készülődnek itt kifejlődni, csak kérdés, hogy mikorra. A 12 tőből, amit vettem, csak 5 maradt meg, mert elügyetlenkedtem az ültetést, viszont ezek döbbenetes terjedelemben lepik el a kert azon részét, ahová őket szántam. Néha megkérdezem magamtól: tényleg ennyire szereted a paradicsomot? Végül is igen, de ha egyszerre érnek be, folyton őket kell ennem, hogy ne érezzem hiábavalónak a rájuk fordított energiát. Addig még bármi lehet, akár jégeső is.

Hajj, csináltam tökfőzeléket, életemben először valódi tökből! A kis robotgépem előírásszerű slejfnikre vágta a tökhúst, aztán a netről vettem egy jó kis receptet, amiben van hagyma, tejföl és tej is. Persze a kapor kihagyhatatlan. Mondhatom, kiváló lett. Mint minden eddigi főztömmel - tisztelet a kivételnek -, az a baj ezzel is, hogy ha már kész van, elkezdem nem kívánni. Jó, reggelire ettem belőle hidegen, ízlett is, de már nem úgy, mint ahogy elképzeltem, mielőtt megfőztem. A jó nagy adag tarhonyás lecsó is a kukában végezte, csak addig érdekelt, amíg kész nem lett, és egyszer ettem belőle. Nem értem, mi ez. Pokolian megkívánok valamit, megcsinálom, aztán mehet a szemétbe.

Megint úsztam egy jót, meleg a tó, csodás feküdni a vízen, semmi esély rá, hogy elsüllyedjek. Ahhoz képest, milyen jó idő van, alig lepték el a fürdőzők a tavat. Tegnap déli szél volt, nem vettem észre, milyen alaposan belengeti a szúnyoghálót az ajtón, így beszökött egy garmada szúnyog. Vagy négyet agyoncsaptam, de még mindig van, lassan minden testrészemet észrevétlenül összecsipkedik a rohadékok. Eddig ilyenre nem volt példa. Biztos a párás levegő teszi, hogy ennyien vannak. Szombat van, nyüzsög az élet odakint, biztos hajnalig hallom majd a vendéglő diszkóját. Habár egy rohadt szúnyog ott is van, a kis hálómban, aminek ablaka arrafelé nyílik, tegnap is a fülembe zengett, emiatt rohantam át a másik hálóba, ahol a napközbeni forróság miatt biztosan minden állat kihal. Igaz, tegnap 3-ig fent voltam, addigra már szépen lehűlt a levegő, így nyugodalmasan tudtam szunnyadni majdnem 9-ig. Ez elég szörnyű ahhoz képest, hogy máskor félhatkor már fent vagyok, és nem a hőségben sétáltatom a kutyát.

2014. július 27.

E helyről szeretném mindenkinek megköszönni, hogy névnapomra gratulált!

Most jöttem fel a tóról, láttam nyugatról egy ígéretes cumulonimbust, de hiába szugeráltam hanyatt úszva, laza karcsapásokkal, nem akart közelebb jönni. Pedig Pesten hatalmas záporok voltak villámokkal, meg ahogy kell. Én is erre vágyom! Ma nem locsoltam, mert még mindig reménykedem. Hogy nem kell. Itt egész nap nyári idő volt, alig felhővel, nappal, jó meleggel. A székeket már felborítottam a teraszon, de nem sok reményt látok egy jó kis záporra. Még a kutyám se fekszik a lábam alá, ami pedig biztos jele volna a vihar közeledtének.

Tegnap nem mertem a saját szobámban aludni, mert a plafonon megláttam egy igen nagy, fekete pókot. Lusta voltam, hogy felcipeljem a porszívót, inkább átmentem a nagy hálóba, ahol viszont a délutáni nap miatt mindig nagyon meleg van. Szerencsére a szúnyogok biztos megdöglöttek emiatt, így legalább ettől nem kellett szenvednem. Vagy ki tudja. Van rajtam pár csípés, amiről gőzöm sincs.

"A tájfun a japán szárazföld felé halad" - hallottam az rtl híradójában, és megingott hirtelen a hitem abban, hogy Japán igazából sziget. Ám képzeld, tényleg az! De volt más bosszankodni valóm is: "Jóri András RÉSZÉRE" sok sikert kívánt az igazságügyi miniszter. Érted? Nem neki kívánta, hanem a részére. Amit képtelen vagyok értelmezni. Hallottam olyat is a hírekben, hogy "nem foglalta írásban"... De Kálmán Olga is mondott olyat, hogy "egy hadseregben tartoznak". Erre varrjál gombot! Lehet, hogy a -ba, -be ragok már nem is léteznek? A "hova" kérdésre, ugye, nem mondhatod azt, hogy beléptél a lépcsőházban? Jézusom! És azt már észrevetted, hogy egyre több reklám egyre több szavának minden kezdőbetűjét nagybetűvel írják?! Tiszta anglicizmus, és rémes nyelvi műveletlenség. Bocsánat, ettől én kiakadok.

2014. július 17.

Jaj, ma is úsztam a tóban, mielőtt kitört a vihar, amely közben a kutyám a lábam alatt reszketett minden ízében, nem győztem simogatni. Délelőtt alaposan meglocsoltam a kertet, miután füvet is nyírtam, szóval szinte törvényszerű volt, hogy leszakadjon az ég, és minden locsolásom fölöslegessé váljon. Ez így kerek. Az ég tényleg leszakadt, villámok csapkodtak, még a hálószobám is beázott kissé.

Hú, van itt szó az emlékező matracról naponta, hát elmondhatom, hogy az én matracom - bár nagyon egyszerű ikeás matrac - tökéletesen emlékszik rám: már megjegyezte a testem lenyomatát, szinte belegurulok minden este. Nem is tudom értelmezni, mit jelent ez az emlékező matrac. Vajon arra emlékszik-e, hogy milyen volt, mielőtt bárki ráfeküdt? Az jó lehet!

2014. július 9.

Pofátlanul sokáig henyéltem, nem írtam, merő lustaságból. Voltak rettentő forró napok, tóban ejtőzés, aztán meg kabát, mert jött a hideg, meg a szél. 28-án Kati elvitt Lacházára, ahol a fahegyiek, illetve a MÁV-klubosok tartottak éves találkozót. Ritkán mozdulok ki, sőt soha, ezért elég nagy hősiesség volt részemről, hogy rászántam magam. Persze, hogy nem bántam meg, sok régi arccal futottam össze. Volt, akit nem ismertem meg, és volt, aki örökre felismerhető marad. Én nem tudom, melyik táborba tartozom, általában megismertek, de előfordult, hogy az Olga megszólítás mellé kérdőjelet tettek. Naná, hogy legtöbben vagy 30 éve nem láttak... de lehet több is. Az idő múlása mindenkire rányomta a bélyegét, szentigaz. Hálás vagyok Katinak, hogy kirugdosott a fészkemből, és oda-vissza szállított.

Azt hittem, az ország összes repterén voltam már, de itt, Kiskunlacházán még nem. Ugyanolyan óriási, mint Debrecen, vagy Tököl. Mivel láttam, hogy egy fotós mindenkit megörökít, nem időztem arcok fotózásával, csak ezt az egyet lőttem el, ahogy a járda szélén ülve láttam. Jellemző a két földhangár, a nyárfák (az oroszok szerették, mert gyorsan nő és eltakar mindent), s remélem, középen a kis fehér repülő is látszik azért.

El kell mesélnem, hogy Dani megnyerte a csatát. Nemcsak alkuszoknak tartott egy színvonalas előadást, de rá egy hétre már a feljebbvalóinak is, akik hivatottak voltak eldönteni, fejlődött-e annyit, hogy a próbaidő végén megtartsák. Igen! Végre megnyugodhatok: fix állása van, s még fizetésemelést is kapott. Ami viszont a legfontosabb - szerintem -: szeret dolgozni, szereti, amit csinál. Nekem volt szerencsém szinte egész életemben olyan munkát végeznem, amit nagyon szerettem, de ez biztosan nem sokaknak adatik meg. Akinek igen, az nagyon szerencsés. Boldoggá tesz, hogy a fiam így megtalálta, amit keresett.

Ági itt volt három napig, jókat főztünk, vitatkoztunk, sétáltunk a tavak partján. Tartottunk egy görbe estét is, Ági csak kimondta, mit szeretne hallani, én beírtam ide, és a YouTube révén máris bömbölt a zene teljes hangerőn, már amit a vacak hangfalaim bírnak. Még táncoltunk is. Észre sem vettük, hogy éjjel egy óra van. Senki nem tervezte, így alakult. Meggyőződésem, hogy a spontán bulik a legjobbak. Ez az volt.

Élvezem a hűvöset, a párát, főleg pedig azt, hogy a természet alaposan meglocsolt mindent. Amit nem élvezek, hogy Waczak mostanában egyre több madarat fog, berohan az egyik ajtón, szájában a zsákmánnyal, aztán ordítok, kirohan a másik ajtón, de máris vissza akar jönni, ekkor megint ordítok. Így csak két kis madártoll maradt itt a padlón, mementóul egy ártatlan élőlénynek, aki csontja ropogását a bokor alól hallottam...

Mostanában érdemes RTL-híradót nézni. Csak úgy mondom. Mintha feltámadtak volna ott is az igazi, tényfeltáró riporterek.

2014. június 24.

Ragad minden a párától, mondanám, végre, de a ragacsot nem szívlelem, viszont azt, hogy odakint minden csupa víz, azt nagyon! Az egész táj újraéled, túl azon, hogy nem kell locsolnom, az utak sem porzanak, az autóm tökéletesen lemosódott, csak attól szenvedtem félálomban, hogy Maci rémülten ugatott éjjel a csapkodó villámok miatt, és nem volt ingerem lemászni a lépcsőn, hogy beengedjem és megvigasztaljam, mert tudtam, hogy utána ki is kell engednem. Ennyi minden nem fér bele egy rövid éjszakába. Imádtam az éjjeli vihart, meg a ma délelőtti záport is. Egy darabig minden növény jól ellesz ezzel, és ezt öröm látni.

Most húztam el itt szemben az egyik függönyt, mely arra hivatott, hogy a délutáni napfény ne tűzzön a klaviatúrámra, meg az egeremre. A hátsó oldaláról fél kiló döglött muslica hullott le, még most sem merem tovább forszírozni, mielőtt egy porszívót nem állítók magam mellé (az épp az emeleten van). Elképesztő mennyiségű muslicaszerű lény férkőziik ide be, és persze lábtól-fejig dühöng az utcákon minden este, amiért néha már úgy érzem, gázálarcra volna szükség. Vagy egy hatalmas legyezőre, amivel utat vágok köztük. A szúnyogháló nem elég, ők kisebbek. Bár vége lenne ennek a rovarinváziónak! Közben azt is hallom, hogy már országunkba kerültek a maláriaszúnyogok, sőt tigrisszúnyogok is Ázsiából. Mi lesz itt? Remélem, ezek nem férnek be a szúnyoghálókon.

2014. június 18.

Kilövőszőnyegnek hívom, ami a teraszajtó előtt fekszik a szobában: ha Maci meghall valami konkrét választ igénylő kutyaugatást kintről, azon rugaszkodik el, de olyan erővel, hogy akár a falig is rúghatná. Ha nem szögelném le. De ezt szoktam, viszont ez sem mindig végleges megoldás. Szóval ma megint szögeltem, mert a szőnyeg összetorlódott. Míg kalapáltam, egy percig azon aggódtam, mit szól az alattam lakó... beidegződések. Mostanában, mióta kitört a nyári szünet, felélénkült itt az élet, néha olyan zajokat hallok, amik szokatlanok, nem tudom azonosítani őket. Ilyenkor kikapcsolom a tévé hangját, és fülelek. Reggel dübögést hallottam fentről, megint beidegződés: úgy gondoltam egy percig, hogy a fölöttem lakó rámol valami bútort, mint régen. Miután odafönt két üres szobám van, ajtók csukva (pont azért, hogy a macska se tudjon bemenni, pedig nagyon szeret), ez eléggé bizarr gondolat volt, jót mosolyogtam magamon. A zajt végül nem tudtam azonosítani, de aggódni se szoktam, ilyen máskor is előfordul. Dani kötött nekem egy jó kis házbiztosítást, ha tehát beszakad a tető, feltehető, hogy kifizetik. Az ilyesmit persze csak remélni lehet, az összes zsigerem viszont mindig azt mondja: meg fognak szivatni, mert mindenkit megszivatnak, ahol lehet. Csak fizetni ne kelljen. A lényeg az, hogy a tetőm ép, tornádó nem várható (sajnos, egy csepp eső se esett hetek óta, nemhogy vihar), aggódni nem kell.

Azt a vágást csípte meg egy szúnyog, amin keresztül először a gyomromat vették ki, másodszor az epémet, szóval vakarom a hasamat gyakran, mint egy pöffeszkedő semmittevő. Ami végül is vagyok, mi tagadás. Egy szúnyog kellett ahhoz, hogy ezt belássam...

2014. június 17.

Volt megint egy jó cselekedetem: elmentem Dunaharasztiba vásárolni, van ott egy hibás árukat áruló üzlet, amiben mellesleg elképesztő mennyiségű nem hibás áru is van olcsón. Néztem én a neten kenyérpirítókat, de nagyon örülök, hogy egyet se rendeltem 7-8 ezerért. Ott 4 rongyért vettem egy olyat, aminél jobb nekem nem kell. Hőfokszabályzós, központosítós (ha nem vastag, de vékony szeletet teszel bele, egy szerkezet középre húzza, hogy egyformán süljön), nekem tökéletes. Amíg fizettem, láttam a padlón egy hőscincért lassú menetben, szóltam a körülöttem állóknak, ne lépjenek rá, mert ez védett bogár. Egy bolti alkalmazott rögtön fel is szedte, mondván: minden nap kiviszem, de mindig visszajön. Azt is mondta, élőlény, akire vigyázni kell. Ez végül is nem az én jó cselekedetem, de annak érzem.

Hogy Norbinak mennyire ne higgy, azt most tőlem tudod meg. Mari barátnőm, akivel kutyát szoktam sétáltatni, rendelkezik egy keresztfiúval, aki meg egy kajaszállító céggel. Norbi rendszeresen rendel tőle kaját, és az holtbiztosan nem hajaz semmiféle norbis reformkajára. Sima kaja, és kész. Ennyit a hitről meg a beetetésről.

Ilyenkor jut eszembe, hogy mennyi vajon ezen a világon az igazság, és mennyi a hazugság? Hányszor vernek át naponta? Csak egy példa: Smoothy maker nevű kis turmixgép, amit a telesopon ma is tíz rongyért árulnak, a fent említett boltban már 4 ezerért kapható, de nem kell senkinek. Utánaolvastam, hányan csalódtak benne, hány hibája van. Szemet vetettem rá, de sikerült teljesen kiábrándulnom belőle. Nagy átverés az is. Örülök, hogy okosabb lettem, régen belevágtam volna, és nagyot koppanok.

Ha már átverés: a kerámiaserpenyő, ami több mint 2 ezerbe került, sokkal szarabb, mint az az ikeás teflonserpenyő, amit itthagytak nekem több mint 2 éve. Ki tudja, előttem meddig használták, de még ma is sokkal jobb, mint az a szar. Kidobtam kétezret, mint ahogy a serpenyőt is hamarost kidobom a francba. Marad a régi teflon, amiben még mindig lehet bízni.

Ma végre elültettem a paradicsompalántáimat. Az utolsó ötöt, mert az első hat tönkrement, mikor kiborítottam a cserépből. Eltörtek. Ilyen fasz vagyok. Most akkor van öt. Lehet, hogy még megpróbálok venni hozzájuk párat, mert van hely.

Utálom magam a végtelen lustaságomért. Nem értem, miért van, nem takarítok már két hete, a palánták is sok napja vártak, és a locsolásra is csak tegnap vettem rá magam, mikor már kezdett minden kiszáradni. Mi ez? Nem értem. Igazán nem hivatkozhatom arra, hogy nem érek rá!

2014. június 12.

Ilyet még nem láttam: minden utca minden métere tele van apró, szálló rovarok felhőjével, a muslicánál is kisebbek, vigyázni kell, nehogy belélegezd őket. Most jöttem meg a sétából, hát nem volt élvezet, még mindig vakarom a fejemet, könnyen lehet, hogy 10-20 ilyen fickánd beakadt a hajamba. Csak úgy tudtam haladni, hogy állandóan kavartam az egyik kezemmel, de nem sok sikerrel hajtottam el őket. Ma este valószínűleg folyton valami olyat keresek majd magamon, ami mászik vagy repül. Nem jó!

Megvolt tegnap a napi jó cselekedetem: a száraz fűben, a poros út szélén találtam egy teknőst, mindenét behúzta, mikor Maci megszagolta, felvettem (legalább két kiló volt), és elindultam vele valami lejárót keresni a tó felé. Míg haladtam, a fejét kidugta, kíváncsi lehetett, mi történik vele. Ahogy leértem a vízhez, és a parton letettem, csodát láttam: úgy ugrott be a tóba, és úgy úszott el a víz alatt, mint egy pingvin. Szakavatottan, bámulatos sebességgel. Odafent az úton maximum egy autó kereke taposta volna el. Jót tettem! Jól esett!

Elképesztően rózsaszín az ég ahelyett, hogy végre dörögne-villámlana, amire egész nap várok.

Láthatod, mekkora a fű a kertemben, de ma elővettem a fűnyírót, és valamennyit levágtam belőle (az egész sokkal rondább lett, kár volt). A fámon meg láthatod a rengeteg, ízletes cseresznyét, amit soha nem fogok elérni, mert több méter magasan van.

Waczak olyan szinten erőszakoskodik, nyervog, felugrik mellém, mindjárt az asztalra is, hogy azt hiszem, enni kéne adnom neki. Tulajdonképp minden nap van jó cselekedetem: zabáltatom az állataimat. Macit meg néha meg is fésülöm, mikor számítok rá, hogy Dani látni fogja.

Apropó, Dani: ma tartotta élete első prezentációját, ahol legalább nyolcféle terméket kellett ismertetnie negyven alkusz előtt (a nyitóképet én buheráltam meg Photoshopon, sikere volt). Volt nagy kivetítő, színpad, lézeres mutogató, és csak ő, meg a dumája. Állítólag igen jól sikerült. Nem is lehetnék boldogabb! Előtte felhívott, mondta, hogy már két hete készül, remeg a keze, kértem, vegyen nagy levegőket, és tuti, hogy sikerülni fog. Az ő arcával! Utána is felhívott nagyon boldogan, hogy tényleg sikerült. Amitől nagyon félt: a kérdések. De mindegyikre tudta a választ. Most mondjam azt, hogy az én fiam? Naná.

Holnap reggel indul a céggel Bécsbe, vasárnapig ott laknak, élnek, és főleg fociznak más országok céges alkalmazottaival. Csak azon aggódom, hogy náthás volt a hangja, és mondta is, hogy valami bujkál benne. Nem most kéne ennek a bujkáló szarságnak előjönnie! Drukkolok, hogy a hétvége jól sikerüljön. Annyira megérdemli! És én, ahogy már mondtam, igen-nagyon boldog és büszke vagyok.

Ma is lebegtem a tó vizén, mint már harmadik napja, de lehűlni benne igazán nem lehet, csak lebegni. Valami furcsa oknál fogva ez a tó nem engedi, hogy elsüllyedjek. Hiába fújom ki a levegőt, akkor sem merülök el. Az idők végeztéig a víz színén maradhatnék. Úszni lusta vagyok.

2014. június 3.

Nem tudom, volt-e ilyen tavasz, hogy csak tegnapelőtt kapcsoltam ki a fűtést, mert piszkosul fáztam a 15 fokban. De ma már kabát nélkül üldögéltem (igaz, csak dél után) a nappalimban.

Dani itt volt szombaton, ilyenkor nagy a boldogság, nemcsak nálam, de kutyánál pláne. Elképesztő örömtáncot tud lejteni, le nem száll róla, ugat, sürög-forog, próbálja a kezét a szájába venni, ráugrálni. Elmentünk ebédelni az Erdei vendéglőbe, ő rántott sajtot evett, én, életemben először, pangasius nevű rántott halat. Utóbb Maritól megtudtam, hogy ez egy szemét hal, a legolcsóbb a piacon, de - mivel mindezt nem tudtam, és lenyűgözött furcsa neve - nagyon ízlett. Szálkátlan, nem száraz, finom. Nem mindig az olcsó a legszarabb, gondolom így utólag.

Megrendeltem egy Mofém csaptelepet, mivel a kádamhoz tartozó ilyen eszköz már harminc éves, és a zuhany-átkapcsoló is beragadt, az egész olyan vízköves volt, hogy alig folyt belőle víz. Láss csodát: másnap délelőtt sms-t kaptam, hogy postán van az eszköz. Nem volt itthon annyi lóvém, hogy kifizessem, kocsiba, irány az atm. És megint láss csodát: elfelejtettem a pinkódomat! Hónapok óta simán vásárolok, pénzt veszek ki, soha nem volt gondom ezzel, de aznapra sikerült elfelejtenem. Több mint kétszer próbálkoztam, erre már a postáskisasszony - akihez utoljára mentem - is azt mondta, maga ma nem fog pénzt kivenni. Hazarohantam, remélve, hogy mint mindig, most is felírtam a falra filctollal az igazi pinkódot. És tényleg. És ezt ismételgetve magamben ismét elmentem próbálkozni, és megint azt kaptam, hogy hibás a pinkód. Megint vissza, telefon a banknak, hogy mi van. Ők látták, hogy három fals bejelentkezésem volt, nullázták, mondván, most már működni fog. Ismét vissza a faluba, útközben láttam a zöld postásautót, és fogadtam volna rá, hogy előbb fog odaérni a házamhoz, mint én. Tényleg! Már ott állt, két házzal előbb, mint amit megadtam, menet közben integettem neki, hogy jöjjön még pár métert, mert pont engem keres. A művelet sikerült, a csaptelepet megkaptam, ki is tudtam fizetni, micsoda megkönnyebbülés!

Mari barátnőm segítségével kaptam két telefonszámot, egyet egy villanyszerelőhöz, akit a boltból ismerek, mikor is Sissi kutyájának elrablását beszéltük meg, másik meg egy tőlem nem sok méterre lakó tóparti ember, aki vízszerelő. Mindkettőt felhívtam, némi késéssel el is jöttek. A villanyszerelő végre rendbe tette az emeletre vezető lépcsőm töksötét állapotát kiváltó lámpát, ami miatt sikerült legurulnom, és mikor kérdeztem, mivel tartozom, azt mondta, semmivel.

A vízszerelő fél óra alatt felszerelte a gyönyörű, pillanatok alatt házhoz szállított, új kádcsaptelepemet, tudod, ilyen forgatható szabályzókarral, gondolom, kerámiabetéttel, szóval ájulásig imádom, és végre a víz is rendesen folyik belőle, nem csak alig. Ő viszont a fél órás munkáért háromezret kért. Szerintem a kettőt összevéve pénzemnél vagyok. Panaszom egy szál se. A villany ég a lépcsőn, amikor este felmegyek, és a csapból rendesen folyik a víz. Mi kell még?

Kell még, igen, a jókedvemhez, hogy Daninak azt mondta a főnöke, valami olyan projektbe fog belekezdeni, ami után ő lesz az egyetlen, aki ehhez ért. És ez nem egy hónapra szól, hanem bőven túlmutat a próbaidején. Én ezt tartom a legpozitívabb információnak, ami mostanában érhetett! Adja a jóisten, hogy gyermekem, aki hat évig gyakorlatigalg szenvedett különféle munkahelyeken, végre egy olyat találjon, ahol most van, és amit szeret, meg is maradhasson, és kiteljesedhessen ott. Jelenlegi életemben ennél többet nem tudok kívánni. (A jövőbeni életemről pedig csak annyit, hogy szeretnék végre egy unokát, ó, akinek elénekelhetném azt a sok népdalt, amit tudhatok, és ehhez persze az is kell, hogy alkalmas legyek a felügyeletére, hogy rám merjék bízni... nem ma lesz ez, csak remélem, hogy megérem. Miért ne?! Én mindenesetre készülök rá mindenféle dallal.)

2014. május 30.

Én csak írok, írok, szépen meg vagyok elégedve magammal, de azt nem nézem meg már egy hónapja, hogy hová töltöm fel a cuccot. Ha Kati nem szól rám, ma se tudnám, hogy rossz helyre. Lehet tehát visszafele olvasni, már ha van hozzá kedved.

2014. május 28.

Gyrocopternek hívják, amivel a srácok repültek, ha a keresőbe beírjátok, láthatjátok. Élmény volt.

Gondold el, mikor hatalmas hanagyák fénysebességgel haladnak a testeden le-fel: ezt meg kellett ma élnem. Megkívántam egy napozóágyat, eddig oké, egy távoli szomszéd kirakta a kapu elé, megkéreztem, elvihetem-e, még segített is a kocsiba rakni. Félig kilógott. De ingyen volt, és kívánságom teljesült, nem? Amikor ki akartam toloncolni a csomagtartóból, rájöttem, hogy valamik futkosnak a lábamon, és csípnek is. Egy perc alatt két hangya feljutott a fejemig, egyik a nyakamon, másik a hamam között nyumult. Ad hoc sztiprítzbeumatót hajtottam végre a hátsó teraszon, mikoris minden ruhadarabomat kiráztam - ezt abbahagyom, mert egy gigantikus árvaszúnyog itt nyomul a képernyő előtt, amitől én frászt kapok!

2014. május 24.

Egy nagyon jó érzésű ember lekaszálta a kerítésem előtt az egész - hatalmas! - füvet, míg aludtam egyet délután. Nincs más dolgom, mint összegereblyézni. Ha tudná, milyen hálás vagyok érte! De már elment az összes mai fűkaszáló ember. Az emberi jóság megint felütötte a fejét, amit nem kértem, nem vártam, mégis jött. Köszönöm.

Dániel igazán felhívhatna már! Pénteken volt a nagy nap: Feri barátjának születésnapjára egy repülést vett, azzal a bizonyos ultrakönnyű helikopterrel, aminek kabinja sincs, Rétságról szálltak fel. Nem vagyok egy nyomulós fajta, de már türelmetlen kezdek lenni: miért nem számol be az eseményről? Holnapig még várok, de aztán megcsöngetem. Végül is ő ingyen tud hívni. Ha akar. Csak akarnia kéne, ott egye meg a fene.

Az már biztos, hogy hajnalban gereblyézni fogok. A szemétszállítás is vasárnapi program, jól tele kell rakni a kukát.

Hálószobámban már felraktam a szúnyoghálót, ami lehetetlenné teszi az ablak becsukását. Sajnos, valahol ezek a nagyon apró szúnyogok bejönnek, így első vakaródzásaim megkezdődtek. Képzeld, már simán tudok a jobb oldalamon aludni! Ha tudnád, mennyire fájt ez eddig, te is velem örülnél, hogy már nem fáj.

Ágota ki fog tagadni holnap, mert eszemben sincs szavazni menni. Túl azon, hogy van meggyőződésem, azt is erősen hiszem, hogy az én szavazatomtól semmi nem függ. Ő, szegény, egész nap, hajnaltól napestig egy szavazatszámláló helyiségben fog ülni, így megértem, miért haragszik rám, hogy lusta vagyok szavazni menni. Ő sokat dolgozik, én meg itthon henyélek... szemétség, jól tudom. Aztán elmúlik ez a nap is, és végre túlleszünk egy csomó témán, amivel tele vannak a hírek, s amitől már kedvem sincs híreket nézni.

2014. május 22.

A kerámiaserpenyőről eddig csak jót tudok mondani. Mivel kenyérpirítóm nincs, így szoktam kenyeret pirítani. Serpenyőben. Tökéletes lett. Utána elég volt egy darab papír kitörölni. Azóta már csirkeszárnyat is sütöttem benne krumplival, szintén elég volt egy papírtörlés. Még a végén megérte az árát!

Kénytelen voltam felkapni a sarlót, megélezni, és kicsit működni a kapu előtt, ahol már több mint térdig ér a gaz. Mari barátnőm, akit tegnap meglátogattam, nem mulasztja el megjegyezni ezt a tényt. Szóval kaszáltam valamit. A kertemben nem térdig, derékig ér már a fű. Szeretem a látványt. Olyan természetes! Mivel nem látja senki, nincs kényszer, hogy levágjam. Így marad!

Óriási lelkiismeret-furdalásom van a kutya miatt. Akit már hónapok óta nem fésültem. Még most is nehezen hajolok, előtte meg egyáltalán. Olyan csomókat találtam benne, amiktől minden rendes kutyatulajdonos infarktust kapna. Szinte egészben jön ki a szőre, mert már nincs talaja se.

2014. május 16.

Hősnek érzem magam: kétszer sétáltam a kutyával, és délután már nem vettem be Ketodexet se. Plusz elautóztam egyrészt a benzinkúthoz, mielőtt beáll a kék halál, másrészt a patikába, macskám minősíthetetlen szőrhullása ellen vettem halolajkapszulát. Mondtam az eladónak: az egész macska nem ér annyit, mint a kapszula ára. Bele is nyomtam egyet egy pár kanál tejbe, remélve, hogy halszagú, ami számára mindig is vonzó volt. Eléggé rendesen lefetyelt belőle. De a lényeg, amiért elindultam, régi vágyam volt, egy kerámiaserpenyő. A legkisebbet vettem, gondolván, ha szar ez is, mint annyi más, legalább kétezernél ne kerüljön többe. Hajjaj, megint kaptam disznófarkat! Pár napja ebből főztem húslevest, hát olyan pompás lett, hogy folyton lopkodtam belőle (a kutyának készítettem). Az a fajta gumisan rágnivaló élmény lett belőle, amit a marha leveshúsban is annyira szeretek. Holnap nekiállok megint, el se mostam még a kuktát, de minek is.

Tehát tevékeny napom volt, amihez még az is hozzájárult, hogy mostam egy nagy adag fehéret, és a kosárban fel is cipeltem az emeletre, ahol teregetni szoktam. Most aztán Lenortól illatozik az egész felső szint. Ezt az illatot nem tudom megunni már Köln óta, ahol megismertem.

A tej másra is kellett: van egy szép, régi sárgaréz tálam, amit megviselt az idő, és hiába suvickoltam folyékony súrolóval, nem az igazi. Talán nem tudod, de sárgaréz tisztítására a tej a legjobb. A tálba öntöttem véknyan, holnapra csillogni fog, mint a nap. Csak időt kell neki hagyni, de az van bőven.

2014. május 15.

Toastra való sajtszeletek a Reálból... hát ilyet nehogy vegyél! A celofánból kibontani lehetetlen anélkül, hogy összekennéd magad vele, miközben a csomagoláson is bőven ragad. Véletlenül megnéztem a szavatossági idejét: jövő január vége! Egy rendes sajt - trapista volt az eszemadta, amit ma dobtam ki - pár hét alatt gyönyörű penészgombákat növeszt, ahogy illik. Nem is tudom, hogy ezt a lapkát oda merjem-e adni a kutyának. Az íze is borzalmas. Elképzelni nem tudom, miféle műanyagból kotyvaszthatták össze.

A nagyon csinos állatorvos itt járt ma, pedig az ítéletidő miatt nem hittem, hogy beváltja ígéretét; Maci megkapta a kötelező oltást ötezerért. Ahogy a srác belépett, már bújt volna akárhová. Végig reszketett, amíg itt volt. Pedig a szúrást észre sem vette, nyilván a tavalyi emlékei kísértik, amikor a fülében kellett vájkálni.

Az eső locsog, a szél fúj, sötétszürke az ég. Igen jó ilyenkor itt bent lenni a melegben. Naná, hogy fűtök, nem vagyok mazochista. Ez az Yvette nevű ciklon itt még arra sem elég, hogy leverje a fámról a zöld cseresznyéket. Abban viszont megakadályozott, hogy szegény kutyámat megsétáltassam - nem vagyok hős, inkább lusta és kényelmes.

Szerinted a depressziós ember nem tudja magáról, hogy depressziós? Én amondó vagyok, hogy de. Ági - aki nemrég megint három napot töltött nálam - rám akarja beszélni, hogy depressziós vagyok, csak tagadom. Amikor azt mondtam neki, hogy reggel, amint meglátom az ablakban a tujáim zöld lombját, azonnal boldogság tölt el, kinevetett. Neki ébredés után egy óra kell, mire érdemes hozzá egyáltalán szólni. Úgy tűnik, csak saját (valóban súlyosan depressziós) szemüvegén keresztül képes a világot látni. Ezért nagyon sajnálom őt.

Bizonygathattam én, hogy jól érzem magam, szeretem az életemet, csak keserű kacaj volt a válasz. Mit kezdjek ezzel? Szenvedtem sokat életemben, reménytelenségben is vergődtem, aggódtam is eleget például a gyerekem miatt, de ez nem depresszió. Csak pocsék lelkiállapot, amiből "sajátkezűleg" kimásztam mindig. Nem vagyok bizonytalan és nem mentegetőzésnek szántam előző mondataimat, csak vázoltam egy számomra meglepő kalandot Ágival. Eszerint ő évek óta olyannak tekint engem, amilyen nem vagyok. Amilyen ő. Ez a nagyon meglepő. Az ötven éve legjobb barátnőm félreismer! Nem könnyű ezt megemésztenem.

2014. május 12.

Ahhoz képest, hogy azt hittem, többé nem állok lábra, ma már - először! - kutyát sétáltattam. Jó, nem túl hosszan, és a végén járásom már korántsem volt olyan kackiás, mint mikor kiléptem a kapun, de mégiscsak megtörtént a nagy áttörés. A kapun kimenés. Sőt, Szentmiklósra is átmentem - autóval persze - a CIB-hez, mert rejtélyes módon elveszett a tokenem, és anélkül nem tudok bankolni. Kellett új. Szóval hasznos mozgással telt a napom. Apró örömök, mégis nagyok: az éjjel már hason is tudtam egy ideig aludni. Napfényes tehát a jövő, mint ez a mai délután. Imádom e késői fényeket, sűrű bokraimon át-áthatol a nap, foltokat vet a gyepre (ami már térdig ér, de ki bánja), és csodálva bámulom a bambuszaimat, ahogy nőnek. Tudtam, hogy két évig kell várni új hajtásokra, mert addig csak a föld alatti rizómák dolgoznak; idén nekiállt a növény nyomulni. Az egyik hajtás két hét alatt három métert nőtt, a többi is nagyon igyekszik. Várom a többi esős napot, tényleg aranyat ér ilyenkor a lehulló víz. Nem kell locsolni.

Már csak emlék az a nap, mikor áttelefonáltam Andinak a szomszédba, jöjjön át, mert enni szeretnék, de nem érem el a kaját. A frigó alsó polcán volt egy doboz finom padlizsánkrém, amit Ági hagyott itt, el is csoszogtam nagy nehezen a konyhába, de lehajolni már nem bírtam. Sej, ma már a kutyát is tudom fésülni, ami szörnyen ráfér. Egyelőre csak a bal oldala van kész, mert túlzásba még nem eshetek hajolgatás ügyben. Megérezte, hogy róla írok: bejtött és ölembe dugta a nagy, busa fejét. Ide is feküdt az asztal alá. Én viszont mindjárt elhagylak, mert ez a szék nem a hátsómnak való egyelőre.

2014. április 21.

Nyugi, egyelőre nem vagyok százas, legfeljebb harmincas, mióta legurultam a lépcsőn. Alig van olyan porcikám, amit ne zúztam volna meg, de legkeményebben a derekamat. A mentő elvitt a Merényi kórházba, megröntgeneztek ötféle állásból, majd közölték, nincs törés, a protézisem is a helyén van (pedig az fáj állatira és egyfolytában). Volt még a lapomra írva egy hasi ultrahang is. Míg a kemény rtg-asztalon feküdtem, a szomszéd szobában felolvasták a listát, mi mindent kell velem csinálni, s egyikük humorosan hozzátatte: "és moziba ne vigyük el?" Kábé ennyi volt a hozzáállásuk. Gyógyszert nem kaptam, mert mire, egy fájdalomcsillapító meg egy fél xanax éjszakára. Másnap estére odarendeltem Danit, hogy szöktessen meg, mert nem bírok itt ki még egy plafonnézős napot. Az én plafonom sokkal szebb itthon. Eljött, jól belekapaszkodtam, mert menni alig tudtam a heves fájdalomtól, de a folyosón elkaptak a nővérek. Volt kis szóváltás, hogy képzelem, hogy csak így, végül Dani kedvesen megígérte, hogy majd visszajön aláírni némi papírokat. Nem tudom, hogy bírtam ki a hazautat, de muszáj volt. Másnap eljött Ági, és 3 napig kiszolgált, mert majdnem mindenre képtelen voltam. Pár napra hazament, aztán megint eljött, főzött, etetett, és holnapután megint jön. Megjegyzem, a vasúttól majd másfél km-t kell gyalogolnia. Dani is itt volt szombaton, jó nagy listát küldtem neki a bevásárolni valókról, mindent hozott. Egy picit már jobban vagyok, de itt ülni végig kínszenvedés, szóval zárom soraimat. Csak félfekvő állapotban mondhatom el, hogy viszonylag békében vagyok. Türelem, egyszer muszáj meggyógyulnom, mert ez a világ rendje. Csak tudnám, mikor...

2014. április 3.

Április 1-jétől Daninak munkája van! Egy biztosítónál. Két napig eltartott, mire visszahívott, hogy részleteket is tudjak, jól érzi magát, négyen vannak egy szobában, mind hasonló korúak, és laza a hangulat. Már gyúrótermet is talált, ahová naponta jár. Ennél jobb már nem is lehetne! Ha a gyerek jól van, akkor itt sem lehet semmi gond!

Elmentem ma Dunaharasztiba, mert a Lidlben akciós volt a muskátli. Közben

2014. április 1.

Ma két éve, hogy ideköltöztem. Akkor jeges, sűrű szél fújt, még néha hópelyhek is hullottak. Nehéz elhinni, hogy már 2 év elmúlt. Ez az április más, mint az volt: délelőtt kinyitom az ajót, mert odakint melegebb van, mint idebent. A természet gyönyörű: mindenütt illatok, virágzó fák, egye több ember jön ki hétköznap is, ott egye meg a fene.

Vettem a kutyának egy 8 hónapig érvényes nyakörvet, ami majd távol tartja tőle a kullancsokat stb. Majdnem 7 ezerbe került. Aztán majd jön a tavaszi kötelező oltás, ne is mondd, miber kerül. Folyton van valami, amiből kifolyólag fizetnem kell. A kutyakajáról már ne is beszéljek. Szeretnék egy olyan hónapot megélni, amikor nincs extra kiadásom. De eddig még nem jött össze.

Barátnőm családja vendégül látott két török leányt a csereprogram keretében: a leányok öt napig feketében voltak, fürdőszobát nem használtak, semmit nem ettek, csak vizet ittak, mindenféle iskolai programon részt vettek, de ugyanezt tették: semmi kaja. Mivel legalább 20 óra nekik hazajutni a fenébe, igazából egy hétig nem ettek semmit. Te érted ezt?

2014. március 30.

Dani eljött megint pénteken, a fene tudja, miért, talán már úgy érezte, megteheti, hiszen állása van. El is vitt az Erdei vendéglőbe hecket enni, hajj, de finom volt, kutya-macska bőven profitált belőle. Rendszeresen hazacsomagoltatom, amit meghagyok.

Elvetettem ma rengeteg magot a virágládáimba, a fene jobban tudja, mi lesz belőlük, majd kiderül. Vettem egy 20 kilós zsák virágföldet, Dani ki is tuda rámolni a csomagtartómból, tehát sínen vagyok. Danit leküldtem a pincébe is, hogy nyissa ki a télire elzárt csapokat. Ha fél óra múlva nem hallgatóztam volna odafelé, akkor már derékig érne a víz a pincémben. Volt egy csap, amit nem nyitni, hanem zárni kellett, Dani lement, és elzárta. Mindezért nagyon hálás vagyok neki, mert hogy én oda lemásszak, arra csak akkor lenne esély, ha az ég a földdel összeér.

Reggelenként idelent 16 fok van, odafent 20, ahol alszom, így működik a fűtésmentes klimatizáció. Mivelhogy már napok óta nem fűtök. Inkább kibekkelem itt lent a 16 fokot, míg végre kisüt a nap, és lesz belőle 18 meg 20 fok. Gereblyéztem is sokat, egész halom összejött elszáradt füvekből, közben mindig arra gondolok, Dani hogy leszólta a kertet, hogy milyen szarul néz ki. Most, hogy a pincében kinyíltak a csapok, tehát tudok locsolni, majd jobb lesz, vettem fűmagot is - az eladó szerint ez a legdrágább a legjobb, amit golfpályákon szoktak használni -, majd meglátjuk, el fogom szórni. Csak sajnos Maci olyan ösvényeket tapos magának, amiken szerintem semmilyen fű nem fog nőni.

Vetettem ma snidlinget, koktélparadicsomot, petrezselymet, lila és kék virágot, hagymát... csak azért írom, hogy el ne felejtsem. Jól betakartam őket földdel, és locsolást is kaptak. Lesz, ami lesz!

2014. március 27.

A tavasz visszavett kicsit, tegnap fagyott volt a kocsim szélvédője, meg a szomszéd háztetején ott volt a dér, de azt hiszem, idén már nem gyújtok be a kályhába. Ahogy kisüt a nap, minden ablakon át érzem áldásos melegét, és fűtésre már nincs is szükség. Utálom, hogy megint hétvége van: ilyenkor fűrészelnek, füvet nyírnak, kalapálnak, és sok az autó, meg a póráz nélküli kutya. Utóbbitól félek leginkább.
Nem tudom elképzelni, hogy a hálószobámba hol jönnek be a mezei poloskák. Legalább egy bejött. A fürdőbe szintén. Bocsánatkérés után lefújtam őket a Biokill nevű hatásos szerrel, meg is döglöttek, ahogy kell (kill).

A "komfortzóna" kifejezést legalább annyira utálom, mint a zsepit vagy az uzsit. Mi ütött a népbe, hogy ezt a kifejezést folyton használja, hogy szinte divattá vált, miközben nemrég még azt sem tudta, mit jelent?

Eszembe jutott Szandi valamilyen régebbi szereplése, ahol kosztümbe bújva kellett valakit utánozni: ő az eddás Attilát választott az "őrült" c. számmal. Volt olyan őrült, hogy Attilát a szám végén felhívta a színpadra, hogy vele együtt énekelje végig a dalt. Nevetséges volt. A zsüri egyik tagja is azt mondta: aki ilyen hülye, hogy Attilát odahívja, az meg is érdemli. Szandi hangja sehol nincs, nem volt és nem is lesz soha Pataky Attila hangjához. Úgy szállt el mellette, mint a gyorsvonat egy Trabant mellett.

https://www.youtube.com/watch?v=xUBjPAgP0UE

Holnap elmehetek a patikába egy Foresto nyakörvért, amely állítólag 8 hónapig távol tartja az élősködőket a kutyámtól. Meg kellett rendelni. Majd 7 ezerbe kerül. Erről jut eszembe a tavaszi veszettség oltás, ami már lassan időszerű, és megint ezresekbe fog kerülni. Mikor lesz már vége ennek a sok ezres váratlan kiadásnak?? (Majd ha nem lesz kutyám, de attól isten óvjon.)

Dani játszott két évig valami tankháborús játékon online, elért bizonyos fokokra, és ezeket adta el 60 ezerért egy srácnak. Ez abból áll, hogy közli az account numbert és a jelszót, és bezsebeli a lóvét. A srác meg egy olyan szinten folytathatja a játékot, ahová csak két év múlva juthatott volna el. Szóval mindenkinek megéri. Mikor Dani meghirdette, ez a srác mindjárt jelentkezett, de azt mondta, ha matekból nem jól vizsgázik, ugrott a lehetőség. Nem jól vizsgázott. Végül az apuka hívta fel Danit, hogy várjon még kicsit, szülnapjára megveszi neki, így is lett. Gondold el! Egy jelszóért, egy bejelentkezési kódért ennyit fizetni! Ezek az őrült gyerekek az őrült játékaikkal! Danit is mindig ettől óvtam, hogy ne üljön folyvást a képernyő előtt. Szerencsére már nem ül.

Szerencsére már kapott állást, hétfőn kezd. Én nagyon boldog vagyok ettől. Persze ő is. Egy biztosítónál dolgozik majd termékmenedzserként. A legutolsó pillanatban jött: áprilisra már nem kapott volna munkanélküli segélyt. (Az én időmben ez még 9 hónapra járt... de hát én régi vagyok.)

2014. március 21.

Annyira tavasz van, hogy el se tudod képzelni te, aki mondjuk városban élsz. Két nap alatt kinyíltak itt a gyümölcsfák virágai, akkora illatorgiával árasztva el a környezetet, ami elképesztő. Mindenütt illatok!

Itt volt fiam egy délutánra, miközben kutyája le se szállt róla, ő próbált tanulni, mivel főiskolára jár.

A szeles napok megzöldítették a tavamat, és még tajtékok is futottak rajta, amit igazán eddig nem is láttam.

Ez egy utca, ahol sétálni szoktam.

Naplemente, amit látni szoktam. Szeretem!

Hallom, hogy meghalt Welsz Tamás. Aki életre akarta kelteni a Sólyom légitársaságot (amiben már alapból egyáltalán nem hittem), szóval kiderült, hogy egy körözött bűnöző. Azt hiszem, nagy szívességet tett magának, hogy időben meghalt, mert különben sokat szenvedett volna az elkövetkező években. Börtönben. Nehezen tudom felfogni, mi indít valakit arra, hogy hatalmas terveket állítson, és másokat is bepalizzon, mikor valószínűleg már alapból tudta, hogy ő szélhámos, és az egészből nem lesz semmi. Figyelj, még egy repülőgép is megérkezett! Álmos nevű. Láttam. Ennyire faszkalap volt ezt az imént elhunyt szélhámos?

2014. március 12.

Ibolyacsokrok nőnek a teraszom repedéseiből. Lehet, hogy az ibolya igazából egy gaz? Csodálatos napjaim vannak mostanában, alig kell fűtenem, a nap befűti a házat. Órákon át nyitva tudom hagyni az ajtót, ami jó a kutyának, macskának, mert nem kell azért felugrálnom, hogy kimehessenek, bejöhessenek.

Sajnálom ezt a szegény Nádas Tamást, aki túl alacsonyan és túl gyorsan repült a beton fölött, tényleg sajnálom. De aki egy advanced (haladó) világbajnokságon tudott érmet szerezni, semmit nem tud arról, mit jelent az unlimited (korlátlan) verseny, ahol bonyolult figurákat kell száz méterig végezni. Ő a versenyen, ahol érmet szerzett, nem jöhetett 200 méter alá, százon már kizárták volna, és bizonyos figurákat nem is hajthatott végre (dobott orsókra gondolok háton meg alacsonyan), mert ezt a versenyszabályzat nem engedte meg. Ha valahol megtanult alacsonyan repülni, az nem a verseny volt, hanem a saját döntése. Rossz.

Ezt a házikót én rendeztem be Waczaknak nagyjából két évvel ezelőtt. Amikor a vízszerelő srác hozta a szivattyút a pincébe, ez annak a doboza volt. Néhányszor láttam a cicát a dobozba bújni, főleg mennydörgés okán, de hogy most miért, azt nem is értem. Azt hittem, nem szereti ezt a házikót. Pedig tiszta szívvel "építettem" neki.

2014. március 3.

Nagy dolog, hogy itt a tavasz - legalábbis elvileg -, és még se hóvihar, se katasztrófahelyzet, mint tavaly, szóval jól vagyunk. Csak maradjon így. A hóvirágok már bólogatnak a szomszéd kertjében - két hete megjelentek -, a fű között meg apró százszorszépek ütik fel a fejüket. Némely orgonabokron konkrét zöld leveleket találtam. Lehet, hogy ez a tavasz így marad?

A kép Békéscsabán készült, valószínűleg a 87-es EB előtt, odaállítottak egy gép elé hivatalos fotózásra, és szokásosan esetlenül, riadtan álltam ott.

Hajj, azért szeretek ilyen képet látni, mert elhiszem, hogy ilyen is voltam. Anno. Azért látod a jobb görbe karomat? Minden orvosin le tudtam tagadni, hogy egy marék aprót sem tudok vele átvenni, mert nem forog a sing- és az orsócsontom. A görbület miatt. Senki nem vette észre. Végül is azon kívül, hogy egy forintot nem tudtam a tenyerembe fogadni soha, semmiben nem zavart. Ja és persze a kanalat sem tudtam a számhoz fordítani, így 14 éves koromtól mindig bal kézzel ettem levest. Hidd el, senki nem vette észre! Még én sem.

2014. február 18.

Kinéz valami állás Daninak, nagyjából feleannyiért, amit eddig keresett, de ez még mindig kétszer annyi, mint a munkanélküli segély, ami a jövő hónapban lejár. Három havi munkanélküli segély... vajon kin segít? Megrémített azzal, hogy ha befejezi az iskolát, kimegy Németországba. Zsuzsival együtt. Igaz, még vagy másfél év, de én már most üresnek érzem az életemet azzal a tudattal, hogy kiszabadul a vad kapitalizmusba, amiről fogalma nincs, nem tud még németül (tanul!), de nagyon messze lesz, és ki tudja, miken kell átesnie, amiket mostani optimizmusa tökéletesen eltakar. Azt mondta, itt már semmi nincs, amiért maradni érdemes, és ezzel csak egyetérteni tudtam. Támogatom. Nem tinédzser már, meg fogja találni, amit keres. Talán még az apját is. Ezzel persze most magamat biztatom, a fene egye meg. Miért nem lehet ebben az országban egy tehetséges fiatalnak boldogulnia?!!
Hajnalban és alkonyatkor dalol nekem a feketerigó, ez olyan tavaszias! Mint az idő. Fakadnak a rügyek, a hóvirágok lassan elvirágzanak, ma tisztára úgy éreztem, mintha tavasz lenne.

Betértem Marihoz egy kávéra - együtt szoktunk kutyázni, ha összefutunk -, mesélte, hogy is volt az én rendőri megkeresésem. Őt felhívta Andi - a szomszédom -, hogy nyitva a kapu, mivel félt a kutyámtól, áthívta az állatmentő embert, hogy a kutyámat kiiktassa, és bejöhessenek a kertembe. Mari azt mondta nekik, nehogy bejöjjenek a házamba (milyen hálás vagyok ezért!), mert esetleg betörés volt, tetthely van, nyomok stb. Tehát hívták a rendőröket. Mari is behúzta a nyakát, hogy ezt a tanácsot ő adta, de megnyugtattam, milyen hálás vagyok érte, hiszen csak arról van szó, hogy törődtek velem. Ami zavar, az csak az állatmentő ember, akiről már a környéken inkább azt hiszik, állatkereskedő, és nem tudom elfelejteni azt az elfordított kerítéslécet, ahol Maci állva kifért volna, ha ki akart volna menni. Ez a rendőri "rajtaütés" után lett számomra észrevehető. Dolgozik a fantáziám: mi van, ha ért annyit a kutyákhoz, hogy tudja, az enyémért ezer eurót is lehet kaszálni? Egy sima magyar vizsláért 500-at kapott a menhely (ki tudja, neki ebből mennyi esik le), de Maci sokkal többet ér. Azóta nagyon figyelem a kerítés minden lécét. Mari azt mondja, hogy Sissi (a vizsla) gazdája feljelentette őt, mert mikor két nap múlva vissza akarta kérni a kutyáját, 70 ezret kért érte. Ez így sehogy nem gömbölyű. Nagyon fogok figyelni. Sajnos, Maci nem agresszív, bárki megfoghatja, ha van türelme megvárni, míg odamegy hozzá, és megszagolja.

2014. február 13.

El se tudod képzelni, mennyit fűrészelek mostanában: polcokat, léceket stb. Már egy hete csak a kályhában fűtök, próbálom felélni egyrészt mindazt a faanyagot, amit Pestről hoztam, másrészt a faágakat, amiket itt szedek össze. Előbbieket dekopírfűrésszel darabolom, utóbbiakat kézi fűrésszel, amit nemrég vettem, mert az enyémet elcsórták a munkások, mikor a házamat szigetelték. A régi bútoraimból származó fák igen gyorsan égnek, amiket meg összeszedek, nagyon nedvesek, szóval lassan, vagy sehogy. A kályha körül szinte folyamatos az őrt állás. A parázs kapargatása. Ma reggel fellázadtam, és begyújtottam a második konvektort, amit már rég nem használok. Adott meleget. És tudtam lusta lenni. Ma nem fűrészelek, és minden fa le van szarva. Amúgy isteni az idő, süt a nap, semmi nem esik, és szinte tavasz van. Be is kéne kenni a kutyámat Advantixszal, mert ilyenkor szeretnek a kullancsok támadni.

Azt hiszem, sokszor gúnyolódtam (-dok) olyanokon, akik azért kapják a lóvét, mert beszélniük kell, és semmi más. Tegnap reggel hallottam, hogy az ózdi tóba beesett pár gyerek, nem lett bajuk, a riporter így adta elő: "Jeges volt a csónakázótó jege." Ezt kend a hajadra!

2014. február 11.

Egész nap kopog a tetőn az eső, sártenger odakint. Nem bánom, hogy nem fagy és hó fogad az utakon. A héten két csodának nevezhető dolog is történt. Tegnapelőtt az autóm azt mondta a postánál - a legmesszebb attól, ahol lakom, pénzt vettem ki éppen -, hogy soha többé nem indul be. Két kattanást hallottam, ahogy elfordítottam a slusszkulcsot, aztán semmi. Két kilométert gyalogoltam hazáig, és lelkiállapotom nem tökéletessége folytán még az útbaeső közértbe se tértem be, hogy legalább kenyeret vegyek, amiért alapvetően indultam. Útba esett egy autószerelő műhely, oda betértem, kérdeztem, vajon motort is javítnak-e, vagy csak karosszériát. Sajnos, az utóbbit. De az ember adott egy telefonszámot, mondván, megbízható és olcsó szerelőműhelyé. Tegnap felhívtam már korán, kiderült, hogy az ember, aki nevét megadták, már nem dolgozik ott, de attól ők még egy autószerelő műhely. Megígérték, hogy egy trélerrel elszállítják az autómat. A telefont felvevőnek legalább háromszor elmondtam, hogy az x utca 4-gyel szemben lakom, merthogy ez van benne a GPS-ekben is, az én címem meg nem. Persze, hogy becsöngetett a szerelő bagázs az előbb említett címre, ahol egy szerencsétlen fiatalember próbált aludni, mivel éjjel szokott dolgozni. Mindegy, odakiabáltam, itt vagyok, én vagyok, megegyeztünk, kulcsot adtam, útbaigazítottam őket, hol az autóm. Húsz perc múlva már itt is voltak az autómmal együtt. Csak az egyik akku-saru volt lecsúszva, amit megcsiszoltak, meghúztak, és kedves kis Suzukim megint munkaképes. Nagyon hálás voltam. Ott álltam a kapuban a pénztárcámmal, kérdezve, mivel tartozom. Semmivel, felelték. Mit lehetne ezért kérni? - ez volt a második mondat. Annak ellenére, hogy Szigetszentmiklósról jöttek ide, ami oda-vissza legalább 25 km. Ingyen megúsztam, és újra van autóm!

Második rémség: 3 napig nem volt netem. Tegnap fél órán át szövegeltem az Invitel ügyfélszolgálatával, aki mindenféle cselekedetre rábírt, hogy én is rábírjam a gépemet az együttműködésre, de nem ment. Folyton ugyanahhoz a hibaüzenethez jutottunk. Megígérte, hogy ma kijön valaki, de ha nálam van a hiba - ezt az automata nem győzte hangsúlyozni -, akkor 7000 Ft a kiszállási díj. Az ember, aki mellesleg rettentő barátságtalan és sietős volt, megérkezett délután. Le sem ült a gépemhez, kattintott kettőt, és a kapcsolat máris megvolt. Hiába mondtam neki, hogy tegnap sokat szenvedtünk az ügyfélszolgálattal emiatt, nem érdekelte. A kapcsolat rendben, és kész. Nem tudom, hogy csinálta! Nem is csinált semmit. Elmenőben annyit röfögött, hogy mondjam azt, nem is találkoztunk, mert különben hétezerbe kerülne. Hiába volt udvariatlan, végül is megint spóroltam egy csomót, és az élet helyreállt. Hogy mitől és hogyan, ezt csak a fogorvos tudná elmesélni, akinek a rendelőjében hirtelen mindenkinek elmúlik a fogfájása...

2014. február 6.

Volt egy pár nap, amikor nagyon fagyott minden. A föld kőkemény, a pocsolyák jegesek, a tavon sétálni lehet. Pont most kezdtem el a kályhával fűteni, amikor végre kissé enyhébb lett az idő. Nem baj, 22 fok a szobában igen kellemes. Csak folyton rakni kell a kályhát. Próbálok friss, nemrég levágott ágakat is rárakni, de az igen nehezen hasznosul mint hőérték. Sőt, néha még el is almul tőle a tűz. Van még sok igen régen kiszáradt ágam, amikben bízni lehet, és csokorba szedtem, madzaggal összekötöttem gallyakat, amik segíthetnek feléleszteni a halódó lángot. Szerintem ezt a telet simán kihúzom a meglévő faanyaggal, nem aggódom.
Amikor Kálmán Olga azt mondja: "Egy hadseregben tartoznak", akkor megreccenek mint volt olvasószerkesztő, és nem értem, hogy a -ban, -ben ragokat miért képtelenek némelyek helyesen használni. Sokszor találkoztam ilyenekkel a tévében, de hogy pont K. Olga legyen ilyen félresiklott, azt sosem hittem volna.
Délegyházán szép az idő, minden elolvadt, már a reggeli ónosesőnek sincs maradéka. Idegesít, hogy elrabolták a fáimat. Tegnap jártak itt körbe a villanydrótok körzetéből faágakat lefűrészelő emberek, és találtam utánuk több nagyon ígéretes fadarabot, amiért ma délután ki is mentem a kis kosarammal, hogy összeszedjem. Hát nem voltak meg! Mások fürgébbek voltak, a fene egye meg. Mindig az első gondolat a nyerő: tegnap reggel, mikor láttam a sokat ígérő fadarabokat, úgy éreztem, érdemes volna őket a sövény mögé raknom, ahol nem látszanak, csak én tudom, hogy ott vannak. Nem tettem meg, úgy kell nekem!

Hej, nagy élmény: Dani ma felhívott. Nagyon reménykedik egy bankban fogant interjúja után, és kéri, hogy sokat agykontrollozzak a sikerért. Naná. Ő ebben sosem hitt, de ilyenkor mindegy, ugye. Mondhatta volna azt is, hogy imádkozzam. Azt is fogok. A reménysugár már felütötte fejét a lelkemben, így könnyebb lesz. No, most megint tennem kell a kályhába valami éghető dolgot, úgyhogy szevasztok, még legalább 2 órán át fűtenem kell.

2014. január 30.

Hogy fehér a világ, azt már tudjátok. Igen későn érkezett a hó. Én egyáltalán nem bántam, hogy az elmúlt két hónapban alig volt hideg (fűtésileg). Volt egy kivételes nap mostanában: amikor borsólevest főztem. Valamiért olyannyira megkívántam, hogy muszáj volt. Két bögre vízbe beleraktam egy húsleveskockát, meg egy marék betűtésztát, plusz a sült májról valamennyi zsírt, aztán a végén beleöntöttem egy borsókonzervet. Pont olyan leves lett belőle, amiről álmodtam. Igen forrón ettem, azóta is érzem a nyelvem érzéketlenségét, de ez így volt tökéletes. Kivételesen élveztem. Boldoggá tett. Az az igazság, hogy most is ezt főzöm, csak most nem betűtészta lesz benne, hanem az órákkal ezelőtt összekavart nokedlitészta, amit majd beleszaggatok. Képzeld el, a környéken sem lehet kapni egy normális, régimódi nokedliszaggatót! Nem értem. Kénytelen leszek deszkáról darabonként szaggatni.

Megtörtént. Jó lett! Megettem!

A minap éjjel kettőkor arra ébredtem, hogy valaki kántál utcahosszat: "Levanszarvanorbánviktor, levanszarvarogánantal, levanszarvaafidesz" - és ez így ment, amíg végül az utca végén el nem kanyarodott, ahol én már nem hallhattam.

2014. január 29.

Kezd gyanús lenni a szemben lakó ember, akitől meghatódtam, amikor fát ajánlott fel. A kerítése mellett áll egy autó amire az van írva oldalt: Állatmentők. Hátul meg: Állatkínzók. Akkor most döntsd el, hogy ők melyikek. A boltban, ami az egyetlen aprócska létesítmény, amihez gyalog el lehet jutni, gyakran sziesztáznak itteniek, beszélgetnek. Ott hallottam, hogy Sissit, a gyönyörű vizslalányt ez az állatmentő szilveszterkor elvitte. Állítólag a gazdája háza előtt ült, mert egy ügyetlen vendég nem jól csukta be a kaput. A gazdája a neten hirdette, kereste mindenütt. Megtudta, hogy a menhelyre vitték, ahol egy osztrák család 500 euróért megvette. Az azért a törvényhez tartozik, hogy csak olyan kutyát lehet befogni, amelyik - ahogy nálunk mondják - a határban téblábol. Nem egy kapu előtt vár, hogy beengedjék. Az osztrákok dicséretére legyen mondva, felvették a kapcsolatot a régi gazdával, hogy ha kifizeti az 500-at, amit ők adtak Sissiért, akkor visszaadják. Persze erről szó sem lehet.

Ezek után vettem észre a kerítésemen egy félrefordított deszkát, amely olyan nagy nyílást tett szabaddá, ahol a kutyám kétszer is kifért volna. A hideg végigfutott a hátamon. El se tudtam képzelni, hogy jött létre, és főleg mikor. Igaz, a deszkák régiek, elengednek, elrohadnak, a csavarok rozsdásodnak, de ha a kutyám nyomta volna félre a pofájával azt a deszkát, akkor biztos ki is ment volna. Rögtön gyanakodni kezdtem, hogy talán tisztelt szomszédom akarta Macit kicsalni. Lehet, hogy ez paranoia, de azonnal megdrótoztam a kerítést, és azóta figyelek nagyon. Ez az állatmentő állítólag több ezer forintot kap minden menhelyre szállított kutyáért. Ezt már mástól is hallottam, egy olyantól, akinek állítólag 70 ezret kellett volna fizetnie, hogy visszakapja a befogott kutyáját. Neki se volt erre pénze. Megreccent a hitem az állatmentőkben és a menhelyekben is. Ha ezek összedolgoznak, komoly nyereséget könyvelhetnek el. A boltban, ahol épp négyen voltunk, megegyeztünk abban, hogy ez az állatmentő inkább állatkereskedő, a boltos ki is jelentette vehemensen, hogy kirúgja, ha belépne a boltjába. Én meg nem tudom, mit gondoljak, de sokkal jobban fogok figyelni a kerítésem állapotára.

2014. janjár 25

A CIB bank kitalálta, hogy a jövőben csak tokenekkel akar operálni, így a megszokott bejelentkezésem már nem lesz elég. El kellett mennem Szigetszentmiklósra, hogy kapjak egy ilyen tokengeneráló kis kütyüt. Elmentem, mekaptam. Volt útközben egy Penny Markt, ahol sikerült 9k-t otthagynom. Nem bántam.

Nem igazán vagyok képes bármire, amíg nem tudom, hogy a fiam végre talált valami állást. Az egész világ addig egyáltalán nem érdekel.

2014. január 20.

Ez a januári tavasz - ma 10 fok van - igen jót tesz a költségvetésemnek. Bár tartana még hónapokig! Alapjáraton megy a konvektor, nem kályházom, mert az sokkal melegebbet csinál, mint amire szükségem van: 19-20 fok bőven elég.
Minden séta alkalmával keresek-találok valami levágott, letört ágat, amit hazavonszolok, aztán felaprítok rosszabb időkre számítva. Szomszédom beszólt, miután az egyik ilyen ágat behúztam a kertbe, hogy "hozzak át valamennyi fát?" Azóta is meg vagyok hatva. Megköszöntem és nemet mondtam. Eszembe jutott a kép, amit 30 évig néztem az Izabella utcai lakásunk falán, téli tájban egy rőzseszedő nénike hajlong nagy rőzseköteggel a hátán. Ilyennek éreztem magam. Lásd be: ilyen is vagyok. Csak nem a hátamon hozom a rőzsét, hanem magam után húzom. Sok ilyen találmányt már legallyaztam, csokorba kötöttem az ágacskákat egy spárgával nagyjából olyan vastagra, mint egy hasáb fát, és hogy beférjenek a kályha ajtaján. Komoly sikerélmény. És még mennyi ág van odakint! Ahogy múlik az idő, egyre pozitívabb vagyok: hátha kitartok tavaszig?

Jamie Oliver még mindig a kedvenc műsorom, imádja a koriandert, amit nem értek. Ültettem tavaly, ki is nőtt, de olyan borzalmas az íze, hogy elképzelni sem tudom valami ételben. Aztán az édes burgonya. Múltkor - életemben először - vettem az Aldiban, de az is olyan szörnyen undorító volt számomra az édességével, hogy szintén nem értem, mások mit esznek rajta. Marad a jól bevált snidling, petrezselyem, hagyma.

2014. január 11.

Ez a Dreamweaver kiakaszt, megint nem tudtam vele zöldágra vergődni két hétig. Ez az a program, amiben írom a blogot, ha nem tudnád.

Ajj, de utáltam az ünnepeket, nemcsak azért, mert Dani képtelen volt itt maradni 24-éig - kissé depressziós a munkanélküliség miatt -, hanem mert szilveszterkor, természetesen, itt is lődöznek, és a kutyák világgá mennek. Már aki olyan hülye, hogy kint hagyja a kutyáját a kertben, ahol még a kerítés sem elég magas. Maci a lábam alatt reszketett, naná. De a szomszéd gyönyörű kislány vizslája, Sissi elszökött valahová. Azt hiszem azonban, hogy bárhol is fogadják be (gyönyörű, barátságos, szeretetéhes), mindenütt job dolga lesz, mint ennél az idiótánál, aki soha nem vitte sétálni, és még azt is tiltotta, hogy hozzá szóljunk.

Ha ennyit sikerül felrakni a honlapomra, már sínen vagyok, azért nem is írok többet.

2014. január 9.

Mintha kötelességem lenne írni, pedig két hétig hanyagoltam. Féltem, hogyan tudom átstrukturálni az oldalaimat, hogy jól működjenek. Ha nem sikerült, szóljatok.