blog

Hajjaj van megint! Hajjajhajnali háromkor kutyám vonyítására ébredtem. Rosszul mondom: a vonyítás nem olyan, mint a farkasüvöltés, amit ő adott elő. Hosszan. Kiüvöltöttem: kuss! Elhallgatott. A füle kiváló. Naná, hogy nem volt több ágynyugalomra lehetőségem. Ajtónyitáskor mindketten be szoktak viharzani, de most csak Maci jött. Rémálmom valósággá lett, mikor Csót a kapu külső oldalán láttam kaparni. A segge megint tele volt tüskés ágakkal, ami végül is útmutatásul szolgál, hogy mely bokron küzdötte át magát. Hogy hol, azt ki kellett találnom.

Napfelkelte után elindultam körbenézni a kerítés minden szegletét. Megjegyzem közben, hogy kutvahideg volt, kezem lefagyott. Találtam egy rést a sarokban, kutyaszőr is lengett ott mint jelző. Kivittem egy régi képemet, jó vastag deszkára festettem még, azt bedugtam a nyílás elzárását szándékolva. Találtam az út mellett egy kidobott, elhasznált műanyag széket (mellesleg nem értem, hogy képzeli valaki, hogy csak úgy kitehet ide, közénk, ilyen szemetet!), na annak egyik karját letörtem, azzal feszítettem be a képemet a nyílásba, hogy ne lehessen belülről kinyomni. A szék többi maradékát a bokrok alá bújva odaillesztettem, ahol (kutyaszőr-lengés!) sejthető volt, hogy ez az állat képes volt kipréselni magát egy tíz centis résen. Mert ez képes! Basszus.

Na most. ha holnap reggel is itt ugat a kertemben, és nem kint farkasüvölt az utcán, akkor jó munkát végeztem. Egyáltalán nem vagyok benne biztos. Az ő találékonysága kimeríthetetlen, ha szabadulni kell.

Szili és Pöcök meglátogattak tegnap, ez már szinte hagyomány, hogy karácsony után váratlanul benéznek. Eddig Szalai Gyuri is velük jött Egérrel, de miután Szalás eltávozott, Egér is kiissé begubózott. Megértésem az övé; csókjait küldte. Kihasználtam az alkalmat, mivel új telefonommal még nem sikerült összebarátkoznom, és óránként 10%-ot merült ,hogy Szilit megkérjem, oldja ezt meg. Megoldotta! Azóta naponta se merült 10 százalékot, sőt!

Sej, közben kimentem a kertbe gereblyézni egy órácskára. Észre se vettem, milyen hideg van, csak mikor a macska táljába belefagyva találtam a vizet. Jó sok kutyagumit összehordtam kupacba, már amelyik nem volt odafagyva, így lelkiismeretem egy darabig tiszta. Azóta nem merek sétáltatni, mióta háromszor elrántottak, elestem, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Egyre több itt a lakó, és nem pórázon viszik a kutyáikat. Azt nem bánom, hogy jócskán belakták a környéket, de azt igen, hogy szerintük itt szabadon futkoshat minden kutya.

Egy ügyvéd azt mondta: "Az ügyészség megállapíthatónak látta az üzletszerűség megállapíthatóságát." Anyám! Ezt az ügyvédet sose kérném...

Gyakran látok az úton egy öreg hölgyet, ki vagy biciklit tol lassú léptekkel, vagy gurulós táskát húz maga után, de a járása egy nyolcvan évesé. Kitartóan halad mindig az út megfelelő oldalán lassan, de biztosan. Esőben, szélben, bármikor.

Hát tegnap elkaptam! Alig távol a bolttól megálltam, ajtót nyitottam, ajánlottam, hogy elviszem. Éppen csak gurulós táska volt nála. Szinte győzködnöm kellett, hogy ne gyalogoljon, hanem autózzon inkább. Végül beszállt. Azt tudom, hogy én két kilométerre lakom az első bolttól, de ahová őt vittem, az jóval túlmutatott ezen. Legalább kettővel. És még nem is házáig hagyta a fuvart, csak egy elágazásig. Kint a picsában. Ahol Sziliék birtoka is van. Az tényleg a világ vége errefele.

Pici arca olyan volt, mint egy fonnyadt alma. Értelmesen beszélt két cicájáról, meg a többiről, akik bejárnak hozzá kajáért. Fontosnak tartja ezt a napi 7-8 kilométeres gyaloglást az egészsége érdekében. Hát nem imádnivaló? Azt az érzést keltette bennem, hogy most betörtem a megszokásaiba, és elvettem tőle a napi sportját.

- Kit tisztelhetek önben? - kérdezte kiszállás előtt. Kezet fogtunk, megmondtam a nevem, ő is az övét: Bús Klára. Boldog karácsonyt kívántam, megfordultam, és visszaindultam. Még láttam, ahogy görnyedten, lassan húzza maga után a bevásárlását a kavicsos úton, a kietlen világ végén. Úgy éreztem, talán csak akkor értette meg, miért segítettem neki hazajutni, mikor boldog karácsonyt kívántam. Nem hiszem, hogy önzetlen segítést sokat kaphatott, de azt elfogadhatta, hogy ez volt az én ünnepi jótettem.

Máskor is gyakorta megállok, ha valaki öreg és vonszol valami nehezet. Néha fiatal, fülhallgatóval gyaloglót is megkérdezek, elvigyem-e, de ők lekoptatnak. Őket már kihagyom.

A karácsonyi ajándékom megvolt tegnap: nemcsak a létra, amit Daniéktól kaptam, hanem az unokanézés. Szívmelengető.
A tízes vonattal indultam, egyik kezemben a robotporszívó, másikban a kép, amit Zsuzsiról festettem, nyakamban meg a ridikül. A vonat isteni kényelmes, meleg, félig üres. Lábamat feltámasztottam a fűtőtestre, térdemre meg a könyvemet: Steinbecktől a Csatangolások Charleyval (ez az, amit szeretnék sose visszaadni Áginak, pedig szörnyen ragaszkodik a könyveihez...). Egy fiatalember engedélyt kért, hogy a szemben lévő ülést elfoglalhassa. Hát persze. Lenyalt haja volt, arca mint egy hermafroditáé, amúgy tiszta és rendes. Vadonatúj, sötétkék blue jeans rajta. Nagyon feszes. Talán még nem volt ideje belakni. Ahogy szétvetett lábakkal ült ott, látszott jól, mekkora "csomag" gátolja az illedelmesebb lábtartásban. Bár tudom, a férfiak ritkán ülnek illedelmesen, sőt, ha igen, akkor már baj van: feszengenek. Ő a maga módján feszengett, ötpercenként megpöckölte valamelyik ujjával a "csomagot" a lába közt. A periferiális látásom igen kiterjedt, s bár valóban a könyvem lapjaira koncentráltam, a hirtelen mozdulatait nem tudtam nem észlelni. És tényleg ötpercenként. Egész úton. Főleg a középső ujjával. Azért tényleg figyeltem a könyvemre is, így meglepően gyorsan eltelt az idő a Keletiig.

Kiléptem a süvítő szélbe, esőbe, kapucni a fejemen, csomagjaim lengtek, a díszcsomagolás ronggyá ázott, viszont a 7E busz szinte azonnal megérkezett. Hely is volt rajta, ahol elfértem mindennel együtt. Felhívtam Danit, hogy már közeledem. Örült, indulásra kész volt.

Hátam megett egyszerre felcsattant egy puzséri hang a hablatyoló, tágas magánhangzóival, a hangerő se maradt el. Odasandítottam a fájó nyakizmom megerőszakolása árán, egy tüskehajú, rendetlen, szabadidőruhás úriember mesélt valakinek saját hősiességéről a telefonjába. Egész úton. Minden mondatában három bazmeggel. Igen sajnáltam a hölgyet, aki vele szemben ült. Mikor a végállomás előtt eggyel leszállt, láttam, távolodva is csak telefonált. Roggyant tréninggatyája lógott a seggén. Éreztem, milyen alapvető fontosságú számára, hogy elmondja, amit mondott. A partnere nyilván alig szólt közbe, mert szünetet szinte nem észleltem a monológjában. A hátralevő megállót egy kisgyerek erőszakos üvöltése tette feledhetetlenné.

Dani várt a végállomás túloldalán, micsoda megkönnyebbülés! Lerakhattam csomagjaimat és hamarosan megérkeztünk az automata kertkapu belső oldalára. Az eső és a szél nem hagyott alább. Eredeti tervünk az volt, hogy elmegyünk az Árkádba, veszünk többek közt lazacot is, már fentem a fogam, hogy talán egy nagy csomag wc-papír is belefér a költségvetésbe, ami nekem most hiánycikk, de az őrületet látva a forgalomban, Dani nagyon helyesen úgy döntött, hogy ezt most ne. Később hallottam, hogy néhol már a parkolót is lezárták, mert nem fértek többen az áruházba.

Beléptem végre új otthonukba... csodás lett. Jó ízléssel válogatott minden burkolat, felszerelés, és főleg kész van! Utoljára nyáron láttam Sziliékkel együtt, mikor még semmi nem volt, csak levert falak, sitt mindenütt.

Nagy volt a csend. Dani szájára is tette a mutatóujját, ami azt jelentette: Erik végre elaludt. Az emeleten. A lenti körülményeket gyorsan szemügyre vettem, aztán nem bírtam sokáig várni, kértem bontsák fel a porszívó dobozát. Úgy éreztem, végre comme il faut ajándékot sikerült hoznom. És tényleg. Kipróbáltuk. Imádtam nézni, ahogy a kis robot mindenhová bebújik, mindent összeszed, aztán visszamegy a helyére, a töltőre. Tényleg örültek neki, ez volt nekem a legszebb karácsonyi élmény.

Erik egy óra múltán meg nem hallhatatlan szirénázással tudatta odaföntről, hogy társaságot kíván. Tanos barátnőmtől - ki bába volt - azt tanultam, ne közelítsek hirtelen, hisz idegen vagyok. Kértem Danit, ne hozza közelebb három méternél, legyen ő kíváncsi rám. Szemléljen meg, fogadja el, hogy ott vagyok, hogy nem jelentek veszélyt. Sokáig nagy szemekkel tanulmányozott apja karjaiból. Messziről. Tavaszi szél vizet áraszt... elénekeltem neki az egész dalt. Első mosolyát eközben kaptam, végig figyelt. És végig vigyorgott azzal az édes kis szájával.

Jött aztán a fényes rézcsengő: láttam, nem mást, csak azt bámulja az asztalon, a karácsonyfa alatt. Meglengettem, gyönyörű hangja volt. Látszott, hogy rá van cuppanva. Dani lerakta a takarókra, én meg vittem neki a csengőt. Faszcinírozta. Még arra is hajlandó volt, hogy - állítólag nem tökéletes kúszási technikáját meghazudtolva - száznyolcvan fokos fordulattal a csengő után haladjon, amivel aztán hang nélkül jó sokáig eljátszott.

Zsuzsi vajon sütött pontyot és tört krumplit szolgált fel nekünk ebédre, kifogástalan volt. Ő nem eszik húst, így Danival ketten pusztítottuk, majd apósa is átjött megenni a maradékot.

A vége az lett, hogy karomban tarthattam az unokámat, és nem bőgött emiatt. Sétálhattam vele, kinéztünk az ablakon, talán elfogadott mint veszélytelen egyedet.

Most jön a hülye anyós. Az egész kégli a hófehér falaival olyan, mint egy kórház, vagy egy bv-intézmény, én legalábbis úgy éreztem magam. Sehol egy szín, sehol egy hang. A csend elviselhetetlen volt. Danival alig tudtam beszélgetni, annyira frusztrált ez a steril környezet. A tévé ott áll a nappaliban, de nincs rá előfizetés, csak van. Rádiójuk sincs. A csend elviselhetetlen. Beleképzelem magam a pici ember helyzetébe: semmit nem hall, csak a saját hangját, mikor ordít, hogy valaki jöjjön már, és szóljon hozzám! Se zene, se dal, se valami akármilyen háttérzaj... Tudod te is, hogy a zakatoló vonaton, ami még zötyög is, lehet a legjobban ellazulni. A mongol kölykök anyjuk hátára vásznazva ügetnak a lovon, és jókat alszanak.

Az ingerszegény környezet, meg a költözés lehet oka annak, hogy az unokám étvágya csökkent, enni sincs kedve. Remélem, gyorsan kialakul valami változás, és Erik nem csak akkor fog hallgatni, ha valaki karjában van.

Dani hazahozott a létrámmal együtt, jól esett ebben a szörnyű, szeles időben. Odaadtam neki az egyik sárgás perzsaszőnyeget, ami eddig a kanapémat takarta, ők meg hiányt szenvednek szőnyegekben. Azt sajnálom, hogy az ágyam alá rejtett kis rádiót nem jutott eszembe nekiadni, hogy valami hangot vigyen az unokám életébe.

Ennyi volt a tegnap, szerintem jól sikerült, ha arra gondolok, Erik hányszor mosolygott rám.

Ez a kép eléggé szíven ütött annak ellenére, hogy én festettem. Hetekig gyötrődtem rajta, hisz a Rácz család bízott bennem. Volt olyan nap, hogy Orbán Viktorra hasonlított inkább, mint Edére. De most már hajlandó vagyok elfogadni, hogy sajátmagára hasonlít. A címe azt lehetne, hogy "Az Élet színes függönye félúton elakadt". Persze, hogy ez is csak utólag jut eszembe. Ami tényleg szíven ütött, az, hogy a Rácz családnak igazán tetszik, a papa azt kérte, amíg él, legyen nála. Ez több, mint megtisztelő. Egy idős, bánatban őszült ember fogja nézni a képemet (a fia képét, amit festettem), amíg él. Köszönöm. A szívem benne van.

Lám, mennyi boldogság fér egy hétbe! Legfontosabb, hogy Dani állást kapott, januárban kezd picivel több lóvéért, mint legutóbb. A jó az, hogy régi haverja is ott van, az egyik főnökével meg focizni szokott. Kértek tőle egy prezentációt, amit ígéretesnek tartottak, ezért alkalmazzák. Anyai szívemnek ennyi bőven elég.

Mindentudó levizsgáztatta az autómat, csont nélkül átment. Annyit suvickoltam a motortérben és kívül-belül, hogy csak na, még festettem is a pici rozsdafoltokat; megérdemlem. Két évig nincs erre gondom! Most kaptam levelet, hogy a jogsim is kész van, mehetek érte.

Ágit megint vendégül láttam usque 3 napra, jól elvoltunk. Élvezte, hogy ekkora tévén nézheti a nemtommilyen focibajnokságot, ami, ugye, nem az én ízlésem, tehát korán lefeküdtem, ő meg boldog volt. Bemutattam neki a robotporszívót, amiről eddig gőze sem volt (meg nekem se); a kis hülye, aranyos készülék összevissza járkált a szobában, és felszívott mindent, amit talált. Amikor lemerült, visszatért a bázisára, mint gyermek anyja kebelére, és töltötte magát. Imádom a technikát!

Szokás szerint reggel négykor kelés. Csodás reggelit prezentálok az előző napi vacsorából: ezúttal csirkecombbal főzött borsóleves kerül a tányéromra tojásos galuskával. Kényelembe helyezkedem - persze miután kutyáimat beeresztettem és boldogan körbeugráltak -, tálca, leves az ölemben, bekapcsolom a tévét.

Vörös orrot túrnak otrivinnel, majd véres köpet, hogy egy fogkrémet jobban vegyenek, aztán hüvelyflóra-javító gyógyszer következik, és van még a lábgomba, a székrekedés, a herpesz, és megint a takonyfolyósok a hüvelygomba után. JÓ ÉTVÁGYAT! A fosósok is kapnak valamit, hogy ne fossanak.

Na de tényleg! Nyáry Károly azt mondja: "Az utolsó finisben vagyunk". Kárász Robi szerint "kevés az orvoshiány". Egy politikus aztán így nyilatkozik: "Különbségtételt tennék". Többet nem jegyeztem fel, pedig lett volna mit.

Képzeld, ennek ellenére is boldog vagyok. Főleg azért, mert süt a nap, még az is lehet, hogy összekapom magam, és lemosom az autót. A bokáig érő sár tegnap óta sokat csillapodott, a vizsgára pedig csak tiszta autót lehet küldeni. Kedd vagy szerda lesz az időpont, Mindenttudó majd elintézi. Én meg fizetek. Ma vasárnap van, csak hogy tudd.

Nagyon élvezem az új ("új") telefonomat, kinyitja a világot előttem. Hálás köszönet Dani apósának. Mióta Dani munkanélküli, sose hív fel. Kénytelen vagyok menyemmel, Zsuzsival írásban kommunikálni; ő legalább szorgalmasan válaszol. Infóéhségem tehát, mondjuk, kielégül.

Tegnap voltam 72 éves. Ne merj gratulálni! Nincs oly szerencsém, mint Náray Tamásnak, aki egy huszast nyugodtan letegadhat. Én már egyet se. Ennélfogva tegnap járt le a jogosítványom, amit azután már csak egy évre adnak. Hosszú túrára indultam tehát, miután összegyűjtöttem elintéznivalóimat egy napra. Amikor süt a nap! Szerencsémre ez pont ma volt. Van. Szinte tavasz.

Mivel autómat szokás szerint kiéheztetem, ez ma se volt másképp. Jeges volt az ablak reggel, ilyenkor beindítom a motort, a ventilátort, az ablakfűtést, és visszaülök a meleg szobába. Aggódtam, nem eszi-e meg az utolsó deci benzint. Elértem a benzinkútig. Utána gyógyszertár, valami hajtápláló szart szedek Aranka javaslatára, ami majd 9k-ba kerül. Mivel Arankának hiszek már vagy hatvanöt éve, végigcsinálom a kúrát. Utána irány Szentmiklós, a deszkáim, amikre festek, már egy hete leszabva vártak.

Következő állomás Dunaharaszti, hogy végre beüzemeltessem a Telekomnál az "új" mobilomat, amit Dani apósa ajándékozott nekem, mert ő vett még újabbat. A hölgy, akihez számot húztam, először füstölgött kicsit, hogy a szerviz máshol van - mutogatott jobbra-balra, mondám: fogalmam sincs a környékről, kár is erőlködnie -, de végül leküzdötte saját ellenérzéseit, szétbontotta - számomra varázslatosan gyors és követhetetlen mozdulatokkal - mindkét telefonomat, majd hozott új simkártyát az újabbikba, és a gépén azt is elintézte, hogy ezentúl harmadannyiért telefonálhassak, sőt karácsonyi ajándékként 30 napra olyan kedvezményeket kaptam, amik forintban szinte már nem is látszanak.

Meglepően gyorsan végeztem mindenütt, így tíz után már a Tescóba értem, ahol majd három órát kellett eltöltenem, mielőtt az okmányirodába megyek. (Nekem ez sose okozott problémát, legfeljebb fordítva: túl kevés volt az idő.) Első utam a büféhez vezetett, a legolcsóbb, amit ötszázért megkaptam, tíz kicsi tavaszi tekercs. A pénztárcám már könyörgött könnyítésért a súlyos aprók miatt úgyis. Én úgy ismerem a tavaszi tekercset, hogy puha, áttetsző rizslapba zöldségeket tekernek, és kész. Ezek olyan kemények voltak, hogy feladtam a rágási, főleg harapási kísérleteket, és kértem, rakják inkább dobozba, elvittem.

Körülnézés, tapogatás, árak felmérése, ellenállhatatlan apróságok kosárba rakása, aztán az órára néztem, és meglepve tapasztalám, hogy alig van már időm. Gyorsan kutya-macska kaják betárazása, 400-ért egy kiló szépséges csirkecomb (a kutyakaja drágább!), leárazott Kékfrankost is találtam.

Tíz perccel az időpontom előtt értem az okmányirodába. Egy kedves úriember tanácsára nem ütöttem be a kapott kódomat az automatába, sorszámot se húztam, azt mondta, névről fognak szólítani. Elkövetkezett a 13:30, az én időm, és csodálkozz: valaki a nevemet kiáltotta. Úgy elintéztem ezt is, hogy két óra 5 perckor már itthon voltam 15 km száguldás után. Nem először állapítom meg, hogy ez a kormányablak-szisztéma bizony jól működik. Vagy hat doboz tejet is vettem 159-ért, ami itt a környéken lehetetlen 200 alatt. Azt most ne kérdezd, hogy a számla végösszege mi volt, csak annyit teszek párhuzamba ezzel, hogy egy nagy zsák kutyakaja önmagában többe került volna, mint amit itt számtalan másért is fizettem összesen. Egyik állatom - magamat is beleértve - se fog legalább egy hónapig éhezni.

A bankszámlámat megnézni még némi bátorsággyűjtést igényel, miután az automatából jókora összeget kivettem a kocsi vizsgáztatására mellesleg. Már aggódtam, mikor fog felsípolni a kütyü, hogy "nincs fedezet!" Holnap jön a nyugdíjam, heuréka. Megúsztam.

Jó nap volt. Kutyáim úgy táncoltak a kapu belső oldalán, mintha egy hete nem láttak volna. Hallom éppen, Cicaja is dörömböl az ajtón. Mindenki együtt van, mindent elintéztem, ez itten kérem a béke szigete. Csak maradjon így! A csomagtartóból még be kell hordanom a cuccot, de az ráér. Itt nem lop senki. Most elnyúlok, és nézem a Konyhafőnököt, amit felvettem.

A hét eleje szarul kezdődött. Hallottam kintről sok kutyaugatást, de ami frusztrált, az emberi ugtás volt ilyeténképpen. "menj innen bszdmeg!" Miután kimentem a kertbe, és Csót nem találtam, egyértelművé vált, hogy rémületem valós. Megint kiszökött valahol. Viszont van egy oly csodás tulajdonsága, hogy ugyanazon az útan vissza is tud jönni. Ezt tette. Csak másnap, világosban indultam kerítrésszemlére, de elsőre nem találtam semmit. Miután másodszor is egyértelmű lett, hogy kijutott valahol, hiszen a kapu előtt ült kívül, tüzetesebben áttekintettem kerítésem vonulatát. Észre is vettem, hogy van egy rés, jókorára kitágítva, ráadásul kutyaszőrrel megspékelve, ami egyértelművé tette, hogy erre kell figyelnem. Kivittem egy hatalmas darab fát, drótot, már csak bemászni kellett a sűrű bokrok közé Rettenetes volt. Szúrós ágak mindenfelől, karom felsebezve, hajam tele mindenfélével, de hősiesen beiktattam a nagy fát és a drótot a kellő helyre. Nincs még ennek vége, mert a kerítésemet szemlélve több kitörési pontot is feltérképeztem. Cso találékonyságától függ, mikor veszi észre ezeket.

Bejelentkeztem a 1818-ra, hogy időpontot kérjek a jogosítványom megújítására. Először rémes infót kaptam: csak január 7-ére fogadtak volna Szigetszentmiklóson. Nekem e hó 10-én jár le a jogsim. Képzeld el, a kormányablak olyan segítőkész volt, hogy Dunaharasztiban szerzett nekem egy időpontot december 11-re! Az még egy picivel közelebb is van, mint Szentmiklós.

Jó ez azért is, mert kaptam Dani apósától egy eléggé menő mobiltelefont, amibe a mostani - szinte múlt századi - telefonom kártyáját talán bele lehet suvasztani, és a Telekom is ott van, ahová mennem kell. Meg a Tesco is. Ott sajos mindig elköltök párezret, akárhogy vigyázok. Kutyakaja, macskakaja mindig kell, ezt nem lehet megúszni.

Nagy dolgot tettem ma: kipucoltam a konyhai szekrényemet, mivel egyre többször találkoztam apró ízeltlábúakkal, amik nem voltak nagyobbak egy egérszarnál. Volt a szekrényben több dolog is, mi régi, talán lezáratlan zacskóban, értettem a dolgot. Kirámoltam mindent, fertőtlenítettem a polcokat, aztán visszaraktam a dolgokat. Sok mindent kidobtam, így most van hely bőven. Tuti, hogy a zsizsikek sem termekődnek újra. Jó érzés ez!

Ami a koronát teszi a napomra: ma Dani interjún volt megint egy biztosítónál, ahol a leendő főnökével focizni szokott. Kapott egy feladatot, mit hétfőre meg kell oldania, szerintem sikerülni fog. Ez tényleg a korona a napomra, sikerülnie kell. Erről fogok álmodni. Good night!

- Ne aggódj, anyucika!
- De aggódom!
- Akkor aggódj, végül is ez a dolgod...

...zajlott fiam és köztem a mai diskurzus. Tegnap elbocsátották. Tudtam, hogy bekövetkezik. Utált ott lenni. Miután egyszer rávilágított, hogy a munkaszerződésében 16:45 áll a munkaidő végeként, és mégis 6-ig meetingelnie kellett, és a főnökének sejtelme sem volt a munkaszerződés ilyetén kritériumáról, mondhatni rácsodálkozott, Dani felszólamlása után érezhető volt a hangulatváltozás közte meg a főnökök között. Nekik igásló kell, aki akárhány órát szó nélkül húz.

Eltartott egy ideig, mire megnyugodtam, leginkább azért, mert Dani úgy fogalmazoltt: nagy megkönnyebbülést érez. Végre lerázta magáról ezt a kényszert. A végén már én is ráerősítettem: a K und H dugja fel magának!

Meglátjuk, mi lesz. Ő nem aggódik, sőt örül, hogy januárig biztos szabad lesz. Pályázott három helyen. És még fog is. Pénteken már interjúra megy. Drukkoljunk.

Elkészült az autóm, délelőttől-délutánig. Vitték-hozták. Első fékek komplett cseréje, tömítés a motorblokkon, ahol évek óta folydogált az olaj, rozsdáskás részek csiszolása, festékkel lefújása: klassz! Igaz, vettek hozzá izzókészletet és gyertyákat is, amikre nem volt szükség, mert kiderült, hogy jó állapotban vannak. Raktározom. Negyven rugó. Nekem megérte így a kanapén ülve végig"szenvedni".

Mindenttudó lelkiismeretességére jellemző például, hogy mikor lehúztam az ablakot, és fölül ott volt egy két éves mocsokcsík, azonnal letörölte egy ronggyal, miközben oda sem figyelt. A kocsi lábtörlőjét szándékoztam legalább kirázni, mielőtt elviszik, de elmaradt. Tele volt gazzal, homokkal, száraz levelekkel. Ma vettem észre, hogy tiszta. Ezek a kéretlen, ösztönös javító mozdulatok helyezik beléje a bizalmamat.

Úgy veszem észre, hogy a narancsszín látványa felkorbácsol. Pláne ha metállfényű. Ez újdonság. Eddig csak a tenger számtalan kék árnyalata tett rám ilyen hatást. A kettő együtt pedig Haj!

Vihogtam ma is Tvrtko egy szóösszetételén: "forintiális összeg". Ez is haj!

27 a szerencseszámom. Mivel semmi rendkívüli nem történt ma, ezt szerencsének tekintem. Leszámítva hajnali élményemet, mikor is csak simán keresztbe tettem volna a lábam az ágyban, de olyan embertelen fájdalom állt bele a csípőmbe - sajnos, a sokszor műtöttbe -, hogy utána csak a rémséges gondolatok jöttek sorban: kórház, röntgen, új műtét, hathetes elvekvés, és az összes többi ezzel kapcsolatos logisztikai rémálom. Reménytelen volt elaludni újra, így egykor már letipegtem a lépcsőn, és kezdődött az irdatlan hosszú sötétség hét óráig, amikor kelni kezd a nap, és a kutyák is enni kapnak.

Mindegy. A hajnali incidenst úgy tekintem, mint szerencsét, mert utána, azóta se fáj a lábam egyáltalán. Az összes előrevetített rémkép törölve. Hát nem csodás ez a nap? De!

Több mint 1700-ért vettem azt a pici polírpasztát, tán 60 ml az egész. Megnyomtam, s jött ki belőle a levegő. Anyag helyett. Mindegy már, még a felét se használtam el, s a lámpáim tényleg átlátszóvá váltak. Mármint a burájuk.

Itt láthatók életem értelmei. Jobbra pedig életem meglepetése: elsőízben sikerült emberi fogyasztásra alkalmas, nyugodtan állíthatom: tökéletes zsemlét sütnöm! Puha, könnyű, átsült. Amire még nem volt példa. Vagy súlyos lett, vagy belül sületlen, általában mindkettő. És képzeld el, fogalmam sincs, hogy csináltam. Nem mértem semmit, csak érzésből adagoltam tejet, vajat, tojást. Mert ez nem sima vizes zsemle, hanem ízes, tartalmas, mégis könnyű. El vagyok ragadtatva. Tuti, hogy még egyszer nem fog sikerülni.

Meghozta a postás az ajándékcsomagot is, amit Daniéknak szánok. Nem árulom el, mi az, mert van olyan barátnőm, aki nem tudja tartani a száját, ha jól értesült szerepében tetszeleghet. Rossz ajándékozó vagyok, fantáziátlan (persze ha gazdag lennék, tudnék szárnyalni), de ezúttal biztos, hogy beletalálok a közepibe. Durr!

Gyönyörű, verőfényes nap volt a mai is. Még mindig vigyázni kell a poloskákra, ha nyitva hagyom az ajtót. Bejött kettő, de lavadásztam őket. Egy méterről megérzem a szagát, csak körül kell néznem.

Tegnap elmentem Mindenttudó Zoltánhoz, ki odahívta egyik sógorát. Ez az ember Suzuki-mániás, ott-töltött egy órám alatt meggyőződhettem róla, hogy minden ízével tisztában van. Mármint az autóméval. Felmérés volt a cél vizsga előtt. Sokkal több rossz hírre számítottam, ezzel szemben sok jó hírt kaptam. Az alja rendben van - amire ugye negyedmilliót költöttem tavalyelőt, és már nem is reméltem, hogy valaha összeáll -, az biztos, hogy az első fékpofákat cserélni kell, meg az izzókat is, plusz van valami tömítés a motoron, ami miatt folyik az olaj, de alapjában jónak mondta a szakember az autót. Még a kipufogót is. Minden fontos alkatrésze jól van. Ahogy tippelem, talán ötvenezerből megúszhatom a javítást. Utána két évig megint járhatok vele. Megveszik hozzá, ami kell, meg is javítják, le is vizsgáztatják még január előtt. Mindent rájuk bíztam. Mi mást tehetnék? Fizetek. Remélem, idén is korábban utalják a nyugdíjat, kifizethetek mindent, aztán majd jön a hűha! január közepéig. Úgy vagyok ezzel, hogy amíg nincs itt, addig nem foglalkozom vele. Szarok rá, hogy pontos legyek.

Két éve nem mostam le az autót, csak most, mielőtt Mindenttudóhoz vittem. Rá se lehet ismerni! Fénylik! Mióta nem láttam ezt! Vettem polírpasztát, amivel majd a fényszórók burkolatát próbálom átláthatóbbá varázsolni, állítólag lehet. Jó drága volt, ajánlom neki, hogy hasson. Holnap nekirugaszkodom, most van hozzá kedvem. A kedv kell, különben semmit nem teszek. Jó, vannak kötelező dolgok, nekem kötelezők, hogy például a szőnyeg ne legyen kutyaszőrös, elő a kefével, padló összesöpör, hogy a sok behordott bisz-basz eltűnjön, aztán felmos, hogy fényességet is lássak, ezek nem kedv kérdései, hanem muszáj kérdései. A tisztaságot szretem magam körül. Menyugtat és jókedvre derít. A jókedv fontos.

Hiszem azt, hogy aki kuplerájban él, elhalasztott takarítások sokaságán túl, az depressziós lesz. Körülnéz, és nem lát mást, mint reménytelenséget. Meg azt, hogy ez már túl sok, ezen nem tudom átrágni magam.Pedig de! Neki kell állni, felszámolni mindent, ami nem kell, és máris új élet kezdődik. Ezt Márta barátnőmnek kábé negyven éve mantrázom, tippelhetsz, milyen sikerrel. Nulla. Ő már így marad, gyűjtöget, rakosgat, nem el, hanem kupacba.

Felejtsük el, amin úgysem tudunk változtatni; én csak körülnézek, szőnyegem szőrmentes - pedig két bozonos nagy kutyám van -, a padló fényes, semmilyen sarkokban semmi nincs felhalmozva, a konyhapultjaim tiszták és fényesek, morzsa sehol = minden rendben. A jó érzés, sőt a boldogság, és mégsőt az elégedettség itt kezdődik. Csak körülnézek, és szeretem, amit látok. Ennyi! Márta! Még mindig nem érted? Negyven év után? Mindegy, ő nem olvas engem, azok közé tartozik, akik sose fognak számítógéphez nyúlni. Pedig lehet, hogy leírva eljutna az agyáig mindez, mindaz, amit negyven év alatt ezerszer elmondtam. Hiába!

Nem tudom, miért törődöm még mindig ezzel. Van, aki nem képes és nem is akar változni. Beleszokott, hogy úgy van, ahogy. Nyilván az én hibám, hogy segítenék, de úgyse tudok. Kár, kár, mondá a varjú, és rohadtul igaza van.

Ma csak 2-ig aludtam. Rém hosszúak a hajnali, sötét órák. Meg aztán a koraestiek is. Az egész tél rém hosszú lesz. Magyarországról nézve a téli napforduló idején a Nap 19 fok magasan delel, 8,5 órát van fent.
A téli napforduló december 21-22-én következik be, úgyhogy nem kell már sokat várni, mikor nézhetem, mennyivel korábban oltják el a köztéri lámpákat. Onnan kezdve világosodunk, addig viszont még sötétedünk. Ki kell bírni! Ki fogjuk.

Mondtam már, hogy homárt még nem ettem? De akarok! Ha hiszed, ha nem, repülni már nem akarok. Akkor se, ha ingyen vinne el valaki. Nem bíznék benne. Meg a gépben sem. A megszokott kis gépeim, amik már jól ismerték a seggemet, na ők érdemelték ki bizalmamat, nyújtottak biztonságot. Persze ha az én kezemben volt a botkormány. Akkor sose féltem. Ha más vitt el, akkor igen.

Visszamennék szívesen Grand Canariára. Csúsznék le a dünéken... Hagyjuk a bakancslistát, úgyse fog valóra válni. E környéken még lila karfiolt se lehet kapni.

Telehold van. Csodálom, hogy reggel 4-ig tudtam aludni. Tudtam. Zúg a fejem, vagy csak a fridzsider zúg, de valami zúg.

Édes fiam motorrál jár dolgozni a bankba, sosem tudom levetkőzni az aggodalmat, amit ez jelent.

Sej, hallottam ma egy édes kiszólást: "toronyúszó". Nyilván toronyugrót akart mondani, de vicces volt.

Aztán a Domokos néven gondolkoztam - mert hogy sok időm van erre -, vajon van-e domok, amivel bekenik az illetőt, hogy utána már domokos legyen? Van olyan, hogy Somos mint név, ott legalább tudni lehet, hogy a som egy létező gyömölcs/zöldség/vadizé, ha őt bekenik ezzel, akkor somos lesz. De mi van a párkányival? A szabadival? A sörössel? A pálinkással? A borossal?

A hidegben is van valami jó. Kirakhatom a kajákat éjszakára a kutyaház tetejére, nem foglalja a nagy lábas a helyet a hűtőben.
Kritika érte a ház elejét, hogy nagymama mivoltomban nem sziporkázom. Unokámat nem mutogatom. Ő itt van a lelkemben, a legfontosabb helyen, mint egy titok, egy rejtett kincs, amit csak én nézegethetek. Na jó, szülői engedély nélkül ugyan, de lássatok egy friss képet róla, aminek Dani azt a címet adta: "hol van apa?"

Itt látom először az Extra-féle orrot és szájat. Eddig minden felvételen teli szájjal röhögött - ha szabad ilyen durva szót használni egyáltalán -, szóval vigyorgott, nevetett, kacagott, ez az első elkomolyodása, amit én láttam. Rossz ez a távolság, alig fog ismerni. Majd betoppanok karácsonykor, mint egy ismeretlen vén banya, ő meg elsírja magát. Van rá esély.

Eggyolk, ugye? Konyhafőnök, Michelin-csillagos séf, Ákos szerint eggyork. Nem vicc. Saját, világszinten elismert szakmájában sem tudja, mi a tojás sárgája angolul. Hogy van ez?
Puffogok én sok minden miatt, ez is egy. Ma vettem észre, hogy komoly emberek átvették a kifejezést, amit először olyan Mónika-show-ban szereplő, iskolázatlan emberektől hallottam, akik ahelyett, hogy megmondom őszintén, úgy fogalmaztak: "megmondom az őszintét". Tényleg ez lesz, hogy a Tanú c. film után például a helyzet fokozódik? Bemegy a köztudatba mint elfogadható? Nem idézőjelben, hogy tudjuk, ez idézet egy humoros filmből, hanem komolyan? Aggódásom a szép magyar nyelvért velem fog meghalni, addig meg bírjátok ki. Folytatom: "lehet kell kis segítség". Mi bajunk a "hogy" kötőszóval? "Ha és amennyiben" - ez nekem bozalom. Mindkét szó egyenértékű. Mégis halmozzák. Oly ügyvédiesen. A "hogy" kihagyása terjed a székelyes nyelvjárás átvételével. Példa: "Rá kell szóljak"... helyesen: rá kell szólnom, vagy rá kell, hogy szóljak. "Meg kell tanuljam" - nem! Meg kell tanulnom, vagy meg kell, hogy tanuljam!
Frankó manapság minden rövidíteni. Aggaszt, hogy meddig és mennyire. A gyönyörű anyanyelvünkkel teszik ezt, ami nekem fáj.
Oké, kutyáim már megették a vacsorájukat, Cicaja is sokat zabál mostanában - főleg az istentelen drága száraztápból -, tán a bundáját növeszti télre. Ilyeténképp - hogy én is rövidítsek - beköszöntött a BBC állapota. Lefordítom neked: Boldogság, Béke, Csend. Amen. Vagy Howgh!

Tango Alfa Romeo Lima Oscar Sierra egy felfuvalkodott, személyeskedő, krákogó, türelmetlen és konfrontatív vén fsz, örülök tehát, hogy ezentúl nem az ő pofáját kell néznem, ha szeretett szülővárosom ügyeiről lesz szó. Az én napom ma mindenképp szép.

Tegnapelőtt Sziliék áthívtak egy úgynevezett utolsó koccintásra, mivel vége a szezonnak és így a víkendezésnek is. Pöcök csodás paradicsomlevest főzött nokedlival, ami külön kedvencem, s ebből még jutott bőven a csirkepaprikás mellé is. Kovászos uborkával! Ki kívánhatna ennél fejedelmibb kaját? Koccintottunk is, naná. Hátunkat melengette az őszi nap, szívünket pedig a rég-régi barátság. A kertjük gyönyörű, mindig ápolt, szégyellem magam, ha a magaméra gondolok. Furcsa, hogy az idén mintha nem is lenne szúnyog. Poloska persze van bőven. De azok nem jönnek az asztalhoz.

Igazi őszeleji délután volt ez sok napfénnyel, finom vörösborral és sok dumával. Pöcök mindig rám ír egy szót aztán: "hazaértél?" Persze. Azt az egy kilométert még félálomban is levezetem a összes fekvőrendőrrel, amitől úgyse lehet hármasba kapcsolni. Az ittasan vezetésben pedig sok éves gyakorlatom van.

Klassz volt ez a hétvége, ez a lényeg. Tegnap Dani megint elment Kakucsra, a versenypályára, hogy megbőgesse a motorját. Nem először, és lelkesedését látva nem is utoljára. Legalább megtanulja a száguldást is. Fontos. Persze, hogy folyton aggódom érte, de úgy nem lehet élni, ha ezt el nem hessegetem.

Tegnap nálam egyfolytában csütörtök volt. Erre ma kitör a szombat. Ki érti ezt? Belenyugodtam.
Zuhog az eső. Alig hiszem, hogy tényleg megjött az ősz. Pedig itt van, kopog a tetőn.

Nagyjából nyolcvanezret fizettem vízszámla okán az elmúlt két hónapban, mert - mint kiderült - a hidrofórom bemondta az unalmast. Így amikor hosszan locsoltam, sőt egy éjszakára véletlenül a csapot sem zártam el, nem a kútból, hanem az állami csőből folyt el a víz. Rémisztő pincémbe lemászott Zoltán, kit a telefonomban csak Mindenttudóként tartok nyilván, ő állapította meg a tényállást.

Ötezerért megtudtam, hogy tavaszig nem locsolhatok, akkor majd hoz egy új hidrofórt. Brrr, előre félek, az mibe fog kerülni. Három éve volt cserélve.

Piszkosul múlnak a napok, hetek, évek, tényleg ritkán tudom, milyen nap van. Amikor reggel hatkor híradót akarok nézni, és nem az van, akkor jövök rá: megint szombat. Nem csípem a hétvégét. Dani ilyenkor sose hív fel. A boltokból kifogy a kaja. A húsosok hétfőn ki se nyitnak.

Van, aki nem érti, hogy lehetek elégedett a magányos életemmel. Megszoktam. Nyilván bele is betonozódtam. Ha arra gondolok, lenne itt valaki, aki beleszól bármibe, arrébb tesz akármit, amit én direkt hagytam ott, ahol, netán engem akarna nevelni, hátam borsódzik. Ha van elégedett, kiegyensúlyozott, magának való, egyedül élő ember, az én vagyok. Nem hazudok.

A minap beszélgettem itt egy nálam sokkal öregebb asszonnyal, aki a botjával szép lassan rendszeresen elbiceg a kapum előtt; meglepetésemre arról számolt be, hogy fent van a Facebookon, és már udvarlót is talált. Ez nyilván azt jelenti, hogy keresett. Ez az, ameddig én biztos nem fogok eljutni. Tudom, társas lényeknek születtünk, talán valaki még perverziónak is találhatja, hogy e fogalmat két kutyámra és macskámra vetítem, és ki is elégít az ő társaságuk, de így van.

A fiam, a menyem, az unokám, az egész nagy család, ami őket körülveszi, olyan bástya, ami mindentől megvéd engem. Soha nem jutna eszembe, hogy az életem hiábavaló volt. A repüléstől kaptam mindent, ami fontos, persze Danin kívül. Ha az életem folyásán, a múlton elmélkedem, annyi gyönyörűséget találok benne, ami bármely mostani napomat megszépíti. Jó, sőt kivételesen szép életem volt, és ettől a jelen is az. Nem kell ehhez senki más. Örülök a fényes félholdnak, ami épp beköszön az ablakon, jobban világít, mint az utcai lámpa. Örülök, hogy alig van idebent poloska, igaz, kemény harcot vívtam ellenük. Ha a spriccnimből kifogy a fokhagymás keverék, jön a mentás. Állítólag mindegyik riasztja őket. Tényleg. Az ajtófélfákat fújom be. Ez csak akkor lényeges, ha süt a nap, pláne az ajtóra, ahol bejönni akarnak. Most, e hűvös, esős napokon fellélegezhetek. Látod: mindenben van valami jó.

Tegnap Szilivel Gödöllőre kirándultunk. Palotai Nándi halálának 20. évfordulójára. Ismét végignézhettem a hatalmas gödöllői repülőtéren, ahol nem kevés időt töltöttem, míg a 22 ugrásomat tlejesítettem. Csodálatos hely, mindig is imádtam. Edzőtáborban az emeletes ágyamból kiláttam a vérvörös napkeltére, sosem felejtem.

Both Lajos, az akkori reptérparancsnok és a mai vezető mindent megmutatott, gyönyörű rendben tartja a kertektől kezdve a büfén és múzeumon át az összes helyiséget, a csicsergőt, ami mindennel fel van szerelve (hivatalosan rep.irányító központ).

Lajos felsorolta a kevés nőt, aki jelen volt, engem kivéve. Aztán elszégyellte magát, hogy azért én is voltam ejtőernyős, és megemlítette a nevemet. Szemből egy páran fotózni kezdtek. Mellettem egy hatalmas úriember végre nem a hátát mutatta, hanem felém fordult, és nagy szemekkel kérdezte: "a műrepülő?"

Vankó Magdi kedves beszédet mondott Nándi emlékművénél, majd még valaki, én csak annyit fűztem hozzá a végén, hogy többek között repülőoktatója voltam, és ha nem akart volna mindenáron repülni, talán ma is élne... Kati, a felesége megsimogatta a vállamat, hogy nem én tehetek róla. Másoktól is kierőszakolta volna. (Igaz, ami igaz, Dunakeszin én vizsgáztattam, és átment.)

Emlékek... A kis Palotai Nándit látva eszembe jutott Florida, ahol én voltam a sofőr, vittem Katit és a kis Nándit mindenhová, a Kennedy Space Centerbe, Disney World-be, Wendy's-be, Wallmarktba, mialatt apja és Ede a drop zone-ban ugráltak.

Ahogy a hatalmasra nőtt fiú a szoba másik végéből rám nézett, úgy tűnt, hogy emlékszik rám. És tényleg. Még puszit is kaptam tőle később.

Annyira hasonlít az apjára! Mondtam, nehogy az orrával merjen valamit csinálni. Szerencsére nem akar.

Aztán ott volt Gajdán Miki! Szinte már őskövület. Végigélte az MHSZ-korszakot, utána az MRSZ-t. Rossz nyelvek szerint az egész MHSZ azért ment csődbe, hogy az ő kapcsolatait felszámolják.

Mindig tudta, mit hová kell tenni, kivel kell beszélni, hogy kell elintézni. Mindig jól ápolt, jól öltözött volt, most sem hazudtolta meg magát. Csak saccolni tudom, hány éves lehet, de nyolcvan körül. Boldog voltam, hogy életben láthatom. (A könyökénél ott egy ágyaspálinka-torony, amit Both Lajos hozott össze, meg is kóstoltam, kiváló!)

A reptér gyönyörű, a rend példás, Lajost aggasztja kissé, ki fogja tovább vinni, ha ő már nem... Tudja, mi a gazdátlan repterek sorsa: szétlopják őket az utolsó szögig. Ne legyen így! Éljetek soká, ti, akik tettetek valamit, vagy sokat a repülésért, ne vesszen el minden.

És még a hold se világít...
Múlt héten megint háromkor dobott ki az ágy, kapcsolom a villanyt, de csak az izzószál piros körvonalai látszanak. Ahhoz elég, hogy a lépcső fokait megtaláljam lefelé, meg hogy a nappalim körvonalait kivehessem. Ahhoz már elemlámpa kellett, hogy a nagy karácsonyi gyertyámat megtaláljam. Sikerült. Két órán át dekkoltam tétlenül, áramtalanul, azon imádkozva, hogy legalább öt óra körül valaki induljon munkába, háborodjon fel, és telefonáljon az elműnek, hogy mi ez. Így történt. Amikor egy kattanással az izzószálak is kialudtak, akkor tudtam, hogy valaki ténykedni kezdett. Félhatra aztán fényárban úszott minden, sípolással az összes kütyüm jelezte, hogy harcra kész.

A bankoláshoz szükséges tokent közben kicseréltettem, muszáj volt. Elvittem a Danitól kapott okoskészüléket, de kiderült, hogy érintőképernyőjét senki nem tudja mozgásra bírni. Megadta magát. Dani apósa felajánlotta nem használt, kicsit régebbi telefonját, amivel ráadásul telefonálni is lehet. Ezt hozta el Dani pár napja. Persze motorral.

Beállított rajta mindent, neki ez oly könnyű, hogy fél óra alatt végzett vele. Szerencsére tudomásul vette, hogy én már nem vagyok százas. Már csak a Telekomhoz kell elautóznom Harasztiba, hogy a jelenlegi, oda nem illő kártyámat valahogy beletegyék. Még várok ezzel. Jelenlegi status quo-m tökéletes, a változás pedig felborítaná ezt. Az ócska kis Nokia telefonom, ami miatt mindenki furcsán néz rám a kétszer nagyobb képernyőjű telefonja mögül, még mindig kitűnően működik. Viszont nem lehet vele wifire csatlakozni. Tudom én, hogy haladni kell a korral, nem kérdés.

Eljöttek végre a jó barátaim, és úgy kiirtották a kertemből az oda nem illő gazokat, ahogy kell. Talán még Daninak is tetszene az új kertem, aki mindig azt mondta: ronda. Élmény volt látni, milyen lelkesen, odaadóan működtek széltében-hosszában a fűrészeikkel.

Géza és Csabi, a két kertművész, akiknek örök hálám! Feleségeik Márti és Kati. Kati nagy kuktányi körömpörköltöt hozott - amit Géza főzött -, meg is ettük friss krumplival és kovászos uborkával. De marad rám bőven belőle azért, jobb napokra. Nem fogom elherdálni, mert nagyon finom.

Míg a fiúk kint dolgoztak, mi itt bent jókat beszélgettünk. A rég látott barátokkal az a könnyű, hogy a dumát ott folytathatjuk, ahol valaha abbahagytuk. Legyen az több évtized akár.

Szerencsére néhány képet adhattam ellenszolgáltatásképp, így nem érzem rosszul magam. Talán állíthatom, hogy akik ma elmentek innen, szintén elégedettek, mint én, És nagy köszönet azért, amit a kertemmel tettek! Mindenkinek ilyen barátokat kívánok szívből!

Ha holnap kilépek a kertembe - most már töksötét van - , szerintem meg se fogom ismerni.

Igen boldog nap volt a mai, nemcsak azért, mert rég látott barátnőimet itt a szobámban üdvözölhettem végre, hanem mert jókat beszélgethettünk, ehettünk, érezhettük egymást, ahogy rég nem. Köszönöm a sorsnak, de főleg Katinak, aki ezt lehetővé tette! Ma boldogan alszom el, mert ez a nap úgy volt jó, ahogy volt. Köszönöm, Kati!

Aki Katival készül programot szervezni, az kösse föl a gatyát. Régóta tudom, ezért nem csodálkozom. A szombatot lemondta valami hittérítő guru kedvéért, a vasárnapot meg másért, a következő dátum most vasárnap. Mivel ő volt az egész terv agyszülője, most mindenki más - Csaba és Márta - hozzá kell hogy igazodjon. Én nem számítok, nekem mindegy. Én csak hálás lehetek, ha valaha is megvalósul a terv, és tényleg lenyírják a bokraimat.

Az ősz ma durván szembejött, vártam én, de meglepött. Mivel Maci időről-időre ugat egyet, biztos, hogy valami égzengéses dolog is közelít. Majd ha tényleg közel lesz, biztos bejön és a lábam alá búvik. Egyelőre marhanagy csönd van, a kezdeti szélrohamok elültek, apró muslicaszerű lények tömkelege nyomul az ablakon - szerencsére kívül - a lámpa fénye vonzásában. A hűvös megjött, jól esik.

Iskolakezdés volt ma. Hálát kell adnom sorsomnak - koromnak -, hogy ilyen gondok már nem nyomasztanak. Látod, a vénségnek is vannak előnyei. Szenvedtem anno, hogy a gyerek hol tanuljon tovább, merre irányítsam, de sikertelen volt. Ahová felvették simán - Neumann Főiskola - azt nem bírta, túl kemény volt. Sokáig nem vallotta be, hogy nem jár, minden nap úgy tett, mintha oda menne. Közben otthon ült és depresszióban érezte magát. Mindegy, rég volt, leküzdöttük a kóválygása éveit, én három állásban dolgoztam, hogy éhen ne haljunk. Csak az számít, hogy ember lett végül, főiskolai diplomája is van, amit saját erőből szerzett, mivel rájött valahol, hogy ha nem tanul, szar lesz minden.

Nagy dolog, hogy őt már nem kell féltenem. Persze csak ha motorra ül... Minden nap. Ha nem hív fel, égnek áll a hajam, ezer rosszat képzelgek, de ezt neki nem mondom. Ki várni érez, várni tud, mondá Ady, ez a sorsom. Nagyon tudok várni.

Tegnap jó lányzó voltam (nem annyira, hogy egy üveg bort meg ne igyak). Elmentem Szentmiklósra a NAV-hoz, hogy az adószámlámon évek óta fennálló túlfizetés összegét átutalják nekem. Elintézve. Utána a bank, amely hetek óta azzal gyötör üzeneteiben, hogy a tokenem lejár, cserélni kell, ha továbbra is a netbankot akarom használni. Továbbá sikerült azonosítani magam, mert idén ezt is kell pár millió embernek.

Valamikor, juj, de rég, valaki azt ígérte - tán a miniszterelnök? -, hogy a bürokrácia csökkenése folytán akár az adóbevallás is el fog férni egy söralátéten. Nos, azonosításom során - melyre csak azért volt szükség, mert az utcát átnevezték, ahol lakom - tizenöt sűrűn teleírt oldalnyi papírt nyomtattak ki nekem, a másik ugyanennyit maguknak, ugyanennyi aláírásomat kérték, persze fingom nincs, hogy mit hagytam ezzel jóvá; bizalmi kérdés. Ennyit a bürokrácia csökkenéséről.

A tokent nem cseréltettem ki, mert az új havi 300-at kóstált volna, akár használom, akár nem. Persze, hogy használom. Az ügyintéző türelme és kedvessége folytán megtudtam: van egy mobilalkalmazás, amely viszont ingyenes. Tudod, kaptam Danitól egy okostelefont, amely mindent tud, kivéve telefonként működni; a sim-kártya nyílását úgy elbarmolta, hogy oda immár semmit nem lehet bedugni. Ám ez nem is fontos, tudtam meg, csak a net-kapcsolat. Az pedig megvan. A hölgy felajánlotta, hogy ha behozom, ő feltelepíti az alkalmazást, s onnan kezdve azon keresztül bankolhatok. Hurrá! Így legalább a szerencsétlen kis mindentudó készülék nem a polcon fog porosodni, hanem hasznát vehetem.

Elhoztam továbbá az elkészült, felszabdalt deszkáimat is a lapszabászatból (tudod, ezekre festek), tehát gyümölcsöző napom volt, mondhatom. Azt kivéve, hogy két héten belül vissza kell mennem a bankba, ami megint 30 kilométer. Sag schon, mondaná a görög. :)

Vasárnapra népes társaságot várok: Márta és Kati jön férjekkel, akik teljesen felszerszámozva esnek neki a kertemnek sövényt és egyebeket vágni. Kaját, piát is hoznak, hogy ne legyen dolgom. Hát nem klassz ilyen barátokat "tartani"? Ezt mind maguktól ötlötték ki, gondolhatod, hogy nem kértem. Már ha még emlékszel rá, mennyire utálok kérni. Adni sokkal jobb.

Meglátogatott Ági három napra, utána ma Andi jött, akit már egy éve nem láttam. Szuper volt. Nemcsak Áginak, de Andinak is megtetszett pár kép, amit sikerült rátukmálnom. Ez nem pénzről szól, hanem szeretetről. Boldog vagyok. Így négy képem "kelt el" a szeretet nevében. Anditól csodás Merlot-t is kaptam, amitől néha melléütök. Szép napok után vagyok, elégedetten. Ez a bor isteni. Öröm, hogy valaki a szobája falán akarja látni a képeimet. Ennyi elég. Az említett embereknek sokkal tartozom, és még ki sem egyenlítettem a "számlát".

Úgy trappolnak be ide 3-kor, mintha össze lennének drótozva: fej-fej mellett. Megállnak, kérdő tekintetet vetnek rám. Kaja? Most épp azt mondtam: Nem! - mert még tíz perc hátravolt. Eltávoztak. Most van tíz percem.

Ma reggel fáztam, mintha kutya lennék bunda nélkül, csak 18 fok volt a nappalimban. Alaposan felöltöztem. Később postára adtam egy képet, amit szerencsére valaki megvett. Hurrá! (Nem volt könnyű becsomagolni, egy régi tv-dobozt szeltem fel hozzá, plusz spárga és ragasztószalag.)

Volt itt vihar, de milyen! Legalább egy órán át fölöttünk dühöngött. A villám után rögtön jött a recsegő, fülsértő dörgés, az eső meg szakadt. Hálótermemből le kellett másznom, mikor hallottam Maci körmeinek koppanását a lépcsőn. Nem engedhettem, hogy feljöjjön, mert odáig még rendben, de lefelé nagyon veszélyes. Két órán át nyugtatgattam, miközben lábam alá bújva próbálta túlélni a rémületét. Ma már béke van, süt a nap, szellő se rezdül. A növényzet olyan, mint májusban.

Pár hete - megdöbbenésemre - leaszfaltoztak egy utcát nem messze. Ez itt az első. Aztán látom ám tegnapelőtt, hogy bontják fel. Két csatornafedél is áldozatául esett az aszfaltozógépnek. Kiszabadították őket, most persze az út simasága is megkérdőjelezhető. Már meg se kérdezem, ki nem egyeztetett kivel, mielőtt elkezdték az egészet.

Most telepedtek a szőnyegre - és a lelkemre is - a kutyáim ismét, hogy elmúlt három óra. De még elmondom: vettem egy húshőmérőt. Meg gyönyörű marhahúst is. Életemben először próbálok sztéket sütni, bár bélszínről szó nincs, csak rostélyos lesz a főszereplő. Még tanulmányoznom kell a hőmérő használatát, aztán majd biztos elszúrom az egészet, ahogy szoktam.

Mivel háromkor keltem, úgy döntöttem, kiereszthetem a kutyákat a csendes sötét hajnalba, hogy mozogjanak egyet. Maci hamar hazajött, Csóra várni kellett. Füttyögtem neki a síppal. Nagyon lihegett, rávetette magát a vizestálra, aztán kajára. Csak később simogattam meg, és bele is borzongtam a gondolatba, mi munka vár rám. Egy merő bogáncs volt. Fejétől a farkáig. Eddig csak egy martékkal fésültem ki belőle, aztán hagytam, hadd heverje ki a durvaságomat.

A festékeim megjöttek. Elképesztő kicsiny csomag az árához képest... Eső viszont nem jött. Meg szél se. Láttam, Egerben özönvíz és vihar, itt meg nyoma se. Az egész hidegfrontból csak annyit észlelek, hogy szürke az ég egész nap, és nem sülök meg. Nekem tökjó így.

Nem tudom, mi ez. Hirtelen feltűnt, hogy a csend szinte kézzel fogható. Mi van? Egy galamb se idegesít a monoton tu-tú-tu hangjával, egy autó se halad semerre, repülőgép se, kutya se ugat... Képzelheted, ha így feltűnt nekem, hogy még írok is róla, akkor nagyon feltűnő lehet. Az ég szürke, lomb se rezdül. Szinte már kényelmetlen, hogy csak a saját fülem zúgását hallom.

Itt szeret aludni a kanapé karfáján. Mögötte az asztalka, aminek festésére büszke vagyok. Farka az asztalon, a hamutartót is félre kellett húznom, nehogy felgyújtsam. Balra a sötét sarok, ahová le lehet esni. Hát leesett. Ki tudja, mit álmodott, hogy ennyire ellazult. Puffanás, nyávogás, nagy csodálkozás, hogy mi is ez? Már ismét ott hever fönt némi mosakodás után, újra elaludt. Legalább a farkát nem az asztalra nyújtja.

Egyébként megint irtózatos a csönd. Rossz szó, nem irtózom tőle, csak nagy és furcsa. Talán vihar közeleg? Egy zajt nagyon várok: a postakocsiét, ami a festékeimet hozza. Állítólag ma. Ha a nyárban van valami rossz, akkor az a sok szabadságolás, amiért minden lelassul. Én, a ráérő nyugdíjas pedig csak türelmetlenkedem. Tudod, már szeretném kiönteni, összekeverni az új festékeimet - általában metállosakat rendeltem -, vágyaim fokozódnak, ahogy a nap múlik.

Voltunk Gödön Danival. Időutazás volt. Láttam végre Kertész Arit, Kertész Zsókát, akikkel mi hárman voltunk a három grácia. Örökké együtt sok éves gödi gyerekkorunk színhelyén, a Fészekben. Kertész néni évekig főzött a gyerekekre, ránk is, nagyon finomakat. Pedig a faluba kellett mennie bevásárolni, ami elég messze volt. De ez akkor kit érdekelt! Még volt, aki emlékezett rá, hogyan fogtunk sleppet, és arra is, hogy ebben élenjáró voltam. Engem nem kellett felhúzni, magamtól kaptam el a rettenet gyorsan rohanó uszály szegélyét, és már fent is voltam a forró vason. Aztán felvitettük magunkat a Szúnyog-szigetig, ott beugrottunk a Dunába, és lecsurogtunk a Fészekig. Jó érzés, hogy még van, aki erre emlékszik.

Végigjártuk a telepet Danival, megnéztük a házunk helyét, most egy pihenő pavilon van ott. A múzeumban sok fotó, találtam anyámról és apármról képeket a 30-as évekből.

Azon csodálkoztam, hogy engem mindenki megismert. Én meg senkit. Ha Szűcs Kati mint idegenvezető el nem mondta volna, ki kicsoda, sosem jöttem volna rá. Rengeteg puszit osztottam szét az ő segítségével olyan arcokon, amik már idegenek voltak. Tudod: megőszültek, meglazultak, akárcsak én.

Zsóka, legősibb, legjobb gyerekkori barátnőm azt mondta: csodállak téged, hogy mennyit változtál...
Soha nem tudok azonnal jól reagálni, például azt mondhattam volna: te is, de nem jött szó a számra. Abszolút negatív a megjegyzése utólag, mintha azt hinné, rajta nem fogott az idő. Peddig nagyon! Ugyanazt gondoltam, amit ő, csak nem mondtam.

Ez volt az egyetlen olyasmi, ami kellemetlenül érintett, pedig lehet, hogy csak ő is zavarban volt, és nem ezt akarta mondani. Az egész nap fényesen sikerült. Dani is örömmel üdvözölte ismerőseit, jó kedvvel búcsúztunk el végül. Szép nap volt. Biztos, hogy Gödre már többé életemben nem megyek ki, de ez kellett. Utoljára.

Dani elvitt az újpalotai buszvégállomásra, ahol reggel felszedett, onnan simán eljutottam a Keletiiig, majd haza. A csodás, kényelmes, klímázott vonattal. Semmi panaszom nem lehet. Még egy ízes pizzaszeletet is volt időm megenni, mielőtt a vonat indult. Tökéletes nap volt!

Rávettem szomszédaimat (hazugság, nem kellett rávenni őket, azonnal igent mondtak), Pöcök és Szili elvittek engem Daniékhoz, és vissza is hoztak. Ma van a születésnapi bulija Daninak. Igaz, sittpartival kezdődött, amit még mi is láttunk: irdatlan mennyiségű feltört betont, zsákokba gyűjtött sittet kellett konténerbe rakni. Jöttek a gyerekkori barátok szép számban segíteni. Majd ha végeztek, kezdődik a buli, remélem, lesz még erejük hozzá. Mi korán mentünk, félháromra már itthon is voltunk, mert kezdődott a Forma-1. Főúri dolgom volt nemcsak a szállítás miatt, hanem mert az árnyékban ülve, sörözve nézhettük, ahogy a srácok mocskosra cipekedik magukat. És ott volt az unokám is. Zsuzsi csodás anya, türelmes, mindig mosolyog. Erik baba pedig a tükörképe: sosem nyűgös, röhögcsél, nézelődik. Gyönyörű. De hát ki is mondana mást az unokájáról? Boldog voltam, hogy láthattam, még kézbe is foghattam.

Daniék háza iszonyúan szét van verve, kő kövön nincs benne. Kő: Dani két tonna padlócsempét cipelt le a garázsba, irtózatos gödröket ásott az új vízvezetéknek; számtalan feladatot oldott meg, ajtót vágott, vezetéket húzott, falazott, szóval komoly szakemberré kezd válni az építkezés terén. Nincs ideje unatkozni mostanában.

Jó volt látni a régi haverokat, akik anno az Andor utcai lakásunkban tobzódtak évekig, de már mind felnőttek, némelyek pocakosodnak is. Nem tudom, mitől fáradtam el, talán az élménytől, ami ritkán adódik.

Ráadásul holnap újra útra kelek. A gödi gyerekek szerveztek egy találkozót a Fészekben. Ahol egész gyönyörű gyerekkoromat velük élhettem meg a Duna partján. Mivel Dani is ott töltött pár nyarat, neki is vannak kötődései, szívesen visz engem oda. Igaz, Újpestig el kell jutnom önerőből, de megoldom. Érdekes lesz rácsodálkozni éltes arcokra, akiket biztos nem fogok megismerni. Ahogy ők se engem. Jó fárasztó lesz az is. Sokukat 40-50 éve nem láttam. Még mondani is szörnyű.

Aztán csodás fiam és unokám. E gyerkőcnek legalább van két szülője és népes családja. Én ennél többet elképzelni se tudok, ami jobb lenne. Nekem senkim se volt.

Brühühü, néha tényleg meghatódom, akár könnyekig, de tudom, hogy csak magamat siratom. Aminek, ugye semmi értelme. Az én elbaszott családi életem tényleg siratható, de a napfény reánk ragyog: az unokámnak, a fiamnak és a menyemnek nem ez a sors jut. Ők együtt vannak, sokan vannak, Daninak végre igazi családja lett. Ami azelőtt egyedül én voltam. Szerényen és szegényen, de szeretettel. Nagy boldogság és megnyugvás tudni, hogy mostantól egy egész más körbe került: Ahol sokan vannak, fiatalabbak, körülveszik és nem engedik el már. Mit kívánhatnék még? Minden vágyam teljesült.

Nem tudom, mondtam-e már, hogy járt itt a vízóra-leolvasó ember. Le is mászott a pincébe, le is olvasta, mondott 60 köbmétert. Ki se merem számolni, mibe fog ez kerülni nekem a tavaszi vízfolyás miatt, amit egy szétcsúszott cső okozott. Remegő kézzel bontottam fel az e havi vízszámla borítékját, de egyelőre csak a szokásos 3 köbméter költsége volt benne. Időt kaptam. Ezek után valamely este elfelejtettem elzárni a kerti locsolót. Reggelre mocsár lett a kertem. Hát hülye vagyok én? YES!

Annyian vinnyognak itt körülöttem, hogy nem tudom, egy kiskutyát sajnáljak-e, vagy egy kisgyereket. Ez a nyár. Majdnem azt mondtam, hogy az "átka", de nem. Örülök, ha az emberek jól mulatnak errefelé. Néha lemegyek úszni, ha az én partomon nem táborozik senki.

Dani nyakig van a lakásfelújításban, gödröt ás, vakol, vásárol anyagokat. Nemrég átutalt nekem 200k-t, hogy legyen tartalékom. Közben az övé tökre elfogyott. Tegnap visszautaltam neki 100k-t, piszok jól esett. Nekem. Hogy volt miből. Pláne, hogy ebből meg tudta rendelni a fürdőszobája szaniterjeit. Úgyhogy ma igen boldog napom van.

Épp gravy-mártást főzök, már ötödik órája. Ez egy hosszas folyamat. A vége egy nagyon ízes szósz, amit bármire önthetsz: húsra, krumplira, rizsre stb., csak jobb lesz tőle. A neten megleled a receptjét, nem fárasztalak itt vele.

Van egy pár reklám, amit nagyon szeretek, például az a kis cukorka (te biztos tudod a nevét), amit egyik öreglány a másiknak csúzlival lő át. Zseniális. Egy Cola-reklám is bejön, ahol csíkos emberek vonaglanak, de nagyon jól. Végtelenül lelomboz viszont az a hülye medve, amely franc tudja mit, valami rizspudingot akar eladni. Rice, rice, baby! felkiáltással. Ki az az elvetemült, aki azt hiszi, ettől megjön a kedvem?

Édes kis pofám! Ági ma azt mondta, elvonási tünetei vannak. Én hiányzom neki. Na látod, a ramazuri is tud hiányozni... Oly őszintén fogadkoztunk Paraliában, hogy soha többé együtt nem megyünk sehová, hogy még az 55 éves barátságunk végét is el tudtuk képzelni. Én biztos nem, tudtam, hogy lecseng. Ahogy lett is. Hisz hova lennénk mi már ennyi év után?

Annyira jól esett ez a mondata - annál is inkább, mert én is így érzem -, hogy beranyozta a napomat. Hamarosan újra meglátogat, ahogy évek óta mindig. Ünnep lesz nekem. Ahogy mindig. Lesz okom valami jót főzni, amivel kényeztethetem. Lesz okom takarítani, amit eléggé hanyagolok, ha senki nem jön. Már félretettem egy filmet, ami biztos neki is tetszeni fog. Előre tudom, hogy le fog szúrni, hogy még csak 51 kiló vagyok, de nem baj. Sokszor hazudtam neki, hogy híztam, mea culpa.

Sok már a mindegy az életemben. Elkezdtem nem vigyázni. Nem bánom, hogy Cicaja feltelepszik a kanapé karfájára, és ott mosogatja magát. Nem bánom, ha a konyhapultba vélelenül szöget verek, mikor egy kép hátára akasztót készítek. Azt se bánom, hogy a szépséges ebédlőasztalom már úgy néz ki, mint egy térkép, tele földrészekkel, szigetekkel, mivelhogy a ráragasztott fólián is átütnek a festékek akaratlan lyukakon. Kit érdekel? Kinek, mire őrizzek bármit is? Meghalhatok holnap, vagy tíz év múlva, ki tudhatja?

Igen, elkezdtem nem törődni a dolgokkal. Nem úgy, mint eddig. Már nem akarok vigyázni semmire. Úgy is mondhatnám szaftosabban, hogy szarok az egészre. Na de tényleg: miért érdekeljen, hogy mi lesz utánam? Én biztos nem az leszek, aki sírhelyet vásárol, és gondoskodik. Gondoskodtam eleget ebben az életben, most más jön. Az meg végképp nem érdekel, hogy utánam mi lesz, meg az se, hogy utódaim hogyan oldják ezt meg.

Sejhaj, azért ne gondold, hogy egyelőre távozni akarnék az élők világából! Dehogyis. Sokan élnek rendesen akár még tíz évvel tovább is, mint én most. Az unokám kedvéért én is megpróbálnám. Nagy dolog ez, gyerekek, sok barátom soha nem fogja megtapasztalni. Őket nagyon sanálom. Én tehát szerencsés vagyok, és tudom is .

Sarti... Az a kedves kis görög település, ahol tavaly oly örömmel időztem, most feldúlódott egy váratlan vihar miatt. Nem értem, mi az oka, de engem minden égzengés, katasztrófa, jégverés, szélvihar és sajnos még a záporeső is elkerül. Folyton locsolnom kell.

Tegnap füvet nyírtam, ma eldobáltam némi fűmagot, és ráengedtem a locsolófejet. Akkor kezdett esni az eső. Mire átszerveztem mindent, az eső elállt, és most süt a nap. Ki érti ezt?

Téli szerelésben vagyok egész nap. Hajnalban 18 fok volt a házban, ezt még télen se viselem szívesen.

Egyre több képet sikerül elszúrnom, de nagyon. Rámegy a festék, azután lekaparom, aztán megint, szerencsére van olyan, ami harmadikra egész jó lett. Ritkán. Nem kéne minden nap festenem, de nem tudom megállni. Amíg van mivel, addig. Már arra is gondoltam, talán közel a vég, és még mindent ki akarok hozni magamból, amire időm van. Nem tudom, mi hajt, talán ez a kapuizárás előtti nagy sietség. Majd kiderül.

Van az úgy, hogy a halálod után derül ki, értékes, amit létrehoztál. Jó lenne, ha mielőbb kiderülne, amíg élek. Valami kis haszon se ártana...

Csodás csend van megint, közeleg a naplemente, narancsfények esnek a szobámba. Dani azt írta, holnap a Balaton felett lesz az Air Race. Ők egy stégről fogják nézni. Remélem, a tévé is valahol mutatni fogja. Odafigyelek.

Jó ez a nap nagyon. Nincs kánikula. Bár így maradna sokáig! Rendeltem deszkákat, el is mentem értük Szentmiklósra, most egy darabig van mire festenem, amíg a festék kitart. Közben befestettem egy ócska műanyagszéket is fehérről kékre.

Gizocska nálam járt, itt is aludt, elvitt egy képet, amivel régóta tartoztam neki. Jól elvoltunk, örültem a társaságának. Azt mondta, régóta nem aludt ilyen jól, és főleg ekkora csendben. Ezt tudom nyújtani, s ez biztos. A csend.

Stírölöm régóta itt szemben a komód ajtaját, ami fekete, és szinte kiáltozik némi szín után. Lehet, hogy leszerelem és befestem ezt is? Érik a gondolat. Csak a szerelés riaszt. Leszedni könnyű, de visszarakni? Mondjuk, hogy simán menni fog.

Aggódom a bal szemem miatt. Sövényvágóval kordába hoztam az ablakom előtti elburjánzott bambuszbokrot, s az egyik ág a szemembe csapódott. Nagyon fáj azóta is. Könnyezem. Háromszor történt életemben, hogy a pupillámba ékelődött valami szemét, mindig csak szemorvos tudta kiszedni valami hegyes eszközzel. Az érzés ugyanaz most is, csak itt a közelben nincsen szemorvos. Aggaszt. Reménykedem, hogy holnapra elmúlik.

Kinek van kedve mostanában akármit csinálni? A klaviatúrám is izzad. Végre volt egy kis jégeső és szélvihar. Sajnos, túl rövid. Csak annyit ért el, hogy Macit jól megrémítette. Próbáltam a kertben tisztogatni, de csak tízperceket bírtam, aztán irány a sötétített szoba meg a ventilátor. Magvas gondolataim elolvadtak a hőségben, úgyhogy... nem szaporítom a szót.

Mindenttudó meghozta a fűnyírómat, megoldotta a villanyzsinór összetoldását, amit a kutya elrágott, működik! Továbbá megszerelte a villanyóra ajtaját, ami már lógott, mert több helyütt elrohadt, most be lehet csukni, hurrá. Megint négyezer. Már csak az esőcsatorna toldása van hátra, hjogy a víz ne a ház mellé, hanem a tujákra fusson.

Apropó, eső. Ha van viharsarok, akkor - most mondom! - van CAVOK-sarok is. Méghozzá itt, Délegyházán. Míg máshol dörög, zuhog, fák dőlnek, itt békés szélcsend, napsütés honol, és remény se látszik valami meteorológiai anomáliára. Főleg esőre, ami nem ártana.

Nem gondoltam, hogy a méteres, élénkzöld gaz lekaszálása után elsárgult, kiégett mező lesz a kertemből. Maci nyugtalan, búvóhelyet keres... yes, már én is hallok valami távoli dörgést. Ne reménykedj, mondom magamnak, ki fog kerülni ez is.

"Ne rúgd ki! Ne rúgd ki!" - mondogatja egy galamb idegőrlő monotonitással, amivel az agyamra megy. Legalább variálná!

Elmúlt némi idő, közben létrehoztam két képet (dip technique) a maradék festékekből, és meg is vagyok velük elégedve. Macinak igaza volt: beállt a tartós eső - legalább egy órára, de elégedett vagyok ezzel is. Persze mostam kezet, de egyelőre zavarban vagyok, melyik ujjammal vakarjam meg az orromat, szememet, fejemet, ami nem festékes.

Beállt az éteri béke. Olyan csend lett az eső elálltával, hogy egy távoli szarka csörgése is szentségtörésnek tűnik. A galambok kussolnak. Jó. Azt hiszem, Kati mondta egyszer nagy vadász férje tapasztalatát megosztva: figyeljem meg, hogy alkony felé egy időre minden néma csendbe borul. Most lehet ez az idő. Kutyáim oldalukon heverve rugdalódznak álmukban, immár se egy tücsök, se egy madár, se egy béka nem ad hangot. Igen tudom sajnálni azokat, akik ezt sose hallhatják: a valódi Csendet.

Azt álmodtam, hogy Kelenföld környékén kigyulladt egy vonat, sokan meghaltak. Siettem le a hatórás hírekhez reggel, mert megesküdtem volna, hogy a tévében hallottam. És nem! Nagyon lédús álmaim vannak. Szerencse, hogy csak álmok.

Végre dörög az ég! Viszont olyan az egész, mint egy színjáték, amiből a lényeg hiányzik, ez esetben a záporeső, amire annyira várok. A kocsimat por lepi vastagon, a mother nature-től várom a megváltást.

Macikám -10 centire hever, azaz konkrétan a lábfejemen, mint mindig égzengés idején. Csót az egész nem érdekli. Cicaját sem, aki a széken nyúlik el teljes hosszában.

Na végre, hallom már az esőcseppek kopogását. Kiéheztünk rá mindannyian: a koszos autóm, a kiszáradt kertem. A levágott füveket összeszedtem, rendes voltam. Közben vagy tíz szúnyog vért vett a hátamból. Most nyugodtan szellőztetek, esőben rovarok nem repkednek. Felüdülés! Jót fogok ma aludni. Béke van. Ez az eső, meg a dörgések zenék füleimnek. A sok autó is eltakarodott az utcákból, szeretem a hétfőt, ami holnap lesz.

Valahol még tüc-tüc zene szól, holnapra, remélem, ez is elmúlik. Hajnal négykor jött egy hangos társaság végig az utcámon, ahogy láttam reggel, eldobtak néhány műanyag palackot is, a fenébe. Nem bánom, ha mulatnak, csak ne szemeteljenek. Miért gondolja bárki, hogy az út szélére hajíthatja a sörösdobozát?

Maci kint ugatja a dörgéseket, nem ártana szembenéznie velük, ahelyett, hogy a talpam alá menekül. Tekintem ezt most gyakorlásnak.

Eljött ma Mindenttudó barátom. Hozott kaszát is. Rendeset. A kapu előtt meg a kertben is levágta az összes nagyra nőtt borzalmat. Gyakorlott parasztgyerek módjára, ahogy ő fogalmazott. Sokat kaszált életében, ez látszott is a mozdulatain. Jó volt nézni. Természetes volt, hogy tegeződni kezdtünk, hisz már az üdvözlés is öleléssel kezdődött. Van valami furcsa ős-szimpátia köztünk.

Csak kaszál és kaszál. Birkozó volt, 56 kilóban. Akár én a versenysúlyom idején. Pici és véznának tűnő, de nagyon erős és tevékeny. Két órát melózott, és csak négyezret kért. Jön majd persze a fűnyíróm, amit elvitt, hogy a kutyarágta zsinórjával kezdjen valamit, meg az esőcsatornám, amit leflexelt, és majd hoz egy toldalékot, plusz a villanyórám elrohadt ajtaját is meg kívánja javítani. Jövő héten újra várhatom. Végtelenül kedves és nagydumás kis ember, s az égvilágon mindenhez ért. Megtartom!

Dani tegnapelőtt rámförmedt, miért nem megyek le a tóra, mikor itt van?! Tegnap lementem. Jó ég, milyen jól tettem! Legalább 28 fokos a víz, csak feküdtem benne, és végtelenül jól éreztem magam. Ezt ma is megismételtem. A dagadt bokám felére apadt két nap alatt. Gyógyvíz ez.

Megcsípett valami állat - reüplős -, a vérem azonnal kiserkent. Mi lehetett? Bögöly? Még egy darabig keringett köröttem és Maci körött, akihez persze nem fért hozzá. Ilyen még nem történt velem. Repülő vámpír! Viszket. Így alkonyat felé a szúnyogok támadnak. Sok helyen viszketek. Ez az első napom, hogy bármi megcsípett. De ma sok. Örülhetek annak, hogy eddig nem.

Patagóniai gránátoshalat - mások szerint érdesfejű gránátoshal; macruronus magellanicus - fogok ma enni. Magyarul Hoki. Az argentin vizekből hozták ide. A coopban vettem, nem volt átlátszó a zacskója, ezért nem láttam, mennyire nem gerjeszt bizalmat a külseje. Pocsolyaszínű, vékony bőre rajta van. Mikor kifiléztem, mindkét darabban találtam vagy kétujjnyi "ottfelejtett" - undorító - belsőséget is. Ez nyilván növelte a négy haldarab súlyát, ezért kellett szembesülnöm vele. Csak Cicaja jött tőle izgalomba. Nem adtam neki, gyorsan lezártam egy nejlonzacskóba légmentesen az összes nyesedéket, majd kiviszem a kukába. Egyelőre papírok közt száradnak a filék, hihetetlen mennyiségű vizet nyomtam ki belőlük. Másik két hal még a fagyasztóban van, nem tudom, mikor fogok rájuk fanyalodni. Majd ha megettem, kiderül, megérte-e.

Megettem. Sőt: bezabáltam. Annyira, hogy utána még el is szundítottam, ahogy teli hassal szoktam. Tojásba és zsemlemorzsába forgatva sütöttem nem sok zsiradékban, jól sikerült A bőrt észre se lehetett venni, a hús fehér, kockákra omlós. Hagymával főtt krumplipürét szolgáltam fel magamnak mellé; hat eurós kaja lett. Ha nem idegenkedsz a zsigerektől, a filézéstől - egyébként könnyű volt kiszelni belőle a gerincét -, akkor megéri próbálkozni vele. Egyetlen szálka sem volt a húsában. Nem lehet rá panaszom azon túl, hogy egy kilónak vettem, és amit megehetek belőle, az kábé fél kiló.

Gyakran mondjuk: ilyen nincs! És mégis van. Ez történt ma. Mint említettem, kertemet felverte a gaz, a kapu előtt már derékig ér. Hajnali öt óta vártam a percet, amikor felhívhatom Mindenttudó Zoltánt, hátha tud egy fűkaszálós egyént, aki kiment szorult helyzetemből. Az olcsó mechanikus fűnyíróm ilyesmivel sosem birkózna meg. A pici elektromos sem, aminek viszont a drótját Cso már két éve szétrágta.

Már nyúltam a telefonért, amikor megszólalt. Mindenttudó Zoltán volt az. Köszönés helyett pont azt rikkantottam neki, ami itt az első mondatom volt. Telepátia! Kiderült: a múlt héten erre járt, gondolt rá, hogy meglátogat, de azt is gondolta, talán itthon se vagyok. Ezt is jól gondolta. Jövő héten jön, és fűkaszát is hoz. Szemérmesen hozzátette: amennyiben elfogadom, hogy ő nyírja le a füvemet. Mert hogy e munkára vállalkozót manapság itt már nem lehet találni. Naná, hogy örömmel elfogadtam!

Fél éve beszéltünk utoljára, és a mai napon mégis egyszerre gondoltunk arra, hogy felvesszük a telefont. Nem furcsa? Ilyenkor jönnek elő a sztereotip mondatok: véletlenek pedig nincsenek. Sors van. S az ebből adódó sorsszerűség.

Tegnap postára adtam két képemet, egyiket Ági öccsének ezerért (ha már voltam olyan hülye, hogy megkérdeztem, ki adna érte egy ezrest), a másikat Vincze Valinak ingyen, a lánya emlékére.

Tudomásul kell vennem, hogy nem vagyok én festő, csak lelkes műkedvelő amatőr. Ahogy tíz nap után újra látom a képeimet, egyre rosszabbak. Annak örülök, hogy Enikő azokat kapta, amelyeket nem kell szégyellnem. És Besenyő is. Sőt Sziliék is. Voltak jó pillanataim, de ezeket ma még keresgélem. Remélem, nem betegség ez, csak a hosszú utazás utáni letargia-féle.

Katerini, Pieria, Paralia és még egy, amit már elfelejtettem. E helyeken voltam anélkül, hogy kimozdultam volna a Villa Andromédából. A csodatelefonom - ami csak telefonálni nem tud - nem tudta eldönteni, hol vagyok, de az időjárás-jelentése pontos volt. Reggel 15-16 fok, délután 25 alatt. Szél, eső, felhők bármikor. A tenger hőmérsékletét nem merte leírni. Mondhatod, hogy egy hülye vagyok, amiért meg se mártóztam, én meg azt mondom: hülye lettem volna. Csak azért, mert véletlenül ott vagyok?

Ahogy a nap égetni kezdett, ellepték a nem túl széles, homokos partot a lepedők, napernyők, emberek. Centiről-centire. Húsz perc alatt pecsenyére lehetett sülni. Ági naponta kísérletezett, kente magát, úszott is hősiesen. Nem értette, én miért nem. Sok mást se értett. Főleg engem nem. Én meg őt nem. Kombónak nem szerencsés. Végül közös megegyezésünk lényege az lett, hogy együtt többé nem megyünk sehova. Komoly erőfeszítésbe került visszatartani őszinte mondandónkat a látszatbéke kedvéért, de kétszer így is kirobbant. Logikai érvek itt nem segítenek: neki is más a logikája, meg nekem is.

Példa: lecsöppent valami a tükörfényes padlóra. Fogtam volna a konyhai papírtörlőt, amit aztán kidobok. Ő már - szinte versenyezve velem - hozta a lucskos felmosót, feltörölte. A lucsok ottmaradt. Amit én csak azért is feltöröltem papírral, hogy ne csússzunk el rajta. Megsértődött. A felmosóban aztán napokig ott dohosodott a nedvesség, ami csak engem zavart a szaga miatt, amíg ki nem mostam. Annyira pitiáner dolgok ezek, de egyikünk se tudott tüske nélkül túllépni rajta. Önként és szívesen felvállaltam a háztartást, söprést, takarítást, főzést, ő viszont már azon is kiakadt, ha bővízű zuhanyzása után segítségére siettem a moppal és felitattam a vizet, ami az eldugult zuhanytálcából kiömlött. Miért? Mert ő akarta, talán más "technikával"? Ma sem jövök rá, mit vétettem ezzel, de sűrű káromkodás volt a bérem.

Ezután már arra is vigyáztam, nehogy a kávés bögréjét máshová tegyem, vagy éjjel betakarjam, mikor láttam, hogy csak egy lepedő van rajta, a többit lerúgta. Felhorkant és lebaszott volna, hidd el.

Ama vádat kaptam, hogy mindent a saját fejem után akarok csinálni. Ez igaz. Ki más feje után? Honnan volna más fejem? Az ő rendkívül makacs bikafejét sehol nem tette bele a képletbe. Én többször megjegyeztem önkritikusan, hogy biztos nehéz a természetem; ő sosem tett rá utalást, hogy talán nála is lehet ilyen fennforgás. Az ítéletei örökre szólnak, nincs mód javítani.

Nyaralás mint olyan? Unalmas volt. Nekem. Nem vagyok a tenger szerelmese, mindenáron úszni sem vágyom, leégni az emberekkel tömött homokon szintén nem. Sokat sétáltam néptelen utcákon, főleg korai órákban, mikor Ági még javában horkolt - sokáig. Paralia nagyon egysíkú: apartmanok, szállók egymás hegyén-hátán, kilenc előtt még a boltok se rámolják ki egyforma portékáikat a járdára. Járda? Az röhej. Egy méter széles, szeretik a közepére telepíteni a leandereket és a pálmákat. Marad az úttest. Meg az autók kerülegetése. Meg a kutyafalkáké. Nem csoda, hogy csak egy macskát láttam, azt is kerítésen belül.

Május 30-án írtam ezt, akkor még jó idő volt:

Iccaka van, negyedhárom, langyos szellő lengedez, egy kakas már köszörüli a torkát. Az este Ági lement egy kocsmába bl-döntőt nézni, én a nagy lecsófalástól (tudnád, milyen olcsó itt egy lecsó?!) elaléltam a king size beden, így mostanra - úgy látszik - kialudhattam magam. Ördögszekér helyett egy felfuvalkodott nejlonzacskót görget a szél odalent a kihalt utcán. Hatalmas a csend; mintha csak én lennék ébren az egész világon. Stefan Zweig erre mondaná: csillagóra. Ági horkolása kihallik ide az erkélyre, megnyugtató (juhé, most fingott is...). Sok a kóbor kutya, szépek is. Egy itt tanyázott a kapu előtt, ahányszor lesuttogtam valami kedveset, csóválta a farkát. Lementem, vittem neki vizet. Nem volt szomjas. Egy virslit már előbb ledobtam, azt befalta. Most csak simogatásra volt szüksége, azt megkapta. Édes kutya, nagyobb, mint Csocso.
Itt minden fényes gránittal fedve, tükrös lift szolgál az emeletre, csak az zavaró kissé, hogy a kapun csak kimenni lehet, be csak kulccsal, amiből egy van. Egy csillagot látok csupán, az esthajnal lehet, kelet felé. A többit elfedi a tengeri pára. A kakasok ordítása már annyira zavaró, hogy bemegyek, és magamra húzom a takarót.

Hazafele egy parkolóban megláttam, hogy már szállítmányozási cégem is van...

Ezen a magyar étterem előtt lévő feliraton kétszer röhögtünk jót. Először, amikor megláttuk, másodszor másnap, mikor egy magyar elolvasta, és sajnálkozott, hogy talán már lekésett róla... Felhívtuk figyelmét az apró betűs részletekre, mire bekurjantott feleségének az étterembe: Aranka, ezt nézd meg!

Paralia egyetlen látványossága ez a tengerparti templom. Környező utcák estére dugig telnek mászkálókkal, üzletek mindent kínálnak, ami nem kell.

Amit közelben s messzi távolban látsz, az emberek ezrei egymás hegyén-hátán. Grillcsirkék a sütőben. Nem tehetek róla, a rengeteg kötelező airshow, amit át kellett élnem versenyek előtt és után évtizedekig, megutáltatta velem a tömeget. Az utálat ma is tart. Van, aki tömegben érzi jól magát, energiát nyer belőle, én viszont vesztek.

Két hely van, ahová engem még el lehet hívni: az Azori-, vagy a Maldív-szigetek. A veszély persze nem fenyeget, hogy ez megtörténik...

Hadd mondjak egy nagy pozitívumot Paraliáról: nem voltak rovarok! Semmi. Tavaly Sartin százával ültek a szúnyogok a szobánk plafonján, partvissal hajtottam őket ki, és a riasztó se sokat ért. Összecsípve ébredtünk minden nap, és azok az éjszakai döngések a fülbe... lepedővel a fejemen aludtam. Itt nem. Magyarázat? Talán egy mocsár a közelben. Ott volt, itt nem volt.

Ági meghívott vacsorára, nagy szerencsémre egy fish and chipset rendeltem hófehér tonhalból. Életemben ilyen finomat nem ettem! Degeszre. A fele krumplit ott kellett hagynom, mielőtt kipukkadok. A pincérnőnk magyar volt. Másnap én hívtam meg Ágit, ő ette a halat, én meg moussakát. Tzatzikival. Ő hősiesen betermelte az egész haltálat, én meg csak a moussaka egymarmadát. Ági elcsomagoltatta a többit, a férje másnap már joggal örült neki, mikor megette itthon. Utolsó napunk csomagok nélkül - azok már a buszon voltak - jól telt, élveztük a búcsút Paraliától.

Majd húsz óra buszozás után bedagadtak a lábaim, még ma se múlt el. Bevettem egy xanaxot meg némi ouzót, egész jól átvészeltem a hosszú utat. Mégse hiszem, hogy még egyszer vállalkoznék rá. Ez a hely nem érte meg.

A kertemben közben egy métert nőtt minden, kivéve a bambuszokat: azok három métert nőttek. Ma sokat kivágtam, különben ellepnének. Már háromujjnyi vastag szárak is fejlődtek, megcélozva a tíz méter magasságot. Egyet meghagytam, hadd lássam, mire megy.

Dani meghozta a kutyákat, nem mondhatnám, hogy nagyon lelkesedtek értem. Többet vártam volna. Ha Dani jön ide, akkor vitustáncot járnak, őrjöngenek. A macska viszont nem száll le rólam, mióta betettem ide a lábam. Egy nap alatt bezabált egy félkilós konzervet, meg még szárazat, miután egyfolytában nyávogva üldözött, kénytelen voltam a faluban venni neki. Épp fél órája, hogy végre nem az ölemben dörgölődzik, hanem kiment a dolgára. Remélem, jóllakott. Abszolút nem láttam soványnak eddig se, de most pufók a hasa.

Összegzés? Nyaraltam, némi élmény persze volt, de alig vártam, hogy hazaérjek. Becsomagoltam egy képet Robinak, Vincze Valinak, holnap feladom. Festeni még nincs kedvem. A visszazökkenés majd a Konyhafőnökkel indul, ami nemsokára kezdődik. Kutyáim a szőnyegen hevernek aléltan, szerintem ők is úgy érzik, mint én: hazaértek.

Bolydulás van. Egyrészt már kezdek a hétfői útrakelésre fokuszálni, másrészt nem tudom abbahagyni a szar képeim átfestését. Jó párat még fel se raktam a Fb-ra, mert nem érdemesek rá. Vagy ha igen, már nem. Jó, a mosást már elvégeztem, igyekszem összeírni, mit ne hagyjak itthon, ez rengeteg edzőtáboromra készülődés alkalmával jól bevált.

Kár, hogy mostanában senki nem óhajt képet venni tőlem, mert közeleg a csőd. Az egyik pont ma délután, ahogy a képen is látható:

Elhúztam a függönyt nap ellen, de leszakadt. Még jó, hogy nem bele a nedvedző képembe. Amíg körös-körül minden meg nem szárad, addig fel se mászhatok az asztalra, hogy visszarakjam. Teljes a kupleráj. S még az se biztos, hogy ez a kép egyáltalán megéri a pénzét. Ma még tetszik, de holnapra utálhatom. Szokott ez így lenni.

Nem foglalkozom azzal - pedig nyilván eszembe jutott -, hányan unhatják már a napi posztjaimat a Fb-on, ott talán megőrződnek, ha már kínlódtam velük eleget. Mára ennyi, elmúlt 11, elfáradtam. Rendetlenség van, amit utálok, de útra készülődés esetén el kell fogadnom. Vasárnapra rendbe hozok mindent, mire Dani jön a kutyákért. Jó éjt.

Piszokjó lebbencslevest főztem ma, szégyen, de életemben először. Ha a keresőbe beírod, hogy "szoky lebbencsleves" - vagy bármi más kaja -, előjön egy faszi (szoky), aki igen hosszú videóban megmutatja, hogy kell magyarosan főzni. Akármit. Most tehát büszke vagyok magamra. A lebbencstésztát sütőben barnítottam, ahogy mutatta, ínyencfalat lett.

Két barátnőm is lebaszások keretében kényszeríteni akar, hogy menjek el szavazni. Nem megyek! Oly mindegy, tetszik-e vagy nem, Orbán nyerni fog. Én meg másnap elutazom Paraliába. Dani eljön a kutyákért, csomagolok stb., kell a francnak még egy szavazás is a sűrű vasárnapomra. Szokás szerint mindent az utolsó napra hagyok, másnap kora reggel pedig megy a vonat. Remélem, a Keletibe, ha kész lesznek a renoválással.

Ágit megkértem, ha úgyis megy a Sugárba, lépjen át az Ikeába és vegyen felfújható nyakpárnát. Óriási minőségi ugrást jelentene ez az éjjeli buszon alvás során az előzőhöz képest, amikor erre nem is gondoltam. Remélem, nem csak az interneten hirdetik, de kapni is lehet helyben.

Szeretem az esőt, mert sok fűmagot szórtam szét. A békés alvástól engem ma már csak a Konyhafőnök (film) és egy jó lebbencsleves választ el, aztán béke mindenkivel.

Tegnap épp öntöttem a festéket a deszkára, mikor megszólalt a telefon. Vad káromkodások közepette tettem le mindent, ami a kezemben és a kezemen volt (gumikesztyű), de az üzenet szerencsére rövid volt, Pöcöktől jött, itteni szomszédomtól. Besenyei Petiék itt vannak, gyere át! Megyek! Befejeztem a képet, és mentem. Vittem két képemet is, amiket már kiválasztottak rég, végre odaadhattam.

Akkorát mulattunk, ami nekem hónapokra elég lesz. Besenyő nagy borszakértő, nem csalódtam benne, számtalan fajtát hozott, kóstoltatott. Pontosan nem tudom, mikor jöttem el - ők még kártyázásba fogtak -, azt se tudom, hogy értem haza, csak azt tudom, hogy nagyon lassan vezettem, alig hússzal.

Kellett már nagyon egy ilyen buli. Petinek meg kellett tanulnia egy kétsoros, svájci németséggel írt dalt, a telefonján megvolt a szöveg is, a dal is, de sehogy nem állt rá a szája. Segítettem neki, de mindhiába. Reménytelenül törte a németet, meg a dallamot is. Halálra röhögtük magunkat. A többiek levideózták a próbálkozásait, kár, hogy én nem vittem semmiféle felvevő eszközt. Piszokjól tartja magát, lefutott egy nápolyi 10 km-es maratont, és készül egy félmaratonra is idén nyár végén. Futogat gyakran. Jó látni, hogy 62 évesen így kondicionálja magát. De igazából tőle mást nem is vártam.

Tavalyelőtt nyáron találkoztam vele utoljára, mikor repülni vitt, úgyhogy már ideje volt. Az a rengeteg, több évtizedes közös emlék, ami vele összeköt, a szívem legfontosabb csücskébe helyezi őt. Bár otthon a falain már nincs szabad hely, az én két képemnek mégis fog találni, ígérte. Megtisztel ezzel. Daka-képek Besenyei falán, igen! Több okból is tudom, hogy nem éltem hiába, ez is egy.

Dani Délegyháza irányába is kipróbálta új motorját, órákig figyeltem a kinti hangokat, aztán megérkezett. Hozott nekem eurót az útra. Hatalmas ember, hatalmas motor, bukósisak, kesztyű, térdvédő, profi bakancs... és nagyon boldog arc. Élete vágya volt motorozni. Megszerezte magának.

Mivel Andi ma is rámszólt telefonon, hogy kutyám a szomszéd telken randalírozik és izgatja az ő kutyáit, nekiálltunk lyukat keresni a kerítésen. Találtunk. Dani hősiesen bemászott a tüskés tujaerdőbe, drótozott, foltozott, közös erővel eláhítottuk a közvetlen veszélyt. Az lepett meg, hogy Andi hangja a korábbi ordítós, káromkodós, agresszív (megölöm a kutyádat, ha még egyszer!) tónusból átváltott egy kissé fáradt és berletörődős hangszínbe. Hallhatta délutáni párbeszédünket Danival, mert igen közel van a birtoka, deszkákról és drótokról beszéltünk. Remélem, megnyugodott. Tényleg csak békére vágyom.

Ági vendégeskedik itt három napig. Vele megyek majd Görögországba hó végén. Nemsokára. A tegnap éjszaka szegénynek nagyon szarul sikerült, a párnájával leköltözött a nappaliba a szűk kanapéra, mert két-három poloska korzózott az ágya körül. Tüzetesen átvizsgáltam mindkét matracot alul-fölül, kiráztam mindent, porszívóztam ismét, de csak három halott jószágot tudtam elcsípni. Mivel már egy órája elment aludni, és nem ordít, remélem, végre kialussza magát. Betelepíthetnék már végre országunkba azokat a kis szúrós darazsakat, akik egyetlen ellenségei a rohadék poloskáknak.

Hős voltam ma. Ági csak azért nem cuccolt a szörnyű éjszakája után rögtön haza, mert tegnap bejelentkeztem a fogorvoshoz, hogy utolsó, gyulladt, kínzó fogamat húzzák ki, és ő tudta, ha nem marad itt, elnapolom az akciót. Bizony. Kezem-lábam remegett egész délelőtt, nem voltam magamnál, és nem is ismertem magamra, hogy lehet egy rohadt injekciótól ennyire félni? Kibírtam hősiesen, és többé egy nyomorult fogam se fog fájni! Ági is egy hős, mert ittmaradt velem, pedig szíve szerint hazamenekült volna, de tudta, hogy kell nekem a támogatása. Sőt, a káromkodása, a toszogatása (bazmeg, Daka, ne legyél már ilyen nyúl!).

Az életem már csak szebb lehet ezután. No fájdalom, no gyulladt góc, ami akármit okozhat, tiszta lelkiismerettel és szemmel nézhetek a biztató jövőbe. Howgh!

Az a csodás és hiánypótló, hogy Daninak végre van családja. Tizenkét éves korától senkije nem maradt, csak én. Most van felesége, apósa, anyósa, sógora, sógornője, nagyija, és még számtalan rokon. Szinte lubickol ebben a szerető közegben, amit piszkosul megérdemelt, de én nem nyújthattam neki. Számoma ez nagy boldogság.

Ma reggel megint volt egy black out, de nem csak egy másodpercig, mint máskor, hanem legalább kettőig. Megrémültem. Jött föl a szürke köd az agyamba, mint műrepülés közben a túlterheléstől, de éreztem, hogy ezt nem kontrollálhatom. Még a saját hangomat is hallottam: basszus, most meghalok! Erősen akartam, hogy ne most, sikerült. A pulzusom száz fölött volt utána, tachikardiának mondják, szarok rá, csak dobogjon a szívem valahogy. Anyám tíz évvel tovább élt, mint én most, remélem, megközelítem. Van még dolgom e földön.

Már harminc évvel ezelőtt, az orvosin is láttak az ekg-n valami furcsát, meg utána is. Mindig meggyőztem mindenkit, hogy nincs baj a szívemmel. Ám ez a mai elszürkülés, plusz halálfélelem eléggé megijesztett. Abban biztos vagyok, hogy a szívem fog elvinni, mint anyámat is, csak ne mostanában!

Amilyen hülye vagyok, igyekszem a házat olyan rendben tartani, hogy ha valaki itt talál rám holtan, legalább ne mondja, hogy kosz van és rendetlenség.

Mária szomszédom tegnap átjött, hozott egy szatyor tempera festéket. Valamire lehet, hogy tudom majd használni, ha kifogyok az akrilból, ami küszöbön áll. Aranyos volt, megölelt. Utoljára nyáron, a tóban beszélgettünk, ott jöhetett rá, hogy az IQ-m nem szokványos. Adtam egy képet, ami a falon volt, és tetszett neki. Most kegyeibe fogadott, ez jó.

Nagy utat jártam ma be, prsze hozzám képest. Vonatra ültem, és elmentem a Keletibe. Mily ritka szerencse, hogy manapság a varsányi vonat oda érkezik, nem a Kökire. Ott trolira, majd buszra szálltam, és hamarost megérkeztem a 16. kerületbe, ahol Dani várt és vitt az unokámhoz. Láttam végre. Aludt egy nagy szopózás után. Sokkal szebb, mint a képeken. Tiszta a bőre, tökéletesek az arányai, és anyatej is van elég. A nagyi - Zsuzsi nagyanyja, ki immár dédivé lépett elő - őszinte örömmel fogadott. Alig akart elengedni, akár három napra is ott akart tartani. Daniék házából is végre kiköltöztek a bérlők, üres, felújításra vár. De kedden Dani összehívott oda vagy húsz havert egy úgynevezett tejfakasztó, vagy legénybúcsúztató, vagy akár lakásavató bulira, reggel ötig nyomták. Klassz kégli, klassz kerttel, kutyáim kiváló helyen fogják átvészelni, míg Görögországból hazatérek.

Hamarost indulnunk kellett Farkas Tamás festőművész - nászuram - belvárosi kiállítására Danival. Csodálatos volt. Kati is eljött, jó volt újra átölelni egymást.

Jó messze sikerült parkolnunk, gyalogoltunk is eleget a galériáig. Dani megszívta volna, ha nincs nálam egy kilónyi apró az automatába. Katival hamar megléptünk, mindkettőnk vonata hamarosan indult. Tamás futólag kilátásba helyezte, hogy majd beszéljünk az én képeimről is, de úgy el volt foglalva az igazi műértő társasággal, hogy jobbnak láttam hagyni. Olyan picinek éreztem magam az ő művei bűvöletében, mint egy fűszál a nádasban. Mit mondhatnék én Neki?

A vonatot épp hogy elértem, az információ rossz vágányhoz küldött a sülysápi vonathoz, tiszta szerencse, hogy véletlenül rátaláltam a jóra. Jól este lett, mire fáradtan hazaértem. De élveztem a napot. Kutyáim örömtáncot jártak.

A belváros bűze, zaja, eszelős rohanása már nemcsak engem készít ki, hanem Danit is. Boldog vagyok, hogy itt élhetek, és még boldogabb, hogy Daniék is egy csendes, zöld utcában, immár saját házukban. Na nem most, majd ha felújították. Szégyellem magam: nagyi rámerőltetett egy zacskó sajtos kiflit, amit a kesztyűtartóba raktam, de mivel nem mentem vissza Danival a kocsihoz, ottmaradt. Remélem, eldugja, nehogy nagyi megtudja, hogy hiába adta.

Gyönyörű az unokám, és Zsuzsi azt állítja, mikor Danival egymás mellet szunyókálnak, nagyon hasonlítanak. Ez megnyugtat.

Mondtam, hogy a mai nap korszakalkotó. Mától vagyok nagyanyó. Ez még nem voltam, tehát új korszak kezdődik. Extra Erik hősies anyjából természetes úton kibújt, négy kilósan, majdnem hatvan centisen; az én menyem egy hős.

Dani olyan hangon beszélt, ahogy még soha nem hallottam. Egyrészt borzasztó fáradt volt, másrészt valami elomló gyengeség/gyengédség volt a hangjában, nem volt önmaga. Ezt persze el is vártam, hiszen mostantól apa. És ez már soha nem fog megváltozni. Száz év múlva sem. Pötyögött valamit pici kezekről, szőke hajról, tiszta bőrről, csámcsogásról... szerintem még fel se tudja fogni. Végig fogta Zsuzsi kezét, egy percre se hagyta magára. Zsuzsi nem kiabált, nem hisztizett. Mondom, hogy egy hős!

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen párt rendelt a fiam mellé, hogy egészséges, hatalmas unokám született, és hogy meg is értem ezt. Nagyon szerencsés vagyok!

Nem vicc, dögrováson voltam az elmúlt héten. Állandó tengeribetegség-érzés, szédelgés, ételundor... Ha ilyen a végsiklás kezdete, akkor gyorsan haladok, gondoltam. Olyan reggelen kezdődött, amikor féltízkor ébredtem. Ez húsz éve nem fordult velem elő. Itt 3 és 6 között szoktam kelni. Időbe telt, mire lebotorkáltam a lépcsőn, erősen kapaszkodva. Leültem gyorsan erőt gyűjteni, hogy az ajtóig menjek a kutyatápos zacskóhoz. Jó időbe telt. Komolyan megrémültem, hogy már cigarettához sincs kedvem, nem beszélve a kajáról. Nem mintha lett volna valami ehető itthon, úgy hirtelen. A mélyhűtőben igen, de hogy főzzek... az ki volt zárva. A hideg rázott, feküdtem nyakig pokróc alatt. Lázam nem volt. Csak félelmeim, hogy valami rejtélyes kór emészt, szó szerint, mert már a pipaszár vastagabb, mint a végtagjaim.

Félre bánat, félre bú, azért írok ma, mert jól érzem magam. Háromszor is ettem, és jól esett. Festettem is egyet arra a képre, amit a Fb-on barátnőm olyannak titulált, mint a nyers agyvelő. Végül én is annak láttam. Már nincsen! Legalább spórolok a deszkákkal. Főztem is. Szúnyoghálót raktam a hálószobám ablakára. Vettem egy tökfőzelék-konzervet, mert megkívántam. Itt a kívánás a kulcsszó. Végre. Ötven kiló alá már nem szeretnék elfogyni.

Drága unokám már sok nappal túlvan az előírt világrajövetel időpontján, ahányszor csörren a telefon, rezzenek, de sose a várt hír érkezik. Vasárnap kikényszerítik búvóhelyéről, ha tetszik neki, ha nem. Ez legalább biztos. Úgyhogy a hétvégém már mindenképpen történelmi, sőt korszakalkotó eseményt hoz. Ez sokat segít talpra állnom és jókedvűvé válnom. Még ne gratuláljatok, majd hétfőn. Juhé! Nagymama leszek.

Meglátogatott Dani, karácsony óta először. Lemászott a számomra félelmetes pincébe, és kinyitotta a locsolók csapját. Aztán átment a szomszédokhoz békét kötni, mert ők azt hitték, nem szeretem, ha a hozzájuk átnyúló tujáimat vágják. Még a levágott ágakat is elhozta, hogy a kerítés mellé rakja, nehogy Cso valahol kitörjön. Sokat segített, és nem is kellett kérnem rá. Elvitt egy néptelen mezőre a kutyákkal, ott kiengedtük őket, hatalmasat futkároztak szabadon. A végén Maci nem akart kijönni az autóból. Mintha azt mondta volna: veled akarok maradni, vigyél bárhová. Ő engem soha nem fog úgy szeretni, mint Danit. Örökre gazdának választotta.

Összeraktam egy csirkeszárny-pörköltet az új módszerrel, amit a tévében láttam: a megfőtt húst kiszeded a szaftból, amit összeturmixolsz friss paradicsommal, paprikával és tejföllel. Aztán visszaöntöd a húsokra. Így a zöldségek friss íze megmarad, és tán a vitamintartalmuk is. Szarvacska-tésztával ettük. Dani rámparancsolt, hogy én is egyek.

Mostanában nincs kedvem enni. Mondta is: anya, össze vagy zuhanva. Sokat fogytál. És tényleg. Még a vállamat is tapogatta a közérben, amíg sorban álltunk, hogy a kiálló csontjaimat érezze. Összbenyomásom az volt, hogy megijedt tőlem. Én is néha, ha a tükörbe nézek, ezért teszem ezt ritkán. Nyugtattam: még nem érzem úgy, hogy végsiklásban volnék. Vannak terveim. Évekre számítok, hogy lássam az unokámat fejlődni. Eszemben sincs feladni bármit is, ne izgulj.

Dani mutatott egy világbajnok képet Zsuzsiról, egy virágzó cseresznyefa árnyékában áll fehér ruhában, hatalmas hasával, a fények, árnyékok olyan kombnációja, és Zsuzsi arca, mozdulata, ahogy hasára teszi a kezét, a mosolya, a gyönyörű haja, ahogy leomlik.... elolvadtam tőle. Talán megosztja velem, talán én is megoszthatom itt. Most ez a legfontosabb.

Szörnyű hibát követtem el, és már hányadszor! Az eladott képet nem mostam le lúgos dologgal, hanem egyből ráöntöttem a műgyantát. Amit ráadásul rosszul kevertem össze. Hülyülök!! A feltörő olajcsappektől a rezin kráteresen terült el, csupa lyuk az egész. A rossz keverés miatt (van egy Curox nevű térhálósító, amit 1%-ban kell hozzákeverni, de a mérlegem szarik ilyen kis grammokat mérni), túl sok lett az adalék. Órák, sőt egy nap után se akart a gyanta megkötni. Azt is figyelmen kívül hagytam, hogy jönnek egyre többen nemcsak a cseresznyevirágok szirmai, hanem már a nyárfák szöszei is. Mire másnap kimentem, már két szösz is beleragadt, a gyanta pedig nem kötött meg. Ügyes pincér módjára tenyeremen felveittem a képet a nagyobbik hálószobába, most ott dekkol, ma meg se mertem nézni. Egyértelmű, hogy újabb műgyanta kell neki, viszont elfogyott. És pont a kedvenc képemről van szó, amit Enikő már megvett. Kurvára szégyellem magam. A sokszoros hülyeségem miatt, amit lehetett volna előre látni.

Oszt a mai fél napom heveréssel telt el, mert ahányszor felálltam, szédültem és hányni akartam. Benyaltam a műgyanta kipárolgásait, megint egy a sok hülyeségem közül. Így estére már jobb egy kicsit, de nem tudok büszke lenni magamra. Tanulópénz, mondják, de nagy igazság. Holnap rendelek műgyantát, és mindenáron beborítom azt a képet, ha addig élek is. Előtte persze lemosom róla a szilikont. Ajjaj, megin rosszul vagyok. Bocs.

Vagy a kutyám csámcsog álmában, vagy az eső locsog odakint. Nem az eső volt. Nincs ellenemre ez a csapadékos hét, már nagyon ideje volt. A kocsimra akkora por telepedett, hogy háromnapos zápor alig tudta lemosni. Fűmagot szórtam el, remélem, lesz valami belőle.

Nagy örömömre Látó Janó tegnap megvette egy képemet, azonnal rendeltem is festékeket, sajnos, igencsak többért, mint amit majd kapok. Mari szerint olcsón adom "magam". Mindegy, a legkisebb segítség is előbbre visz. Biztos meghülyültem, csak a festésen jár az eszem, enni is elfelejtek, már közelítek az 50 kiló felé, ami az én koromban ezer ráncot jelent. A nagy tükröt direkt nem pucolom meg, mert így, kissé porosan és homályosan szebbnek mutat, mint vagyok. Mondom, hogy meghülyültem!

Besenyőnek elküldtem 17 képem fotóját, hogy válasszon, amennyit akar. Rengeteggel tartozom neki. Bizakodom, hogy egy-kettőt méltónak talál a falára akasztani. Akár a hangárban is, mit bánom én. Meghívott, látogassam meg. Majd egyszer.

Farkas Tamás, kiváló festőművész (amúgy a nászuram, ugye, így mondják? A menyem apja) szintén meghívott a kiállítására május másodikára, oda nagyon el szeretnék menni, ha semmi nem jön közbe. Szeretem a képeit, csupa egyenes vonal, korrekt szögek, a színek is megkérdőjelezhetetlenek; olyan építészes (ő az), nagyon különlegesek. Megtiszteltetés lenne kezet fogni vele úgy, hogy már (kicsi porszemként, de igyekvően) én is festőnek képzelem magam. Rengeteget jelent nekem, hogy három képemre is lájkot adott. Egy igazi festőművész!

Most elmerülök a holnapi képem tervezésében, biztos, hogy álmodni is erről fogok. Minden nap jobb szeretnék lenni, a technikákat jobban használni. Nehéz. Sok tévút van, sok elbaszott kép és kidobott festék = pénz. Igyekszem, hogy olyat alkossak, ami nekem is tetszik.

Két pici eltévedésem volt csak, de ezeket perceken belül megoldottam. Megint Érdre kellett mennem újabb falemezekért, M0-ás, sok katyvasz, mindenütt útépítés, sáveltolás. Betartottam a sebességkorlátozásokat, amiért mindenki dühös volt rám, különösen az a piros kamion, ami szinte a kipufogómat kóstolgatva haladt mögöttem kilométereken át, a frászt hozva rám. A kamionnal előzni tilos tábla végig érvényben volt, nem is fért voln el, de piszkosul idegesítettem, amiért 60 helyett csak 70-nel mentem, ami neki nyilván keves volt. A 60-as tábla ellenére a szűk belső sávban az autók úgy zúgtak el, mint a szélvész.

Képzelem, mi lehettem: a hülye nyanya, aki még mindig vezet, pedig a temetőben volna a helye. Valamikor én is így gondolkodtam... Most meg a szabályok betartásával magamra hívom a világ haragját.

Elmentem, visszajöttem, a deszkáimat is megkaptam, bajom se lett, az autómmal se, ez a lényeg. Festettem is két képet, még száradnak. Nem tudom, mi ez az őrület, de aggaszt. Tegnp elfelejtettem enni. Ma reggel olyan gyenge voltam, hogy nem is hittem, képes leszek elvezetni Érdig meg vissza. Azt se hiszem, hogy ma húsz dekánál több táplálékot fogadtam volna magamba, és ez már biztos így marad. Azt ötven kiló felé tendálok. Nem szándékos. Így alakul. Összeaszott, vén banya kezdek lenni, és ne hidd, hogy ez tetszik. Azt is bajnak tekintem, hogy ez már cseppet sem érdekel. Végsiklás? Várnék, az unokám érkezéséig mindenképp. Csak hetek kérdése, hogy nagymama legyek.

Egy csészébe műgyantát öntöttem, különféle díszekkel, feliratokkal, de a gyorsító adagolását elbasztam. A hülye háztartási mérlegem nem mér pontosan. Napokig vártam, hogy megkössön, miközben, ha helyesen adagoltam volna az anyagot, csak húsz perc kellett volna. A második részlet öntése előtt egy zöld poloska beleszállt a gyantába, kivenni nem tudtam, de legalább szép a színe. Nyilvánvaló, hogy a második öntésnél se találtam el az arányokat, szóval itt szárad a csésze a fűtőtesten, de eszében sincs megszilárdulni. Aztán ha mégis valaha megtörténne, vajon hogy jön ki a csészéből? Beolajoztam, ahogy kell, de már ebben sem hiszek. Mostanában túl sokmindent baltázok el. Miért pont ezt ne?

Ervin szeme rendben van, és minden más is, maradjon így! Ervin kérte, rakjak fel képeket, én azt kértem, két kritikát mondjon: szar, vagy tetszik. Tőletek is elég ennyi.

Basszus, amit ma véghezvittem, az a hülyék évkönyvébe való. Érdre akartam menni a deszkáimért, amikre türelmetlenül várok második hete. Félórásnak ígérkezett az út, ha nem fordultam volna rossz irányba egy bonyolult elágazásnál. De. Bekerültem Kispestre. Ott összevissza próbáltam visszajutni az M5-ösre. Sikerült. Azt hittem, jó felé. De nem. Mikor kiírták, hogy Szeged már csak 14 km-re van, kaptam észbe. Lajosmizsénél megálltam egy benzinkútnál. Vettem autópálya-matricát, azt mondták, van egy óra türelmi idő, talán az előző bóklászásaim miatt se büntetnek meg. Azért kétséges, mert útközben volt egy hatalmas dugó, sokáig tartott. Tankolnom is kellett. Jó hosszú tanulóút volt, mire visszaértem ugyanoda, ahonnan már eleve tovább mehettem volna: Kispestre. Aztán Rákóczi-híd. s onnan már egyenest Érd felé. Naná, hogy ott se találtam meg a Balatoni utat. Egy dohányboltban kérdezősködtem, mert addigra már nagyon rá kellett gyújtanom. Három órája voltam úton! A félóra helyett. Eligazítottak, megkaptam a deszkáimat is, fél óra alatt hazaértem. Reggel nyolckor indultam, félkettő lett, mire végre itthon lehettem. Most van egy tíznapos matricám, amivel országszerte akárhová mehetek, csakhogy nem fogok. Egy rakás pénz elúszott, és még az sem biztos, hogy büntetés nem jön utána. Ez a hónap nem az én hónapom! Hogy hülyeségem fokozódik, az már nem kétséges. Viszont jó sokat vezettem, amit már hét éve nem tettem, rámfért a gyakorlás. Ennyi a hozadék. Újra "száguldhattam" 130-cal, amit kurvarégen nem tehettem. Az autóm kitartott, köszönet neki. Sose voltam Lajosmizsén, most igen, bár csak egy benzinkutat láttam belőle.

A deszkák pakolása közben egy nő megkérdezte, mihez kellenek nekem az apró lécekre vágott mdf-lapok. Mondtam, mdf-re festek, a lécek a keretezéshez kellenek. Kérdezte, miket festek. Felírta a mailcímemet. Ha jelentkezik, küldök fotókat. Pár szót mondtam az akril pour painting-ről, úgy tűnt, érdekelte.

Jól elfáradtam, jóval több lóvét költöttem, mint kellett volna, de itthon vagyok, deszkáim megvannak, festhetek, mi kéne még? Remélem, Ervin szemműtéte jól sikerült, most neki drukkolok.

Te jó ég, éreztem, hogy rég írtam, de hogy ennyire?! A festés foglal el napról-napra, nem tehetek ellene semmit. Sok elbaszott képet csináltam habkartonra, ami viszont jó szigetelőanyag, a tetőtérben szögeltem fel őket a déli oldalra, így legalább hasznuk lesz. Az alkotóvágyam nem csitul, pedig már ideje volna, mielőtt minden lóvém elfogy.

Tavasz van, kétségtelen. Láttam egy rigót fűszállal a csőrében, a tujám közé akart építkezni. Mivel a hely a maskám akciórádiuszán belülre esett, gyorsan kimentem zajongani. Észrevette, hogy a hely nem megfelelő. Remélem, jobb helyen rakott fészket.

Rosszul mértem fel Csocso képességeit. Az egyik deszka, amit elvittem, s amire aztán képet festettem, kicsi hiátust hagyott a kerítésben, bár mögötte rengeteg volt az odahányt gally. Nem hittem, hogy kutyám ott ki akar/tud bújni. Tudott. Esti órán Olga! Olga! kiáltásokra ébredtem. A szomszéd Andi volt. Naná, hogy Csocsót fogták, míg ki nem mentem. A kerítésfoltozást másnap hajnalban megejtettem. És másnap megint. Akkor a szomszéd kertbe tört magának utat, ami pont Andi telkével határos. Már ismerem Andi szólamait: ha az unokám közelébe jön, megölöm!

Nem volt kis munka utat vágni az elburjánzott tuják közt a sufni mögé, ahol a kerítés annyira elrohadt, hogy ki is dőlt. Fűrész, balta, minden kellett. Megoldottam! Úgy befoltoztam, eltorlaszoltam száraz ágakkal, hogy az ördög se jut át rajta még vagy tíz évig. Aztán még az autóm ablakmosó tartályát is feltöltöttem, hogy végre kilássak; nagy itt a por, mindig belepi a szélvédőt, a hajnali pára pedig befoltozza. Szóval megannyi hasznos dolgot elkövettem.

Dani szombaton megkapta diplomáját, miután az angol nyelvvizsgával kiegészülve végre hivatalossá vált. A Fb-lapomon ott a videó. Nem tudtam elmenni, mindegy, miért, azt mondta, ne bánjam, semmit se vesztettem.

Volt egy nőnap a minap, de Dani fel se hívott. Remélem, hogy azért a feleségét nem feljtette el. Meg az anyósát se. Ezek fontosabbak.

Kénytelen voltam kerítést bontani; elfogyott a "festővásznam". A kerítésbe betoltam pár olyan fenyőlapot a régi szekrényemből kifolyólag, amik pont jók, el se vetemedtek. Ezeket kioperáltam (drótvágó, küszködés, fűrészelés, sikálás, reszelés); most van még három lap, ami már csak színeket kíván. A kerítés már megáll magában, mert annyi ágat, avart öntöttem mögé, hogy a kutya ki se lát, nemhogy megpróbálna kibújni. Így lassan még több deszka fog felszabadulni.

Amíg kedden meg nem jön a szilikonolaj (ahogy a boltban ígérték), kísérleteztem egy régi, elődeim által itthagyott hajolajos flakonból nyert cseppekkel. Működik, bár nem úgy, ahogy kéne. Keddig elleszek valahogy.

Itt már vannak cellácskák, de kicsik, és kevés. (Hú, itt köröz egy szúnyog, az első idén! Remélem, megdöglik, mielőtt megcsíp, egyelőre jól fel vagyok öltözve.)

Ez se az igazi, sok, de apró cella képződött. Lesz ez még jobb is. Addig úgyse nyugszom.

Freddy Mercury azt mondja dalában (ma hallgattam, Bohemian Rhapsody): I sometimes wish I'd never been born at all...
Jó ég, mi lenne velem nélküled? S az egész világ mit vesztett volna?! Ő egy ajándék az emberiségnek, ahogy Lennon is az volt. Ők már nem fognak megöregedni, ez az egyetlen pozitívum abban,hogy korán és értelmetlenül elhagytak minket.

Is this the real life?
Is this just fantasy?
Caught in a landslide
No escape from reality
Open your eyes
Look up to the skies and see
I'm just a poor boy, I need no sympathy
Because I'm easy come, easy go
A little high, little low
Anyway the wind blows, doesn't really matter to me, to me

Mama, just killed a man
Put a gun against his head
Pulled my trigger, now he's dead
Mama, life had just begun
But now I've gone and thrown it all away
Mama, oh oh
Didn't mean to make you cry
If I'm not back again this time tomorrow
Carry on, carry on, as if nothing really matters

Too late, my time has come
Sends shivers down my spine
Body's aching all the time
Goodbye everybody I've got to go
Gotta leave you all behind and face the truth
Mama, oh oh (anyway the wind blows)
I don't.

Ideidéztem magamnak, hogy legyen min újra és újra meghatódnom. A halált várta, így búcsúzott. Bár tudnék én is ilyen szépen. És főleg maradandóan.

Teljesen elvarázsolt az akril fluid painting. Egy hete csak tanulom a netről, már vannak festékeim. A kisasztalom volt az első, amit befestettem. Tetszik. Azóta három kép készült, egyik se tetszik. Dühöngök a kreténségemen. Amit a neten láttam, oly könnyűnek tűnt. De nem az. Másnak miért megy? Na de holnap nekimegyek újra, van még két deszkám, amire kiterjeszthetem nemcsak a festékeket, de a kreativitásomat is. A deszkákat még kezelnem kell - a régi szekrényemből hoztam -, félbevágni, lereszelni, megpucolni, aztán jöhetnek a színek.

E kis asztal volt az első, és eddig a legjobb. A többit mutatni se merem. Sokat kell még tanulnom.

Szívből utálom az akciófilmeket, de ma mégis leragadtam - immár harmadszor - egynél: Párizsból szeretettel, azt hiszem, ez volt a címe -, talán Travolta játéka nyűgöz le mindig, de lehet, hogy a másik kékszeműé, akinek az arcát szeretem, de a nevét nem tudom. Durva, sokan halnak meg benne, de aki rendezte, tudta, mit csinál. Jól csinálta. Ha még nekem is tetszett háromszor.

A legfőbb gondom most, hol kaphatnék cseppfolyós szilikont, amivel a festékbe cellákat lehet építeni. A francba, itt nálunk sehol. A spray nem működik. Amúgy a beltéri lakk bevált a festékkeverésben. Bocs, de nálam most minden erről szól. Aludni is alig tudok, enni meg még kevésbé. Ma is háromkor keltem, mert rájöttem, nem érdemes tovább erőltetni a nyugvást, ha már gondolatban festékeket keverek.

Olyan ez az egész, mint rácsodálkozás valamire, amire mindig is vágytam. És eljött. Feltalálták az akrilfestéket (igaz, már 1950 körül, de elődeink nem ismerhették), és ezzel végtelen lehetőségek nyíltak meg a színek világában. Számomra biztos. Talán soha nem fogok többé olajfestékhez nyúlni. Sehol sincs.

Megyek a festékboltba. Fájdalom, csak egy van. Kérdem: van-e Floetrol? Az eladó úgy néz rám, mintha krémest kértem volna. Aztán: hát PVA-ragasztó? Na ez lett volna a kakaóscsiga, ha már cukrászhasonlatokkal élek. Ezekről nem is hallott. De közben olyan képet vágott, mintha én lennék hülye.

Átmentem a közértbe, aztán - lenyugodva - megint vissza. Nem adom fel, mondtam neki, talán beltéri, vízbázisú, magasfényű lakk van? Már kétszer vettem itt ilyet! Megtalálta. Már csak szilikonspray-re vágytam, az is volt. Mosolyogva távoztam. Bízom benne, hogy a beltéri lakk helyettesítheti a Floetrolt. Muszáj lesz neki. Hétfőn talán megérkeznek az akrilfestékeim, és nekiállhatok festeni. A "festővásznat", ami egy deszka, már lepucolva előkészítettem. A szállítást tegnapelőttre ígérték, így most lábrázósan türelmetlen vagyok. Mint mindig, ha alkotókedvem csúcsra jár, és hátráltatnak. Sajnos, még csak szombat van. Nekem ilyen egy hosszú hétvége, várakozással és káromkodással teli. A netről az elmúlt napokban már mindent megtanultam (az idézőjel persze hiányzik), a gyakorlatba vinném át mihamarabb. Első művem a kicsi kerek asztal festése lesz, ideális darab, régóta szeretném jobb formába hozni, mert imádom és nagyon useful. A deszka majd azután. Jahaj, mikor lesz hétfő?!

Vogelsanger Strasse... néptelen, széles utca, autó, ember sehol, ott toltam Danit szívesen a babakocsijában. Csak egy sarokra volt a Venloerstrassétól, ahol laktam.

Rejtő Jenő regénye, a Csontbrigád jut erről eszembe: a borzalmakat átélő társaság megmenekülésük után visszavágyott a borzalomba. Nem tudták, hogy azon kívül mit kezdjenek magukkal.

A szindróma valami hasonló lehet nálam is. Amit ott átéltem, sokáig szinte egy perc boldogságot sem tartalmazott, viszont tökéletes reménytelenséget, kétségbeesést annál többet. Időbe telt, mire valami kis örömöt éreztem, mikor Mutti kedden féltízkor átkiáltott: Olja, Dallas! Ha van, akit egy hülye filmsorozat kihúz a mocsárból, legalább egy órára, akkor az én voltam. J. R. Ewing (véletlenül se Jocky) sokat tett azért, hogy pár percre jól érezzem magam.

Furcsa, ugyanakkor nagy szerencse, hogy a múlt tényleg megszépül az idő múlásával. Vágyom rá, hogy újra ott legyek, ahol fiamat megszültem, ahol annyit szenvedtem, mert elhagytak, semmibe vettek (ez nyilván csak férjemre vonatkozik, de nagyon fájt, nagyon!), Mutti viszont sziklaszilárdan mellettünk állt Mindent megvett Daninak, amit az apjának kellett volna, de hát apja igazából nem volt Daninak sosem.

És akkor jött a gyomorrák, mintegy betetőzése sanyarú sorsomnak, ami már addig is pont elég lett volna. Tudom, hogy erről már írtam, de nehéz felejteni. Amikor a doktor ledugta a gyomromba a gasztroszkópot, egy csodás, színes világ tárult fel előttem. Mert ő megmutatta. Az egy éves, gyönyörű gyerekem ott ült a lábai előtt a kocsijában, s mondtam is: miatta legyen velem őszinte, hát az volt. Az a nagy, fehér, karfiolszerű, fényes képződmény a daganat. Nehogy azt hidd, hogy valaha el fogom felejteni!

Így távolról nézve tényleg minden rossz az életemben Kölnhöz kötődik, és mégis visszavágyom. Mint a Csontbrigád. Érted ezt? Én nemigen. Nem sok esélyem van visszatérni oda, pedig jobban szeretném, mint a Maldiv-szigetekre utazni. Lásd: ilyen hülye vagyok. Látnám még a Gürtelt, ahol annyit sétáltam Danival, ott tette meg első lépéseit, s nem felejthetem el, mennyire borzasztóan boldogtalan voltam akkor is. És mégis visszavágyom.

Rotbarsch-fliet... ezt rendelte Mutti minden pénteken. Többször megnéztem a szótárban, de sose vagyok biztos benne, talán sügér. Bepanírozta, a farka kilógott a serpenyőből, a salátát én készítettem hozzá, isteni volt. (A hentes már tudta: Rotbarsch-filet für Frau Extra?) Minden pénteken. Igaz, már én is Frau Extra voltam, de ezt csak én tudtam, a hentes nem.

Visszavágyom Kölnbe. Egy pszichológus talán meg tudná mayarázni, miért. de rajtam az se segít. Ha ott lennék, akkor meg ide vágynék vissza ezerrel. Akkor?

Szarozik az egerem. Hiába cseréltem benne elemet. Nem oda megy, ahová akarom. Vettem két újat. Azok is ezt csinálják. Kár volt.

Ági itt volt 3 napig. Milyen szerencse! Az utolsó napon hajnalban arra jöttem le, hogy 14 fok van. Mindkét radiátor hideg. A kályhában már régóta gyűlik a szemét, gyorsan begyújtottam. Három óra alatt sikerült is elérnem 20 fokot. Ama órák alatt az frusztrált, vajon hogy oldom ezt meg. Nyilván gázkimaradás volt, ilyenkor az automata kikapcsol. Ágival ketten fel tudtuk emelni a nagy pléhszekrényt, ami a gázórát rejti odakint, és meg is találtam a bűvös kapcsolót, amitől a gáz újraindult. Ismét meleg van!

Másik frusztráció: egy feketerigó nakiszállt az ablaknak, akkorát döndült, hogy azt hittem, betörik. Kilestem: ott feküdt hanyatt, pipaszár lábacskái alig mozdultak. Aggasztott, hogy Cicaja odakint van, ha meglátja, vége. Később hasra fordult a kismadár, szárnyaival verdesve kúszott valamit, párja a cseresznyefáról figyelte. Csak egy óra múlva értem haza, Ágit vittem a vonathoz. Akkor guggolt a rigó, de a szeme nyitva, fejét mozgatta. Nem tudtam levenni róla a szemem. Főleg Cicajától akartam megvédeni, de ő szerencsére nem jött haza.

Egyszer csak lábra állt a rigó, és felrepült a cseresznyefára. A párja ott várta. Nagyon boldog lettem! Az egész esemény mélyen a szívembe markolt, nagy megkönnyebbülést éreztem a végkifejlet láttán. Köszönöm!

Ezzel együtt is csupa jó történik mostanában: Daniék megkapták a céges hitelt, elvileg már háztulajdonosok is Zsuzsiék ikerház-felében. Ahol eddig laktak, azt is sikerült eladni, hamarost költözhetnek. Már csak a felújítás van hátra az új helyen. Persze ez nem is "már csak", de ezt ők még nem sejtik. Remény azért van rá, hogy simán is mehet, és tényleg befejeződik május végére. Onnan aztán már sima az ügy. Addigra Erik unokám egyhónapos lesz. All the best!

Hosszan tart a szélvihar, csak kucorgok itt abban bízva, hogy a házam kitart. Hajnali négykor megint kiengedtem a kutyákat, de öt perc múlva már az ajtónál tolongtak. Ők se szeretik ezt a nagy szelet.

Szomszédaimnál már három napja nem látok világot. Ma a gyerekeik gumiasztalát se láttam a helyén. Mi van, elköltöztek? Jobban kihajolva megpillantottam az ugráló alkalmatosságot...

Átrepült a kerítésen, és szerencsére nem az úton állt meg, hanem felakadt:

... a kerítés egy cölöpjén. Mázli! Különben isten tudja, hol állt volna meg, akár a szomszéd kerítését is letartolta volna.
Szegény Johnny, a kertjükben veszteglő kiskutya biztos félelmetes perceket élt meg, amikor ez a nagy szerkezet útra kelt. Vittem neki ma egy nagy marék csirkebőrt, beszippantotta, mint a porszívó. Ma még viszek neki valamit enni, mert a zsák kutyatáp hiába áll a fal mellett. Nem értem, miért nem kértek meg arra, hogy gondoskodjam róla. Valamikor csak hazajönnek, remélem. Az elmúlt hat évben még sose hagyták el a házukat ennyi időre.

Csótól fél. Biztos elkapta már párszor, az látszik a viselkedésén. Jelenlétemben nem mer feléje nyúlni. Túl okos, ha nem látom, akkor teszi.

Ismerősöm, Andrea csodálkozott azon, hogy egy "közvetlen, vicces pilóta" okozta pályafutásom végét. Igen, az említett pilóta valóban közvetlen és vicces, sok évig nagyon szerettem pont ezért, amíg csak elő nem bújt belőle a mindent és mindenkit letaposni vágyás a saját hírnevéért. Képtelen volt második lenni. Egy kecskeméti repülőnapon láttam meg a szemében a végemet. Én és Alajos repültünk bemutatót, ő nem volt felkérve erre. Ahogy rám nézett a bemutató után, tudtam, sosem bocsátja ezt meg. Így lett.

Enikő megint beletrafált:
"Néha jó lett volna döntéseink következményeit előre látni, ha akkor nem úgy döntünk, ahogy. Tudom, hogy nincs értelme a "ha"-val kezdődő mondatoknak, csak az ember eljátszik a gondolataival. Kemény, sok megpróbáltatással teli életet mért ránk a sors, de nem nyavalyogtunk, hanem becsülettel helytálltunk. Igaz, néha összeszorított fogakkal, de tettük a dolgunkat. Meggyőződésem, hogy a repülés sokat segített ebben, önfegyelemre, kitartásra nevelt minket."

Minden szava nagyon igaz. Ha nem pilótának neveltek volna, nem lettem volna olyan kemény, hogy kibírjam a kölni éveket.
A kiképzésünk igen kemény volt. Rengeteg elmélet, vizsgák, aztán sok gyakorlat. Mikor először ültem a Trénerbe, hogy gurulni tanuljak, Sinya azt mondta: itt az elméletnek csak hatvan százaléka működik. Megint igaza volt. Lábbal akartam gázt adni, mint az autóban, de attól csak kacsázott a gép. A gázkar használatát - meg persze a pedálokét is - némi időbe telt megérteni. (Hajj, most már mennyire tudnám!)

Dicséretet sosem kaptunk. Az MHSZ-es - vagy csak a budaörsi? - oktatógárda mottója az volt: verd a fejét, abból tanul! Röhögni fogsz: csak évtizedekkel később hallottam arról, hogy tehetségesnek tartottak. Ha volt ennek értelme, akkor az, hogy sosem voltam elégedett a teljesítményemmel, mindig többet akartam kihozni magamból.

Juj, gyerekek, olyan férfisoviniszta bagázst még nem láttatok, amilyen a budaörsi oktatókülönítmény volt! Mi, lányok csak alattvalóként működhettünk, számtalan okot adva arra, hogy degradáljanak, felsőbbrendűségüket gyakorolják rajtunk. Ma ezt büntetendő diszkriminációnak hívnák, na de akkor tök természetes volt. Mit keres egy lány a műrepülőgépben? Felülről rájuk erőltettek minket, csajokat, s ahogy kell, szívattak is. Nem elemezném, hetünk közül ki miért esett ki, de hogy nem bírták az iramot, az nyilvánvaló.

Eszembe jut Magyari Mari (Béla nevű bátyját mindenki ismeri kiképzett űrhajósként) rádiózása: egy hatéves kislány hangján kért leszállási engedélyt, odalent mindenki vihogott rajta (bocs, Mari, így volt!).

A lényeg az, hogy férfioktatóink, bár tényleg mindent megtettek, hogy pilótát faragjanak belőlünk, nem látszott, hogy hinnének is e küldetésükben. Sinya volt az egyetlen, aki néha képes volt azt mondani: jól van, kislányom! Ez szó szerint szárnyakat adott.

Nem tisztem taglalni, miért maradtam végül a magyar műrepülő válogatott egyedüli női tagjaként, csak hiszem, hogy valamivel kiérdemeltem. Most, hogy ennyi év elmúlt, látom igazán, mennyi kilátástalannak látszó harcot vívtam meg ezért. Akkor nem láttam, csak küzdöttem, de most büszke vagyok rá, hogy megtettem.

Azzal áltatom magam - vagy vigasztalom éppen -, hogy letettem valamit a magyar sportrepülés asztalára, ami nem évül el. Ma még sokak emlékeznek a nevemre (míg meg nem halnak), aztán meg senki se fog, tudom. Ha mégis, akkor nem éltem hiába.

Megnyugtat mindenképp, hogy nem úgy megyek el e világból, mint egy senki. Ugyanakkor átérzem a senkiséget is, jajde. Veres zoli sokat segített ebben (dikrekt írtam kisbetűvel). Nem voltam még végsiklásban, amikor ő kinyírt, de lehet, hogy igaza volt. Valamikor, valamiért abba kell hagyni. Pont.

Nyugodtan kövezz meg: szeretem a meséket. Felvettem a Hamupipőkét múlt héten. Ma vettem elő, és dühöngenem kellett, mert jóval a vége előtt véget ért. Az új boxom, ami dvr, néha úgy dönt, hogy sokkal előbb abbahagyja a felvételt.

A neten minden van, gondoltam, találtam is ingyen lejátszóhelyet. Indul a film, hang sehol. Mentem tovább még három portálra, mindegyik regisztrációt kért. Előbb csak mailcímet, jelszót, de utána jött a többi adat kérése bankszámlaszámmal együtt. Anyátokba! Kiléptem.

Kezdett gyanús lenni ez a nagy némaság. Itt Délegyházán fülsértő csend tud lenni. Próbáltam mindhárom távirányítómon nyomkodni a némítás-hang gombokat, semmi. Beírtam a keresőbe egy Beatles-szám címét. Az is néma volt. Ez már komolyan elgondolkodtatott. Bekukkantottam a tévé mögé, ahol a laptopom lapul. Volt azon is az a kis hangszóró-ikon. Megnyomtam. A Beatlesek azonnal bömbölni kezdtek, rengtek a falak.

Egy órámba telt, mire ezt kitaláltam. Ahhoz a gombhoz én biztos nem nyúltam. Marad Cicaja, aki időnként végigsétál fura, eldugott helyeken. De hogy ennyit káromkodjak, küzdjek, gépet újraindítsak, hibát keressek, ez durva volt. Cicaja, azanyád! Én meg jobb, ha éjjelre nem hagyom nyitva a laptopot merő lustaságból, ráadásul ki sem kapcsolva. Úgyis minden az én hibám, állatokat nem okolhatok.

Szó, ami szó: megnéztem Hamupipőkét végig, jó minőségben, nagy képernyőn. Csak mert Kenneth Branagh rendezte, akit mélységesen tisztelek. Van is miért.

Kedves régi bajtársnőm-barátnőm azt kérdezte az imént, hogy tudott Walter Extra ilyen szívtelen (tán nem ezt a szót használta) lenni velem. Azonnali válaszom rendkívül egyszerű: beleszeretett másba, ezáltal én érdektelenné váltam. Huszonnyolc éves volt! Ilyenkor még keres az ember, nem ül a nyugágyba a felesége mellé. Akkor se, ha megszületett első örököse. A szerelem mindent elsöprő ebben a korban.

Ilyen szituációban kár harcolni, nem vagyok egy tányérdobálós, erőszakos, bosszúszomjas némber. Veszett fejsze, rögtön tudtam. Ott Kulmbachban, amit már előbb is említettem, a német műrepülő válogatott edzőtáborában sikerült Walterral pár bensőséges szót váltanom egy autóban ülve, ahová beinvitáltam. Elmondtam neki, tudom, mi az a szerelem, megértem, hogy neki most nincs fontosabb. Őszintén meglepődött, s azt mondta: you are unbelievable. Hozzátettem, csak annyit kérek, tegye lehetővé, hogy egy autóval hazautazhassam, mielőtt megszületik Dani.

Végül is lehetővé tette. Vett 50 márkáért egy harminc éves VW bogarat, amiről minden német tudja, hogy "es lauft, und lauft und lauft". Így volt. Jürgen, aki akkor neki dolgozott, éjfélre végzett egy új akku beszerelésével; hegesztenie is kellett, mert az akkutartó vasalás is elrohadt. Azt kérte, ne induljak el ma, de hiába. Éjjel egykor felkerekedtem a nyolc hónapos hasammal, és délutánra otthon voltam a Gépmadár utcában, ahol anyám és Sanyi lakott új feleségével. Kisvártatva továbbindultam Balatonfüredre, csodás tinédzserkorom bulijai színhelyére. Ismét végigsétáltam a Liszt Ferenc ucán, a dühöngő hársfaillat szinte elbódított, nyár volt, boldog voltam.

Már nem tiszta, melyik hotelban szálltam meg, vagy Marina, vagy Annabella, akkor még nem volt nagy választék. Amikor a recepción elővettem a német útlevelemet, egyből ötszörösére ugrott a szobaár. Másnap átmentem Földvárra, ahol barátnőim nyaraltak. Szép napokt töltöttünk együtt.

Egy hét után visszaautóztam Kölnbe. A vén Volkswagen köhögés nélkül bírta az utat. Lengéscsillapítója szinte már nem is volt, úgy ringott, mint egy hajó. Százzal repesztetem az autópályákon. A tetőn volt egy nyitható négyszög, a cigarettámat oda nyújtottam fel, a szél levitte róla a hamut. Konzerv virslit és kekszet ettem útközben.

Amit nagyon bánok, az volt, hogy... de előbb az éjjel háromkor rámtörő szülési fájásokat említem. Már "otthon", Kölnben. Felhívtam Waltert, hogy menni kell a kórházba. Nagyon álmos volt, de jött. Orvos, vizsgálat, hat centire tágultam. Prognosztizálták, hogy hamarosan szülni fogok. Walter megkérdezte: ittmaradjak veled? Nemet mondtam.

Hozzá kell szőnöm az egész magyarországi életemet, lehetőségeimet, tapasztalataimat: itt nem volt olyan, hogy a szülőszobában az apa is ott lehet. Automatikusan mondtam nemet, és ezt bánom, amíg élek. Ki tudja, milyen élmény lett volna mindkettőnknek a gyermekünk születése... együtt... Az apjának valami vérbe, húsba vágó émény lehett volna, amit szerintem senki soha nem feledhet. Talán az ő lelkét is átfordította volna valamelyest a felelősségvállalás irányába. No, ezt már soha nem fogjuk megtudni. Megint a nagyvonalúságom taszított a pocsolyába. Láttam, hogy menni akar. Sőt menekülni. Vissza Sigridhez. Nem bírtam kihasználni könnyelmű felajánlkozását. Pedig csak egy szavamba került volna. Eső után köpönyeg. (Nyálazd meg a tökömet - ezt nem bírtam kihagyni!)

Eszembe jutott a Kulmbachból Kölnbe való száguldás a vadonatúj, ezüst Ford Caprival, ami Walter új szerzeménye volt. Ő repülőgéppel jött haza, rám bízta Petrát, ki mellettem ült, meg az autót. Nyolc hónapos terhesen halált megvető bátorsággal száguldottam kétszázzal - nem tévedés, a Capri többet is bírt -. Egy idő után Petra jobbnak látta becsukni a szemét, lehet, hogy tényleg képes volt szunyókálni, vagy csak úgy tett. Arra riadt fel, hogy egy bukkanó után a rádió hirtelen újra megszólalt.

Akkoriban simán meghaltam volna, az életem egyáltalán nem érdekelt. Amíg Walterral odafelé tartottunk, megszólalt a rádióban az Abba-sláger: The Winner Takes it All... A győztes mindent visz. Az ablak felé fordulva pottyantottam a könnyeimet, hogy ne lássa. Ez a szám azóta is erre emlékeztet és mindig megríkat. A tökéletes reménytelenséget jelenti, amit akkor éreztem. Egy nagyhasú, nem kívánt feleség volam csupán, jövő nélkül, egy idegen világban, aminek a nyelvét sem beszéltem. Néha magam sem értem, hogy élhettem túl.

A mindennapokba menekültem: takarítottam, fényeztem, főztem, mindent rendben tartottam magam körül. Egyszer a szobám kőpadlóját is bekentem valami viasz-szerű dologgal, hogy fényesebb legyen, viszont úgy csúszott, hogy kishíján hanyattestem rajta. Lemostam, addig is csináltam valamit. Mikor Frau Rita átjött, hogy tisztaságmániáját kiélje, nem volt mit tennie. A mosogató a Vistől úgy ragyotott, mint Salamon töke, a szobában se lent, se fent egy szem port sem talált. Na jó, talált a sarokban összegöngyölve egy régi perzsaszőnyeget, ami tele volt molyokkal, kukacokkal. Azon kiélhette magát. Böcsülettel kikefélte, kimosta, sajnos, a kártevők csúnyán megdézsmálták a szőnyeg felületét, így nem lett belőle használható darab. Viszont ő addig is elfoglalta magát.

Még arra is képes voltam eme eltorzult elmeállapotomban, hogy Mutti nappalijában a borvörös szőnyeg hiátusait egy vörös filctollal térden mászva kifestegessem, amitől - juj, de hirtelen - tökéletesnek látszott. Ez mind arra volt jó, hogy meg ne őrüljek.

Hiába is magyaráznám, úgyse tudod elképzelni, mit éltem át ott elhagyott, terhes feleségként, majd egyszer csak anyaként egy csecsemővel. Anélkül, hogy valaha is valaki megsimogatott, átölelt volna, vagy a szavamat értette volna, mint ahogy anyósom nem. Vele voltam összezárva, Walter csak ritkán jelent meg valami ruháért vagy papírért.

Életemben soha olyan visszavonhatatlan ürességet és reménytelenséget nem éltem meg, mint ott, akkor. El tudod képzelni, hogy nincs előtted semmiféle jövő? Mindent hágyrahagytál, ami fontos volt, és nem kaptál csrébe semmit? Tudtam, hogy a férjem mást szeret, és ezen nem lehet változtatni. Tudtam, hogy kijelentkeztem Magyarországról, és nem mehetek vissza. A csecsemő, igen, ő volt, aki életben tartott, miatta nem adtam fel. A szülés utáni mélysötétségből - depressziónak is hívják - fényt kezdtem látni, célt, amit Dani adott. Mindent neki köszönhetek. S persze anyósomnak is, aki mellettem állt minden ízével.

A lényeg az, hogy talpra álltam, hazajöttem, és felneveltem ezt a kölyköt, aki ma már készen van, és nem lett rossz ember. Sőt, jó. Lehet, hogy mindent jól csináltam. Lehet, hogy nem mindent. De akarom hinni, hogy igen.

Kedves Béla - így kezdem majd holnap -, maga ajándékként adott át egy távirányítót az új mediaboxomhoz, elmondása szerint felújította, kipucolta. Utólagos első megjegyzésem: egy új készülékhez hozzátartozik a saját, új távirányítója. Nem ajándék, hanem tartozék. Annál is inkább hangsúlyozom második megjegyzésemet, mert eme távirányító szar. Három sorban vannak rajta számok a csatornaszám kiválasztását elősegítendő, azonban csak az első sor - 1, 2, 3 - gombjai funkcionálnak, a többi nem. Ó, előfordul, hogy hússzori lenyomás után valamelyik hajlandó, de ez keves.

Úgy szeretnék udvaias maradni, sőt kulturált, ezen még dolgozom holnapig, mert Béla akkor lesz elérhető. 6300-at fizettem azért, hogy idehozta az új boxot, beüzemelte, amit elmondása szerint a munkahelyén távvezérléssel is megtehetett volna. Ha odamentem volna. Ő jött, rendben, ezt nem bánom. Deakurvaéletbe, hogy mer egy szar távirányítóval itthagyni?! Hová tette az igazit, ami a boxhoz járt volna?

Oké, a tévémnek végre van hangja, díjazom. A kis hangszórómat elrámolhatom a feledésbe.

Jól van, az idő csodás, ma már kint altatom a kutyáimat, mert nem lesz fagy, ez is valami.

Úgy ébredtem, hogy kedd van. Napközben - különféle digitális eszközök által - el kellett hinnem, hogy szerda. Ennélfogva szinte biztos, hogy holnap csütörtök lesz. Nagy utazás volt ez nekem azok után, hogy a szerdát is alig tudtam elhinni.

Felhívtak a UPC-től - október 3-iki hibajelentésemhez képest már ideje volt -, hogy megérkezett az új DVR (mások set top boxnak, modemnek, vagy annak hívják, ami: digitális videorögzítőnek), ez olyan, ami a modern tévémnek végre hangot is tud adni, nem kell többé az egyetlen külső kis hangszórómnak köszönni, hogy nem néma tévét bámulok. 6300-ért hozzák ki és üzemelik be. Elmehettem volna Pesterzsébetre átvenni, megspórolva a kiszállási költséget, de mivel autóm rendszerint a főút közepén áll le, és nem biztos, hogy mindig újraindul, e lehetőséget elvetettem. Szar autó = drága élet. Bocsánatot kérek mégis a nagykorú Suzukimtól: e havas, szeles, fagyos világban mindig elindul, elvisz, és haza is hoz.

Az este megorroltam Cicajára, mert hiába vártam pici, puha tappancsai hangját a lépcsőn, ahogy mindig felrohant, ha aludni tértem, és betelepedett valamely testhajlatomba a paplan külső oldalán. Hajnalban megbocsátottm neki: a levetett ruháim tetején trónolt a fotelban, alig egy méterre az ágyamtól. Még díjaztam is, hisz álmomban nem kellett arra figyelni, le ne lökjem. Mégse hagyott el: ez fontos.

A fasírtot megsütöttem, ez se lett olyan omlós, amilyet vágytam. Legközelebb minden tojást kihagyok belőle. A tegnap vett farhátakból sokkal több hájat és májat is elraktároztam, mint azelőtt, a hús mellé. Fagyasztóban van.

Könnyű engem meglepni. Például azzal, hogy hétvégén már február lesz. De jó! Drága kis menyem, génjeink örökösének anyja márciustól otthon marad, és már csak az új élet szivárványos kibontakozásának akadálymentesítésére figyel. De jó!

Az én anyósom váltig mondta, mutogatta - akkor még nem sokat tudott velem szóban kommunikálni -, hogy támasszam fel a melleimet, szorosan tartsam, hogy a tej apadjon el. Mondta-mutogatta ezt akkor, mikor szoptattam. Nem értette, miért jobb ez, mint a cumisüveg. Dani már az első harapásával tönkretette a mellbimbóimat, és ez hetekig így volt. A sebes csöcseimmel mégis szoptattam, az első kínok után mindig jött a megnyugvás, a béke, a jóllakás, mindent megért. Ő számított, nem én.

Anyósom még 28 év után is ott-tartotta Walter cumisüvegét a mosogató szélén, azzal öntözte a virágait. Zöldalgás, barnás, felismerhetetlen üvegcse volt, biztos, hogy érzelmi szálak fűzték hozzá. Ma már nagyon is meg tudom érteni.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert az én menyem szoptatásra készül, ami szerintem a legfontosabb kapcsolat anya-gyermek viszonylatban. Csak nehogy elriassza őt a fájdalom, ami nekem volt. A kiskölykök nagyon tudnak harapni, sebet okozni, ha ezen nem lép túl, akkor feladja a legszebb élményt, ami anyának adatik.

Már megint csak kettes találatom van. A hó zuhog igen hatalmas pelyhekben, szerencsére függőlegesen. Fagy nincs, így csak a sár fog megnőni. Kuckóérzésem van: jó itt lenni a melegben, biztonságban. Rámtört a vágy: maradjon minden így minél tovább. Mert a jelen szörnyen sérülékeny, bármikor történhet valami, ami e status quo-t felborítja és akár katasztrófába fordíthatja. Igen, tudok örülni annak, ami van. Nem fázom, van mit ennem, az állataim is egészségesek.

Most megint fasírttal kísérletezem. A hozzávaló húst mindig ama két kiló csirke-farhátból nyerem, amit a kutyáknak főzök, de előbb lenyesek róla, amit lehet. Általában fél kiló színhúst. Az előző adagból úgy húsz kis fasírt lett, de nem elég omlósak. Most próbálok kevesebb áztatott kiflit hozzáadni, több hájat és csak tojásfehérjét. Persze van benne fokhagyma, hagyma, piros arany és fűszersó. Később sütöm meg, majd kiderül, haladok-e a cél felé. Mennyivel jobb ez, mint bármilyen túlsózott, drága felvágott! Az ára pedig akár tizede. Közben a kutyák is jóllaknak napokig.

Daniék megkapták a hitelt, megvették a Zsuzsi szüleiével összenőtt házfelet, már mesterembereket keresnek, akik majd felújítják. A bérlők április végén távoznak onnan, májusban kezdhetik el a munkát. Fiam optimizmusa határtalan; szerinte 2-3 hét alatt kész lesz minden, s mire elutazom, már a kutyáimat is be tudja fogadni a kertjükbe. Maga lenne a csoda, ha engem kérdezel. Én még olyat nem hallottam, hogy bármely építkezés, felújítás zökkenőmentesen lezajlott volna a kívánt határidőig. Pláne manapság! Csak imádkozni tudok, sikerüljön!

Tegnap tudatosult bennem, hogy már egy hete nem mászott elő sehonnan egy poloska se. Erre nemcsak előmászott, de repült egy az ablakra. Érted te ezt? Legalább október óta dekkolt a jószág valamely függönyráncban, vagy a fogason lógó ruhák közt, étlen-szomjan, és január végén még repülni is tud!? Kiejtettem őt az ablakon át a hideg kőre, figyeltem egy darabig, kezdett a hátára fordulni. Jó lenne hinni, hogy a hideget legalább nem éli túl. Ha mégis, akkor nincs remény: a mezei poloskák országa leszünk hamarost.

Hajnal félnégykor megint ráeresztettem állataimat a havas tájra. Piszok hideg szél fújt. Cso két óra múlva került elő. Az ideg akkor állt belém, mikor láttam, hogy Maci nincs vele. Ő késett negyedórát. Az idegeskedés ellenére örömmel látom, ahogy egész nap kielégülten hevernek.

Olthatatlan vágy jött rám, hogy fehér főtt rizst egyek minden nélkül. Ezúttal sokszor öblített rizst öntöttem forró vízbe, mint a tésztát. Huszonöt percig főztem 120 fokon. Az lett, amit akartam. Leszűrtem. Be is zabáltam alaposan.

Csak bölcsen vigyorogni tudok, amikor a hamvas ifjú pár fogadkozik: jóban-rosszban, örökké szeretni foglak... Mekkora baromság! Millióból talán egy párnak sikerül húsz évig együtt maradni, az örök szerelmet meg hagyjuk. Jut eszembe erről Vajna Timi, náluk legalább a holtomiglan-holtodiglan működhetett. Cinikusan azt mondanám: mert nem tarthatott túl sokáig, s ezt nyilván mindketten tudták. De mi van azokkal, akik huszonévesek, még alig éltek, de már örök hűséget fogadnak? Nem hiszek benne, hogy van örök hűség. Nem vagyunk olyanok. Az állatvilágban létezik ez, de az ember örök kísérletező fajta, kell neki a változatosság, az újdonság, a próba szerencse. Főleg a rengeteg új információ. A szexet abszolút nem mellőzhetően. Alaposan megváltoztatnám a fogadalom szövegét valahogy így: szeretni foglak, amíg te is szeretsz. Hű leszek, amíg te is. A tiszteletről sosincs elég szó, pedig ezt ki kellene emelni. Enélkül a szerelem is hiábavaló. Úgy fejezném be, hogy hagyj engem élni, és én is hagylak.

Több szőrszálat ma nem hasogatok, ennyi is hiábavaló. A szerelmes elvakult, hiába beszélnél neki sötétről, bánatról, megpróbáltatásról, csak színeket és örömet akar látni. Annak örülök, hogy Danit sose próbáltam lebeszélni néhány olyan kapcsolatáról, amiről első perctől látható volt, mennyire működőképtelen. Magától tanulta meg, amit kellett. Ha szenvedett is, keveset engedett látni belőle. De láttam. Nagy öröm, hogy mindez a múlté, nem kell többé a lelki bánata miatt szomorkodnom. Amíg élek, ez biztos így is marad. Mi kéne még? Max. egy ötös találat. Az mindig jól jön.

Pöcökék itt voltak tegnap, elvitték a tévét, én meg előhalásztam a mélyhűtőből egy nagy doboz marhahúslevest, mivel már nem fért oda semmi, és két embernek is sok lett volna. Erre ma kaptam "mennyei leves" tárggyal egy levelet, amiben Pöcök úgy fogalmaz, hogy szavakkal leírni se tudja, milyen finom volt. Hajrá! Ezért érdemes főzni. Az biztos, hogy a szívemen-lelkemen kívül rengeteg puha hús és zöldség volt benne, ahogy kell. Nagy boldogság, hogy megették, nem foglal nálam helyet, és még ízlett is.

Az általuk elvitt tévé árából ma lefoglaltam egy kétszemélyes utat Paraliába, május végére. Ki is fizettem lesz ami lesz alapon. Most én hívtam meg Ágit, ő meg káromkodott. Nem bírja a tervezetlen változásokat. Ő már üdült az Andromeda appartmanban, tudja, hogy jó. Oda megyünk. A kocka el van vetve. Gyors döntés volt, erről vagyok híres. Reggel még eszemben se volt görögországi nyaraláson gondolkodni. Most meg tény. És még csak este van. Ígérem, lenyugszom, ma már több döntést nem hozok. Legalábbis olyat nem, ami pénzbe kerül. Áginak tartozom ennyivel, sőt többel, jól esik, hogy valamit viszonozhatok. Vár a tenger! A kutyákra majd valakit rászabadítok, aki tíz napig eteti őket. Dani az újszölött Erikkel biztos nem lesz alkalmas erre. Megoldom! No para. Carpe diem, sóval és borssal. Ki tudja, meddig tehetem. Ugye?

"Ilyen szar munkahelyem van" kommentálta Dani a képet, amit küldött. Mielőtt a bank megharagudna: humor!! A tegnapi gyönyörű naplementét látta, mint én itt, közben lába az asztalon... odakint pedig a gyönyörű Budapest és a Duna. Nagy öröm nekem, hogy ilyen helyen dolgozhat. Ami csöppet sem öröm, hogy elszántan készül a motoros vizsgára, és motort is akar venni hamarost.

Mióta eszemet tudom, motorozni akar (persze volt, hogy ejtőernyőzni is, de szerencsére lemondott róla). Cipruson, úgy 12 évesen szabadjára engedtem egy robogóval, le se szállt róla estig. Még engem is elvitt egy körre. Ment neki. Nincs más reményem, mint az, hogy tehetséges, és nem fogja összetörni magát. Amen.

Láttalak egyszer Dunakeszin tizenévesen, talán már ezüstkoszorús voltam. Egy Jak-55-össel szálltál föl, ami egy darab függőleges emelkedésből állt. A tátva maradt szám talán még mindig ott van a 29-es várópontnál :)

Jól tudnak esni az ilyen üzenetek, ezért is kéne gyakrabban nézni a messengert. Az alábbi képre is ott találtam rá Bán Laci, gyermekkori barátom jóvoltából - a képen kockás kabátban áll:

Akkoriban mindenki ilyen tréningruhát hordott, nem volt más. A gumis felsőjében hordtam haza a Fészekbe a gyíkokat, amiket lent a dunaparton fogtam. A bakancs az, amire egyáltalán nem emlékszem. A többiekre név szerint igen. Furcsa így látni magamat majd hatvan év távlatából.

Bán Lacival egyszer elhatároztuk, hogy egy szénakazalban alszunk. Nézz rá: veszélyesnek látszik? Apám annak találta. Irtózatos fényerejű elemlámpájával felkutatott bennünket és hazaparancsolt. Azt mondta, hencseregtünk együtt. Szerette ezt a szót. Nem jelentett semmi jót. Folyton arra vigyázott, nehogy "hencseregjek" valakivel. Így, bölcs fejemmel már látom: magából indult ki, ő tényleg szeretett hencseregni hölgyekkel. Akkor még kisiskolás voltam, szóval haggyá má!

Utánaolvastam a neten, így tudom, hogy nemcsak én nem kaptam ma nyugdíjat, hanem még millióan se. Volt olyan, akinek életmentő gyógyszert kellett volna ma vennie... Örülök, hogy nekem nem. Az előző lóvét oly korán küldték, hogy azóta negyven nap telt el. Nem mindenki tud úgy gazdálkodni, mint én. Azokat sajnálom nagyon, akik a bankoknál álltak hiába.

Odafent el sem tudják képzelni sokan, hogy vannak, akik napról-napra élnek, kalkulálnak az aprópénzükkel. A bankszámlámat nézegetve először nem értettem, Dani miért utalt ma nekem egy tízest. De mivel banki dolgozó, értesülhetett az anomáliákról, talán ezért. Majd hétfőn megköszönöm - hétvégén nem szoktunk beszélni -, remélem addigra a nyufig is megteszi a kötelességét. Ma félhatig még biztos nem tette.

Terasz: egy szék, egy asztal és húsz centi hó. A bambuszok konyulnak. Tudod, életem sok tíz évében arra vágytam reménytelen városlakóként, hogy havat lapátolhassak. A saját birtokomon. Most megvan! Élvezem. Egy órát tüsténkedtem a kertben, a kapu előtt, az autómat pucolva, és közben boldog voltam. Még sapka és kabát se kellett, fűtött a mozgás csodája.

Politikáról csak annyit (a mai nagy tüntetés margójára), hogy azelőtt minden, a hófúvás is Gyurcsány hibája volt, ma meg ugyanez Sorosé. De fasza!

A reggeli sűrű hóesésben először kiástam a kocsit, aztán elmentem vásárolni, hogy holnap ne kelljen. Vettem egy csomó farhátat a kutyáknak, leszedtem róluk jó fél kiló színhúst magamnak, későbbre. Ez igazán megéri. Ők meg két napig jóllaknak abból, amit megfőztem. Így kell spórolni, kérem.

Amíg a csirkék maradványait szabdaltam, jött egy vidám gondolat egy furcsa szag miatt:
Amikor húgyszagot érzel, akkor közelít a Halál. Gyorsan ülj le, vagy kapaszkodj meg, mielőtt a fazékba borulsz, és félig főtt pofával találnak rád!

Úgyse találod ki, mi ez: Maci segge. Koromfekete szőrét úgy világította meg a nap, hogy vörösbe játszott. Megihletett. Imádom a fény játékát mindenütt.

Mivel tegnap már 6-kor elálmosodtam, várható volt, hogy hajnali 2-től ébren leszek. Így lett. Cicaja rajtam aludt megint, s hajnali feltámadásom után egetverő nyervákolásba kezdett. Nem csitult a kétféle száraztáp felkínálását követően sem. Kimentem hát a kocsi csomagtartóját feltúrni konzervekért. Szinte tavaszi szél fújt. A kaput nyitva hagytam, s ahogy vártam, Cso nekiindult egy hajnali futásnak. Szerencsére sehonnan nem jött kutyaugatás, bíztam benne, hogy fél órán belül hazatér. A kaput bár nyitva hagytam, a szél becsapta. Amikor kimentem, már ott csóválta a farkát, beengedtem egy boldog kutyát. A séta megvolt, Macinak esze ágában se volt tőlem messzebbre kerülni. Cicaja örömmel zabálta a konzervet, aztán az ölembe ült. Így telt a hajnali sötétség pár órája.

Petőfi Sándor ezt a Naphoz írta. Így érzek én is. Mivel azonban nálunk a téli napforduló 21-ére esik, bizton állíthatom, hogy máris rövidülnek a sötét órák!

Holnaptól pedig, drága barátaim, 2019-et írunk, és akik ezt olvassátok, meg is értétek! (Már ha kibírtátok reggelig...) Hajrá!

Épp a reggeli száraz Szovjeckoje Igrisztoje pezsgőmet iszom, hisz szilveszter van! És már hét órája talpon vagyok. Vagyis seggen, mert jobbára üldögélek. De még tervben van némi csirkeszárny-sütés. Lestem, hogy csinálják menő szakácsok a szárnyak pici combbá alakítását. Íróba áztattam, majd morzsába forgatva kisütöm őket. Vettem három szelet szépséges, zsíros tarját is. Miért három? Mert kettőt úgy vág a hentes, hogy a csont kétszer vastagabb, mint a hús, de háromnál ezt már nem tudja eljátszani. Egyet őrizek mustárral kenve.

Délután biztos elalélok, pláne kaja után, így sikerül majd éjfélig, visszaszámlálásig ébren maradnom.

Reggel van, a nemrég felkelt nap sugarai aranyba vonják az eperfám csupasz ágait. Gyönyörű.

Ahogy a dohányfüst is megáll a levegőben, az is szép. A lényeg a béke, mi ilyenkor fontos:

Ma lent alszom a kanapén, mert nem akarom, hogy kutyáim megőrüljenek a petárdáktól. Nem engedem ki őket. Remélem, ti is így tesztek. Boldog új évet!

Aludtam egyet. Tudtam, hogy így lesz. Dani háromszor is rámcsörgött, mire feleszméltem. Már kezdett aggódni. Boldog új évet kívántunk egymásnak. Már készül a bulira, jó nagy lakásukban rendezik idén is.

Bevallom, lencsét nem fogok főzni holnapra. Ha jól hallottam a babonát: csirke, vagy egyéb kétlábú kaja nem lehet, mert azok elkaparják a szerencsét. A disznótarjám még megvan a pácban, talán ő kitúrja nekem a szerencsét, úgy legyen! Ma már biztos nem eszem. Illetve a biztos soha nem biztos, végül is a ma éjfélig tart. És még négy óra sincs. Ki tudja, mire vetemedem még. Például az előbb befestettem zölddel a konyhaablak keretét. Miért? És miért pont most: csak. Sose voltam egészen normális, miért pont most lennék? Tán még a kályhába is begyújtok, hogy legyen valami tűzfény. És elégjen a sok cigisdoboz, amit beletápáltam. Ezt megbeszéltük: már hozom is a gyufát. Elvégre egy óévet búcsúztatunk, meg kell adni a módját. Fel is mosok, mert van hozzá kedvem így egy alvás után, s hogy az újév kezdetén tükörsima legyen a padló.

Felmostam. A tűz is lobog. Csudajól érzem magam, jöhet a második pezsgő. Csodás a béke most, amíg el nem kezdenek lődözni.

Szalásnak, Sinyának, Witeknek, Wegének, Kisharaynak, Tóth Katinak, Kutyának, Nándinak, Molnár Andrisnak, Terpó Évának, Ervinnek, Rexnek, Maricának, Papp Sanyinak, Szentvölgyi Jutkának, Csigának már nem lesz semmilyen új éve, és akit most kihagytam, azért holnap fog fájni a fejem.

Hihtetlen, hogy a rohadék poloskáknak még mindig van légialkalmasságijuk! Ma már hármat dobtam ki, de egy az előbb ismét szárnyra kapott. Megtaláltam, kidobtam. Ma ne legyen több!

Uccu! Klassz kis szó ez, nem? Sehol a világon nincs még egy ilyen szó két u-val és két c-vel.

Nem véletlenül a szerencseszámom a 27. Szili és Pöcök ma jöttek el "meglepni". Tavaly is ilyenkor leptek meg Szalással és Egérrel együtt, idénre is ezt tervezték. A halál közbeszólt. Szalás és Egér már nem jöhetett. Nagyon örülök, hogy ők azért itt voltak. Jót beszélgettünk. Megtisztelő, hogy gondolnak rám. Hogy órákat áldoznak rám. Ja, meg egy Proseccót is. Plusz a liter terpentint, ami majd a festéshez kell, és Szili már a nyáron beszerezte. Hát barát az ilyen?! IGEN.

Cso kiszökött, amíg a kapuban pusziszkodtunk, de egy óra múlva ott állt, ahogy gondoltam, farkcsóválva a kapunál, mindenáron bekéredzkedve. Ezért gondolom úgy most hirtelen, hogy amikor hajnalok hajnalán felébredek, kiengedem, fusson. Így letudnám a mozgásigényét, és nem lenne kivel összevesznie. Mindig tanul az ember. Holnap kipróbálom! Legalább lesz értelme annak, hogy olyan korán kelek.

Nagy boldogság volt Szilivel és Pöcökkel együtt tölteni időt, ők is úgy kötődtek Szalaihoz, ahogy én. Az idei szilvesztert is náluk, a dunai nyaralójukban tervezték eltölteni, ami talán már soha nem lesz. Én pedig még nem is láttam azt a helyet. Már nem is fogom. Megrendítőek a végleges dolgok. A "végleges" szó felülírhatatlan. Nincs tovább! Fogadd el! Ha bírod. Nehéz.

Megnézem most Bridget Jones-t, aki gyereket vár, s remélem, ugyanúgy felvidít, mint az előző kettőben. Nem akarok szormorú lenni!

Alaposan kipucoltam a régi szőnyeget, feltekerve a sarokba raktam, felmostam mindent, és leraktam az újat. Tetszik! A párját a felső szobában terítettem le, mert itt lent túl nagy lett volna a kettő együtt. Tiszták, pormentesek voltak, gratulálni tudok csak az eladónak. Ritkán csinálok jó vásárt, de ez megérte.

A hülye perspektíva eltorzítja a látványt; ez gyakorlatilag egy szabályos négyzetalakú szőnyeg, és szeretem. Vidám.

Dani szokásától eltérően ma is felhívott, nagyon jól esett. Örült, hogy tetszik a szőnyeg, és közölte, hogy a kaja nem volt rossz.

Holnap állítólag már munkanap van. Nem szoktam ilyet csinálni, de mivel a blokkot megtartottam, visszaviszem a serpenyőt, amit karácsony előtt vettem. Tojást és hagymát sütöttem benne csak, mikor észrevettem, hogy a fakanál a fémig leszedte a burkolatot. Kétezerért ez durva! A serpenyőim általában kibírnak két évet, de ez egy hetet se. Úgy döntöttem, hogy most nem hagyom magam.

Cesar Millan módszere nem vált be. Kutyák kikötve konyhában, ablakkilincs megúszta. Dani jött be először, pont azért, mert Zsuzsit féltette a kutyáktól. Akiket semmivel nem lehetett lecsillapítani. Ráengedtem őket Danira, félig kiőrjöngték magukat. Megint megkötöttem őket a konyhában, míg Zsuzsi elhelyezkedett a kanapén. Utána már csak nagy NEM-eket kellet mondani, hogy hagyják őt békén. Jó lett. A kajáim is ízlettek, az ajándékaim is tetszettek, mondhatom, sikeres volt a karácsony este Délegyházán. Aranyosak voltak, Danitól számtalan puszit kaptam, mintha rájött volna végre, hogy már nem vagyok a műrepülő amazon, hanem egy esendő öreglány. Anyuka.

Mentek tovább Zsuzsi családjához, megint csak enni. Azért nálam is jól teljesítettek. Palacsintákba tekert mindenfélét adtam nekik, Zsuzsinak vega alapon, Daninak meg sült kolbászt tekertem mártásokkal, salátával. Udvarias gyerekek, egy szó rosszat nem mondtak a menümről.

Zsuzsinak egy farkasszőrt utánzó takarót adtam (ő is Farkas), Daninak meg egy fitness-eszközt, amivel hasizmot lehet építeni. Rossz ajándékozó vagyok, de talán most sikerült olyasmit adnom, aminek hasznát veszik. Dani meghozta a szőnyegeket, ahogy kértem, de a lóvét nem fogadta el érte. (A kicsomagolás később lesz.)

Megnéztük együtt a londoni képeket. Beszélgettünk. Úgy érzem, nehezen illeszthető be az én meglátogatásom a sűrű, szerteágazó családi programjaikba, de mégis megtették értem. Köszönöm. Szép délután volt, égtek a mécsesek, minden tiszta volt és karácsonyi. Pár tujaágat levágtam, felakasztottam őket a gerendára, rájuk aggattam a díszeket, alájuk kerültek az ajándékok. A kályhát nem gyújtottam be a hangulat kedvéért, mivel hétágra sütött a nap, és ők sötétedés előtt távoztak. (Majd begyújtom magamnak szilveszterkor.)

Most, bevallom, üres vagyok nagyon. Elment minden, ami fontos. Maradtak a kutyáim. Itt lapítanak a szőnyegen egymás mellett.

Nem akarok most a magányról szónokolni, mert igazából sose volt ez ellen kifogásom. Sokkal boldogabb vagyok egyedül, mint párkapcsolatban valaha is. (Nilván ez az igényeim csökkenése miatt is van így, de így van.) A gyerekek elmentek? Végre rágyújthatok. Ihatok egy pohár bort. Csak ott van a nagy, globális szükségszerűség: családban, emberekkel élni. Lehet, hogy nem is lennék képes rá, de ott lebeg: milyen jó lenne. Talán.

Nem hiszem, hogy lesz alkalmam kipróbálni. Túlontúl elszigeteltem már magam mindenkitől, és az a baj, hogy így jól is érzem magam. Hajrá, holnap is nap lesz, meg kell élni. Meg fogom.

Néha mictiszizmusba hajló énem másik fele igen pragmatikus, így folyton gyakorlati bizonyítékot keresek elsősorban a történésekre. Felakasztottam a fára négy darab cinkegolyót. Nagyon rövid időn belül eltűnt belőlük három. Kerestem-kutattam a zöld hálócskát legalább a földön, nyoma se volt. Fejbevágtam a miszticizmust sugalló énemet, és reméltem, hogy előbb-utóbb meglesz a logikus magyarázat. Csodák nincsenek jeligére.

Egy hétbe telt, mire meglett a bizonyíték. Ismét kiraktam golyókat, de ezúttal rajtakaptam Cso kutyámat, hogy teljes hosszában kinyúlva épp leszedte az egyik golyót a fáról, pedig igen magasra akasztottam. Rögtön vége lett a késztetésnek, hogy bármi földöntúlit képzeljek bele a dolgok magyarázhatatlan eltűnésébe: jól leszidtam, és utána sokkal magasabbra akasztottam a golyókat. Később az üresre rágott zöld hálócskákat is megtaláltam, amiket előzőleg ellopott. Hitted volna, hogy egy kutyát egy cinkegolyó is érdekel? Már tudom. Talán a kevés faggyú, ami benne van, vonzotta az orrát. Megint tanultam valamit. Leginkább azt, hogy csodák nincsenek, csak a logikus választ keresők fáradnak el idejekorán.

A nemzeti konzultáció papírja nem ég jól. A Tesco reklámújságjai sokkal jobban. Őket szeretem.

Főzőműsor nézése közben hallottam a Michelin-csillagos séftől e mondatot: "Valahol mindig néha elcsúsztál egy kicsit." Kérdezném: mindig, vagy csak néha? Hol?

Figyu, karácsonyra plusz tíz fokot is jósolnak. Ez nálam azt jelenti, hogy minden elolvad, és sártengerré változik a külső körlet. Itt nálunk rengeteg még a hó, sok sáros lábnyomot kell eliminálnom az egyenlőre még szépen fénylő padlómról. Igazából tegnap fénylett, mikor felmostam, ma már van rajta pár lábnyom. Piha!

Mivel unokámmal várandós menyem is érkezik Danival hétfőn, próbáltam kitalálni megoldást, hogy a kutyák nehogy reá ugorjanak. Elvetettem a gondolatot, hogy odakint kössem ki őket, mert ahogy betrappolnak, minden sáros lesz rögtön. Hová köthetném ki őket idebent? A kanapém baromi nehéz, de csak a fikókja kallantyúja jöhet számításba, viszont azt a fiókot könnyű kihúzni. A kályha lábára is gondoltam, de biztos elmozdítanák, ami isten tudja, mit okozna. Maradt a konyha, az ablakkilincs. Oda fogom felakasztani őket. Ha kitépik, megérdemeltem. Próbálom majd Cesar Millan módszerét alkalmazni: lenyugtatom őket, mielőtt túláradó boldogságukban rávetik magukat az érkezőkre. Nem lesz könnyű.

Nagyon várom a látogatásukat, már több mint fél éve nem voltak itt. Receptek százai futkosnak a fejemben, a végleges elképzelés még nincs meg. Van három napom, ki fog alakulni. Szeretném, ha kellemes emlékekkel távoznának tőlem.

Nagy vágya volt a Malévhoz kerülni nagygépre, ezért - bőven iskoláskora után - elvégzett egy főiskolát is, hogy megfeleljen. Mivel igen jó állása volt a Farnairnél, végül erről lemondott. Az élet őt igazolta, hisz a Malév megszűnt. Sok évig, mostanáig oszlopos tagja maradt a Farnairnek. Rengeteget repült számtalan világtáj felé, ez volt az élete. Amikor a szokásos nagy társasággal, amelynek ő is évtizedekig tagja volt, a 2000. év hajnalát ünnepeltük Csapdiban, akkor is úton volt, telefonon kívánt boldog új évet.

Kiváló pilóta volt és nagyon kedves ember. Sugárzott belőle a béke, nyugalom, biztonság és derű. El sem tudom képzelni, hogy bárki ne jó szívvel gondolna rá. Hiányzik a megszorongató ölelése, őszinte öröme, valahányszor találkoztunk, színes sztorijai, hangos nevetése... Nem bírom könnyek nélkül, meg sehogy se elfogadni azt, hogy ő nincs már, és ennyi mindent magával vitt! A szívem egy jó nagy darabját mindenképp. Mennyit buliztunk mennyi helyen, hány évtizeden át! Jártunk együtt Floridában, Cipruson, sokféle más helyen, mindig együtt A Társasággal, ahonnan ő nem hiányozhatott.

Végre most költöztek új lakásba Egérrel, most tökéletesítették nyaralójukat a Dunánál, kezdhettek volna egy végleges életet együtt, és erre ott hal meg Egér mellett, aki hiába próbálta újraéleszteni. Már késő volt. Álmában szállt el belőle az élet. 57 évesen.

Ma értesültem arról is, hogy Papp Sanyi szintén eltávozott a felhők fölé november végén. Ő volt az első vitorlázó oktatóm Farkashegyen, 72-ben, amikor kezdtem. Őt a rák vitte el, ami szintén nagyon igazságtalan egy örök életében pilótával szemben. Csodásan izmos, kigyúrt testű srác volt, és nagyon hallgatag, nagyon szerény, mindig háttérbe vonuló. Vontatottan, lassan beszélt, kevés szóval, de amit mondott, annak értelme volt. Talán még nevetni sem láttam életemben. A repülésnek élt. Egyidősek lehettünk... élhetett volna még. Kimondani is szörnyű: negyvenhat évig ismertem őt! Ennyi évvel ezelőtt barátnőimmel Fahegyen töltöttünk egy hétvégét őrült lelkes kezdő koromban. A fűtetlen faházban aludtunk pokrócok alatt. Úgy adódott, hogy Sanyi bújt hozzám, hátulról melegített, élénken él bennem ez az emlék. Nem tett mást, csak átölelt, ahogy kifliben feküdtünk a hidegben, tisztelt annyira, hogy semmivel nem próbálkozott, s ez nem is volt a stílusa soha. Végigaludtuk az éjszakát, végig melegített. Csodás erre emlékezni. Már azért is, mert kábé mindketten 25 évesek voltunk. És a MÁV faház akkor még magányosan állt a reptéren, se új hangár, se Csepel faház nem volt még. A gyönyörű nagy pusztában magunk voltunk a kis csapattal, első oktatóimmal, akik remélem, még mind élnek, ha már Sanyi nem.

Talán azért, amit Dani mondott ma: megvették a babakocsit. Akciós volt, sokkal olcsóbb, mint teljes áron: 130.000! Az agyam eldobom. Azt mondja, volt félmillióért is. Az szép, hogy van egy családtámogató kormányunk, de ha gyereket vállalsz, biztos rámegy a gatyád is. Hadd ne értsem én ezt az egészet.

Erre mondják, hogy van isten, én inkább azt, hogy van szerelő. Reggel felhívtam Tamást, aki eddig minden vizes problémámra gyógyír volt. Kérdeztem, bojlerekhez ért-e. Alapvetően nem ért rá, de megadta nagybátyja, Zoltán számát. Felhívtam. Rém vicces volt. Azt mondta, 82 éves. Már hűházni kezdtem, mikor hozzátette: "leszek tizenöt év múlva". Hát persze, egy óra múlva itt lesz, ígérte. Hajszálra pontosan megérkezett több láda szerszámmal. Ilyen édes pasi talán csak Petreóczi Robi volt, aki a tetőmre mászott, és a beázást megszüntette.

Zoltán azzal "biztatott", hogy ez karácsonyig biztos eltart. Leszedte a bojler alját, elkötötte a vezetékeket, aztán hoztam vödröket, hogy a leeresztőszelepen majd dől a víz. Annyira vízköves volt, hogy számtalan bökdösés is hiábavaló volt, víz nem jött. Meglazította a bojler alján a tárcsát, ami vízözönnel fenyegetett, de a vízkő ott is mindent eltömített. Sok csavarhúzó-piszkálás nyomán kezdett végre valami csurogni. Zoltán vigyorogva nézett rám: "ha most órabérben dolgoznék, holnap reggelig itt ülhetnék, mire a nyolcvan liter lefolyik!"

Nagyjából egy órán át ültünk ott, mire a nyolc vödör víz lecsurgott, én a kád szélén, ő a wc-ülőkén, és közben jókat dumáltunk, sokat nevettünk, öntöttük a vödröket a wc-be. Végül leszedte a tárcsát, levette a köpenyét, feltűrte ingujját, és könyökig felnyúlva a bojler testébe kikaparta a fél vödör vízkövet.

Az izzószálat becsomagoltam, elvitte, a másik hosszú izét is, ami a hőkioldásért felel, és szétégett, aztán elment alkatrészért. Azért vitte ezeket magával, nehogy valami ne passzoljon.

Háromra kész lett a bojlerem, feltöltve, a piros led égett, és már van melegvizem. Azt mondta, most készül lenyúlni Tamás unokaöccse vevőkörét, szóval ha bármi kell - autójavítás, ajtó-, ablak-probléma, víz-, villanyszerelés, vagy bármi -, csak őt hívjam. Ezt boldogan megígértem. "Az autójában nézte már a fagyállót?" - kérdezte. Hát évek óta nem. Neki volt hozzá műszere, megnézte. Most már tudom, hogy a hűtővizem mínusz 40 fokig jó. Ha már nyitva volt a motorháztető, az olajszintet is ellenőrizte. Rendben találta. Az akku tartóvasán meghúzta a csavarokat, mert kilazultak. Ha jobb lesz az idő, átnézi az egész kocsit, mondta.

Segítettem kivinni a szerszámait a kocsijához. Búcsúzóul azt mondta: "Egy élmény volt magával találkozni!" És kitárta karjait egy ölelésre. Meg is történt. Örömmel öleltem át ezt a vidám kis embert. Szó ami szó, sokat vihogtunk, amíg csurgott a víz. Megnyugtat nagyon, hogy számíthatok rá, az ezermesterre. A telefonomba "mindenttudó" néven mentettem el a számát.

Ez komoly? Januárig nem lesz melegvizem? Minden szerelőnek olyan jól megy, hogy év végéig szabadságra mehetnek? A bojlerem már három napja nem fűt. Naná, hogy péntek este vettem észre, holnapig hiába erőlködnék. Azért egy helyen választ kaptam, a fentit. Szabadság.

A villanykörtéimet tegnap meghozták. Mondtam a sofőrnek: fehér Suzuki áll a kapum előtt. Nevetve jött: milyen Suzuki? Csak egy nagy hókupac. Hát ezt nem gondoltam át, feleltem. De legalább a konyhám végre fényárban úszik. Tisztán látok minden koszt a tányéron, amit jéghideg vízben kell elmosogatnom. Ki tudja, meddig.

Mit nekem? Harminc évig laktam szoba-konyhában, melegvíz nélkül, wc a folyosó végén, fürdés lavórban, mosogatás vejlingban. Ideje visszatérnem az alapokhoz. Örülhetek annak, hogy legalább wc-m van itt bent, nem igaz? Hogy képzelhettem, hogy az összkomfort kitart a végtelenségig?

Kertem gyönyörű, bambuszaim roskadoznak a hó alatt. Nem tudom, máshol hogyan, de nálam húsz centi hó takar be mindent.

Sokáig keféltem az autómat egy hosszú nyelűvel, mire beindíthattam. Már az is csoda, hogy eindult. Bevásároltam, hogy holnp ne kelljen. A közértnél kettőt köhögött, aztán leállt. Ezt már két napja is megtette, akkor is jó messze. Mit teszek ilyenkor? Gyújtás le, nagy lélegzetvétel, kis ima, aztán próbálom újra. Hazahozott, ez a lényeg! Hát nem szerencsés vagyok?

Mielőtt a bojlerprobléma megkongatta volna a vészharangot a büdzsém fölött, kutatni kezdtem olyan szőnyeg után, ami kiválthatná a mostanit. Aminek eleinte nagyon örültem, de ugye az együttélés hozza ki a problémákat mindig. Képzelj el egy olyan jó nagy szőnyeget, aminek a száliránya a négy égtáj felé hajlik, logika nélkül. Még a nagyjából kockaalakú minták logikáját sem követi. Elkezdem kefélni keletre, aztán megfordul dél felé, a következő szálirány már nyugatra csábítja a kefét. Amint széllel szembe pisálni nem lehet, úgy szállal szembe szőnyeget kefélni sem. Nálam ez alapkérdés a kutyaszőr miatt. Ági is tanúja volt - a héten három napot itt-töltött -, hogy estéről reggelre három nagy hullám keletkezett a szőnyeg két szélén, mintha a Balaton hullámait láttam volna. Ha hosszúfalnak tekintem a hullámos részt, akkor taposgatás után a hullámok átmentek a rövidfalra. Kapufa. Hasraesés-veszély. Nekem az életveszély. Akkor kristályosodott ki végleges véleményem, meg is mondtam a szőnyegnek: utállak, azmeg! Nekem te itt nem fox házszabályt hozni, hogy merre kefélhetek és mit lépjek át, ha nem akarok elbukni. Véged van.

Felkutattam csomó netes oldalt, míg találtam egy ígéretes hirdetést, 2x2 m-es két perzsaszőnyeg (nyilván gépi, de az pont jó) tízezerért. Ezek szálai biztosan egyirányba mennek. És a páfrányleveles mintája is megdobogtatta szívemet. Beszéltem a hirdetővel, kisebb helyre költözés miatt adja el. Ráuszítottam Danit: azonnal, telefon, cím, menjen, hozza! Nem válaszolt. Másnap megcsörgettem - addig is nehezen bírtam ki -, azt felelte, beszélt vele, délután háromra megy. Miért nem válaszoltál? kérdeztem. Arra gondolt, megveszi, eltitkolja, és karácsonyra meglep vele. Díjazom, de mivel mégis elárulta, rájöhetett, mennyi mérget és szemrehányást spórolt meg. Ha megvan, szólok, zárta le végül. Ez tegnap volt. Háromtól minden órában azt vártam, hogy szól. Kibírtam, nem hívtam fel, pedig az agyam cikázott: nekiment egy fának a hóban, Zsuzsival valami baj történt, hess-hess, csak a szőnyeg szar, vagy megvette más, a vége az, hogy link a pasi, amit ígér, azt még mindig nem lehet komolyan venni. Ma délelőtt se hívtam fel! Képzelheted, milyen büszke vagyok a kitartásomra.

Nem szoktam, de ma dél felé bekapcsoltam a számítógépet. Ott volt Dani üzenete: "megvan!"

Hogy miért akartam ennyire ezt a szőnyeget? Csak. Ilyen vagyok. Nagyon. Ami kell, az kell. Most már csak egy bojlerszerelő, vagy egy új bojler kell, de gyorsan. Holnap, ha már jó világos lesz, azt hiszem, leszerelem a bojler alját, és körülnézek benne. Hátha van egy kapcsoló, a hőkioldóé, amit egy nyomással visszakapcsolva újra fűteni fog az a dög. Ez a vízkövességet nem oldja meg, de talán januárig lenne melegvizem. Előtte áramtalanítom az egész házat, ne izgulj.

Ez itt a Z-526AFS, vagy az X-ray., vagy a Yankee, mert csak kettő volt. Aki épp kiszáll vagy beszáll, az Sinya, aki velem ordít, az Csiga, a szerelők szerelője.

Ez lehetett az a nap - boglyas frizurámat tekintve -, amikor ama ötletem támadt, hogy csatok és gumik helyett fésűkkel tűzöm fel a hajamat. Az első mínusz 1g-nél, háton, az összes fésű felzuhant a plexire, lehetett aztán a gépben keresgélni őket. Csiga testbeszédéből ítélve kábé azt kérdezi: "normális vagy te?!" (+vazze)

Furcsa visszatekinteni a régi magamra. Meggyőződésem volt, hogy igen férfias vagyok (vagy csak az akartam lenni). Hogy mennyire rosszul gondoltam, csak így messziről világlik ki. Hajtűzés, szemfestés... hiába van rajtam az egyen-hajózógatya a pántokkal, azért a blúzom ujja fodros. Az is biztos, hogy az elmaradhatatlan dezodor mellé mindig francia parfümöt használtam. Szerencsére mindig kaptam ajándékba Duditól a szülnapomra, és ő csak minőségit adott. (A pepita Dior és Madame Rocher illatáért odavagyok, sokáig használtam, de ma már hírük se maradt.) Tévképzet volt, nyilvánvalóan, a férfias attitűd, ma már nem is értem. Oximoron, mint annyi más, amit csak vénségemre fedezek fel.

Christian Carriére után szabadon kérdezem Gizocskát: helyettem (kis virág helyett) kis csomag? Megígérte, meglátogat, még a fogorvost is átszerveztem, de nem jött. Ma viszont csomag érkezett tőle. Elküldte mindazt, amit hozott volna. Arra következtetek, idén már nem jön. Úgyis felhívom, hogy köszönetet mondjak.

Mellesleg - de egyáltalán nem úgy, ahogy a szó időzítené - beszélgettem Katival majd két órát. Élt a második (akár századik) lehetőségével, szerencsére, hogy békét kössünk. Minden rendben van köztünk. Nagy megnyugvás ez számomra, számítottam rá, és örülök, hogy így tettem. Status quo-m helyreállt, köszönet érte a Gondviselésnek. Mára ennél többet már nem kívánhatok. Érzem a szeretet áramlását; elég ez.

Este 6. Van még egy órám, akkor elmondhatom, hogy megértem hetvenegy évet. Ama - sajnos - nagyon sok szerett ember közül, aki odafönt vár rám, kevesen mondhatják el ezt magukról. Ha egy óra múlva még élek, én igen.

Dani nem tudott eljönni szombaton, meg tegnap se; elhaló hangon hívott fel. Beteg. Torokgyulladás. Még ma, hétfőn is ágyban dolgozik a laptopján, úgy hívják ezt, hogy Home Office. Szerencse, hogy a cége ilyet lehetővé tesz.

Mondtam neki, meg kell várnom, míg Barcelonában kész lesz végre a Sagrada Família, ami már 135 éve épül, és 2026-ra tervezik a befejezését. Gaudí korszakalkotó álmát valósítják meg, én pedig látni akarom! Addigra talán össze is spórolok a nyugdíjamból annyit, hogy odautazhassak. Nevenincs unokám már hét éves lesz akkor.

Olyan szélvihar tört ki nemrég, hogy a tetőgerenda megreccsent. Utána azt hittem, a távoli vonat zaját hallom, de csak egy zápor volt. Kutyáim rögtön doboltak az ajtón, most itt hevernek biztonságban. De már csend van. Nagyon nagy.

Két napig halogattam, hogy a fűrészgépet rendbe hozzam; beletört a fűrészlap egy vastagabb deszkába. Ha elszánás nincs, minden akadály nagynak látszik. Leküzdöttem: egy harapófogóval simán kitéptem a fűrészlapot a fából, a régi gépből kiszedtem a fűrészlapot, és bár kételyeim voltak, kompatíbilis-e a mostani géppel, ami 25 évvel fiatalabb, az volt. Legalábbis a félórás fűrészelés ezt bizonyította. Két napig simán fűthetek, annyit aprítottam. Ma nem gyújtottam be, mert túl jó az idő, a nap is betűzött és melegített. A kályhát kihamuztam, készen áll.

Ági holnapután jön három napra, majd akkor tüzelek, legyen hangulatos. Spanakopitával akarom meglepni. Feta, spenót, sajt megvan már, csak réteslapot kell beszereznem. Görögországban keresgélt valami túrós süteményt, név nélkül, remélem, eltaláltam, erre vágyott.

Petrezselyemmagokat ültettem cserépbe. Sötét hajnalokon és délutánokon, mint most is, a lámpámat irányítom rá. Napközben az ablak mellé teszem a napra, olyankor elhajlanak a pici palánták a fény felé. Aztán visszahozom a cserepet ide, a lámpa alá, fél óra se kell, az apró kis növénykék már az ellenkező irányba hajlanak, hogy beihassák a lumeneket.

Lumenekről jut eszembe: hasztalan kutattam sokáig nagyobb fényerejű gyertyaizzók után, mint amilyenek a konyhámban keserítik az életemet gyenge fényükkel. Régi mértékegység szerint 60-70 Wattnál többet egyik se tud. Tehát 630 lumen a maximum a piacon. Kevés! Tovább kerestem. Szörny tudok lenni, mikor nem találom a megoldást. Csak azért is akarom!

És megtaláltam. Létezik adapter, ami az E14-es foglalatot E27-esre "csavarja fel". E27-es foglalathoz illő izzók tárháza már kimeríthetetlen. Rendeltem is azonnal adaptert és izzókat, a héten talán meg is hozzák. Reményeim szerint még a héten kétszer 150 Watt fogja bevilágítani a konyhámat a kétszer 70 helyett. Ezzel ajándékozom meg magam karácsonyra. Mivel ledesek, csak 25 Wattot fogyasztanak. Élettartamuk tán még az enyémet is meghaladja.

Nem az lesz, hogy mikor hajnali négykor lebotorkálok és rögtön teát főzni megyek a konyhába, sápadt fény fogad, hanem díszkivilágítás! Mire elmagyaráztam volna valakinek, hogy ezt kérem karácsonyra, beleőszülök, így viszont pont az lesz, amit szeretnék. De jó is, ha annak örülhetek, aminek tudok!

Daninak megiltottam, hogy szülnapra vagy karácsonyra ajándékot vegyen, ezt szántam az én ajándékomnak. (Persze azért már megrendeltem neki egy Decathlon-os fekvőtámasz-keretet, meg Zsuzsinak egy szőrös takarót, de ez legyen a mi titkunk. Ők ezt úgyse olvassák. Valaminek mégiscsak kell lennie a fenyőfa alatt...)

Nos, 7 óra 10, már tíz perce 71 éves vagyok. Ott egye meg a fene! Felhívott mindenki, aki számít: Ági, Andi, Dani, Márta. Andi édes volt, annyit kérdezett: ma, vagy holnap? Másodikra rájöttem, azt feleltem: ma. Erre elénekelte a Happy birthday to you-t, végig. Autópályán. A kutyám születésnapja van holnap, megígérte, hogy emiatt nem fog telefonálni. Jókat vihogtunk.

Kicsesztem a Facebookkal, pár nappal ezelőtt átírtam a születésnapomat december 1-re. Így ma nem lett közhír a ma, megúsztam több száz gratulációt, amire válaszolnom kellett volna, mert udvarias vagyok. Hurrá! Sikerült.

A petrezselymeim már harminc fokban a lámpa felé hajlanak... szegénykék, holnap kezdhetik elölről az ellenkező irányba, már ha sütni fog a nap az ablakon túl.

"Tudod, erre mondják, hogy nem kell az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak.

Csodálom a türelmedet és azt, hogy nyitott szívvel várod, hogy a jobbik arcát mutassa.

Gyakran elcsodálkozom néhány repülős ismerősöm FB bejegyzesén, értetlenül olvasom és tudom, ha olyan rossz sorsuk lett volna, mint ahogy most emlékeznek rá, akkor nemhogy pilóták nem lettek volna, hanem talán még traktorosok sem.

Meglepő, hogy értelmesnek gondolt emberekre is ilyen hatással van az agymosás és saját szemüknek sem hisznek.

Nem azt mondom, hogy a másik oldal hibátlan, sőt látom is azokat, de ennyire elfogultan szerintem nem lehet szemlélni a világot.

Az viszont érdekelne, miből tudja megítélni, hogy rossz vagy jó pilóta voltál-e.

Te jobb ember vagy nálam, én ennél sokkal kevesebb sértésért elengedtem barátságokat. Nem haragszom, csak túlléptem, nem engedem, hogy rossz perceket okozzanak."

A válaszom ezúttal nem levélben megy, hanem itt. Az alapvetés az, hogy nincsen ellenségem. Szerencsére. Nincs senki, akit annak tekintenék. A status quo-m így lehet fenntartható. Fontos.

Úgy kéne lennie, hogy a korral bölcsebbé leszünk. Nem mindenki. A bölcsesség türelmet jelent elsősorban. Elfogadást, toleranciát, empátiát mások iránt. Hisz hosszú életünkben már annyi mindent tapasztaltunk, hogy eljuthattunk ide.

Kati rasszista. Eddig is tudtam, de most kimondta. Bátran. Nem üdvözöltem e bátorságát. Ő se feketét, se zsidót, se cigányt, se muzulmánt nem akar. (Kivétel a srác, aki unokája szerelme, de ő nagyon gazdag, vele elnéző. A pénz mindent megold, még az előítéleteket is.)

Hogy Kati miből tudja megítélni, vajon jó pilóta voltam-e, nem tudom. Ő a vitorlázórepülésig jutott, tehetséges, ígéretes volt, de aztán a családot, a gyerekszülést választotta. Dicséretem érte. Messziről nézte a műrepülő versenyzői pályafutásomat. Talán hallott róla, mi az a dobott orsó, hátonkinyomás, lapos dugó... sorolhatnám, mert én megcsináltam. Ő nem.

Nemzetközi versenyeken nyert érmeim dacára tudom, hogy nem voltam világklasszis. Csak egy lány, akire időnként a magyarok büszkék lehettek. Lehet, hogy Katinak igaza van, talán igazán jó pilóta se voltam. A rengeteg áldozatra, munkára, gyötrődésre emlékszem, és az örök lelkesedésre, ami hajtott. Annyit tettem, amennyire képes voltam. De azt megtettem. Húsz éven át. Tiszta szívből, minden erőmmel. Ha ettől se lettem jó, akkor ennyi volt. Bízom benne, hogy ezt nem Katalin bartnőm fogja elbírálni.

Pontosan tudom, hogy őt csak a mindenáron bántani akarás vezérelte, amikor degradált; ez szomorít igazán. A tiszta, kendőzetlen rosszindulat. Ilyet senki nem érdemel. De azt is tudom, hamar megbánja, és megint átölel. Amikor az Ikrek jegyéből fakadó második énje rájön, mennyit hibázott. Megvárom. Nálam mindenkinek van második esélye.

Még mindig Kati barátnőm a témám. Tegnapelőtti posztomat úgy vette, hogy alázom, bántom és sértem őt. Holott csak rávilágítottam felületességére, ahogy az információkat kezeli. Ezer bocsánat! Ha engem kijavítasz, mert rosszul informálódtam, megköszönöm. Nem lehet mindenki mindig naprakész a mai világban. Ez bocsánatos "bűn".

De: amikor azt írja, nem tart engem okos és művelt embernek, s még jó pilótának sem, pont azt teszi, amit ő kér számon: aláz, bánt és sérteni akar. Még fokozza is azzal, hogy "egyszerű, naív és butácska nő" vagyok. És maradjak is az. Most akkor ki is bánt és aláz, ráadásul szándékkal?

Van egy oly rossz érzésem is, hogy ő Afrikába képzeli Iránt. Teherán alig 200 kilométerre fekszik a Kaszpi-tengertől. Ilyen tenger Afrikában nincsen. No de tényeken kár vitatkozni. A tények azok, amik rendszerint Katin kifognak. Megvádolt azzal, hogy "pasinak", sőt "migráncsnak" neveztem unokája szerelmét, ami csak az ő túlfűtött képzeletében létezik. Nem változtattam a blogomat, az van benne, ami volt két napja is. Az gondolkodtat el igazán, vajon miért ferdít, miért kell ez neki ahhoz, hogy jobban haragudhasson?

Miután kifejtette, hogy "felületes barátságunk" véget ért (negyven év!!) , levele végén ez áll: további boldog életet kívánok sok szeretettel. Mi az álság, ha ez nem? Amikor írta, szíve szerint megfojtott volna. Én is tudom, ő is tudja. Tiszta hacacáré.

Meg fogsz lepődni: én ezt a nőt szívemből szeretem már negyven éve. Százszor megalázott, leordított (ittasan, persze), minden ilyet meg tudtam bocsátani. Mentséget kerestem számára, mert tudtam, ha el is veti a sulykot, ő is pont azt érzi, amit én: egymáshoz tartozunk. Senki nem rondíthat ebbe bele, még ő sem. Hihetetlen mennyiségű, évtizedekre visszamenő élmény, emlék, közös tapasztalat köt minket össze; veszekedések, örömkönnyek, együttrezgések. Azokra az órákra, napokra szeretek emlékezni, amikor úgy éreztem: senki mellett nem lennék boldogabb, mint őmellette. Számtalanszor bizonyította, milyen igaz barát és társ tud lenni. Bizony, van egy ilyen oldala is. Sajnos, az Ikrek jegyében született, a kétéltűség mindig jelen volt a hozzáállásában. Anyám is Ikrek volt, Márta is az, sőt, még Besenyő is; van tapasztalatom bőven velük. Alapvetően jó emberek, a szívüket is adják szívesen, de ha beborul az ég, akkor menekülj!

Remélem, most csak az ég borult be, és nem minden más. Nyitott vagyok és a szeretet hullámait mindig várom és meg is érzem. Rajtam nem fog múlni.

Helyreigazítást kell tennem Kati kérésére, meg is teszem. Az ifjú, aki unokája szívét birtokolja, nem szír, hanem perzsa. Szóval Iránból jött. Nem is bevándorló, hanem tanuló itteni egyetemünkön. Négymilliót fizet ezért. Nem tudom, havonta-e, vagy évente-e, gazdag családja ki tudja gazdálkodni. Így azért más a kép. Meghunyászkodom, rossz tényeket hittem igaznak. Egy perzsa biztos más, mint egy szír. Elnézést kérek az elnézésért!

Fejemre veszem azt a vádat is, hogy sokszor tájékozatlanul ítélkezem, igen, akárcsak Kati. Talán ez barátságunk lényege: hosonlítunk!

Nehéz ez. Mégiscsak negyven éve a barátnőm. Kati. Valahogy úgy tudnám összefoglalni, hogy szürreálisan átlényegült. Valahová, ahová én nem tudom követni. Mindig örülök, ha felhív, ma is. De végül úgy nyomtam ki a telefont, hogy már lábrázást kapok tőled, csá. Úgy felidegesített, ahogy senki régóta.

Roszkos Karesz jótékonykodását a szíriaiakkal úgy látja, csak többen lettek a bevándorlók. Mert Karesz tiszta jó szívből hozzásegítette őket, hogy németországi családjukhoz csatlakozhassanak. Azt mondja Kati, kérdezzem meg a németeket, hogy mit szólnak ehhez.

Én azt kérdeztem: ha Fótot lebombáznák, ahol élsz, örülnél-e annak, hogy van például egy Roszkos Karesz, aki felkarol, és eljuttat a biztonságba?

Nem, nem ezt kérdeztem igazából. Csak azt, hogy mit vinnél magaddal vészhelyzetben. Okostelefont és minden értéket, amit fel tudsz pakolni? Naná. Kati ugyanis azon rugózott, hogyan van a "mingráncsoknak" telefonjuk és pénzük hatezer kilométeren át.

Az ő jólértesültsége kábé annyi, mint a hatezer, és a 2800 kilométer, ami a tényleges távolság onnan ide.

Elképzelem a hatalmas hullámokat vető óceánt az ő irtózatos erejével, de vannak a hullámokon kicsi habok, fodrok, tajtékok, szerintem Kati csak ezeket látja. Ezért érzem úgy, hogy szürreálisan átlényegült. (Mondhatnám azt is, hogy meghülyült, de ilyen durva nem vagyok.)

Pár napos hírek:
Legkevesebb 43 ember, többségében civil vesztette életét szombatra virradóra az Iszlám Állam trrorszervezet uralta kelet-szíriai Hadzsin térségben.

Mérgesgáz-támadás érte szombaton késő éjjel az észak-szíriai Aleppót, legkevesebb 107 ember szorul orvosi ellátásra.

Összecsapások robbantak ki az észak-szíriai Afrín városában a törökbarát szíriai lázadók között vasárnap, 25 halálos áldozatot követelve, a harcoknak több tucat sebesültje is van - közölte az Emberi Jogok Szíriai Megfigyelő Központja (OSDH).

Kati pontosan tudja azt is, hogy "ezek a szíriaiak" sose fognak hazatérni, maradnak, ahová menekültek. (Azt már csak én teszem hozzá a hangsúlya okán, hogy azok nyakán, akik voltak szívesek befogadni őket.)

Mizincev, a menekültek visszaköltöztetéséért felelős orosz kormányközi bizottság vezetője közölte, hogy a lakóhelyükre visszatelepült szíriaiak száma, beleértve azokat az embereket is, akik külföldről tértek haza, meghaladta az 1 millió 518 ezret.

Kérdeztem Katit: ha menekülnöd kéne, mert lehetetlenné vált az életed itthon, vajon nem akarnál mindenképp egyszer hazatérni? Sajnos, nem emlékszem a válszára, talán nem is volt, de akkor már nagyon beindult a lábrázásom, ami nálam a hótt idegesség jele. Letettem.

Paradoxon: Kati unokája épp egy szíriai bevándorlóba szerelmes. Valami oknál fogva Katit ez egyáltalán nem frusztrálja, sőt. A családját is örömmel kiszolgálja, akik országunkban terveznek üzletet nyitni. Az egyetértés teljes, az együttműködés szintén. Érted ezt? Van ember, aki csak akkor látja meg az igazságot, mikor kiveri a szemét, de barátnőmnek még ez is keves. Ha azt mondom, szürreálisan átlényegült, tényleg nagyon visszafogott vagyok.

Amúgy jól vagyok, már lenyugodtam. Ma jó idő van. Csak délig fűtöttem a kályhát, fűrészeltem is annyit, hogy maradjon holnapra. A madáretetőm úgy működik, mint egy buszpályaudvar; minden irányból ki-be szállásokkal, tömegesen. Egyelőre csak verebek és cinkék nyomulnak, de szeretnék nagyobb madarakat is látni. Majd veszek kukoricát, hátha azt szeretik a galambok is.

Védekezhetnék azzal, hogy a kartondobozok után maradt hamut egy hétig hordtam ki, de csak lusta voltam írni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy semmi közlésre méltó nem jutott eszembe.

Mióta beállt ez a hirtelen sok mínusz, sürgetővé vált a nyáron kapott rengeteg építési fahulladék feldolgozása. Szorgalmasan fűrészelem a deszkákat, léceket 30 centisre, ami befér a kályhába. Imádok tüzelni! Gyönyörű a vörös láng pulzálása a kályha üvegén át - amíg be nem kormozódik egészen. Mivel csupa száraz fát kaptam, a tűz táplálása folyamatos feladat, gyorsan égnek.

A madáretetőm táplálása is folyamatos, annyian szoktak már ide, hogy ha ajtót nyitok, vagy húsz kismadár rebben szanaszét. Főzök a kutyáknak, vásárolok, főzök magamnak is, csak az a baj, hogy mire kész lesz, gyakran már a szagát is utálom. Nem baj, nálunk semmi nem megy kárba.

Igyekszem agykontrollal rávenni magam, hogy hajnali négynél tovább aludjak, szokott néha sikerülni. Rossz az a hosszú, sötét időszak, ami a nap felkeltéig eltelik.

Van egy hírérték is: már biztos, hogy fiúunokám lesz. A fiatalok még mindig Dani anyósáéknál lakni kényszerülnek, a gázórák cseréje a lakásukban eltart még.

Ha leakasztok egy ruhát a fogasról, amit régebb óta nem használtam, alaposan átvizsgálom, odakint lerázom, általában poloskák hullanak belőle. Ma az esőkabátomat vettem fel fűrészeléshez, mert a szálló fapor általában tetőtől talpig beborít, arról meg könnyű lerázni. Azt hittem, poloskamentes, de mikor levettem, a nyakamnál mászott egy. Kint már mind feldobták a talpukat, úgyhogy ez benről való volt, a kabátból. Rezignáltan pöcköltem le, már nem tud kiakasztani. Az előbb itt az asztalon sétált egy, papírral átöleltem, és mivel a wc messze van, a kályhába dobtam. Még utána is néztem, aztán elszégyelltem magam: olyan ez, mint egy máglyán égő élőlényt sasolni. Sajnáltam nagyon. Gyorsan becsuktam a kályhaajtót. De mit tehetnék: nem élhetünk egy légtérben.

Eszembe jutott a válóperem napja 83-ban. Dani az asztal alatt mászkált négykézláb, míg ügyünket tárgyalták páran az asztal másik oldalán. Csak egy sima szoba volt, nem tárgyalóterem. Walter azt adta elő, hogy menekültem a kommunista Magyarországról, azért vett el, hogy segítsen rajtam. Némi fejcsóválást láttam a bizottság részéről, amikor kijelentettem: mihamarabb haza akarok menni a gyerekkel együtt. És kértem a feltétlen jogot a gyerek fölött. Ő meg simán beleegyezett. Nem úgy néztem ki, mint egy menekült, aki az NSZK-ba vágyott. Igazából onnan menekültem haza. Ez látszott is rajtam tiszta szívből. Hogy Walteron mi látszott, azt csak a szemben ülő arcokról olvastam le: némi megvetést láttam, és a gyönyörű gyerekemet övező szimpátiát. Ők tudták, hogy ez az ifjú kis német állampolgár elkerül a vasfüggöny mögé, nem tér vissza, és az apja se bánja. Nem ez volt férjem megdicsőülése napja, ezt ő is alaposan érezte. Engem csak az érdekelt, hogy elválasztottak, ő fizette - nem volt olcsó, azt hiszem úgy tízezer márka körül, de ő akarta -, szabadon távozhattam Danival, és egy héten belül távoztunk is.

Volt közben még egy szintén fejcsóválásra okot adó momentum: Walter arra hivatkozott, hogy ő tanuló, nem tudna eltartani bennünket. A bírák előtt ott volt a házasságlevelünk, amibe igen nagyképűen a foglalkozás rovatba azt íratta: Flugzeugbauer. Repülőgép-építő. Akkor még csak remélte, hogy az lesz, megelőlegezte magának. Ha kapaszkodni akartam volna valamibe, ez lehetett volna. Akarta a fene! Menekült akartam inkább lenni: a biztos NSZK-ból a bizonytalan hazámba, akkor még azt sem tudva, befogad-e, hisz lakásom se, személyi igazolványom se volt, furcsa, fordított disszidensnek számítottam.

Anyám persze befogadott a másfél szobás panelbe, senki semmiféle akadályt nem támasztott, hogy újra magyar papírokat kapjak. Csak az zavarat, hogy Dani magyar anyakönyvi kivonatában elfelejtették rögzíteni, hogy ő német állampolgár is. Mindegy, nálam megvolt az Urkunde, ami viszont ideköltözésem során eltűnt. Biztos kidobtam azzal a hegynyi dossziéval együtt, amit Walterral pereskedtem össze hosszú évek alatt, hogy szíveskedjen az anyagi helyzetéhez méltó gyerektartást fizetni.

Úgy két éve, mikor még rezgett a léc, hogy Dani talán a németekhez távozik, kértem, írjon az Amtsgericht Wesel-nek, ahol nyilvántartják őt, küldjenek egy másolatot a születési bizonyítványáról. Küldtek. Ez is megvan.

Boldogságomra most már itthon tervezi az életét, de a német állampolgárságát igazoló irat még akármikor jól jöhet.

2x2 négyzetméteres, akár atomtámadást is kiálló keménységű kartondobozt aprítottam ma fel, és persze volt még hosszú- és rövidfala is. Az impozáns méretű tévém dobozáról beszélek. Teljes szélességében elfoglalta a sufnim hátsó fertályát. De már nem! Először a recés kenyérvágó késsel estem neki a szeletelésnek, jó fáradt is vagyok miatta. Utána jött a szerencsésen elkőkerült sniccerem, amit tapétavágónak is hívnak. Reggeltől estig csak kartonnal fűtök, és még most is jó meleg van. Hatékony módszert találtam ki a hatalmas kartonlapok 20x10 centisre darabolására. Élveztem! Büszke vagyok magamra, hogy ekkora akadályt elhárítottam a sufniból, és még két másik dobozt is, mert annyira belejöttem.

Reggel ötkor keltem, már hó esett. Délig tartósan. Nincs hideg, nem maradt meg.

Vannak csodák: telefonon jelentkeztem be a fogászhoz, december végére adott időpontot. Nem ő, hanem egy telefonfelvevő "automata", emberi nyelven. Írtam egy mailt, hogy nekem gyorsan, máról holnapra kéne egy javtás, válaszoltak, ma el is mehettem. Holnapra kész is lesz, amit akartam. Ez tényleg csoda. Csak dicsőíteni tudom a délegyházi fogászatot! Felhívtak, intézkedtek, holnap is felhívnak; alig tudok napirendre térni a kiszolgálás minőségét illetően.

Daniék beköltöztek Zsuzsi szüleihez, mivel a gázóra-csere miatt a lakásukban nincs fűtés. Félt Dani, hogy másfél óra lesz autóval bejutni a munkahelyükre, de jó döntést hozott: 7 óra előtt indulnak el, feleannyi idő az út, s ennyivel előbb is indulhatnak haza. Nem azt nézik, hány órát ül a seggén, hanem hogy a munka elvégződött-e. Tetszik.

Magvas gondolatok ma nem jönnek ki belőlem. Annak örülök, ami köröttem van: béke, kutyáim, macskám jól vannak - Csocso most épp álmában a farkát csóválta itt a szőnyegen -, a tető nem ázik be, a ház se dől össze, mi kéne még? Tudom: a status quo egy perc alatt megváltozhat: beüt egy földrengés, egy szélvihar, ami elviszi a tetőt, egy vízcsőtörés, ami hatalmas számlát generál... De most, barátaim és üzletfeleim - ahogy tán Micimackó fogalmazott - egyelőre semmi vész. Mikor aludni megyek, azt mantrázom: A holnap szebb lesz, mint a máma volt! Kiegészítem annyival, hogy ma szép volt, s bár holnap is ilyen lenne.

Dolgozik bennem az örödög, hogy azannyát, nem érdemlem meg, hogy beüssön bármi krach, nem, nem! Maradjon minden így, soká. Közben tudom, hogy ilyen "áldott állapotban" élni kiváltság, s félelemmel tölt el, hogy nem tarthat sokáig. Egyik részem várja a csapást, a másik pedig a bizodalmat, hogy nem jön.

István, a csodálatos ma reggel meghozta az autómat megjavítva. Mondott még vagy négy kardinális problémát (vezérműszíj-kopás, kormánykotyogás, motorbak-lötyögés, kerékbeállítás), de mivel közvetlen veszély nem fenyeget, közöltem vele: bár nagyon kedvelem a társaságát, egyhamar nem akarok találkozni vele. Nyilván vihogott ezen is, mint mindenen.

Egy hete kimostam a télikabátomat, azóta a szögön lógott. Volt annyi eszem, hogy mielőtt felvettem, kivittem a szabadba poloskavizitre. Tizenkettőt találtam különféle ráncaiba bújva. Mivel jó hideg volt, koppanásaikat hallottam, ahogy lepöcköltem őket.

Terpó Évike is meghalt a héten. Megint rák, mint Horányi Ervinnél. Ők mind fiatalabbak nálam, lassan minden héten temetésre mehetnék. De nem. Az elmúlt húsz évben csak négy temetésen voltam, szerelmeimnél: Mutti, Molnár Andris, Palotai Nándi, Balogh Ági. Ne is kérjétek, hogy többször menjek. Képtelen vagyok. Elítélhetsz, de apám sírjánál se jártam 77 óta, anyámat pedig hazavittem urnában. A költözésnél elveszett. Nem vagyok temető-kompatibilis egyáltalán.

Terpó - lánynevén Szilágyi - Évi csodálatos személyiség volt. Baromi régen az anyám varrt neki egyszer ruhát, még vitorlázó korunkban. A mosolya, kedvessége mindenkit napfénnyel vont be. Ha létezne a jóisten, neki megkegyelmezett volna. Ezért nem hiszek már semmiben. A rosszak vígan élnek, taposnak, semmibe vesznek, a jók pedig szerényen, de túl hamar elmennek. Hol az igazság? Tudom, a biblia mindenre tud magyarázatot, például hogy azért szólítja magához a jót, mert szüksége van rá. Hát ne legyen! Nekünk, földi halandóknak sokkal nagyobb szükségünk van rájuk!

Fölösleges hadakoznom a sorssal, mivel hiábavaló, de hadd legyek azért felháborodva az igaztalanságon. Ez az édes kis Évi most két szép gyermeket és egy örökké hű, nagyszerű férjet hagyott könnyek között. Nem érdemelték meg.

Ha halottak napján gyertyát gyújtanék mindenkiért, aki hiánya nagyon fáj, már nem férne el a sok gyertya itt. Ez az, ami szar.

Elgondolkodtat: én miért úsztam meg mindent? Kockáztattam eleget; a műrepülés, és egyáltalán a pilótaélet nem lelkesít egy életbiztosítót sem, hogy azonnal szerződést kössön. Én kötöttem, de abból a repülőbaleset ki volt zárva. Nem törtem össze se magam, se repülőgépet, pedig volt rá bőven esély. Miért pont én élek még?, kérdezem mostanában gyakran. A magyarázat nincs meg. Talán csak szerencsém volt, ami a többieknek nem. Nehéz lenne modellezni, hogyan válogat köztünk a Gondviselés, vagy a Karma, nevezzük akárhogy.

Két itt heverő, alvó kutyámra és egy macskámra nézek, és muszáj boldognak lennem, hogy legalább ennyi maradt nekem, és nekik is velem. Csend van, béke van, még a szél sem fúj, vihar sem fenyeget. A kályha kialudt ugyan, de az esti hideg még nem kúszott be. Hajnalban felkelek, és újra tüzet rakok, s csak azt remélem, hogy ez még sokáig így marad. Nem tudok másba kapaszkodni, csak a tőlem függő kedves élőlényekbe, a fiamba, leendő unokámba, a jövőt jelentik. Amíg ők léteznek, addig én is.

A problémák nem kerülnek el. Jövék le a lépcsőn hajnali négykor, látom, leng a függöny. A déli szél és a kutyák együttes hatására kinyílt a hátsó ajtó, kutyák boldogan éjszakáztak bent a szőnyegen, én meg kihűltem. Legalább volt okom begyújtani végre a rég megrakott kályhába.

Daniéknál a hatodik kerületben mikor találta ki a gázművek, hogy az egész házban gázórát kell cserélni? Most. Lakónként 80 ezer, ki tudja, sikerül-e ezt beszedni, és minden lakásba bejutni. A hideg pedig jön. Dani okosan úgy határozott, hogy - bár ő kibírná kabátban a napokat - várandós felesége miatt átköltöznek a mamához, ott legalább van fűtés.

Elmentem az Aldiba például akciós kutyaszalámiért - 175/kiló - de a polc üres volt. A pénztáros elárulta: már az első napokban kifosztották a készletet, kartonszámra vitték.
Beálltam tankolni, ha már ott voltam. A benzinkutas kérdezte, segítsen-e. Nem. De azért ott állt mögöttem hátrébb, és milyen szerencse! Szólt, hogy ha nyomom a pisztolyt, alul folyik ki a benzin. Azannya! Itt fogok meghalni, mondtam neki első rémületemben, ha a tank lyukadt ki. Alánézett, értett annyira az autókhoz, hogy megnyugtasson: a tankba vezető cső rohadt el "csupán", nem a tank. Úgyis csak ötezerért akartam tankolni, ez lehetett a szerencsém. Meg az, hogy az a cső nem a tank aljába csatlakozik, hanem jóval följebb. Pár száz forintom elfolyt ugyan, de a csorgás nem folytatódott.
Képzelheted, hogy éreztem magam! Megint költeni kell az autóra, ki tudja, mennyit és hogyan. Meglátogattam ma Istvánt, a csodaembert. Még szakadtabban nézett ki, mint egy hajléktalan, borotválatlan, szájában csikk, de hozta az emelőt és a szőnyeget, ahogy leparkoltam a háza előtt. Aláfeküdt, puszta kézzel szedegette le az ominózus csőről a szigetelést, míg végül vastag mutatóujját simán be tudta dugni az elrohadt cső lyukába. Humorizált rajta, hogy a benzinpisztolyt akár egyenest oda is be lehetne dugni tankoláskor, akkora. Csere kell! Utánanéz bontóban, meg a Suzukiéknál. Ellenőrizte a gyertyákat, mert mondtam, hogy valamiért kopogást, rázkódást érzek, de rendben találta. Talán az elosztófejet kell cserélni, magyarázta, mi kophatott el, szénkefe meg ilyenek, kértem szerezzen be olyat is.

Nincs ingyen semmi, és nincs olyan hónap, hogy valami csoda folytán félretehessek egy kevés lóvét.

Sinya elsők közt volt a repülőoktatóm. Az ő felesége, Enikő pedig hosszú ideig a repülőbajtársam a kiképzés során, ahol nagy időre szóló barátságok születnek. Enikő írta a minap ezt:

Két hete Törökországban elcsúsztam és külső-belső bokatörést szenvedtem. Kórházba vittek azonnal. Mint később kiderült, a kórház angol tolmácsa egy szír menekült fiatalember volt. Első perctől nagyon kedves, figyelmes volt velem.

1/2 12-kor történt a baleset és 6 -kor már műtöttek. Beöltözött ő is és a kezem fogta, nyugtatgatott, hogy ne aggódj, rendben lesz minden, specialista az orvos, sikerülni fog. Este 10-kor még bejött hozzám, hogy nincs-e szükségem valamire. Minden nap többször meglátogatott, sokat beszélgettünk, kiderült, hogy Aleppóban élt, tűzoltó volt. 10 kollégája halt meg a pusztításban, és az édesapja, aki katonatiszt volt.

Ő 4 gyerekkel és a 7 hónapos terhes feleséggel menekült. Azóta dolgozik tolmácsként a kórházban. 3 nap után a kórház autójával a csoport után vittek (550 km volt az út) és a tolmács 3 szál rózsával búcsúzott tőlem.

Azt már nem részletezem, hogy a reptérről egyből az Irgalmasba vittek és szembesültem a magyar valósággal.

Mennyi értékes embert szalasztott el a buta politika, sokat profitálhatott volna belőlük az ország.

Ehhez nehéz mit hozzáfűzni. Amikor hazaért, és az Irgalmasoknak nevezett kórházba utalták, pofánvágta a magyar valóság. Irgalomról szó nem volt. Az odafigyelésről, törődésről se, amit Törökországban az orvosoktól és egy szír menekülttől megkapott.

(Jó régen az én törött karom újratörését is az irgalmasok végezték: a könyökömet az ajtókilincshez kötötték, ketten pedig húzták és csavarták a kezemet, hátha ettől a sing- és az orsócsont görbülete kiegyenesedik. Fájdalomcsillapítás niente. Kiegyenesedés szintén nuku. Ma is görbe a karom. Szerencsére a repülőorvosok elől sikeresen eltitkoltam.)

Szokásomtól eltérőn néztem tegnap egy katasztrófafilmet, globális időjárás-változás, New Yorkot elönti a tenger, aztán jéggé fagy minden, az időjós apa minden akadályon át elindul a fiáért, dacolva a szibériai hideggel. Gyorsan írtam Daninak egy sms-t, hogy mennyire szeretem, ha még nem elégszer mondtam volna. Mert nem szoktam elégszer mondani, mint az amcsik. Aztán elkezdtem vágyni egy hóviharra. Hisz nem normális, hogy a későn elszórt magokból most kezd a paradicsomom bogyót nevelni. Novemberben!

Így működöm, ahogy a magyar: ilyenkor már hideg, eső és akár hó is dukál. Az első igazi, őszi köd ma reggel lepett meg. Bizisten, örültem neki. Nem tartott sokáig, a soha nem szűnő napsütés hamar elolvasztotta.

A kályhám hetek óta be van készítve, de sosincs okom begyújtani. Húsz fok van, mikor lelépcsőzöm hálótermemből hajnalok hajnalán; ez nem elég ok, hogy végre a nyaldosó lángokat csodáljam a kályhám ablakában.

Reggel éreztem, hogy valami nyom a papucsomban. Kiráztam. Poloska volt. Befújtam mindent, papucsot, lábat, csak nehogy a szagát érezzem. Sajnos, a koriandert is ilyennek érzem, így azok táborába tartozom, akik e zöldséget nem viselik el. Szakácsok is úgy tartják, csak ketten vagyunk: aki szereti, és aki ki nem állhatja. Igaz.

A száraz tuja úgy ég, mint a gyorsító; méterekre csaptak fel a recsegő lángok, mikor tűzre dobtam őket. Az ősember könyökölt ma ki belőlem: mindenáron tüzet akartam látni. Egy nagy, összekotort avarkupacot gyújtottam meg először a kert közepén. Később vérszemet kapván összekotortam egy csomó rég levágott tujaágat is, a tisztogatás magával ragadott.

Kutyáim tisztes távolból figyelték ténykedésemet. A szél alig lengett, de szerencsére délről. Így falum lakói semmit se szenvedtek, a tó felé ment, aminek mennie kellett. A füst. Hamut nem magam hintettem fejemre, hanem ez a gyenge fuvallat. Cso buta módon széllel szemben időzött egy darabig a füstzónában, aztán elment hányni. Remélem, megtanulta. Ő még nem látott se tüzet, se füstöt. Ebben a kertben szerintem még senki se.

Nagy kedvem van holnap folytatni. Van még egy nagy kupac levágott ág, amit Dani követett el a nyáron, már éhesen várom a látványt, ahogy puffogva lángra kapnak. Persze csak akkor, ha a széljárás így marad. Boldogságos napom volt!

Ezzel a kis montázzsal tisztelgek én is Szergej előtt, pontosabban Peti gyásza előtt, aki a képeket ma küldte:

Amikor tavaly nála jártunk, azt mondta: "soha nem lesz ilyen jó kutyám". Az arckifejezése baljós sugallatot közvetített felém, ezért is fogott meg. Benne volt az elmúlás tudata, komolysága. Éreztem, tudja, hogy nem tart már sokáig Szergej csodás jelenléte. A kutyának sok szenvedés jutott nem túl hosszú élete során, ezáltal Petiéknek is. A küzdelmet akkor adták fel, amikor a gyógyulás lehetősége újabb sok szenvedést hozott volna bizonytalan végeredménnyel. Elengedték inkább. Jól tették.

Mondhatod te, nemkutyás, hogy minek ekkora feneket keríteni egy háziállat elvesztésének. Kezdj csak el szeretni egy őszinte, ragaszkodó, önzetlen állatot, aki érted él, akinek te vagy az isten. Majd megtudod, milyen az utolsó simogatás.

Régi haverom, Roszkos Karesz írta kérésemre a következőket a facebookon, ezért merem kérdés nélkül idézni:

Már leírtam, de megírom még 1X a kedvedért, Olga. Az Aldiból jöttem ki és látom, hogy egy kisfiú, fura ruhában kokettál Rezessel, aki a kocsiban ült (ő egy vizsla). Odaérek, kérdezem, kiengedjem? Szereti a gyerekeket. Kisfiú megijed, mond valamit érthetetlenül. Mögöttem szintén érthetetlen kiabálás, gyerek elszalad. A szüleihez. Papa (akit Alinak kereszteltem el) szólt rá a gyerekre, ijedten, félve, hogy megsértett engem. Kérdeztem: angol? Beszélt. Sűrű elnézést, kért, hogy a gyerek zavart és nem akarta... higgyem el, már mennek is. Mondtam, semmi baj. A kutyával játszott.
- Kiengedem, szaladgáljanak itt egy kicsit! - Nem értette, miért nem ordítok, nem szidom?

Alig tudtam meggyőzni, hogy semmi baj. Meghívtam őket egy cukiba. Kv, süti, gyereknek, Rezesnek fagyi. Fura volt, hogy - gondolom, a ruhájuk miatt - elültek a szomszéd asztaloktól. Egy vén pixa tette is a megjegyzéseket. Mikor rendeltem, rájött, magyar vagyok. Voltam én minden, csak rendes ember nem. Mondtam neki szép csendben, hogy átmeneti megoldásként húzzon el a pixába, amíg nem én rugdosom ki. Ariadné (a feleséget így neveztem el) csak a szócsatát hallotta, nem beszélt csak a saját nyelvén, el akart rohanni AliBabával (ez a gyereknek általam adott név). Na mindegy; maradtak.

Kérdeztem, honnan jöttek, miért, hol laknak, milyen papírjaik vannak? Szíriából, xarrá lőtték mindenüket, nem maradt semmijük. Itt laknak Vácott egy tömegszálláson. Ariadné néha takarítani jár, Ali pedig egy török girososnál segédkezik. Ideiglenes papírja van, ami lejárt és v.sz. kitoloncolják őket valahova, pedig Németországba szeretnének menni, ahol élnek rokonaik. Mondtam, semmi gond. Jöjjenek el hozzám, elintézzük a német kiutazást.

Ali elment a motyójukért, nem volt sok minden, és feljöttünk ide. AliBaba bekuporodott Rezes mellé, csak enni jött ki mellőle. Ariadnéval és Alival beszélgettünk. Ali fordított. Érdekes az arab házastársi kapcsolat. Megér agy másik szöszt. De szimpatikus, csak teljesen más, mint amit mi megszoktunk.

Megkapták a vendégszobát pótággyal, matraccal, hálózsákkal, oszt itt laktak pár napot. Kis konfliktust okozott, hogy ők nem aludhatnak egy ágyban, csak ha nemzés a cél. Ettől én kiszorultam a szobámból, és a lenti kanapén aludtam. Persze, körbevittem őket a házban, tudják mi hol van, és ne engem csesztessenek minden apróságért. Disznóhúsra nem tudtam őket rábeszélni, bár csorgott a nyáluk, de a páleszt, meg Vili bácsi borát Ali megkóstolta. Természetesen a pincében, mert ott Allah nem látja. :-) Nagy francok ezek...

Három nap után egy haverom szerzett egy üres vadásztanyát, odaköltöztek. A haverommal láttuk el őket kajával, nálam mostuk a cuccaikat. Mivel nem volt messze, majd minden nap voltak itt is.

Két hét után sikerült telefonon egyeztetni a rokonokkal. Értük küldtek egy kocsit Sahyba, ahova én átvittem őket. Átmentünk, elbúcsúztunk, átszálltak. Utána beszéltem Alival 2X. Rendben vannak, van munkájuk, rokonoknál laknak. Ennyi.

Hát nekem nem ennyi. Százszor több. Emberség! Büszke vagyok rá, hogy ilyen barátaim vannak. Nyilván könnyű igent mondani és lelkesedni azokért, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, de ez nem csak ennyi, hanem ahogy mondtam, több. Talán még a Pápa áldását is megérdemli. Nagyon remélem, nem vagyunk oly kevesen, mint ahogy látszik, s nem azt tartjuk követendő példának, hogy elülünk azok mellől, akikről elhitették, hogy "veszélyesek", hanem inkább segítünk, ahol lehet. Karesznk csak gratulálni tudok. Egy szíriai menekült család már biztosan másképp gondol a magyarokra, mint azok, akik csak elutasítást és jól programozott előítéletet kapnak. Ha azt mondom: hajrá, magyarok! pont erre gondolok.

A rossz hírek jönnek egymás után. A Fb-ról tudtam meg, hogy Horányi Ervin pilótatársam, barátom ma elhunyt. Az okát senki nem írta meg. Üzentem Besenyei Petinek, hátha ő többet tud. Sajnos számára én voltam a rossz hír vivője. De legalább annyit mondott, hogy rák lehetett az ok, aminek előjeleit ő már látta. R.I.P.

Elmesélte a telefonban - nem képzelődtem, időnként szuttyogva -, hogy pár napja halt meg imádott kutyája, Szergej, a moszkvai őrkutya. Első kutyája életében, akit kölyökkora óta nevelt. Nyolc éves volt. Sok öröklött egészségügyi problémával (ami szerintem a tényésztő - átok sújtsa! - felelőssége). Részletesen elmesélte - nem mertem félbeszakítani, éreztem, szüksége van rá, hogy kibeszélje -, miken mentek keresztül, mire úgy döntöttek, hogy hívják az orvost, altassa el. Szemük előtt történt. Ezt aztán ellenségemnek se kívánnám.

Látták holtan ott feküdni a teraszon, miután az orvos beadta az injekciót. Peti odahívta a másik három kutyáját, hogy búcsúzzanak el tőle. A kutyák okosabbak nálunk. Rá se néztek. Szerintem az orruk megmondta, mi a helyzet. Ők nem búcsúztak, azonnal továbbléptek. Elmentek.

Szívem összes együttérzése Petié. Sírással küzdött, amíg ezt mind elmesélte. A megmaradt három kutyával együtt tegnap csónakba ültek, és a tóba szórták Szergej hamvait. Ennél méltóbb vége egy szeretett kutya életének nem is lehetne. R.I.P.

Sose éltem meg hosszú életemben azt, hogy novemberben a teraszon napozzak alig-ruhában. Mint ma meg tegnap is. Azt súgták a bütykeim, hogy jön az időváltozás, de nem jött. Odafent valami nagy buli zajlik tán, drága eltávozottaim ajándéka ez a sok szép, meleg nap. Nadd higgyem ezt, miért ne, ha jól esik. Csak az bánt, hogy túl sokan vannak már odafönn.

Dani és gyönyörű - szerencsére terhes - felesége épp Londonban ejtőzik valahol a Buckingham palota szomszédságában álló Ritz vagy hasonló kaliberű szállodában, amit ismerősök révén ingyen élvezhetnek. Persze, hogy boldog vagyok tőle.

Jó kis kép ez tőle, és még az eső sem esik. Találkozott Peti barátjával, ki az esküvőn azt mondta nekem, eszébe se jut hazaköltözni. Szerencséjére ő még a brexit előtt telepedett meg ott.

Épp ma láttam egy angol mosdót egy filmben: még mindig két külön csap van a hideg- és melegvíznek. Már 84-ben sem tudtam felfogni, mikor ott jártam, hogy ennek mi az értelme. Csak úgy tudsz melegvízben kezet mosni, ha dugaszolod a mosdót, és a két csapból kevered a vizet. Spórolás lenne az ok? Vagy az angol csökönyösség, ragaszkodás a szokásaikhoz? Remélem, hogy az ötcsillagos szállodában, ahol Daniéknak volt lehetősége időzni, legalább már keverőcsap is létezik fürdőben. Majd elmondja. A kis szobán csodálkozom, bár nem nagyon, mert Angliában elképesztően kicsi lakásokban élnek emberek.

Dani fogat most a luxusszállodában. Alább kinagyítok egy részletet a csapokról; szerintem még mindig külön van a meleg- és hidegvíz csap...

Van okom tehát annak is örülni, hogy már sok évtizede keverőcsapokból nyerem az általam kiválasztott hőfokú melegvizet anélkül, hogy egy mosdóban vagy mosogatóban kétfelől kéne összekevernem. Hajrá, Magyarország!

Nem tudom, miért nem volt kedvem eddig írni. Volt itt Csabi és Márti, előbbi az ezermester, sikeresen beépítette a lábakon álló főzőlapomat a pultba, s levágott több tujaágat, amik a téli napot elvették volna az ablakomtól. Végre odaadhattam nekik a másfél kilós bélszínt, lehártyázva, darabolva, mélyhűtve. Csabi - a nagy vadász - nem bírta ki, hogy ne hozzon ő is valamit: egy jó nagy darab vaddisznócombot kellett eltárolnom a szűkös mélyhűtőmbe. Azóta már megfőztem ragunak, holnap Ági ezt kapja vacsorára. Ő holnap jön három napra, ahogy szokott.

Odavagyok az őszi nyárért, minden ajtóm nyitva, kutyák ki-be járnak. Talán még sose éltem meg ilyen október végi huszonfokos időjárást. Mondja valaki, hogy a klíma nem változik! Szerintem nagyon is. Minden hőmérsékleti rekord megdőlt, és még nincs is vége.

Boldogság: Daniék pénteken utaznak Londonba hosszú hétvégére. Ismerősük a Ritz szállodalánc képviselője, a Buckingham palota mellett fognak lakni ingyen. Ahogy múltkor Lisszabonban is. Ez tényleg a legnagyobb öröm számomra.

Volt szerencsém szuper szállodákban lakni - a telavivi Carltont tudnám első helyre sorolni -, imádom a luxust, és ki is ne? Mikor tegnapelőtt Dani azt mondta, hogy ő hedonista, első gondolatom az volt: hű, de jó, hogy ismeri ezt a szót, reagálásom pedig az volt, hogy hurrá! Ne hagyj ki semmit, az élet rövid!

Birtokomon nem sok történik. Kutyáimat fésülgetem, a kertet gereblyézem, mert a cseresznyefa rengeteg levelet hullat. A vödörbe szedett lombot a kerítés mögé továbbítom, mert oly szerencsés vagyok, hogy az útmenti bokrok miatt, amik a kerítésemet tkarják, ezt senki nem veszi észre.

Bocs, ha ritkán írok, így van ez, amikor boldog vagyok, és minden gömbölyű. Át fogom nézni a szemétszállító cég számláit, mert szerintem túlszámláznak, majd jelentkezem, gondolom, lesz miért.

MEA CULPA! Szégyellem magam, amiért egy ártatlan srácot megvádoltam. Nem lopta el senki a kis kamerámat. Megtaláltam kint a sufniban az egyik polcon, teljesen véletlenül arra járva. Persze most már tudom: a régi tévé dobozát fotóztam, közben pedig nyilván eltérültem egyéb rámolások kapcsán, és feledésbe merült az egész. A hideg kiráz, mi lett volna, ha elkezdek boszorkányulni, és bemószerolok egy ártatlan embert. Sokszor előfordul, hogy a kezemben lévő dolgot valahol lerakom, de közben másra figyelek, és néha soha többé nem találom meg azt, amit valahol leraktam. Vagy csak véletlenül, mint most. S közben irtóra tudok csodálkozni, hogy némely tárgyak eltűnnek. Hát nem, csodák nincsenek, csak hülyeség, figyelmetlenség, szétszórtság és feledékenység van. Bizony.

Olyankor gyanakszom és szövök elméleteket, amikor nincs oka, és amikor van, volna, akkor nem. Akkor naív vagyok és átvágható. Ez esetben az volt a szerencsém, hogy alapból már magamban sem bízom teljesen, az agyam kis zugában azt mondta egy hang, hogy tévedhetek. Jól mondta. Feltúrtam a lakást, de az eszembe sem jutott, hogy a sufniban keressem a kamerámat. Nagy meglepetés és öröm volt rátalálni. Azóta is csak szégyellem magam.

Más. Már kezdtem szürreális elméleteket gyártani arról, hogy a porszívóban foglyul ejtett poloskák talán valami ember által érzékelhetetlen kommunikációs csatornán vészjelzéseket küldenek a többieknek, mert az elmúlt két napban a tizenöt helyett csak kettőt-hármat kellett a porzsákba továbbítani. Ági viszont azt mondta, hogy az utóbbi napokban náluk is eltűntek. Mi lehet az oka? Napfolt-tevékenység? Kozmikus behatások? A légnyomás nem változik, mert attól fájna a lábam. Maradjon így!

A mai nap fontos tanulsága nekem az, hogy gondold meg sokszor, mielőtt vádolnál valakit valamivel, mert ha tévedsz, nagy kárt okozhatsz! Silence is golden, ez nagy igazság, ahogy Csodálatos Nalaya mondta volna.

IGEN!!! Végre elmondhatom! Hetek óta némaságra voltam ítélve Dani parancsára, de ma engedélyt adott, hogy kikiabáljam: nagymama leszek! Hetek óta boldog vagyok ettől, csak az konyíott le, hogy senkinek nem volt szabad elmondanom. Tudod, milyen fontos az örömhírt megosztani! Most megtehettem végre. Még az is lehet, hogy fiú lesz. Az Extra családban csak fiúk születtek. Daninak ínyére volna e hagyományt folytatni.

Visszagondolok az Árkádban a hitelem ügyintézőjére, aki a bankkal telefonált; a bankos percekig nem tudott napirendre térni az Extra név fölött, nem akarta elhinni, hogy valakit így is hívhatnak országunkban. Igen: mostanság csak ketten vagyunk, én és fiam. Ha minden úgy alakul, ahogy reméljük, lesz még egy Extra. Szívem szerint minél több! Ez a kis jövevény ha lány, ha fiú, mindenképp Extra lesz. Nomen ist omen. Úgy legyen! Figyelj, Magyarország: bögyben van a harmadik Extra!

Ha életemben semmi mást nem tettem volna, csak azt, hogy az Extra nevet ide honosítsam, már akkor is olyat tettem, amit senki sem. Hovatovább remélem, hogy ennél több is fog a nevemhez fűződni, akár Extra, akár Daka megmérettetésben. Utóbbi fontosabb lenne. Mert azt nem kívülállótól kaptam, hanem születésem révén, az tényleg én voltam, s megküzdöttem érte, hogy jelentsen valamit. Hogy végül Extrává váltam? Lehet ez is a Sors akarata. Véletlenül nem történik semmi, gondolom.

A felhőtlen - remélem, nem átmeneti - boldogság megkörnyékezett. Tamásom, a vízszerelő végre ráért iderohanni húsz percre, ennyibe telt lemásznia a pokolba és visszacsavarni a csövet, ami kilazult. Mégse kellett tömítést cserélnie a csapon. A vízórát is leolvasta. Kiszámoltam, kb. 24k a többlet a számlán fizetett átalányhoz képest. Hát ezt a vízmű tőlem nem fogja megtudni! Jöjjön csak valaki, másszon le és olvassa le. Pár hónap alatt, ha többé nem csöpög semmi, simán behozom a lemaradást; nagyon spórolok a vízzel. Mindössze kétezrembe került ez a hirtelen jött boldogság. Nekem megérte!

Dani tegnap rávilágított - lám, az ifjú agy mennyivel találékonyabb -, hogy inkább porszívózzam össze a poloskákat, amik az ablakaimon korzóznak. Gondolt ő a kis akkumulátoros kézi porszívóra, kipróbáltam, de a poloska megkapaszkodott a csőben, csak egy ceruzával tudtam betuszkolni a zárószelep mögé. Viszont elővettem az igazi porszívót, aminek már lehetetlen ellenállni. Azóta nincs papírral marokba fogás, bűzös kéz, amit a szappan se visz le. Van viszont bűzös kifúvás a porszívóból; poloskaszagú. Nem baj, elszáll, s már különben is kezdem megszokni. Ki fogom bírni a porszívó látványát mindaddig, amíg poloskák másznak az üvegen. Csak egy szippantás, és végük! Ettől is jobb a kedvem.

Olvastam egy sort a teraszon, égetett a nap, gyűjtöm télire a D-vitamint. A szerző Cronin. Nem mai, és nem rossz. A régi könyvekben a szerkesztő és az anyanyelvi lektor munkáját értékelem nagyon. Alig találni elütést vagy helyesírási hibát. Külön élvezet számomra.

A mediamarktos suhanckák nem figyelmeztettek rá, hogy a garancialevelet lepecsételtessem. Így ma ismét hosszas utazás következett az Árkádba egy nyomorult pecsétért. Van itt mázli is: a vevőszolgálaton kiírta a tévé, hogy sorszámot kell kérni. Csak ketten voltak előttem, komolytalannak tartottam. Nem is volt gond. Mikor már kifelé haladtam fél óra múlva, kígyózó sorokat láttam, akkor lett értelme a kiírásnak. Bámészkodtam, ha már ott voltam, vettem két apróságot. A 6 pénztárból csak kettő üzemelt (munkaerőhiány?), sorbanállás, csak négyen voltak előttem. Mire sorra kerültem, a várakozók már húsz métert betöltöttek mögöttem. Megint mázli. El se tudom képzelni, mi lesz ezekkel karácsony felé, ha egy egyhetes akciós vásár során is ennyi a gondjuk.

A vonat luxuskivitelű, csendes, kényelmes. Oda-vissza olvastam. Ezzel egyedül voltam. Mindenki más az okostelefonjába merült.

Próbálom megfejteni, mi hozta létre a vasorrú bába mesefiguráját. A népmeséknek, -hagyományoknak általában mély és igaz az alapjuk. Én például egyre gonoszabb leszek. Így hívom azt, hogy élesednek a kritikáim, ahogy nő az élettapasztalatom és egyre több dologról ordít nekem, mennyire helytelen, hülye, felületes, meggondolatlan. Amikor ki is mondom, akkor leszek boszorkány.

A korral egyre több történésnek előre látjuk a végét, amibe egy fiatal még csak most kezd bele. Bátran, bután, tele érzelmekkel, reményekkel, és főleg elvakultan. Tisztán látom, hogy ez a pasi, vagy leányzó nem való hozzád, barátom, ebből csak baj és válás lehet, de boszorkány akkor lennék, ha meg is mondanám nekik. Nekik kell túlesniük a tapasztaláson. A szerényebb ítélőképességgel megáldott emberek tudnak - sajnos, a kor adta bölcsülésből valahogy kimaradva - olyanokat mondani, írni, gondolni, amitől boszorkánnyá válhatnak.

Mivel nem akarok vasorrú bába lenni, egyre többször fogom vissza magam, és inkább hallgatok. Viszont sokan nem jutnak el a felismerésig - mármint hogy silence is golden -, s a rosszallásukat - aminek tán alapja is van - nem fojtják magukba. A vasorrú bába valahogy így ölthetett alakot az egyszerű, nagyon cizellálatlan öregasszonyok mértéktelen őszintesége, kritikátlan kritikái révén. Ez nem akarok lenni.

Úgy döntöttem, a kis fényképezőgépem miatt nem fogom bemószerolni azt a srácot, aki lenyúlta. Tagadná biztosan, de lehet, hogy elvesztené az állását. Ezt nem akarhatom. Legyen vele boldog. Lehet, hogy van lelkiismerete, s tán napok óta fél is attól, hogy valaki nyakon csípi. Ha így van, nekem ez elég. Az is lehet, hogy életében először tett ilyet. Talán úgy ítélte: ez a nő gazdag, mert ez a ház szép, hét festmény lóg a falon (nem tudhatta, hogy én festettem őket), sok könyv a polcokon, rend és tisztaság; szinte luxus annak, aki nagyon más környezetből jött. Annak, aki még nem dolgozott ötven évig azért, hogy végre egy áhított otthona legyen.

Remélem, tud a gépemhez adatkábelt szerezni, mert anélkül szart se ér vele. Javaslom a Mediamarktot, ott több milliós alkatrészbázis található.

Tegnap jött a vízóra-leolvasó. Ránézve már tudtam, hogy nem fog leférni a szűk pincenyíláson a pokolba. Nem is óhajtotta megpróbálni. Volt nála egy nyeles lámpa, amivel máshová, ahol fény is van, be tud nyúlni a vízórához. Viszont a pokolba levilágítva a telefonjával megállapította, hogy a csap folyik, nagyon. A tömítése károsodhatott. Jött nekem a hátborzongató felismerés: ha már hónapok óta ez van, ki tudja, megint milyen vízszámla-többletet kell majd részletekben kifizetnem. Nem voltam boldog, most se vagyok, amíg tudom, hogy a víz csak csöpög óriási cseppekben szüntelenül a semmibe, mintha forintjaim elhaló csengését hallanám.

Hívtam Kovács Tamást, egyetlen elérhető vízszerelőmet, ki már sokszor segített, de nem ér rá. Azt hiszem, manapság minden vízszerelővel ez van. Nagyon rendes srác, bizonyítja ezt az is, hogy felszólított, a héten többször szóljak rá, mert rengeteg elfoglaltsága közepette elfelejthet engem.

Hú! bátorítására felhívtam most, mögötte sikítozott a kislánya, mondta is, van decibel bőven! Lehet, hogy holnap délelőtt el tud jönni, ha megint rászólok. Rajtam nem fog múlni! Dupla díjat ígértem neki - felelőtlenül, mert fogalmam sincs, mibe kerül egy pincében végrehajtott tömítés-csere -, de ha arra gondolok, hogy oda le kell másznia, és talán még a villany se ég (mert az akkor ég, ha akar), szerintem minden lóvét megérdemel.

Nehezen viselem, ha a házamban valami nem működik jól. Nincs is más dolgom, mint ezekre felügyelni, karbantartani. A csodás Petróczi Robi körbeszigetelte a kéményemet, azóta nem ázom be, ezt Szin Feri régi szerelőmnek köszönhetem, aki megszervezte és a végrehajtás megtörtént. Tudom, hogy ezt sokszor megköszöntem, de hálám végtelen. Ha egyszer sehol nem folyik semmi, végre megnyugodhatok, hogy minden rendben van. Jöhet a következő probléma, de ne jöjjön, hadd legyen végre status quo.

Sej, történt csoda is ma! A vonaton könyvembe merülve ültem, mikor a kalauz rámszólt, hogy mutassak egy személyi igazolványt. - Rég hallottam ilyen bókot - feleltem neki foghíjas mosolyommal, mire ő - foghíjtalan mosolyával - további jó utat kívánt. De azért ez egy percig jól esett!

Ági megjött Törökországból, sok gyönyör volt osztályrésze. Mikor azt kérdezte, velem mi van, nem tudtam értelmes választ adni. Nem is hiszem hogy arra lett volna kíváncsi, hogy küzdök a mezei poloskák ellen.

A bolhákat sikerrel leküzdöttem, de a poloskák ellen nem tudom, mit tehetnék. Meleg van, mindkét ajtót nyitva hagyom. Hiába a szúnyogháló, az ecetes vízzel permetezés, bejönnek akárhol és akárhogy. Napi tízet fogok el, ami látható az ablakon mászva, vagy másutt idebent, sokkal többet söprök le kívül, de ezek olyan életrevalók, hogy sziszifuszinak tűnik minden erőfeszítésem a távoltartásukat illetően. A rovarirtó spray, amitől egy szúnyog, vagy egy pók azonnal halva szaltózik a földre, nekik meg se kottyan. Hiába vigyázok, hogy véletlenül se nyomjam össze, míg egy darab benyálazott papírral leszedem, becsomagolom és a vécébe húzom, a kezem mégis olyan szagú lesz, mintha koriandert morzsoltam volna. Hát ezért utálom a koriandert. Meg a kezemet is, hiába öblítem le.

És a vakond eltűnt. Már hetek óta nincsenek új hegyvonulatok. Vagy a kutya tette taccsra - nyomát nem láttam -, vagy szorgos öntözésem lehetett fulladásának oka az összes látható nyílásba. Bocsánat, kisvakond, de muszáj volt. Rossz helyen voltál rossz időben, rossz ellenféllel szemben. Remélem, sikerült kimenekülnöd egy távolabbi lyukon, és nem is néztél vissza.

Fotózni akartam. A digi kamerámmal. Nem volt sehol. A helye a márványlapon, amit Szinestől kaptam, a kályha tetején. Mindig oda teszem, amíg a kályha nem ég.

Tegnapelőtt hozták a tévét, az egyik férfiú a tévéhez értett, szenvedett is vele eleget, hogy hangot csikarjon ki belőle, a másik csak ült a kanapén, pont szemben a kamerámmal. Oly jól megnézhette magának, hogy egy adott pillanatban zsebrevágta. Ott egye meg őt a fene! Utálom a veszteség érzését, imádtam azt a kis gépet. Elhiheted, hogy mindenhol kerestem annak ellenére, hogy tudom, nem tettem máshová, mint a márványlapra, ahová mindig. Szar érzés odanyúlni és nem találni. Felfogni, hogy nincs többé. Hogy megloptak. Csoda, hogy a Danitól kapott telefont nem nyúlta le, az sokkal drágább lett volna. Fotózni azzal is lehet, emiatt nincs gáz, csak pocsék érzés meglopottnak lenni. Hozzámnőtt az a kis bordó Nikon, siratom. S legyen átkozott az a kis házhozszállító, aki még azért is aggódott, hogy nincs elég távolság a tévé és a szemem között. Plusz a kutyáimat is dédelgette. Bocsássak meg neki? Legyen boldog azzal, amit ellopott? Neki biztos jobban kell... ilyenek jutnak eszembe. Mivel a számlán rajta van a kiszállító cég neve, egy levelet el fogok nekik küldeni az esetről. Nem bosszúból, inkább figyelmeztetésül. A srác úgyis tagadni fogja, elégtételre nem számítok.

Dani céges csapatépítésre ment a Bükkbe, holnap estig. Iyenkor érzem magam a legjobban, mikor tudom, hogy ő is a legjobban érzi magát. Kocsiban ült, nem úgy, mint általában, hogy az ebédért áll sorba, és mikor odaér, leteszi a telefont. Meglapően sokáig dumált. Letette az angol középfok írásbeli és tesztvizsgáját, hétfőn már csak a társalgás van hátra. Eddig sikerült. Ha a hétfő is nyerő, akkor megvan a diplomájához szükséges kellék.

Kutyáim a szőnyegen - hozzá kell tennem, tiszta és bolhamentes szőnyegen - hevernek tőlem egy méterre jóllakottan, mert hatalmas húslevest főztem nekik csirkemell-csontokból sok zöldséggel. Cicaja csak reggelre várható, félretettem neki kacsamájat. Amit nem tettem félre, azt megsütöttem sok zsírban, és eltárolom jobb időkre.

Oly egyszerű művelettől, hogy a hajló karú lámpám fejét a plafon helyett most lefelé irányítottam, olyan új megvilágításba került a szobám, mint eddig nem. Legjobban Tom Jones egyik dalsora fejezi ki az érzést, ami eluralkodott rajtam: funny falamiliar forgotten feelings... Életem sok első évében anyám ott görnyedt a szoba sarkában a varrógép előtt, a lámpa lehajló feje megvilágította a munkaterületét, és sugarakat küldött többfelé is, az ágyam felé is, a varrógép megnyugtató zakatolása volt az altatódalom.

A fények, az illatok, a hangok nagy hatalmúak. Beszéltem már a dunai uszályok kátrányszagáról, ami beindítja az emléket, ahogy beúsztam, elkaptam a rohanó vasat, ami az uszály szegélye, és felmásztam rá. E lámpa fénye, amit most jutott eszembe úgy fordítani, ahogy, az Izabella utcai szoba-konyhát idézi fel, a békés elalvás előtti perceket: anyám varr, én pedig biztonságban elalszom a varrógép kattogása mellett. Már csak anyám hiányzik, meg a varrógép. A fények a helyükön vannak. Bár előbb eszembe jutott volna a lámpát így fordítani. Előbb éreztem volna azt a réges-régi otthonmeleget, ami réges-régen elkopott. De most itt van. Látod: ehhez egy régi fény is elég. Csak meg kell találni.

Mea culpa a srácnak, akiről azt hittem, ha már mindent elrontott, a tévéalátét méretét is. Nem. Elrohantam reggel Szentmiklósra egy 140 centis deszkáért, de hiába. Az új tv lábai tényleg pont ráfértek a meglévő 120 centire. Ezt legalább jól mérte fel a fiú.

Két hapsi kibontotta, beállította és beüzemelte az új tévémet. Azt mondták, a mediaboxom és annak távirányítója egy kalap szar, így a tévémen nincs hang. A box nem működik együtt. Ha nem volna a kis hangszóró, amim van, és hozzá az egyikük egy zsinórt nem hozott volna a kocsijából, akkor most néma tv előtt ülnék boldogtalanul. Nem csoda, hogy a tévém hangját szerettem volna végre hallani. Erre még várni kell.

Felhívtam a UPC-t, hetek múlva talán hoznak egy új boxot, azaz DVR-t, amit magyarul digitális videorögzítőnek nevezhetünk, új távirányítóval, amelyen hangbeállítási lehetőség is van.

Nem panaszkodnék azon, hogy nem sikerült egyből minden, a hatalmas képernyőt élvezem, működik, ez a lényeg. Az irdatlan dobozt sikerült integrálnom a sufniba, a rend helyreállt. Már csak a másik tévét kell eladnom, hogy lóvé is legyen. 100k-ért a tiéd lehet! 2,5 éves, Sharp, kiváló. 50 collos. Led tv, nem okos, de gyönyörű a képe, ahogy a neve is mutatja.

Cicaja végre leszállt az ölemből, így nem a hátán billeg a klaviatúrám. Talán helyesen írni is tudok. Gyanakodtam, hogy a tegnapi mediamarktos srác a telefonjával rosszul számította ki a leendő tévém lábának fesztávját, ami azt eredményezné, hogy nem lehet feltenni oda, ahová való. Azt sem tudtam, hogy telefonnal méretet is lehet meghatározni. Ő ezt tette. Egy mérőszalagnak jobban örültem volna. Benne azért sem bízhatok, mert túl sok tévedése miatt túl sok órát ácsorognom kellett, ami nem esett jól.

A srác azt mondta, egy max. 120 centis lap elég lesz - most ilyen van -, amire a tévét felrakhatják. Úgy kellett látnom, hogy ez tévedés. Megrendeltem tehát egy 140 centis bútorlapot az előbb, Szentmklóson, meglepetésemre kétszer is visszahívtak, először, hogy mennyibe kerül, utána, hogy már kész is van. Reggel félnyolcra mehetek érte. Nyolctól már a tévémet fogom várni. Szuper! Tetszik, mikor ilyen gyorsan elintézhetek valamit, ráadásul félöt után. Későn jutott eszembe, de nem túl későn.

Drukkolj, hogy holnap már itt álljon az új lapon az új tévém, beüzemelve, okosan - mert smart -, és a boldogságom ne szenvedjen hiányt. Felkiáljtójel elmaradt!!

Valaki még merje azt mondani, hogy nem mozdulok ki. Elvonatoztam az Aréna plázába az Örs vezér terére. Jó, volt közben busz is. (Gizocska most biztos rossz néven veszi, hogy ha már ott jártam, nem kerestem fel, gondoltam rá, de bizisten nem fért bele.)
A nagyvárosba begyűrűzésem célja egy 65 collos Samsung tévé volt. A Mediamarkt évfordulót ünnepel, így tíz napig jókora kedvezményekkel lehet műszaki cikkeket venni. Nem a reklám helye! Ahogy megláttam ezt a tévét a reklámban, a szívem az övé volt. Egy magányos öreglány mi mással üthetné el az idejét a takarítás, mosás, főzés, kutyaápolás stb. napi kötelező tevékenységek mellett, mint tévénézéssel?

A tévéim képernyői ennek megfelelően az évek során egyre nőttek, most az 50 collost cserélem le 65-ösre. Hurrá! A lényeg a nulla thm két évre. Eddig is mindig fizettem valami részletet, hol a NAV ingatlanszerzési illetékét, hol az itteni önkormányzat öt évre visszamenő házadóját, de a wc-mbe folyó víz miatt is több mint 70k-t ki kellett perkálnom részletekben, a mostani tévémet is így vettem, meg a laptopomat is. Szóval hozzászoktam. Ez a részlet mindegyiknél kevesebb, fütyülök rá, ha közben egy hatalmas tévén élvezkedhetek. Ami ráadásul még okos is. Amíg élek, éljek jól; elvihet az ördög már holnap is, miért halogassak bármit? A mindennapi spórolást már rég tökélyre vittem, nem volt választásom isten tudja, hány éve már.

Ifjú eladók foglalkoztak velem, egyik hibát a másikra halmozták, minden papírt rosszul töltöttek ki, így a hitelbírálónak és a pénztárosnak is többszöri futkosást, telefonálást és újranyomtatást okoztak. Tizenegykor kezdtem bele, és háromkor végeztem. Kevés alkalmam volt leülni. Elfáradtam. Viszont mindenki udvarias és tettrekész volt, nagyon igyekeztek rendbehozni, amit elszúrtak.

Félhatra sikerült hazaérnem mintegy nyolc órai távollét után. Kutyáim üdvözlő öröme mindenért kárpótolt.

Holnapután hozzák az új tévémet, beüzemelést is fizettem a szállítási díjjal együtt, szóval nem nekem kell 25 kilót feltenni a pultra. Lábait felszerelni. Beindítani. Izgatott vagyok. A mostani Sharpot felrakom eladásra. Mindig veszítünk a használt dolgokon, de talán, reményeim szerint, százezerért elkelne. Jó tartalék volna számomra. A fogaim kitelnének belőle.

Dani pont akkor hívott, mikor várakozó köröket tettem az áruházban a hitelbírálatot várva. Először az összevont szemöldökű bíráló volt, hogy megint milyen hülyeségbe vetettem bele magam, de mikor vihogva örültem, és boldog voltam, hogy végre ilyen tévém lesz, megenyhült, képes volt örülni annak, hogy én így örülök. A zsebpénz, amit havonta küld, majdnem fedezi a részleteimet, amit sokszor meg is köszöntem neki. Békességben váltunk el. Ez fontos.

Kapcsolatokról lett indíttatásom elgondolkodni. Őszinte ember magával kezdi. Tinédzserkor, rengeteg buli, sok tánc, akkor még mindig élő zenével: Nivram, Liversing, Scampolo, Unió, Olimpia - biztos kihagyok párat. A kapcsolat a tánc volt, együttrezgés, hasonló fazonok, hasonló gatyák, hajak, ízlések. Csupa felületesség. Vonzódások, szerelmek óhatatlanul szövődnek.

Huligánba voltam szerelmes, tupírozott séró, trapézgatya, és jól táncolt. Zuglóba jártunk a Liversingre. Aztán jött Kese, szőke, göndör, vékony, nagyon jól táncolt, elegánsan, finoman, még Bogya figyelmét is felkeltette, aki azért lógott ki közülünk, mert esténként egy autó jött érte, hű, de nagy dolog volt ez!

A táncparketten ott nyomult még Szőnyeges (isten bocsá, nem tudom a nevét - Kesét Magyar Bélának hívták -), piszokjól táncolt, édes kis cigánygyerek volt rengeteg ritmusérzékkel. Ő sose akart mást, csak táncolni.

Miután megerőszakolásom traumáján túlléptem, lefeküdtem Kesével. Trippert kaptam tőle. A lefekvésünk helyszínét Dudi, unokatestvérem biztosította akkor még nagyon luxus lakásuknak számító Pannon utcai összkomfortjukban.

A sok viszketést és egyéb intő jelent követően kitaláltam, hogy kankóm van, ezzel kerestem fel a nőgyógyászt. Megállapította, hogy tényleg. Penicillin-injekciókat írt elő hat napig. No alkohol. Közben valahová elvonatoztunk valami bulira, ahol inni kellett volna, én csak a számhoz emeltem a borosüvget, de nem ittam. Valamely állomáson, vidéken becsöngettünk egy orvos házába éjjel - naná, hogy akkor is Ági volt velem -, hogy adja be a következő penicillin-injekciót. Beadta. Álmosan. De hitt nekünk.

Lehet, hogy nem tudod, de az én ifjúságomban a tripper még nemzeti ügy volt. Rendőrségi. Meg kellett mondanom, hogy kitől kaptam, névvel, címmel. Megmondtam. Kesét is nyilván megszivatták, meg azt is, akitől ő kapta, de akkor ez volt az eljárás. Nem rossz! Kese egyszer hívott fel ezek után, sajnálta. Hát én is. Sokat nézett rám bánakozó tekintettel a Liversing-bulin, de hiába.

Az őszinteség napja van: lapostetűt is kaptam ám! Tudod, milyen az? A lábad közti bozótba költözik, terjed, és csíp. Mercel Andrásnak köszönhetem, már nem is tudom, milyen hangszeren játszott az Olimpia együttesben, amikor a Balaton melletti koncertjük után ágyba bújtam vele. Általában szerelmes szoktam lenni, mielőtt odaadom valakinek magam, itt is ez volt. Utólag azt nézni, milyen szerencsések a vlasztásaim, hiábavaló. Akkor égtem, akkor kellett, aztán jött a lapostetű. Hogy milyen érzés bemenni egy patikába lapostetű elleni szert kérni? Ne tudd meg! Nem is mertem felvállalni. Inkább leborotváltam magam ott alul, teljesen, a tetvekkel együtt. Nem volt fájdalommentes, de hatékony. Aztán mikor kezdett kinőni a szőr, hát az kemény volt.

Dudi is elkapta egy haverjától ugyanezt, ő patikába ment, mert bátrabb volt nálam, és sikerült kiirtania.

Kapcsolatokról terveztem írni, magammal kezdeném megint. A fentiek már eléggé szürreálisak, de akkor ötven évvel fiatalabb voltam, ma másként látok sok mindent. Hibákat muszáj elkövetni ahhoz, hogy tanuljunk, ezt te is tudod.

Első férjem szörnyen féltékeny volt, keserűvé tette az életemet. Nem számított, hogy van-e kedvem, nem tett semmit azért, hogy legyen kedvem, csak kikövetelte azt, ami szerinte neki járt a testemen keresztül. Egy ideig ez még imponált is, de aztán kötelességgé vált. Utálom a kötelességeket! Nem hagyott időt, hogy vágyjak rá, pedig ez jó lett volna. Ehelyett minden alkalommal, amikor ő akarta, készen kellett állnom. És nem voltam készen.

Ha a szexet meg akarod utáltatni valakivel, akkor tedd azt, amit ő: követeld mindig, ha a másik nem akarja is, színjáték az élvezetről, odaadás eljátszása. Az egyik elégedett, a másik úgy tesz, mintha. Mai agyammal simán erőszaknak hívnám. (Nem véletlenül kerestem mást.)

Önhordó kukazsák! Hallottál róla? Most vettem. Még a nevem is rajta van bekarikázva (Extra), mintha külön hozzám jönni akart volna. Szép szavakkal megkértem, csukja be a száját, ugorjon ki a szeméttartóból, hordja el magát a kerten át a kukáig, másszon bele és csukja magára a a fedelet. Na jó, utóbbit már nem vártam el tőle igazán.

Milyen agyament kreál ilyen feliratot egy csomag kukazsákra? Mitől önordó? Attól, hogy ön és ön megfogja, kiviszi, és ennyi?

Ennél sokkal jobban sokkol, hogy Patrik, kinek egy hónap múlva esküvője lesz, amire Dani fiam régóta gyűjt, nem vett rész a neki hónapok óta szervezett legénybúcsúján. Öten állták a kiadásokat, számtalan, előre szervezett programmal, de Patrik nem jött el. A srácok nagyjából de nem egészében végigjárták a programokat, végül Daninál jól leitták magukat és egész jól szórakoztak. Patrik! Nagyot csalódtam benned, mint ahogy öt gyerekkori barátod is!

Patrikot kiskamasz-kora óta ismerem, sokszor dekkolt nálam, néha hetekig, mikor anyja kirúgta. Igazi, régi jóbarátja Daninak, ki ugyanúgy nem érti, mint ahogy a többiek sem, miért nem vett részt a saját legénybúcsúján, amit tényleg hónapok előkészületei és pénzbefektetései előztek meg. Nem valószínű, hogy ezt bármikor megkérdezhetem tőle, csak remélhetem, hogy egyszer választ kapok. Milyen dolog legénybúcsút tartani a legény nélkül?!

Nyilván nem leszek hivatalos a jövő havi esküvőre, de Dani igen, és tényleg hónapok óta gyűjt rá. Én ezek után azt tanácsolnám fiamnak, hogy utalja át a lóvét, de ne menjen el. Persze ezt csak neked mondom, neki nem. Ha Patrik jövendőbeli felesége volt olyan hülye, hogy ezt a jól szervezett, meglepetésszerű búcsút megakadályozza, akkor azt kiáltanám Patriknak: keress valaki mást, ezt ne vedd el!

Szívemen viselem a srác sorsát, hiszen gyakran volt az életem része, pláne a fiamé, nem szeretném, ha boldogtalansága - amit már szülei elutasítása miatt át kellett élnie - folytatódna. Révbe kéne érnie végre úgy, hogy elfogadják, szeressék, legyen jövőképe. Reménykedem. És fentiek miatt kissé kételkedem. Ne legyen igazam!

Talán az ősz első napja van ma? Odakint harminc fok. Attól félek, ezt a mondatot mostantól minimum nyolc hónapig nem fogom tudni leírni. Csak ez szomorít. Ja, még a poloskák. Minden nyíláson, résen, hálón próbálnak bejutni, soknak már sikerült is, a hálószobám plafonján, jó magasan ül néhány. A csúcsos beltér összeeresztéseinél lehet annyi milliméter, ahol ők beférnek. Csak remélni tudom, hogy ha kifárad a lábuk, nem az ágyamra fognak hullani.

Szerzői megbízás közös jogkezelésre: ezt a nyomtatványt kaptam vissza az Artisjustól cégszerűen áláírva. Hogy ez valami-e vagy semmi, fogalmam nincs. Udvarias kísérőlevélben remélték, hogy támogatni fogom őket. Vajon miben?

Nem tudom, hogy miért ilyen későn, de írtam a helyi polgármesternek egy levelet, hogy szomszédnőmet tüntesse ki életmentő oklevéllel. Október 20 körül lesz a napja, hogy három évvel ezelőtt átmászott a kerítrésen, és megmentette az életemet. Sokkal előbb kellett volna ezt kezdeményeznem, tudom. De miután én kaptam ilyen kitüntetést a barátnőm megmentéséért később, lásd, ennyi időbe telt, mire leesett, hogy szomszédnőm legalább ennyire megérdemli, hisz ott döglöttem volna meg a padláson az ürülékemben és hányásomban fekve, ha ő harminc óra üvöltözés után véletlenül meg nem hallja segélykiáltásaimat. Megmentett. Bízom benne, hogy levelem megértő fülekre talál. Azt továbbra sem értem, hogy ez előbb miért nem jutott eszembe! (Talán mert Andi annyiszor ordított velem Csocso miatt, igaza volt, de akkor is, ordenáré tud lenni.)

Lubickolok a nyárban, amíg tart. Hétvégéig talán. Nézem a konyhafőnököt, más főzőműsort is szívesen. Tanuli akarok. Egy énekesnő - kit még sose hallottam, mea culpa -, Pásztor Anna megkönnyebbülését kifejezendő azt mondta: "Mintha Pallas letette volna a földgolyót a válláról". Már akkor jajgattam kicsit. Másodszor akkor, amikor Bede Robi mesterszakács osztotta meg tudását, miszerint Cortes, a spanyol "kongvisztádor" hozte el Európába a paradicsomot. Hidd el, kétszer is visszanéztem, nem k-t, hanem g-t mondott. Jaj, mondtam másodszor is. Ilyen félfülű jólértesültek osztják az észt a tévében, amit akár sokan is nézhetnek? A konkvisztádor (conquistador) szót szerintem mindenki ismeri az általánosból. De hogy Atlas helyett Pallas cipelte volna a Földet a hátán, az már őszintén meglep.

Minek osztjuk az észt, kérem, ha csak csippentettünk a tudásból müzlievés közben?

Ennél jobban is szoktam ám jajgatni! A NatGeon nézem a légikatasztrófákat. Van, amelyik fordítója valóban látott már repülőgépet. De amelyik nem! A légcsavar lapjára áll... ahelyett, hogy a tollak vitorlába állnak. Magas kormány... magassági kormány helyett. Ereszkedés... süllyedás helyett. Amikor a gép orsóba kezd, azt hallom, hogy gördül. A forduló helyett kanyart hallok. Leválásjelző? Az csak átesésjelző lehet. Mi más? Meg is magyarázzák: "aerodinamikai leállás" történik. Yes, az áramlás leválik a szárnyról, a felhajtóerő megszűnik, tehát jön az átesés (stall). Aztán még itt a "vezetőél", ami nyilván belépőél. De ezt már a legtöbb nyilvános szótár is tudja! Milyen fordítókat használnak ezek?

Az Artisjustól kaptam egy ajánlott levlet. Naná, hogy abban a húsz percben hozták, amikor a közértbe mentem. Csak cédulám van, mehetek a postára, nyolc kilométer. Valami szalaghírben láttam, hogy idén több mint egymilliárdot fizetnek zenészeknek. Nincsenek illúzióim, hogy valami nekem is jut. Nem zenész vagyok, csak szövegíró, de anélkül sláger sincs. Holnap elmegyek a levélért, hogy megtudjam, miért nem vagyok jogosult semmiféle jogdíjra.

Addig is, ha van kedved, hallgasd meg a fenti dalt. Az egész ifjúságom életérzése benne van. Tudom, hogy már írtam erről, de nem lehet elégszer. Húsz évesen sokat stoppoltunk Ágival a Balaton felé, rengeteg kalanddal, ez a dal mindent magába foglal, mondhatni, a himnuszunk is lehetne. Szendrődi Zsolt, a zeneszerző Ági férje volt, igaz szerelme, a szövegírásra engem kért. Megírtam, őszintén, ahogy érzetem, éreztük. Azóta is. A síromnál is ezt akarom hallani. Vagyis hogy ti, én már nem fogom.

Oh, van egy másik is, egy repülős nóta, azért írom le, hogy el ne felejtsem, és ti sem:

A táborban kemény kövön fáradt fejem pihen,
az álmok szárnyán küldöm el hozzád szerelmes szívem,
de nemcsak én ábrándozom, ó, Annemarie,
a kedveséről álmodik az egész Kompanie, a Fliegerkompanie.

Ha hív az ég, mi szárnyalunk vad harcra az egekbe,
talán tehozzád repülök, talán el mindörökre...
ma még az ajkad csókolom, ó, Annemarie,
holnap síromnál búcsúzik az egész Kompanie, a Fliegerkompanie.

Ha repülőhalált halok, ne sirassál meg engem,
ne hullajts fájó könnyeket, majd más felejttet engem,
de flieger legyen kedvesed, ó, Annemarie,
mert mind oly bátor, mind oly hű az egész Kompanie,
a Fliegerkompanie.

Lehet, hogy inkább ezt szeretném a síromnál majd? Ha valaki még tudja a dallamát... Szerintem Kati tudja. Reá bízom. Én tudom, ő is tudja. És még sokan mások, a nem egészen fiatalok közül.
Igaz, nem fogok repülőhalált halni, ezt már sikeresen átvészeltem, de a Fliegerkompanie még mindig az a kompánia, akikhez tartozom, amíg élek. A nótát vadászpilóták költötték háborús körülmények között, mégis legyűrűzött hozzánk, a lelkünkig, máig.

Sejhaj, leírom a másikat is, amit biztos ma is mindenki tud, és az apám feljegyzéseiben - ki 1901-ben született! - is megtaláltam, mikor repülőtéren szolgált, és azt mesélte, hogy repülőbenzinben mosta ki a kabátját, aztán párszor meglengette a feje fölött, és meg is száradt...

Pilótagyerek sose kesereg,
ott van a ló, nagy a feje, búsul eleget.
Ha a pénze fogy, mulat egy nagyot,
s hazaír a papájának egy képeslapot:
Te is voltál ifjú, apám, jól tudod magad,
levegőből nem él meg a pilótafiad!
Hát hoci a pipát, hol a bőrkabát,
csapj fel, öcsém pilótának, a rézangyalát!

Apámra utaltam, ami azt jelenti, ez a nóta akár már száz éves is lehet... és még mindig daloljuk, és szerintem nincs az a repülőember, aki ne tudná. Aki nem, az nem is közénk való.

Maci kutyámnak egy szál szemöldöke van: a jobb szeme fölött egy fehér szál. Más semmi. De tényleg!

Lejöttem félkómában az emeletről, és ott fogadott Csocso kutyám élénk farkcsóválással. Mi van? Azt hittem, minden állatot kiraktam az este. Cicaját ölben vittem ki, Maci már akkor elindul kifelé, mikor a tévét lekapcsolom... Cso tehát a konyha legsötétebb sarkában hevert, nem vettem észre. Véletlenül kilenc órát aludtam, tartottam tőle, hogy ilyen-olyan nyomokat találok, amik nem voltak visszatarthatók ennyi időn át. És nem! Kirohant, mikor végre ajtót nyitottam, hálás vagyok neki, hogy ilyen jól viselkedett, amíg bent rekedt. A macskakajás zacskót küirítette, pedig csak apró öklömnyi nyílás volt rajta, de ő nagyon ügyes.

Ma másodszor lakkoztam fel a padlót, tegnap először, egyelőre olyan fényes, hogy bántja a szemem. Ki tudja, meddig marad így. Alkonyodik, ilyenkor, meg hajnalban nyomatják a galambok a dumát: "vigyél ki, vigyél ki!" Nem hagyják abba.

Kutyák kifésülve,padló lelakkozva; mi kéne még? Semmi. Eszelős csend van, még a fülem se cseng. Itt az ideje egy doboz sörnek. Már kinyitottam, szipákolt, ahogy kell. Egészségedre! Vagy skol, vagy Gesundheit!

Füvet nyírtam. Nem volt sok. A vakond mérhetetlen szorgalma miatt kialakult domborzat letaposása után sok fű nélküli földdarab maradt. Csodálkozom is, hogy kertem frekventált részén már napok óta nem képződött új hegyvonulat. Viszont ha kinyitom a konyhaablakot, néha mintha dögszagot éreznék. Nincs kedvem alaposan utánanézni. Ilyen kutatás után még sose találtam gusztusos eredményt. Talán Cso kiásta, talán megölte, talán ott hever valahol, nem akarom látni.

Hej, a nagy sikert még el se meséltem: szerdán (ma péntek van) alig dél után betértem a helyi henteshez, üres volt a pult, de teljesen, mondtam is csalódottan: még nem jött meg a marhahús. Mit szeretne? - jött a kérdés. Hát bélszínt. Az van! - és már ment is ki a másik helyiségbe. Hozta. Másik csaj is volt a boltban éppen, ő is bélszínt akart. Meglepetésemre az a hentes, aki úgy egy éve jól megsértett a hülye dumájával, mikor a disznóoldalas nagyobbik felét kértem, azt mondta: a hölgy már múlt héten lefoglalta. És megkaptam az egészet! Igaz 12k volt, de Csabi bőven megér nekem ennyit azért, amit a kertemben véghezt vitt. Szépen lehártyáztam - Cicaja überglücklich volt! -, majd öt darabra vágva eltároltam a mélyhűtőben. Legalább végre meghálálhatom Csabának, amit értem tett. Másképp sose fogadna el semmit.

Nem tudom, miért veszem magamra mások gondjait. A két Gabi ügye nyomaszt. Mikor ma elhaladtam a leánygabi kerítése előtt, integettem, de ő nekem nem. Azelőtt de. Bűnösnek tart. Leitattam a nagyit fél deci borral. ? Mikor fog ez tisztázódni? Gabó miért kente rám az egészet? Így kezdődik a szomszédi iszony, csomó hazugság és félreértés miatt. Szar, hogy belekerültem teljesen ártatlanul és akaratlanul. Pedig csak simán örültem, hogy meglátogatott Gabó, későn vettem észre, hogy nincs magánál egészen. Ha valaki fél deci bortól kiakad, akkor én vagyok Hillary Clinton. Volt ott előzmény is, de azt nem az én hűtőszekrényemben kell keresni.

Nem kell pszichológusnak lennem, hogy tudjam: aki iszik, az folyton tagad. Helyzetekre, alkalmakra, alkalomadtán másokra hárít. Kell a magyarázat, hogy miért. De ne pont én!

Átjött ma Gabó (azért írok neve végére ó betűt, mert a lánya, Gabi, ki a szomszédom, ugyanezt a nevet viseli). Szóval jött Gabó az unokával, ki nyilván Gabi fia. Gabó alapból furcsa volt. Az unoka még egy éves sincs. Örömmel fogadtam, még nem járt nálam, behoztuk a gyerekkocsit, a kisfiú sokat hempergett a szőnyegen, meg ahol akart. A kutyák tiszteletben tartották. Örültem, hogy tisztaság van, minden nap takarítok. Megkérdeztem, mivel kínálhatnám meg, vörösborom volt itthon csak. Elfogadott kétujjnyit, féldecinél több nem lehetett. Idegileg teljesen kész volt, ennek tudtam be furcsa viselkedését. Családi problémák, amiket nem fogok itt előadni.

Nem volt nála telefon, pedig a lánya, Gabi sokszor hívta, míg végül, válasz hiányában, rémülten hazarohant a munkából a gyerekéért aggódva. Baj nem volt semmi, csak a telefon a töltőn. Meg Gabó furcsa viselkedése, amit azóta se értek. Az én féldeci borom nem okozhatta azt a kataklizmát, ami végül kialakult. Gabó mégis azt mondta szemrehányó lányának, hogy emiatt tűnt teljesen megbízhatatlannak az unokája felügyeletét illetően. A fél deci bor ezek után az én bűnöm lesz, attól félek. Pocsék érzés.

A két Gabi annyira összeveszett ezek után, hogy Gabót kivittem az állomásra, hazautazott váratlanul. Azt mondta, a lányával többé szóba sem áll. Gabi talán rám fog haragudni, amiért anyját megkínáltam féldeci borral. Itt állok két tűz között, egyik felet sem akarom sem megítélni, sem elítélni,, igazából az egészben részt venni sincs kedvem. Oszt mégis belekeveredtem.

Köszönet Voit Áginak, aki házam építkezését felügyelte, és jól. A tegnapi vihar általam még sose látott hevességű volt. A teraszomon kő kövön nem maradt, asztal, székek, még a nehéz fűnyíró is útra keltek. A műanyag vödör és kanna komoly ballisztikus pályát futott be, alig találtam meg őket.

Egyik szomszédom kerítésére fa dőlt, egész délelőtt fűrészeltek a tűzoltók, a másiknak a garázsa tetejét vitte el a szél, a harmadiknak halomba hullottak a tető fedőlemezei... nálam semmi. Köszönöm, Voit Ági, alapos voltál! A másik köszönet Petróci Robié, aki a kéményemet szigetelte; nem folyt be egy csepp víz se. Pedig az özönvíz kifejezés kutyafasza ahhoz képest, ami reánk szakadt. Maci reszketve türemkedett a vádlijaim alá, Cicaja késő este befutott csuromvizesen a nagy égzengések közepette. Pár papírtörlővel leitattam a bundáját, majd megetettem. Ismét elment. Csak hajnalban került elő, akkor már viszonylag szárazon, nyilván talált valami jó menedéket. Egész nyáron csak akkor láttam, mikor enni jött haza, de ma a nap egész első felét a kanapén karfáján elnyúlva töltötte; nehéz éjszakája lehetett.

Negyedszeri zabálás után elrohant, azóta nem láttam. Hajnali négykor hallottam, hogy Maci megint az emeleti hálóm ajtaja előtt kopog a körmeivel - valamiért azt hiszi, ha a közelemben lehet, nem csap belé a villám -, tehát nem aludhattam tovább. Aggódva küldtem le a meredek lépcsőn, de ismét megúszta. Volt egy jó film 6 és 7 között, amit sikeresen félbealudtam a kanapén, így az egyensúlyom helyreállt.

Száradni kitett ruháimat már jó ideje összeszedtem a sárból, még a kutyaház jól szögelt tetejét is helyre kellett pofoznom, de mostanra, mondhatom, ismét helyreállt a status quo. Söpörtem, felmostam, ablakot pucoltam, mert rájuk csorgott mindenféle víz. Csak a kinti villanyóra-szekrényt nem tudom helyreállítani, mert az ajtaja két zsanérja közül az egyik kirohadt a helyéből, nincs hová visszacsavarni. Most lóg az ajtó. A fűnyíró nyelével támasztottam meg. Teljesen beázott, csodálom, hogy nem lett nagyobb baj belőle. Igaz, az este elment az áram több percre, de ez azért lehetett, mert odébb egy fa leszaggatta a vezetéket. Szerencsére én más ágon vagyok, mert a környéknek még délelőtt se volt villanya. Mélyen tisztelek mindenkit, tűzoltót, elműst, aki jön, fűrészel, vezetéket húz, szóval segít. Mázlista vagyok, hogy birtokomon csak rendet kellett tenni, katasztrófa nem történt. A vakondom is láthatólag túlélt mindent...

Áldott csend van. Félnyolc este. Sötétedik. Ha a nagyon távolban egy sugárhajtómű nem zenélne, azt hihetném: megsüketültem. Se kutya, se madár nem szól eme varázslatos órán. Ja, de: a mélyhűtőm valamiért nem hagyja abba a zümmögést, már szinte beteges.

Csabi kilátásba helyezte, hogy eljön és megoldja a főzőlapom pultba fűrészelését, amire az asztalos már egy hónapja csak szeptember végére adott határidőt. Mivel hallani se akart semmiféle ellenszolgáltatásról forintban, végül említést tett némi bélszínről. Nem csodálom, nagy szakács. A hentesnél érdeklődtem, hetente egy marhát vágnak, szerda délután esetleg hozzájuthatok egy bélszínhez, ha le nem nyúlják, mielőtt odaérek.

Reggel hatkor már úton voltam Dunaharasztiba, hogy a Tescóban bélszínt keressek. Náluk sose szokott ilyesmi lenni, jött a válasz a hajnali órán unatkozó húsos pultostól. Átmentem az Aldiba, ott egyetlen előrecsomagolt sztéket láttam fűszerezve, nagyjából 30-40 deka lehetett háromezerért. Kiírták: kilója 7800. Úgy döntöttem, hogy ezt még meg kell gondolnom. A közeli Lidl-ben folytattam a keresést, ott csak gulyáshús volt marhából háromszor annyiért, mint itt Varsányban.

Hát ez az: adnék én lóvét egy bélszínért, de ki ad nekem bélszínt? Itt hentes csak egy van, heti egy marhát vágnak, és kész. Annak meg csak egy bélszínje van.

Megvolt idei utolsó úszásom, még mindig jéghideg vagyok. Ez már nem esett jól. Nem is volt a tóban rajtam kívül senki. A nap felhők mögött, az alkony is közel; hat felé jár. Így ér véget a nyár egy perc alatt.

Van öröm is: hónapokig nézegettem a közért mellett a táblát: köszörűs, kések, ollók. De sehol egy telefonszám, vagy egy csöngő. Belül harapós kutyák. Egyszer csak megvilágosodtam, amikor szemmel követtem egy zsinórt a kapufélfától a házig. Ez csak csöngőzsinór lehet! Az volt. A csöngő belül, sovány kézzel benyúlva a rácsok közt el is érhető, örültem.

Nagy becsben tartott Wüsthoff késemet Danitól és Zsuzsitól kaptam úgy nyolc éve születésnapra, miután Dani három késemet - az egyik ugyanilyen volt - a pizzásdobozzal együtt a szemétbe dobta. Később élezőt is ajándékozhott hozzá; mindhiába. Fentem orrba-szájba a hozzá való fenővel, nem lett igazán éles. Gondoltam, feladom, essen neki a köszörűs, becstelenítse meg, csak tudjak végre úgy vágni vele, ahogy kell. Becsöngettem a köszörűshöz, adtam még egy ormótlan szabóollót meg egy kicsit, mind szüleim hagyatéka, van bennük két generáció. Számítottam több napra és sok pénzre, ezzel szemben a szimpatikus úriember csak annyit mondott, menjek vásárolni a szomszédos közértbe, utána csöngessek, kész lesz. Úgy lett. Ezerötszázért. Azóta a fellegekben járok, ahányszor vágok valamit a csodakéssel, merthogy végre vág! Lehet, hogy neked ez semmi, nekem nagy. Napi örömforrás. Szükségletem, hogy az eszközeim kifogástalanok legyenek.

Jó, hogy úsztam még egyet utoljára, most pezsgek kellemesen. Eszembe is jut, mikor Gödön márciusban merő vagányságból megmártóztunk Ágival a Dunában. Mondjuk, úgy ötven éve. A víz pár fokos, mi meg hősök. A csodás pezsgés, ami utána jött, mindent megért. Persze a tudat is, hogy képesek voltunk rá. Az ifjak folyton bizonyítani akarnak; nem voltunk kivételek, sőt.

Nem az a szar, hogy megöregszünk és elmúlunk - ez természetes -, az a szar, hogy az a rengeteg tapasztalati és elméleti tudás, emlék, történet, amit összekapartunk, velünk hal. Úgy is fogalmazhatnék: nem marad nyom utánunk. Senki nem hasznosítja mindazt, amit odaadhatnánk, sokszor azért, mert elutasítják a fiatalok, akik tudvalevőleg mindent jobban tudnak. Az előrelátóak és okosak könyveket írnak, no de írni se tud mindenki. Sok olyan ír másrészt, akinek a hülyeségei két hónapig se élnek, mert hiányzik az igazi tartalom. Gondolok a felkapott, divatos témákra, okfejtésekre, amik jövőre gyökeresen más irányt vesznek és érdektelenné válnak.

Ha nem azt írod, amit kell, amit hallani akarnak, hanem azt, ami a szívedből jön, talán maradandó lesz.

Gumi
Nyilván azt várod tőle, hogy nyúljon, aztán ugorjon vissza. Vannak itt Délegyházán olcsó vásárok, ott vettem többféle gumit, széleset, keskenyet. A gumi olyan, mint te meg én: a korral rugalmatlanná válik. Maradjunk annyiban: az olcsó gumi öreg gumi. Ezért olcsó. Befűztem kedvenc fekete gatyám derekába. Egy darabig jó volt. Aztán elengedte magát kissé a szekrényben töltött idő alatt, hisz az idő mindenhol tényező.

Gizocskától kapott dizájnos blézeremben indultam bevásárolni, amihez csak fekete nadrág illett. Mire kiszálltam a kocsiból elegáns dámának képzelve magam, a gatyagumi feladta a harcot. A hasamat fogtam, nem röhögés miatt, hanem hogy fenntartsam a látszatot és a gatyát. A paradicsomok tetejére leraktam a pénztárcát, hogy zacskóba rakjak két paradicsomot, aztán tovább mentem. Kosárban a paradicsom, de hol a pénztárca? Van, akinek elmúlt élete fut le szeme előtt pillanatok alatt, nekem eljövendő életem képei villantak be: nincs meg a pénz, ami benne volt, hitelkártyát letiltatni, új kártya és a díjak, meg az egész macera... Többfelé is jártam a paradicsom óta, mindent végignéztem a rémület szívdobogtató késztetésével küzdve, az ájulás határán, hideg borzongással. Végül a paradicsomok tetején megláttam a tárcámat... Szép, lila, ezt is Gizocskától kaptam. És nem hagyott el! De profundis, mondta volt Oscar Wilde, utána meg a Himmel! Ne csodáld, hogy lelkileg meggyötörve tértem haza lakomba, és nagy sóhajtással rágyújtottam egy cigarettára.

Tanulság, vagy akár tanmese: a legeseménytelenebb hétköznapon is reád támadhat a durva vagy csak képzelt valóság, ami annyira kizökkent, hogy utána boldog leszel, mert végül mégse történt semmi. Böcsüld meg a kis hétköznapjaidat!

Most, mivel újra süt a nap és elég világos van, plusz hőség sem hátráltat fizikai tevékenységemben, előszedem ismét a sötétzöld festéket, és bepamacsolom a radiátoraim kockás lyukakkal ellátott felületeit, amik eltérő megvilágításban hol jobbról, hol balról látszanak úgy, mintha szarul festettem volna be őket. Ez egy nagy igazság, uram, mondta Csodálatos Nalaya.

Félkettő. Én néha elvesztem az időt, de ők nem. Két macifej megjelenik az ajtóban, aztán elém állnak, és néznek rám rezzenéstelen tekintettel. Mint aki vissza nem térítendő kölcsönért ácsingózik tiszta szívvel és reménnyel. Ilyenkor az órára pillantok, és látom: igazuk van. Etetési idő. Szóval most. Majd utána festek, addig úgyse tágítanak.

Megvolt. Etetés, festés, minden. És még két óra sincs. A gatyámba közben dupla gumit fűztem. Hatékony vagyok.

Volt itt sokféle, de főleg irtózatos meleg. Gondolom, nálad is. Lustává tett.
Meglátogatott Andi barátnőm, ki miatt azért fordítottam fel az életemet, mert jó, ha évente egyszer el tud jönni. Szerencsére úgy érkezett, hogy nagyon éhes. Készültem rá:

Bal lentről kezdem: ez a gyanús színű massza sült répapüré többféle ízzel, följebb egy palacsintába tekert jó adag marhapörkölt vörösborban főzve, alatta egy tenyérnyi sültkrumpli-szelet és golyók is, amik nem látszanak, legfölül pedig - alig láthatóan - egy kerek paradicsomsaláta-kocsonya kerti bazsalikommal, snidlinggel, rajta pár koktélparadicsom. Körbeöleltem fokhagymás-sós vízben áztatott uborkaszálakkal. Jobban nézett ki, mint a képen. Andi legutóbb, meg előbb is folyton fogyózott, remélni se mertem, hogy mind megeszi, de megtette. Gyorsan! Nekem ez három napi kajám lett volna... Nagyobb elismerés egy szakácsot nem érhet! Köszönöm.

Öt órán át jártattuk a szájunkat, már ideje volt. Aggódom érte. Túlhajszolt. Nem tudott nevetni, pedig mindig szokott. A lazaság, vidámság, ami annyira jellemezte, most nem volt jelen. Két képemet nekiadtam, amiket igazából neki - félig-meddig róla - festettem. Legalább ennek tudott örülni. Kapott még egy nagy tál sült-fahéjas almával töltött palacsintát is, hogy a fiai örüjenek. (Egy ilyen tál palacsintát utasított el a szomszéd, ki szintén Andi, és ma sem értem, hogy miért. Azt mondta, "ez bizalmi kérdés". Nem bízott bennem. Valamiért. Mi okom lett volna ártani neki akár véletlenül, akár szándékosan... sosem tudom meg. Mindegy, ha szigorúan vesszük, ő mentette meg az életemet, mikor a padláson ordítottam két napig törött combbal, ő mászott be a kerítésen és tett helyre mindent. Nem haragudhatok rá, nem is teszem.)

Harc a bolhák ellen
Májusban, míg Görögországban voltam, Cso rengeteg bolhát beszerzett a panzióból. Mire feleszméltem, már a fél hátát szőrtelenítette, vakarta, rágta, mint a lábait is. Bolfo nyakörv. Aztán spot-on a hátára. Mindhiába. Néztem a farka tövét: rohangáltak rajta a bolhák mindennek ellenére. Sebeit kenegettem mindenfélével, végül még ecetes vízzel is befújtam, állítólag ez népi gyógymód. Végül írtam az állatorvosnak. Bravecto tablettát javasolt. Tegnap beadtam mindkettőnek, bár Maci nem mutat tüneteket. Tizennégyezer. Azután még párezerért rendeltem bolhairtó spray-t, amit lehet a környezetre fújni. A mai napom így a megtisztulás jegyében telt.

Szőnyegek lekefélve - kutyaszőr nincs -, majd porszívó, padló forróvízzel felmosva - ezt a bolhák nem csípik -, végül kidőltem, és lesiettem a tóba merülni. A tökömről is folyt a víz. Isteni volt hanyatt lebegni, sokáig kellett, mert alig bírt lehűteni. A lelkiismeretem - és a lakásom is - most rendkívül tiszta.

Ja, és még a két gázkonvektorom fedőlapját is volt erőm befesteni egy rozsdagátló izével:

... mert minden jobb, mint a fehér. Utáltam, hogy kikiabál a környezetből harsányan. Most sötétzöld mindkettő, szépen elvész az árnyékban. A nap pont addig sütött vadul, amíg meg nem száradtak. Aztán jöttek a felhők, dörgés, Maci el nem maradt a bokámtól, de az esőcske arra se elég, hogy megöntözze a kertet. Nagyjából ilyenkor, hét után szoktam úszni menni, jól tettem, hogy előbb tettem, mert most nem lenne kedvem. Okom se. Nincs melegem. A forró nyár megkegyelmezni látszik legalább ma estére.

Kaptam Anditól Jamie Oliver által fémjelzett szószt, mivel épp volt főtt tésztám, kipróbáltam. Finom! Igaz, adtam hozzá fokhagymát és hagymát is. Markánsabb lett. Csábít, hogy kiskanállal megegyem, mint egy lekvárt.

A kutyám seggét megnézni nem merem, mert ha most is bolsevikok futkosnak rajta, tökönszúrom magam.

Kitüremkedtek a földből már az Alpok mini hegyvonulatai is a kertemben e héten. Minden reggel új látványra ébredek. Aranyos kis állat a vakond, védett is, nem bántanám semmiképp. Csak az a baj, hogy a betonokkal körülvett kertemből nincs hová mennie. Ha csak újra meg nem találja a két kapu egyikét, ahol bejött. Szerintem nincs erre esélye.

Sokat olvastam vakondriasztásról, nálam egyik se játszik, pénz híján. Felástam pár túrást. A kutyagumikat ástam el beléjük, ami mindenkinek jó. Majd kiderül, hogy a vakondok mit szólnak hozzá. Legalább a kertem most aknamentes. Holnap új élmény vár, hát nem jó ez? De.

Valamiért ma egész nap Szász Alajos jár a fejemben. Ő egy olyan bástya, aki nyugalmat, biztonságot sugároz. Mindig ezt éreztem a közelében. Már harminc évvel ezelőtt is. Szeretek rá gondolni, mert már ez is megnyugtat. Rengeteg a közös élményünk a műrepülésben, az együtt-dolgozásban is, kivételes embernek tartom. Akkor is erőt ad, amikor biztos nem gondol rám, csak én őrá. Nagyon örülök, hogy ismerhetem. Jó ilyen bástyákhoz kapaszkodni az élet kiszámíthatatlan viharaiban. Ha neki azt mondanám: Ali, ments meg! (ami soha nem fog megtörténni!) - megtenné. A tudat már elég.

Jobb, ha lehűtöm magam, mivel a kutyatápot már kiszállították, amit Dani rendelt, semmi nem tart itthon, lemegyek a tóba, és elmerülök.

Megvolt. Feküdtem a vízen, néztem a hófehér felhőket a kék égen, és sehol máshol nem akartam volna lenni. Elengedtem magam teljesen, a víz megtartott. Köröskörül zöld nádas, a parton zöld fák, nap, csend, sima víztükör. A tökéletes nyugalmat ennél jobban körülírni nem is lehetne. Mielőtt a naphalak elkezdték volna rágcsálni a lábaimat, kijöttem. Nem mintha bántóan csipkednének, direkt szeretem őket. De jobbára a sekély vízben ténykednek, ahol ma nem időztem.

Kíváncsian várom, hogy a beginning of a new friendship a vakondjaimmal hogy alakul holnapra.

Repültem már a Pireneusok fölött útban Gran Canariára, ma ez jutott eszembe, mikor reggel kinéztem a kertembe. Földtúrások vagy három méter hosszan, szép ívekkel, magaslatokkal, mini hegyláncot formázva.

Mi a fene?! Mióta itt vagyok, vakond nem fordult elő. Betonalapkon nyugszik végig a kerítésem. Valahogy mégis... Mások csak itt-ott vakondtúrásokkal szembesülnek, én viszont konkrét hegyláncokat látok hosszan elnyúlva. Talán a bambuszok szétágazó rizómái miatt nem lehet mélyebbre menni, talán az alapból sóderos föld akadályozza ezt, nem tudhatom. A vakond útja tisztán kijelölve. Egyetlen éjszaka alatt. Hogy jött be? És hol? Miért látom egész ásási útvonalát métereken át? Na és hol lehet most?

Ne csodáld, hogy ez ennyire meglepett. Ilyet még nem láttam. Olyan lehet ez a vakond, mint egy kéregvasút, nem metró, amely csak némely állomáson tör a felszínre.

Széles papucsommal jó hangosan ledöngöltem az egész Pireneus-hegységet a kerítésig bezárólag. Kíváncsian várom, sikerül-e elmenekülnie valahová, vagy tovább építkezik itt nálam. Az a baj, hogy ha be is jutott ide valahogy, kimenekülnie nehéz lesz valami alapvető intelligencia vagy helyzetfelismerés nélkül. Többen mondták, hogy ahol kutyák tappancsai kopogtatják a földet, ott vakond nem szívesen marad. Ez most megcáfolódni látszik.

Nem vagyok egy kertépítő, bár ma lenyírtam a füvet - főleg gazt -, össze is gereblyéztem, ki is öntöttem a kerítés mögé (kutyagumikkal együtt). Vettem egy leszúrható öntözőfejet, aminek működése végre igazán tetszik. Forog, ahogy kell, és szórja a nedűt, ahogy kell.

Félnyolc. Most jöttem a tóból. Ilyenkor már nem süt a nap, szép, szürke az ég, meleg a víz. Sokan az itt-lakók közül ilyenkor csobbannak. Mesés élmény a tükörsima vízen lebegni és cseppet sem fázni. Nem bánnám, ha ez a nyár még eltartana egy ideig. Így estefelé a zöldek hűvöset sóhajtanak, nincs szükség ventilátorra. A kutyaugatás az egyetlen zaj, de nem zavar. Béke és nyugalom száll rám az alkonnyal egyetemben.

Andiért aggódom. Rég nem kommunikáltunk, tegnap írtam neki egy rövid levelet, azt kértem, csak két szót mondjon, ami hosszú időre megnyugtat: "jól vagyok". Sajnos, nem ezt írta, hanem hogy nagyon maga alatt van, összeroppant. Éreztem. Ő nem az a fajta, aki összezuhan bármitől, az élet, a nagybetűs alaposan kiképezte. Remélem, tényleg hamarosan meglátogat, ahogy szándéka, és megbeszélhetjük, megsimogathatom és erőt adhatok neki. Ezt most mindennél fontosabbnak érzem. Reá vár a kép is, amit neki festettem arra a vászonra és azzal a festékkel, amit tőle kaptam. (Sajnos, a terpentin már elfogyott, itt nem lehet kapni, de Szili talán szerez, ha emlékeztetem rá, hogy megígérte. Fél liter sokáig elég lenne.)

Nyugodtan hülyézz le, de elalvás előtt, mondjuk fél-alfa állapotban barátaimnak küldök energiát, ne fájjon a válla, a csípője, a szíve, a lelke; sorba veszem mindegyiket. Erősen elképzelem, hogy javítok, múlik a fájdalom, hogy a holnap szebb lesz, mint a máma volt. Ennyit igazán megtehetek.

Ma is a tóban cseteltem vagy egy órát. Mária mellé csatlakozott egy Irén és egy Ida is. Meg a Bodza nevű vizsla. A víz olyan, hogy lehűlni már nemigen lehet benne. Csak élvezni, hogy körülbelül hat fokkal hűsebb, mint a normál testhőmérsékletem. Ida elmesélte, hogy kapott két szopós kismacskát, akik anyját elütötte egy autó, és a pulikutyája becipelte őket a fekhelyére, majd megszoptatta mindkettőt. Később ugyanígy egy elárvult sündisznókölyköt is keblére vont. Ilyen történeteket hallok a langyos tóban nyakig merülve a gyönyörű naplementében. Már csak ezért se hagyom ki az esti fürdőzést.

Múltkor, mikor elkezdtem kirámolni autómból a rengeteg építkezésről maradt faanyagot, amit Sziliéktől kaptam tüzelésre, félúton, a hangszóró alá dugva találtam egy üveg Proseccót. Igazán meghatott. Sms-eztem is mindjárt, hogy megtaláltam, iszom, puszi!

A Telecomnál újra végig kellett járnom a regisztrációs folyamatot, hogy a számom el ne vesszen. Te érted ezt? A társaság most már mindent tud rólam az anyám nevétől a hüvelygombámig. Ha fiatalabb lennék és forradalmár hajlamú, most jogosan aggódnék. Nincs már Hír TV, az ATV is "megszelídült", gondolkodnom kell, mit nézhetnék még, ami kicsit is tárgyilagos esetleg. Bezárult egy kör, ahonnan nincs kitörés. Marad a tóban csetelés, ahol nem hall minket senki. Fiatalon pont ebben éltem, csak akkor még nem féltem. Most meg már nem. Csak a nagyon hasonló légkör undorít ugyanúgy, mint akkor.

Bevitt a rendőr Ágival az őrszobára egy esti buliról, mert rojtos volt a gatyánk szára alul. Mi rojtoztuk ki kemény munkával. Ez volt a mi imidzsünk, bár ezt a szót még nem ismertük. Jót szórakoztak rajtunk, rémültek voltunk, és a rojtokon kívül más bűnünk nem volt. Azzal fenyegettek, hogy levágják a gatyánkról a rojtokat. Ági később ugyanazt mondta, mint én: nem hagytam volna! Ez volt, lehetett volna akkor az egyetlen ellenszegülés a hatalommal szemben. De csak vicceltek és szívattak, ahogy a rendőrök akkoriban szívesen minden hosszúhajú fiút és rojtos gatyás lányt. Én ebből a világból jöttem, és most megint e világot látom feltámadni. Most nem a hosszú hajat és a rojtokat támadják, hanem az objektív híreket - akkor is ez volt, csak még kurvára nem érdekelt -. Ugyanolyan szar. A feltámadás, remélem, nem fog annyi ideig tartani, mint akkor.

Hajnal háromkor lesiettem hálótermemből, félve attól, hogy Maci rémülten felsiet a vihar miatt, és lefelé a meredek lépcsőn összetöri magát. Azóta fent vagyok. Maci órákig a lábaim alá bújva reszketett, az égi háború nem akart alábbhagyni.

ért
érett
beért
beérett
megérett
megért
ráért
túlért
túlérett
na ezt értse meg egy idegenajkú! A mi gyönyörű magyar nyelvünket.

Második sárgadinnyét vettem. Illata, színe kiváló, belül kőkemény és ehetetlen. Megdaráltam a késes robotgépben. Sörétté vált. Leve niente. Állítólag jó volt az idei tavasz és nyárelő, mégis éretlenül szedik le a dinnyéket. Miért, kérdezem. Kilója majd 500 forint. Kukába mind.

Már csak abban bízom, hogy a bélflórám kedves baktériuma nem fog álmomban fehér ruhában kísérteni.

Az elmúlt napokban is hűsöltem a tóban, Mária és még egy hölgy, ki Irénnek nevezte magát, egy agilis, folyton köröttünk úszó vizslával betársult a kupaktanácsba, jót beszélgettünk. Mások a kocsmában jönnek össze, mi a tóban, a lemenő nap fényáradatában. Ma kihagytam a fürdőzést, egész nap borult volt az ég, nem késztetett a kánikula.

Pókjaim - már három is van - rendesen híznak a megvilágított ablakon, szerencsére kívül.

Tegnap a bolt előtt összetalálkoztam Egérrel. Ő egy régről látásból ismert fazon, utánfutós buciklivel jár mindenfelé, és megszólalásg hasonlít Besenyei Péterre. Gyűjtögető életmódot folytat. Évek óta tegnap láttam először rendes ruhában. A bankban járt, mondta. Végtelenül örült, hogy hazaszállítottam, hisz úgyis arra mentem, megspóroltam neki két kilométert a hőségben. Ma eljött, odaadtam neki a szétesett fűkaszámat, annak is örült. Mindennek örül, amit bepakolhat az utánfutójába. Ilyeténképpen én is örültem.

A délutáni tóba lépve mindig szemből süt a nap. Mélyre úsztam háton. Bár elég nehéz ezt úszásnak nevezni; inkább csak evickéltem hanyatt, pár mozdulat is elvitt. Jött Mária. Kikiabáltam neki, ki vagyok. Eltakarta a szemét, nem bír a fénybe nézni. Kiúsztam hozzá, igyekeztem úgy helyezkedni (térdeltem a víz alatt nyakig merülve, ő beljebb), hogy ne süssön a szemébe a nap. Így lett majd egy órás beszélgetés a véletlen találkozásból. Volt szó predesztinációról, ezotériáról, orvosokról, akik csak kísérleteztek a szemével, de gyógyítani nem tudják, isten, sors, fátum és gondviselés is szóba került, élveztük mindketten. Végig a vízben voltunk, én nyakig, ő derékig, de csak akkor fáztunk kicsit, mikor végre kimásztunk a partra. A papucsommal takartam el fél arcomat a nap elől a tóban guggolva, néha lemerültem egy pillanatra, hogy a fejemet hűtsem, de élveztem az eszmecserét. Mondhatni, bearanyozta a napomat. Az intelligencia mindig virágzásnak indít.

Mária nemrég könyvet jelentetett meg, adott egy példányt, elkezdtem olvasni, de gyorsan forróvá vált a kezemben, vissza is adtam bocsánatot kérve, hogy az ezotéria nem az én világom. Megértette. Furcsa nő, harminc évig mérnökként, igazgatóként, tisztán racionális pályán dolgozott, nyugdíjas korára csapott bele az elvont világba. E kettősség teszi érdekessé. Jó volt beszélni vele. Jó volt a víz, a lenyugvó nap, az egész napom is. Kiáztam rendesen!

Isten éltessen. Olga napja van. Hegedűs Dezső, régi kedves főnököm már megköszönött, mint ahogy barátnőim és Ervin is. Dani persze.

Van okos pók és hülye pók is. A hülyéje a fürdőmben a függönyrúdról függesztette le hálóját, melynek epicentrumát a kád széle fölött húsz centivel alakította ki. Aztán ott ült és várta a csodát. Hagytam. Elmentem a tóba fürödni. Éhen halt. Az okos a lámpa fénykörében, kívül építkezett az ablak mértani közepén; egy darabig figyeltem, ahogy hízik a rengeteg zsákmánytól. Mára eltűnt, szerintem halálra ette magát. Utolsó zsákmánya egy hozzá képest hatalmas szitakötő volt, amit aztán egy darázs elrabolt, lehet, hogy a pókkal együtt, mert már csak némi hártyás szárnyat látok, mást semmit.

Daniék már odaérhettek Egerszalókra, hétfőig maradnak. Hatan jó születésnapi bulit csapnak, aminek nagyon örülök. Vasárnap lesz 36 éves.

Energiavámpír. Ismered a fogalmat? Leszív, elgyengít. Észre sem veszed, s már remeg kezed-lábad, és nem tudod, mitől. Ez nem csendben történik. Folyton beszél. Megállás nélkül, akár nyolc órán át. A semmiről, vagy arról, amit már tízszer hallottál. Ha udvarias vagy, hallgatod. És közben meghalsz félig. Az elveszett idő miatt. Rád se néz, a száját nyalogatja, mint igazi vámpír a vérszívás előtt és közben, és csak mondja. És mondja. És szívja el az erődet.

A torkomba olyan fájdalom költözött, hogy nyelni se tudtam egy darabig. Azóta is beteg vagyok, lázas és gyenge. Hat éve nem voltam beteg!

Pont most hoztak át Sziliék egy kocsiderék hulladék fát tüzelőnek, utána meg én mentem át egy másik kocsiderékért immár az én kocsimba. Egyelőre nincs erőm kipakolni, pedig a Suzukim rendesen leadta a hátulját. Jó volt, hogy itt voltak, és hogy én is náluk, ők nem elvesznek, hanem adnak energiát, mint mindig. Sok tíz éve! Mindig is egymásból töltekeztünk. Sütöttem nekik almás palacsintát, siker lett.

Létezik olyan energiaátadás, ami kölcsönös. Adsz és kapsz is. Végül senki nem jár rosszul. Sőt, egymást tesszük boldoggá. A mi jól bevált délegyházi társaságunkban ez pompásan működött. A legboldogabb éveimet, legalább tízet mondhatok ilyennek. Amíg tartott, őszintén éreztem azt, hogy a világ semmelyik szegletében nem lettem volna boldogabb, mint velük, sátorozva, nomád életet élve, bográcsozva, erdőben szarva, tóban mosogatva, kártyázva egy pislákoló lámpa fényénél, küzdve a szúnyogokkal, scrabble-t játszva délben, vízért menni a faluba, vagy sörért... aztán úszni a tóban naphosszat... egy műanylaglavórban az orrommal, úszva toltam be a piát és a cigit a többieknek, akik odabent matracokon napoztak... Öröm volt látni, ahogy örülnek. Mind örültünk egymásnak minden percben. Varázslatos tíz év volt, életem egyik legszebb része. Minden évben mind úgy készültünk rá, mint ahogy más esetleg egy távolkeleti utazásra készül. Szerintem mi jobban éreztük magunkat, mint az, aki sok pénzért a világ végére utazott. A lényeg pedig az volt, hogy együtt.

Sok helyen voltam, tudok hasonlítani. Ennél jobb még soha sehol nem volt. Enikő elordítja magát a naplementében: nyaraluuuunk!!! Ez mindent kifejezett. Akkor még nem volt három gyereke, mint most. A többieknek is régóta más programja, nyaralója van, minthogy újra összehozzunk egy ilyen sátorozást. Öregedtünk. A tavakat is megvették, ahol hajdan szabadon bukfencezhettünk. Már nem volna tér ahhoz a szabadsághoz, amit tíz évig szerencsénk volt átélni.

Az energiáról kezdtem beszélni, ami mindannyiunkat átjárt és feltöltött, és segített még egy évig kibírni, míg újra találkozhattunk és együtt lehettünk. Alig vártuk. Tudtuk, hogy mindenki sokkal gazdagabban fog távozni, mint ahogy jött. Így is volt. Próbálom megfejteni, mitől működött ez annyira jól. Első a szeretet. Aztán jön az elfogadás, az együttműködés, az egymásra utaltság jó hasznosítása. Soha nem puffogtam azért, hogy a tóban sóderral mossam ki a bográcsot, sőt önként vállaltam, mint ahogy a többiek se ódzkodtak attól, hogy a kemény sóderban lyukat vályjanak a tűzrakó helynek, vagy a sörhűtőnek, vagy segítsenek sátorcöveket leverni, vagy a csikkeket összelapátolni egy jó kártyázós éjjel után. A szemetet egy fára akasztott zsákban gyűjtöttük, sokszor én vittem el autóval jó messzire, ahol volt egy konténer. Élveztem ezt is. Értünk tettem, jó volt. Besenyő se bírta ki, hogy meg ne látogasson, hol áthúzott a tó fölött háton - le kellett merülnöm, olyan közel volt -, hol beállított egy karton borral, és velünk maradt, vagy meghívott a nyaralójába, naná, hogy elmentünk. Ő is a társaság része volt.

Még mindig az energia: én e társaságtól csak kaptam, és ha adtam is, tiszta szívből ezerrel, azt vissza is kaptam. Az egyenleg tökéletes. Sőt: még ma is ebből töltekezem. Most is erre gondolok, hogy újra lábra álljak, ahogy szeretném.

Eszetlen szélvihar kezdődött épp most, gyorsan becsuktam az ernyőt terasz fölött, Cicaja is bemenekült. Maci pedig reszketve nyomul a lábaim alá. Az ég dörög. Sötét lett. Percekre a villany is elment.

Egy órát voltam villany nélkül. A sötét ég miatt olvasni se tudtam rendesen, de végre visszajött az áram. Az égi háború is elcsendesült. Maci már nem remeg, de még mindig a lábam alatt. Jó, hogy a laptopomnak akkuja van, különben elveszett volna minden, amit eddig írtam. Lehet, hogy még egyszer meg se írtam volna. Egyszer muszáj volt.

Gyenge vagyok, de a szemem már nem fáj, nyilván lement a lázam. A tettkedvem is visszatért, de ma nem tehetek semmit, odakint bokáig ér a világ. Holnap. Az mindig szebb lesz, mint a máma volt.

Jaj, nagy kedd volt, megjött Gizocska a férjével, Csabi Mártával és Katival. Nem lehetett koordinálni, mert Gizocska jóelőre bejelentette, mikor jön, Csabi pedig pont keddre vett ki szabadnapot, hogy rendbe rakja a kertemet. Hozott égig érő bozótvágót, láncfűrészt, fűnyírót, még konzolra tekert villanyzsinórt és sztrapacskát plusz sárgadinnyét. Ezen kívül mindenki telepakolta a hűtőmet mindenfélével, ami alig fért el, és még most se pontosan tudom, mi hol van.

Nagy lánycsacsogás folyt a nappaliban, miközben Csabi odakint rezegtette a láncfűrészt, és úgy rendbe vágta a kertemet, ahogy még soha senki. Az égvilágon mindent megcsinált, amit lehetett; örök hálám!!!! Az előbb eltranszportáltam egy nagy halom levágott lombot a kerítés mögé, egy csomó száraz ágat begyűjtöttem az eresz alá, a kertem végre kertnek néz ki, talán még Daninak is tetszene.

Csabi, Márta, Kati elment tegnapelőtt, Gizocska csak ma. Vele tegnap éjjel kettőig dumáltunk, idejét se tudom, mikor maradtam fent ilyen sokáig. Régóta nem volt alkalmunk személyesen megemlékeznünk régi barátságunk múltbéli epizódjairól, most megtettük. Keveset aludtunk. Boroztunk. Jó volt. Az idő szeles, borús, hűvös volt végig, nem mentünk fürödni a tóba. Sétálni se. Ez az én lustaságom bűne.

Jó megint magamban lenni. A sok kajával, amit hoztak, még nem tudom, mit kezdek. Nem fogom elherdálni, ígérem.

Nagy öröm volt az összes kedves embert itt látni, megtiszteltek jelenlétükkel.

Július 14-én (tudom, a Bastille ostroma is akkor volt) meglátogatott Dani és Zsuzsi. Elmentünk az Erdeibe ebédelni. A heck feleakkora volt, mint szokott.

E dátum anyósom születésnapját is fémjelzi. Őt mindenkinél jobban szerettem. Szeretem.

Kutyáim rányomultak Danira. Boldogok voltak. Én is. Zsuzsi megtisztelt azzal, hogy azt a trikót vette fel, amit Törökországból hoztam neki. Szép nap volt.

Holnap különleges nap lesz. Csaba és Márta eljön (utóbbi nem tudom, hogy fog felkelni dél előtt, de Csabi megígérte, hogy kirángatja az ágyból), továbbá talán Katit is elhozzák. Csabi a kertemet szándékozik rendbe tenni, bár én csak azt kértem, hogy a láncfűrészemet szerelje össze. Jön továbbá Gizocska is három napra, már évek óta nem volt itt. Mozgalmas napnak nézek elébe. Öt ablakot megpucoltam idelent, mert kedvem volt hozzá. Porszívóztam is. A porzsák kiszakadt, kidobtam. A szűrőket kimostam, majd hajszárítóval ismét aktiváltam. A sufniból előszedtem egy harmadik széket is, hátha valaki rá akar ülni odakint.

Kész vagyok mindennel, és nem is esett nehezemre. Ma valahogy nagyon tüsténkedő voltam, és jól is esett. A tücskök vadul cirpelnek odakint, szép nyári este van. Várom a holnapot, ki tudja, mit hoz!

Maci ott fekszik az ajtó előtt, a szúnyogháló a nyakára tekeredve. Az alsó szegély leszakadt, ő a lyukba dugva a fejét akart kimenni, de elakadt. Szegény csak nézett rám, miért káromkodom, pedig ő semmiről se tehet. És nem. Kiszabadítottam, a szegélyt levágtam, a háló többi részét visszavarrtam a helyére. Még működik. Remélem, a szúnyogok nem alul akarnak bediffundálni, ott most hiátus van.

Ágyat húztam, sose könnyű ekkora lepedőkkel és paplanhuzatokkal, a matracot még ki is porszívóztam (cipelés az emeletre, majd vissza). Hős vagyok, mondjuk ki. Ennek megfelelő az elégedettség-kvóciensem is. Jön hozzá egy akciós gulyáshúsból főzött marhapörkölt, ami végre nekem is tetszik. Ezt ritkán mondom.

Tegnapelőtt borús-felhős hangulatomban azt mondtam Daninak: nagyon hiányzol. Szombaton eljön, hogy ne hiányozzon annyira. Remélem, Zsuzsit is hozza, ebédelni megyünk az Erdei vendéglőbe. Végre megint ehetek hecket. Ezt csak olyankor, ha ő meghív. Soha nem éltem olyan eszközzel, ami érzelmi zsarolásnak nevezhető, csak elcsipogtam pillanatnyi érzéseimet. Meglepett a reakciója, de nem tiltakozom. Nagyon várom a hétvégét. Végre megölelhetem. Juhé!

Nem tudom, miért nincs kedvem irkálni mostanság. Igaz, Ági itt volt pár napig, olyankor elvagyunk egymással. Mintha kifogytam volna a témákból. Se érzelem, se értelem nem jellemez mostanában.

Egy film kapcsán azon tűnődtem, vajon én is berohannék-e az ajtón, ha rajtakapnám páromat egy másik nővel. És lehordanám-e. Nem. Csendben visszacsuknám az ajtót, és elkönyvelném a veszteséget. Sose harcoltam olyanért, aki nem engem akart. Minek? Veszíteni méltósággal kell. Aki kiabál és tetemre hív, az elveszti ezt. A konfrontációs képességem is nyilván nulla. A jó mondatok mindig utólag jutnak eszembe. Szépen felépítem a dramaturgiát utólag, frappánsan, ütősen, de ha helyzet van, megnémulok. Vagy rosszat mondok.

Megyek locsolni; a nap már odébbállt a kertemből. Cicaja egész nap csak öt percre láttatta magát itthon, kezdek aggódni érte. Cso kinyalta mindkét hátsó lábát szinte sebesre, haditervet dolgozok ki, hogy szorítsam sarokba, hogy rárakjak kötéseket Bepanthennel. Mintha érezné a "veszélyt", kerül. Ahányszor felé mozdulok, elrohan. Hihetetlen receptorai vannak.

Nehéz elhinni, hogy holnap már július van, és hogy túlvagyunk az év legrövidebb éjszakáján. Ezután már csak hosszabbodni fognak...

Nem csalódtam a szakállas emberben, elhozta a kocsimat tegnapelőtt. A hiányzó stabilizátorrudat is beszerezte - amit az előzőek leszereltek, de nem rakták vissza -, a féket is javította, végül 55 ezerből megúsztam. Nyilván nem fogok a kocsi alá mászni, hogy ellenőrizzem, mindkét lengőkart is kicserélte-e, egyelőre hiszek neki. Már nem félek annyira a gödröktől, de azért kerülgetem őket.

Csodás idő van ma. Kék ég, napsütés, szél, pont olyan meleg, ami jó, de izzadni nem kell. Egyszerűen és simán boldog vagyok. Dani valahol Kiskunmajsán víkendezik jó haverokkal, klassz.

Zsolt most írt egy mailt, hogy jelentkezzem be az Artisjusnál, szövegíróként két dal okán is járna valami jogdíj. Isten tudja, mennyi, és hogy számolják ki, de holnap megpróbálok regisztrálni. Minden számít, sajnos.

Pont harminc éve... Vilnius, Litvánia. Szoc. országok műrepülő versenye. A kép kétszer ilyen széles, ezért kettévágtam. Aki itt látható - balról kezdve -: Szilágyi Tibi, itt csak szerelőként volt jelen, Störk Józsi, akkori budaörsi reptérparancsnok (vadászpilóta, akit katapultálás után áthelyeztek), Bürger Lali szerelőnk; Szentpéteri Dezső, az életművész, a több nyelven beszélő, aki mindig navigálni segített a nagyon magyar, nyelvet nem beszélő pilótáinknak; Kovács Pali, a mindent tudó, kiváló bíró, aki maga sem tudja máig, hány repült géptípusa van, de több százra tehető, és még mindig aktív... örülök, hogy ismerhettem annyi évtizeden át. Jöjjön a sor másik fele:

Szász Alajos, szívbéli barátom (a Pannon Air Service feje már régóta), mellette én, aztán Borosnyai Karesz, Besenyei Peti és Veres Zoli. Mindannyian a kötelező, bordó, műszálas melegítőben, amit az OTSH utalt ki nekünk, tele mások izzadságszagával, kimoshatatlanul. A vöröscsillagos címert mi varrtuk fel rá.

E versenyen bronzérmes lettem. Itt lóg most is látóteremben. Nagyban kisebbíti eredményemet az a tény, hogy Natasa Szergejevna, aki az oroszok kiválósága volt, rontott a gyakorlatában. Benéztem a sátrába, ott ült és sírt. Mégis meglepett, hogy dobogóra állhattam. Natasát iszapszeműnek neveztük el, mert szép arcát különös, világosszürkén világító szemek ékesítették. Hosszú, göndör haja lebegett utána a szélben. Pár év múlva lezuhant és meghalt. Írtam róla nekrológot a Pilótában.

Lehet, hogy már említettem valahol, de ezen a versenyen történt, hogy érkezésünkkor a helyi haverok megajándékoztak bennünket egy ejtőernyős-zsáknyi piával (nagy ám egy ejtőernyős zsák!), amit Kovács Pali bezárt az An-2-esbe, hisz ő köztudottan antialkoholista. A verseny végén gesztust akart gyakorolni, hogy átengedi nekünk végre, de a zsák rég üres volt... Nemcsak neki volt kulcsa az An-2-eshez. Ahogy akkor nézett ránk, mikor az üres zsákot meglátta, sose felejtem el! Szikrázott a szeme, végignézett rajtunk, lehajtott fejjel, bűntudatosan álltunk ott, miközben a kollektív vihogás ott kapart a torkunkban. De tényleg, hogy képzelhette, hogy egy egy kocsideréknyi piát meg lehet tőlünk védeni? Ezer módját tudtuk annak, hogy szerezhetünk be bárhol bármit, ott is, ahol lehetetlennek látszott.

Felhívtam tegnap két autószerelőt, egyik - akinek cégtáblája is van - augusztus elsejéig bezárt. A másikat - Istvánt - a Balla boltbéli Imi ajánlotta. Öreg mamája telefonszámát kaptam csak meg, aki nagyon lassan, de értelmesen megadta a fia számát. Felhívtam. Autószerelő műhellyel beszélek? - kérdeztem bemutatkozás után. Lassú válasza ez volt: Relatíve. A szó értelmét később fejtettem meg. Ma 9-re megbeszéltük, hogy odamegyek, mielőtt át nem nézi, nem mondhat semmit.

Ott voltam. Anyukát találtam a kertben, két fekete kutya vicsorogva acsarkodott rám a kerítés túloldalán. Anyuka megkérdezte, ki küldött, a Balla név megnyugtatta. "Szólok neki, hogy itt van" - és el. A kutyákat magával hívta, be a házba. A ház... Nyitott padlás tele limlommal, falak bepucolatlanok, udvar tele őskövületekkel, két roncsnak látszó autó állt ott, plusz egy szép, kék BMW. A kerítés egy része görögös oszlopokkal díszített fehér műkő, de a behajtó csak egy vaskeret, amit négyzethálós rozsdás drót fedett. A házon egy értékelhető elemet láttam: a fényes, új esőcsatornát.

Negyedóra várakozás után - mivel láttam, itt akna sincs -, megfordult a fejemben, hogy szó nélkül elmenekülök. De nem tettem. Jól tettem. A huszadik percben előkerült egy kövérkés, bozontos hajú és szakállú, piszkos trikós alak, lecsúszó nadrágban. Rám se nézett, míg a kapu zárjával bajlódott. Itt nem lesz kézfogás és bemutatkozás, ez világossá vált. (Amíg vártam, két dolgot prognosztizáltam: vagy most verték ki az ágyból, vagy szarik. Utóbbi bejött.)

Kérdeztem: csak nem ébresztettem fel? Bocsánat. Ó, nem. Ott időzött, ahová a király is gyalog jár.

Előhozott egy darab koszos szivacsot, és ott az utcán aláfeküdt a kocsimnak, hogy megnézze a lengőkart, amiért felkerestem. Hozott aztán emelőt is, mindkét oldalról megvizsgálta a földön fekve a Suzukimat, beindította, hallgatta, mi kopog, hol kopog. Értelmesen elmagyarázta, melyik jel mire utal. Nem nézett hülyének. Mikor a hatodik negatív észrevételét tette, már együtt röhögtünk. Tele volt humorral, nyitottsággal, kevés fogával úgy nevetett, ahogy kellett. Pontosan tudta, hogy kevés lóvéból kéne megoldani az ügyet, csomó felfedezésére azt mondta, ne törődjek vele, az kitart, amíg ez a Suzuki él.

Én voltam türelmetlen, mert a nap tűzött, ő pedig rém türelmesen mindent átvizsgált, feljegyzett, majd odabent a komputerében összeszedte az alkatrészek listáját, hogy árat udjon mondani. Akkor már fél órája állt a kapuja előtt egy másik autó egy nővel és egy kisgyerekkel, a nő többször bekiáltott: "Pisti!"

Végül kihozta, amit összeírt, de azt mondta, talán olcsóbban is meg tudja szerezni. Anyag 30 ezer. Munkadíja 15 ezer. De ezért mindent átnéz, a fékektől a kerékcsapágyakig. Egyelőre 30 ezret kért, hogy ma megrendelje a két lengőkart gömbfejjel, az olajat, az olajszűrőt, a benzinszűrőt, amiket ilyenkor cserlélni kell. Amikor a nívópálcát kihúzta a motorból, ujjaival "kóstolgatta" az olaj minőségét - nagyon fekete volt, hat éve nem cseréltem! -, majd a pólójába törölte az ujjait, mert megszólalt a telefonja. Hoztam neki egy tiszta rongyot, de nem kellett.

Tudom, idealista és naív vagyok, de ez a fickó belopta magát a szívembe. A lassú alapossága, a szavai, a szakértelme lenyűgözött. Nem sokat beszélt, azt is lassan, de figyelt rám, nem tekintett kívülállónak. Elmagyarázott mindent érthetően.

Hoztam neki - vittem neki - 30k-t az ATM-ből alkatrészre, és reggel viszem a kocsit is. Eszébe se jutott az, hogy ne vigyen engem haza, és ugyanez, ha kész van. Én pedig már hetek óta nagy sétákra rendezkedtem volna be. Mint az ominózus januári vesszőfutásom alkalmával.

Ha ebben a pasiban csalódom, akkor tényleg felülvizsgálom a hiszékenységemet, az emberismeretemet, főleg az első benyomás keltette bizalom létjogosultságát. E percben tele a lelkem piros szívekkel, örülök, hogy ezt az embert megismertem.

Elmondhatom hát, hogy ültem MiG-21-esben is... Pápára látogatott a Repülőszövetség egy kis csapata. Úgy rémlik, az amerikaiak ezt a repteret is kiszemelték akkor, még a szerbiai konfliktus idején. Nem tudom, lett-e valami belőle, elég régen volt. Csakt az tudom, hogy se kaja, se pia, lepusztult körletek, hideg és rossz idő, ami miatt sokat kellett várnunk, hogy az Ancsa végre hazahozzon Budaörsre.

Jártam ma a dunaharaszti Tescóban, sose úszom meg 15k alatt. Ahogy most se. Kellett vékony, könnyű slag, árnyéktűrő fűmag, macska- és kutyakaja-konzerv, gigantikus konyhai törlőpapírtekercs, meg kávé, tea stb. Tényleg visszafogtam magam, szinte csukott szemmel mentem el a kívánatos polcok mellett. Mégis ennyi lett a vége. Szándékom szerint ma átutalom az összes rezsiszámlát, kíváncsian várva, mi lesz, ami marad. Holnapra bejelentkeztem az autószerelőhöz, aki körültekint Suzukim fenekén, és kimond majd egy ítéletet: elég-e egy lengőkar-csere gömbfejjel, vagy tán kettő is kell, plusz olajcsere, ami már hat éve nem volt.

Nincs megkönnyebbülés, minden hónapra jut valami olyan kiadás, ami túlmutat a tervezhetőn. A házadó második fele is küszöbön áll, nem tudok kitérni előle. Talán jövőre jobb lesz. Mindig ezt hiszem. Eddig még nem jött be.

Irtottam az elburjánzott bambuszokat elöl-hátul. Egy szép, egyenes ágat arra használtam, hogy az új, mágneses szúnyoghálót reátekerjem, s úgy függesszem a két teraszajtó közé. Sikerült. Immár mindkét ajtón csodásan záródó hálók vannak, több rovar ide be nem jön. Locsolnom is kellett. Ez a hidegfront csak hideget, szelet hozott, egy csepp esőt se. Itt az ország közepén mintha egy twister magjában élnék; a széleken dúl a vihar, esik, nálam meg semmi. Csend.

Egy főzős reklámban láttam, hogy készítik Santorinin a favát, a fordító szerint ott termett babból. Hiába néztem többször, az a bab sárgaborsónak látszott. És az is. Üdv a fordítónak! Most főzöm, mindjárt kész. Hagyma, oregano. A tetejére friss hagyma, esetleg pirospaprika, miután krémesre mixeltem. Kapribogyó is dukálna, de az túl drága. Jó lesz így is. A hűtőben majd megkeményedik, vágni lehet. Mindjárt csipog a főzőlap, hogy elkészült.

Ettem. Úgy belaktam, hogy Márta telefonja alatt hanyattdőltem a kanapén, és el is aludtam. Hiába szólongatott. Ilyen még sose történt velem. Később elég riadtan hívott, hogy nincs-e bajom. Jót röhögtünk.

Néha észre se veszem, mennyi napot kihagyok úgy, hogy be se kapcsolom a számítógépet. Akkor tehát nem vagyok függő, hurrá.

A jobb kezem kezdett fájni, a törés, ami tizennégy éves koromra datálódik... tehát drasztikus hidegfront közeledik. Ez biztos. Alig várom. Csak pihegek itt a ventilátor "fényében", döglesztő szélcsendben és melegben. De már érzem a változást.

Meghozták ma a mágneses szúnyoghálót - be kell látnom, hogy saját elképzeléseim ez ügyben csődöt mondtak a tüllel -, egyet fel is raktam, tökjó. A másikat holnap. Az orrfűrész is megjött. Egyelőre csak emelgetem, biztos nem lesz egykezes művelet bármit levágni vele. Nem baj, van két kezem. A jobbik még mindig fáj, de ballal megtámogathatom.

Szili áthozott ma egy kocsiderék fát szétbontott raklapokból, jó öreg fák, bár tegnap nagyon megáztak, de a sufnimban csonttá fognak száradni a nyáron. Ő is örül, hogy nem kell ebek harmincadjára hagyni őket, én is, hogy hasznukat veszem. Csodásan fognak égni! Az öreg fánál nincs jobb. Előbb-utóbb nekiállok fűrészelni.

Füvet nyírtam, gereblyéztem, kerítés mögé továbbítottam. Olthatatlan vágyam egy orrfűrészt beszerezni, szerintem holnap beutazom Harasztiba, hogy e vágyat valóra váltsam. A bambuszok úgy elharapództak, hogy miattuk is indokolt.

E kellemes hűsben még több bambuszlevelet összekotortam - ezek növéskor rengeteget hullatnak -, majd a kupacból, amit Dani alkotott levágott ágakból, kihúzkáltam sokat, és igyekeztem eltorlaszolni a rohadó kerítés látható nyílásait Cso elől. Ha nem látja, nem kívánja. Mára meg vagyok elégedve magammal. Bombabiztosnak érzem a környezetemet. Már csak a láncfűrészt kéne összeraknom, a lánca leesett; Dani szerint képes vagyok rá. Ha ő mondja, biztos.

Ja, még a görög út. A legtöbb helyen látszik a szegénység. A spórolás. Vannak luixuskivitelű házak, de a többségük inkább csak úgy összerakott, igénytelen. Járda van, de fák és bokrok nőnek belőle, így az úttesten lehet csak gyalogolni. Ami összevissza szabdalt, mintha felbontották és újraaszfaltozták volna, mindenhol ilyen. A türelem, a mosoly, a kedvesség - és az angoltudás - mindent feledtet.

Rettegtem a buszozástól. Az Ibusz nagyon kényelmes, klímás buszt adott, emeleteset, 89-en voltunk rajta. A hazaút volt nehéz. Röszkénél 3,5 órát álltunk. Kimondani könnyű, de elviselni nehéz. Hosszú sorok, hőség, információhiány... A külföldi buszok már mind elmentek, csak a négy magyar busz volt félreállítva. Megtudtuk: mingránsveszély miatt! Állítólag több ezer mingráns tartott a határ felé, ezért vártunk ennyit. Mivel egyet se láttunk, próbáltuk elképzelni, hogy a határőrzők mi a frásszal lehettek elfoglalva, ami meggátolta őket abban, hogy végre átengedjenek bennünket. Sose fog kiderülni. Megszívtuk! Volt egy szegény nő, aki azt mondta, tegnap óta nem volt vécén, vajon milyen messze van Szeged, ahol talán... Szerencséjére Röszke után a virágpiacon megálltunk, ahol ugyan a bolt nem volt nyitva, de pisilni lehetett. Meg tán szarni is.

Tíz helyett kettőkor értünk a Népligetbe. Naná, hogy nem járt a metró. Sokkal melegebbre érkeztünk, mint ami Sartiban volt. Megtaláltam a pótló buszt, eljutottam a Kökibe. Egy kalauzt kérdeztem egy vonat mellett lihegve, hogy Tas felé mikor indul. Úgy tudtam, öt perc múlva, ő sokkal későbbi időt mondott. Én bizony felszálltam, a kiírás az volt, hogy Kiskunlacháza-T. Reméltem, hogy Tas. És igazam lett. Mikor jött az idióta kalauz, annyit mondtam neki: Jól néztem volna ki, ha magának hiszek! Elsunnyogott. Érted te ezt? Ott áll a vonatja mellett, és nem tudja, mikor indul és hová megy? Dunavarsányt kérdeztem, azt se tudta. Talán ha harminc évvel fiatalabb vagyok, másképp áll hozzá... ilyen az élet. Végül is a vonatot elértem, várni se kellett, komfortosan eljutottam az autómig, aztán haza. Kutyák boldogok voltak. Cicaja is rögtön előkerült. Dani ittléte alatt beengedte a szúnyogokat az egész fölső traktusba, egy hétig küzdöttem velük. Az elmúlt éjszaka volt az első, amikor nem döngött a fülembe egy rohadék se. Ma már bátran fogok kitakarózva is aludni. Végre!

Cicaja a kanapén durmol összegömbölyödve, Maci a lábamnál kinyúlva, Cso pedig - újabban - a konyhakövön hever. Béke van. A nap nem sütött ma egyáltalán, de nem bánom. A világ kerek, egész, jó.

Nem fárasztlak tovább a videókkal. Napok óta ezeket vágom, de már tele a tököm vele. Rohadt meleg van. Átmentem ma Pöcökhöz, dumáltunk egy jót. Építkeznek, nekik is tele a tökük mindennel; akiben bíztak - ács, vízvez.szerelő, villanyszerelő - megbízhatatlanok voltak, folyton újat kell keresni, aki nem keres kifogást, hogy miért nem ér rá, pedig megígérte. Elhoztam egy kocsiderék szétbontott raklapot, jó lesz őszre begyújtani. Majd még megyek újabbakért.

Kutyám - Csocso - készer járt Pasaréten, először Dani vitte el Anita szervezésében, aki egy mentett kutya mellé gondolta társnak. Másodszor én is mentem, hogy lássam, mi a helyzet. Anita nagy szakértő állatvédő, jó volt mellette biztonságban érezni a kutyákat. Végül összeverekedtek. Nem egyféle mantalitásúak, Cso magának való, a másik meg kirobbanóan energikus és tettre hívó. Ezt Cso nem tolerálta. Kútba esett a barátkozás. Kevés a remény, hogy gazdára talál. Ilyen hőségben ez se érdekel, mint ahogy más se.

Méghogy ma 32 fok lesz? Úgy zuihog, hogy a tányérantennám nem fogja az adást, már nemcsak nadrág, de zokni is rám kívánkozott.

A hajókirándulás először egy lakatlan szigetre vezetett. Keskeny part, a vízben sziklák, tengeri sünök. A többi bokros, járhatatlan dombocska. Megfürödtem, ha már fürdőruhában jöttem. A nagy semmi volt ez. Inkább a hajón hűsöltem, míg a többiek nem tudtak a nap elől elbújni sehová.

Következő kikötés a Robinson-szigeten: ugyanolyan kietlen, árnyéktalan, keskeny fövennyel.

A hajó már üres, jól megvártam, míg mindenki lecsődül, és sorban áll a tűző napon a kajáért, amit azért hoztak ide, hogy megérje a 35 eurót az egész. Szuvlaki: két nyársra húzott húsfalatok hajlós-vékony műanyagtányéron, egy oroszlán se tudta volna megrágni. Hát még én. A paradicsomsaláta mellette ehető volt. A földön ülve lehetett csak étkezni. Sajnos leöntöttem Ági kendőcskéjét, amit mindig kiterít napozáshoz, amikor az idióta tányért összehajtottam, hogy a szemétbe vigyem. Egy kézzel, mert a másikkal magamat segítettem föl a süppedős homokban. Öröm csak az volt, mikor visszamásztam a hajóra, a süppedős ülésre, az árnyékba. Egy pohár bor a büfében annyiba került, mint egy liter a boltban.

Vajon én már semminek nem tudok örülni? kérdeztem magam, de Ági is csalódásként élte meg. Nagy szavak: lakatlan sziget, Robinson-sziget étellel-itallal, oszt igazából egy nagy semmi, ékes szavakkal hirdetve.
Egyedül a hajóra nem lehet panasz; kényelmes volt, kulturált, a mellékhelyiség is, csak a büfé horror drága. A vége jó volt - tehát minden jó -; bömbölő sirtakira a hajó legénye körtáncba vitte a közönséget autentikus lépéseivel körbe az egész hajón. Mivel csak ismerkedem az idióta okostelefonnal, azt hittem, lefilmeztem. De nem. Csak a kikötésnél jöttem rá erre.

Barátaim unszolására erőt véve magamon bejelentkezem íme. A Chalkidiki-félszigeten lévő Sartiba érkeztünk egy szombat délelőtt 20 óra buszozás után. Éjjel 2 tájban egy megállónál hasraestem, a lábamat úgy bevágtam egy pici lépcsőbe, hogy bucira dagadt. Mialatt ezt tette, iszonyat fájdalmakat küldött az agyamba. A sofőr - Ági unszolására - bemondta a mikrofonba, hogy fájdalomcsillapító kéne. Ketten is siettek segítségemre. Valami bivalyerős két kapszulát bevettem, és csoda történt: a dagadás nem állt meg - a papucsom már kinőttem -, de az eszelős fájdalom annyira mérséklődött, hogy szunyókálhattam végre.

Ragyogó napsütésbe érkezvén lesegítettek a buszról, szereztek egy széket, leültettek, míg a kipakolás folyt Sarti főterén, majd autóval elvittek az orvoshoz. Ötven euróért megmozgatta a lábfejemet és befáslizta. Alapos kézmosás után közölte, röntgen kéne, Thesszalonikiben, nyolcvan kilométerre, a taxi 100 euro. Szó sem lehet róla, mondtam. Szegény Csilla, az idegenvezető két nagy papírt töltött ki miattam, illetve a biztosítás miatt, szerencsére az is volt. Az eurókat majd ők fizetik. Én csak ültem ott tanácstalanul, míg mindez zajlott, tudva, hogy csak félmezítláb mehetek tovább. Végül kocsival elvittek a Nikos apartmanba.

Sokkal jobb volt, mint a törököknél. Külön konyha, azért jó, mert korán kelek, Ági későn, nem zavartam a motoszkálásommal. Első utunk egy boltba vezetett, mezítláb sántikáltam oda papucsért, amibe belefér a lábam. Sikerült. Vacsorára tejszínes, fokhagymás, gombás spagettit főztem, siker volt. Éjjel kettőig úgy-ahogy szundikáltam, aztán percenként döngött egy szúnyog a fülembe. Ez sajnos annyira irritál, hogy nemcsak az ágyból, de a bőrömből is kiugranék. Ez lett. Konyha, olvasás (vittem saját könyvet, Ági meg hármat hozott...).

Oly kék és fehér minden, mint a görög zászló. Fürödtünk. A tenger kiváló, nem gondoltam volna májusban. A bokám leapadt, a fáslit eldobtam, minden gondom megszűnt. Ágié is, ennek külön örültem, hisz mindent megtett értem, amíg szenvedtem. A kilátásai rémesek voltak egy sánta barommal, aminek kinéztem érkezéskor.

Mivel befizettünk egy hajóútra és egy görög estre is, ingyen elvittek az Orange Beach-re. Szóval Narancspart. Különleges hely. Nem másztam le a sziklákon a vízhez, inkább ejtőztem egy kocsma teraszán a hűs szellőben és piszkosul élveztem.

Ezt a gyönyörűséget bámultam órákon át a kényelmes széken, árnyas lombok alatt, és még tovább is tudtam volna. Greek mojitót ittam, mesés volt, az ára is, 4,50 .

Ilyen csodás mojitót még sose kóstoltam. Annál is inkább igaz ez, mert mojitót se ittam eddig. Legalább tíz percig készült; összetörtek barnacukrot, mentát, lájmot, majd jött bele valami szesz és még friss menta és még lájm, meg sok jég. Álmodom róla azóta is. Rossz volt utána napra menni, fejbevágott.

Tegnap beizzott a petárda a seggemben; végre rendbe vágtam az emeleti szobákat. Mostam, teregettem, kezdtem összegondolni a pakolni való holmikat. Az utazótáskát még nem vettem elő, de délutánra meglesz az is. Az előkészített holmik még félig se töltik meg, nem is célom sok biszbaszt elcipelni. Lesz nálam mosogatószer, rongy, törülköző, cigaretta, fogkrém, Nescafé 2 az egyben. Kevés pirospaprika. Vodkát is beszereztem, hogy aludni tudjak a buszon. Ruha kevés és könnyű. Talán még Xanaxot is viszek sicher ist sicher. Könyvet is választanom kell, nehogy - isten ments! - még egyszer rávessem magam Ági könyvére. Elhozta nekem Havas Henrik Vona Gáborról írt könyvét, de valami utálatos borzongás jön rám, ha csak ránézek. Nem ez lesz a nyerő. Legyen inkább valami Follett vagy Ludlum, az biztos. A valutámat eddig Graham Greene: Az isztambuli vonat cmű könyvében rejtegettem; lehet, hogy azt viszem. Benne még nem csalódtam soha, ráadásul kicsi és könnyű is.

A földszintet még rendbe kell raknom. Dani csak Artúrt hozza magával hétvégére, aki kertész, könnyelmű ígéretet kaptam arra, hogy a kerítés mentén elszabadult tujáimat megregulázza. Láncfűrész van, sövényvágó is, már csak a nekiveselkedés kell. Kétoldalas itinert írtam arról, mi hogy legyen, remélem, nem lesz gond és a macskát se zárják be megint egy hétre. Holnap a tízes vonattal vágok neki az útnak, lehet, hogy ma ezért még halasztom a pakolást. Notórius last minute kockáztató vagyok, erről még nem szoktam le. Pedig életem során annyi edzőtáborra, versenyre stb. kellett már felkészülnöm, hogy tanulhattam volna belőle. Inkább azt tanultam, hogy megy az gyorsan is, kapkodva hatékonyabb vagyok. Még nem késtem le semmit, legfeljebb lihegve értem oda. Sag schon.

A hét megint a kerítésjavítás jegyében telt. Elvittem Csót egyedül sétálni, dresszírozni. Ahányszor húzni kezdett, megfordultam 180 fokot. Hamar megértette. Nem húzott. Csakhogy utána Macit is elvittem egyedül. Akitám ezt már nem tudta tolerálni. Hangos nemtetszés-nyilvánítások közepette a dróttal erősített nyíláson átfúrta magát, és kiszabadult. Még sérülést se láttam rajta később, pedig a nyílás nem volt több tizenöt centinél. A 25 kilós dög hogy fért ki azon? Rejtély. Jó ideig nem jött haza, nem is kerestem, hiába lett volna. Aztán hallottam, itt lefetyel a vizestányérból, akkor bezártam a kaput. Amit neki hagytam nyitva.

Ma megint drótoztam, ágakat fűrészeltem, hogy odaférjek az ominózus sarokhoz, ahol mindent elkövet. Ha ezen is átjut, akkor már Houdini-díjat érdemel.

Halászlét főzök, nem tudom, kinek. Elrugaszkodtam minden tanácstól, recepttől. Szalonnapirítással kezdtem, a zsírjába hagyma ledarálva, majd paprika, és darált krumpli. Víz. Főzöm egy órája halászlé-kockákkal, hogy a krumpli elolvadjon. Az anyáknapi pontyszeleteket majd a végén rakom bele.

Közben kiráztam a teraszon a kutyaszőnyegeket, szállt a por vissza a fejemre. Ebből következett egy zuhanyzás, hajmosás. A következő a hajvágás. Egész jó lett. Közben tűzött a hátamra a nap. Ezt mindig kint követem el egy külső tükörnél. Locsolás befejezve, nap süt, mi baj lehet? Dani gyerekkori barátaival Zamárdiban dőzsöl. Mindenki boldog.

Azt még megemlítem, hogy az idén nálam semmi nem kelt ki. Se virágmag, se paradicsommag. Utóbbi kikelt ugyan, de egy hónap alatt egy centit se nőtt. A sárga nárciszaimnak csak levelei nőttek, a virágzás elmaradt. A cseresznyefámról annyi hamvába holt bogyó és szár repült le, hogy naponta egy vödörrel söpörtem össze. A teljes és gyönyörű virágzás után alig látszik pár szem pirosodó gyümölcs itt-ott. Ilyen szar termés eddig sose volt. Csodálnám, ha Daniék jövő héten akár egy kilót is le tudnának szedni. Pláne létra nélkül.

Már kezd bennem lenni az ideg: pénteken indulunk Sartiba Ágival. Nyomaszt a húsz órás buszozás; egyszer már megfogadtam, soha többé nem vállalok ilyet. Most mégis. Lehet, hogy utolsó kirándulásom lesz, túlélem, mert akarom. Görögország jó. Lassan megjön az izgalom is, a rákészülés. Ma még nem, de van hat napom. Ági ajándéka ez is, élveznem kell. Igyekezni fogok.

Ma délelőtt özönvíz volt, mire az állatorvos eljött, kisütött a nap. Kutyáimat a házban tartottam, hogy ne legyen velük gond (ha meglátják, elfutnak). Mondta is a doki, hogy ez rém egyszerűen zajlott, több komplikációra számított. Megfogtam mindegyik fejét, ő beszúrta az injekciót, egyik se nyikkant miatta. Mivel Cicaja is besétált az ajtón közben, őt is elkaptuk, és kapott egy gratis veszettség ellenit. Ezen túlvagyok tízezerért. Ha jövő héten Csót panzióba kell adni, meg fogják nézni az oltási könyvét. Jó, hogy időben megvolt.

Reggel bokáig ért a világ, gumicsizmában indultam tankolni, de mostanra - 2 óra - felszívott mindent a föld. A nap süt. A szomjazó természet megkapta, ami kellett.

Isten bocsássa meg, ha most nem tudsz velem örülni... Szász Gabi - Alajos fia - meghívott holnapra Tökölre egy 60 éves szülnapi bulira. Szerencsére Ali is megérte a 60-at. Úgy tűnik, én is vagyok valaki, akinek a jelenléte számít. Boldogan megyek!

A nyomtatóm utolsó lehelletével létrehoztam egy - mit is? posztert? - mindegy, deszkára ragasztott montázst, ami róla szól. Szépen becsomagoltam, valahová felakaszthatja. A legszebb ebben, hogy Dani holnap eljön értem, elvisz és vissza is hoz. Dolgozott ő is Tökölön majd egy évig, mikor én, van kivel találkoznia. Már lelkes is. Besenyő is meg van hívva, remélem, el tud jönni.

Te jó ég, mennyi közös emlékünk van! Nagyon szerettem ott dolgozni, élni. Mindegy már, hogy miért jöttem el - Ali kirúgott -, nincs bennem harag, csak szeretet régi kerettársaim iránt. Sokat küzdöttünk és szenvedtünk együtt, amit elfelejteni nem lehet. A szép emlék, a közös harc mindent felülír, bármivé is lettünk azóta.

Legyen a holnap gyönyörű! Boldogan üdvözlöm Szász Alajost a 60. születésnapján. Hatalmas céget épített - Pannon Air Service -, felfogni sem tudom, mi munka kellett ehhez, de ő megcsinálta. Végtelenül tisztelem ezért. Szeretem azért, ami műrepülő válogatott korában volt, és szeretem ezért, ami ma. Allg várom, hogy holnap újra lássam!

Anyák napján mindig jön. Ma egy balatoni pontyot hozott, szerencsére zsigerelve, lepikkelyezve, de azért egészben. Mikor kicsit kiolvadt, több késsel és kalapáccsal sikerült szeletekre bontanom, és elrámolni a mélyhűtőbe.

Átmentünk Sziliékhez, mert megint volt egy doboz jó kis blúzom - Gizocskától - , aminek Pöcök nagyon örült. Tényleg. Danit is rég látták, így igazán örültek nekünk. Mindig a másokkal való társalgásából tudok leszűrni fontos információkat a saját fiam életéből. Ez most is így volt. Megtudtam, már nem védekeznek, az unoka bármikor beköszönthet. Heuréka!

Sütöttem egy jó adag palacsintát sült almával meg kakaóval töltve, Dani mindet elvitte. Zsuzsi csak nolnap későn ér haza Angliából, legalább lesz mit nassolnia addig. Dani egész hétvégén a Balatonon horgászott családilag, innen a ponty, amit anyák napjára kaptam. Csodás hétvége volt. Van. Mert még tart. Süt a nap, szórja a vizet egy eszelős vízszóró, de már látom, valahol elállítódhatott, mert már a házfalamon kopognak a vízcseppek. Ki kell mennem. Ez azzal jár, hogy alaposan lelocsolódok, mielőtt elázárnám a vizet. Nem baj! Nyár van!

Sikerült. A fejemre kevés jutott, inkább a lábaimra. Ezártam a csapot, máshová szúrtam le a locsolófejet, remélem, holnap nem fog önálló életre kelni, és csk ott locsol, ahol gondolom.

Igaz, többeknek megígértem, hogy nem mászok (a k direkt) többé létrára, de ma muszáj volt. A kerítést szegélyező tuják és egy közülük égre törő eperfa ágai annyira megnőttek hirtelen, hogy elkezdték folyamatosan integetni a műholdas tányéromat. Percenként adáskimaradást okoztak. Így felvételre se volt esélyem, mert az első reccsenésnél a video leáll. A vaslétrát - ami számomra legalább egy mázsa - lecipeltem a teraszról a bokrok alá, felmásztam rá, és a kampós botommal magamhoz húztam a magasból a kérdéses ágakat. Annyira élnek, hogy semmi erővel nem tudtam letörni őket. Csak hajlottak. Átmenetileg beakasztottam az ágakat a többi alá, míg spárgáért futottam, és le is nyűgöztem mindet. Nem úgy értem, hogy csodálatra fakasztottam magam iránt, hanem úgy, ahogy a repülőgépeket lenyűgözik. Valamihez, amitől nem tudnak elszállni. A tévéadás azóta kifogástalan. A cél elérve, sérülés nulla, de a létrát otthagyom a bokor alatt, majd valaki felteszi a teraszra, aki nem én leszek.

Lengőkarok és gömbcsuklók után néztem a neten, de van több gond is. Nem tudom, jobb vagy bal lengőkart kell-e cserélnem a Suzukimon, vagy netán mindkettőt. Erről csak pár szavas utalást kaptam, mikor januárban visszakaptam az autómat, azzal az ajánlással, hogy e nyáron időszerű volna. A legrosszabb forgatókönyvem olyan 60-70k-t prognosztizál ez ügyben. Mintha soha nem akarna végeszakadni a pluszkiadásoknak. A házbiztosításom is májusban esedékes, a kutyák oltása és nyakörve is, jajj! Nem is tudom, mikor volt olyan hónap, amikor csak simán élhettem a nyugdíjamból. Étel, rezsi, semmi más.

Sokan mondták, írták, hogy az élet örök harc, de hogy a vége felé se legyen egy kis nyugi, netán kánaán, azt nem tudom elfogadni. Valamikor ennek is el kéne jönnie. Apró, szűk, de kiszámítható keretek között. Mindössze ennyire vágyom. Még nem jött el.

Ági születésnapja van ma. Olyan szerencsés, hogy fiával előbb Amszterdamba repült, utána át Londonba. Azt hiszem, ma is ott vannak. Még egy hétig.

Ezt a képet küldtem fiának, remélem, még ma megnyitja és megmutatja az anyjának. Jó érzés lenne, hogy legalább ennyivel hozzájárultam ehhez a mérföldkő-szerű ünnephez.

Úgy léptem ma ki az ágyból, hogy fülembe csengett a régi munkásmozgalmi induló: "Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse, zeng és dalol az élet, szállj csak zeneszó, ének, ébresszed a magyar népet!" Bárcsak felébredne ez az istenadta nép...

Nemcsak a vállam fáj, de az egyik nyakizmom is bemerevedett, nem tudok balra nézni. Ilyenkor jönnek jól a barátok... Megkértem Szilit, ragassza fel a poszteromat, mielőtt anyák napja jön. Naná, hogy átjött fiával, Bencével, és megcsinálták.

Így Besenyő esküvői repülése immár a falon van. A konyhában, mert máshol alig van függőleges falam. De ott naponta sokszor láthatom. Anyák napján Dani biztos eljön, és értékelni fogja. Ez volt a cél. Borzasztó hálás vagyok nekik, hogy egy szavamra mozdultak, és megcsinálták. Sütöttem nekik egy doboznyi palacsintát, szerintem már megették. Ez az, amit biztosan jól tudok, ha ajándékot akarok adni. Eddig senki se csalódott benne. Egyáltalán, van ember, aki a palacsintát nem szereti?!

Két napja láttam, hogy a terasz mentén kihajtott egy bambusz. Ma kimentem megnézni, lehajoltam, nem volt sehol. Aztán a fejemhez ütődött, mikor felegyenesedtem. Már egy méter hosszú volt.

Úgy látom, a tavasz eszelős gyorsan behozza a lemaradását. Nemrég még csak rügyezett a cseresznyefám, másnapra kivirágzott, mostanra meg fújja a szél az elsárgult virágszirmait, szerencsére látok az ágakon pici zöld cseresznyekezdeményeket is. A méhek sokat zümmögtek odafenn, remélem, nem hiába. Söpörni van mit bőven.

Hosszú idő után megint sétáltam a kutyákkal, nagyon örültek. A rossz karom nem sokban hátráltatott. Bal kézzel is elég jól megy, mióta ikerpórázuk van. Cicaja is velünk jött, folyton nyávogva, de ezt így szokta. Szeretem a tavaszt, mert nincs túl meleg, se túl hideg, viszont minden illatozik és harsogóan zöld. Letörtem egy ág orgonát, illattal tölti be a szobámat.

Mit szórakozik velem a Fbook? Azt állítja, frissítettem a profilképemet. Pedig nem. Még azt hiheti valaki, hogy a majd 30 évvel ezelőtti képemmel akarok döngetni. Hol van az már, könyörgöm?! Onnan egy fogam se az igazi. A Fbook időnként önállósítja magát, de nem tetszik. Lájkolják sokan, mert azt hiszik, erre van szükségem, igénylem. NEM!! Káromkodom: a picsába, nincs szükség a régi arcomra, se az odaírt lájkokra, hisz rohadt rég volt! Igaz, az oldalamon még az a kép szerepel, talán cserélnem kéne.

Walter Extra - amikor még nem ismert engem és nem lett fiam apja - valami német műrepülő versenyen átvett egy tányért, amit később sokáig néztem, és ma is sajnálom, hogy nem hoztam el. Mellette Ferro, csodás kutyánk, akiről egy perc alatt lemondott, mikor új szerelme túl szőrösnek ítélte. Attól kezdve az én feladatom volt gondoskodni róla.

Ferro, én és Dani, a helyszín Butzweilerhof, repülőtér. A nyakát vakarhattam, mert mostani kutyáim is pont így hegyezik az orrukat az ég felé, ha ezt teszem. Szerettem őt nagyon. Ő is minket. Sokat segített az elviselhetetlent elviselni: az elhagyottságot, a magányt, a reménytelenséget. Boldogan ugrott fel, amikor a nyaklánca megcsördült, tudta, sétálni megyünk. Volt vagy nyolcvan kiló, de soha nem húzott, alkalmazkodott, fegyelmezett volt. Amikor megrázta a fejét, a nyála szanaszét repült, de hidd el, ettől nem szerettem kevésbé. Letöröltem, amit kellett, és kész.

Ez a kép még összes kölni megpróbáltatásom előttről való: Doris Rydl, akit nem találok a Facebookon, nem is értem, miért, velünk volt Dunaújvárosban az edzőtáborban, Erik Stiasny kísérőjeként. Csíptük egymást nagyon. Később Ausztriában egy versenyen olyan táblácskát tűzött magára, amin azt szerepelt, hogy "Mama der Ungarn". Sajnálom, hogy elvesztettem vele a kapcsolatot, és ma sem találom. Örökre elveszteni valakit tud fájni. Lehet, hogy már más a neve, tán férjhez ment, sose derül ki. Csak szívemben őrizhetem őt. Az is valami.

E kép Bulgáriában készült, Dani fotózta. Akárhogy számolom, túl voltam már a negyvenen. (Eszembe jut kisfiam időtálló mondata: "anya, mindig fiatalabbnak lászottál a korodnál, de már nem..." Ez egy nagy igazság, mondta volna Csodálatos Nalaya.)

Hazudtak. Megesik. A bambuszaim már mínusz 15 fokot se bírnak ki, pedig tízzel többre tartották őket. Sok elszáradt ágat levágtam, letörtem. Az elsárgult leveleket tépkedve némely országgyűlési képviselőkre asszociáltam: elhaltak, kiégtek, haszontalanok, mégis szívósan ragaszkodnak a helyükhöz; alig bírtam letépni őket.

Ági itt volt három napig, jól beittunk, kibeszéltünk mindent és mindenkit, sokat zenéltünk - ő még táncra is perdült -, a Street View-n megnéztem neki Amsterdam azon utcáit, ahol jövő héten járkálni fog a fiával, aki születésnapja alkalmából meghívta egy kéthetes európai körútra. Nagyon irigyelem ezért, e világon én már biztos nem töltök két hetet együtt, kettesben a fiammal. A dolgok egyensúlya azért működik: neki nem lesz soha menye, se unokája. Előbbi nekem már van, utóbbi még lehet.

Elképesztő a tavasz: napok alatt behozta a lemaradását, dühöng mindenütt a cseresznyefák virágaiban, a harsogó zöld fűben, nyílnak az orgonák, és még a fűmagom is kikelni látszik.

Vettem egy mechanikus fűnyírót. Csak tolni kell, a forgó lapátjai vágják a füvet áram nélkül. Buckákon nem kel át, azokat kihagyom.

Körülnézek itt, ahol lakni van szerencsém, és arra gondolok, nehogy beüssön valami krach. A status quo megvan, kérném a gondviselést, nehogy ezt felborítsa. Amikor sokáig szép és békés minden, valami képzelt törvényszerűség - remélem, hogy csak képzelt - elhozhatja a bombát, ami mindent széttör. Az ettől való félelmet folyton hárítom, és minden nap örülök annak, ami van.

Van "birtokom", amire annyi évtizedig hiába vágytam, ahol körülnézve megállapíthatom: ez mind az enyém. Igaz, egy egész élet munkája után, de legalább. Enyém a fű, a fa, a föld, ház, a kutyák, a macska, a hajnali békabrekegés, a csalogány hangja. Enyém a szabadság: bármit tehetek itt, bárhogy élhetek, senki nem szól bele. Amúgy a békabregegés mostanság állandó, hangos háttérzaj. Éjjel és nappal. Most van itt a szerelem ideje. A suszterbogarak is összetapadva futkároznak mindenütt a teraszon.

Épp leírni akartam, hogy a fiam már négy napja fel se hívott, amikor csöngött a telefon. Működik köztünk a telepátia. Megbocsátva.

Csicsergős, napfényes a délután. Eltakarítottam a bambusz hordalékát, locsoltam, kész vagyok. Kívül-belül rend van. Így a lelkemben is.

Megjött a szőnyegem. Utoljára 25 évesen vettem egyet, ott is maradt akkori barátomnál. A mostanit körülbelül 55 éve nézem, mindenhová velem jött; ne csodálkozz, ha megutáltam. Kikerült az előszobába, a kutyák abba fogják törölni a lábukat, én meg végre egy újat, tényleg újat nézhetek a következő 55 évben! Minden hajnalban, mikor lemászom a hálóból, örömmel tölt el a látvány, meg a süppedő érzés a talpam alatt.

Az előszobában eddig elviselt, ikeás spárgaszőnyeget már annyira utáltam, hogy megszabadulni tőle euforikus élmény volt. Se porszívó, se söprű nem volt hatással durva szerkezetére, csak három ujjal, illetve körömmel lehetett felcsipegetni róla a szemetet, kutyaszőrt satöbbi. Nem fog kárbaveszni, kettévágom és feldrótozom a kerítésre ott, ahol Cso kutyám még mindig kilát, és ez szabadulási vággyal tölti el.

Elmentem fekete tüllt venni szúnyogok ellen. Volt egy régi lécem két csavarral, amik pont ama két karikába dughatók voltak, amiket még anno becsavartam az ajtófélfába felül. A lécre rögzítettem a tüllt, alul kavicsokat varrtam bele, félkézzel fel is tudtam dugni. Túl hosszú lett, hiába mértem ki; tévedhetek én is. Reggel jött a macska, beléje akasztotta karmait a tüllbe, és lerántotta az egészet. Az időjárástól megvetemedett léc kettétört. A lelkemet szimbolizálta hétfő reggel: minden romokban.

Megcsináltam újra. Dróttal rögzítve, rövidítve. Működik. A drótozáshoz odafent kellett a jobb kezem is, sikítva túléltem.

Továbbra is a pozitívumokat kívánom előtérbe helyezni. Eljött hozzám a UPC-s ember, hozott új távirányítót mindössze 2k-ért. A régin már vagy hat gomb évek óta nem működött, eljárásokat kellett kidolgoznom, hogyan kapcsolhatok olyan csatornákat, amik 1-2-3-mal kezdődtek. Meg a többi. Most? Akármelyik gombot nyomom, működik! Hát nem csodás? De. A médiaboxot is kicserélte, igaz, elvitt vele vagy 60 giga filmfelvételt, amit még nem néztem meg, de könnyen beletörődtem. A "minőségi" élet része ez is.

A wc-m új csapja csodálatosan zár. Eddig két kézzel tudtam csak elcsavarni, most eggyel is könnyű. Aki ilyen apróságoknak nem tud örülni, az rosszul látja a világot.

Ennyi volt örömeim sora. A többiről bár beszélhetnék, de nincsenek. Amit érzékelek, az számtalan csalás, megvezetés, átvágás és megintcsak csalás. Az Andor utcai házam falára felírta valaki: "Birka nép!" Még a Horn-kormány idején. Sok évig néztem. Most nyert igazi értelmet. Bár ne maradna így...

Néha azt hiszem, álmodom. Szeretnék úgy felébredni, hogy örömmel konstatáljam: rémálom volt az egész.

Délegyházi hajnal, félhét, mentem szavazni. Őszi köd, de a madár dalol, a levegő illatozik. A szavazóhelyiségben csak a sok ottülő várt, más senki. Még vidultak is megjegyzésemen, miszerint ekkora szavazólapokat még nem láttam. Behúztam az x-eket saját tollammal, becsomagoltam és megnyaltam a borítékot. Kész! Állampolgári kötelességem letudva!

Tesco. Embertelen mennyiséget összevásároltam. Hordom be a csomagtartóból már órák óta kis megszakításokkal. Helyet is kell találni nekik. Meglesz. Locsoltam megint, hátha a fűmagok életre kelnek végre. Már vannak jelei.

Itt mindenki boldog. Én, mert annyi készletet halmoztam fel, amit tán még soha, két kutyám a szőnyegen, középütt Cicaja, szóval süt a nap és minden rendben. Ach, mire kimondtam, a kutyák kirohantak acsarkodni valami vasárnapi bevándorlóra, ettől Cicaja is útra kelt.

Az én bevándorlóim a hétvégiek, akik azt hiszik, itt szabadon lehet kutyákat futtatni bárhol. Menjenek a picsába. Bocs. Nem mondanám, ha lenne náluk póráz.

Mostantól a híreket fogom nézni, reménykedve, hogy annyian mennek szavazni, amennyien még soha. Hajrá, magyarok!

Utálnék arra ébredni holnap - mivel éjfélig biztos nem maradok fent -, hogy nem változott semmi. Változzon bármi bárhogy, csak ne maradjon az, ami. Kéééééééééééééééééééééééééééééééééééééééééééérem!

Áldott eső jött mára. Ládába ültettem felesben koriander- és petrezselyemmagot. Koriandert egyszer már termesztettem, utáltam az ízét, hallottam olyat is, hogy csak két emberfajta van: vagy utálja, vagy imádja. Hátha megszeretem. Az ősszel ültetett medvehagyma fütyül kikelni. Pedig volt hó is, ami neki kell.

Ma már nem nézek híradásokat. A tököm tele van a sakkozással, ki kivel, miért és miért nem. A helyzet annyira eldurvult, hogy csak pislogok: mi jöhet még? Remélem, holnapig semmi. És holnap is csak egy normális országgyűlési választás fog történni atrocitások nélkül. Kérem! Legyen így! Hajnalhasadtával, félhétkor elindulok - saját tollammal (miért is ékeskendék máséval?) - szavazni, miután magamhoz vettem a 20k-t kitevő Zsókautalványt, mert ha már autózom, elmegyek a 7-kor nyitó dunaharaszti Tescóba, és halálra vásárolom magam. Jó lenne, ha a kutya-macskakajáért is tudnék ezzel fizetni, de nem biztos. Krőzusnak érzem magam! Peregnek szemem előtt a száraztészták, fűszerek, konzervek, kávé, tea, tejpor, rizs, tartós tej, kexek, chipsek... minden, ami a túléléshez kell, mert ha háború lesz, jobb, ha előre gondoskodom magamról. Imádok készleteket halmozni. Pláne úgy járkálni egy ekkora marketben, hogy szinte bármifelé eldurvulhatok.

Szerinted a wc-papír belefér az utalványba? Szerinted elhinné a pénztáros, hogy én szoktam wc-papírt is enni?

Hajjaj, eljött tegnap végre az én csodás vízszerelőm - harmadszorra már nem tudott megfeledkezni rólam -, hozott új csapot a wc-mhez, fel is szerelte, újra megragasztózta a csészébe vezető cső végét, mert ahhoz nem lehet tömítőgyűrűt kapni - ő csak tudja -, most örömmel várok két napot, hogy a ragasztó megkössön, addig a fenti klotyó lesz üzemben. Kifizettem nyolcezret újfent. Elmondásából is tudom, milyen nehéz manapság szakembert találni. Mondta, hogy végzése után két évig nem is indult olyan szak, ahol ő vizsgázott. Tehát ha a vízfolyás végre megállt kívül-belül, akkor szerencsésnek mondhatom magam.

Ez a szép srác jobban megérdemelné azt a karriert, amit egy bizonyos tésztapofájú barom sikerrel befutott ugyane végzettséggel...

Félkézzel felnyaltam a fürdő padlóját - amely sajnálatos módon és utálatomra hófehér -, amin még egy újszülött pók is meglátszik. Tiszta. Várok. Remélek. Örülök is.

Azt hittem, csak két napja nem írok. Oszt mi van. Próbálom leküzdeni a vállamat a létrás ügy miatt, de nincs javulás. A félkarú óriás érezheti így magát. De ő legalább óriás. Nekem meg minden lehetetlen, amit két kézzel kéne felemelni. Időszerű volna például szúnyoghálókat applikálni a két ajtómra. Eddig felszögeltem őket. Ez most nem fog menni egy kézzel. Egyéb megoldásokon töröm a fejem: például egy lécre szögelem a hálót - leszorított könyökkel talán tudok kalapálni a földön -, majd egy kézzel felrakom valahogy. Ez sikerülni fog. A poszternek is ez lesz a sorsa, utálom nézni, hogy a sarokban áll összetekerve. Szerzek valami vékony lécet, ráragasztom, aztán felrakom ballal. Nem tudok belenyugodni, hogy megnyomorodtam.

Láttam egy csodás kis embert a tévében, ki valami gyógyszer miatt kéz és láb nélkül született. Aktív életet el. Úszik, mászkál, utazik. Világ körül. Tényleg csak törzse van, semmi végtag, két talpacska nőtt ki a fenekéből. Az autó hátsó ülésén viszik őt mindenhová. Egyszer azzal szórakozott, hogy körbefordult, miközben a szomszéd autóból nézték a pirosnál. Csak a vállát és vigyorgó fejét látták, megérteni biztos nem tudták. Itt megnézheted, ha csodát akarsz látni:

Hát micsoda ehhez képest a te nyomorod? - kérdezem magamtól. Lófütty! Még akkor is, ha nekem nincs férjem, neki viszont van felesége.

Ez csak a Lánchíd alatt készülhetett, ahol alig egy méter választja el a Dunától. Ha a futó vízbe ér, az olyan, mintha betonba ütközne. Biztos halál.

Háton, alacsonyan, háromszázzal vagy többel... Ez se életbiztosítás, viszont olyan, mint a Mindenség uralma, maga a Győzelem, az élet esszenciája... itt nincs félelem, csak dübörgő, dühöngő erő, végletes koncentráció és megtisztulás. Utána pedig megdicsőülés. Ha újra élem e pillanatokat, amikben volt részem, úgy érzem, nem éltem hiába. Ezt a tudatot - tudást - senki nem veheti el már.

Minden kép a centikről szól, egy nem véletlenül világbajnok pilóta kezéről, amely nem téved. Mivelhogy még mindig él: Besenyei Péter.
Erdős Zolitól kaptam a képeket, köszönet érte. Rajongói táboron belül maradnak:)

Jól esett a fülemben újraéledő motordübörgés, amit annyiszor hallottam kívülről és belülről is. Nincs más dolgom, mint nap-nap után aggódni Besenyőért, hogy mindig megússza. Remélem, ügyesebb lesz a létrával, mint én, mikor pont az ő képét - gépét - akartam a falra feltenni.

Kardamom.
Indiai fűszernövény, a magját használjuk. Nézem a Konyhafőnök sorozatot - isten bocsá', egyrészt van időm rá, másrészt szeretem -, ahol is a zsűri Michelin-csillagos séfje úgy nevezte eme fűszert, hogy kardamon. Ez nekem arculcsapás és hitelvesztés azonnal. Mintha egy elismert pilóta úgy írná le a fékszárnyat, hogy "fake-szárny". Mit mond ez nekem a szakmai műveltségéről?

Lehet persze ősi tévhit; hiába olvastam ezerszer Verne könyvében a Nautilust, mégis évtizedekig Nautiliusnak hittem, Kállai Ferenc, színművészeink legnagyobbja pedig haláláig azt hitte, hogy a monogám az monogán.

Van ilyen. Kevésbé kéne kritikusnak lennem, főleg azért, mert a toleranciát hirdetem.

Holnapután reggel hatkor szavazni megyek, saját golyóstollammal. Ha rámtukmálnának egy másik tollat, hazalopom és kipróbálom: tényleg elmegy-e a színe. Hallottam ilyeneket. Remélem, csak összeesküvés-elmélet, nem több.

Ha Dani ma se hív fel, szétcsapok közte. Harmadik napja nem kíváncsi édes jó anyjára. Aki ma kétszer locsolt, amire még nem volt példa április elején. De hát a drágán vett Barenbrug fűmag szomjazott a puszta földön, az esőre meg hiába vártam. Itt érvényét veszti minden országos előrejelzés; mindig más jön, mint amit jósolnak. Szélvihar se volt. Máshol de.

Látod, pont 6 éve költöztem ide. Akkor is viharos szél fújt, de sokkal hidegebb volt.

Hallok okfejtéseket arról, mennyire megviseli az embereket az óraátállítás. Fogalmam nincs, miért. Egy órával előbb kell felkelni? És? Ha olyan munkahelyet találsz, ahol korábban kezdenél, máris felborulna a biológiai órád? Jól van, később sötétedik, de ez vajon miért gond? Szerintem az emberiség nem is buta része annyi baromsággal foglalkozik fölöslegesen, hogy csak bosszankodom rajta.

A kutyáim egy nap alatt megszokták az új időszámítást. Csocso-szan tízkor kezdi el riszálni magát és a kezemet nyalogatni mintegy kajaosztásra felhívás gyanánt, ugyanúgy, mint két hete. És nem nézi az órát. Valakik abból élnek, hogy ügyet csináljanak abból is, ami nem ügy.

Szombat van. Nagypéntek után és húsvét vasárnap előtt. A napom glóriáját nyilván az adta meg, hogy Dani eljött hozzám. Alapvető dolga volt a pincében kinyitni a kerti vízcsapot. Sokáig nem jött víz, aztán vulkánként tört ki, becsapta az ajtót, mert mögötte van, engem meg tetőtől-talpig lefröcskölt. Kutyák fejvesztve menekültek. Elzártam végre a nagyon rossz jobb kezem segítségével.

Kaptam 200 eurót a görög útra, és egy okostelefont, amivel bármit lehet, csak telefonálni nem, mert az a része elgörbült. Az nem is kell. Viszont egy miniszámítógép lesz a kezemben ezután, amivel nemcsak a világhálón szágudlhatok, de kitűnő fotók sokaságát is be tudja fogadni. Idő kell, mire megtanulom a kezelését, de időm van bőven.

Sokan vihoghatnak rajtam, akiknek már rég van okostelefonjuk, de nekem ez az az első. És főképp nem telefon. Egy csodás gép csupán - "csupán" -, ami kapcsolatot teremt köztem és a világ között a világon bárhol. Nem tudtam, mibe kerülnek ezek, de kiderült, drágább, mint a laptopom. Ami Daninak most van, az már kétszer annyi. Szóval nagy ajándék ez nekem mindenképp. A karácsony se volt rossz, de ez felülírta!

Végignéztük a kubai képeket, hát... nem szeretnék odamenni. Dani is örült, mikor hazaindulhatott. A negyven év előtti szocreálban éreztem magam, amíg a képeket néztem. Volt fosás-hányás, rossz kaják, higiénia teljes mellőzése, viszont kedves és nyitott emberek. Összefoglalásnak ez biztos kevés, hiszen volt ott hófehér homokos tengerpart, türkízzöld tenger, esőerdő, vízesés, amit senki nem ronthat el. Lovaglás kicsike, soha le nem kefélt lovakon. A lovascsapat vezetője néha akár egy kilométerre is lemaradt, de a lovak tudták, merre kell menni. Az előre lefoglalt szállások mindenütt rendben voltak, a házigazdák a szívüket is kitették az asztalra. Csak mikor Dani lepihent egy köztéri padon, akkor jöttek sorra a kéregetők. Én Ploiestiben éltem meg ilyent a 80-as években, majd kicsivel később Egyiptomban a piramisoknál, tevegelés közben, mikor minden percben rángatta valaki a lábamat, hogy neki el kell tartania a családját, ezért adjak valamit. Nem felemelő érzés.

Most megint aggódnom kell. Hegedűs Dezső felhívott, de nem szólt bele. Háttérzajt hallottam, mintha a tévé szólna, de tőle egy hang sem. Percekig kiabáltam, szólongattam, de válasz nincs. Felhívtam a feleségét. Megnyugtatott. Nincs baja. Csak néha rossz gombokat nyomogat. Miért rémítenek meg régi barátaim ennyire?

Legyen még bármi ma, ezt a napot akkor is boldognak fogom elkönyvelni. Láttam a fiamat! Átölelhettem, csókot nyomhattam a nyakára - mert csak addig érek fel -, kivételes ajándékokat hozott, megette a tejfölös krumplifőzeléket csirkeszárny-pörkölttel, egy szavam se lehet. Aranyos és türemes volt, amíg az új telefonon próbáltam eligazodni, nem úgy, mint korábban. Kezdi már felfogni, hogy öregszem, hogy nem vagyok olyan, aki mindent jobban tudott. Már ő tud mindent jobban. Mintha belátta volna, hogy nálam az élet, az idő, ezzel együtt a készségek is fogyóban vannak, s mintha kezdené is ezt tolerálni. Szokásos türelmetlen, megmondóember-mentalitását háttérbe szorította. Díjazom. Nem szeretem, elismerni sem szeretem fogyatékosságaimat, de vannak. Jobb, ha látja.

Nyugi, azért még feltámadhatok, mint a főnixmadár! (Dezső felesége például már 84 éves, és úgy beszél, mint egy harminc éves. Lehet még tíz jó évem simán. A kutyáim is megérdemlik. A fiam pláne. Hajrá!)

Tegnap nem tudtam írni, mert krumpliszeletelés közben két ujjamat is elvágtam, folyt a vér. Tettem hasznosat is: kiszórtam egy doboz fűmagot tudva, hogy mára jön azt eső. Meg is jött.

A jobb vállamra estem, örömmel konstatáltam, hogy a lábaimban nem esett kár. És hogy a kerámia főzőlapom is csoda folytán ép maradt. Sok percbe telt, mire annyira feltornásztam magam, hogy kimásszak a szilánkok közül. Rémálmos percek ezek: kórház? mentő? eltört valami? Talán nem. Gyorsan bevettem egy Algoflexet, hogy legyen erőm összetakarítani. Megtettem. Porszívóztam is, nehogy a kutyák valami szilánkba lépjenek. A vállam nagyon kivan. Nem tudom felemelni a kezemet. Holnapra rosszabb lesz, tudom. Nem fogok orvoshoz menni, inkább így halok meg.

Most már tükröm sincs, meg poszterem se. Utóbbit összetekertem és a sarokba állítottam: egyszer még tapétaragasztóval felteszem, jó lesz. De ahhoz kéne a jobb kezem is, ami most nem működik. Dani szombaton jön, szerettem volna, ha látja szép, újradekorált konyhámat. Nincs rá esély.

A népviseletbe öltöztetett kisdedek sora sokkal hosszabb, mint ami itt látszik. Elkántáltak egy betanult versikét, minek első szakasza így hangzik:

A szemünkben hála ragyog,
a szívünkben szeretet,
felépült az új óvodánk,
örüljetek, gyerekek

Tovább nem volt idegem jegyzetelni. A Kedves Elvtárs nem állt elő, egy piros szalag mögött bujkált: Rétvári képviselő úr. Azt hittem, Észak-Koreában vagyok, pedig ez Magyarország, Piliscsaba. Édeseim, mi lehet ennél roszabb már?

Zűrös volt, beleizzadtam. Festem a falat a konyhában. Arról most ne beszéljünk, milyenre, nálam semmi nem végleges. Ezenközben muszáj volt pár centit arréb lökdösnöm a tükröt, amit fölül mindössze egy fiók fogantyúja tart, minek egyik végét a falba fúrtam, másik vége ráhajlik a tükörre, és nem engedi leborulni. A csavar, ami tartotta, kiesett a lökdösés következtében. Sajnos, nem volt a furatban tipli, ami jobban rögzítette volna.

Ott álltam bal tenyeremmel a súlyos tükrön, hogy ne boruljon a fejemre, jobbra lent a földön pedig a fogantyú a csavarral együtt, elérhetetlen távolban. Érdekes, sőt röhejesen reménytelen helyzet volt (talán még el is vigyorodtam kétségbeesésemben). Nem hajolhatok le, hogy felkapjam a fogantyút, mert azonnal leborul a tükör, rá a kerámia főzőlapra, és a többire. Leemelni nem tudom, mert nagyon magasan van és nehéz. Daka, most mi lesz? Kiabálhatsz nyugodtan, a kutya se hallja meg, nem igaz, meghallja, de minek.

Szuszogtam párat, aztán - ballal a tükröt nyomva a falhoz - jobb kézzel és lábbal elkezdtem összecsukni a szintén mázsás súlyú vaslétrát, amiről az előbb másztam le. Kavartam, forgattam, még az állammal is dolgoztam és káromkodtam, de végül összecsukva odatámaszthattam a pulthoz. A tükörrel szembe. Hogyan tovább? Kezem ügyében volt egy piros műanyag tálca. A tükörnek támasztottam az élét (ha iskolakör lenne, a rövidfalat), ráengedtem a nehéz létra tetejét és imádkoztam: csak addig maradjatok így, amíg lehajolok a kallantyúért!

Imám meghallgattatott. Ismét félkezes tükörtámasztás, félkezes létraforgatás és kinyitás, felmászás és csalódás. A lyuk olyan tág lett, hogy a csavar simán kiesett belőle. Lenéztem, és ott volt a gondviselés ujja: egy hurkapálca, amit azért vettem elő, hogy felkavarjam a festéket, de nem használtam. Inkább ráztam (tudod: a martini sem keverve, inkább rázva jó!).

A többi már simán ment: leharaptam egy darabot a hurkapálcából, bedugtam a lyukba, belecsavartam a csavart, amely addig simán megtartotta a kallantyút és vele a tükröt, amíg elrohantam egy csavarhúzóért, hogy rendesen rögzítsem.

A történet szereplői fentebb láthatók. Tükör a helyén, kibírta azt is, hogy megpucoljam, mert összevissza tapogattam, remélem, nem ébredek egyszer arra, hogy lezuhant és összetört mindent maga alatt. Amit a tükörtől balra látsz, az egy másik történet: ez az a sötétzöld, amit normális falfestékekben sehol nem találni.

Nehezen adom fel az álmaimat, jött tehát az abnormális megoldás: kalapácslakk. Csak az tudott ilyen színt adni. Ezt fémre, főleg rozsdás fémre szokták kenni, megvéd a korróziótól. Én a falra kentem. Le nem hullik, de azért nem jó ötlet, mert a legkisebb egyenetlenséget is kiemeli a fényes mivolta.

Van viszont gumikesztyűm, amit - ki tudja, miért - nem vettem elő. Talán mert síkhülye vagyok. Egy szivaccsal kentem fel a festéket, naná, hogy dicső jobbom csupa zöld lett. Kis üveg sebbenzint találtam, a nagyját levitte, de a körmeim reménytelenek. Mindegy, megérte, a festék azért fontos, mert a poszter tappancsai erre a fényes felületre jobban fognak tapadni. Kérdezned se kell, mi van a képen: Besenyő alacsony repülése Dani esküvőjén.

A kályha előtti vaslemezt és a kályha alját is zöldre festettem, naponta gyönyörködöm benne, fényesen ragyog. Szeretem ezt a kalapácslakkot, valamire biztos el fogom használni előbb-utóbb. Ahogy magamat ismerem.

Ági ismét meglátogatott, jókat dumáltunk, zenéket hallgattunk. Túl sok politikai műsort is néztünk, amitől az emberben nem csírázik ki a boldogság manapság. Hortobágyi palacsinta volt a szíve vágya, volt is hozzá minden, örültem, hogy örül neki. Mind megettük. Na jó, nem mind, öt-hat palacsintát elcsomagoltam neki a hazaútra sült almával és meggyel töltve. Figyelte, ahogy bekeverem a palacsintatésztát, mivel évtizedek óta nem sütött ilyet. Nekem már az is nagy haladás, hogy talán újra elszánja magát.

A kék madaramat befejeztem, de ez nem jelent semmit. Szoktam régi képekre rámenni új gondolattal. (Ági annyit kérdezett: ez milyen madár? Főnix, feleltem. Ami bármilyen lehet... Nem tudom, talán fajmeghatározást várt-e tőlem, csak azt tudom, nem díjazta. Nem baj. Ennyi telt tőlem, nem több.)

Utálom a telet, utálom, hogy az ereszcsatornám hamarost leszakad, hiába kötöttem fel zsinórral, ma leginkább mindent utálok. Azt is, hogy a fűmagokat nem szórhatom ki, amíg fagyosak az éjszakák, pedig a kertem undorítóan kopár. Utálom, hogy Dani is utálja majd, ha húsvétkor meglátja. Már úgy keltem háromkor, hogy mindent utálok. Vannak ilyen napok, gondolom, nálad is.

Felhívtam Tamást, a vízszerelőt, ki három hete azt ígérte, tíz perc múlva visszahív. Elfelejtette. Megszerelte anno a wc-csapot, ami nagyon folyt, forintjaimat láttam lefolyni a kagylóban, és sajnos átmeneti javítása után ez folytatódott. Dik. A forintjaim most is folynak le a semmibe. Ötezret fizettem akkor. Hogy mikor jön, nem tudni. El van havazva. Manapság minden szakember, aki még ért valamihez, így él.

A forintjaim folynak a klotyóba. Mitől legyek boldog? Keresem az okot. Mari jobban van, otthon van, egyedül látja el magát. Egy órát beszéltünk az előbb. Ez tényleg öröm. Végül csak találok valamit...

Próbálok hinni abban is, ami végül is elkerülhetetlen: hirtelen véget ér a mínuszos tél, kitör a tavasz, levélbe szökkennek a fák, szirmot bontanak a virágok, illatok lepik el a levegőt, és vége ennek az undok szürkeségnek, ami ma is rajtam ül. Muszáj ennek mihamarabb bekövetkeznie! Iyen novemberi kép és hang bizisten máskor még nem volt március végén.

Ember, már vagy hat hónapja várok a kikeletre, fáradok. Jó tudni, hogy bármit teszek vagy nem, a kikelet magától eljön, és beterít az újraéledés csodáival. Ez az, amit senki meg nem állíthat! A halálról mondják azt, hogy biztos, én meg a tavasz pillanatokon belül bekövetkező, elemi erejű kitöréséről mondom ezt. Csak már látnám!

Nem akarok úgy ébredni, mint ma, hogy szar és szürke minden, hogy a kocsimon jégpáncél, a madaraim hiába kopogtatják a földet, mert fagyott - szórtam nekik ma is elég napraforgómagot, és cinkegolyók is lógnak a fán.

A rigó dalol, azzal nincs baj, a gerle is búg, ők már biztos többet tudnak arról, ami várható. Nekem is kéne valami, ami több a mainál. Utálom a mai napot, mert semmit nem adott.

Utólag rémülök meg: valakiket tényleg lelőttek. A szlovák újságíró srácot és a barátnőjét. Kormányváltás a következménye. Már nem tudom, előbb álmodtam-e meg, vagy utóbb, de rémisztő mindenképp.

Rossz olyan világban élni, ahol ez megtörténhet. Néha úgy érzem, országunkban is csak hajszál választja el a hatalmat attól, hogy ilyen lépésre szánja el magát.

A kommunizmus évtizedei alatt fiatal voltam, bátor. De nem renitens. Mindig tudtam, mit mondhatok, mit léphetek. Nem léptem át semmilyen határt. Érzékeltem a határokat, természetes volt, hogy mindenki ugyanígy van ezzel. Ezért nekem nem szokatlan, hogy megint vigyázni kell a szavaimmal és a tetteimmel. A Big Brother figyel, tudom. Mondhatnám, hogy nem ilyen lovat akartam. Mondom is.

Márta fél az internettől. Évek óta bátorítom: vágjon bele, többet ad, mint ami miatt félnie kéne. Te hülye - mondom neki -, mit gondolsz, ki kíváncsi rád? Azt hiszed, a nyolcvanezres nyugdíjadból még valaki lecsíp egy darabot? Vagy a férjed hatvanezréből? Mindketten a halálküszöb alatt vagytok.

A halálküszöb 7000 méter. Ha nincs oxigéned, nincs mit belélegezned, ami életben tart.

Kivágtam egy csomó bambuszt; ezeket, amik elsárgultak. Hazudott, aki eladta, úgy volt, hogy mínusz 25 fokot is kibírnak. Hát nem. Mindenki hazudik!

Felhívott Gabi, hogy csecsemőjének gyógyszerekre van szüksége, amiket nincs, aki kiváltson. Naná, hogy felnyergeltem a Suzukit, és elhoztam neki, amit kellett. Be is mentem megsimogatni a csöppség ici-pici talpát, és nézni, ahogy rugdalódzik. Nem nyúltam semmihez máshoz. Még emlékszem magamra: görcsöt kaptam volna, ha valaki megérinti Danit. Tudom, milyen ez. Cipőmet már az ajtó előtt levettem. Jól viselkedtem, és időben távoztam. Szerintem sokan nem tudják, milyen fontos időben távozni.

Szerencsésen véget értek az ünnepek, senkit nem lőttek le, meg se pofoztak, hálistennek! Kezd nemzetünk felnőtté válni és civilizálódni. Én így értékelem.

Hogy miért, én se tudom, most jutott eszembe egy 1966-os emlék, amikor az Elektroimpexnél dolgoztam, és egyik főnököm hívott be magához - mellesleg folyton a hajába túrt, s ettől korpák hullottak a fekete asztalra -, kedves, szimpatikus fiatalember volt, azt találta kérdezni, hogy miért nincs a nyakamon ránc. Mellesleg pozitív attitűddel mondta. Voltam kábé 19 éves. Rögtön Ági jutott eszembe, akinek a nyakán már akkor is ránc volt keresztben. Valamiért ez olyan meghatározó pillanat lehetett, hogy azóta is figyelem, van-e a nyakamon ránc. Nincs. Most már talán nem is lesz. Keresztben biztos nem.

Isten biztos megbocsátja, de első gondolatom az volt, hogy ennyi randa arcot egyrakáson régen láttam. Próbálok púderozottan fogalmazni, talán így helyesebb: kissé élemedett, kissé szürrealisztikusan akár szép arcok egyvelege is lehet ez... (Nekem nem jött be.)

A szónok épp azt mondta, Bem József áttért a muszlim hitre. Én se tudtam, de Bayer Zsolt igen. E percben, mikor ez elhangzott, semmiféle ovációt nem hallottam a tömegből. Szónoklatának e fordulatát azóta se értem. Biztos kiköhögött belőle valami olyat, amit ma boldogan hazavihetünk történelmi párnánk alá dugandó, de ezt talán nem vártam meg. Lehet, hogy kár volt?

Gyerekek, a lényeg az, hogy a lövöldözés és a pofozkodás még nem kezdődött el! A MÉG a lényeg. Mert nem vagyok biztos benne, hogy nem lesz MÁR is...

Nagy pofon lesz. Talán meg is ölnek valakit. Ezt álmodtam az utolsó percben, mielőtt felébredtem volna. Valaki mondta. Arra már nem emlékszem, ki. Az ijedtségtől ébredtem fel. Az utolsó álmát az ember nem felejti el úgy, mint a többit.

Nem keresek álomfejtőket, csak félek, hogy tényleg. Túl sok híradót nézek, talán azért. Minden a választásról szól, matekoznak, a tököm tele az egésszel. Miért hiszik azt, hogy ez hírérték? Kevés szó esik arról, hogy ki mit akar, inkább latolgatnak, ki miért lépjen vissza vagy ne. Ez nem érdekel, csak a végeredmény.

Semmi előremutatót nem tettem ma, ha a képem festése nem számít annak. Már hatodszor festem át, a franc tudja, mikorra fog megszáradni. A boldogság kék madarát ábrázolom, és ma már nem látszik nyomoréknak, mint tegnap. Ez a GDP-n vagy a szavazói hajlandóságon nem fog változtatni, de nekem némi haladás. Kaparja ki mindenki a saját kis boldogság-gesztenyéjét, azt mondom. A nagyok meg gondolkozzanak nagyban. Ő dolguk. Én csak arra figyelek, hogy az őskori, tűzköves öngyújtót ne az arcom előtt szikráztassam, mert a szemembe ugorhat egy szilánk. Eddig megúsztam.

Notting Hill.. nem bírom ki, hogy ne nézzem meg legalább egy részét, ma megint műsoron volt. "He maybe the reason I survive"... tudom, she van a dalban, de nekem csak "he" van, aki a fiam. S aki miatt túlélni kívánok, amíg bírok.

Paradicsommagokat ültettem poharakba. Meghallgattam az Invitel CD-jét, amit kértem. A beszélgetésünk során egyszer sem hangzott el a "hűségidő" kifejezés, csak az, hogy határozott idejű szolgáltatás. Ha a hűségidőt hallottam volna, rögtön sikítok. Ügyesen kikerülték, észrevétlenül, tehát két évig maradnom kell náluk. Asszák meg. Belefáradtam a vitatkozásba.

A földhivatalnak megküldtem postán a határozatot, hogy már lakóház vagyok, átutaltam a 6600-at, ami ezzel jár, az önkormányzatnak is írtam levelet, hogy talán szólhattak volna decemberben, hogy tegyem ezt meg, hisz ők tudták, mi a következménye. Azóta hallgatnak. Biztos túlképzelem saját jelentőségemet, ha azt feltételezem, hogy magukba néztek. Méltányosságot kértem, engedjék el az idei adót. Ez az, amire nem jött válasz. Viszont még jöhet. A tavasz is megjött, ki hitte volna! Holnap pedig a nyugdíjam is megjön, hurrá!

Van, aki biztos nem, de én szeretem a hétfőt. Ami abból fakad, hogy utálom a hétvégét. Mindenféle emberek szabadon járkálnak kutyáikkal, én meg egyre jobban félek tőlük. Kell a francnak, hogy még egyszer Cso úgy elrántson, hogy összetöröm magam.

Még várok a fűmagvetéssel, pedig már nagyon rá vagyok kattanva. De hátha lesz fagy, é az nem jó a magnak.

Festegetek, káromkodom, mert sose úgy néz ki a kép, ahogy akarom, és időt kell adni annak is, hogy száradjon, mielőtt folytathatom. Most ez van. Szobámat betölti a terpentin szaga. Ami fogytán van, ráadásul a festékboltban sem lehet kapni. Igaz, a pasi felírta magának, talán jövő hétre tud rendelni. Nem is értem, miért ilyen szolgálatkész, rajtam kívül szerintem senkinek nem kell terpentin. Vízbázisú lakkot már vettem, be is lakkoztam három képet, majd holnap meglátom, hogy néznek ki. Mivel ma már sötét van, a lámpafény pedig szart se ér. A lakk többi részét a padlóra szánom, ha már elmúltak a sáros kutyalábnyomok, és odakint a világ is sármentes lesz. Erre egyelőre semmi remény.

Nőnap, tudom. Dani gratulált is. Az egész nap mégis valahogy szürke. Egész nap esik. Cso lehányta a szőnyeget. A kép, amit festek, nem akar összeállni. Pozitívum: meghozták a fűmagot, amit tegnapelőtt rendeltem. Különleges. Strapabíró. Majd meglátom. Lassan ideje lesz elvetni, hisz március van. Ez nem rajtam fog múlni. Dani mindig azt mondja, ronda a kertem. Ezen változtatnék.

Állataim itt hevernek körülöttem. Fontos emberektől azt hallottam: ők a boldogsághormonok kiváltói. Aláírom. Ha meg se érintem őket, csak rájuk nézek, már boldog vagyok. Cicaja a könyökömnél fekszik egy piros párnán, most simogattam meg, a fejét se emelte fel, ami azt jelenti: teljes biztonságban érzi magát nálam. Rossz lesz nemsokára kirakni a "vadonba", mert éjszakára mindenki kimegy.

Délegyháza most sártenger. A hatalmas hóbuckák, amket egy vidám hókotró elém pakolt, még nem olvadtak el. A szomszéd lejtős kapuja elé parkoltam, mert a saját kapum előtt bokáig ér a sár. Balett-táncosokat megszégyenítő ugrásokkal tudok csak átkelni az úton a házamig. Tudom, el fog ez múlni gyorsan, csak idő és némi szél kell hozzá.

Mindjárt kilenc óra; nagyon rég nem voltam ébren ilyen sokáig. Télen úgy működöm, mint a mackók... vagy sünök? Korán elásom magam csodás paplanom mélységeibe, és várom a hajnalt. Szerencsére egyre korábban jön. A holnap szebb lesz, mint a máma volt! E szavakkal fekszem le öt perc múlva, legyen a te estéd is csodás!

Négykor keltem, telehold-közelben ez megszokott. Megizzasztottam pár cinkegolyót a mikróban, mert kővé fagytak. Új szotyolát is szórtam ki, mert a héjakból ítélve nagyon fogy.

Nem csoda, ha 11-kor már ebédelek, nicht wahr? Tejfölös krumplifőzelék - babérlevéllel - és sült csirkecomb. Tanyasi. Úgy jóllaktam, hogy most azon küzdök, el ne aludjak így a nap elején, legalábbis amit mások annak mondanak. Én már majd nyolc óra ébrenlétet magam mögött tudok.

Már egy hete az volt az előrejelzésem, hogy az idei tavasz robbanásszerű lesz, és most a meteor ezt látszik igazolni. Pár napon belül a hőmérséklet 20 fokkal lesz több, mint ma. A bütyköm biztos ezért fáj.

Ezek tudnak valamit: madarat csak azon a golyón látok csipkelődni, amit a mikróból vettem ki. Hőérzékelőjük is lenne?

Ausztria, műrepülő Eb, 81. (Itt szedtem fel Walter Extrát.) Sinyának segítek bekötni magát a versenyszám előtt. A gép előterében Witek Péter - Wige - bohóckodik, ahogy szokott. Malév-pilótának készült, angol tanfolyamra járt. Elsőre ezt tanulta meg: Why not go to the kurvaanyád?

1982. május 11: A Budaörsről Dunakeszire tartó An-2-es, a műrepülő válogatott jórészével tele a Hármashatár-hegynek ütközött, és elégett. Witekkel együtt. Sinyával együtt.

Ez Weingärtner Feri - Wege - valahol az NDK-ban a Z-526AFS szárnyánál, 1980-ban. Csak az erdő miatt tudom, ami a repteret határolta. Szocialista Eb zajlott ott.

Wege igazi "erőember" volt, csupa izom, törődött magával, számtalan szines vitaminbogyót szedett (előbb volt mégis náthás, mint én). Wege... egy picivel előbb lettem oktató, mint ő, Budaörsön úgy szálltunk fel a Z-526F-fel, hogy én ültem az első ülésben. De ez nem számított, együtt gyönyörködtünk a hidegfront utáni elképesztő felhőkben hol alattunk, hol felettünk. Ezt a repülést se miatta, se a látvány miatt nem tudom elfelejteni. Ő is az An-2-esben égett el a többiekkel.

Eric Stíasny... szintén halott már. Dunaújvárosban edzett velünk, később férjem, Walter épített neki egy módosított Pitts-et - ez is az, amit látsz -, amivel alacsonyan csinált néhány dobott orsót, és beleállt a földbe. Pilótának nem nagyon, de építészmérnöknek tehetséges volt, még nekem is tervezett egy szobát új házában, ahol Danival együtt élhetnénk Ausztriában. "Wie ich dich schätze" - e mondata ragadott meg még Walter műhelyében, mikor a gépe készült, s találkoztunk 81 telén. Ki hinné róla e kép alapján, hogy 130 kilóról eszelős akarattal fogyott le ilyenre. A módszere a hegymászás volt, és persze a nagy kitartás. Amikor megismertem, már ilyen sovány volt, de még furcsamód hátradőlve járt, mintha nagy pocakot cipelne. Doris volt az ő nagy szerelme, mindenhová magával hozta, Dunaújvárosba is. Vele képzelte el az életét, és abba én is belefértem volna Danival, mert valahogy beküzdöttük magunkat a szíve csücskébe. Doriséba is.

Ez egy miskolci edzőtáborban készült kép, éppen Molnár Andris - szakállas, szemüveges - volt az edzőnk. Az Aerotriga bal kísérője. Besenyő hülyült: egy focilabdát tartott az arca elé. Minden képnek van története, ennek is. Molnár Andrissal itt voltam együtt utoljára. Nem félreértve: egy csapatban.

Évekkel előbb ő volt életem nagy szerelme. A nagy szerelmek idején az ember úgy érzi: belehal! Úgy éreztem. Nem lehettünk egymáséi: nekem férjem volt, neki családja. Félreléptünk egymással Békéscsabán egy edzőtáborban, és utána rengeteget szenvedtünk. A magam részéről biztos. Belehalásig. Aztán megjött Sanyi Kirovográdból, sírtunk együtt, de én már nem tudtam az lenni, aki voltam. Feleség.

Andris meghalt, leesett egy létráról és nyakát törte. Kijárt volna neki a repülőhalál, de ahhoz túl tehetséges volt, hogy hibázzon. Sosem hibázott. Csak akkor, mikor arra a rohadt létrára felmászott.

Szerencsés a természetem: gyorsan tudok váltani. A reménytelent elengedem, a reményteljest elveszem. Ő volt Walter Extra. De ezt már sokszor elmeséltem.

Higgadjunk le, itt egy szép felhő egy szép géppel, éppen Speichersdorfba utazás közben:

Felvillanyozott egy régi képeslap, amit a fotóim közt találtam. Csopak az ifjú életünk rendkívül fontos állomása volt. Évekit ott "dőzsöltünk" zsíros- és lekvároskenyéren a paloznaki hegyen, ami Csopak mellett van. Csopak számunkra - Ági, Márta, én - szinte szent hely.

A strandra vezető keskeny aszfaltúton valaki felfestett egy vonalat, és odaírta: Soul Bridge. Ahogy átléptem, tényleg úgy éreztem, a lélek hídján járok. Ott volt első nagy szerelemem, Télbi, majd utána Daubner Béla. Ő még nagyobb. Ahogy egy hülye tini, vagy akár húsz éves szeretni tud, mindent feledve, én úgy szerettem őket. Csopak rengeteget adott nekünk. Évekig oda stoppoltunk, ott nyaraltunk, hol dolgozva, hol csak úgy.

Nem tudom, mikor kelt ez a lap, majd Ági pontosítja, ha eljön, én a 68-körüli évekre datálom:

Szendrődi Zsolt az élete szerelme, gyermeke apja volt, de akkor még nem. A lapot Ági címezte meg, de én írtam rá sokat.

Csopakon csöveztünk, épp egy strandon álló sufniban, minden nélkül, ezt írtam le valahogy sok apró betűvel. Fáztunk és éheztünk, de boldogok voltunk, mert Csopakon lehettünk. Ági Zsolt után vágyott, én meg Béla után. Hoppon maradtunk. Nagyjából 50 éve volt, de gyönyörű.

A képeslapon 1 Ft-os bélyeg volt... Tényleg hihetetlen ma már. Nem tudom, hogy Zsolt ezt a lapot visszahozta-e, vagy el se küldtük, de mindenképp kuriózum. Számunkra biztos.

Ági Zsolt fia már elmúlt negyven éves. Apja, a híres Liversing-gitáros meghalt. Ági még él, szerencsére. Soha, ebben az életben legalábbis, nem fogja kiheverni Szendrődi Zsolt elvesztését. Ő volt a lelki társa, egyetlen szerelme. Én - saját jogon - merem mondani: Ági csak azért küzd még az életével, mert a fiuk él.

Nehéz innen vidámabb témára visszajutni. Nehéz Ágit rábírni, hogy bármi miatt sírjon. Nem tud! Irigyel azért, mert egy hülye filmen elkönnyezem magam.

Megértek én mindent oda-vissza, de szörnyűnek tartom, ha valaki sírni sem tud. Azt jelenti számomra, bezárkózott egy olyan kőkemény önmagába, ahonnan kitörni nem lehet. S mivel régóta így van, reményt sem látok, hogy ez megváltozzon.Inkább én sírok helyette. Én még tudok. Akármikor. Elég az anyósomra gondolnom.

Duplán vagyok mérges. Leginkább az önkormányzatra; megint kikszabták rám az egész évi házadót 71k összegben. Nem keves pénzért intéztem el, hogy a házam végre lakóház legyen nyaraló helyett. Decemberben erről meg is jött a határozat. Kapott belőle a polgármester is. Nem is tagadták. És? Szólt valaki, akárki nekem, hogy el kéne mennem a ráckevei földhivatalhoz, hogy ott is átvezessék e változást? NEM.

Hadd kérdezzem igazi dühvel: mi a francért fizetem az összes kormányhivatalt, ha egymásnak se továbbítják a határozatokat?! Ha egy sor e-mailt nem tudnak írni, vagy a telefont felvenni, hogy tudassák velem, mit kell tennem?

Mivel január 1-jén még nem volt bejegyezve a házam megváltozott státusa a földhivatalban, egész évre kivetették a házadót.

A jegyző, aki most megadóztat, december közepén már tudta a tényállást. Ő vajon miért ül ott, ahol? Miért hittem egy percig is, hogy miattam, a település lakóiért? Hogy netán az érdekünket képviseli? Az a kép körvonalazódik bennem, mintha kezeit dörgölve várná a január elsejét, há, nincs meg a hivatalos bejegyzés, akkor hajrá, kereshetünk egy kis lóvét megint ezen a nyuggeren! Kiperkálta az elmaradt öt évi házadót (amit az utolsó pár hónapban hoztak tudomásomra, mielőtt elévült volna), belefér még egy!

A szerencsétlen hitelkárosultak ellen a bankok sorra vesztik el a pereket, ha kiderül: a tájékoztatás nem volt teljeskörű. Hát nálam se volt. Semmilyen.

A másik az Invitel. Egy hülye, kötelezőnek mondott sávszélesítés miatt két éves hűségre köteleztek. Nem mondták! Ma megint van a postaládámban értesítés, mert nehogy elektronikusan levelezzenek velem, amit simán elolvashatok; menjek megint négy kilométert a postára, hogy elolvashassam, úgyis nekik van igazuk.

A tököm tele van mindenkivel. Csak a lóvét szipolyozzák, csalnak és hazudnak, kijátszanak, mert hülyének néznek. Módot sem találok arra, hogy bizonyítsam: nem vagyok hülye. Vagy legalább nem annyira, mint feltételezik.

Hadd vigasztaljam magam 1987-es emlékekkel! Speichersdorfba tartottunk az Europameisterschaftra. Én az Ancsából fotóztam, a kötelék közelebbi tagja Besenyő, mellette Balatoni Józsi. Istenem, micsoda boldog idők! Ezt a Golfot nagyon szerettem, mert bár baromi nehéz volt a kormánya, kellő erővel viszont nagyon pontos. Minden gép más.

Az Echo, amivel "kiskorú" B. Józsi repül, nagyságrendekkel könnyebben kormányozható gép volt, női kezekbe való. Mivel könnyű, sokkal ficergősebb, nem mindig ott állt meg, ahol akartam.

Cicaja az ajtó felé sompolyog, mivel az útvonalába az ott heverő Cso feje belelóg, különös figyelmet fordít rá, hogy lassan közlekedjen, szemeit a kutyán tartva. Tudja - én is tudom -, ha sietne, Cso utánakapna. Hiába, az akita vadállat marad örökre. Mindennek utánakap, ami fut. Hogy Cicaja még él, azt saját józan belátásának köszönheti. Sokat tanult, mint én is. Így valahogy megférünk egymás mellett. Tolerancia és tanulás nélkül nem menne. Az állatok csodás tanítók, ki kell jelentenem.

Gyerekek, március van! A tavasz elvileg elkezdődött! Örüljünk! Nyomait nem látom persze, minden utca fagyos hóval borított, a hőmérséklet se idézi a tavaszt, de már sokkal előbb hajnalodik. Ez is valami.

Álmomban a pesti Dózsa György úton jártam, mindent hó borított, sehol egy felfestett jelzés, csak fehérség. Eléggé tanácstalannak éreztem magam. Így lehet az is, aki egy hóátfúvással nehezített úton próbálja megtalálni az irányt.

A szomszéd Johnny kutya sokat ugat. Unatkozik. Pótcselekszik. Őt nézve arra gondolok: a kutya nem a házának, a kerítésnek, a kertjének fogadott örök hűséget, hanem az embernek. Ez esetben annak, aki sosem engedi maghához. Biztos, hogy egy panellakásban élő kutya is sokkal boldogabb, mint ő, hiába van neki kertje és futkosási lehetősége. Egyedül van, hidegben, szélben, hőségben, mindig. Johnny a kerítésre ágaskodik, ha közeledem, olyan kitörő lelkesedéssel próbál engem közelebb csábítani, amitől meghatódom, de csak három ujjamat nyújthatom neki a drótokon át.

Kutyáim akkor jönnek be hozzám, amikor akarnak. Rendszerint egész nap, kivéve az éjszakát, és azt a pár délelőtti, jóízű verekedést, vágtázást, amit kint követnek el egymással.

Ez minimum öt őszapó, akik együtt lógnak egy cinkegolyón. Róluk azt tudom, hogy sose jönnek egyedül. Nagyon szociális madarak. Nevük tán azért az, ami, mert szürke-fekete a tollazatuk. Fejük fehér, hátul egy kis fekete tonzúrával, amitől kopaszodó öregember képzetét keltik. Sosem hajtják el csapattársaikat az élelem mellől. A cinegékkel ellentétben.

Azt olvastam az őszapók családcentrikusságáról, hogy mikor valaki az ablakba rakott egy kalitkát kicsi őszapóval, és a fióka segélykérő hangokat küldött, jött egy csomó felnőtt őszapó, és etetni kezdte a rácson keresztül. Ez gyönyörű! Nem vagyok egy ornitológiailag képzett egyén, és az is lehet, hogy más madárfajok ugyanilyen csodálatra késztetnének, de engem ez most nagyon. Örömmel látom őket a kertemben. Megtisztelnek a jelenlétükkel. Bevallom, sose láttam ezelőtt ilyen madarakat. Ilyen szimpatikusakat pláne nem. Hajnalbn szórom megint a napraforgómagot, kölest, nehogy éhen maradjanak. Napfelkelte előtt már megjelennek.

Nincs kedvem híreket nézni. Minden arról szól, ki kinek a javára mond le, számokat, jóslásokat, százalékokat, előrejelzéseket hallok, nem igazodom ki közöttük; unom nagyon. Csinálják jól, és kész. Tudniuk kell, mi a tét. Ha ők nem tudják, én hiába tudom. Csak mérgelődnék. Az meg árt az egészségnek, igaz?

Megleltem a bulgáriai képet, amiről nemrég beszéltem. Dani fotózta. 7-8 éves lehetett - vagy kevesebb? délutánonként még aludt -.

Talán nem csoda, hogy néha-néha kicsit beleszerettem. Semmi ez meg az, csak úgy vibrálás szinten. A tíz éves csapatmunka nem bírt volna el többet, egyikünk se szorgalmazta. A vibrálás meg arra jó, hogy töretlenül szeretem őt, bármi történjék is. Túl azon, amit a megbecsülés és tisztelet szavak jelentenek. Tudom, hogy ő is így van ezzel. Ez így szép és kerek.

Lám, sikerült úgy elmondanom a meg nem történtet, ahogy megtörtént, vagyis ahogy nem.

Muszáj híreket néznem ebben a felfordult világban: örültem, hogy Hódmezővásárhelyen az győzött, akinek drukkoltam. Éreztem, hogy így lesz. Ha a többi megérzésemnek is hihetek, akkor talán beköszönt egy jobb - vagy legalább más - világ. Nemsokára. Sose voltam még ennyire kíváncsi választópolgárként.

Közeleg a mínusz 22 fok. Van ebben jó is - mindig azt keresem -, például hogy talán a mezei poloskák populációja több más, káros rovarral együtt megfogyatkozik. Gondolok a kullancsokra és a darazsakra az ereszem alatt. A cinege-, veréb- és őszapó-forgalom jelentős volt ma kertemben. Gerlék is jöttek napraforgót enni. A következő fagyos napokban szegény kis isten madarai nagyon rám lesznek szorulva. Nem okozok csalódást. Sajnos, a három kiló diót már mind megtörtem, el is fogyott, de van szotyola és cinkegolyó még három. El se tudom képzelni, hol vészelik át a fagyos éjszakákat. Hajnalhasadáskor már itt vannak és zabálnak.

nekem már néha extraordinary, és főképp a jövő is az övék. Kell hogy legyen!

Ez a wc-deszka akkora ötlet, hogy ha száz évig élnék, se tudtam volna kifejezőbbet kiötleni. Hajrá, diákok, tiszta szívvel veletek vagyok. Miért nem mondok többet? Mert félek. Talán már ez is túl sok volt. Jöhet értem hajnalban a fekete autó, koromnál fogva TUDOK már félni. (Csak azt remélem, pont koromnál fogva, hogy már senkinek nem kellek se pro se kontra...)

Ez a világ nem az, amire vágytam, amit reméltem. Minden reményemet ezért a diákokba fektetem, hátha ők el tudnak érni valami változást. Az ifjúság csodákra képes.

Esett hó, víz, felváltva. Kilátástalanságomat felváltotta a kilátás, amiről már beszéltem, mikor ablaktörlőt cseréltem. Ebben a foyton szemerkélő világban igazi áldás egy jó ablakötrlőlapát a szélvédőn. Durva cipőt vettem fel, hogy szétrugdossan, letapossam a hóbuckákat, amiket idetolt egy gondolkodásra képtelen, vagy akár rosszindulatú, kárörvendő hóeke-kezelő ember. Szerintem még mosolygott is, mikor engem elásott. Ez hiányzik nekem: az egymásra figyelés, a jó szándék.

Elmentem vásárolni, és az autót is behoztam a kapu elé a kitaposott ösvényen. Gond egy szál se. Maximum a saját hülyeségem, hogy a főtt csirkékkel teli tálat a földre tettem a konyhában, mintha nem lenne egy Csocso kutyám, ki az első percben, hogy kilépek a szobából, ráveti magát. Megttette. Megszidtam, kiküldtem. Nem ő tehet róla, hanem a hülye gazdája: én. A büntetése az, hogy ma már nem kap enni.

Kénytelen vagyok elgondolkodni azon: én vajon milyen büntetést érdemlek? Ő egy ösztönlény, behabzsolja, amit talál, ha otthagytam, ahol ezt megtehette, ki a felelős érte? Én. Ennek ellenére azért nem kap ma vacsorát, mert túl sokat felzabált. Miattam; ki más miatt?

A kutya olyan, amilyenné neveled. Maci soha nem lép a konyhába, Cso viszont azonnal, ha öt méterre eltávolodom, és már látókörömön kívül kerül. Ezt nekem kell tudonom. Azt is, hogy Cso soha nem fog távollétemben semmilyen tiltást tudomásul venni. Az akita ilyen.

Maciban bízhatom, Csóban soha. De hát én akartam! Nekem kellett egy akita, akiről ma már tudom, milyen ösztönlény, majdnem nevelhetetlen, de mégis imádnivalóan kedves, nyalakodós. Nem gond néhány parancs: leül, lefekszik, még hanyatt is dobja magát, ha azt mondom: "döglik!", viszont mindig öntörvényű marad. Tudtam ezt előre, mégis meglepődtem, mennyire nem lehet megváltoztatni. Így már az én keresztem marad, de nem nagy baj ez. A szépsége, a kedvessége mindent megér.

Örülök, persze, hogy meghozták a nyomtató/szkenneremet, és be is tudtam üzemelni, sőt már nyomtattam is. Wireless! A wifiről táplálkozik, madzag - usb-kábel - nem kell hozzá. Az ilyesmitől alapból elvarázsolódom. Csak simán kiadom parancsot: nyomtass! És ő teszi. Beszarás ez az új világ, de nagyon élvezem. Akinek már rég van ilyenje, nyilván jót röhög rajtam. Igaza is van. Alaposan le vagyok maradva.

Örömöm nem sokáig tartott, mert Mari barátnőm még mindig kőrházban van, nem tudható diagnózissal. Egész nap érte aggódom. Beszélek a lányával, tegnap sírt, ma optimista volt - ilyen a természete -, ettől én is pozitív lettem. Vannak emberek, akikről nem tudod elhinni, hogy bajuk lehet, hogy feladják, hogy elmennek, nem, soha! Mari ilyen. Imádkozom belé az erőt, a kitartást, amit magától is tud. De hátha segítek így is.

Festettem ma is, rég lemondtam arról, hogy számottevőt alkothatok, csak azt szeretném, ha nekem tetszene. Elhiheted, ez is ritkán sikerül! Vagy tízszer kaptam ma fel a képet, amit idetámasztottam a székhez, hogy lássam, aztán viszem az asztalra, hogy még egy egy vagy tíz ecsetvonást ejtsek rajta. Most hagyom száradni, majd holnap tovább gyötröm magam vele. Vannak e műfajnak élvezetes momentumai, és vannak nehezen kivitelezhető, ezáltal nyűgösen elviselhető részei. Ezek lesznek holnap. Nem biztos! Ahhoz elszántság és ihlet is kell. A holnapról nem tudok semmit egyelőre. Csak azt, hogy szeretném jól csinálni, bármi legyen is benne.

Csirkemáj vajon, fokhagymával, kakukkfűvel, sóval, borssal hirtelen sütve. Csak pár percig. Finom lett. Megzabáltam. Sokan hiszik, hogy a májat nem szabad előre sózni. Kétlábúaknál igenis szabad. De ezt már nyilván elmondtam régen. Sült máj: a lényeg, hogy a darabok ne érjenek össze. Ne legyenek sűrűn egymás mellett, mert akkor levet eresztenek és főni kezdenek. De sütni akarunk, igaz? Legyen köztük hézag. Ha még némileg véres is a máj közepe, ha kirakod pihenni, pár perc alatt elkészíti magát. Idő kell mindenre, erre is. Ha békén hagyod kicsit, kész lesz. És nagyon jó.

Most akkor nézem a séfek séfét - bár én inkább azt mondanám: séfjét -, mivel mindent úgysem javíthatok meg, belenyugszom. Jó éjt mindenkinek.

A délelőttöm csodásan telt, javarészt amiatt, hogy drága fiam négy nap után végre felhívott. Csupa jót mondott. A nekem szánt okostelefon kiválóan működik, van hozzá mindenféle kábel is. Ő nem érti, mitől örülök ennyire, de mindegy is. Még a GPS-t is használhatom rajta! Amit persze előbb meg kell tanulnom. Remélem, Görögországban sokhelyütt van wifi ma már. Akkor nem lesz kifogásom semmi.

Nagy lépésre szántam el magam, ami mai második boldogságforrásom: megrendeltem egy Canon multifunkciós nyomtatót (szkennelni és fénymásolni is tud) 14,5k-ért. Ingyen hozzák. A meglévő hasonló, tizenéves szerkezetem már nem kommunikál mással, csak a WinXP-vel, őmiatta foglalja a helyet a régi számítógépem monitorral együtt a nagy asztalon évek óta, pedig rég elduhattam volna egy szekrénybe. Akkor lenne sokkal több hely az asztalon.

Bizonyosfajta szerelem fűz a Windows XP-hez, mert ennél stabilabb OS-t keveset láttam, de sajnos az idő halad, el kell tőle búcsúznom. Vele együtt a tizenéves nyomtató-szkenneremtől is, amibe már vagy nyolc éve tintapatront se vettem, így nyomtató se volt ő. Csak szkennelésre használtam. Az új, amit három napon belül várok, tízszer többet tud, és emlékeim szerint többe se kerül, mint a régi. Így fejlődik a számítástechnika. Ez már tudja majd kezelni a Win10-est, meg sok mást is, ami nekem nincs, de lehetne.

Könnyhullatva fogom szekrénybe tenni a régi, aszali IBM pc-t, meg a csodás, nagy, anno 50 ezerért vett monitort, merthogy már rég az 52 collos tévémet használom monitorként, lássuk be, így három méter távolságból a kanapén ülve ez sokkal kényelmesebb a wireless klaviatúrával és egérrel. (Dani is ki volt akadva eme kényelemtől tavaly ősszel, mikor itt táborozott elutazásomkor, pedig tőle kaptam ezt a klaviatúrát és ezt a lehetőséget, de magának még nem vett ilyet. Szerintem azóta már biztos!).

Mindig van üröm is az örömben. Mari barátnőm kórházba került. Nem tisztem a bajait ismertetni, elég nekem az, hogy hét évvel idősebb nálam, a kor pedig veszélyes összetevő a túlélés prognózisában. Iyenkor mondódik az, hogy egyik szemem sír, a másik meg nevet.

Ma őmiatta nem merek nevetni. Pedig reggel még azt hittem, jogom van hozzá. Így tud lekonyulni egy örömmel induló nap, amikor beletrafál a nagy magyar valóságba, mert szembesül egy régi barát szenvedésével, aki épp most egy magyar kórházban várja az ítéletet, ki tudja, milyen orvosoktól - mert akinek esze volt, elment Angliába. Csak remélni tudom, hogy az itthon maradottak is elég jók, és megmenthetik Marit. Minden tiszteletem és várakozásom az övék, mert legalább itthon állnak helyt még mindig.

Az ajtó előtt. Így már értheted, milyen könnyű kutyámnak lehugyozni a három méteres bambusz tetejét. Rávágtam kettőt a seprűvel, mindjárt felegyenesedett. Nem tudom, máshol mit mondanak, ahogy az autómat lepucoltam, tíz centis havat regisztráltam. A madárkosarat is belepte a hó - jobbra látszik -, kiborítottam, új magvakat szórtam belé és az asztal alá raktam. Jó nagy a cinkeforgalom ma is.

Csak a szokásos: Cicaja az ölemben, Maci térdemre nyomul; épp hogy elférnek ketten. Simogatás jut mindenkinek.

Az Invitellel nem vagyok jóban. Ma végre kivettem az üléspárna alól a levelüket, az van benne, hogy a telefonbeszélgetés alapján én simán beleegyeztem, hogy 2019 végéig hűséggel legyek egy olyan ajánlatuk elfogadása után, amit ultimátumként közöltek. A memóriámmal biztos van már baj, de ha meghallottam volna a "hűségnyilatkozat" szót, sikítva tiltakoztam volna. Hiszem, hogy nem tájékoztattak megfelelően. Ők azt írják, de igen. Csak annyit írtam nekik, adják át a telefonbeszélgetés felvételét.

Mióta szilárdan hiszem, hogy ez az év csodálatosan alakul, csak légypiszoknak tekintem a upc-vel kapcsolatos reklamációmat is. Ma írtam meg nekik, hogy a mediaboxuk - dvr = digitális videorögzítő - szarul működik. Arra volna jó, hogy a tv-adást bárhol megállítsam, vissza- és előrepörgessem, de már nem teszi ezt. Van olyan felvételem tavaly júniusból, amit letörölni se tudok, mert ha ezt kattintom, beáll a kék halál. Számítógépesek tudják, mi ez: mindennek vége. Újraindítás, dugóból kihúzás, reménykedés, hogy más nem ment tönkre. Az a bizonyos felvétel sehogy nem törölhető, örökre itt marad a vinyón. Szinte vírusként működik. Na, ezt írtam meg nekik, azzal bővítve, hogy a távirányítóm legalább hat gombja is felmondta a szolgálatot. Mivel szolgáltató a neve mindkét cégnek, kíváncsi vagyok, mivel fognak válaszul szolgálni. Tudom, vasárnap van, várni kell.

Örömhír is van: Dani megtalálta az okostelefont, amivel telefonáláson kívül bármit tehetek bárhol, ahol wifi van. Azt írta, működik, ne aggódjak (pedig már megálmodtam, hogy nem fog működni...). A félelmeim néha beszivárognak az álmaimba is.

Nem értem, minek esett éjjel ennyi hó - azt se, hogy minek takarítottam le az autómat -, mikor most minden szinte zuhogva olvad. Délegyháza estére bokáig fog érni. És nem fehéren.

Tesco-katalógust mindig bedobnak nekem is (benne vagyok még a civilizált világ körforgásában!). Majdnem nyeregbe pattantam tegnap, hogy egy akciós aligátorfűrészt magamévá tegyek. Dani szavai csengtek a fülembe: anya! ne! várj! Már szemem előtt lebegett, milyen könnyedén fogok itt ágakat fűrészelni elektromos meghajtással, izomerő nélkül, de hallgattam Dani ki nem mondott intelmeire. Nem hamarkodom el. Itthon maradtam, nem költöttem egy fillért se. Gratulálok. Azért közrejátszott az is, hogy a neten utánanéztem: akció nélkül ugyanannyiért kapható ez a fűrész. Minek rohannék érte a Tescóba? Ha már ott volnék, tízezreket költöttem volna, ahogy magamat ismerem. Ezt most megúsztam. Nem állítom, hogy ez az állapot sokáig kitart... hónapok óta nem jártam Dunaharasztiban, ahol annyi mindent lehet nem falusi szinten beszerezni... a vásárlási vágy ugyanilyen régóta dagad kebelemben, s előbb-utóbb kitör. Ez, sajnos, prognosztizálható.

Ma biztos itthon maradok, süt a nap, odakint csörgedeznek a vizek az ereszből, jól hallom. De az a fűrész... nem nyughatok, amíg valahogy meg nem szerzem!

Talán ez egy vörösbegy. Logikus lenne. Nem néztem utána. Van belőlük elég nálam mostanában; kevésbé ugrálósak és félénkek, mint a cinegék.

Nagy boldogság lepett meg ma: Daninak van egy régi telefonja, ami - ahogy mondta, elgörbült, ezért a telefonkártyája nem működik - tökjó lehet nekem mini számítógépnek, akárhová megyek. Olyan tágas a képernyője, amilyennel már mindenki szaladgál, fotózik, videózik... szuper! Alig hiszem, hogy végre az én kezemben is lehet egy ilyen. Nem lesz szükség fényképezőgépre, és ahol wifi van, onnan netezni is tudok majd. Nem tudom, hogy örül egy majom a farkának, de ha közmondás, akkor legyen: ennyire örülök! Nekem ez az új technológia maga a csoda,alig fogom fel. Az is csoda lesz, ha a kezembe kaphatom.

Jó, tudom, te, aki már mióta ilyen okostelefonnal közlekedsz, hogy röhöghetsz az eufóriámon, mert én most fogok majd először kezembe ilyet. Valamikor, az elején biztos te is ezt érezted. Nekem késve jön el, de nem kevésbé boldogítóan.

Tizenévig éltem együtt Besenyei Petivel edzőtáborokban, versenyeken, kocskmákban, bulikon. Soha semmi affinitása nem volt a kutyák iránt (nekem mindig). A csoda mindig akkor történik meg, mikor az első kutyát magadhoz veszed. Vele is ez történt. Nem hittem volna. De mégis tudom: mindig ez történik.

Első kutyája Szergej, a moszkvai őrkutya. Nyugodtan mondhatom, hogy Tünde és ő is szerelemmel szeretik. Nekem ez nagy visszaigazolás arra, amit sokszor mondtam, de hogy is hitték volna el, amíg nem tapasztalták: ha egyszer kutyád lesz, többé nem szabadulsz. Az a szeretet, odaadás, amit egy kutyától kaphatsz, átformál, szeretetre bőszít és elfogadásra indít. Megtanít gondoskodni az ártatlan kiszolgáltatottról, és viszonozni az ő feltétlen hűségét. A kutyák szeretni tanítanak önfeledten.Tőlünk függnek, értünk élnek. Felelősséggel és odaadással mi is megháláljuk ezt. Megtanítanak rá.

Háborogtam az Invitelnél, mert rámhúztak két év hűségidőt tudtom nélkül. Telefonon közölték, hogy az 5 megabites internetem már nem létezik, csak 10. Választásom nem volt, na jó. Ezzel együtt jött a hűségidő. Nem mondták. Reklamáltam. Megjött a papír a postaládámba, hogy ajánlott küldemény érkezett. Tőlőük. Mondanom se kell, hogy bősz hóesés köszöntött ma rám, klopfoltam is a fejemet, hogy miért nem tegnap mentem a postára, mikor még szép idő volt.

Lekotortam az autóról a tíz centis havat (nem is értem, a meteorosok miért 5-10 mm-ről beszélnek, nálam ez centi), be is indult szépen, el is jutottam a postáig, ahol meglepetésremre régi postásnőmet köszönthettem, aki arcomat látva azonnal tudta, melyik levelet keresse elő. Mivel az ottani, sokkal olcsóbb Reálban alaposan bevásároltam, a levelet az üléspárna alá dugtam, és most is ott van. Célom az volt, hogy holnap itthon maradhassak, mert ez a latyak éjjel biztos kővé fagy.

Kerülőt tettem a cinkék miatt, golyókat vettem nekik, meg némi kutyakaját is, az itteni boltban kilóra is mérik a száraztápot, nem kell tizenöt kilós zsákot megvenni.

Tankoltam is, azzal kezdtem, mert vonal alatt volt a műszer, épp ott volt Ákos (a mákos), nagyon kedvesen, bár semmit nem tehetett értem, de szót váltott velem. Az itteni emberek kedvességét még mindig nem szoktam meg. Mivel a pénztáros is szívesen állt szóba velem, elmondtam, hogy a polcokon sorakozó szemüvegek már nem kellenek, mert az elmúlt hat évben annyit javult a szemem, hogy a legapróbb betűket is el tudom olvasni. Megegyeztünk abban, hogy ez egy jó hely.

Jó nap volt. Kutyáimnak karajcsontokat főztem zöldségekkel - magamnak is félretettem a húsléből plusz grízgombóc - , mindenki jóllakott, itt hevernek boldogan. A cinkéimnek se lehet panaszuk, mert megint két nagy marék diót megtörtem nekik. Csak reggel fogják látni, illetve már hajnalban. Mielőtt a nap kel, ők már itt vannak.

Cinegefalván nyilván híre ment, hogy a Daka-rancson változatos büféasztal várja a vendégeket, a forgalom napról-napra nőtt, ma már többször tíz madárka lakmározott nálam.

Rendszeresen lehajolva sunnyogok az ablakok mögött, nehogy megzavarjam a kompániát. Ma is két nagy marék diót törtem nekik, fel is zabálták, de még a prágai sonka héját is, amit felszelve kiraktam a kosárba. Holnap első dolgom lesz, hogy újabb golyókat és egy csomó szotyolát veszek; marékszámra szoktam szórni a kertben mindenfelé. Gerlék is jönnek, meg mindenféle apróság. Lehet, hogy hülye vagyok, de nagy élvezet látni, hogy tele a kertem zabáló madarakkal. Cicaja szerencsére egész nap a székben egy párnán alszik.

Utálom a feladatot: egy lapáttal felszedni a döglött rigót a hátsó kertből. Láthatólag nem végelgyengülésben múlt ki (bűncselekmény nyomai látszottak rajta). Egyik állatomnak se volt gusztusa felzabálni, rám hárult a feladat, hogy a kukába továbbítsam becsomagolva. Az ilyesmitől eléggé irtózom. Megható látvány, hogy teljes hosszában kinyúlik halálában, lábait hátra, fejét előre, szárnyak szorosan összezárva: nagyobbnak látszik, mint életében. A pici - és nagyobb - gyíkok már rég elfogytak, de eleinte belőlük is nagyon sokat kellett ellapátolnom. Ettől most nem vidultál fel, mi? Én se.

Ő Sanyi. A férjem, number one. Fb-ról vett kép, így tán nem sértem személyiségi jogait. Malév-kapitányként mehetett nyugdíjba szerencsésen, még az összeomlás előtt. Ahogy ezt az arcát nézem, csak szeretetet érzek, megbecsülést. Embertelen harcok árán lett az, ami, a szorgalma és kitartása példaértékű. Ha valakiről elmondható, hogy tűzzel-vassal küzdött a céljáért, akkor ő az. El is érte.

Értem is valahogy így küzdött, de én se a tüzet, se a vasat nem viselem el.

Hatalmas kezeit virsliujjaival egyenesen gyönyörűnek láttam, hisz mindenki mindenhogy szép, ha szereted. Jó ilyen kezeket óvóan a fejed fölött érezni, mert tudhatod: biztonságban vagy. Hehe, akkor éreztem ezt, mikor az NDK-s szekrénysort vettük az Izabella utcai lakásunkba, engem át akartak rázni, ő meg odament, és rendet csinált. Addig még soha férfi nem vigyázott úgy rám, mint ő (apám pláne nem).

Miért kellett elválnunk, kérdezheted joggal. Elzárkózott attól, hogy gyereket szüljek - harminc éves voltam esküvőnkkor. Volt már egy lánya, nem akart másat. Én műrepültem, egyre jobban. Kirovográdba ment sok hónapra Jak-40-est tanulni. Félrelépett. Én itthon szintén. Mondhatnád: egy-egy. Amikor hazajött, egymás karjában sírtunk: ő az orosz szerelmét siratta, én meg az én nyíregyházimat. Ennyi év után ez már komédiába illik, de akkor inkább tragédia volt.

Megkaptam a kérdést: én, vagy a repülés? Csak egy válaszom lehetett, és az nem ő volt. Műrepültem tehát tovább, s jött a verseny, amikor Walter Extra meghódította a szívemet, én meg az övét. Baromi egyszerű a képlet: elválok és férjhez megyek. Ez lett. Lett még belőle egy Dániel, életem értelme. Utólag se bonyolítanám a dolgokat: ennek így kellett lennie.

Nincs fölöttem óvó kéz már évtizedek óta, egyedül neveltem fel fiamat, megoldottam, remélem, jól, ami azt mondatja velem, hogy nincs is szükségem óvó kezekre. Elég jó vagyok egyedül is.

Sanyi... Az elmúlt évtizedekben sokszor beszéltünk, találkoztunk - bizony még egy ágyban is aludtunk -, de egyvalami soha nem jutott eszébe: hogy ha meglátogat - sok ilyen volt -, hozzon egy pirinyó figyelmességet, mondjuk egy üveg bort, vagy doboz csokit... soha. Ilyenkor érzem úgy, hogy hét évig tartó kapcsolatunk alatt annyit se tudtam belénevelni, ami az elemi udvariasság, vagy hogy is fogalmazzam, a paraszti böcsület, elvárás szintjét megüsse. E szinten reménytelen volt mindig is. Ami válóok. Bizony. Hát még a féltékenység! Hagyjuk. Erről már eleget meséltem. Foglalkozz inkább a madaraiddal, mondom magamnak, és igazam van. Ők pont azt teszik, amit kell, nem úgy, mint az emberek, akik nem tudják, mit kell.

Mit találtam a Békés Megyei Népújság 1989. 44. évfolyamában! A címe az volt, hogy tíz nap múlva kezdődik a békéscsabai műrepülö sEurópa-bajnokság.

A motoros műrepülő keret edzője, Bogdándi Tibor, a miskolci repülőtér parancsnoka, aki korábban maga is műrepülő volt, több világversenyen is részt vett. A válogatott technikai vezetője Mészáros László, míg a csapat tagjai Besenyei Péter, Szegedi Béla, Veres Zoltán és Daka Olga. Mészáros Imre és Talabos Gábor is a keret tagja, ők a bírói karnak mutatják be a gyakorlatokat a versenyek kezdő fázisában. A magyarok a nem csúcstechnikának számító, de nem is futottak még kategóriába tartozó technikát használnak, Zlin-50 LS repülőgépeken igyekeznek az európai élmezőnybe felzárkózni. Hogy kik ígérkeznek a legnehezebb ellenfeleknek? Várhatóan a francia és a szovjet pilóták. Némi meglepetésre nincsenek a nevezők között az NDK-beliek és a románok. Ezzel kapcsolatban megtudtuk, hogy a Német Demokratikus Köztársaság műrepülői csak olyan versenyekre neveznek, ahol dobogós esélyekkel szállhatnak harcba.

Első alkalommal sétarepülésekre is lehetőség nyílik. Így például AN 2-es géppel 600 forint, Vilgával 800, ZLIN-142-es géppel hasonló összegért, míg vitorlázóval 250 forintért lehet sétarepülni, amelyhez 35 forint személyi biztosítási összeg járul. A nyitó ünnepségre 50, a záró gálára 100 forint a belépőjegy ára.

Mondhatjuk úgy, hogy ez a rendszerváltás előtti utolsó percekben, az MHSZ utolsó óráiban íródott... Egy évre rá már minden más lett. Nézd az árakat! Ma már röhögünk ezeken. Hol kapsz bárhová, akár még a hajléktalanok aluljárói bulijára is száz forintért belépőt?

Amikor a 90-es években Péren utast repültettem Z-142-essel, a tarifa 20 percre már négyezer volt.

Ami a cikket illeti, évtizedek alatt sem találtam ki, hogy a Mészáros László nevű úriember mit keresett közöttünk. Csak úgy feltűnt egyszer Budaörsön, senki sem tudta, ki ő és mit akar, de határozott elvtársnak látszott, simán beépült. Ugyanúgy aztán ki is.

Hogy Bogdándi Tibor edzőnk - jelzem, ránk kényszerítették - milyen világversenyeken szerepelt, arra nem találtam adatot. Amit viszont saját szememmel láttam a levegőből, mivel edzőtáboroztam Miskolcon, egy felirat volt a hosszú ház tetején: LE BOGDÁNDIVAL! Fehér, nagy betűkkel odafestve. Saját népe, a miskolci repülők nem sajnálták a fáradságot, hogy felmásszanak és odafessék.

Csak Besenyőt tudom idézni, aki így foglalta össze a fenti úriembert: glutymákos, nyunyákos. Mi ezt éreztük az ő "kezei" alatt. Amit tudtunk, nem tőle kaptuk, inkább magunktól. Magunkból. A magam nevében beszélhetek csak: semmit nem tanított, inkább hátráltatott. Nagyon boldog voltam - ez viszont a csapatra is érvényes -, amikor eltűnt a színről. Amikor minket nem fertőzött tovább.

Az a hír járta - eme eset kapcsán is -, hogy a motoros keret semmilyen edzővel nem tud együttműködni. Sima hazugság! Előzőleg Gulyás Feri bácsival - budaörsi reptérparancsnok - egész jól kijöttünk. Katona Sanyival se volt problémánk (kivéve, mikor a bugyimba akart mászni, de ez az én gondom.) Molnár Andrist imádtuk, egyívású volt velünk az Aerotriga műrepülő kötelék balkísérőjeként szerzett rengeteg tapasztalatával. Hargitai Feri bácsi, ó, istenem, az ő "vezénylete" alatt éreztük legjobban magunkat. Szigorú, karcos, mégis megengedő volt, őszintén szerettük.

A sok edzőváltás talán pont azért lett szükséges, mert igényeink voltak. Összetartó csapatot alkotttunk, saját véleménnyel. Szakemberre vágytunk, aki nem könyvből tanulta a műrepülést. És még toleráns ember is tudott lenni.

A teljesség igényét szokták emlegetni, van még két olyan edző, akinek sajnos, a neve nem jut most eszembe, de jók voltak. Ami azért fontos, mert nem igaz, hogy senkivel nem tudtunk együttműködni. Kész.

A csapat szó baromi fontos nekem. Olyan csapat része lehettem, aminél tökéletesebbet senki nem kívánhat. Ma is borzongatóan jó érzés visszagondolni rá... békéscsabai edzőtábor... hideg, kora tavasz, olajkályha ég a sarokban... Repülés után a puritán ágyakon ülve kártyázunk, nyerünk, vesztünk, ordítunk, együtt vagyunk. Biztos vagyok abban, hogy ott akkor senki nem akart volna máshol lenni. Tudtuk, hogy a gépeink a hangárban várják a másnapi felszállást, tudtuk a feladatunkat, megvoltak a kottáink, és megvolt az erőnk, az elszántságunk.

Ritka dolog az életben, hogy egy csapat, és benne minden egyes ember ugyanazt a célt lássa, mindenféle kitérő, mellékgondolat nélkül. Repülni! Nem volt más vágyunk. Amikor egy riporter megkérdezett, pont Békéscsabán, nem a repülésről beszéltem, hanem a csapatról, hogy az milyen csodás. Gondolom, nem sok hasznát vette.

Rettegett Andi - szomszédom - invazív beavatkozásai óta képes vagyok olyat álmodni, hogy a kerítésemből két léc is hiányzik, látom a hatalmas nyílást, és úgy megrémülök, hogy fel is ébredek. Szerencsére rájövök, hogy álom volt csak. Öröm. Több hete nem ócsárolt senki azért, mert Cso kint kolbászolt volna. Ez apróbb diadal számomra. Szomszédaimnak pedig megnyugvás, ami legfőbb célom.

Cinkeparadicsom a kertem, számtalan golyót felakasztottam, ha nem esik, egy kosarat is kirakok magokkal. mivel most esik, a kosár nem megy ki. A golyókon viszont kettesével lógnak a madárkáim. Nyilván úgy akasztottam fel a golyókat, hogy lássam is őket. Így ültő helyemből. Imádom a látványt! Törött diót is raktam ki nekik, nem gondoltam, hogy először az fog elfogyni.

A cinkék nagyon félénkek. Rászáll egy a kosár szélére, alaposan körülnéz, majd beugrik a kosárba, felkap egy magot, és százzal távozik. A vörösbegyek sokkal nyugisabbak. Ők a kosár belsejében is épp hogy körülnéznek, nemigen zavartatják magukat a táplálkozásban. Ha árnyam feltűnik az ablak mögött - mert imádom nézni őket - az sem számít.

Rettegett Andi mondata rettentő mély nyomot hagyott bennem. Még nem hevertem ki. Hálából a kerítésére akasztottam egy tál friss palacsintát karamellizált almával és túróval töltve. Azt reagálta rá, hogy ez bizalmi kérdés. Nem adná az unokájának, a menyének, magának se. Naív hozzállásom okán ezt napokig meg se értettem. Ilyesmin nyilván el kell gondolkodni. Kérdéseim: koszos, büdös, megbízhatatlan, fertőző, vagy akár mérgező vagyok-e? Egyáltalán minek néz engem?

Nem fontos. Amikor egyáltalán átjött hozzám, épp a saját húgyomban fentrengtem az emeletena a padlón, törött combbal. Tény, hogy megmentette az életemet, mert meghallotta utolsó kiáltásaimat segítségért. Már hangom is alig volt akkor. Ő hívott mentőt, ő segített még a mosógépem kipakolásában is, ami ott rohadt, ahol hagytam, és amiért felmentem, hogy teregessek. De már nem jutottam le a kosárral, amiért mentem, mert hanyattestem egy csúszós szőnyegen.

Mindennek legalább két oldala van. A durva felszín alatt - amit Andi kifelé mutat - érző szív lakozik.

Amikor a konyhai pultjaimat fényesítem, gyakran gondolok rá: vajon ha látná, hogy itt készültek a palacsinták, akkor is ódzkodna? Nagy sértés volt a visszautasítása, még mindig nem dolgoztam fel.

Az én kis csapatom a 80-as évek végéről. Vagy későbbről. Évszámokban tévedhetek. Szász Ali, Mészi, Talab, Szegudzsi, Besenyő, Veres Zé. Nem az számít, hogy mikor volt, hanem hogy együtt voltunk, együtt küzdöttünk, hogy a magyar motoros műrepülés legyen, számítson, prosperáljon. Ez a csapat tényleg mindent megtett ezért. Tiszta szívből, nagy akarásból. A vége? Vége.

Itt egy riporter próbált hozzám szólni, de még haj, de nem értettem, milyen fontos lenne szóba állni vele. Csak beszálltam a gépbe, és elrepültem. Ez azóta is tart.

Nehezen találok magyarázatot arra, hogy ez a 6 centis, 1 cm átmérőjű kukac hogy mászhatott itt a padlómon ma délután.

Lehet, hogy itt tenyészett valamelyik sarokban egy lepkéből kifolyólag? Jó nagy lepke lehetett! Kivittem, beraktam a madáretetőbe, ami az asztalon egy kosár, tele magokkal. Egy perc alatt kimászott, majd ott függeszkedett az asztal szélén, láttam, hogy nincs mersze leugrani. Kiflibe kanyarodva visszafordult. Reméltem, hogy egy galamb, vagy egy rigó ráveti magát, jó kis vacsora lett volna. Vissza is húzódtam az ablaktól, hogy a természet törvényeit nehogy befolyásoljam. A továbbiakat ilyeténképpen nem követtem, nem is tudom, mi lett. A magyarázat viszont továbbra is hiányzik: hogy került ez az óriási kukac a nappalimba? Vajon jönnek még többen is? És honnan? Van pár sarok, amit sose takarítok ki, talán ez a büntetés érte. Ki tudja, mik tenyésznek ott? Holnap utánanézek!

Fő, hogy Daniék hazaértek, már nagyjából ki is aludták magukat, és beszélhettem a fiammal majd egy órát. Örült, hogy itthon lehet, mert amit Kubában látott, az messze még az igazi civilizációtól. Hiába vigyázott, volt pár nap, mikor hányt és fosott, majd egy anyukaféle szállásadó hölgy olyan krumplilevest főzött neki, amitől másnapra rendbe jött. Ha megtudnám a nevét, köszönetet mondanék. A levesében krumplin kívül biztos volt segíteniakarás és szeretet.

Dani hirtelen megfogalmazott élményei hajaznak arra, amiket Bulgáriában tett kirándulásunkkor - huszonéve - együtt éltünk át. Mindenki lehúzott, amivel tudott. És aki lehúzott, sokkal drágábban adta, amit adott, az közben önelégülten mosolyott is. Nem volt ellenszere.

Először 80 körül jártam Bulgáriában, amolyan késői nászút volt Sanyival, első férjemmel. Mivel kurvarégen volt, csak azt tudom felidézni, amit fel tudok idézni. Olcsó repülőút után sorba kellett állnunk valami utazási irodánál, hogy szállást kapjunk. Élmény: előttem hústömegek, amikre rá kellett borulnom azért, mert hátulról hatalmas hústömegek borultak rám. A sorbanállás akkor ott úgy nézett ki, hogy egymásra feküdtünk. Én úgy éltem meg, hogy mindenki rámfeküdt, amitől én is azokra, akik előttem sorakoztak. A civilizált viselkedés végnapjait éltem át. Ők még nem. Náluk akkor ez volt természetes. Szinte csoda, hogy végü lett egy szállodai szobánk a tengerparton, ahol a hullámverés zajától csak az tudott aludni, aki megszokta, vagy nálunk is fáradtabb volt.

Nem volt nagyon rossz. Zlatni Plasty - talán nem így írják - valami napospartot jelent. Utólag azt mondom, örülhettem, hogy ott voltam. Amikor Danival látogattunk el Bulgáriába - tizenév múlva - , visszasírtam a Napospartot. Az a mi partunkhoz képest egy exkluzív és nagyon kívánatos part lett volna. Ahol mi voltunk, kendőzetlenül lenyúltak minden turistát minden szinten. Csak röhögni tudtam, mikor a sült csirkére azt mondták: húsz, és én tudtam, hogy csak tíz. Aki adta, az is röhögött. Tudta, hogy levesz, azt is tudta, hogy nem tehetek semmit ellene.

Dani még elég kicsi volt, mikor odavittem, két hétig elvoltunk egymással, delfineket néztünk, csatahajón jártunk, sétáltunk, beszélgettünk. Lehet, hogy ebből ő már semmire nem is emlékszik. Én arra leginkább, hogy mikor a szálloda parkjában kézenfogva mentünk, azt mondta: de jó, anya, hogy beszélgtünk! Azóta is szégyellem magam, sok ilyen beszélgetést kihagyam vele előtte is, azután is. A repülés miatt.

Nem tudom, hogy számoljak el magammal az elmulasztott odafigyelés, beszélgetések miatt. Ha a végeredményt nézem, akivé, amivé a fiam lett, ledobom magamról az önostorozást, és boldogan nézem azt a fiút, aki nemcsak magát találta meg, hanem a hozzáillő csodás leányt is. Biztos sokmindent rontottam el, de ma, itt most megbocsátok magamnak, mert a vége jó. És minden jó, ha a vége jó!

Daniék ma este kezdik meg 24 órás utazásukat Magyarországra. Azzal biztattam, hogy hazaérni mindig jó. Közben azt kiáltja a lelkem: NEM!

Miért is nem? És miért pont én mondom ezt, aki a szocializmusba jött haza az NSZK-ból, ahol minden kerítés kolbászból van? Ezt most elviccelem: olyan jó kolbászt, mint itthon, odakint nem lehet kapni. A creme fraiche talán hasonlít az itthoni tejfölhöz, de nem olyan mégse. Mindazonáltal utánanéztem, hogy lehetne itthon creme fraiche-t készíteni. Alapja a 30%-os nem tartósított tejszín. Na de hol vegyek ilyet? Bukta.

Odakint minden volt, ami szem-szájnak ingere. Philadelphia-sajtot kentem vékony Vollkornbrotra, csodás ízharmónia jött ki ebből. Az említett sajt már kapható itt (belekötnék, hogy ugyanaz-e a minősége), de az a csodás, ragadós, vékony, barna kenyér nem. Viszont ott sosem láttam jó mócsingos disznóhúst, csak olyat, amiről mindent lefaragtak, amit nem díjazok. Anyósom odavolt a magyar lángolt kolbászért, egyrészt az íze miatt, másrészt mert fog nélkül is meg tudta enni. Ez is az, amit ott hiába keresnél. Meg a pirospaprika. Mikor Kati és Ági kijöttek hozzám, és csirkepörköltöt főztek - hazai paprikával - nokedlival, ájult tőle az egész Extra-család. Náluk még nokedliszaggató se létezett akkor! Amikor országunkba látogattak, első dolguk volt egy ilyet beszerezni.

Az öregek már csak emlékeikben élnek, úgy látszik, én is kezdek efelé tendálni. Legalább korhű vagyok.

Barátaim számosan vannak, ez is a korral jár. Ők ketten igazán azok. Besenyő és Roszkos Karesz... mindig elsőként álltak mellém, amikor kellett. Ha Danin kívül van még, amiért élnem érdemes, akkor ők (is) azok. Rakhatnék fel sokkal több képet is, talán fogok is, most csak ez került a kezembe. Jó érzés ez, tudhatod!

Levelező tagozaton érzem magam. Megint levelet kaptam valakitől, akit nem ismerek, és igazán nem is akarok. Milyen dolog az, hogy levéllel bombáz valaki, akitől nem akarok levelet se kapni? A levél személyes dolog olyanok közt, akik ismerik és legalább kedvelik egymást. Az agyamat fárasztani valamivel, ami röhejes és kellemetlen, nem igazán ildomos. Kikérem magamnak! Vagyis nem kérem, kérem!

Keserű Béla integet egy Z-50-es szárnyán. Ő az, akit anno durva szavakkal illettem (kb. így: hülye vagy, azmeg), mert kevés gyakorlattal folyton alacsonyan műrepült. Akkor rövid életet jósoltam neki. Nem hiszem, hogy durva szavaim ébresztették rá bármire is, amitől még mindig él. Ha mégis, akkor örülök. Viszont a Z-50-es látványa könnyeket csal a szemembe. Ez az a gép a Tréner és az Extra-260 között (még a Jak-55 is idetartozik), ami a szívem közepe marad mindörökre. Ebben voltam a leginkább otthon. Kezemben volt, így is fogalmazhatok. Ismertem minden rezdülését, hangját, lehetőségét. Másnak kedvenc autója van, amitől sose válna meg, nekem ez a gép jelenti az örök szerelmet. Irigylem Bélát, hogy beleülhet, én is látom magam előtt a műszereket, hallom a Lycoming motor hangját, ahogy felbőg, érzem a g-t, ahogy gyorsul, aztán felszállok gondolatban, és odafent nincs határ, azt teszi, amit mondok neki. Pörög-forog, zuhan és az égre tör, háton és talpon száguld velem... Itt kell abbahagyni. Értem.

Jamie Olivert nézve - miért ne néznék tehetséges szakácsokat, akiktől tanulni lehet? - látok fokhagymagerezdeket, amik fehérek, lédúsak... Aztán előveszem a nemzetiszínű szalaggal díszített három fokhagymámat, amit Dani vett a Tescóban, még csak egy hónapja, és a gerezdek nem lédúsak, hanem barnák és halottak! Fonnyadtak és használhatatlanok! Nem egyedi eset ez, szinte már sehol soha nem vehetek olyan fokhagymát, ami az, aminek lennie kell. Ahhoz képest irtó drága, hogy étkezésre alkalmatlan.

Ilyenkor képzelek el egy németországi, vagy ausztriai üzletet, ahol ez valószínűleg soha nem fordulhat elő. Nálunk miért??? Miért lehet nekünk eladni a fonnyadt zöldséget, mocskos, csírás krumplit, háromnegyed részben rothadt vöröshagymát, puhult kígyóuborkát? És még sorolhatnám. Ez pont az, amitől nem vagyunk eurokonformok, hozzánk csak a szart szállítják, a jót meg nyugatabbra.

Ez volt a tegnapi naplementém. Ami nem függ semmitől és senkitől, csak az enyém. Legalább még ez.

Lovagoltunk, voltam szivargyárban, dohányültetvényen, megmásztunk a dzsungelben egy hegyet, fürödtünk egy vízesésben, búvárkodtam korallzátonynál, utaztunk 1956-os Chevvyvel, strandoltunk fehér homokos pálmafás Karibtenger-parton... A mojito nem az igazi itt, sok a lehúzás, de össszességében életre szóló élmény az egész. Net nincs.

Ennyit üzent Dani, talán valahol talált wifit. Vagy nem tudom, hogy. De rettentő jól esett. Még egy hete van, az utolsó napokat Varaderón töltik, ott már biztos lesz net.

Ági beindult, mint gőzmozdony, felkereste az Ibuszt, le is foglalta, sőt ki is fizette a májusi útunkat. Paraliába már minden hely foglalt a buszokon, így Sartiba megyünk. Nem lehet ez se rosszabb. 1200 km-t Kölnbe is sokszor kibírtam, ezt is fogom. Pláne hogy nem én vezetek. A háttérben most görög zenéket hallgatok, turbózódik a hangulatom. Apartman lesz konyhával, majd főzök én. Ági szívesen rám hagyja, én meg szívesen vállalom. Az igazi gyrosokat se fogjuk kihagyni. Már csak 200 eurót kell összekaparnom valahogy, de legalább tudom, mire spórolok.

Annyira tavasz van ma, hogy egy poloska szárnyon érkezett hozzám (sajnos már lehúzódótt a wc-be), csak miattuk nem hagyom nyitva az ajtót, pedig lehetne. Nagyot sétáltam a kutyákkal, el is engedtem őket, futottak erdőn-mezőn, most halottként hevernek itt a szőnyegen. A séta egy pontjáig Cicaja is velünk jött, hazafele ugyanott megint csatlakozott farkát magasra emelve, nyávogva. Ettől csak a szomszéd kutya akadt ki, az enyémek tudomást se vettek róla.

Tizenöt fok van kint, árnyékban. Óva intem zöldülve fejet kidugó növénykéimet: korai még. Vettem egy kiló napraforgómagot, mert tudom, hogy jön még kutyára dér. A cinkéim most is ott lógnak a golyókon, amiket nekik raktam ki, pedig ma biztos találnának máshol is csipegetnivalót. Aki a madarakat magához szoktajai, az felelősséggel tartozik értük tél végéig.

Megleptem magam egy répapürével. Nyilván van, aki ilyet gyakran csinál, nekem ez az első kísérletem. Ahhoz képest isteni lett. Jobb bármilyen üzleti vadasszósznál, amit már próbáltam.

Jó nagy répát apróra vágtam, vegetás vízben főztem egy órát fél hagymával és egy gerezd fokhagymával. Raktam hozzá egy kiskanál almaecetet. Aztán irány az aprító, hagymákkal együtt, plusz egy kanál mustár. Fél perc múlva elcsodálkoztam: ezt tényleg nekem sikerült előállítanom? Nagyon jó! Bármihez, ami pikáns ízt kíván. El ne felejtsem: egy kanál vajat is adtam hozzá darálás előtt. Ettől selymes lett. Sült-főtt húsok mellé oda lehet rakni.

Fiam nem feledkezik meg rólam, Kuba mélységeiből üzente, hogy jól vannak, Feri barátja által, aki elérte őt telefonon. Arrafele nincs internet, de ezt már előre tudatta. Nem is aggódtam.

Halszagú a lakás; reggel hekktörzseket főztem, még Dani hozta őket, tíz centisek, több bennük a szálka, mint az élvezet. Miután szarrá főztem őket, kézzel lebontottam a húst, megkapták a kutyák, meg Cicaja. Miután Cso még öt perccel azután is hasalva nyalta a tányérját, hogy rég üres volt, arra következtetek: ízlett neki. A hallét se dobtam ki, jó lesz a száraztápra öntetnek.

Süt nap, csend van. Ha volna légy, a zümmögését tisztán hallanám. Légy: a világ legkisebb legyét - így a hír - Arnold Swartzeneggerről nevezték el... Legalább humorérzékük a helyén van, legyenek ők bárkik. Vajon mekkora lehet az a légy?

Mondtam már, hogy a 27 a szerencseszámom. Tényleg. Ágit ma vittem ki a vonathoz két napi tivornyázás után, s délután máris felhívott fellelkesülve, hogy elvisz Paraliába májusban. Útközben benézett egy Ibusz-irodába, prospektusokkal és akciós ajánlatokkal szédítették el, hétfőn már megy is foglalni. Nemigen lehetett ellenvetésem. Bevallom: nem volt. Busz, ki fogom bírni. Aki egyszer már Marseilles-ig elbuszozott, az szerintem mindent kibír. Én. Görögországra és a homokos tengerpartra nem lehet nemet mondani!

Ha nem jön közbe megint valami katasztrófa, a havi 25k-t, amit eddig házadónak fizettem nyolc hónapig, félretehetem, egész jól fogok állni májusra. Én leszek az a nyugdíjas, aki utazhat! Ági az utazás gondolatára úgy felpörög, mint egy jól olajozott Wankelmotor. Ezúttal magával ragadott. Hiába fogadtam meg, hogy busszal soha többé sehova. Csakhogy azóta megtapasztaltam a repülőterek őrületét, tömegét, éjszakai nyűgjeit, szóval változnak értékítéleteim. Már én is lelkes vagyok. Ági kétszer volt Paraliában, tudja, mire mondja, hogy jó. Elhiszem. Hajrá! Így legalább van miért fogamhoz verni a garast, nem az önkormányzatnak fizetem be, vagy a NAV-nak, vagy a vízműveknek, mint eddig folyton.

Mindenhova papírokat ragasztottam, ahová a festék csöppenhet, elrámoltam a pultokról az edényeket stb., nagy felfordulást csináltam, a baromi nehéz vaslétrát is becipeltem. Elő a festékeket, falat festek.

Még a feléig se jutottam, mikor úgy éreztem: semmi kedvem folytatni. Ez nálam alapkérdés. Ha nincs kedvem, hát nincs. Visszaraktam mindent oda, ahol volt, papírok letépve, létra kicipel, festék elpakol, festőhenger elmos, és kész. A fél fal úgy marad, ahogy volt. Az ihlet menet közben elveszett. Van ez így. Végül is időm végtelen, hogy a következő ihletre várjak. Amit összemázoltam, az jobban tetszik, mint előtte, mi kell még?

Daniék ma Vinalesbe mentek, dohánytermelő vidék, nem hiszem, hogy van ott wifi. Nem számítok tőlük üzenetre. Mástól se. Jó ez így.

Hajnalban Tante Annemie-re és Onkle Walterre gondoltam, sógorsági viszonyban voltunk, ők vigyáztak Danira, mikor a gyomorrákomat operálták. Fiaik Jörg és Ralf, bármelyikkel próbáltam kapcsolatot keresni, hiába volt. Az időt tekintve szüleik már nemigen élhetnek, nehéz ezt felfognom, de ha saját koromat nézem, releváns, hogy már nem élnek. Az idővel csak ez a bajom: nekem mindenki olyan maradt, ahogy utoljára láttam, folyton számolok, ki mennyi éves lehet, és letaglóz a valóság: ez se és az se élhet már emberi számítás szerint.

Lassan 36. Hogyan mondhatnám el, mennyire gyönyörűek ők itt éppen, és mennyire szeretem őket? Mutti arcán minden egyes ránc a szívemig hatol, a gyönyörű kisfiamat az óvodában a legszebb gyereknek választották, naná.

Muttinál jobb embert soha nem ismertem. Fia, Walter - az én második férjem - talán soha nem fogja felfogni, milyen anyát vesztett el. Walternak nem volt akkora szíve, hogy akár anyja, akár az én fiam - az ő első fia - beleférjen. Ezért nőtt fel Dani apa nélkül.

Hibás itt mindenki. Én, mert bíztam benne, ő, mert nem volt elég érett, hogy apa legyen, egyedül Mutti nem volt hibás, ő mindent megtett, hogy segítsen. Amíg élt, Dani tizenkét éves koráig ellátott bennünket mindennel, ami elképzelhető. A Ford Sierrám - amit onnan hoztam - ellopott kulcsát, az összetört sárhányóját is postázta. Ezer más mellett. Minden évben kiautóztunk hozzá, karácsonykor, mindig könnyes volt a szeme, amikor eljöttünk. Tudod kell, hogy a németeknél ez milyen ritka.

Sajnálom, ha Muttiról kell szót ejtenem, mindig elragadtatom magam. Anyám nem volt velem olyan, mint ő. Ha csak a képére nézek, sírnom kell. Miatta tudom: van olyan szeretet, amely sose múlik el, inkább gyarapszik. Ahogy az idő múlik, egyre fontosabbá, egyre értékesebbé válik. Az nem jó mondat, hogy sose felejtem el, az jobb, hogy napról-napra egyre jobban szeretem. Minden ránc az arcán, minden szó, mit mondott, egyre jobban keserít, amiért már nincs. A szörnyű pongyolája, amiben regglenként kávé mellé ült, a lyukas papucsa, amit nem volt képes kidobni, a fogsora, amit a ridiküljében tartott egy papírzsebkendőbe csomagolva, ez akkor zavart, ma már visszasírom, de nagyon. Nem ezek az apróságok voltak az ő emberi nagyságának mérföldkövei.

Késő bánat. De bánatnak nagy. Ha színész lennék, és sírnom kéne a színpadon, Muttira gondolnék, máris folynának a könnyeim. Simán.

Anneliese Extra, nem múlsz el, amíg én élek, mert életben tartalak! Szeretlek.

Sose értettem, hogy a menekülő miért az úttest közepén fut az üldöző autó elől, amikor simán beugorhatha két fa közé, vagy a bokorba az útmentén. Persze, akkor nem kéne annyit izgulnom, és emiatt káromkodnom. (A Halálos fegyver sorozatról jutott eszembe, amit örömmel nézek, mert jobb, mint az eredeti Mel Gibsonnal volt.)

Van már mosolyom, csak mondom. Szóltak telefonon, hogy mehetek, de közbejött egy problémás eset, ki miatt egy órát ücsörögtem a váróban. Addigra már hatodmagammal, de vidékiek lévén jól eldumáltunk, hallgattam történeteiket, élveztem. Az egyik hölgyről kiderült, tőlem nem messze lakik, ugyanazon az úton gyalogolt el idáig, amelyen én is többször. Gondoltam rá, hazaviszem, de nem tudtam megvárni, mert rámjött a nagyon szükség (köszönhetően a nyers kolbásznak, amit benyeltem, mert nem kellett rágni). A mellékhelyiségek zárva voltak, nekem csak egy út maradt: rohanás haza százzal. Nem szálltam rövidre, szerencsére, de csak másodperceken múlt. Egész úton mondogattam magamnak: fejben dől el! Megoldod! Vannak azért dolgok, amik jóval alább dőlnek el, bárhogy is fényezed elmédet.

Hadd vidítsalak fel azzal, ami engem is vidít: kókusz- és ananászlé autentikus forrásból...

Hiába pofáztam Daninak, hogy hordjon kalapot. Meg is ígérte. Van a fején egy anyajegy, ami miatt folyton féltem, nem kéne direkt napsugárzásnak kitenni.

Boldog vagyok, hogy boldogok, ez az én napjaimat is megszépíti. Élni az életet, élvezni minden percét, ez nemcsak célja, de értelme is életünknek, igaz? (Az a kalap viszont nagyon kéne!)

Találkoztam ma Bálinttal a fogorvosi rendelőben. Szörnyen szégyelltem magam, hogy egy percig azt se tudtam, kicsoda. Csak amikor a kerítésemről kezdett beszélni, nagyon sajnálva, hogy hetek óta mégsem segített, ahogy ígérte, akkor jöttem rá, ki ő. A szomszédom. Akinek a kiskutyáját már mindkét nagykutyám megtámadta, ezért neki is fontos, hogy a kerítésem rendben legyen. Aranyos volt. Rengeteg baja van, beázik a tetője, mert magukat szakembereknek mondók nem voltak azok, hetek óta esőben-hóban azért küzd, hogy elhárítsa a sok hibát, amit hátrahagytak. Két hete a tetőn mászkál, mondta. Ezért nem segített nekem, szinte elnézést is kért, de mondtam, most minden rendben a kerítésemmel, autóm is van, ne okolja magát.

Gyorsan végeztem a fogorvosnál, holnap megint megyek, remélem, lesz új mosolyom, megígérték, telefonálnak, ha kész. Összeszedett, rendezett, komputerizált társulatnak látom ezt a rendelőt. A legjobbakat mondhatom róla.

Dani küldött képeket Kubából. Valamiért megszerette a szivarokat. Most igaziakat kaphat, az biztos.

Gondolom, a szállásuk erkélyén áll Zsuzsi hamisítatlan havannai környezetben.

Szerintem Che Guevara hatalmas képmását nézi Dani egy akkora téren, ahol egy nagy autó is picinek látszik. Boldogság számomra, hogy mindezt megélheti, láthatja.

Hálás vagyok, hogy eddig még nem hagyott képek nélkül. Utaznak olyan helyekre, ahol nem lesz wifi, azt hiszem. Az a fontos, hogy hatalmas élmény legyen nekik, akárhová is mennek.

Nálam nem eléggé olvad a hó, Ági holnap jött volna, de a hideg miatt lemondta, helyeseltem. Csütörtökön biztos eljön. Addigra enyhülést mondanak. Már mindent kitakarítottam, tőlem a fáklyásmenet is jöhet.

Zavar, hogy már 57 kilót mért a mérlegem; eddig 55 volt az etalon. Tehát hízom! Igaz, krumplit, tésztát szívesen eszem sok zsírral vagy vajjal (szalonnával, sajttal...). A sportolással pedig úgy vagyok, mint Churchill: "no sports!" - hajjaj.

Különleges meglepetések érnek! Pipivel találkoztam nyolc-tíz éve, először és utoljára, nagyjából egy órára. Ma felhívott. Már ama régi egy óra alatt is mély benyomást tett rám. Lovat, kutyát, nyulakat tart, teljesen egyedül él egy nagy tanyán.

Nehéz megfogalmazni, mi vált ki belőlünk egy azonnali, mély szimpátiát; velem ez történt, amikor anno a teraszán ültem hatvan percig, és éreztem tanyája hangulatát, a lényét. Azonnal szívembe fogadtam. Ajándék volt, amikor ma felhívott. Legalább két órát dumáltunk annak ellenére, hogy egyáltalán nem ismerjük egymást. De valami ősi vonzás van közöttünk, amit akkor éreztem, amikor megismertem, és sose gondoltam, hogy valaha még találkozunk. A vonzást neki is éreznie kellett, különben nem hívott volna fel valakit, akit életében csak egyszer látott.

Különösek ezek a - szinte már földöntúli - kapcsolódások, amik okait érdemes lenne kutatni. Rengeteg erőt kaptam tőle, pedig biztos nem azért hívott, hogy adjon. S mégis adott. Nyolcvan éves! Kértem, engedje ki a lovát, hadd hempergőzzön a friss hóban. Megígérte.

Valami tisztaság, szinte égi fény jár itt köröttem, mióta vele beszéltem. Megmagyarázhatatlan, de csodás, építő, erőt adó. Köszönöm.

Találós kérdés: hogy tudta Maci lehugyozni a három méteres bambusz csúcsát? Így:

Mind lefeküdt. Amik útban voltak a kapuhoz menet, azokat megpofoztam a söprűvel, rögtön felálltak. Így délután felé már a többiek is maguktól.

Tegnapi nagytakarításomnak nem sok eredménye maradt; sáros lábnyomok a padlón, amit tisztára mostam. Nem baj. Ezerszer rosszabb lenne, ha nem volna, aki összetapossa. Egész családom itt hever a szőnyegen: Maci balról, Cso jobbról, Cicaja a széken. Mivel nem tévézem, hanem csak a klaviatúra kattog, azon felül eszméletlen csend van, hallom, ahogy álmukban morognak, szuszognak, néha rugdosnak. Meghitt pillanatok ezek. Mind jóllakott és boldog.

A fehérbe borult utcámnak varázsa van. A csönd hallhatatlan. A béke pedig halhatatlan. Daniéknak elküldtem a fenti két képet, hadd legyen kontrasztjuk. Én is jó helyen vagyok, de ők pláne. Havanna:

(Mindig ámulok, milyen kiváló, éles, nagyfelbontású képet készítenek ezek az okostelefonok.)

Huszonöt óra utazás után Daniék végre megérkeztek Kubába. Neten foglalták a szállást, ahol - mint írta - kubai hangulat van, és nyilván wifi is, de sokfelé mennek majd, ezért nem mindig fogok hírt kapni róluk. Öröm számomra, hogy simán - törökországi átszállással - odaértek, ahol 25 fok a hőmérséklet. És kubai a hangulat. Milyen is lenne? Mostantól szívem értük rezeg, és várom a jelentéseket.

Nálam legfontosabb az, hogy a kerítés még rendben van, piros arannyal bekentem csomó deszkát, amit Cso rágcsálni szokott. Egyelőre biztonságban vagyok.

Hallottad már, hogy divat lett a "motivációs sípcsontvédő"? Perverzül hangzik, mi? Csak egy sima sípcsontvédő, amit egy élelmes sípcsontvédő-készítő talált ki egyedi méretre és lábra, ami meg a motivációt illeti, szót tévesztettek, simán motívumokról van szó, amiket eme készségre ráfestenek alkalmasint. Labdajátékosok használják. Egyre szívesebben. Mi mindenből lehet üzletet csinálni, kérem! Nekik van igazuk, akik kihasználják a nem várt keresletet is. Divatot csinálni akármiből lehet, csak elég eszed legyen kitalálni, miből. Erre csak azt mondhatom: hajrá!

Nehezen viselem, hogy meghalnak a barátaim Ha átfordítom ezt pozitívba, akkor örvendhetek, hogy odafent mennyien várnak már rám! Csodás társaságba kerülök majd, semmi kétség.

Valami hülye genetika folytán én még itt vagyok. Nem tudom, miért, mert igen sokat teszek azért, hogy lenullázzam magam. Szívom a cigarettákat már 55 éve. Imádom a zsíros ételeket. Szeretem a bort. Miért nem haltam még meg? Nem is értem.

E kérdések ilyenkor merülnek fel bennem, amikor olyan barátokat kell elvesztenem, akik nálam sokkal kevésbé pusztították magukat (én tényleg mindent megteszek azért, nogy ne soká éljek).

Nem vagyok öngyilkos-hajlamú, ha netán ezt fogtad volna fel abból, amit írtam, csak nincs kedvem vigyázni magamra. Nem látom értelmét bármiről lemondani, ami jól esik. Legyen az cigaretta vagy vörösbor. Vagy sültkrumpli, vagy zsírral főzött csirkepörkölt (amit egyébként híres szakácsok szerint is bűn lenne mással főzni).

A mai trend mindennek ellentmond, amit én csinálok és szeretek. Fütyülök rá! Saját életemet élem, ahogy nekem jó, ha akarom, zsírt nyalok ki a tányérból, pirítóst eszem fokhagymával, és nem nézek olyan műsorokat, ahol mindezt elítélik. Minek?

Rengeteg fővárosi múltammal szinte balegyenesként ér, amikor nem azt kapom, amit az egészségügyben megszoktam: félváll, rohanás, személytelenség, frusztráció, mielőbb rakjuk ki, legyünk túl rajta, aztán csináljon, amit tud.

Kiesett egy fogam tegnap, ami kisebb özönvizet indított el a számban. Telefon a délegyházi fogászatra: sürgős lenne. Időpont márciusra. De: ha holnap benéz, és szerencséje van, két időpontos között meg tudjuk nézni.

Már úgy aludtam el, hogy programoztam a töküres rendelőt, ahová beszambázom, és tíz percen belül a székbe is kerülök. Így lett. Az új fogorvos fiatal. Alapos. Nem rest tanácsokat adni, sőt telefonáltatni az érdekemben, hogy a javítás mielőbb meglegyen. Azt éreztem, amit még soha - na jó, Németországban de -, hogy ezek értem vannak. Tényleg segíteni akarnak. Komolyan úgy álltam ott, hogy látszhatott rajtam: el se hiszem. Van ilyen is? Hangot adtam elragadtatásomnak. Remélem, jó talajra hullt. Jövő héten rendben lesz a fogam, mert ők - valóban - mindent megtesznek ezért. Soronkívül.

Ne gondold, hogy ez magánklinika volt! Dehogy. Arra nem lenne lóvém. Ez egy idős hölgy (remélem, a jelző utáni főnév illik rám, a jelző viszont biztos) méltó kiszolgálása, megsegítése. Meglepett és boldoggá tett. Igazi törődést éreztem. Pont. Ha az évem további része is így alakul, egy szavam se lehet, illetve egy szó vezérelheti az általánosságot: a szerencse. Eddig bejött.

Nehogy felhőtlen lehessen a pillanatnyi pozitív életszemléletem: Hemi - Hemmert Laci - 14-én meghalt. Egy otthonban. Én is próbáltam őt elhelyeztetni, és sokan mások, miután felügyeletre szorult már. Csók Laci talált neki végül megoldást, de mindenki bekapcsolódott, hogy segítse. Nem véletlen. Csodás pasi volt.

Nekem csak egy rádiómagnót javított meg, és egy elektromos fúrógéphez készített töltőt, de pontosan tudom, hogy ezer ilyen felkérést, kérést teljesített, akár csak panasz után, azonnal ringbe szállva, minden ellenszolgáltatás nélkül. Az volt az élete, hogy másokon segítsen, mert nagyon tehetségesen kezelte az elektromos dolgokat. Mintha csak másodlagos lenne, hogy klassz sárkányrepülő pilóta is volt... pedig az volt. Igazi szárnyas ember, aki az összes többi szárnyas ember iránt örökre elkötelezte magát.

Sajnos, már a tizenévvel ezelőtti, Cipruson bekövetkezett agyvérzése miatt - engem is felhívott onnan - sejtettem, hogy nem lesz fáklyásmenet a további élete. Imádta a fiát, Lackót, de távol került tőle. Egy időre annyira összeszedte magát, hogy elmesélte: biciklivel elkerekezett csomó kilométert, hogy meglátogassa. Nem akarta feladni, semmiképp.

Voltak rossz periódusai, sokat beszéltünk, próbáltam lelket önteni belé. Egy darabig úgy látszott, sikerült is. Mikor utoljára beszéltem vele, még a "felmenő" ágban volt. Sajnos, nem tudom, mi lett később, talán egy újabb agyvérzés, ami miatt otthont kerestünk neki. Valakik majd biztos elmesélik.

Sok évig volt munkatársam a repülőszövetségben, örökvidám arcát naponta láttam. Ha problémás telefonom adódott, hozzá kapcsoltam, tudtva, hogy türelmesen, csupa jószándékkal el fogja rendezni (bocs, Hemi! kihasználtalak!).

Nagyon fáj ez. A másik oldalról nézve meg hálás vagyok, hogy szenvedései véget értek. Nem szabad ennyire jónak lenni, mert a világ kihasznál, nem becsül, a csapások elviselésére egy ennyire gyengéd, jó lélek nem tud felkészülni.

Dani tízéves korában "beleszeretett" Hemibe. Nyilván apahiánya miatt. Valamely repülőtéren, talán több ilyen helyen is volt alkalmuk találkozni. Hemi azt ígérte, majd épít neki egy repülőgépet (az örök idealista!). Én csak azt láttam egy nap, hogy Dani hazajött egy repülőgép-kerékkel. Kibicajozott Budaörsre, beszerezte, zubbonya alá dugva hazahozta. Jó nagy kerék volt, több kilós. Hemi tudja majd használni, mondta. El se akartam képzelni, hogy tekert ki a reptérig, hogy jött haza... ez volt Hemi varázsa. A motiváció, ami kisfiamat erre ösztönözte, igen, megrémített, azóta is gyakran gondolkodom rajta.

Szerencse, hogy az apahiány egy bizonyos korban elmúlik, és több eszement cselekedetet nem generál.

Drága Hemikém, a te jóságod, az egész világgal nem szemben, hanem azért érzett nyitottságod, mindenkit átölelő szereteted példa lehet, és én biztos nem felejtem el soha.

Álmodozom, illetve inkább emlékezem a szép dolgokra, ami majdnem ugyanaz. Nem vagyok jóban az évszámokkal; mondjuk 23 éve volt, hogy Danit és barátját, Ferit elvittem a Kanári-szigetekre. Pontosabban Gran Canariára. Las Palmasban szálltunk le. A Playa del inglés nevű - partközeli - helyen volt appartmanunk, neve Los Elefantes. Tágas, tiszta, kényelmes. (Össze nem hasonlítható a majd negyed évszázaddal később megélt törökországi szállásommal.) Kétszobás hely konyhával, mindennel, ami kell. A tengerpart pár lépésre. Óceáni hullámokkal! Hisz ez már nem az Adria, hanem maga a végtelenség, a nagy víz. Odalent, ablakunk alatt medence, reggel a spanyol srác énekelve halászta ki a láthatatlan koszokat belőle. Nagyon lazán.

A parton csodás, afrikai homokban fetrengtünk, minden pár méterre bódék álltak, ahol akármit ehettünk, ihattunk, és a kiszolgálók énekeltek és gyakran táncoltak is. A meleg óceán hatalmas hullámokat küldött a partra, figyelnem kellett a gyerekekre. November volt. Azért tudom, mert Danit elkértem az iskolából. Nem akarták megengedni, hogy két hétig ne menjen, de fütyültem rá. Meglepően olcsó volt az út, bevállaltam. Akkor még megengedhettem magamnak. A kis Feri útját a szülei fizették.

És a dünék! Csupa homok,felmentem, és lecsúsztam seggen a homokban, tiszta Afrika volt.

A sziget akkor vámmentesnek számított, bármit vehettünk, amit országunkban még nem is látttunk. Erre sajnos nem volt pénzem Ráadaásul az utazási iroda is pont akkor csődölt be, mikor utolsó koktélomat ittam a tengerparton. Sietve jött valami utazóirodás, hogy azonnal csomagoljak, mert egy charterjárat mindjárt hazavisz. Bécsben szálltunk le, onnan busz hozott haza.

Sokáig kerestem a cd-t, mivel kamera volt nálam, de nem találtam. Akartam képeket mutatni, de úgy látszik, ez is elvész az emlékezet homályában. Nem baj, fő, hogy a fejünkben megvan. A lényeg az, hogy oda még viksszamennék.

A Suzukim majd 10 centivel magasabb lett, mióta futót cseréltek alatta. Azóta figyelem a többit, nem ilyen magasak. Azt mondták, úgy le volt ülve a rohadás miatt, hogy most örüljek, mert "felültették". Nem tudom.

Kéjjel járok be a faluba, szinte várom, hogy rendőrrel találkozzam - pláne azokkal, akik elkaptak -, de nem. A lottózóban kiderült, hogy lejárt a lottóm, pedig volt rajta egy 1700 Ft-os kéttalálatom. Ha múlt héten mentem volna...

A közértben találkoztam félelmetes Andival, ő köszönt rám: "látom, van már autód!" Vigyorogtam, igen. "És a kerítés is most jó!" - tettem hozzá. "Látom, díjazom" - felelte, és el. Már az is jól esett, hogy nem ment el mellettem szó nélkül, mert megtehette volna.

Végre kitapasztaltam, hogy a fagyasztott heck-filét elég 2x2 percig sütni oldalanként. Még Dani hozta. Most először sikerült, végre nem sütöttem túl. Alaposan ki kell olvasztani, szárítgatni, kinyomkodni, mert belül is nagyon vizes. De a végeredmény jó. Kaporral, fokhagymasóval és kevés liszttel szórtam meg, forró serpenyő, és kész. Sajnos, csak a tescóban árulnak ilyet. Most ebből kifolyólag a bezabáltság állapotában vagyok. Szinte alélva. Két szelet nekem elég ehhez.

A heck mindig is kedvencem volt, de így, filében se szálka, se uszony, se kemény bőr, csak a fehér hús, az íze ugyanolyan, perfekt.

Politika: nem kérdeztél, de beleviszik az embert a mindennapok hírei, ezért jön ki belőlem: ha változatlan marad minen, azért lesz forradalom, ha változna, akkor meg azért, pláne. Jó lenne elkerülni, de nem látom lehetőségét. Túl nagyok az ellentétek. Megegyezni képtelenek. Félem is, várom is április 8-át, és évek óta először hajlandó leszek 4 km-t autózni a szavazóhelyiségig. Ennyire kíváncsi még soha nem voltam, mi lesz. Arra meg végképp, hogy utána mi.

Amikor a katolikus templom papja arról prédikál, hová kell bedobni a szavazatodat, nos... talán elgondolkodhatna, erre esküdött-e fel. Amikor óvónőkkel és kisiskolás tanerővel kívánják megíratni a terrorelhárítás forgatókönyvét, arra azt javasolnám, buzgón írjanak össze annyi hülyeséget, idióta ötletet, amennyit csak bírnak, hogy aki ezt kérte, rájöhessen, ő mennyire idióta.

Nem tudom, sikerült-e valami vigaszt nyújtanom, csak remélem. Icus férjét beszéltettem telefonon másfél órát, és közben meg is nevettettem. Utána Valit hívtam, kinek a leánya halt pilótahalált a nyáron. Őt is igyekeztem beszdre fogni, adja ki magából, ami benne gubancolódik, de ez már sokkal nehezebb volt. Érthető, ő nem párját, a gyermekét vesztette el. Próbáltam rábírni, hogy a nyáron repüljön újra, hisz tehetséges vitorlázó, képes volna a lánya emlékére - és helyette is akár - megrepülni a gyémántkoszorút. Ha csak egy szavam is elhatolt a lelkéig, ha csak egy pici szándék is felébredt ettől az ő lelkében, akkor nem dumáltam hiába.

Gyászoló emberek, akikről szóltam. De nekik kell a legtöbb segítség. Nem tehetem, hogy nem teszem meg, amit tudok, legalább szavakkal, biztatásokkal. Jó erre a telefon, de tudom, jobb lenne egy ölelés. Ezt csak virtuálisan nyújthatom. De mindkét karomat odaképzelem, ahol átölelhetem őket.

Vettem ma ötször egy méter kerítést - tyúkrácsot - meg fél kiló drótot. Egyelőre a kocsiban hagytam, mert már egy hete Cso nem tudott kitörni. Az eső meg esik, fenének van kedve odakint tüsténkedni. Az új ablaktörlőim boldoggá tettek, tényleg letörölték a vizet és kiláttam, ahogy kell. Ilyen apró örömeim vannak. Béke van és csend, nem kívánok többet, csak annyit, hogy maradjon így.

Már híradót sincs kedvem nézni, pláne beszélgetős műsorokat, mert minden listákról, összefogásról, latolgatásokról, százalékokról, felmérésekről szól, a felét se értem, mert nem is akarom. Halálra idegesít ez a választás előtti állapot. Az a gondolat pedig megrémít, hogy április 8-a után minden így marad, ahogy van. Kell valami változás. Legyen bármilyen, de legyen. Ha valaki már annyi szart látott és átélt, mint én - koromnál fogva -, nagyon vágyik valami jobbra. Vágyom. Remélem, megérem.

Fizetésnap! (Nyugdíj.) Naná, hogy autóm fölötti felszabadult érzésem rákényszerített, hogy bemenjek a faluba vásárolni. Bizony köllött is. Például nullán állt a benzinmutató. Az esőben beindítottam az ablaktörlőt; csak ott nem törölt, ahol ki kéne látnom. Benzinkút, tankolás, ablaktörlő-csere. Nyócezer, mert keveset tankoltam.

Vettem kutyáknak kacsa-farhátat, kapjanak végre a szárazon kívül valami jót. Már megfőztem vacsorára. Csípős piros aranyat azért szereztem be, hogy a kerítés neuralgikus pontjaira kenegessem, hadd menjen el Cso kedve a faalkatrészek rágcsálásától. Egy jó kis, puha kolbászt is megengedtem magamnak, meg egy spenótkonzervet, ami százszor jobb, mint a mélyhűtött, mert nem kell a felét olvadt vízként kiönteni. Cigarettából is kifogytam, ahogy teából is. Plusz cash-ből. Alaposan megnyuvasztottam a frissen feltöltött számlámat. Nagyon jól esett! Ja persze lottót is vettem, mert már egy hetet kihagytam az öthetesekből. Így holnap akár nyerhetek is. A reményre szükségem van.

Oly keveset kívánok - vagy ez sok? -, annyit, hogy minden maradjon így, ne érjen katasztrófa, senki ne haljon meg, a tető ne szakadjon be, kutyáim maradjanak egészségesek, és egyelőre a szívem se álljon meg, mert még terveim vannak. A legfontosabb Dani lelki nyugalmát megőrizni, ne kelljen értem aggódnia, hadd legyen felhőtlenül boldog és kényszermentes engem illetően. Ez tervnek nem rossz, ugye? Csukd be a szemed, ha közhelyet nem akarsz látni, de nekem az ő boldogságának elősegítése az első, az alapfeladat.

Van autóm. Itt a kapu előtt. Jogosítványom is van, érvényes forgalmim is, mi tehetne boldogabbá? Ha mondjuk nem kérdőjeleztem volna meg Ferenc és Józsi őszinte segítőkészségét. Szégyellem magam, hogy kételkedtem. Ők tényleg segíteni akartak, és segítettek is. Én meg kifizettem majd negyedmilliót, de lett autóm.

Elgyalogoltam a buszig, örültem, hogy a megállóban leülhetek, és rendben el is .értem a végállomásig, közben kipihentem magam. Találkoztam Józsival és Ferenccel, odaadtam rögtön a 180 ezret, amit a postán váltottam ki (féltem, hogy az automata nem tud ennyit adni), és indult is a művelet. Ferenc elment a szervizbe a pénzzel, Józsi eljött velem a kormányablakhoz, ahol megkaptam végre új jogosítványomat. Utána hazavitt magához, hogy megvárjuk az autót.

Minden flottul ment. Este hatra már négy keréken érkeztem a kerítést rágó kutyáimhoz. És ha most kinézek az ablakon, ott látom a fehér Suzukit, két évre vizsgáztatva. Újra lemezelve. Futó rendben.

Sokkal tartozom e két embernek: Lukács Ferencnek és Béres Józsinak, amiért csodát tettek a lehetetlennek látszóból. Nagyon bánom, hogy Ferenccel én is, Dani is gyanakvóan bántunk az állandó áremelkedés miatt, nem volt igazunk. Ők mindent megtettek, amit más el se vállalt volna. Mindezt nagyon sajnálom.

Boldog vagyok, hogy van autóm. Újra. Ez maga a szabadság. Descartes-nak ezúttal nem volt igaza, mikor azt mondta: "A kételkedés a bölcsesség kezdete". Filozófusok is tévedhetnek néha. A kételkedés akár barátságokat is ölhet, jószándékot tehet semmissé. Ezt én mondom. A senki.

Holnapra kész az autóm, amennyiben a vizsga előtt - ami délután lesz - átnyújtok 180 ezret. Ha szerencsém van, kivárhatom a végét, és autóval jöhetek haza. Tegnap még a biztos 230 ezres végösszeget hallottam, amiből ha levonom a 65 ezret, amit már odaadtam, sehogy se jön ki a plusz 180 ezer. Dani épp most telefonál, hogy megtudja, mi ez. Én meg csak lapítok itt, és nem értek semmit. Csak azt, hogy kizsebelnek, utolsó filléreimet is oda kell adnom.

Ferenc, kivel ma beszéltem, prognosztizálta, hogy ama bizonyos gömbcsuklót, ami el van rohadva, még a nyáron cseréltessem ki. Alapból, amikor még 100 ezer volt az ajánlat vizsgával együtt, ez a gömbcsukló is szerepelt 8000-ért plusz munkadíj. Így lett százezer.

Nem értek már semmit azon kívül, hogy fizetnem kell, különben a vizsga se lesz meg holnap. Hallottam persze "szívást" arról, hogy a fékcsövek kidurrantak, cserélni kellett őket... értem én. De két hónap alatt miért most, az utolsó napokban derül ez ki? Miért nem lehetett rendesen felmérni a helyzetet, és tartani magukat az eredeti árajánlathoz? Arra mondtam igent, nem erre!

Fogadni mernék, hogy sértésnek veszik majd, ha részletes számlát kérek... kérnék... mire leírtam már hívott Dani, és megmondta, ha számlát kérek, sokkal többe fog kerülni. Erre varrjál gombot.

Egylőre azt se tudom, hogy vehetek ki az ATM-ből 180 ezret, Lehet, hogy egyszerre ennyit nem is lehet. Utána kell néznem. Most ezt fogom tenni. Basszus! Azért ez kijött belőlem.

Utánanéztem. Elvileg nincs akadálya. Kérdés, hogy az ATM, amibe a kártyámat dugom majd holnap, tényleg kiad-e ennyit. Volt már itt Dunavarsányban olyan ünnepi eset, hogy az automata egy fillért se tudott fizetni. Tehát a dolog eme oldala sem tűzbiztos.

Ferenc telefonját még mindig várom, hogy holnap mi legyen. Dani telefonja biztos megzavarta annyira, hogy gondolkodnia kell, mit mondjon nekem. Mitől lett a 230-ezres számla tegnapról mára 245. Egyáltalán emlékszik-e rá, hogy 65 ezret már odaadtam? A kezébe.

Dani azt javasolta, mielőtt a lóvét átadnám, menjek el a szervizbe, kérjek számlákat a beszerzett alkatrészekről, ha már a munkadíjról nem is. Tudjam meg, mit építettek be, miért vállalnak felelősséget.

Há, most beszéltem Ferenccel. Nagyon mélyen sértett ember, amiatt is, amiket Dani mondott neki. A simlisséget említette. Világéletében becsületes ember volt, és ha Józsi nem ajánlja be hozzá az autómat, sose vállalta volna el. (Mondjuk, én is tudom, hogy két szerelő lemondott róla.)

Meghasonlottam, sűrűn bocsánatot kértem tőle, amiért telefonokat kapott, bizalmatlan megjegyzéseket kapott, de hát a mai világ a bizalmatlanság világa. Ő viszont mélyen meg van bántva. Azt mondta, átadja az autót, ami húsz évig működni fog alulról nézve, és utána tudni se akar rólam. Tökéletesen megértem. Nem jó velem kikezdeni, mert barátok garmadája ugrik rá arra, aki bántani akar. Nem tudom, milyen képet vág majd holnap, mikor 14 óra 50-kor leszállok a buszról a rengeteg pénzzel a kezemben, és ő elvisz Józsihoz, hogy ott vészeljem át a várakozási időt... Még nem tudja, hogy a kormányablakba is be kell ugranom a jogosítványomért, ami majd két hónapja készen van.

Sokat hallottam arról, mi mindent kellett kicserélni, mennyire el volt rohadva az autóm, és közben e Ferenc büszkesége is csorbát szenvedettt a kérdések miatt, amiket barátaim és Dani tett fel. Megértem, hogy azonnal szabadulni akar tőlem. Száznyolcvanezerért, aminek előlege 65 ezer volt. Meg fogja kapni, mert nem tehetek mást. Nem vagyok egy hős, nem hívok tetemre senkit, elfogadom, amit mondanak, és kész. Aztán majd kakukk. De ez már házi probléma lesz. Holnapután nyugdíjosztás, tán még emelnek is valamit. Pár doboz cigaretta árát. Az én bajom, hogy dohányzom.

Bár Icu is velem tarthatna, de ő már az örök vadászmezőkön füstöl. Odaérek hamar!

Dani belefolyt az autóügybe, megtudta, hogy a vége 230 ezer lesz. Legalább ennyit tudok. Nélküle ennyit se. Mindenfélét kell cserélni. Értem én. Amit nem értek, az első felméréskor, mikor árajánlatot adtak, ami 60 ezer volt, miért nem néztek jobban utána? Így van ez. Hétről-hétre nő a számla. Autóm két hónap után sincsen, csak remények, és egyre bővülő számlák.

Dani úgy érzi, simlisség van itten. Én is úgy érzem. Roszkos Karesz is. Mások is. Nem tehetek semmit mégse. Meg kell várnom, míg végre valaki felhív: lehet jönni a kocsiért. Nyolc hét alatt nagyon sokszor vártam ezt a hívást, de nem jött. Jön-e valaha?

Tudod-e, hogy a százmilliós Amerikában a mínusz 20-30 fokos ítéletidő miatt már 20-an fagytak meg? Azt tudod-e, hogy az icipici Magyarországon, ahol idén még mínuszok is alig voltak, eddig 71-en haltak meg a hideg miatt? Kanadában a tél áldozatainak száma KETTŐ. Nehéz erre úgy reagálni, hogy rendben van. Én nem teszem.

Icus barátnőm tegnap elaludt szépen, miután levágták a lábát. Életmentő műtét volt, de mégis egy élet befejezése lett a vége. Képek, filmek pörögnek az agyamban, mi mindent éltünk át együtt, mennyit dumáltunk, hogy szerettem, ha felhívott, és csak mondta... nagyon intelligensen beszélt. Kirándultiunk együtt a francia riviérára is, jól elvoltunk. Nehéz lenne feleleveníteni azt a több évtizedet, amióta ismertük egymást. és közös élményeink voltak. Imádott kagylót enni, csak néztem, ahogy a hatalmas tál kagylót magába tömte, egyiket a másik után, módszeresen, a kagyló héjával kotorta ki a másik kagyló húsát. Ahogy kell.

Pistit, a férjét ma is felhívtam, igaz, bőgtem végig, nagy vigaszt nem nyújthattam, de együttérzést mindenképp. Nem tudom, mi lesz vele, ő is az a férfi, aki asszonya nélkül elveszett.

Mindig az ittmaradóknak rettentes elviselni szeretteik távozását, ezért bőgök még mindig. Aki elment, annak már nem fáj semmi, föntről néz le ránk, nem szenved, talán röhög az egészen, amit mi itt miatta átélünk. Akarom hinni, hogy így van! Sokkal könnyebb így elviselni, hogy elment egy ember, akit szerettem, és családja is nagyon hiányollja, nálam sokkal jobban.

Boldogságos következő életet kívánok, mert nem tudom elhinni, hogy egy ember csak annyi, mint egy kórházi zárójelentés. Icus több ennél, és számomra az is marad. Találkozunk!.

Nagy meglepetés ért ma, Szili és Pöcök, délegyházi szomszédaim, amúgy meg ezeréves barátaim, pilótatársaim váratlanul beestek hozzám délután. Szétbeszéltük egymás fejét, hisz már egy éve nem találkoztunk. Mindig váratlanul jönnek, és mindig nagy-nagy örömet okoznak.

Pont ilyesmik miatt tartom fontosnak, hogy a lakásom mindig rendben legyen, ahogy most is volt. Meg én is. Hoztak nekem proseccót, már kóstolgatom. Sose ittam ilyet. Hasonlít a Hungaria Extra Dry pezsgőhöz. Tehát nagyon ízlik. Köszönet érte! Erősnek tűnik, már kezdek bódulni tőle. Megint akkor jöttek, mikor épp főzésben voltam, a leszelt hagymák szaga betöltöte a szobát. De ajtót nyitottunk, meleg van, sokáig nyitva is maradt. Az órákra elmaradt főzést, illetve sütést most fejezem be. Tepsiben utolsó 3 csikreszárnyam, krumpli, sok hagyma, fűszer. Lehet, ma is úgy lesz, mint sokszor máskor, hogy mire elkészül, nem eszem belőle. Túl boldog és érzelmileg felkorbácsolt vagyok ahhoz, hogy enni tudjak. Az ő szoros öleléseik, ahogy elbúcsúztak, sokat jelent nekem. Szilitől megtudtam, hogy lehet jó - az enyémnél sokkal jobb - kenyeret sütni. Rengeteg másról is szó esett. A repülőszövetség, a budaörsi repülőtér sorsáról, ami immár megpecsételődött. Pöcök majd tíz éve ott dolgozott - én vittem oda -, de augusztusban kiköltöztették onnan több mással együtt. Az új tulajdonosok egyike az a cég, amely Rogán Antalt reptette helikopterrel. Nem, nem megyek bele ebbe, mert csak sírhatnék. Budaörsömnek vége, az biztos. Az, és olyan, mint volt, már nem lesz soha. Valakiknek nagyon kellett ez a csodás terület, és meg is szerezték. Félek, nem arra fogják használni, amire való. Máris mindenkit eltávolítottak onnan, akinek eddig köze volt hozzá.

Pöcök már megkapta a felmondólevelét, de valamiért egyelőre nem rúgták ki. A budaörsi "állomány" a Dagály utcai, egykori MRSZ-székházban kapott helyet, és sorsuk bizonytalan. Matuz Istvánt, ki évtizedekig volt a szövetség főpilótája, egy nap alatt rúgták ki végleg. Tapasztalat, hozzáértés, negyed évszázad odaadó munkája... számít? Nem. Az újaknak nincs erre szüksége. Szerintem a Magyar Repülő Szövetségre se, az csak akadály lehet egy repülőtér elfoglalásakor.

Szomorú vagyok emiatt. Saját boldogságomat, ami kedves barátaim látogatásából fakadt, húzom le a jövő szemlélése miatti aggodalmam okán. Hülye vagyok, tudható. Miért nem foglalkozom csak magammal? Azt kéne. Csaakhogy amikor egész múltamat, gyönyörű emlékeimet törlik el, nehezen törődöm bele. Ha tudnám, hogy Budaörsön ezután is repülni fognak, képeznek növendékeket, használják a csodás körépületet arra, amire való, akkor nem lennék szomorú. Félek, hogy nem így lesz.

Végképp fekete hír, de mivel ma értesültem róla, ma kell leírnom: Icus lábát térd fölött levágták. A szíve miatt csak epidurálás mellett. Én tudom, ez nem rossz, az ember ébren van, mindent hall, de veszélytelenebb, mint egy altatás. Ha már annyit elért, hogy nincsenek őrült fájdalmai, akkor jobb így. Ő is ezt mondta, hisz nem aludt, amikor kitolták a műtőből.

Aki nem hívott eddig, az a szerviz. Besenyő viszont hívott. Nem volt kétséges számomra, hogy nem fogja elvállalni a renitens akitámat. Hosszan hagytam, hogy elmagyarázza, miért. A két kis új kutyája gazemberré vált, mindenen át szöknek, még ha úszni kell is, hiába a villanypásztor. Ezt én igazán megértem, mekkora nyűg. Szergejnek pedig megint térdszalag-szakadása lett a jobb lábában - a balban már egyszer volt -, újabb 11 hét kímélet, nehogy a szögek, amikkel összefoltozták, elmozduljanak. Hetven kilós kutyát emelgetni az orvosig, aztán vissza, majd törülközővel a hasa alatt segíteni a közlekedését... sajnos, átéltem Csumival ezt. Én is törülközőt vetettem át a hasa alatt, azzal emeltem, hogy a lépcsőn felsegítsem. Még hetek vannak hátra, mire Szergej szabadon mozoghat, addig semmi. Kaka-pisi pórázon.

Az időpont messze nem alkalmas arra, hogy még egy problémás kutyát befogadjon. Csak vihogni tudtam azon, hogy egyáltalán eszembe jutott. Vidáman váltunk el, ő örült, hogy már hat hét eltelt a megpróbáltatásokból, én is ennek örültem, mert tudom, mit jelent, és őszinte együttérzésemről biztosítottam. Jó volt beszélni vele mindenképp. Valami nap süt ki bennem ilyenkor. Az eltelt évtizedek fénylenek aranyozva, amiket együtt töltöttünk jóban-rosszban.

Unalmas téma megint: ahogy már említettem, ma se hívott senki az autóm miatt. Aggasztó adalék: a kötelező biztosításom lejárt. Azon a szelvényen, ami a vizsgáztatónál van. Ki gondolta volna november 8-án, mikor átadtam a kocsit, hogy ez bekövetkezik? December 21-én átutaltam az idei díjat a biztosítónak, de máig nem postázták az igazolást. Próbáltam emailben kérni tőlük egy elektronikus visszaigazolást, hátha ma... de aztán lemondtam róla. Ma már nem lesz semmi. Ők is a bürokrácia fogaskerekei között sinylődnek, még azt se fogadhatják el, hogy a mailcím, amiről levelemet küldtem, hivatalos. Ahhoz, hogy az legyen, ki kéne töltenem valami nyomtatványukat. Ekkor már feladtam.

Figyu: írok egy levelet, ott a feladó, azonosítom magam, szerződésszámot, címet, rendszámot írok, és mégse tudja benyelni a rendszerük, hogy én, én vagyok ezen a címen?? Csak mert a hülye nyomtatványukat nem töltöttem ki?

Ha a hülye nyomtatványt kitöltöm, akkor is a mostani mailcímet adnám meg; ha valaki a nevemben trollkodna, simán megtehetné. De miért tenné bárki? Hogy helyettem fizethesse a kötelező biztosítást? Van ennek értelme?

Ilyenkor kezdek helyeselni azoknak, akik szerint túl sok a közalkalmazott, mert túl hatalmassá nőtt a bürokrácia. Holott valaha valakik azt ígérték, ennek ellenkezője a a cél. Elképesztő mennyiségű papírt gyártanak egy elektronikus igényű világban, amit meg is hirdettek, s aminek célja épp ennek elkerülése. Mi van itt? Kérem!?

Sok papírhoz rengeteg ügyintéző, szék, munkahely, nyomtató, jó drága nyomtatófesték, személyes találkozás, fölösleges utazgatás, rengeteg pénz kell. Ó, és mennyi papír!

Miért nem tudja például egy hivatal elfogadni azt, hogy az utcám neve megváltozott, ezután mást írjanak a számláikra? Csak azért, hogy a postás megtaláljon, és fizethessek. Kinek az érdeke ez? Az övék. A biztosító azt mondta, menjek a postára, kérjek valami ívet, amit kitöltve majd visszaküldhetek, hogy végre bejegyezzék az új utcanevet. Aminek változásáról nem én tehetek, nem költöztem el, csak megváltozott, kész. Hiába telefonálok, hiába mailezek, azonosítom magam mindenfélével, nem. A bürökrácia a lényeg. Kitölt, visszaküld, aláír, különben mi?

Miért nem lehet hinni valakinek, aki elektronikusan azonosítja magát, és kéri, hogy változtassák meg a nyilvántartásukban a címét, mert megváltozott az utca neve? A mai világban bárki IP-címe lenyomozható, azonosítható. Mire van a mindenkit figyelő rendszer, ha nem erre? Pár gombnyomás "ott fent", és máris tudják, ki vagyok, hol lakom, és igazat mondok-e. Szerintem még azt is pontosan tudják, mely párttal szimpatizálok, vagy épp nem.

Azt hiszem, mára kipuffogtam magam. Bocs. Vagy nem, hisz ez az én naplóm, magamnak írom. Ma ezt gondoltam, ezt írtam.

Végül feladom a biztosítóval az igazolásért folytatott harcot, hátha hétfőn valóban megjelenik a postaládámban a szokásos zöld kártya, amit a forgalmimba tűzhetek. Már csak halvány érdeklődéssel kérdezem meg: ha lenne épp autóm, és ma elkap a rendőr, hogy miért nem fizettem be a kötelezőt, mi a frászt mondhatnék? Az igazat: a biztosító elvtársék január 3-án postázták - ezt telefonon tudtam meg -, és ki tudja, mikor ér ide. Melyik rendőr fogadná ezt el? Nyolc munkanapjuk volt átutalásom óta, hogy elküldjék. Ha az autóm emiatt nem kerül vizsgára jövő héten se, akkor tényleg dühbe jövök. Pedig baromi türelmes ember vagyok. Na és akkor mi lesz? kérdezem én, ha dühbe jövök? Beleöklözhetek a falba, semmi mást nem tudok tenni. EZEK ellen nincs gyógymód.

Ez a tél inkább tavasz. Sétáim során a barna füvek közt élénkzöld új hajtásokat látok harmatcseppekkel, szikrázva, szinte ünnepelve. Még nem sejtik, hogy lehet ez sokkal rosszabb is. A medvehagyma-magokat elvetettem a bambuszok tövében már két hónapja, sajnos, Cso pont oda szeret heveredni. Talán kövekkel fogom körberakni, hogy legyen valami termés májusban.

Körberaktam. Mivel a tavasz a lelkemben tombol, és még kabát se kell, hogy kint matasson az ember, örömmel kint maradtam, kutyáim örömére. Már csak amolyan biztonsági, pótjavításokat végzek a kerítésen, ahol - dicsőség nekem! - Cso már négy napja nem tudott átjutni. Hoztam rőzsét a sufniból - bár ezzel tűzifa-készletem rövidült -, a hosszú darabokat a kerítés réseibe ékeltem, bárhová, ahol félfejnyi kilátás nyílik a külvilágra, és ez Csót harci cselekményekre indíttathatja. Bizisten, most, régóta először biztonságban érzem magam, és hátradőlhetek. (Meg a szomszédaim is... bár tudnák!)

Tényleg bőrömön érzem a tavaszt, pedig még annyi minden jöhet! A világ tele katasztrófákkal, hóviharokkal, őrült mínuszokkal, én meg itt szinte mediterrán hangulatban élhetem napjaimat. Lám, kis kerti munkától eljöve a világbéke. Itt bent.

Azt álmondtam, hogy elmentem a kocsimért. Randa, kietlen műhely, sehol senki, Az autóm más színű volt, és rozsdásabb, mint ahogy odaadtam. Gyorsan felébredtem. Rémálom. Beteges, nem? Hogy ilyeneket álmodom?

Erőszakkal alszom. Mivel 6 és 8 között fekszem le, és hét óra alvás pont elég, túl korán ébredek fel, de nem akarok felkelni. Utálom a sötét, hosszú hajnalokat. Kényszerítem magam, hogy lazítsak, és tovább aludjak. Néha még kilenc órát is átvészelek az ágyban. Erre büszke vagyok. És a reggeli sötét is sokkal rövidebb így. Persze nem mindig sikerül.

Icus lábáért aggódom. A napokban fogják levágni. Elzáródott benne a keringés. Iszonyú fájdalmakat él át a kórházban már hetek óta. Tegnap tudtam meg. Férjét is felhívtam, hogy valami kis erőt öntsek belé. Aztán Áginak is elmondtam, aki örök-haragban van Icussal. Tanácsoltam: ideje megbocsátania neki. A Bika jegy makacsságát talán leküzdi és megteszi.

Most két emberért imádkozom: Icusért és a férjéért, aki egyedül nagyon elveszett. Icus csodás szakács és háziasszony. Nem mondom, hogy volt, mert megígérte, hogy harcol és nem adja fel. Az erei rosszak, a szíve is, van miért aggódni. Viszont nagy harcos.

Pocsék érzés egy ősrégi barátért aggódni, ki mindig tele volt életigenléssel, energiával. És most a sebészt várja, aki nem ér rá, így nem tudja, mikor szabadulhat meg őrült fájdalmától és a lábától. Szenvedve vár a sorára, ki tudja, mikorra. Ha ez nem felháborító és rettenetes, akkor mi?

Durva eszközhöz folyamodtam. Olajban feloldottam mexikói csilit, hozzá magyar erőspaprikát, és ezzel kentem be a kerítés sarkalatos pontjait. Naná, hogy megint hibáztam: az olaj illatos volt, előtte halat sütöttem benne. Ettől Cso nemhogy hátrált volna, lenyalt mindent. Utána persze a nyelvét is sokáig mozgatta a szájában. Kimentem újra, erőspaprika-porral szórtam be a félig olajosan maradt részeket. Végül vittem az őrölt fehérborsot, és azt is odaszórtam.

Cso egyelőre a teraszon hever a napon, eléggé aléltan. A lényeg az, hogy nem megy a kerítéshez.

A törődést ma kezdtem érezni: Bálint kikiabált az autójából, miközben Erzsike boltja felé baktattam - lassan, mert a térdem még odavan -, bocsánatot kért, hogy az elmúlt héten nem tartotta be ígéretét, miszerint elvisz a boltba kerítést venni, és segít is felrakni. Sok volt a dolga. Mondtam, semmi gond, egyelőre - talán - nincs kerítésproblémám. De jól esett.

A Fb-on annyi kedves, segítőkész kommentet kaptam, hogy ez is ok a boldogságra. Meg még a nap is süt.

Láttam ma Vitray Tamással egy interjút. Csodás volt. Nyolcvanöt éves... a szelleme nem tompult, a toleranciája, a bölcsessége és még a szenvedélye is a régi, amikor a rasszizmusról kérdezik. Ezek az én csillagóráim; a képernyőre tapadok és megszűnik a világ.

Dani ma szándékát fejezte ki, hogy elmegy a szervízbe és körülnéz, hogy áll az autóm. Ilyenkor kicsit úgy érzem magam, mint várúrnő, akinek katonái kiállnak érte. Persze lebeszéltem. De nagyon díjazom. Ahogy mindenki más igyekezetét is, aki segíteni akar. Köszönöm!

Csak simán meg akartam nézni, mennyi lóvém maradt, ha netán az elkövetkező napokban készre jelentenék az autómat, s fizetnem kéne. Ne hidd, hogy a Cib bank pont a helyzet magaslatán áll. A neten többször kilökött helytelen jelszó miatt - nem volt helytelen -, telefonon azt mondta az automata, hogy szolgáltatásuk jelenleg szünetel izébizé okok miatt. Mi a frász van?! Nem rendszerváltás történt, csak egy sima évváltás, és máris összeomlik a bankom?

A nyugdíjig - melyet emelni fognak! tíz napom van hátra. Ha előbb lesz kész a kocsim, talán nem tudom kifizetni, talán mégis. Ha tudnám, mibe kerül! Már én is belefáradtam a latolgatásba, képzelem, te mennyire unod. Francba az egésszel! Úgyis úgy lesz, ahogy lenni akar, semmit nem tehetek. Várok.

Én hülye, a buszmenetrendet ideragasztottam a lámpa nyakára, hogy ha hirtelen telefont kapnék, kéznél legyen, elmondhassam, hányra érek oda. Csak napi három busz megy Szentmiklósra. Nem jegyzem meg azért se!

Láttam nyomokat a kerítésen, de mivel Anditól se kaptam telefont, a lyuk is kicsi volt, talán sikerült végre úgy elintéznem a kerítést, hogy Cso feladta kitörési kísérleteit. Nagy harcos a lelkem, nagy győzelem, hogy egyelőre én nyertem.

Dani tervbe vette, hogy elutazása előtt még idejön bevásárolva, de kértem, hagyja, rengeteg anyagom van, amiből túlélhetek.

Az információk késése miatt kétszer is lemaradt. Először azt tudta meg későn, hogy a Suzukim dögrováson van, addigra már eladta az övét, pedig nekem adta volna, ha időben kiderül. Másodszor októberben megvette a kubai repülőjegyeit, utána derült csak ki, hogy a kocsim mibe fog kerülni. Ezt az utazást nyilván nem fogja már lemondani, nem is hagynám. Mindketten izgatottan készülnek rá. Mégis a bevásárlásaival, a születésnapi ebéddel több mint 60k-t költött rám, és megint akar, amit már én nem akarok. Két hét múlva utaznak, készüljenek boldogan, gond nélkül. Akarok én sok mindent, csak egyet nem soha: gond lenni. Kajáim az én étvágyam és igényeim mellett akár három hétig is kitartanak, az meg csak nem lehet, hogy autóm még akkor se lesz. Kedvenc ínyencfogásom a tejes-tojásos bundáskenyér, ehhez Erzsike boltjában is kapok kenyeret, Dani meg elég tojást és tejet hozott, túl sokat is. A tejek fél évig elállnak, még jó. Tele a mélyhűtőm is. Egy szavam se lehet! Vagy ha lesz, arra irányul, hogy immár ne velem foglalkozzon, hanem az utazásra koncentráljon. Élni pont most kell, mert ha unokám ideje jöve, minden megváltozik.

Nem tudom, ebből mi lesz. Jól tettem-e. Roszkos Karesz eléggé felháborodva tudakolta, kik javítják az autómat. Megadtam neki Ferenc és Józsi telefonját is, aminél többet én se tudok. Kértem azt is, ne bántson senkit. Ezt nem ígérte meg, csak azt, hogy utánanéz. Nagyon férfiasan zeng a hangja, remélem, nem veti be az összes zöngéjét. Másik két haver is felajánlotta, eljönnek velem a műhelybe, és lesz autóm. Megköszöntem, de nem kell erőszakos fellépés. Kiszolgáltatott vagyok. Jobb, ha meghúzom magam.

Józsi azt írta, talán jövő kedd. A kilencedik hét... Árat még nem tudok.

Ahogy a Fb-on sokak felháborodását olvasom, kezdek én is kissé háborogni. Inkább úgy mondom: merek már háborogni. Miért tart több mint két hónapig egy autó javíása? Miért nem tudhatom, mibe fog kerülni? Sok a miért, és csak várhatok, hátha valaki felemeli a telefont, és mond valami biztosat. Én kérdezni már rég nem merek.

Nocsak! Új évbe léptünk! Mit jelent ez nekem? Semmit. Ugyanazt. A múlt évi húslevest eszem.

A tenyeremet bekentem Bepanthennel, megszűnt a hámlás. Ez jó. Mai kerítésjavításom eredménye holnapra derül ki, mert kutyáimat ma éjjelre megint kirakom. A drótom már elfogyott, így lehetőségeim is a továbbiakra. Kéne egy autó, és ki tudja, az mikor lesz.

A 99-es Church Street Station-beli szilveszterre emlékszem, röhejesen semmitmondó volt, a nép visszaszámolt tíztől nulláig, akkor lett 1999. Hiába Florida, hiába minden, csak egy indián ült velem szemben az asztalnál, a társaság többi tagja valahol ugyanígy sehol nem volt az idegenek közt, nem olyan volt, mint mikor egymást szerető emberek együtt ünnepelnek. Ami viszont lenyűgözött. az volt, hogy autóinkat az összevisszaságban pont elénk hozták vissza egy távoli parkolóból. Ez a logisztikai teljesítmény máig is csodálattal tölt el. A 65 mérföldes sebességkorlátozást mindenki komolyan vette, ezrével araszoltunk az autópályán hazafelé, és biztos, hogy sokan nem voltunk józanok. De törvénytisztelők.

Annál a szilveszternél még a tegnapi is jobb volt. Főleg, mert itthon. Kevesen durrogtattak, kutyáimat a szobában őriztem lelógó kézzel a kanapéról. Hajnalban még Cicaja is a fejem köré fonta magát dorombolva.

Van jótanácsom az újévre. Ha hideg zsíroldóval befújsz valamit, eszedbe ne jusson pőre kézzel hozzányúlni. Kegyetlen szer. Mindkét tenyeremről hámlik a bőr, mert nem fogadtam meg a tanácsot, amit az előbb adtam.

Már magamat is unom kutyaügyben. Igazi háború bontakozott ki közöttünk. Én száz százalékosnak ítélem munkámat a kerítés eltorlaszolásán, ő pedig kötelességének érzi, hogy bebizonyítsa: nincs igazam. Megint győzött. Hajnali négykor az utcáról hallottam a varnyogását. Ez olyan hang, amit telken belül nem hallat. Tudtam, mi a helyzet. Ruha fel, kapu nyit, beengedtem. Boldog volt. Megvártam a megvilágosodást úgy nyolc körül, kimentem, s már valami harci kíváncsisággal: vajon hol tudott megint túljárni az eszemen. Megoldotta. Ezúttal két réteg tyúkkerítést fúrt át a fejével egy pici kijárat reményében, ahonnan egy méretes darab fát ki is rágott. Csak elismeréssel tudok neki adózni. Visszajönni azért nem tudott, mert a kifelé hajlíott drótkerítést már nem tudta leküzdeni.

Hoztam a sufniból egy kétméteres vastag lécet, amit még tavaly keselyűztem egy lebontott kerítésből, s alapból tüzifának szántam. Hitem szerint - ó, mily szánalmasan esetleges! - úgy odaerősítettem a potenciális kitörési pontokhoz, hogy most kíváncsian várom a következő akcióját szépséges kutyámnak. Ki győz? Ez az újév első kérdése itt, Délegyházán, Dakáéknál.

Dél van, a nap majdnem süt. Kibontottam első pezsgőmet. A második is megvan, frász tudja, meddig leszek képes ébren maradni e jeles napon, ami 2017 utolsó napja.

Dani annyi zöldséget és csirkeszárnyat hozott, hogy aktuálisnak láttam egy bőséges húslevesbe áldozni mindet, mielőtt megpunnyadnak. Még fő. Másnaposság ellen mi is lenne jobb? (Tudom, kerítésjavítás...)

Több eszet ma nem osztok, majd jövőre. Ma azt kívánom, szórakozzon mindenki jól ma este, éjjel, és ébredjen egy új életre, ha ez lehetséges!

Pittyegett a főzőlapom, kész a leves. Igen hangos ez az indukciós főzőlap, úgyhogy most hirtelen nagyon nagy csend lett, mivel kikapcsolta magát. Tyű! Majdnem egy óra, és még egy petárdát se robbantottak. Ezért jó itt lenni. A lombok odakint mozdulatlanok, idebent a kutyáim is, a csend pedig betakar mindent. El se tudod képzelni, hogy ez a csend mekkora. És milyen jó!

Ain't no sunshine when he's gone
It's not warm when he's away
Ain't no shunshine when he's gone
And he's always gone too long, anytimes he goes away

Egész éjjel, álmomban is, félébren is, ébren is ez zakatolt a fejemben. Nem tudom, miért. Hát leírtam. A személyes névmásokat hímneműre változtatva rájöttem: Danira gondolok. Tavasz előtt biztos nem látom őt. Nincs bajom az egyedülléttel, ne gondold. Aztán mikor ilyen ágaskodó, követelődző dalsorok üvöltenek a fejemben órákig, elgondolkodom: a tudatalattim talán másként vélekedik. Jobb, ha ottmarad, ahol van, alul. Wipeout!

Mi történhet? Besenyő kedves levélben, mely így kezdődik: Mamikám! - határozottan közli, hogy négy kutyája mellé nem tud befogadni ötödiket. Legfeljebb a megszólítást tévesztettem el, a többi erről fog szólni. De megpróbáltam. Ha van eszük, elutaztak szilveszterre melegebb éghajlatra, így a válasz soká is késhet.

Hajnalonta nagyon fogékony vagyok az okosságokra. A minap kapcsoltam véletlenül egy adásra, azt hiszem, Porond a címe: egy meghívott áll szemben három kérdező újságíróval. Akit "tetemre hívtak", Ugrósdy Márton (a Külügyi és Külgazdasági Intézet stratégiai igazgatóhelyettese) volt. A műsorvezetőtől kapott egy indító kérdést, amitől csillogó szóáradat indult el belőle. Az egyik újságíró valahol bekérdezett egy rövidet, de a harmadik meg se szólalt. Nem tudott, érezhette, hogy kevés hozzá. Ugyanúgy leesett állal hallgatták a végtelenül intelligens, tájékozott, művelt beszédét, ahogy én. Hitetlenkedve, szinte már aléltan tettem fel a kérdést: a kormányunkban ilyen kivételesen képzett, magas IQ-jú fiatalok is vannak? Miért nem ezeket látom naponta megnyilvánulni? A külügyminiszter (is) virágcsokrot raknatna a lába elé ennek az ifjúnak, ha csak remélhetné, hogy így megtanul kommunkálni. És főleg ilyen felkészülten.

Utána Lakatos Márk jött, a designer, Alindával beszélgetett. És megint az intelligencia, a kivételes fogalmazás, a hibátlan mondatok nyűgöztek le. Valami olyan világlátás, olyan tolerancia, tehetség szikrázott előttem, amitől szárnyakat kapok, részese akarok lenni. Örülök, hogy van még ilyen. Amíg ilyen emberek léteznek, talán nem fogunk elkárhozni.

Gyakran nézem az Overhauling sorozatot. Kocsikat lopnak el és újítanak fel. Ilyenkor sajnálom, hogy országunkban nincs ez a műsor, mert a két hónapja dekkoló autóm miatt már gyanakodhatnék rá, hogy talán őrült nagy és szép meglepetés ér a végén. Tudom, nem fog. És azt végképp nem tudom, hogy a lehető legkisebb hír, az, hogy végre kész van, mikor fog meglepni. Aztán hogy mibe kerül...

Hölgyem, nem inna egy pohár bort? De igen! Akár kettőt is. Szerencséje van, egész üveggel is szolgálhatok. Mily szerencse, hogy Győző hozott eleget. Holnapra pezsgőt is. Hölgyem, az újévig önnek gondja már nem lehet.

Holnap nyilván itt lent kell aludnom a kanapén, mert lődözni fognak, és Maci nehezen viseli. Nem kívánhatom tőle, hogy fölmásszon a meredek lépcsőn a hálómba, utána meg le, akár nyakát is törhetné. Inkább lent maradok vele, simogatom, nyugtatgatom. De ez a holnap. Ma még szerencsére senki nem próbálgatja a petárdáit.

Persze, hogy ma is odafoltoztam a kerítéshez egy újabb deszkát, persze, hogy a telefonomon tegnapról megint volt két Andi-üzenet, minek hívjam vissza, tudom, mit mondana. Cso megint kifúrta magát. Lehet, hogy a mai deszkám véget vet ennek. A reményről szól minden. Biztosat már semmiről nem mondhatok.

A szart is meg lehet szokni. Például hogy a wc-m azóta folyik alul, mióta Tamás fölül megjavította a lehúzó csapot. Az állandó vízveszteség így elhárult, amiért csak hálás lehetek. Ez a dolog jó oldala. Hívjam vissza egy ilyen apróság miatt? Inkább tálcát raktam a wc mögé, hogy ha lehúzom, a fölösleg oda csöpögjön. Ha egyszer lesz autóm, veszek Gumiam pasztát, az megoldás lesz.

Minden nap hálás vagyok azért, hogy a tetőm nem ázik be, hogy a házam nem roskad a fejemre, nem gyullad ki, biztonságban lehetek. Nem fizetek lakbért, se közös költséget, és ha igaz, már ingatlanadót se jövőre. Tudod, hányan ennyit se mondhatnak el magukról? Én tudom, és megbecsülöm jó sorsomat. Olyan, mintha egy kis, magányos szigeten élnék, amit elkerülnek a természeti csapások, és csak rajtam múlik, hogy e status quót fenntartsam. Rajta vagyok.

27-e volt tegnap, szerencseszámom, és mégse történt semmi jó. Este a kutyám megint kifúrta magát valahol, tudom, hol, ma egy órát ezt próbáltam elhárítani. Láttam a telefonon, hogy Rettenetes Andi üzenetet hagyott, tudtam, miért, mert lábamnál békésen heverő kutyám az éjjel kint randalírozott. Azt értem, hogy tüskés bokrokon át, kerítésléceket széttúrva hol megy ki, de hogy ugyanott vissza is jöjjön, az már csoda. Megtette. Most egy olyan deszkát drótoztam oda, amit nagyon sajnáltam, mert festeni is lehet rá. De muszáj volt áldozatot hozni. Talán nem hiába.

Ó, Ildi... nem, előbb Ó Ida. Gárdonyi örökbecsű művéből készült Ida regényét néztem valamelyik hajnalon, hihetetlenül jól esett. Oszter fiatalon, Venczel Vera bimbózó szépségében... nagy élmény volt.

Ó, Ildi, neked vajon meddig fájt a megzúzott térded? Emlékeim szerint sokáig. Az én fájdalmam sem enyhül napról-napra. Csak Tiger Balm-ot kenhetek rá, amit még Ági fia hozott Thaiföldről, mentás, szagos, lehet, hogy segít, de sántítok.

Most ajánlottam fel Besenyőéknek - vagyis inkább kértem - fogadják be az akitámat. Nem sok reményem van, hogy négy kutyájuk mellé elfogadják Csót is méretes birtokukra, de megpróbáltam. Ott lenne igazán jó helye. Vérfagyasztó Andi telefonját nem szeretném újra látni, hallani. Elegem van a kerítésjavításból, panaszokból. Szeretem Csót, jobban, mint kellene, de ha náluk találna otthonra, letörlődne rólam a lelkiismeret-furdalás.

Küldtem képeket. Hátha Husi beleszeret Cso pofájába. Hátha! Az utolsó remény.

Elsétáltak felém Gabiék a pirinyó újszülöttel, aki majdnem akkor született, mint én. Mindenképp Nyilas jegyű. Hoztak halászlét, már meg is ettem. Van még a szatyorban - amit kiraktam a teraszra - krumplisaláta, meg valami csirkefalat is. Majd holnap. Boldog anyukát láttam, ki már tíz éve elmúlt harminc, meg egy boldog férjet. Élmény volt! Nem mertem átmenni hozzájuk, jobb, hogy ők jöttek. Ahogy én emlékszem újszülöttemre, senkit nem engedtem volna a közelébe, nehogy ráleheljen, netán megérintse... Értem ezt. Ezért nem mentem.

Viszont kihasználtam az alkalmat - mondtam is Győzőnek: most piszkosul kihasznállak! -, átadtam a hitelkártyámat, és felírtam, mit hozzon nekem, ha majd a faluba megy. A cigarettám biztos nem tart ki újév utánig, meg némi pia is kell szilveszterre. Tudom, hogy számíthatok rájuk, Gabi többször hívott, mikor megtudta, nincs autóm, de azt is előrebocsátotta, nem fog mindig hívni, hogy segíthessen. Most szinte örültek neki, hogy végre kértem valamit így egy hónap után. Én meg pláne, hogy mertem kérni, és meg is kapom.

Minden rendben levőnek látszik e percben. Meg holnap is, ha nem ég le a ház. Töröld! Idén több balsors már nem sújthat rám! Ha a házadó 25-ezres részleteit már nem kell fizetnem, óriási megkönnyebbülés lesz. El se hiszem. Most volt az utolsó részlete. Aki nem tudja, mit jelent havi 25k adósság, az örülhet, mert nem a cipőmben jár. Nekem ez felér egy karásonyi ajándékkal. Apropó, ajándék; ezt a képet kaptam gyermekeimtől:

A falra, ahová feltettem, a reggel egy néhány percében odasüt a nap, mint egy kivételes, isteni sugár; állok és nézem ezt a gyönyörűséget.

Mostanában imádkozom is a magam módján. Ha eszem, összefont kézzel elmondom: Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott! Nem istenre, Jézusra gondolok, hanem Danira. Elmondtam neki. Ettől lettem egy percre "cuki anyuci" a telefonban.

Nehogy zavartalan legyen a status quom, Cso megint az utcán ijesztgette az embereket és kutyákat. Épp egyórás kerítésjavításból jövök. Elemlámpával, vérző ujjakkal. Sose veszem észre, ha valami belevág a kezembe. Látom, hogy folyik a vér, de nem fáj. Nehéz elviselni a mondatokat, amiket kapok. Igazuk van. Azért. Basszus, ez a nap se jól végződött. Holnap napvilágnál talán többet tehetek. Remélem, addig nem talál újabb lyukat a szabadulóművész, kinek neve Csocso-szan. Elképesztő, milyen kis nyílásokon képes átpréselni magát. Most nem vagyok boldog, inkább aggódom. Szomszédaim már nagyon utálnak. Csak annyit tudtam odakiáltani becsmérlő szavaikra, hogy minden nap kerítést javítok, bizisten. Nagyon igyekszem.

Ha lesz kocsim, veszek egy csomó kerítést, tényleg. De addig csak a drótozás marad ad hoc tárgyakkal, szőnyeg, deszka, klaviatúra, ami van. Már a drót is fogy. Valaki örökbe fogadhatná Csót, nem bánnám. Vagyis imádom, de mégis.

Imádom látni, ahogy a pici fiú felnő. Ez a Gabi már nem gyerek. Több ezer repült órája van, apja, Alajos mellett dolgozik a tököli reptéren. Danit ő vitte el szállni a 30. születésnapján. Kukit is ő oktatja, hogy airline-pilóta lehessen. Azt mondjuk ilyenkor: miből lesz a cserebogár? (Na ezt fordítsa le valaki angolra!:))

Furcsa feldolgozni, hogy ennyi évtizede ismerek egy kiskölyköt, ki már rég nagykölyök, családja, gyereke, életműve van. (A sajátommal is néha így vagyok.) De nagyon jó! Ha van a vénségnek pozitívuma, akkor pont ez az.

Dani az asztalon hagyott egy csomagocskát, szerette volna, ha csak akkor veszem észre, ha már elment. De észrevettem. Kibontottam. Hőn vágyott, szivárványszínű filctollakkal volt tele. Borzasztóan örültem neki. Azóta meg az ajándéknál is jobban díjazom a csomagolást. Igényesen, gyönyörű papírban, hibátlanul ragasztva kaptam, szentségtörés volt egy ollóval nekiesnem, mert azonnal látni akartam, mi van belül. Tudd, édes szívem: ilyenkor én azt képzelem el, hogy csomagolópapírt vettél, gondosan beburkoltad az ajándékot, leragasztottad, ahogy kell, és egy gyönyörű kis csomag lett. A fáradozásod, az igyekezeted nagyobb ajándék, mint ami benne volt. Bár attól is überglücklich voltam! Már fel is írtam a falra pár szöveget, amit tervbe vettem, mielőtt lett volna hozzá filctollam.

(Látom,a ronda, 80-as évekből való villanykapcsolót ideje lesz felturbóznom....)

Részemről rendben van a karácsony, ha a egyedül is vagyok, a tegnap megszépíti a mát. Meg még sok napot. Örülnék, ha mindenki legalább annyira boldog és elégedett lenne, amilyen én most vagyok.

Karácsonyfa helyett lelólagattam a plafonról egy csokor díszt, alig látszik, de ott van, csillogását elnyomják a gyertyák. Dani és Zsuzsi eljöttek, hoztak sok kaját a túléléshez.

A kutyák rögtön rávetették magukat Danira. Ahogy mindig. Elvitték őket sétálni, közben készítettem a cannellonit speóttal túrval és gombapörkölttel töltve. Leöntve fehérmártással, amibe kevertem kis bolognai port is. Ízlett nekik.

Sok óra elmúlt, de még nem térek magamhoz. Csodás nap a mai. Sokáig csak andalító zenéket hallgattam. Most meg írok, mert kell. Még most is el vagyok andalodva. A karácsony máris csodás, csak azt nem tudom, mitől sírdogálok. Nem szokásom. Van, aki holnap ünnepel, én ma tettem, és csodás volt. Köszönöm szívből a gyerekeknek. A kályhát is begyújtottam, lobogott a láng, hangulat felsőfokon.

Más. Javítottam ma is kerítést, jobb híján egy elavult klaviatúrát drótoztam az újból kitúrt kerítéshiányba, csak remélni tudom, hogy kitart. Cso nem adja fel, de én se. Jó lenne az újévig nyugalomban lenni. Legalább.

Ma este béke van, csodás béke. A mécsesek már elaludtak, lassan én is. Láttam a gyerekeimet, öleltem őket, mi kell még? Csak élni, túlélni, amíg újra jönnek. Sokára lesz. Ne izgulj, ez nem azt jelenti, hogy rajtuk kívül más nem érdekel. Elvagyok magammal, a kutyáimmal, az életemmel, jól. Imádom például a puha ágyamat, amibe mindjárt beledőlhetek. Ideje, elmúlt nyolc óra. Korán fekszem, korán kelek.

Screaming az utcán, rögtön kivert a víz, rámszakadt a rémület, a bűntudat, meg minden, ami ilyenkor. Persze, hogy Csocso garázdálkodott megint odakint, új kijáratot fúrva magának. Rohantam a sufniba deszkát keresni, drótot vagdosni, aztán számban az elemlámpával befoltozni a nyílást, közben hullott rám a hó. Cso bejött rögtön, miután a kiabálók elijesztették és én kaput nyitottam. Azóta is izgulok, lesz-e ennek valami társadalmi visszhangja. Ez tegnap este volt, ma is ellenőriztem a kerítést, javítgattam is rajta. Kezdek már Cso szemével nézni: hol egy pici lehetőség kitörni. Hát nem, a francba. Azt hiszem, egyelőre mindent befoltoztam. Igaz, néhol csak ágakkal, mert kerítést venni nem tudok épp, de talán kitart.

Holnap jönnek Daniék, kérte, írjak listát, mit hozzon, írtam is. Felvetettem a cannelloni ötletét, amit akármivel meg lehet tölteni, van gombám, spenót, sajt, vaj, ebből egészen olaszos - vega - ebédet ki lehet hozni. Azt mondta, fasza. Akkor jó.

Tudom, Brüsszelt utálni kell, mert ellenség, de hogy ennyire tönkretegyen egy valamikor vonzó, szép arcot, hát az letaglóz engem. Nagyon kemény lehet ott az élet, rengeteg a megpróbáltatás. A boldogság szikrája sem sugárzik róla. Mintha feladta volna. Akkor én most miből merítsek erőt?

Beleütöttem az orromat, igen. Megkérdeztem Márta lányától, hogyan sikerült diákhitelhez jutnia. Nem adott rá választ, helyette mindennek elhordott, a végén közölte, hogy egy senki vagyok számára (le is tiltott a messengerről, ahol párbeszédünk folyt, mivel ő most Maltán dolgozik a vőlegényével). Még emlékszem a telefonra: sírva köszönte meg, hogy anyját kimentettem a tóból. Akkor nem voltam senki.

Nincs mit csodálni ezen, aki válasz helyett támadóan vagdalkozik, annak vaj van a füle mögött. Ki fogom deríteni, ha egy életre megutál is. Ha ennek árán elérem, hogy legalább őszinte legyen hőn szeretett szüleihez, akkor megérte. Nem ő a fontos, hanem Márta barátnőm és Csaba, akiket végérvényesen ki akar fosztani. Tudom, önjelölt próféta vagyok ebben az ügyben, de mivel Márta maga kért tőlem tanácsot, kötelességem legjobb tudásom szerint megadni azt.

Márta és Csaba két csodálatos, őszinte, egyenes ember, akik egész életükben nélkülöztek. Közben felneveltek két gyereket. A lakásuk eladásából maradt tartalékuk; soha életükben nem láttak még ennyi pénzt egyben. A leányuk ezt akarja most lenyúlni (pedig kapott már belőle egymilliót mindkét gyerek). A végtelen jó szívük végül talán azt mondja: adjuk oda neki az utolsó másfél milliót, de akkor semmijük nem marad, csak a nyugdíjuk, ami több mint szánalmas. Marad még az ígéret, hogy a leány törleszteni fog. Nem hiszek benne. Ha másfél millió tartozást fel tudott halmozni, akkor valamikor - vagy soha - nem törlesztett. Miért most kezdené?

Márta alapos gyanúimra és javaslatomra, hogy ne fizessen, feltette a kérdést: te Daninak nem segítenél? De igen, ha őszinte és bevallja, mit szúrt el. A leány viszont, meggyőződésem, nem őszinte. Ez a bajom vele. Daninak már kiskorában megmondtam: bármi baromságot követsz el, ha bevallod, nem sumákolsz, nem büntetlek meg. Így volt.

Más. A pofám dagadt, de ma nem fáj annyira, hogy fájdalomcsillapítóért kiáltsak. Ami úgysincs. Ági tanácsára összedaráltam a húslevest, amit tegnap főztem, és sikerült leküldenem. Végre valami van bennem a teákon kívül. Daninak megint írhatok listát, kértem, inkább szombaton jöjjenek, akkor még sokáig lehet vásárolni.

Dani hívott, hogy a Petissimo nevű "szupercég" végre sms-t küldött neki: 2-4 között hozzák a kutyatápot. Most negyedhárom van. Igyekszem csendben lenni, hogy meghalljam az autót (a csengő nem mindig működik). Holnapra meg a másik 15 kiló táp érkezése van ígérve, úgyhogy ezzel nem lesz gond. Ezért nem is indultam el a faluba.

Eszembe jutott a közmondás: szegény embert az ág is húzza. Ha magamat szegény embernek tekintem, nem értem, milyen hosszú az az ág, és meddig húzhat még...

Hajnalban irtózatos fogfájásra ébredtem, dagadt pofával, és ez azóta is tart. Két Aspirint bevettem, de semmi eredmény. Másom nincs itthon. Ritkán mondom azt, hogy kutyául szenvedek, de most bizony. Erről jutott eszembe a szegényemberes közmondás.

Meg arról, hogy Ferenc telefonja után nyilvánvalóvá vált: idén már nem lesz autóm. Valamikor januárban talán. Túl nagy rohadásokat találtak az alján, isten a tudója, mennyivel fog többe kerülni. Még minimum kéthetes várakozásra kell készülnöm, miközben mások ünnepelnek. Én nem mehetek sehova bármit venni. Még egy rohadt pezsgőt se szilveszterre. Talán Dani hoz egy-két dolgot. Nem talán, biztos. De utána sokáig nem fog jönni. Azt se hiszem, hogy piát hajlandó lesz hozni.

Juhé, az előbb meghozták a Royal Canin kutyazsákot, most már hátradőlhetek. Vagyis a kutyáim. Reggelire csak két kanál rizst ettek egy csirkeszárnnyal.

Márta azt mondja, a lánya 1,5 millió diákhitellel tartozik. A leány sose volt főiskolás. Hogy kaphatta? A bajom az, hogy Márta anyai szíve már szinte megszavazta, hogy ezt kifizetik helyette, aztán majd a leány nekik törleszt részletekben. Nekem gyanús az egész. Már a hitel eredete is. Mártának meg pont ennyi a tartaléka, mondtam, hülye, ha ezt mind odaadja. Sose kérdezett részleteket, próbáltam rávenni, végre tegye meg. Mindent elhisz, amit a lánya mond. Én leszek a feketeseggű, ha kidedrítem, hogy átverte a szüleit.

Kezdem a jó hírrel, mert alapból optimista vagyok: határozatot kaptam, hogy nyaralóm átminősült "egylakásos lakóingatlanná". Küzdöttem érte eleget, de sikerült. Majd még kell kapnom egy hatósági bizonyítványt is, remélem, az már simán megy.

A többi már csak rossz. Végleg elfogyott a kutyakaja. Erzsike nem nyit ki, unokája beteg lett. Nála még remélhettem 1-2 doboz kutyakonzervet, de már azt se. Amit Dani két hete megrendelt, ma se szállították ki. A Petissimo nevű kiváló cég több levelem után azt közölte, 14-én átadták a futárnak. Kedves futár, ott asszon meg a jóisten, ahol vagy! Ez a karácsonyi jókívánságom. Főztem ma egy lábas rizst húsleveskockával, az lesz a vacsorájuk. Elővettem a csomag csirkeszárnyat a fagyasztóból, amit Dani hozott, az lesz a holnapi - igen sovány - reggelijük. Ha így marad a lábam, vacsora nuku. De ágaskodik már bennem a kőkemény Daka: fogom a hátizsákot és megteszem az öt kilométert. Talán még stoppolni is sikerül legalább odafelé. Az ATM-et is meg kell fejnem; már csak kétezer kp-m van, Erzsike nem ad hitelt, illetve eszemben se volna kérni.

A legrosszabb, amiért aggódom: az autóm. Idén már csak pénteken lehet vizsgát remélni, utána szünet januárig. Ezt Ferenc mondta, aki majd vizsgáztatja. Ha kész lesz. Hát ez az. Tőle tudom: túl sok az alján a rohadás, ahogy bontották, kiderült, hogy a hátsó futómű már majd kiesett. Szelíden kértem, legalább azt tudja meg, mennyivel fog száznál többe kerülni. Ennyit meg tudott ígérni, többet nem.

Egy kicsit mégis. Sikerült találnom egy online kutyaboltot, amely még felvette a rendelésemet, pedig félöt van. Holnap délben adja át a futárnak - GLS -, szerdán megérkezik. Kártyával is lehet fizetni. 15 kilót hoznak 13 ezerért. Eucanuba - állítólag minőségi. Apró, diadalittas vidulásomat az se kisebbíti, hogy holnap mindenképp be kell gyalogolnom egy áthidaló adag kajáért. A macskának is. Amit Dani hozott neki a tescóból, úgy zabálja, ahogy eddig csak marhahúst láttam őt enni. Holnapra annak is vége.

Tegnap kipróbáltam a lenti vécémet. Folyt. Megnyomtam a csövet befelé, és újraragasztóztam. A kezeimről csak benzinnel jött le a maradék. Holnapig nem merek vele kísérletezni, hadd száradjon.

Van itt valami törvényszerűség, mintha a december a pofáraesések hónapja lenne. Nemcsak autóm miatt mondom. Erzsike, a boltos először seggre esett, utána hasra, ezért nem nyitott ki. Márta barátnőm is hasra, fekete foltok az arcán azóta is. Ági szintén seggre esett a héten, legnagyobb fájdalma a kisujja, ami majdnem kitört. Én tegap estem pofára, hogy betetőzzem az előbbi eseményeket. Itt, a szobában, nulla akadály mellett. A kályha elé estem, a lába nyomait nézve vagy öt centit a falnak toltam a kétmázsás vasat. Nem volt előzménye. Egyszer csak a földön feküdtem, és számba vettem végtagjaimat, vajon eltört-e valami. Hangosan imádkoztam, hogy ne! A térdem iszonyúan fájt, de feltápászkodtam. A könyökeim zúzódásai nem számottevőek, de a térdem alaposan feladja a leckét. Csak éjjel kezdett igazán sajogni annyira, hogy alig bírtam reggel talpra állni.

Az emeleti wc-be kell járnom, úgy tipegek fel-le, mint a tojós galamb, de szerintem a mozgás csak használhat. Első gondolatom persze az volt: ha holnap készre jelentik a kocsimat, hogy fogok elmenni a buszig? Pillanatnyilag az ajtóig elmenni is kín. A kutyakaja elfogyott, ha a cég még holnap se küldi ki, amit Dani marharég megrendelt, kapufa lesz. Óriási kapufák vannak itt most, kérem!

Hogy mozgásban tartsam magam, gulyáslevest főzök marhanyakból és sok zöldségből, amit még Dani hozott, és nem akarom, hogy kárba vesszen.

Esés közben a bal szemembe belevágott valamelyik ujjam, egész nap könnyezem, orrot fújok, felváltva.

Szép az élet, nemde? Naná, hogy nincs itthon fájdalomcsillapító. Igaz, csak akkor venném be, ha már végem van. De ma reggel bevettem volna. Szerencse, hogy tegnap nagyot fürdőztem, ágyat is húztam... ki tudja, legközelebb mikor leszek erre képes.

Az elhatározásom mindezek ellenére kőkemény: ha a kocsiért lehet menni, elmegyek. Viszont ha ez holnap lenne, már szóltak volna. Vagy nem? Keddre meggyógyulok, elhatároztam. Két kilométert akárhogy megteszek a buszig, ha belehalok is. De nem fogok. Magyar vagyok. Hajrá, magyarok!

A nap megint a jobb arcomat melegíti. Alaposan. Ez jó. Huszonegyedike után elkezdenek az éjszakák rövidülni. Ez mégjobb. Mivel hajnalban kelek 3-4 körül, túl sok sötét előzi meg a napkeltét nálam. Tudom, hogy csak percekről van szó, de a remény, a tudás biztató.

Az időjárással semmi bajom, szinte tavaszias. Idén volt már sokkal keményebb is. Az is pozitívum, hogy manapság csak heti 1-2 mezei poloskát találok.

Most sírnom kell kicsit. Vali hívott az előbb, egy régi repülőbarát, alig fiatalabb nálam, igazából csak hírből ismer, és igazából én őt szintén, de segíteni akar. Hihetetlen tragédia érte, amit elképzelni se tudok, nem is akarok, mert azonnal belehalnék. A leánya lezuhant egy vitorlázógéppel és meghalt nemrég. Együtt akarták megrepülni a gyémántkoszorút, és már alig volt hátra belőle valami. Sikerülhetett volna, ami különleges rekord lehetett volna: anya és lánya együtt gyémántkoszorús.

Hogy tudd: a vitorlázórepülés motor nélküli gépekkel történik. Felvontatják őket, lekapcsolnak, és onnan kezdve csak a légáramlatokra, a termikekre (feláramlások) és a saját megérzéseikre, tehetségükre számíthatnak. Megtanulták, melyik felhő emel vagy süllyeszt, hol képződik termik útjuk során - például egy tarlóégetés nagyszerűen emel -, mikor halott egy felhő, amely alá nem érdemes menni, és mikor él a felhő, amely alatt tekerve (körözve) isteni magasságokba is lehet emelkedni. És onnan utazni tovább.

A gyémántkoszorúnak ("F" vizsga) három feltétele van: ötszáz kilométeres szabad távrepülés (nem bejelentett leszállási ponttal); háromszáz kilométeres távrepülés előre bejelentett leszállási ponttal. Harmadik feltétele a magasságrepülés, amikor ötezer méteres tiszta magasságot kell elérni. (A tiszta magasság a felvontatási magasság fölött kezdődik.)
Jelvénye kék alapon három sirály aranykoszorú szegéllyel és a felső részen három gyémántkő, a teljesített feltételekért.

Nem kis teljesítmény megrepülni az F-vizsgát, láthtod. Aki az úgynevezett "nem bejelentett leszállási ponton" - tehát akárhol - száll le, lehet, hogy egy lucernaföldön, egy búzamezőn, vagy valaki birtokán ér földet egy akár tízórás küzdés, repülés után. Biztosítania kell a gépét, nehogy valaki belenyúljon, megrongálja, keresnie kell egy élő embert, aki megmondja, honnan hívhat segítséget. Ez volt régen, ma már van GPS és mobiltelefon. Szerencsére. De mire a szállítókocsi odaér... éjszaka is lehet. A gépet szét kell szerelni, kocsira rakni és visszavinni a kiinduló reptérre. Jó messzire. (Nem csoda, ha néha egy-két kocsma is útba esik egy sikeres táv után.)

A vitorlázás maga a gyönyörűség, az élvezet, a tudás, az elhivatottság, az igazi teljesítmény. Ami utána jön, az a logisztika, a kiszolgálószemélyzet, a technika és szintén az elhivatottság azok részéről, akik ezt művelik. A kettő egymás nélkül nem működik.

Talán így megérted, mennyire összeforr a pilóták és a "többiek" élete, akik egymásért vannak.

Talán azt is megérted, milyen csoda történt velem, amikor ebbe a közösségbe - nevezzük simán úgy: a repülők közé - bekerülhettem és ottmaradhattam. Kiváltságosnak érzem magam ma is ezért. Valami olyan köt minket össze örökre, ami másoknak nem adatik meg: az ég, a magasság, a termikek, a fordulatszám, a szívótérnyomás, a cumulonimbus tisztelete, főleg azonban egymás tisztelete.

Vali pedig, aki élete legnagyobb veszteségét szenvedte el, felhívott, hogy nekem akar segíteni. Milyen magasságokba emeljem ezután a repülőközösség nimbuszát?! Nehezen jutok szóhoz, szavaim sincsenek erre. Ami a lelkemben van, alig kifejezhető. Hála, köszönet és mély együttérzés. Csodálkozás. Vannak emberek, akik... ezt a mondatot most nem tudom befejezni. Ilyen akarok lenni én is.

Fő témám persze az autó. Dehogyis van kész. Valahol jövő hét közepén talán, de már ezt se hiszem. A végén - ha egyáltalán összejön - biztos nagyon boldog leszek. Csak a "ha" ne lenne ott. Kifizettem 65 ezeret előre, de ha nem sikerül? Meglehet, hogy nem megy át a vizsgán. De a javítást mégis ki kell fizetnem plusz. Emberek dolgoznak rajta, nem tehetik ingyen. Értem.

A bizonytalanság, az információk hiánya az, ami őröl. Nemsokára karácsony, gyerekeim jönnek, valami jót főznöm is kéne. A kutyakaja se érkezik, amit Dani már vagy tíz napja megrendelt és kifizetett, én meg kifogyok abból az öt kilóból, amit hozott, s amiről azt hittem, bőven elég lesz.

Nem kéne politizálni... Megszűnt a Heti Hetes, most meszűnt Havas Henrik is, jelent ez valamit? Nem válaszolok rá, csak kérdezem. Ha a Hír TV-t, vagy az ATV-t becsukják, akkor is ezt fogom kérdezni.

A mai, pénteki tüntetéstől nagyon félk - a Jobbik és a demokrácia mellett hirdették meg -, csak imádkozni tudok, hogy békés legyen, de mégis félek. A kultúra és a kulturált viselkedés már kihalni látszik, sokan azt se tudják, mit jelent. Szeretném, ha már holnap lenne, és nem hallanék semmi rossz hírt. Sehonnan.

A nap süt. Egyenest az arcomba. Szürkeség alatta-felette, de mégis kidugta az arcát. Áldás rajta.

Aggasztott a víz-túlfogyasztásom, megvizsgáltam a wc-met, amely kevéssé, de folyton engedi a vizet a kagylóba. Tudjuk: sok kicsi sokra megy. Felhívtam régi ismerősömet, Tamást, olyan szerencsém volt, hogy ma el is jött (mint tudjuk, víz-gáz szerelőkből nagy a hiány!). Miután rájött, hogy ez sincs, az sincs, ami ide kéne, kétszer autózott el beszerezni valamit. A második útja tömítés miatt hiábavaló volt, nem illett a helyére. Találtam viszont szilikonragasztót, sőt, még kinyomót is hozzá, aminek minőségét kiválónak ítélte, mármint a ragasztóét. Tőle tudtam meg, hogy ez a drága fajta, és hogy egyáltalán olcsóbb is van. A wc-m csapjához hozott javítókészletet, de miközben megmozgatta a csövet, ami a wc-csésze aljához szolgál, az odalent folyni kezdett. A tömítése teljesen el volt rohadva. Csak a szerencse tartotta a helyén, meg az, hogy én sose mozdítottam meg. Azt mondta Tamás, hogy ilyet most nincs hol beszereznie, ezért jöttem elő a ragasztómmal. Azt mondta, egy milliméter száradási ideje 12 óra. Tehát legalább holnaputánig nem használhatom a klotyót. Nem lesz nehéz, fönt is van egy. Igen hálás vagyok neki, mert nemcsak egy szép srác, de nagyon alapos is. Már a negyedik gyerekét várja, ebből is látszik... Ötezerből megúsztam.

Erzsike is felgyógyult hasraeséséből, minek következtében két napig nem nyitotta ki a boltját. Ma már vásárolhattam nála nagyobb gyaloglás nélkül. Tudod: valami mindig kell.

Egész nap azt várom, hogy hírt kapok az autómról, hogy holnap mehetek érte. Még csak félhárom van, történhet csoda.

A szürke felhők győztek: már nem süt arcomba a nap. Elnyelték. De világos van. Szeretem. Az egész napot, ahogy telt.

Cicaja a kanapé tetején durmol, feje lelóg a párnáról, kutyáim a szőnyegen egymás mellett, mint egymás tükörképei szintén aléltan döglenek, és ezt az idillt beteríti a tökéletes csend. Ez a csend olyan igazi, kövér, szinte tapintható, amilyet máshol sose tapasztaltam. A klaviatúra zörgése az ujjaim alatt szinte géppuska-ropogás. Maci most hanyatt fordult, lábait égnek emelte, és egy hangosat szusszant.

Béke van, csodás béke, és hidd el, látom az értékét. Megbecsülöm. Ha ez az egyetlen nap így marad, már az se érdekel, mi lesz holnap. Nemsokára felgyújtom a lámpát, megnézek pár filmet, amit felvettem, aztán aludni megyek. Ne jöjjön közbe semmi, csak ennyit kívánok. Mára. Stefan Zweigtől tudom, mi az a csillagóra: ez az.

A Petissimo cég még mindig nem küldi a kutyatápot, amit Dani több mint egy hete megrendelt. Ő hozott 5 kilót, de max. hétvégéig tart ki. Az autómról ma azt a hírt kaptam, hogy csinálják. Holnapra tán kész lesz. Tán le is vizsgázik. Tán pénteken érte mehetek. Ma egy hónapja, hogy otthagytam. És ha én nem veszem a bátorságot, hogy érdeklődjek, nem tájékoztat senki. Én meg rühellek azért telefonálni, hogy mi a helyzet. Kiszolgáltatott vagyok. 65 ezret már kifizettem azért egy hónapja, hogy álljanak neki. Lassan halad.

Elgondolkodtam anyámon, vajon miért nem tanított meg főzni. 30 évesen mentem férjhez Devecz Sanyihoz, és első húslevesem úgy nézett ki, hogy egy darab húst vízben megfőztem némi sóval, kész. Nem volt sikere. Peig Sanyi mindig éhes volt. Azt mondta: éhes ember mérges ember. Az volt. Ráadásul anyja - az én kedves anyósom - szakácsnő volt. Képzelheted! Mármint azt, hogy velem mit kellett elviselnie. Rémségeket tálaltam elé, merthogy soha nem kelllett senki elé bármit tálalnom addig. A hurkát képes voltam rendesen megsütni, meg a tepsibe rakott krumplit karajjal, de ez a sütő érdeme. A főzést még ma is tanulom, jobb lett volna sokkal korábban.

Nagy nap volt a mai: eljött a műszaki osztály képviselője felmérést tartani. Cél: a házam nyaralóból lakóházzá minősítése. Hogy ne kelljen ingatlanadót fizetnem.

Aranyos ember volt, már a bemutatkozásán (egyáltalán megtette) és a kézszorításán is leszűrtem, hogy van benne kultúra. Minden helyiségről fotót csinált, papírokkal bíbelődött, végül velem egy papírt aláíratott, kövezz meg, fogalmam nincs, mi volt az. Bíztam benne, azt mesélte, az energetikai FF-minősítést régi házaknál nem kell figyelembe venni - az elvárás EE volna, az enyém meg FF -, szerinte nem lesz problémám. Úgy szeretnék hinni neki! Az ajtóban meg akartam vesztegetni - hülye módon utólag, vesztegetésben járatlan vagyok - két Erzsébet-utalvánnyal, de elpirult és visszautasította.

Egyszer már az energetikus azt mondta, semmi gond, most ő is, de vajon tényleg? Ha igaz volna, évi 71k építményadótól szabadulnék meg. Várom a határozatot, ami majd megmondja az igazat. E hónapban telik le az a havi - hat hónapja kötelező - 25 ezer visszamenő építményadó-részletem, amit öt évvel ezelőtt elfelejtettek kiróni. Ha már ennyivel is beljebb lennék, kitörne a hawaii-érzés. Sokkal nagyobb megkönnyebbülés lenne, mint amit a nyugdíjemeléstől várok.

Ha visszagondolok az elmúlt évekre, mióta itt vagyok, sose élvezhettem a teljes nyugdíjamat, mindig közbejött valami. Első években a NAV az ingatlanszerzési illetékével, ami majd 400 ezer volt, utána a vizes cég, amely nem leolvasott (szar ügy lemászni a pincémbe), hanem rosszul becsült sokáig, így elmaradásom lett, de évek után leolvasta az órát, és száz köbmétert részletekben ki kelllett fizetnem.

Jó, vettem tévét meg laptopot, mert muszáj volt, azok részleteit is folyton nyögtem. Dani születésnapjára is vettem egy tabletet, azt is fél évig fizettem.

Most, január elsején, ha nem lenne már semmiféle adósságom sehová, kiállnék a teraszra, és elordítanám magam: hé, emberek, az egész nyugdíjam ez enyém! Dőzsölhetek! Még az is előfordulhat, hogy hó végére félretehetek valamit... ami eddig sose volt.

E napon voltam kénytelen megszületni... Sokáig nem hittem, hogy egyszer ez a jeles nap letört vigyorra húzza a számat... De nézem inkább a jó oldalát: megértem fiam boldog esküvőjét, révbe jutását, ami legfőképp igazolja létem értelmét e földön. És ezt a projektet egyedül vittem véghez. Ennyit az idő drasztikus múlása fölött jogosan elővezethető károgásról. Nem teszem.

Édes fiam tegnap hatalmas csomagokkal érkezett, nemcsak azt hozta, amit felírtam, hanem mintha önfeledten nyúlkált volna egyik polcról a másikra, vette, ami a kezébe került. Marokszám. Van, ami el se fért már, csak odakint a kutyaház tetején. Nem emlékszem, mikor turkáltam ilyen önfeledt, gyermeki kíváncsisággal ajándékok között, mint az ő hatalmas szatyrában... Aztán még ebédelni is elvitt az Erdei vendéglőbe, újra ehettem egy nagy sült hekket. Vagy hecket? A felét hazahoztam, jutott a cicának is.

Most más a gondom, mint eddig: döntenem kell, mit főzzek, mit egyek meg előbb, hogy meg ne romoljon. Gombát például nem fagyaszthatok, legfeljebb megfőzve. Az lesz ma az ebéd-vacsora. Kénytelen leszek banánt is enni minden nap, mielőtt megbarnulnak. Micsoda sors! :) Tojást nem kértem, de kaptam harmincat. És még mi mindent! A kutyák naponta fognak kapni a tápjukra, állítólag szép lesz tőle a szőrük.

Boldogságos nap volt, főleg azért, mert megszorongathattam a fiamat végre. Már amikor a kutyák hagyták. És leküldhettem őt a pincébe elzárni a vizet. (A vízórát is leolvasta, aggasztó megint. Túl sokat fürdök? Tíz köbméterrel le vagyok maradva. És nem értem. A becslésre vállalt havi 3 köbméter eddig sok volt. Valahol elfolyna a víz? Ne, ma nem akarok erre gondolni se.)

Hihetetlen. Olyan emberek segítenek, akikről álmomban se gondoltam volna. Robi, a tetőfedő, akinek azt köszönhetem, hogy nem ázik be a házam, és csak egyszer láttam, azzal hívott, hogy hoz egy kosár kaját, mert bajban vagyok. Alig tudtam lebeszélni mondván, Dani holnap jön, és minden jót hoz. Vajda Zsuzsi is segített, pedig - ássam el magam! - igazából azt se tudom, honnan ismerjük egymást. Aztán az előbb - pedig péntek és félnégy van - a postás egy nagy dobozt hozott Gizocska barátnőmtől, még nem bontottam ki. Zucker bleibt zuletzt - mondja a német, nagyjából azt jelenti, a legjobb falat marad utoljára.

Édeseim, annyira köszönöm nektek! Józsi tájékoztatott, hogy ma hozzáláttak az autómhoz. Végre. Hogy a vége mi lesz, nem tudhatom, de jó tudni, hogy végre valaki az alját kalapálja. Átmegy-e a vizsgán? Ez itt a kérdés. Csomó jó szándékkal biztató ember azt mondja, persze, de csak akkor hihetem el, ha forgalmi a kezemben van. És a két év gondtalan kormányzás ígérete is.

Igazán nehéz napirendre térnem afölött, ahányan segítettek és akartak, ez megható és nekem különleges, mert új. Igaz, sose szorultam rá, de most, hogy mégis, el vagyok ájulva ettől. Köszönöm szívből mindenkinek!

Most lett kész a cipóm, még meleg. Tudod, mennyivel ízletesebb ez, mint 1-2 vizes zsemle, ami másnapra már gumivá válik? Liszt volt, élesztő is itthon, de kenyér nem, tehát kísérleteztem. Lehetek büszke rá. Azonnal meg kell kóstolnom.

Sikerült. A kóstolás is, meg a cipó is. Még soha nem volt ilyen sikerélményem. Dagasztani se kellett, csak kavarni. Nagyon könnyű! A neten megtalálod, ha akarod. Olaj helyett zsírt raktam bele. Nem bántam meg.

Ye, kibontottam Gizocska csomagját. Már az illatfelhő is elkápráztatott (Lenor, ami szívem kedvence), és a sok póló, gatya, miegymás... lassan tele a szekrényem szuper holmikkal. Legalább tíz éve nem vettem magamnak semmit, kivéve Törökországot, de ott is inkább a gyerekeknek. A világ jó, az emberek is, szeretek mindenkit!

Purple haze... Jimmy Hendrix.. angolórán ennek a szövegét adtam elő a dolgozatomban. Király tanár úr - Mr. King - jókat vigyorgott, pedig koránál fogva fogalma se lehetett róla, micsoda őrületet élünk át mi, tinédzserek a hetvenes években. Azt se tudta, ki Jimmy Hendrix. Ötöst adott.

Azt hiszem, kivételes korba születtem bele, nem változtatnék rajta semmiért. Beatles, Rolling Stones, és a többi, akiket felsorolni is nehéz lenne, ma is örökzöldek, mert olyat alkottak, ami évtizedeken átnyúlik. A háttérben épp Freddy Mercury énekel a Queen-nel (remélem, a szomszédok nem emelnek panaszt a full hangerőért, kutyáim még bírják). Zeng a ház. De ez csak így jó. "Nothing really mathers to me" - mondja Freddy, nyilván már tudta, hogy AIDS-es.

A háttérben tovább szól a zene - hangosan -, a program maga választja, hogy mi szól.

Na jó, vissza a földre. Kocsim csak jövő héten lesz kész - ezt se hiszem - még el se kezdték. Ha Dani nem ajánlja fel, hogy elmegy a Tescóba bevásárolni nekem, nem tudom, mit tehetnék. De ő szombaton - holnapután - hozza a nagy szatyrot, jóóó nagy lesz! Amit összeírtam... Nem reklámozom a születésnapomat, de mégiscsak megérem vasárnapra a hetvenedik évemet. Utálom ezt a számot, pedig sokan szerették volna megérni kedves barátaim közül. Mondjuk, most értük is én megérem, és gondolok rájuk! Nekik, akik elmentek, annyi az előnyük, hogy egyrészt hamarabb értek a mennyországba, másrészt mindig fiatalon fogunk rájuk emlékezni. Ez is valami. Lehet, hogy ők azt hinnék, jó megöregedni, de én váltig állítom, hogy nem. Ha az ember már a saját lábaiban, fogaiban, biciklijében se bízhat, akkor mi ebben a jó? Marad a gyermekem, benne még bízhatok. Ez se mindenkinek adatik meg. Én szerencsés vagyok.

Még mindig csúszik nagyon az odakint autók által letaposott hó, így tojógalambként tipegtem el a kis boltba, kutyasétáltatásról szó se lehet. Eléggé rémes, mennyire félek már attól, hogy hanyatt eshetnék. A fejemen hátul számtalan púp van épp ettől - az elmúlt évek gyümölcse -, nem kéne újabb.

Csoda is történt: az ÉTDR (építésügyi hatóság) végre befogadta a kérelmemet a mellékletekkel együtt. Visszaigazolták! Tegnap írták, hogy ma déleleőtt helyszíni szemlét tartanának, de hát csak most, este néztem meg a leveleimet. Valamikor talán ez is helyrerázódik, ha szerencsém van. Akkor nem kéne évi 71k építményadót fizetnem. Reménykedem ezerrel.

Utólag tartom furcsának, hogy a kéményseprő azt nézte, hol van rés a lakáson, ahol szellőzhetne, miközben az energetikus arra volt kíváncsi, milyen jól szigetelt. Te érted? Hagyd, nem kell válasz.

A telefont e percig hiába várom, hogy kész az autóm. Tudom, a hét még hosszú, de ők nem tudják, hogy nekem mennyire. Ma gyönyörű napsütés köszöntött rám, szívesen elindultam volna hosszú utamra a buszig, onnan tovább. Újabb front jön, nem csodálkoznék, ha a legszarabb időt választanák túrámhoz. Mindegy, csak már végre beülhessek a Suzukimba, és hajrá! Ha odafelé nem is, hazafelé már énekelni fogok maximális lábfűtés mellett, a kormányon dobolva. Hatalmas bevásárlással a hátam mögött. (Álmodik a nyomor.)

Descartes azt mondta: A kétely a bölcsesség kezdete. Na de meddig kételkedjek még? Már eddig is annyit tettem, hogy a bölcsek bölcse lehetnék akár. Szörnyen bölcs vagyok, hidd el! Oszt mégse tudom, mi lesz holnap. Bár azt hiszem, az igazán bölcseket ez qvára nem is érdekli...

Rájöttem hajnalban, mikor a teliholdat megláttam, hogy miért nem tudok napok óta hét óránál többet aludni. Őmiatta. Legalább végre megtudtam. A tudás hatalom. (Biztos, hogy a nagy ernyőjű lámpámban egy mezei poloska koccanásait hallom, mert a szagát érzem, de nem látom. A tettestársa hanyatt fekszik a padlón, figyelem, nem mozdul. Amíg így marad, nem húzom el a kanapét, hogy hozzáférjek. Ráér. Tán addigra a másik is odaesik. Dupla lesz az élvezet lehúzni őket a wc-n.)

Ye, pár csillagot még bele kellett raknom. Nem tehetek róla. Ő az én vezérlő csillagom. (A valóság kevésbé színes, ez a Photoshop csodákra képes.)

Talán csillagmániás leszek? Vedd úgy, hogy ez a védjegyem. Andi képét is megcsillagoztam:

Mivel a falra akasztottam, remélem, nem bütykölöm tovább. Már lepucoltam a sufniból egy új darab deszkát, csak még nem tudom, mit akarok rajta látni. Az ihletet kell megvárnom. Talán megálmodom.

Nem mentem ma sehova. Várom a holnapot, hogy reménykedhessek: jön a telefon, kész az autóm. Ily szelíd, hófödte délutánon nem is értem, minek az autó. Béke van, csend, nem hiányzik semmi.

Az agyamban ott vannak azért a szükségletek: kerítés kutyák ellen, sör, bor az ünnepekre, tej, krumpli, hagyma (már megint kifogytam), liszt, hogy süthessek cipót, csengettyűk az ajtóra, hogy a macska belépője zenésebb legyen és ne kaparja le a festéket, színes filctollak, mert a falra akarom írni a Sound of Silence szövegét, elemek, mielőtt kifogy a klaviatúrából és az egérből (meg a kamerámból)... ja, wc-papírral se állok jól. Már rég ezt használom konyhai törlőpapír helyett, ami nem teljesen kielégítő. Van egy Penny Szentmiklóson, ha nálam lesz végre a kocsi meg a jogosítvány, akkora bevásárlást hajtok végre, hogy ihaj! Akrilfestékekre is vágyom nagyon - lehet velük fát, porcelánt, a falon kívül bármit festeni -, szinte reszketek, hogy legyen egy készletem ezekből is. Ott útközben megvehetném, van egy nagy festéküzlet. Csak már indulhatnék! Unalmas tányérjaimat, bögréimet átfesthetném akármire, határ a csillagos ég. A határokkal nem vagyok kibékülve, láthatod.

Emltésre méltót csak egyet tettem ma: megsétáltattam a kutyákat. Egymáshoz kötöttem őket, így csak egy pórázt kellett kézben tartanom. Gyönyörű volt az idő ma is, napsütés, kék ég.

A csirkecombokat megsütöttem musáros, tejfölös szószban, kiraktam a teraszra, majd holnap. Vacsorázzon az, aki hízni akar. Kihagyom.

Szuttyogásnak tűnik, talán az is ez a kép, mindegy, karácsonyi ajándéknak csak ezt tudom adni. Daninak. A portréja - kb. 2 éves korában - igen élethű, ha itt nem is látszik. Pont ilyen volt akkor.

Elindultam reggel, vissza se tarthatott volna senki. A kelő nap homályosan, de ragyogott a tó fölött, ahogy a félszigeten átvágtam a zöld híd felé. A híd deszkái zúzmarásak voltak, kapaszkodtam a korlátba. Nekem még egy seggreesés nem hiányzik. Befagyott pocsolyákat kerülgettem, de igen jól éreztem magam.

Vettem lottót, cigarettát, váltottam lóvét az automatából. Megpakolt hátizsákom gerincem felőli oldalára a csirkecombokat raktam, így ők is puhultak, én se kaptam kék foltokat. Klassz séta volt, gyönyörű idő, sajnálni fogom, ha lesz autóm, s ezt már nem kell végigjárnom. Másfél óra volt az egész.

Újra próbálkoztam az ÉTDR-hez benyújtani kérelmemet, ezúttal mintha sikerült volna a mellékleteket is csatolni, ami eddig nem ment. Át is utaltam tegnap tízezret, okmánybélyeg helyett az önkormányzatnak. Ennyi az eljárási díj. A sokadik. Hátha most sikerül... akkor jövőre nem kéne 71 ezret fizetnem a nyaralómért. Drukkolj, hadd legyek már végre lakóház, hisz öt éve az vagyok!

A kutyák vizestálját behoztam, mert befagyott. Cicajának is megmutattam, ezután hol keresse. Az ajtó mellett. Szét kellett bontanom a kutyaházat, mert Cso folyton kapar, ettől a házba applikált szőnyeg összevissza lett. Visszaszögeltem minden lelógó darabot, oldalon, padlón. Remélem, úgy marad. Eleget álltam négykézláb, küzdöttem a sikerért, kalapáltam, remélem, nem hiába.

Ma ennyit tudtam tenni a holnapért. Közben azért a képemet is javítgattam - az egyiket -, mert ahogy innen nézem, valami sose tetszik. Az, hogy a szobámat betölti a terpentin szaga, már nem is zavar. Inkább inspirál, hogy folytassam az ecsetvonásokat.

Múlt heti lottómon van egy kéttalálat, 1765 Ft, azannya, mikor lesz egymilliárd?! Nagyon várom. Rengeteg tervem volna. Anyósom - drága Mutti - sorsa sok szempontból közös az enyémmel, ezt az egyet kivéve. Mert ő nyert a lottón, abból épített házakat, életet magának. Ha van isten, meg elrendeltetés, akkor talán nekem s bejön, amíg élek.

Nem mondok újat: holnap már december lesz! Mai küzdésem csak az ÉTDR-rel volt, amely az építésügyi hatóság, ahová kormányablakon már egy hónapja feltöltöttem kérvényemet a házam miatt, ma megint, de nagyon kudarcosnak látszik. A szkennelt dokumentumokat hiába töltöttem fel vagy ötször, nem voltak láthatók a végeredményen. Nincs ötletem, hogyan tovább. Írtam ugyan egy műszaki embernek, akitől az infókat kaptam, de még nem válaszolt.

Szarni rá. Bár nehéz, mert már csak 30 napom van, hogy eldőljön: nyaraló vagyok-e, vagy lakóház. Nem mindegy.

Ismered a sztereotipiát: ha rágyújtasz a megállóban, rögtön jön a busz. Így vagyok a takarítással. Tegnap kisuvickoltam a szobát, reggelre beütött a zápor, állataim semmi perc alatt összejártak sáros lábukkal mindent. Nem baj. Ez legyen a legkisebb. A teraszon őrzött marhapörköltbe is beesett az eső, mert lyukacsos fedővel takartam le. Ez se baj, addig forraltam, amíg zsírjára sült. Még holnap is ezt fogom zabálni tésztával.

Holnapra csapadékmentes napot jósolnak, már kívánkoznak a lábaim egy túrára. Bemegyek Délegyházára a CBA-ba, hogy ne kelljen megint szomszédaimtól szívességet kérni. Az ilyesmi nekem szégyen. Mármint az a része, hogy másra szorulok.

Délegyháza az nem az, ahol lakom. Enyém a kertváros, ami autóval 4 km-re van Dh-tól, gyalog meg majdnem kettő. A sok tó miatt kell kerülőutakon menni. A zöld vashíd, amin átkelek gyalog, autóval nem járható. De anélkül egész jó, másfél óra sétálva. Ezt tervezem holnapra nagy hátizsákkal és elszántsággal.

Apámtól maradt rám egy tengerészkalap: kemény műanyag kívül, vászon belül, elöl felhajtható karima, hátul hosszan védi a gallért. Ezt húztam fejemre reggel korán, mert be kellett hatolnom a sűrű bokrok közé, hogy Cso ismét felfedezett kijáratát eltorlaszoljam valahogy. (Rettegett Anditól tegnap három üzenet jött, hogy a kutyám megint a szomszéd telken kolbászol és ijesztgeti az ő kutyáit.) Vittem fűrészt, síkesztyűt, ócska kabátot meg egy bútorlapot, ami a kerírtés hiátusát volt hivatott eltakarni. Nem volt könnyű áttörni a szúrós bokrokon - még som is keveredett közé tüskés ágakkal, a kesztyűt is áttörve -, de remélhetőleg megoldottam. Ezt a lyukat. Továbbiak is vannak kilátásban, ahogy nézem. Sok levágott ágat próbálok a bokrok közé gyűrni, hogy a kerítésig se jusson el kutya, de hát baromi találékony. A kerítés pedig reménytelenül korhadt, akárhol elengedi magát.

Repülőbarátom, Józsi felhívta Zoltánt, aki az autómat javíttatja. Én nem mertem, mert legutóbb nagyon morcos volt, sürgetésnek vette az érdeklődésemet. Józsi megnyugtatott, hogy jövő héten kész lesz, a zárat is megjavítják gratis. Pedig mondtam, hogy azt nem kell, már vagy hét éve nem zárom a kocsimat, kinek kell egy ilyen? Még a kulcsot is benne szoktam hagyni. Vehetem úgy, hogy ingyen "rámerőszakolták" ezt a javítást.

Kissé elkeseredtem, hogy még mennyi idő, de leküzdöm lassan ezt, ha arra gondolok, legalább valakik elvállalták, megcsinálják, vizsgázott autóm lesz két évre. És új jogosítványom is - az már kész, csak érte kell menni. Új ember leszek új élettel, ráadásul nem kell rendőröktől félnem, meg attól se, hogy egy hupliban kiesik a kerék. Vagy az ülés alólam. Gyorsan rájöttem, hogy ez a még egy hét várakozás semmi ahhoz képest, ami megnyugvás és biztonságérzet utána jön.

Péntekre tervezem a 4 km-es utat a CBA-ig bevásárolni, már lottó is kell, azt nem hagyom ki. Vidáman megyek a hátizsákommal, mi az nekem?

Ne keress stílust vagy koncepciót. Ha kérdezed, mit és miért, hát csak úgy. Ahogy jön. Már előszedtem egy új deszkát a sufniból - azt is sajnáltam, amivel a kerítést kellett eldugaszolnom -; most nem szívesen hagynám abba a pingálást. Ha már az összes festék itt hever az asztalon. Én vagyok a legkíváncsibb arra, mi kerekedik ki a kezem alól. Ez az autótlanság a szabadságom elvesztését érezteti velem, mintha bezártak volna, emiatt van az egész. Igyekszem hasznosan eltölteni ezt az időt. Képzeld, még porszívóztam is. Ragyog az egész szoba. Tök jó fej vagyok. Ma.

Tegnap mázlim volt: a szomszédom vásárolni indult a faluba, elvitt és vissza is hozott. Ennek örömére dugig raktam a hátizsákot, ha már zsák, legyen kövér! Most tényleg jól el vagyok látva.

Besenyő küldött rólam pár képet, ez az egyik. Ő fotózta, mikor is? Qvarégen. Ennek itt az anyja lehetnék... pedig már akkor is bőven elmúltam negyven. Besenyő nemcsak repülni tud, de fotózni is, jól.

Este van, este van, ki-ki nyugalomba'... Eperfa lombját már rég összegereblyéztem. Nem történt semmi említésre méltó ma, hiába vártam. Még Dani se hívott fel.

Mélyhűtőm utolsó marhalábszár-csomagját pörköltté főztem, kóstolás után kiválónak ítéltem, de elhatároztam, hogy ma már nem eszem belőle. Ki karcsú akar maradni, nem vacsorázik, vili?

Festettem ma is egy képet egy deszkára, ami a fagyasztóm oldalát hivatott eltakarni. Legalább nem unalmas ránézni.

Ne ítélj hamar, a valóságban jobban néz ki. Az egyik szeme gyanús, de a másik jó. Nekem örömet okozott megfesteni, ha már az összes kellék hetek óta itt van az asztalomon. Inspirál. Következő a pohárszekrény két ajtaja lesz, arra még festhetek. Előbb persze le kell őket szerelnem. Nem gond.

Gizocska barátnőm rászokott, hogy csomagokat küldjön. Klassz pólókat, pulóvereket, mint már említettem. Még nem hagyja abba. Nem baj! Lassan ruhatárat fogok cserélni, évek óta nem tettem ilyet. Most lehet. A tíz éveseket simán kidobom - törölgetek velük - és megújul minden. Pedig még nincs is tavasz!

Juj, ha csak egyvalaki azt írja, egy angströmnyi optimizmust ki tud sajtolni az írásomból, akkor már nem írok hiába! Kötelességemnek érzem pozitív maradni, ha ezzel csak egy embert is támogathatok hitében, önbizalmában.

Pozitív voltam tegnap, mivel a biciklinek búcsút mondtam, nem stresszeltem amiatt, hogy négy kilométeres útra indulok bevásárolni. Már nyolc előtt - mindenféle izgalom nélkül - edzőcipőt és síruhát húztam, s hátizsákkal nekiindultam. Kissé bizonytalan volt a combizmom az előző napi bicajozás miatt, de lebeszéltem róla, hogy közbeszóljon. Tudod, akinek már se krumplija, se hagymája, se söre, se cigije, se pénze (ATM), se macskakajája nincs, az nekivág!

Megoldottam. Legközelebb eggyel kevesebb trikót veszek a síruha alá, mert végig izzadtam. A nehéz hátizsák kicsit meggyúrta a farokcsontomat, ahogy minden lépésnél hozzáütődött, ma is fáj, de nem fontos. Ahogy kutyáim üdvözölnek, mikor belépek a kapun, az mindent feledtet. Meg az a tényállás is, hogy van miből főznöm. Legalább paprikás krumplit. Sajnálkozásra senkitől nem tartok igényt: megoldom, amit kell, ahogy mindig.

Hajnalban átvittem Gabiékhoz egy szatyrot, kerítésükre akasztottam, benne levél, hogy mit vásároljanak nekem (olyasmit, hogy wc-papír, karton cigaretta és pár egyéb, amit már nem tudtam hazacipelni). A hitelkártyámat bedobam a postaládájukba, és tudtam, hogy számíthatok rájuk, ahogy ők is rám mindenkor. Így lett. Most mindenem megvan, ami akár egy hét túléléshez kell. Amely héten belül talán kész lesz az autóm... adja isten. (Ezúttal nagybetűvel kellett volna írnom, mert igen fontos az ő segítsége is, nemcsak a barátaimé, akik kitettek magukért mind...)

Ezt a képet festettem a héten. Andi barátnőmtől kaptam a vásznat, a festékeket, ecseteket, a terpentint is, meg az ihletet is. Nyilván neki fogom adni. Számomra ez ő. Nem vagyok művész, tudom, csak igyekszem örömet okozni annak, akinek sok hálával tartozom. Ha hajlandó a falra kirakni, az elég.

Csúfos kudarc! Reggel négykor ébredtem, mondhatom, onnan kezdve egyfolytában ideges voltam, hogy ma felülök a biciklire. Nyolckor már nem bírtam a saját feszültségemet, előszedtem a sufniból a biciklit, és útnak indultam, hogy túllegyek rajta. Elsőre nem estem le róla, de a kezem úgy remegett, hogy szinte minden gödörbe belehajtottam, pedig kerültem volna. Azt nem is éreztem, hogy a kezem ráfagyott szinte a kormányra. Kihajtottam a műútig folyton csitítva magam: azmeg, rengeteget bicajoztál életedben, most miért ne menne?

A műút előtt leszálltam, mert a kanyar beláthatatlan, meg emelkedő is vezet oda. A műúton nagy bátran megint nyeregbe pattantam (idézőjel kéne). Kicsit lejt az út, könnyű volt gurulni. Próbáltam a kontraféket: nem volt. Több másodpercbe telt konstatálni, hogy a kormányokon fékkarok vannak, talán azok lelassítanak. Alig. A lejtő nem volt számottevő, de mire rájöttem, hogyan lassíthatok, szintén megijesztett. Közben a hideg szélben mindkét szemem úgy könnyezett, hogy alig láttam a gödröket magam előtt. A kormányt nem mertem elengedni, hogy egy gyors mozdulattal a szememhez kapjak... istenem, azelőtt elengedett kormánnyal is simán vágtattam Dunakeszitől Vácig meg vissza! Sajnos, az az idő elmúlt. Az pedig anno egy versenybicikli volt lehajtott fülekkel, apámé, a pedáljain kosarak, amikbe bedugtam a lábfejemet, és hajrá. A sebváltót akkor még nem ismerték, combizomból kellett tekerni. Ez a combizom adta fel a harcot egy kilométer után ma. Hozzájárult az is, hogy ijesztő száguldással - szerintem legalább 120-szal - két SUV hajtott el mellettem. Már a hangjuktól is citerázni kezdett a kormány a kezemben, de mikor elhagytak, a szél, amit keltettek, majd levert a kerekeimről. Akkor szépen behúztam a két féket, meg is álltam, le se estem, visszafordultam. Nem mertem többé felülni. Egy kilométert toltam a bicajt hazáig, beraktam a sufniba, és elköszöntem tőle. Mindennek eljön az ideje. Nem mondom, hogy örökre, mert soha ne mondd, hogy soha, de jó ideig nem akarok biciklizni.

A combizmom azt mondta: már a boltig se jutsz el, nemhogy vissza majd 3 km-t. Utálom ezt mondani, de mondom: feladni is tudni kell időben. Nem engedhetem meg magamnak, hogy leesek egy bicikliről, Dani borzasztóan érezné magát emiatt. Hát még én! A mai világban kórházban feküdni törött végtaggal maga a horror.

Mivel nem számítok rá, hogy ma örömhírt kapok, miszerint az autóm elkészült, holnapra kénytelen leszek betervezni egy kétszer kétkilométeres hátizsákos túrát Délegyháza központjába, ahol dohánybolt, közért és ATM is van. Mert mindenből kifogytam. Csak a lábaimból és az elszántságomból még nem, szerencsére. (Imáimba foglalom Szűcs Attila traumatológust, akinek a jó lábaimat köszönhetem!) Már csak ez maradt. Meg a remény, ami örök.

Tegnap csak arra vágytam, hogy az átjáróba rakott könyvespolcaimból levágjak pár centit, mert áthaladás közben többször beléjük akadtam. Ebből háromórás küszködés kerekedett. A régi fűrészem végképp feladta, forgott, de nem vágott. Előszedtem végre a tavaly vett vadonatújat, de az utasításból marhára nem derült ki, milyen csavart lazítsak meg ahhoz, hogy a fűrészlapot beledughassam. Teljesen véletlenül vettem észre a műanyag zárólap alatt a két pici csavart. Az egy dolog, hogy azokat meglazítani is 30 centis fogó kellett, végül az egyiket sikerült annyira kilazítani, hogy azt hittem, becsavarom, de nem. A fűrészlap eldőlt és kaput. A csavar hallhatóan kiesett. De hova? Végigböngésztem a sufni poros, pókhálós, szemetes padlóját - csak beton -, de nem volt sehol. Véletlenül felemeltem a fűrészt: csörgött. Benne van csavar! Jaj, de jó! A kutyaház tetején a szőnyegre ráztam ki, nehogy elgurujon valahová. A műanyag előlapon akkora rések voltak csak, ahol a csavarkulcs befér - 3 mm -, de a csavar feje már nem. Reménytelen volt visszarakni a lyukjába. Fogtam az öngyújtómat, elolvasztottam a műanyagot, menjen a fenébe. Most már mindkét csavarhoz simán hozzá lehet férni. Eszelős technológia, persze kínai. Vagy tajvani.

A könyvek lerámolása, polcok levágása, visszahelyezésük, könyvek felrakása nem volt több húsz percnél. A többi óra szenvedés. De megoldottam. Már nem akadok bele a kiálló polcokba.

Cso kutyám nagyon élvezte, hogy folyton kint vagyok, annyira feldobódott ettől, hogy szétrágta a vadonatúj locsolófejet, ami hónapok óta bántatlanul hevert egy fatörzsön odakint. Nyilván az én hibám. Nem szidtam meg érte.

Szín Feri szerelőmmel szoktunk levelezni. Mindig kérem, meséljen a múltunkról, amiből sok közös. Előjött Takács Miki neve (Takácsom Miklósomnak hívta mindenki tót nyelvtudása miatt); nagy kulminátor volt e képessége okán. Íme Feri emléke erről:

"Takácsom Miklósomat asszem 76-ban ismertem meg, Dunakeszin, az aktuális augusztus 20-i felkészülés alkalmával, ahol is a nyíregyházi 4-es kötelék is jelen volt. Mi, MHSZ-esek, és a nyíriek között nagyon jó kapcsolat alakult ki (én akkor még csak 0 km-es kezdő voltam), köszönhetően Sinyának, hiszen a pilóták nagyon jól ismerték egymást. Előtte volt Nyírben az az ominózus baleset, mikor a kötelék negyedik tagja (Veres András Omkára) belecsúszott a vezér svancába. Ott Dunakeszin jött a felsőbb utasítás, hogy csak hárman repülhetnek (Aerotriga kötelék: Tóth László vezér, Molnár András bal kísérő, Pászti Tibor jobb kísérő). A Tóthék ekkor kezdték el bontogatni a szárnyaikat.

Mindenesetre esténként hatalmas focimeccseket vívtunk, Nyírség vs. Budapest válogatott. Ez így ment minden este, 19-én is. Arany, drága Sinyám, mint midig félkottán, és hatalmas vehemenciával játszott, de akkor valamiért elesett, és az egyik lába csúnyán meghúzódott, megsérült. Ölben vittük le a pályáról. Másnap, kb. reggel 9 körül, szegénykémet kitámogattuk, (mert a repülést nem akarta lemondani), nagy nehezen beletuszkoltuk az AFS-be, bekötözte magát hatalmas fájdalmak között, és vasakarattal végigrepülte a programját.

Takács Mikihez visszatérve egy vidám, jó humorú srácnak ismertem meg, Petz Oszival együtt voltak a nyíri csapat műszakijai. Ragyogó volt a kommunikációs képessége, és ezzel mindenkit levett a lábáról. Ő Nyírben, az ottani RSZ-es javítóbázison műszakvezető volt, és ragyogóan értett a lemezes javításokhoz (ez akkor is kiderült, mikor alólad kihúztam versenyen a Z-50-est a tűzfal repedése miatt), és miután jól beszélt tótul (Oszi viszont perfekt angolul), Takácsom Miklósom ezért a későbbiekben nélkülözhetetlen tolmács volt, ha Otrokovicében bárkinek bármit el kellett intézni."

(Otrokovicében - Csehszlovákia - gyártották a Z-50-eseinket, meg a Trénereket is.)

Gizocska csomagját ma kaptam meg, ennyi csodás ruhát küldött nekem. Mivel mindketten ugyanazon a húron pendülünk - nevezetesen hogy a használt darabokkal felmosunk, törölgetünk, kidobjuk - azzal hívtam fel, hogy mától a mostani pólóimmal fogok felmosni, mert amit kaptam, sokkal jobb. Hálás vagyok. Közben - ez már humor - attól félek, egész szekrényét kipakolva az enyéimet fogja megtölteni. Szándéka ez.

Az, hogy törődnek velem, felmérhetetlen szépség és jóság, értékelem. Ilyenkor illik azt mondani: meg se érdemeltem. Talán nem. De ami örömöt és hálát gerjeszt bennem, az nagy. Nem vagyok egyedül. Sose.

Hirtelen mindenki elkezdett segíteni, Dani, Sonkoly Jani, Béres Józsi, Lukács Ferenc, Gizocska, Szín Feri, Kramer Ervin, Roszkos Karesz, és leginkább Besenyei Peti. A "leginkább" enyhe kifejezés. Nem tudok annyi köszönetet itt felvezetni, amennyi a lelkemben, a szívemben van. Mindenkinek a meghatódásig, sőt, a pityergésig köszönöm, igaz barátaim vannak!

Ma is gereblyzéztem eleget. Úgy terveztem, végre felülök a biciklimre, de a nagy szél miatt nem mertem. Így maradt a kis bolt gyalog, ahol szinte semmit nem kapni, max. zsömlét, ami friss. Jól jött. Ma tojáslevest főztem kis ecettel, köménymaggal, liszttel. Jó volt. Olyan hagyományos rántottleves-féle, csak tojást is kevertem bele.
Gizocska barátnőm azzal fenyeget, hogy csomagot küld. Nem ellenkezhettem, mert azzal kezdte, hogy ne merjek ellenkezni. Nem mertem. Csak ne legyen rágós, mert rágni nemigen tudok.

Csütörtökön talán fel merek ülni a bicajra, mert szép időt és 15 fokot jósolnak eső nélkül. Egy bevásárlás nagyon időszerű, lassan wc-papírom sincs, hagyma, krumpli rég nincs, és sorolhatnám. A mélyhűtőből és konzervekből élek. Eddig jól! No para. Felhalmozó típus vagyok, szerencsére. Csak Dani aggódik, hogy majd leesem a bicikliről, én nem. Meg kell oldani, nincs mese. Az autóm még akár két hétig is várathat magára. Ha sikerül, mert még az se biztos.

Nincs sok mondanivalóm. Egy poloskát találtam ma a kanapén, hetekkel azután, hogy Dani beengedett vagy tizenkettőt. Idén, mondhatom, poloskamentes vagyok, miután azokat megfogtam.

Gereblyéztem ma rengeteget, meg tegnap is, a fél kertem kész van. Meg kellett várnom, míg az összes levél lehull. Így esőáztatva még jobban is beférnek a vödörbe, amivel kiöntöm őket a kerítés mögé.

Cicaja rászokott a piros párnára, amit a kanapé tetejére raktam, és arcát nem a vaku miatt takarja el. Így alszik. A párnát azért rendszeresítettem, hogy ne az ölemben kezdjen nyalakodni, miközben karmaival a lábamba kapaszkodik. Az fáj.

Szégyen pírja borítja arcomat: tegnap Ervin is próbálkozott némi anyagi támogatással, amit lehetetlen volt elfogadnom, mára viszont Gizocska barátnőm átutalt egy összeget. Arcom pírja - mivel nem álltunk szemtől-szemben - nem gyulladt ki, amikor megírtam neki a bankszámla-számomat. Csak akkor pirosodtam, amikor megláttam a lóvét. Ez hihetetlen. Hogy lehet ilyesmit megköszönni? Szívből. De az oly kevés. Rögtön a viszonzás kényszere nyomaszt, hogy fogom ezt kompenzálni? Dani is utalt valamennyit, amiért megint csak hálásnak kell lennem. Vagyis nem kell, hanem vagyok, nagyon. Gizi életmentő műtétre vár, és mégis pont ő segít...

Elindultam a kis boltba, ahol kenyeret és sört mindig lehet kapni. Egy perc múlva Csocso mellettem futott. Visszatértem megnézni, hol az újabb rés a kerítésen. Gyorsan kiderült. Drót, faágak, kész. Ismét indultam. Cso megint ott futott velem. Elmentem a boltba. Reméltem, a műútra nem mer kifutni, attól mindig félt. De most nem. Még a bolt udvarába is bejött, ahová azelőtt csak vonszolni lehetett. Hazaúton nagyjából követett, csak egy kerítésnél acsarkodott egy ellenséges kutyával. Becsuktam a fülemet, és reméltem, hogy a háziak nem néznek ki.

Újabb lyuk ugyanott, ahol befoltoztam. Míg Cso kint kodészolt, egy dróthálós tálcát odadrótoztam, ami áttörhetetlen. Aztán Cso is megjött. Megdicsértem. Hisz ha szidnám, sose jönne szívesen haza. Most végre nyugalom van, mindenki itthon, kenyér és sör is van. Mit kívánhatnék még? Tán csak annyit, hogy a lábam ne fájjon. Nagyon rákezdett a séta közben, mégpedig azzal a régi, ismerős, őrjítő nyilallással, amitől évekig szenvedtem. Ha valamitől egyáltalán hajlandó vagyok megijedni, akkor ez az. Elmúlik holnapra, mondom magamnak. Úgy legyen.

Drága barátom, Ervin meglátogatott ma. Jókat beszélgettünk. Összesen körülbelül hét éve ismerem, de ez nem számít. Repülős volt ő is.

Cicaja azonnal örökbe fogadta, az ölében aludt órákon át. Ezt még senkivel nem tette.

Tegnap nagy túrákat tettem, először innen a Sóderos úton caplattam el a vasútállomáshoz, hogy ott felszálljak a szigethalmi buszra. Lassabban mentem, mint gondoltam, a Google Earth 24 percet prognosztizált, nekem meg több mint 30 percbe tellett. Integetnem kellett a busz után, hogy itt ne hagyjon.

A szentmiklósi kormányablaknál beadtam összes papíromat, hogy legyen jogosítványom. Utána elgyalogoltam Ferenc házához, hogy átadjak 30 ezret az alkatrészekre. Majd vissza. Egy órát vártam a buszra, közben olvastam. Vittem könyvet. Úgy terveztem, Délegyháza vasútállomáson szállok le, mert ott van egy jól felszerelt CBA, ahol mindent betömhetek a hátizsákomba (nem volt már se krumpli, se hagyma, e macskakaja itthon...). Így lett.

Indultam súlyos háizsákommal, de kezdett esni az eső. Aztán, mire átmentem a hídon, már havaseső szúrta az arcomat balról, ahonnan rámrohant az északi szél teljes erejével, hiszen két tó között egy félszigeten caplattam. Mindenem ronggyá ázott, mire hazaértem, de kit érdekel. Összeszámolva hat kilométert gyalogoltam, és a végén - mikor már közel volt a házam - még élveztem is. Átázva, meggyötörve egyszerűen boldog voltam.

Nem tudtam, hogy ennyi mindent ki tudok bírni. De megtudtam: igen. Valamiért ezt a pár sort nem tudom simán írni, csak vastagbetűvel.

Zoltánnak sms-t írtam, ha holnap muszáj Szentmiklósra mennem, lesz-e autóm vagy mi legyen. Szinte megsértődve hívott vissza, hogy képzelem, hogy ez ilyen gyorsan megy. Másfél hét, mire hozzákezdenek, napokig tarthat. Sűrűn bocsánatot kértem, amiért ennyire tájékozatlan vagyok, de eddig senki nem mondott semmit. Mégse hiába beszéltünk, vihetek 30 ezret az alkatrészekre. Azt is megmondta, hol van ATM. Sőt ígérte, otthon lesz, amikor viszem a lóvét. Legalább eltelik az időm valamivel, miután a jogosítvány intézését a kormányablaknál elindítottam, és dél körül végeztem. Félkettőig nincs busz, eme idő alatt elgyaloglok Zoltánhoz, odaadom a pénzt, és visszagyaloglok. Viszek könyvet, a váróban, ami fűtött, talán lesz hely, ahová ülhetek, s nem lesz olyan kegyetlen a várakozás, amikor hely se volt, meg hideg szél fújt és eső esett odakint, ahol eltöltöttem másfél órát a minap.

Jónak ígérkezik a holnap, programozom lábaimba a négy kilométert, csak ne essen, és ne fújjon. Akkor még élvezni is tudom majd. Nem félek tőle, mi ez ahhoz képest, amit Szőnyi Ferenc ultratriatlonos Indiában lefutott? Többszáz kilométert?! Mikor muszáj, képesek vagyunk túllépni a határainkon, és sokkal többet kihozni magunkból, mint hittük volna, hogy tudunk. Nincs kétségem, hogy simán hazaérek hátizsákos (bevásárolt) utamról, és még jól is fog esni.

Ahogy most kinéz, az autóm csak három hét múlva lesz kész, de azt kell néznem, hogy egyáltalán kész lesz! A hálám örökké üldözni fogja Józsi repülős barátomat, aki ezt lehetővé tette. Pedig még az is nyilvánvaló, hogy csak ő ismer engem, én meg őt nem. Ezer köszönet.

Megjött a nyugdíjprémium, meg az, amit már év eleje óta kellett volna kapnom, a lóvé mindig jól jön, össz 24k. Ha a kocsi javítását kifizetem, nagyon meg kell húznom magam, Áginak mondtam, valószínűleg tőle fogok kölcsönkérni, mindig is felajánlotta. Szerencsés ember, nincs autója.

Szombat lévén mégis sikerült a 1818-on időpontot foglalnom a kormányablakhoz, hogy a jogosítványom elinduljon. Hétfőn fél12-kor kell ott lennem Szentmiklóson. Nagy gyaloglás vár rám, majd négy kilométer. Először a buszig, utána meg vissza. Miután ezt az utat már megtettem, nem rémít különösebben. Ha közben le tudok ülni valahol, menni fog. A buszon legalább félórát ülhetek. Mivel már nem küldik ki postán az új jogosítványt, újra oda kell mennem. Nem lett könnyebb az élet. És a hazai buszra megint másfél órát kell majd várnom. Ez lesz a legszörnyűbb. Nem vagyok oda a hétfőért, gondolhatod! Aztán ha az autóm kész lesz - amit szívből remélek - ugyanez az út vár rám. De talán hazafele már gyorsabb lesz. Csak ki ne találják, hogy ezt meg azt is ki kell cserélni sokkal több ezerért... Akkor üt be a ménkű.

Kardomba dőlök. Százezerért tudják úgy összekalapálni az autómat, hogy vizsgáztatható legyen. Éreztem, hogy itt semmi mágia nem segít, el van rohadva az alja, és kész. Azt mondtam, csinálják meg. Akárhogy gondolkodom, ennél olcsóbban egy két évre vizsgáztatott autót nem szerezhetek. Ők is azt mondták, amit tudok: a motorjával nincs baj. Úgy kell felfognom, mintha százért kapnék egy két évig működő autót. Holnap megjön a nyugdíjam, talán oda-vissza kiegészítésekkel, meg még Erzsébet-utalvány is lesz, valahogy ki kell nyögnöm. Semmi egyéb esélyem nincs. Még jobban vissza kell fognom magam, semmi zöldség, mert irtó drága, marad a krumpli és a tészta. Na jó, tojás is reggelire. Néha felmerül agyamban, amely alapból optimizmusra van programozva, hogy milyen egyszerű lenne bevenni azt a két levél Xanaxot, ami van itthon, így Daninak lenne egy háza (két kutyával terhelve), nekem meg többé semmi gondom. Soha. Nem mondom, hogy most hajlok rá, de eszembe jutott. Nagyon elegem van mindenből. Kilátástalanság. A könnyebbség várása, de sose jön el. Mert valami mindig közbejön. Év végéig nyögöm a 25 ezret, ami öt évre visszamenő nyaralói díjam, viszont az elküldött papírjaimra, mikkel igazolni akartam, hogy lakóház lehetnék, a legcsekélyebb válasz se jött. Ha lakóház lehetnék, nem kéne évi 71 ezer ingatlanadót fizetnem. Értem én, hogy az önkormányzatnak ez pénzkiesés, na de nekem?

Ki a francot érdekel már egy nyugger. Legegyszerűbb hagyni, hogy megdögöljön.

Szépen megfürödtem ma a még kifizetett melegvizemben, illatos bőrápolót kentem magamra, tiszta ruhát vettem, a többit kimostam a még működő mosógépemben, kiteregettem a még saját felső szombámban, és úgy éreztem, minden komfortom megvan. Csak a tudat, hogy meddig, kezd aggasztani. És ez nagyon szar.

Kanosszajárásnak nevezhető talán, amit ma végigjártam. Se jogosítvány, se forgalmi, de a kocsimat át kellett vinnem Szigethalomra. Órákkal indulás előtt már stresszeltem. A kutyáimnak is elfelejtettem kaját adni. Elmentem, eltévedtem. Telefonok, végül odataláltam. Ahová kellett. Sikerült is találkoznom Zoltánnal, aki majd vizsgázni viszi az autómat. Odaadtam minden okmányt, pénzt, végül a buszállomásig is elvitt. Ígéret semmi, csak a bizonytalan várakozás. Talán holnap, vagy azután.

A szigethalmi buszállomás óriási, rengeteg beállóhely, kérdezősködnöm kellett, hogy juthatnék haza és honnan. Az infósok azt mondták, most ment el a buszom, másfél óra múlva jön a következő. Alig tudtam elképzelni másfél órát a hideg szélben... Hoztam magammal a hátizsákban sapkát, sálat, kesztyűt, mit nagyon jól tettem. Felvettem őket. A fűtött váróban nem volt ülőhely, mászkálni kezdtem. Boltokban nézelődtem, ahol meleg volt, de csak egy csomag papírzsebkendőt vettem, mert az kellett.

Alig hittem, hogy eljött az idő, mikor az én buszom beállt oda, ahová kellett. Úgy döntöttem, Délegyházán szállok le az orvosi rendelőnél. Ha már gyalogolnom kell haza, onnan rövidebb. Kotortam agyamban, jól emlékszem-e, hogy ma 13 órától rendel. Én kettőre értem oda a busszal. És rendelt. És meg is kaptam a papírjaimat, amiket majd az ügyfélkapuhoz kell vinnem, de addig is fényesen autóvezetésre alkalmas vagyok... Igaz, a vérnyomásom 170 volt, de megértettem velük, milyen izgalmakon mentem át ma.

Halleluja után jött a gyaloglás hazafele. Két kis iskolás, biciklis srácot szólítottem le, merre van a zöld híd. Tudták. Hazaértem.

Jó annak, aki évtizedekig e napon nem ünnepelte a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját! Remélem, már azt se tudják, mi volt az.

Ez a padlólakk jónak látszik, mert a körmeimen kitart. Úgy látszik, nem mostam le alaposan. Szivaccsal kentem fel.

Dolgoztam rendesen. Beüzemeltem az öt éve elő se vett kerékpárt. Volt rajta bőven fűrészpor, pókháló, megpucoltam. Egy órai szenvedésbe telt felfújni a kerekeit. Nyomtam a pumpát bal kézzel, jobbal tartottam a végét a szelepen (már nemcsak a jobb vállamban lesz izomláz), és a levegő nem ment. Fél óra múltán kiszedtem a kerék szelepét: el volt dugulva. Még félóra sikertelenség után eszembe ötlött, talán a pumpa végét is szét kéne szednem. Bingó. El volt dugulva. Simán kifújtam belőle öt év üledékét, s láss csodát: három perc alatt felfújtam a kerekeket. Holnapig várok, megmarad-e a levegő ott, ahová fújtam, a belsők állapota tehát jó-e. A külsők szánalmasan néznek ki, de az mindegy.

Ideköltözésemkor - öt és fél éve - már bicajoztam egyszer, igaz, a közért előtt eldőltem, elfelejtettem, hogy kell leszállni róla. Csak remélni tudom, hogy alapvetően nem lehet elfelejteni a biciklizést. Több évtized alatt sokat bicikliztem, bízom benne, hogy minden eszembe jut. Holnap!

Legalább tíz bambuszt kiirtottam ma is, miután rájöttem, fűrésszel mennyivel könnyebb. Igaz, így nem tőből vágom ki őket, de mindegy. A vaskos tuját is annyira átvágtam, hogy már csak egy nagyobb szél kell, és ledől. Vagy holnap bevetem a kampós botomat, azzal indítom el. Megnyestem a mályvabokrot is, szóval alaposan elfáradtam, és látványos eredményeket láthatok a kertben. Az izomláz már a napjaim része, jól esik.

Az Andi barátnőm által hozott vászonra felvázoltam egy sellőt. Ami, remélem, reá hasonlít. Holnap elkezdem festeni, ha lesz elég fény. Őt akarom megajándékozni vele nyilván. Az egész festőkészletet, vásznat tőle kaptam, nincs jogom, hogy magamnak fessek rá. Találékony törődése és szeretete nehezen viszonozható.

Történt még valami. Az "éj leple alatt" - félhatkor - kerülőutakon elmentem tankolni, mert a benzinmutató már a vonal alatt volt. Kellett ez azért, mert Józsi barátom (nem ismerem, de repülős) beajánlott Zoltánhoz (kit szintén nem ismerek), aki holnap levizsgáztatja az autómat. Szigethalmon. Odáig el kell mennem. Ehhez kellett benzin meg pénz, amit az automatából nyertem. Bár sehol nem volt hely, csak a kerekesszékes parkolón, bátran megkockáztattam, sikerült. Még tojást is vettem gyorsan a boltban, mert az valamire mindig jó. Főleg enni. Józsi még ezután is felhívott, hogy tudja, hogy sikerült a megállapodás Zoltánnal, aki majd vizsgáztat.

Úgy érzem, mintha a tenyerén hordana két srác, akiket tényleg nem ismerek, de a repülés kapcsán mégis kapocs van köztünk. Már Roszkos és Sonki ténykedése is elkápráztatott. Szin Feriről nem is szólva, illetve nagyon is szólva, aki felajánlott húszezret a vizsgára (nem fogadom el). Orbán majdcsak tejel valamit, amiből letudhatom ezt az extraköltséget.

Holnap nagy út vár rám (szerencsére már elég benzinnel), kerülve a rendőrséget, de még azt is előrebocsátotta Józsi, hogy a szigethalmi rendőrfőnök a barátja, és ha elkapnak, szóljak neki... Nekem ez már majdnem olyan, mint egy szappanopera, de szerencsére velem történik. Még a végén lesz egy autóm, ami egyébként kifogástalan, és járhatok vele legálisan két évig. Hurrá!

A jogosítványom még lebeg, napok óta hiába hívom a háziorvosi rendelőt, a kutya se veszi fel. Csak egy tízperces időpontot szeretnék, mikor megméri a vérnyomásomat, a fali táblán ellenőrzi, hogy jól látok, és megkérdezi, nincsenek-e alvászavaraim. Csak ennyit. Meg hétezer forint, de leszarom.

Örülök, hogy ma nem buktam le, és mindent elintéztem, amit akartam, és kellett. Mit kívánhatnék még? Kis szerencsét holnapra. Meglesz.

Roszkos ma azt mondta, a szerelője röhögött, mikor a képeket meglátta az autóm aljáról, hogy ez simán átmehet egy vizsgán. Sonki viszont azza rémített, hogy ha a kerékfelfüggesztés korrodálódott, bármikor kieshet a kerék. Döntsem el, kinek van igaza? Először lemondtam a kocsimról, másodszor - Roszkos telefonja után - repkedni kezdtem. Valami majdcsak lesz. Mivel Roszkos hívott később, felvillanyozódásom hatására meignt kivágtam vagy nyolc bambuszt. Plusz tovább fűrészeltem a nyomorult tuját, aminek tetejét le kell vágnom feltétlenül. Lassan haladok, nem akar dőlni, hiába rángatom. Okés, minden nap vágok bele egy centit, előbb-utóbb majdcsak sikerül. Hogy feladjam, arról szó sem lehet.

A háziorvost hiába hívtam rendelési időben, senki nem vette fel. A Google Earthön már kitaláltam, hogy mehetek el hozzá gyalog, 1.7 km. Kibírható. Addig nem indulnék neki, amíg nem veszik fel a telefont. De vajon mikor fogják? Legalább a jogosítványomat életre kéne kelteni.

Nem parázok, valahogy minden meg fog oldódni, csontjaimban érzem. Dani most nem tud segíteni, le van nullázva a kubai repülőjegye miatt, amit már megvett, nem is kértem tőle ilyet. Az mondjuk nem esett jól, hogy összefoglalta egy kupacba - szokásos sietős módján - "bűneimet", miszerint nem tudtam, hogy a házamra adót vetnek ki, amit havi 25 ezerrel most törelesztek... öt évig senki nem szólt erről. A kocsim alja elrohadt... maga vallotta be, hogy mikor idehozta négy éve, már csak egy vizsgát jósolt neki, tudta, hogy milyen. Két vizsgát megélt. Ez mind olyan, amit nem védhettem ki, és meg sem előzhettem volna. Mikor elmondtam, gyorsan lerakta a telefont. Közvetlenül azután, hogy kinyiltkoztatta: félre kéne raknom pénzeket ilyen esetekre. Miből? - kérdeztem. A szétkapcsolás ekkor történt.

Nem akarok most itt dramaturgiai szünetet tartani; sokat segített szeptemberben, mikor elutaztam Törökországba, kutyakaját is vett, adott száz eurót, panzióztatta a kutyáimat, szó nélkül vállalta. Azt is kilátásba helyezte, hogy májustól már többet tud segíteni, addigra nyilván megjönnek Kubából, és talán a kocsija hitele is lejár. Értem én! Oldd meg, anyukám, és igen, anyuka meg fogja oldani. Csak egy tél van előttem, de mi más volt már, amit megodottam! Hogyan, azt még nem tudom, de biztos nem fogok belehalni. Az az idő még nem jött el. Boldogságos holnapot mindenkinek!

Megható, mennyien próbálnak segíteni autó-ügyben. Kaptam telefonszámokat, címeket, de vasárnap lévén várok még. Először el kéne sunnyugnom - autóval - a háziorvoshoz, hogy legalább jogosítványom legyen. Ezt hétfői kezdettel - megígértem magamnak - intézni fogom. Ma már mindenhová időpontot kell kérni, lehet, hogy ez se megy pikk-pakk. Azon meg csak az imádság segít, hogy míg a 4 km-t megteszem a rendelőig, meg vissza, ne találkozzak rendőr"haverjaimmal". Másodszor nem fognak megbocsátani.

Elővettem kis kézifűrészemet, a neten utánanéztem, hogy kell megélezni. Belevágtam egy vastag tujába, aminek koronája belelóg a tányérantennámba. Nagyon lassan haladok a létrán egyensúlyozva. Kérdeztem Csabit, aki vadász és favágó is amellett, hogy Márta barátnőm férje (kit a tóból mentettem ki, hagyjuk), ő azt tanácsolta, a láncfűrésszel ne egyensúlyozzak a magasban. Én is féltem ettől, azért kérdeztem őt. Akkor most elő a háromszög-reszelőt, és élezni fogok. Mert két nap alatt a hülye tujában alig pár centit haladtam. Eszében sincs még ledőlni.

Szin Feri azt írta, van elég barátom, akik a mellényzsebükből összedobhatnának nekem egy újabb Suzukit. Meglepődtem, vagy inkább megrettentem e gondolattól. Még ő is felajánlott egy összeget a vizsgához. Pont ő, akinek köszönhetem, hogy a háztetőm már nem ázik be!

Új bekezdés kell ahhoz, hogy megbirkózzam ezzel a felvetéssel. Sose jutott ilyesmi eszembe. Idegen tőlem. A barátságot, sporttársiasságot, közös múltat pénzre váltani? Hogy legyen a seggem alatt egy autó?

Kihúzom magam, autó nélkül is elleszek. Gyaloglok, mint annyi más, vagy előkotrom az ősi biciklit a sufniból, és ha nem halt meg a kereke, akkor felfújom. Túlélésre vagyok hangolva genetikailag. Amit eddig túléltem, arra büszke vagyok, és hiszem, tudom, nem sokan bírták volna ki.

Roszkos Karcsi most hívott, azzal búcsúzott, picsogjak csak nyugodtan, merthogy elbőgtem magam már a szándéktól is, hogy mindenképp segíteni akar. Lassan ott tartok, nem tudom, melyik lehetőséget válasszam. Várnom kell. Ki várni érez, várni tud, mondta Ady. Tudok várni. Ez lesz. Szívből köszönöm mindenkinek, aki ezen a hétvégén azzal foglalkozott, ami az én gondom! Ha sírok, az csak a meghatottságtól van, a hála miatt, de most veszem a reszelőt, hogy a fűrészem végre levágja azt a francos tuját. Előre kell nézni.

S még nincs is vége. Sonkoly Jani, kire végképp nem számítottam, röviden azt kérte, küldjek fotókat a kocsim kényes részeiről. Vakuval lefotóztam az autó alját, engem is meglepett, micsoda eróziót láttam ott. Ha ebből valaki valamit ki tud pozitíve ötleni, annak aranyérem jár!

A képek úton vannak, a szándékok is egyre többen vannak, hogy segítsenek, azt hiszem, baromi szerencsésnek érezhetem magam. Ha semmiből semmi nem is lesz a végkifejletet illetően, akkor is boldoggá tesz, hogy ennyien mellém álltak. Köszönöm! Ez még egy új autónál is jobb, tényleg.

Yes, tegnap megtörtént, amitől fél éve félek: közúti ellenőrzés. Mindenem lejárt, ami lejárhat. Ha a két ifjú rendőr nem unatkozik annyit mögöttem a sorompóra várva, akkor még ki tudja, meddig avelhattam volna feketén.

A jobb vállamat úgy tekintem, mint leakasztható végtagot, annyira fáj, hogy a kávésbögrét se tudom felemelni. Köszönhetően a padlólakkozásnak. Ehhez jön majd holnap a mai túrám következménye. Elindultam reggel a földúton a falu felé. Visszafordultam, nem éreztem az erőt. Délutánra a ködből napsütés lett, megjött az erő. Azzal a könnyítéssel, hogy a falu határáig kocsival megyek. Mentem. Onnan gyalog, hátizsákkal. Az is egy kilométer legalább. De nem volt cigim, ami, mint tudjuk, vészhelyzet. Az ATM-et is meg kellett látogatnom, mert egy vasam se volt itthon. Plusz elfogyott az étolaj, a sör, ez mind szintén vészhelyzet. Megjártam a kilométereket, rendőrrel nem találkoztam, sikeres nap volt. Teli hátizsákkal terhelt lábaim majd holnap szólnak valamit.

Szomszédomék kint gereblyéztek az úton, szóba hoztam, hátha segíthetnek forgalmit szereznem. Valami hátszéllel. A család férfitagja e szakmában működik. Igaz, csak egy foga van, de nagyon tudám szeretni. Ha tenne valamit értem.

Fatalista lévén abban bízom, hogy később értelmet nyer ez az egész. Az, hogy lebuktam, hogy a rendőr bírság nélkül elengedett ama megjegyzéssel, hogy ha legközelebb találkozunk, minden papírom rendben lesz, és azt is elmesélte, ha most feljelent, a büntetésre rámegy a nyugdíjam. Édes két ifjonc volt, mondhatom. És nagy szerencsém volt, mondhatom. Hogy mostantól gyalog kell a közértbe mennem? Pár kilométer nem fog ártani a lábaimnak, sőt. Dani elnyűtt hátizsákját már belaktam ma, igaz, a cipzárjai szarok, de amíg nem esik ki belőle semmi, és le se szakad rólam, addig jó. Bírni fogom, mint eddig életemben mindent, amit bírnom kellett. Nem először kényszerülök életmód-váltásra. Számtalan edzőtáborom és versenyem alatt mindig alkalmazkodnom kellett ismeretlen helyzetekhez. Az van, ami van, és ha nincs több, akkor nincs, elfogadva. Ha már azt hinném, nem oldhatom meg, akkor jönne el a vég. De még nem.

Még heverem kifelé a bambuszok kibaltázásából kifolyó izomlázat. Méretes volt. Nem szokta a paraszt a szántást. Közben apróságokat tettem azért. Felszeltem darabokra a nyáron keselyűzött és kipucolt szőnyeget, kibéleltem vele a kutyaházat, a tetejét is befedtem. Két nagy darabot a kerítésre drótoztam Csocso ellen. Ha nem lát ki, nem is akar kitörni.

Ez egy pici kis szobor, nem nagyobb hat centinél. De nagyon fontos nekem. Angyalka. Nagyjából negyven éve versenyeztem a Nyírség Kupán - értelemszerűen Nyíregyházán -, mikor is akkori edzőnk, Gulyás Feri bácsi megtiltotta, hogy a záróünnepen nekem bármilyen kupát adjanak, hisz nem nyertem. Berencsi Attila mégis megajándékozott engem ezzel a pici angyallal, csak úgy, titokban. Mint az ország egyetlen női műrepülőjét.

Dani tegnap haverjával itt horgászott a Villantó nevű tónál, utána betértek hozzám, örömömre. A kutyák le nem szálltak róla. Ki kellett zárni őket evés idejére.

Naná, hogy vacsorával vártam őket, el is fogyott. Sültcsirke, rizs, krumpli, paradicsomsaláta, répapüré.

Ha a fiamat meglátom, minden fontosat elfelejtek. Most is így volt. Két palacsintát ettek meg, de volt még tíz. Ezt becsomagoltam volna nekik, ha eszembe jut. De nem jutott. Plusz le kellett volna másznia a pincémbe elzárni télire a vizet. Ez se jutott eszembe. Katasztrófa vagyok.

Izomlázam múltával ma az egész nappali padlóját belakkoztam. Olyan fényes, mint Salamon töke! Két évről maradt egy fél doboz lakk, amit szerencsére elkértem az asztalostól, ki a pultomat csinálta, ezt most mind rákentem a padlóra. Vízbázisú, nem ártalmas az egészségre, és gyorsan szárad. Hihetetlen, milyen sok négyzetméterre elég volt. Most csak bámulom a ragyogóan fényes padlómat, és el se akarom hinni. Állatot még nem engedek ma be. Csak gyönyörködöm mgamnak.

Az éjjel órát állítunk... eggyel visszafelé. Így aztán a tévémen a műsorfüzet nem működik. Túlleszünk ezen is.

Volt egy baltám - van is -, amit elvittem a vasudvarba, hátha ki tudják élezni. Azt mondták, ez hasító balta, nem kell élezi. Tegnap vettem egy nem hasítót, hanem vágót. Hat bambuszt kivágtam vele ma. Nem hiszed el, milyen kemény meló! A bambusz olyan, mint a vas. Lihegtem, mint a tengerimalac kerékben futás után. Két kutya és egy macska nézte szenvedéseimet. Macit el kellett zavarnom a balta hatósugarából, mert ott akart táborozni. A kivágott bambuszokat különböző helyekre dugdostam be, ahol Cso kutyám kitörési szándékait véltem prognosztizálni.

Fel is mostam, de minek, odakint nedves a föld, ahogy bejön egy kutya - és kettő is van -, lábnyomokat hagynak a padlón. Cicaja is újabban ama szokást vette fel, hogy - miután az ajtókaparását meghallom, beengedem -, rohanvást az ölembe ül, és belém dagasztja sáros mancsait. Ennek az az ára, hogy gyakran váltok ruhát és mosok fel. Nem gáz, ráérek.

Két kutyám most itt döglik a szőnyegen, egyik hanyatt, a másik féloldalt elnyúlva, csak Johnny odakint ugat szüntelenül a szomszédban, és nem értem, miért. Ha kutyáim nem gerjednek rá, akkor ők is úgy ítélik, mint én: unatkozik szegény. Amúgy béke van. Fiam is jól van, új állása nem sikerült, de nincs rossz érzése emiatt, Így nekem se. Jól érzi magát ott, ahol van, és mi is lenne fontosabb?

A házam áll, kibírt eddig minden szélvihart, nyilván azt is, ami mostanában várható, néha reccsen egy-egy gerenda a fejem fölött, fel is ébredek rá, de aztán megnyugszom. A fa élő anyag, amíg él, mozog.

Az összes zöld paradicsomot leszedtem, holnap elintézem őket. Van még két üveg, amibe beleférnek. Juhé!

Béla barátom ihletett, hogy emlékezzem többet. A fotók révén ez a legkönnyebb:

Én és Andi - ő a nem szőke - Békéscsabán, 92-ben a vitorla Eb-n. Csak úgy berobbant az életembe, mint egy adag dinamit, azonnal használató volt, kiiválóan beszélt angolul, kommunikált, ahogy kell, segített fotózni és írni a versenyújságot, amiért ott voltam. Csodás nyár volt, Dani épp tíz éves, nem is láttam, úgy elfoglalta magát (persze, hogy akkor is magammal vittem, mint annyiszor edzőtáborba, versenyekre, mindenhova).

Andi különleges lény, azonnal egy rezgésszámon voltunk, nincs rá magyarázat, nem is kerestük. Sokszor járt nálam az Andor utcában, szőnyegen ülve iszogattunk, cigiztünk, filmeket néztünk, dumáltunk. Aztán elvesztettük egymást majd huszonöt évre. Tavaly bukkantam rá a neten, mert már nagyon hiányzott. Tudtam, hogy nagy jövő áll előtte, és így lett. Annyira, hogy ki sem mondhatom, ma mit dolgozik és hol.

Azonnal felvette a fonalat, tavaly meglátogatott - de erről már írtam. Az egymás nyakába borulás annyi idő után életem egyik legcsodásabb élménye volt. Vannak ötven éve meglévő barátnőim, nem panaszkodhatom, hívnak is, találkozunk is, de Andi nagyon más. Mintha a testvérem lenne. Nem tud olyat modani, ami nem érdekelne. Számomra ő az a különleges, majdnem zsiigeri kapcsolat, amit másokkal, régebbiekkel, senkivel nem érzek. Nem is tudom megmagyarázni. Nem is akarom. Csak lubickolok benne, mint éltető elixírben. Megköszönöm a gondviselésnek, hogy ismerhetem. Hogy van nekem. És tudni, hogy lesz is, boldogság.

Ma nincs több lelkesedni valóm. A kutyám egyelőre nem talált lyukat a kerítésen, most fújtam be ecetes vízzel, el is rohant rázva a bundáját. Talán a bolhái végre békén hagyják. Ma is vakaródzott, de talán már nem annyira, mint eddig. Ágyat húztam, de előbb megszagoltam a huzatot. Nem hiába. Pisiszaga volt. Végre egy nyom, hogy öt napra bezárt macskám hová tette a névjegyét. Ez a huzat a széken hevert abban a szobában. Gyorsan kimostam. Volt másik huzat, szerencsére, aminek illata nem erre hajazott. Minden rendben, mondhatni. Isteni, verőfényes nap volt a mai, sétáltunk is a kutyákkal. Két üveg zöldparadicsom-salátát elraktam, holnap folytatom a többivel. Van bőven. Csak üvegem alig.

Hidegfront idején - most - alkalmi álomszuszékká válok. Még csak öt óra van, de már mennék aludni. Önvédelemből bírni akarom legalább nyolcig, hogy ne hajnali 3-tól nézzem a sötét ablakokat.

Tegnap beletúrtam Cso hátsó felébe a farka fölött, bizony bolhák rohangáltak. Azonnal rohantam spot-ont venni, ezerötszázért sikerült is. Ráraktam. A márkás nyakörvének decemberig kellett volna kitartania, de hát... miben bízhat az ember? Az a szar az egészben - túl azon, hogy szegény folyton vakaródzik -, hogy ha valamim viszket, én is vakaródzom azzal a gyanúval, hogy bolhás lettem. A tegnapi ruháimat mind a mosógépbe raktam, az ágyamat folyton vizsgálom, de pöttyök nincsenek, mégse tudok megnyugodni.

Maci már kilenc éve velem van, sose volt bolhás. Cso harmadik éve csak most lett. Mi mást gondolhatnék, mint hogy a panzióban szedte össze. Itt biztos nem.

A neten mondják, almaecet 1, víz 2, kever, befúj, bolhák ellen jó. Holnap veszek, ma csak rendes ecetem van. Érdekes az, hogy legelső gondolatom az ecet volt. Ami távolról se kerül ezerötszázba... A kutyás-macskásokról ugyanúgy lehúzzák a méretes sápot, ahogy az autósokról is. Mindenről, ami fontos nekünk, amiért hajlandók vagyunk vagy kényszerülünk áldozni. Szar világ.

Vali könyvét megcsináltam tíz óra alatt, mert tudtam, milyen fontos neki. Könnyesre néztem a szememet, mert nem lehetett a szöveget nagyítani. Kiment volna a képernyőből. Formátumot változtatni nem volt tisztem. Lendváry Csaba konyhakészre fogja neki szerkeszteni. Ő régi repülős bajtárs, és pont elvárható módon is viselkedik. Szeretek ebbe a bandába tartozni! Anno Csabával dolgoztam a Pilóta újságon, vittem az anyagot szerkesztve, tördelve (QuarkXpress), ő pedig intézte a nyomdát. Gyümölcsöző éveket töltöttünk ezzel.

Találtam csomó jó receptet zöldparadicsom eltevéséről. Az lesz a vége. Nagy halom régi zoknit kiszuperáltam a fiókból, nem dobom ki őket, majd jók lesznek ki-, fel-, letörölni valamit, utána jöhet a szemét. Találtam egy klassz anyagból készült piros nyári ruhát, az alját levágtam, jó lesz lámpaburának. Még maradt annyi a felsejéből, hogy kedves tunikaként felhasználható legyen. Mivel nagyon jól szabott, márkás darab (Bitte Kai Rand Copenhagen a cimkéje szerint), sajnálnám egészen megsemmisíteni. Két poloska koppant a padlón, mikor megráztam. Éreztem, hogy a teraszon kéne ezt tennem, de hülyén a szobában tettem. Mindegy, a dögök a wc-ben végezték. Éltek! Tehát ideiek. Pedig az ablak csukva, a szúnyoghálót se vettem le. Ezek mindenen áthatolnak.

Vali könyvét kezdhetem elölről lektorálni, mert nem tudja, hol fűzött hozzá új részeket. Már kiadókkal tárgyal, lelkes, ahogy én is lennék, tehát sietnem kell vele. Lendváry Csaba, régi repülős társunk ingyen vállalta a tördelést, én minimum ugyanennyivel tartozom Valinak. Szívesen is csinálom, mert lételemem a korrektúrázás. Holnap nekiállok. Élvezni fogom. A lámpa még várhat.

Mivel ez egy napló alapvetően, rögzítem: az Invitel felhívott, hogy - persze pluszköltségért - 10 Mb-re növelik a netem sebességét, mert a régi, ami eddig volt, már nincs többé a kínálatban. Sima netezésre használom, nekem ez nem jelent semmi pluszt, a költségét kivéve. Mit tehetnék? Tegyék. 15 nap múlva fogom érezni a különbséget. Ha fogom. A számlán biztos. Bár az elsőt elfelezik, ígérték.

Ma értesültem róla: Orbán atyuska kilátásba helyezte, hogy megint kapunk 10k utalványt karácsonyra. Ágival épp tegnap tépelődtünk rajta: vajon tavaly 10 vagy 20k volt-e a "jutalmunk". Ági, az örök jóindulatú 20-ra tippelt, én meg a megszégyenítő 10-re, mert beleragadt a fejembe, hogy ennyiért egy rendes csík cigarettát se lehet kapni. Nekem lett igazam. Akárhogy is: választások előtt jó nyugdíjasnak lenni, mert ilyenkor "számítunk". Megkínálnak ezzel-azzal, talán még két új fog is kitelik belőle a szánkban, örülni kell.

Ági hazament, én ittléte alatt is kerítést javítottam. Lassan minden elkpzelhető anyagot - deszkát, létrát stb. - beledolgozok. Ma csak ellenőrzésképpen néztem rá a kritikus helyre, amiről azt hittem, bombabiztos, de nem volt. A drótokat is valahogy félretúrta Cso. Hirtelen ötletből egy rozsdásodó teflontepsit illesztettem a lyukba, aminek kifúrásán már előrehaladt, és további számtalan dróttal próbáltam a lehetséges jövőbeli kitüremkedési helyeit elzárni. Úgy látszik, ez már napi feladatom marad. Más fontos ma nem történt, hacsak az nem, hogy a cigányoktól egy ezresért vettem négy jó kis meleg zoknit. Szerdánként piacoznak itt Varsányban. Ági is vett a férjének. Alig fért a hátizsákjába, mert vagy két kilónyi palacsintát kénytelen volt belesuvasztani, amit Palinak küldtem. Almával és túróval töltve. Nem gondoltam, hogy ilyen súlyos lesz. Magamnak megint nem hagytam egy falatot sem. Általában ilyen hülye vagyok. Amúgy minden rendben, egyelőre tán a kerítés is, hadd ne aggódjak most! Szép az alkony, bár a fáim eltakarják, de sejtem. Itt-ott átcsillannak a vörhenyes fénynyalábok a tó felől.

Tegnap már hétkor aludni mentem, nem bírtam több Szulejmánt, és még a focimeccs is fenyegetett. Végül Ági se nézte meg. Csodás tíz órát aludtam reggel ötig, ritkaság az ilyen. Még álmomban is éreztem, hogy milyen jó aludni. Nyilván kellemeseket álmodtam, amikre nem emlékszem. Csak arra, hogy jó volt.

Ilyen apró örömeim vannak, s remélem, lesznek ma is. Alkotás? Drótokból összeraktam egy lámpabúrának használható vázat, már csak áttetsző szövetet kell rá találnom, amit tapétaragasztóval ráapplikálhtok. Tanulok a tévéből, most épp a Mesterségem címere című ihletett meg.

Utálom, hogy egy kutya sírását hallom a távolból. Az enyéim itt vannak, jól vannak. De az ilyen hangok frusztrálnak. Most fogom becsukni az ajtót, ami egész nap nyitva volt - szúnyoghálóval -, hisz szinte nyár van. Csodás az ilyen ősz, minden napját örömmel fogadom, talán még pár paradicsomom is beérik hétvégéig. Látom, hogy szeretnének, még virágzanak is - a hülyék -, de miért pont most? Mindegy. Jó éjszakát.

Első eset, hogy Andi Emberi hangon beszélt velem. Volt rengeteg oka felháborodni, mert Cso az este megint kiszökött és fenyegette az ő kutyáit, amiért abszolút megértem, hogy dühöng, mégis ma úgy szólt hozzám a telefonban, mintha valaki lennék, akinek ugyanaz a problémája, mint neki, és talán még megértés is volt a hangjában.

Ági megjött, sajnos, ugyanazt a frusztrációt előadta a könyve miatt, amit Törökországban is, sőt olyat vélt látni - álmában -, hogy én borogatom magam valami fekete szerkezettel, mert fáj a hátam. Nem fáj a hátam, szerkezet se volt nálam, pláne fekete. Hosszú időmbe telt elfogadtatni vele, hogy ő látott (vagy álmodott) valamit rosszul. Úgy tűnt, elfogadja, de fogadok, holnapra a makacssága megint felülkerekedik, a végkimenetel az lesz, hogy ő látta jól. Nem tudok ezzel mit kezdeni. Alapból értem aggódik, attól fél, letagadom a problémáimat, a kedvéért még tornáztam is itt kissé, hogy lássa, semmi bajom.

Elmentem Ágival a vasas boltba, vettem hat méter tyúkhálót az erősebbikből, addig Cso ki volt kötve, amíg a kerítést rendbe nem hoztam. Sokat drótoztam ma is. Lövésem sincs, hol fogja ez a kutya megint kifúrni magát... Andi szomszédom, kinek a telefonomon megjelenő nevétől már lábrázást kapok, talán megnyugodhat, a messengeren megírtam neki. Megköszönte. A Fb-on így lettünk "barátok". Bejelölt, hogy lebaszhasson. Vállaltam. Neki van igaza.

Van még két méter kerítésre való erős hálóm, nem kérdés, hogy szükség lesz rá. Csak remélni tudom, hogy mai erőfeszítéseim egy időre gondtalanítanak, de még mindig felugrom, ha vad kutyaugatást hallok.

Ági, drágám, te meg olyan vagy, amilyen, nem emlékszel a részletekre, csak arra, ami téged bántott, és ezt őrzöd. Nem harcolhatok ez ellen. Néha az az érzésem, mintha a bántő részletekből építkeznél, valami olyan erődöt építenél, amiben minden összesűrűsödik és azt igazolja, hogy téged bántottak, hogy igazad van, te állsz a várfokon kivont karddal. Legyen így, szükséged van rá. Meg kell védened magad, értem én. Az már az én bajom, hogy kitaláljam, miért pont ellenemben kellene ezt. Az utolsó ember te lennél, akit bántanék, vagy akit bőröm árán is meg ne védenék.

Klassz rántott csirkét sütöttem ízes rizzsel, paradicsomsalátával, Ági mind megette. Még én is e jóllakottságtól szenvedek, bár kevesebbet raktam a tányéromra. A Szulejmánt is végignéztem, szavam se volt. Mikor sikított, felmentem, megfogtam az ágyán mászó poloskát, és a wc-be húztam. Már csend van, tíz óra. Remélem, ma már meg is marad a csend és a nyugalom. Béke szálljon ránk, és maradjon is így. Szeretem őt, azt akarom, szép álma legyen, és örömmel keljen fel reggel. Csodás reggelivel fogom várni. Bár első dolga mindig az, hogy elutasítja, minek ez, elég nekem egy falat kenyér...

Mivel igen gyanakvó vagyok, reggel körülnéztem, bizony találtam egy előkészítés alatt álló lyukat a befoltozott kerítés lábánál. Így ma is kijutott a kerítésdrótozásból. Órákig néztem villanypásztorokról szóló leírásokat, míg rájöttem: nálam nem működne, mert dús növényzettel vagyok körülvéve, amik nem érhetnének hozzá a villanydrótokhoz. Marad a figyelés és a kerítésjavítás. Egyelőre úgy nézem, biztonságban vagyok Houdini mestert legyőzve. Egy darabig. Elvittem ma őket sétálni, szerencsére nem találkoztunk kutyákkal, mindenki boldog volt. Az idő csodás. Maradjon így! Holnap jön Ági, szerdáig vele leszek elfoglalva. Nagyon örülök neki.

Az alkony narancsos fényei - így hat óra tájban - gyönyörűek. Kár, hogy a sötét olyan gyorsan jön, és olyan sokára múlik el. Ez idő tájt minden rendben van, tehát boldogságomnak semmi akadálya. A színek, a csend, a nyugalom varázslat. Ilyenkor egyrészt köszönöetet mondok a mindenhatónak, másrészt imádkozom, nehogy megváltozzon valami. Tudom jól, hogy egy perc a katasztrófa. Ami mindent átír. Most épp azzal foglalkozom, hogy alaposan megbecsüljem, ami van, és hálás legyek érte. Vagyok!

Az utcán vonyítás, Teo kutya vaskos ugatása. Maci berohan, látom az arcán, hogy valamit okvetlenül közölni akar. Kirohanok. Szólítom Csót, sehol. Máris reszket kezem-lábam: sejtem, mi a helyzet. Cso új lyukon fúrta ki magát, valószínűleg Johnnyt késztette vonyításra, aki mostanában szabadon járkál az utcán. Szerencsére akkor is vonyít, ha csak megijesztik. Cso eltűnt. Hiába hívtam, mászkáltam, sehol. Felfokozott idegességem Andi és Bálint - az állatvédő - miatt volt, ők már nagyon ki vannak rám élezve. Utóbbi simán agyonütné a kutyámat, ha az övét megtámadná. Megmondta.

Rossz félórám volt, mire Cso végre hazajött farkcsóválva, elégedetten a sétától. Kikötöttem a kert végébe. Leültem megnyugodni és elszívni egy cigarettát. Aztán indultam kerítést szemlézni. Meglett a lyuk. Hiába drótoztam összevissza, csak kinyomakodott rajta. Kerítettem egy deszkát, drótot fűztem bele, és elhárítottam a kerítés hiányosságát. A megnyugvás is végre lelkemre szállt.

Hétvége van, nem megyek sétálni nemcsak a hétvégi látogatók miatt, akik azt hiszik, itt lehet kutyát futtatni, hanem mert napok óta két kóbor kutya is mászkál, egyikük egy méretes német juhász.

Jó: megjött a nyugdíjam. Aztán betértem a henteshez.
- Annak a szép oldalasnak a vastagabb felét kérném - kezdtem. Hosszú oldalas volt, legalább hetven centi.
- Nem tudom elvágni - felelte a hentes. - Hogy adjam oda a másik felét valakinek? - A másik fél mindig sokkal keskenyebb, soványabb, húsmentesebb, mint tudjuk.
- Én Budapestről jövök, ott az ember azt kapja, amit kér.
- Akkor vásároljon Budapesten! Itt másokra is kell gondolni, akiknek a maradék jut. Hogy adjam el a másik felét? - közben mégis kettévágta az oldalast. Úgy suvasztotta a mérlegre, mintha arra lenne mérges, pedig rám volt. Reám, egyszerű vevőre!

Üzletpolitikai javallataim: 1. a vevőnek mindig igaza van; 2. a vevőnek akkor is igaza van, ha nincs; 3. ha egy hosszú borda egyik fele értékes, a másik nem annyira, olcsóbban kell adni, rögtön lesz rá vevő! 4. árukapcsolásnak nevezik, mikor olyat kell megvennem, amit nem akarok, azért, hogy azt is megvehessem, amit akarok. Büntetőjogi tétel!

Mindezt csak gondolatban és - ahogy mindig - utólag mormoltam el. A boltból kifordulva biztatólag annyit mondtam: ritkán jövök! Még félúton hallottam valami választ, nyilván olyasmit, hogy "reméljük!".

Így sikerült visszaélnem magam az átkosba, amikor minden boltos udvariatlan és haszonleső volt, a vevő pedig a szükséges rossz, akivel bármit lehet tenni. Gratulálok, Dunavarsány!

A szép, kövér oldalasdarabokat fűszerezve fagyasztóba raktam, hétfőn jön Ági, majd megsütöm. Csirkecombokat is dugtam melléjük, ezeket íróba áztattam egy dobozban. (Mondtam már: írót úgy készíthetsz, ha egy-két deci tejbe egy kanál ecetet raksz. Rögtön besűrűsödik, finom, pikáns íze lesz.) A combokat fűszeres lisztbe mártás után nem túl forró olajban kisütve kivételesen ropogós végeredményt kapsz. Remélem, én is.

Kicsit félek: Ági előrebocsátotta, hogy nemcsak két Szulejmánt kell megnéznie, de utána még egy focimeccset is valamikor kilenc után. A Szulejmánt még csak kibírom, de a fociról szó nem lehet. Kénytelen leszek berúgni, hogy elaludjak. A barátság oltárán ennyi elfér...

Törölgetek, felmosok, rendet rakok, főzök, mosogatok, söprök... valami bajom lehet? Ja, és ablakokat is pucolok. Biztos megszállt valami... Mártával egy órát beszéltem. Simán kibírtam azt is. Amit ötven éve mondok neki, megint elmondtam, és nem is háborodtam fel, hogy még mindig nem érti. Úgy tud csodálkozni, mintha először hallaná ezerszer elmondott mondtaimat: szívecském, ha te nem szeded össze magad, ha te nem kelsz fel tíz órakor, helyetted senki nem fog! Ma is egykor kelt fel, mint általában mindig. Éjjel meg kukorékol. Utálja a sötétséget, mégis képes átaludni a napvilág nagy részét. Így ősz felé már jobban kell figyelni a sötét órákra. Én is utálom, hogy 4-kor, 5-kor már fent vagyok, soká jön a napkelte. És ez már csak rosszabb lesz.

Első dolgom hajnalban beengedni a kutyákat, ciccegek hármat, mire Cicaja is előfut a sufniból. Mindjárt felszalad a lépcsőre, ahol a tálja van, friss élelemmel. Úgy szorítja össze szemeit a fényben, mintha ember lenne. Gyorsan leoltom a lámpát, hadd szokja.

Voltam hétfőn a kormányablakban, húsz perc alatt elintéztem az ügyfélkaput, ami ahhoz kell, hogy a házam papírjait elektronikusan benyújthassam az építési hatósághoz. Már két nap eltelt, ellustultam annak tudatában, hogy már minden rendben. Majd holnap!

Olvastam fél órát a teraszon jó sok bőrfelületet szabadon hagyva a forró napon, szinte nyár volt. Aztán jöttek a felhők. Remélem, elég D-vitamint sikerült begyűjtenem.

Mivel még olcsó a paprika, indíttatásom volt befőttet kreálni. Úgy tíz darabot megsütöttem a sütőben, lehámoztam. Egy bögrében olajba morzsoltam egy füstös ízű leveskockát, raktam hozzá vöröshagymát, fokhagymaport, homogén folyadék lett. Azért írom le, hogy egy hét múlva is tudjam - vagy jövőre -, hogy mit raktam bele. Azt hiszem, még friss petrezselymet is. Üvegbe tömtem a paprikákat, ráöntöttem a nagyon ízes folyadékot, megszórtam kevés Na-benzoáttal, és kész.

Alkottam ma is, ez a lényeg. A paradicsomjaim, mintha ki akarnának röhögni, most virágzanak és hozzák tömegével a zöld golyókat. Amik, ha elmúlik a napsütés, ott fognak megrohadni. Ahol vannak. Egész nyáron nem ezt csinálták! Mi a bajuk?

Az elmúlt napokban megvarrtam két párnahuzatot, átszabtam egy pulóvert, élvezem a kézzel varrást.

Nagyon helyiértékű mindaz, amiről mesélek, bocs. Beszámolhatnék a poloskáról, amit könyökömmel kifényesítettem az ágyban, s ott találtam hanyatt, mert arra ébredtem, hogy poloskaszag van. Kiugrottam rendesen. Azóta is azt hallucinálom, hogy ilyen szag van. Tüzetesen átvizsgálom naponta a hálószobámat, sehol poloska, de a szagát érzem. Tegnap dezodorral fújtam egy csomót, hátha az segít. Könnyen lehet, hogy nálam ez a szag már kísért, akkor is, ha semmi oka. Rá vagyok élesítve... úgy kell nekem.

A festés befejezve, a tükröt is visszaraktam a helyére, meg mindent. Ez már így marad. Sokat javítgattam, festegettem a sarkokban, mert iszonyat alapos vagyok. De már kész, és kész.

Nekem tetszik, ez a lényeg. Itt végre nincs fehér fal, amit utálok. A konyhán még sokat gondokodom, mert sajnos, egyelőre az is fehér. A háromból csak egy oldalon, de az is sok. Bár sokszor jönne rám ilyen turbulens tenniakarás - talán a telihold fakasztja -, ma is annyi port és pókhálót leszedtem, hogy iszonyat. Viszont nagyon jó érzés. A vászon porzsákoból is kikotortam a kilóra rúgó szemetet, mivel ez vászon porzsák, nem dobom ki rögtön, amíg kikotorható. A porszívóm úgy szívott, mint állat. Fú, de boldog vagyok ma! Mindjárt jön az X-faktor, kövezz meg, de én azt megnézem. Utána meg alvás a puha ágyamban; brrr, török matrac!

Varrtam is ma elég sokat, egy pulóver leszerelt hülye ujjai helyett mást alkottam hozzá, kézzel, amit szeretek, miközben valami akármi filmet "nézek", mivel a varrógép rohadt nehéz, a meredek lépcsőn nemcsak lehozni, de aztán felvinni is kell, szóval jobb így, ölemben az anyag, kezemben a varrótű, és alkotok.

Sose felejtem el, a Hyattban dolgoztam még, mikor Peter Schönberg - kölni szomszédom - és barátja, Marc hozzánk utaztak, és a szállóban szilvesztereztünk együtt. Én ugyan munkában álltam - felszolgáltam -, de ők szabadon mulattak nagyon olcsón az én kontómra. Akkor mondta Marc, hogy kézzel varott öltöny van rajta, amitől hanyatt kellett volna dobnom magam, a hangsúlyából ítélve. Csak azért jut eszembe, mert épp kézel varrok; a kézzel varrott dolgok biztos értékesebbek azoknál, amiken végigrohan egy varrógép. Mondom: alkotok! Élvezem.

Csak nem bírtam abbahagyni a falfestést... Leszedtem egy nagy tükröt a festendő falról, a kanapéra támsztottam. Cso meglátta magát benne, meg engem is, és nem értette a dolgot.

Festegettem, most szárad a fal, holnap folytatom. Közben szabni-varrni is elkezdtem, asztalomra terítettem az anyagokat, de Cicaja ezt is birtokba vette:

És széttúrta, ahogy kell. Mindegy, ráérek. A kormányhivataltól kaptam hétfőre időpontot az ügyfélkapu regisztrálása ügyében. Több mailben tőlem várták, hogy időpontot jelöljek meg, én nem értettem, miért én, végül azt írták, a lehető legközelebbit adják. Jól tették. Hétfőn reggel 8-ra mehetek. Meg kell állapítanom, hogy ez a 1818-as kormányhivatal kitűnően működik. A mailcímük és a telefonjuk is ugyanez. Keressétek bátran. Mától a benzin is kicsit olcsóbb, épp tankolnom kell. Ha már bemegyek Szentmiklósra, újra megnézem, jól láttam-e, hogy a Rossmannál a világ legdrágább krémje a Sudocrem. Amit babaposikra reklámoznak. Legutóbb úgy láttam, nincs az a márkás arckrém, ami ennél drágább lenne... Tán hülye vagyok, de nekem fáj, hogy a kismamákat fejik folyton annak biztos tudatában, hogy ők a világon mindent megadnának a kisdedüknek.

Haladtam a belső munkálatokkal. Sárgára festettem a kémény oldalát. Vannak rajta papírcsíkok.

Mikor a csíkokat leszedtem, kockás lett. Nem egyhangú. Aztán felraktam a képeket, és kész lettem. Egyelőre.

Van még a kályha bal oldalán is tennivaló. De most pihenek. Ami a képen kékesnek látszik, az simán szürke. A szék is. A polc pedig nem dől sehová, csak az én kezem fotózás közben. Elégedett vagyok.

Végre rászántam magam, hogy a házam lakóingatlanná minősítésével foglalkozzam. Szkenneltem dokumentumokat, amiket majd az ÉDTR-hez kell elküldeni - ez egy online építésügyi izé -, de oda csak ügyfélkapuval lehet belépni. Kiderült, hogy az enyém rég lejárt, még 2006-ban regiszráltam. Új kell. Írtam a 1818 mailre, ami központi iroda. Egyszer majdcsak válaszolnak és adnak időpontot. Személyesen kell ezt intézni. A mai napom így kapufa.

A szürkére festett falrész megszáradt. Ma a kimaradt darabokat libafos-színű zölddel kentem le. A többi színen még gondolkodom. Valami rossz pillanatomban választottam ezt a színt, mire megszárad, talán elviselhető lesz. Könyveim már helyükön, kitakarítottam, rend van. Sétáltam is a kutyákkal. Ma rendes vagyok, azt hiszem.

Daninak megvan a repülőjegye Kubába, január közepére, egy vasa se maradt, mondta. Sőt mínusz.

Ötvenöt kiló lettem, ez a mínusz 5-6 kiló örömömre szolgál. Most már naponta egyszer egész rendesen eszem. A múlt héten alig. Ez a versenysúlyom, csak sajnos a zsírpárnák helyeződtek át, miután az izomzat - valljuk be - lebomlott. Mindegy, sokkal jobb így, mint behúzhatatlan hassal, hatvan kilósan. Most legalább be tudom húzni:)

Szétbombáztam a lakásomat. Nem tudom, mi jött rám, talán az, amit már régóta tervezek, de lusta voltam belevágni. A széles könyvespolcot akartam áthelyezni. Meg is tettem végre.

Eddig a kályha jobbján töltötte be a teret, ahol most fehér falat látsz. Kilencven centis polcokat vágtam ketté. Az új dizájn, mint látod, az átjáró falára ferdén felrakott félpolcokból áll. A túloldalon is. Estig a könyvek felét a túloldalra már felraktam. A fehér falat szürkére festem, már megvan a festék. A többi könyvet csak azután rakom a helyükre, nehogy befessem őket.

Nemcsak festékért rohantam el, hanem százas szögekért is, mert kifogytak. Azokat vertem a falba, hogy a polcok lejtős végét tartsák. A felszabadított - és holnapra lefestett - falra a képeimet akasztom majd. Vízbázisú falfestéket vettem, állítólag két óra alatt megszárad, tehát holnapra rend is lehet, ha a kedvem nem fogy el. Hogy mennyi pókhálót és mocskot kell minden egyes könyvről letakarítanom, az kész katasztrófa. De még bírom. Ideje volt! Annak is, hogy feltérképezzem, micsoda könyveim vannak. És még mennyit nem olvastam el!

Amikor egy hangosan pörgő dolog leáll, valami ilyen hangot ad: ííí-őőő-óóó-úúú és pont. Ez történt útközben. Lassan hajtottam, az úton senki, lefékeztem és megálltam. Blackout. Nagy csend lett, csak kisvártatva fogtam fel, hogy a kocsi motorja még jár. Arra ocsúdtam. Legalább tudom, hogy mindig lesz elég időm megállni, nem jön olyan gyorsan ez az ájulásféle állapot. Megnyugodtam. Nem igazi blackout volt, a látásom nem ment el, csak minden más hirtelen csenddé vált. Egyébkén gyönyörű csenddé. Csak álltam ott a napfényes út szélén, a világ ragyogott, boldog voltam. Aztán hazajöttem, és azóta dolgozom. Ha így lehet átmenni egy másik dimenzióba, semmi kifogásom ellene.

Szétraktam számláimat az asztalon, a postás miatt megint felszólításokat kaptam, de néhány számlát nem, most duplán fizettem, mindegy, majdcsak jóváírják. Cicaja birtokba vette a helyet. Az arca azt sugallja: ne zavarj, itt most jól napozom.

A minap említettem a 84-es békéscsabai vb-t, most jut eszembe felrakni róla egy filmet, csak azért, mert Besenyőnek elküldem a linket, és pont ma válaszolt rá.

Sok filmet nézek, naná, van időm. Számtalanszor szembejön az, hogy valaki a csodás nanyanyjáról, nagyapjáról, szüleiről beszél, akiktől annyit tanult, és olyannyira fontosak voltak.

Nekem ilyenek nem voltak. Emlékszem anyai nagyanyámra, ki Gödön etetett, altatott, de csak arra, hogy a tej mindig fölös volt, az ő feje-keze pedig remegett a parkinson-kórtól, másra semmire. Nagyapám asztalos volt, vannak emlékeim, hogy Gödön a kertben a bakon folyton fűrészelt, izzadott, barna volt, a szagát is szerettem, ha néha magához ölelt engem és Dudit. Nagyjából hat éves koromig ismerhettem őket, utána meghaltak. Apai részről egyetlen emlékem sincs nagyszülőkről, ők nem voltak. Nyilván korán haltak, hisz apám majd ötven éves volt, mikor megszülettem. Apa nagyon nem akart engem, egyéves koromig rám se nézett (mondta anyám). Aztán egyszer véletlenül a kiságyam felett állt, rámosolyogtam, és onnan kezdve tudott szeretni. (Mondta anyám.)

Irigylek mindenkit, akinek voltak meghatározó nagyszülei, akiktől sokat tanulhattak. Csodás lehet tapasztalt, bölcs, sokat látott emberektől, akik ráadásul mindenek fölött szeretnek, tanulni, okosodni.

Sajnos, a sors elrendeltetésében kénytelen vagyok azért hinni, mert ahogy anyám gyerekét - engem - senki nem akart, ugyanúgy az én gyerekemet se akarta senki. Terhességem alatt ugyanúgy, ahogy anyám mellett se állt senki, mellettem se. Egyedül csináltuk végig. Az én gyerekmnek sincs nagyszülője már régóta, akitől bármi útmutatót, szeretetet kaphatna. Apjának, Walternak se volt apja - Mutti megesett högy volt, elhagyva. Így aztán neki se voltak nagyszülei.

Daninak csak Mutti volt nagyanyja tizenkét éves koráig, de évenként csak egyszer találkozhatott vele, mikor Kölnbe utaztunk, vagy ha Mutti eljött Magyarországra. Ritkán. Anyám volt a fiammal együtt élő nagymama, de csak nyolc éves korág. Mutti négy évvel később ment el. Mit mondjak? A sors ismétli magát: az én gyerkem ugyanúgy nagyszülők nélkül nőtt fel, mint én.

Nagyon remélem, hogy Dani gyerekének lesznek nagyszülei. Van rá esély, mert Zsuzsi szülei fiatalok, és talán én is megérem, hogy nagymama legyek, igyekezni fogok, hogy minél tovább. Nem kéne már ennek a családi átoknak tovább mennie. Nagypapával sajnos továbbra sem szolgálhatok, mert Walter Extra apának se vált be, nyilván első unokáját uganúgy le fogja szarni, ahogy az elsőszülött fiát; ezügyben reményem egy szál se.

Jól van, beszélek itt unokáról, akit nagyon szeretnék végre, de még a jövő zenéje, tényleg csak azért élek, hogy ezt még megérjem. Utána meg azért élnék, hogy lássam a fejlődését. Szóval nincs esélyem azt mondani: vége, már nincs miért. Mindig van! Én ezt az életet nem akarom befejezi soha, legalábbis saját szándékomból!!

Ez volt az a kép, amit Ági hónapok óta számonkér tőlem, mindig azt mondtam, nem találom, de ne izguljon, egyszer meglesz. Életveszélyes fenyegetéseket kaptam tőle, ha nem. Ma nagy rendet vágtam az asztalomon halmozódó papírok között, és szerencsére ezt is megtaláltam. Beszkenneltem. Immár az utókor számára megőrizve.

A kétéves fiamat tartja itt karjában, miközben a békéscsabai műrepülő világajnokságra utaztunk. És ott is voltunk teljes terjedelmünkben. Én nem indulhattam akkor a versenyen, mert előző őszön jöttem haza Kölnből, és a csapat méltán gondolta, hogy jó, ha várok még; ők gyakoroltak, itt voltak, én meg hogy a fenébe tudék felzárkózni. Igazuk volt. Ott volt Ági, ott volt Mutti, meg Dani. Mutti vigyázott Danira a szállodaszobánkban, én meg Ági szabadon éltük a gyönyörű életet, amit ilyenkor lehet. Szép volt!! Besenyei Peti különleges tehetsége pont itt tűnt fel mindenkinek, szerintem ez volt az a verseny, ahol elkezdték őt számításba venni. Az a ferde buikfenc, amit a döntőben előadott, utolérhetetlen volt! A bukfenc nem véletlenül volt ferde, hanem elképesztően potos és kitalált! Nem tudom elfelejteni.

Manfred Strössenreuther itt adta elő a háton leszállását; már mindenkinek meredt a szőr a hátán, de ő még mindig háton süllyedt, aztán persze a végén kifordította a gépet, és biztonságban földet ért.

Kermit Weeks - amerikai pilóta - kiült a mezőre vadul hegedülni jó kis conutry-zenét, de amúgy normális volt.

Nagyon rég nem rendeztünk világbajnokságot, és utána is csak tíz év múlva. Kivételes esemény volt, és minden emlékem kivételes. Csodás. Aki nem lehetett ott, sajnálhatja. Szerencsés vagyok, hogy ilyen élményeim lehettek. Nem beszélve arról, hogy 30+ évvel fiatalabb lehettem... Affenébe.

Ági tanácsot kért tőlem - nincs is más, akitől kérhetne -, helyes-e, ha férje leányát, akivel férje egy éve nem hajlandó szóba állni, és azt se engedi, hogy felhívja, mégis felhívná és kérné, jöjjön el, mert apja nagyon leépülős fázisban van. Helyeseltem. Hátha megtörik a jég, hátha kimozdul a senkit-sem-akarok-látni stb. gubózós állapotból. Másik téma: egy hónap múlva újabb útra invitálta az iroda Lykiába, az is Törökország. Boldogan menne, mint mindig, de férje azt mondja: te elmész, én meg itt halok meg. Vagy ne hagyjam magam zsarolni? - kérdezte. Ne hagyd! Menj! - ez volt a tanácsom. Újra megeredt a nyelve, mi lesz, hogy lesz, hová megy el, ahol már volt, de gyönyörű - Pamukkale -, ezúttal boldogan hallgattam. Ha nem utazhat, ő hal meg. Nem kérdés, hogy mennie kell. Kiszabadulni otthonról.

Az elmúlt héten megérett pár jó nagy paradicsomom, meghámoztam, összetörtem őket, fűszereztem bazsalikomlevéllel - frissel -, kis újhagymával, texmexszel, kevés cukorral, és szórtam rá borként. Utánaolvastam: antioxidáns stb. tartalma lévén tartósítónak használják. Nem akarom megfőzni az adagot, nyersen fogom üvegbe önteni holnap. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Max. megerjed és ledobja a tetejét, így jártam a harissa-szószommal is. Frigótakarítás után, ahová kinyomta a fölösleget, egész jól megmaradt.

A félrealudt nyakam egyre jobban fáj, hiába kenegetem a görcsös vállizmot Tiger Balm-mal, amit Ági fia hozott Thaiföldről, és "mindenre jó". Hát erre nemigen. Csak a szememmel tudok balra nézni egyelőre. De már van hangom legalább. Némileg. Suttogásnál több. Amit nem értek: ma a poloskák is elkerülnek. A napsütötte ajtón egy se mászott. Igaz, befújtam vizes, ecetes, szódabikarbónás permettel, de tegnap még nem zavarta őket.

Daniék Kubába készülnek. Tegnap még 150 ezer volt a repülőjegy, mára duplájára emelkedett. Nem adta fel a kutatást, talált megint olcsót (idézőjel elmaradt). Amikor beszéltünk, türelmetlenül várta Zsuzsit, menjen már fel hozzá (ő is ugyanott dolgozik lejjebb), mert pénz csak az ő kártyáján van elég. Remélem, lefoglalták, mert sose lehet tudni, holnapra mi lesz. Boldog vagyok, hogy utaznak, élnek; most kell. (Jövőre jöhet a "baba-projekt"...)

Nem, ma nem megyek sétálni. Tegnap megtettem a fájós nyakam és bütyköm ellenére, de megbántam. Gabiék macskái, kik legalább heten vannak, mind elénk rohantak, rémület csak bennem volt, nehogy a kutyáim elkapják valamelyiket. Szerencsére a rövid póráz és a NEM! visszatartotta őket. A kis hülye dögök ott dörgölőztek a kutyalábakhoz minden félelem nélkül. Csak én voltam feszült, hogy ezt megússzam. A macskák sokáig elkísértek. Arra se mehetek többet, mert nekem ez nem kikapcsolódás. A kutyák se arra vágynak, hogy fél méter pórázon kövessenek folytonos nemek kíséretében, viszont három méter szabadság után már nem tudnám fékezni őket.

Pici kis nő ő, a vállán évtizedek óta lerakhatatlan súlyokat cipel, s ha látod, csak mosolyog. Erre még én se vagyok képes. Ő bárhol jól érzi magát, ha nincs otthon, én meg finnyás lettem. Nekem jó itthon. A barátaim körében csodásan el tudok lazulni. Áginak sose voltak ilyen barátai. Hja, a repülés!

Az utunk elágazott, nagyon másfelé haladtunk együtt töltött aranykorunk óta, és alaposan meg is változtunk. Nincs abban semmi csoda, hogy ma másképp látjuk a világot, mint egykor. Már csak egy dolgunk maradt: tolerálni és megőrizni egymást, bármi áron. Amíg tart az élet.

A szálló udvara a negyedik szintről nézve. A medence tiszta volt, úsztunk is benne. Főként a koszlott vászontető alatt dekkoltunk az említett kemény székeken, mert nem volt más lehetőség. A hallban volt három kényelmes, puha kanapé, de ott nem lehetett dohányozni. Néha azért pihentettem ott magam egy könyvvel. Ági könyvével... volt ebből parázs vita. Első nap megvádolt azzal, hogy "elmartam" a könyvét. Bevallom, a szótól eléggé kiakadtam. Az erkélyre ült keresztrejtvényt fejteni, én pedig a szobában az ágyon heverve kíváncsian belenéztem a könyvébe, nem tagadom. Amíg neki nem kell, gondoltam, miért ne olvashatnám. Hiba volt. Azután is minden nap sokszor rejtvényezett, csak elalvás előtt olvasott, mint mindig. Olyankor sose nyúltam a könyvéhez, mégis biztos vagyok benne, hogy nyomot hagyott a lelkében ez az "elmarásom". Igen, több éjszakán se tudtam aludni mondjuk kettő és négy között, olyankor olvastam. Megőrültem volna, ha nem tehetek semmit. Ezekre nem emlékezett, mert hihetetlen mélyen tud aludni, és nagyon hosszan is. A villany se zavarja. Mégis mindig bűnözőnek éreztem magam, ahányszor kezembe vettem a könyvét. Magamban már szent könyvnek neveztem el, amit csak titokban, éjjel, vagy akkor érinthetek, ha ő máshol van. A könyv miatti összezördülésünk után kezdtem meg némasági fogadalmamat. Ha jót nem tudok szólni, inkább semmit.

Ilyen volt az utca, ahol éltünk. Balról kerítések, amik elzárták a tengert, jobbról sok földszintes bolt, amit egy délután végigjártunk, utána semmi. Mit csináltál volna, hogy elfoglald magad? Gondolkodtam eleget, de nem jutott eszembe semmi. Kemerben háromszor jártam, de az se akkora hely, hogy a döglesztő melegben negyedszer is végigjárjam az ismerős utcákat. Egyszer hazafelé rossz buszra szálltam, mire észbe kaptam, már Antalyában voltam. A készséges buszsofőr megállt valahol, megmutatta, hogy a túloldalon várhatom a beldibi buszt, ami majd hazavisz. Még az ebédet se késtem le, szerencsés kaland volt.

Egy reggel ezt a hőscincért találtam az ajtónk előtt. Hanyatt volt, átfordítottam. Életképesnek látszott, ledobtam a kertbe a pálmafák alá. Remélem, megmentettem. A cigisdobozt csak azért raktam mellé, hogy lásd, mekkora.

Ez is egy kemeri sétány, tele szobrokkal. Szép. Kértem Ágit, fotózzon le. Miért bújsz el annyira? - kérdezte. Mert ezt most így akarom, feleltem. Baj volt az akarom szó. Mert az olyan kemény, olyan önző. De hát ez a kép rólam szól, hadd akarjam már, ahogy nekem tetszik! Megint hibáztam. Ez az elején volt, amikor még azt hittem, nem kell megválogatni a szavaimat. Rosszallást kaptam. Persze, hogy ezután már csak egyedül akartam oda visszamenni.

Csudajó itthon lenni. Az ágyam puha, simogató, csak még arról kell leszoknoim, hogy hajnali négykor felébredjek. Túl hosszú így a nap. Már dolgozom rajta. Ma nyolc poloskát fogtam el, az ablakokon másztak. Szerintem Dani túl sokáig hagyta nyitva az ajtót, mert én nem. Korán kezdik, máskor csak október közepén szoktak betelepülni.

Mivel két napja nem eszem, főztem egy csirkehúslevest. Minden van benne, ami kell. Csak a kedvem nem jön, hogy megkóstoljam. A hűtőben fogja végezni. Szagokat nem érzek, nyilván ízeket se, csak áltatnám magam a levessel. Akár szalmát is ehetnék, tökmindegy. De a hideg már nem ráz, csak a hangom nem jön vissza.

Életemben először fogalmam nincs, milyen rovar csipkedett össze. Még ott kint. Furcsa helyeken. Könyökömön, vállamon, ujjpercemen, tenyeremen, homlokomon, csuklóm csontján. Nagy, kemény dudorok, és soha egyetlen szúnyogot, vagy mást nem láttam. Rejtély marad. Csak néha viszket.

Lassan szedem össze magam. Akkora náthát szedtem össze a forróság és a klíma miatt, hogy csak hörögni tudok, beszélni alig. Törökország forró ország, és nagyon kemény. Az ülőgumóim mondatják ezt velem. Szállodánk teraszán a székek meggyötörtek, pedig jó sokat kellett ott ülnöm. Kőkemény műanyag áthidalók, rajtuk két centis párna; tíz perc után már fájt. Nem volt menekvés.

Szobánk 3 csillagos... én egyet se adtam volna. A zuhanykabinban körben fekete penész kívül-belül, a csaptelepek grafitszürkére kövesedve, amihez évek kellettek. Megkapartam, igen, volt ott króm is valaha, de mikor? Az ágy... a matracba beépített bordázat, ami az én bordáimat úgy nyomta, hogy sikítottam volna. A párnák valami kőkemény műanyaggal tömve, rugalmatlanok és vaskosak. A takaró egy fehér lepel, talán frottír lehetett valaha, de a sok mosástól érdes és durva lett.

Első éjszakám feledhetetlen. Ferihegyen két órát álltunk sorba, rettenetesen népes sorokban, alig araszolva, mert minden gyerekes család iszonyatos bőröndökkel előnyt élvezett. A dezodoromat elkobozták, mert 100 ml-nél többet foglalt magában. A gép késett, éjfél elmúlt, mire Antalyában leszálltunk. A szállodába egy óra körül értünk, ami már nem is péntek volt, hanem szombat. Kaja semmi, a gépen egy szendvicset adtak. Ági kiborult, amikor felcaplattunk 52 lépcsőn a legfelső szintre, és egy puritán, inkább kórházi szobában találtuk magunkat.

A két műanyag széket a szűkös erkélyre vittük elszívni egy cigarettát. A korláton madárszar, alattunk a szálló kidobott bútorai, két kutya, sok kecske és tyúk. Éjjel a kakast hallgattam, nem hagyta abba a kuikorékolást egy percre sem, a főút zaja festette ezt alá némi kutyaugatással. Testemet törte a bordázott matrac, azt hittem, nem élem túl az első éjt.

Másnap derült ki, hogy oroszfalvára érkeztünk. Mi voltunk ketten a kakukktojások, mindenki más orosz vagy ukrán. Az utcai bódék rengeteg árut kínáltak, minden oroszul volt kiírva. Véletlenül se találtunk angol feliratot. Az árak dollárban és euróban. Mintha a török lírát nem is ismernék. Oroszul mindenki tudott, angolul szinte senki. A szállodai személyzetet is beleértve.

Ez volt a kilátás erkélyünkről, gondosan lehagyva róla, ami alább következne: csupa dzsuva, szemét, törmelék.

Ez már Kemer városközpont, ahol leszálltunk a buszról, hogy egy igazi városfélében körülnézzünk. Ági úgy tudja, ezüstérmet nyert ez a kis település a tengerpartjai és maga miatt. A kisbuszok gyakran járnak, kényelmesek, hűtöttek - ott is megfázhattam -, rádudálnak mindenkire, akin karkötőt látnak; minden szálloda ilyennel látja el a vendégeit, mint nálunk a fesztiválokon. Jó ötlet.

Ezt a pofát utáltam nagyon. Ő is utált, gondolom. Sose mosolygott, sose nézett a szemembe. Sokszor szolgált fel a bárban, ugye, all inclusive, kérhettem sört vagy bort. Bort kértem. A féldecis celofánpoharat félig töltötte. Az két korty. És ezt mindig. Ezzel a pofával. Próbáltam a szálló honlapjára írni, de lehetetlen. Nem tűrnek visszaigazolásokat, úgy látszik. Gyönyörű képekkel hirdetik magukat, amiknek a fele se igaz. Egy délután kifogyott a bárban a sör. Másnap a bor is. Vállvonogatást kaptunk csak.

Őszinte leszek: minden este úgy aludtam el a kőkemény ágyon, hogy haza akarok menni! Ezt csak magamnak sírdogáltam el a kemény párnába fúrva a fejemet, hogy Ági meg ne hallja. Egy időre bekapcsoltam a klímát, 18 fokos, rém büdös, dohos levegőt fújt, de hűtött. Több napig fullasztó, párás forróság feküdt Beldibire, ahol voltunk. Mindenünk ragadt. Elviselhetetlennek tűnt a klíma. Isten őrizzen mindenkit, aki nyáron akarna odamenni!

A tenger legalább harminc fokos, csodás. Ha a partja nem lett volna tele hatalmas, csúszós kövekkel be egészen, amíg a szem ellát. Négykézláb lehetett valahogy beevickélni, mert lábon lehetetlen, de kijönni kész tortúra volt. Bent lenni a vízben nagy élmény, ha eleget mozogtam, a halacskák se csipkedtek nagyon, ha megálltam, szúrós szájukkal célba vették a lábszáramat. Nem kellemesen, hanem durván. Mégis a tenger az, amit senki nem ronthatott el semmivel: csoda volt. Amíg ki nem kellett mászni belőle a csúszós köveken egyensúlyozva. Utolsó nap be se mehettünk, nagy szél fújt, nagy hullámok döngették a partot, csak néhány bátor ifjú mert térdnél jobban bemenni.

...És itt a parton találtam meg Törökország legkényelmesebb székét nagyjából egy szemétdomb közepén! Puha volt, ültem rajta, a hűs tengeri szél borzolta a hajamat, és végre boldognak éreztem magam, mert a seggem nem fájt.

Ilyen a part "gyengédebb" része, a vízben már tízszer ekkora köveken kell átkelni:

Dani két haverjával nagyon jól érezte itt magát az első hétvégén, csak a fasírtot meg a krumplipürét, amit nekik csináltam, elfelejtették megenni. Kutyáké lett. Aztán mikor elmentek, Dani sikeresen bezárta Cicaját a felső hálószobába. Öt napra. Leírtam neki, hogy erre külön figyeljen. Azt hitte, figyel is. Szegény állat vasárnaptól péntekig csak nyávogott odafönt. Se víz, se kaja. Egyelőre nem találtam nyomát az elkerülhetetlennek, talán bent van a szekrényben, ott még nem néztem körül. Mióta megjöttem, folyton az ölemben ül. Nem lett sovány, frusztrált se. A macskák ilyenek.

A panziósok azt javasolták Daninak, hogy Cso mellett hagyja ott Macit is, ne legyen annyira egyedül. Otthagyta. Egész héten ama boldog tudatban voltam, hogy Maci és Dani együtt vannak, sajnálom, hogy mégse. A kutyáknak semmi bajuk, naponta sétáltatták őket kétszer, Maci tartózkodó volt, Cso viszont mindenkit összenyalt.

A gépünk éjjel egykor szállt le tegnap, négyig dekkoltunk Ferihegyen a hűvösben. Sok ilyen-olyan pólót vettünk, magunkra húztuk, nem volt gond. Vasszékeken üldögéltünk, Ági megette a keménytojásokat, amiket reggeliről magával hozott. Én is elraktam, de nem volt étvágyam. Tegnap egész nap semmit se tudtam enni. Négy felé hajnalban taxit fogtam. Ágit hiába invitáltam, jöjjön velem, ő csak a buszra várt. Amikor a taxiba szálltam, nem néztem vissza, bánom is. De ő olyan, ha kimondta, tartja magát hozzá. Lehet illogikus, mindegy, kitart. Pedig ő is oda ment volna, ahová én: a Kökire, ahonnan busz és vonat indul. Elkaptam a 4:40-es vonatot haza. Úri volt, kényelmes, puha, tiszta, és fűtött is. A mennyekben éreztem magam, hogy végre hazaérek. A kocsim ott állt a kocsma mellett, ahol hagytam, kulcs az üléspárna alatt, ahol hagytam. Indult is. Én meg vele boldogan. Bőven sötét volt még, mikor leparkoltam a ház előtt. Kaput nyitottam, kutyáim kirohantak, Cso elöl-hátul rámugrált, eszegette a kezemet, Maci csak tartózkodóan örvendezett. Cicaja felemelt farokkal, nyávogva üdvözölt. Együtt volt a család! Egész héten erre vártam, és most bélyegezz hálátlannak, de ez az igazság.

Tizenhat fok volt a házban. Próbáltam a konvektorokat beüzemelni, szikra volt, de nem gyulladtak be. Láthatólag nem kaptak gázt. Leszereltem mindkettő dobozát, kiporszívóztam, mindiába. Előkotortam a sufniból csomó papírt, cigisdobozt, rőzsét, miegymást, bedurrantottam a kályhát. Gyorsan lett húsz fok, vidáman égett a tűz. Hunytam két órát, aztán emberi időben felhívtam a "vizes" ismerősömet, tudna-e segíteni a konvektorom beüzemelésében. Tudott. Annyit kért, hogy a kutyáimat kössem ki. Megvolt. Gyorsan jött - itt lakik két házzal odébb -, ő is látta, hogy a gáz nem jön, kiment az órához, leemelte a tetejét, megpisszentett egy szelepet (bár láttam volna, mit!), és gáz jött. A konvektorok indultak. Ezért a pisszentésért elkért egy ezrest. Szívesen adtam. Azt mondta, ha gázkimaradás van, az automata kikapcsol. Ő meg visszakapcsolt. Ilyen egyszerű.

Dani korán hívott, tudni akarta, minden rendben van-e. Volt. Csak beszélni tudtam alig. Nem jön ki normális hang a torkomon. Hívott Ági is, Márti is, meg a szomszéd Gabi is, hátha valamire szükségem van. Mindenkit megnyugtattam: minden OK. Mártinak megmondtam: Ági barátnőm aranyérmet érdemel, amiért engem egy hétig elviselt. Nem vagyok könnyű eset! Sokat tanultam nempofázásból, alkalmazkodásból, önfeladásból, toleranciából. És még így is az az érzésem, többet is tehettem, hallgathattam volna. Bizony. Nem az van már, ami barátságunk kezdetén (ötven éve!!), amikor sülve-főve együtt rezegtünk, ugyanazt szerettük, mindent egyformán ítéltünk, mindent azonnal kimondtunk, amit gondoltunk, és ezen senki nem sértődött meg. Az idő elszállt, megváltoztunk. Már nem mondhatom ki, amit gondolok, mert bántás lesz belőle. Minden szavamra, főleg a hangsúlyaimra vigyázni kell, mert nagyon váratlanul, de holtbiztosan Ági támadásnak veszi.

Ez a hét arra világított rá, hogy elviselhetetlen vagyok. Mindig rosszat szóltam, ahányszor csak elengedtem magam. Ezt többé nem tehetem. Vele nem. Ő egy más világ, és én is. Nincs már közös utunk, hiába gondoltuk, hogy lehet úgy, mint régen.

Résen kellett lennem állandóan, nehogy hibázzak, de mégis folyton hibát vétettem. "Ezt most úgy mondtad!" "Már megint ez a hangsúly!" Reggelinél a forró keménytojást nem tudta tenyerébe fogni, átvettem, jól megnyomorgattam, hogy könnyebb legyen hámozni. "Kisiskolásnak nézel, aki tojást se tud hámozni?" - kérdezte. Megnémultam.

Amikor már feltűnő volt, hogy nem beszélek, csak ő, bedobta a repülés témát. Mintha tokent nyomott volna egy automatába, azt várva, hogy ettől megindul a nyelvem. Nem kérdezett semmit, csak várt, hogy beszéljek. Nem volt miről. Ezt sem vette jónéven. Végképp kiapadt minden gondolati forrásom, amivel jobbá tehettem volna a kommunikációnkat. Jobbnak láttam hallgatni őt. Mindenről tudott beszélni. Főleg utazásairól. Helyekről, amiket nem láttam, emberekről, akiket nem ismertem. Bólogattam, néha elmosolyodtam, mintha ott lennék, mintha tényleg figyelnék, pedig már nem ment. Talán észre sem vette, ha meg igen, megint az én hibám. Nem lehettem jobb hallgató, mint voltam, mindent meghallgattam, mindent elviseltem, azt nem állítom, hogy vissza is tudnám idézni a mondatait. Volt, amit huszadszor mondott el, ugyanúgy figyeltem, mintha először hallanám. Mindeközben céltalanul, reménytelenül kőkemény székeken ülve a medence mellett, már csak a vacsorára várva, ami talán annyira elálmosít, hogy a kőkemény ágyon el is alszom valahogy.

A bárpultosok szép, fiatal fiúk voltak, azt az egy faszkalapot kivéve, akiről már képet is közzétettem. Kérdeztem Ágit: az öreg, kövér faszi van a pultban? Egyenes választ - igen, nem - sose kaptam tőle. Valami tagadásnak kellett lennie minden válaszában. Ezúttal azt mondta: nem is olyan öreg. Nem is olyan kövér, a Palinak legalább ekkora hasa van. Jó, azért megtudtam, amit akartam, de ez itt sem és máskor sem volt egyszerű. Elfogadtam. Megszoktam. Hallgattam. Nem volt egyszerű.

Egy ágyszivacsról beszélt fél órát, amin még Dani ugrált kiskorában egy közös kirándulás után, eme szivacs életútját eme hosszban végighallgattam. Nem szóltam közbe. Szenvedtem! Bevallom itt neked. Nem tudom felidézni, hogy a szivacs milyen utat járt be azután, hogy Dani ugrált rajta, mert elkalandozott a figyelmem, de böcsülettel hallgattam, néha bólogattam is, szólni nem mertem.

Életemben nem unatkoztam ennyit. Irigykedve néztem az okostelefont vagy tabletet nyomkodókat, akik jókat vihogtak magukban, nem unatkoztak. Nekem a kőkemény szék jutott a teraszon, ahol azért is kellett sokat ülni, hogy ebédhez, vacsorához foglaljuk a helyet, mert ilyenkor az emberek állatokként sorjáztak mielőbb kajához jutni akarva, és lehetőleg oda ülni, ahol mi trónoltunk. Szánalmas volt, unalmas és seggrohasztó.

Tényleg semmi szép nem jut eszembe erről a hétről? De. Amikor kétszer is egyedül buszosztam be Kemerbe. Senki nem szólt hozzám, néptelen utcákon mászkáltam, dús sétányokon, tengerparton, és főleg egyedül. Üldögéltem egy sétányon, a bíborra festett kövön egy vörös macska hevert, a müezzin megszólalt, hangja betöltötte a teret, a macska csak egyik fülét fordította a hang felé, és béke volt.

Gyönyörű ez a sétány, mindig van egy árnyékos oldala, az üzletek pedig ezer dolgot kínálnak. Szerettem végigmenni rajta egyedül. Vettem egy kétdecis Efes sört, ami Xtra volt, mert 9% alkoholt tartalmazott, pont elég volt megszínezni az amúgy is fennálló bódulatot. Sok órát gyalogoltam, lábaim dicsőségére. Tudtam úgy elfáradni, hogy este kilenckor elaludjak a rémségesen kemény matracon. Csak egy célom volt: kihúzni valahogy a végéig, aztán irány haza!

Sokat dolgoztam: lemosás, felmosás, ágyhúzás... A harminc kilós varrógépet is felcipeltem az emeletre. Nagy a szél, mindent becsuktam. Az előbb mindkét kutyám ki akart menni, kiengedtem őket. Az alig-fényben úgy láttam, mintha egy fehéres-foltos kiskutyát szagolgatnának. Hang nem volt. Csak bennem a rémület: most mi van?! Kutyáim békésen bejöttek, én meg úgy döntök: becsukom a szemem, hátha holnapra elmúlik. Ha jól láttam - és miért ne, biztos nem macska volt -, vajon hol jött be? Újabb lyuk a kerítésen? Ha igen, most leszarom, talán ugyanott ki is megy. A kutyáimat éjszakára kirakom, de már biztos, hogy éber fülekkel fogok aludni. Ami nem hiányzik. Most ne, könyörgöm! Bár rosszul láttam volna, de hát a macskámban semmi fehér nincs. És nem csóválja a farkát. Elkönyvelem mint hallucinációt, és azért is jól fogok aludni! Amennyire a kitörni látszó vihar megengedi. Mára tényleg elég volt.

Mi jöhet még? - kérdeztem reggel, mikor az önindító csak pörgött, de semmi. Aztán az akkumulátor utolsó lehelletével mégis beindította a motort. Már tegnap is gyanús volt, hogy kettő helyett ötöt forgott, sejtettem a végkifejletet. Azonnal a benzinkúthoz indultam segítségért. Egy rém kedves úriember - sántított és nem is volt fiatal - műszerrel megmérte a cellafeszültséget: zárlatot látott. Ez kakukk! - mondta. Vettem egy új aksit. Beszerelte. Olyan gonddal, hozzáértéssel, hogy csak bámultam. Puszipajtása, ki a művelet közben velem beszélgetett - türelmesen várva a munka végét, mert neki valami gázpalack kellett -, elmondta, hogy szerelőm neve Ákos, a mákos. Így megjegyezhettem. Azért volt fontos, mert útba igazított, milyen utcában, milyen kerítés mögött találom Tóth Józsefet, a karosszériást, aki talán megmentheti az autóm alvázát. Ákosra hivatkozva. A mákosra.

Az autóm újra fitt, egyből indul. Irány a kínai bolt: fürdőruha. Mégiscsak kell így tíz év után... Kaptam. Így sikerült egy óra alatt húsz rongyot kiadnom az alig megjött nyugdíjamból.

A harminc kiló kutyatáp is megjött, amit Dani még szombaton rendelt a telefonján, most dőzsölhetek sok héten át. Amit szomszédaim áthoztak, csak ma vettem szemügyre, tekintélyes mennyiség: konzervek, zacskók, nem is tudom, hogy futhattam bele ilyen kánaánba hirtelen! Talán még karácsonyig is kitart.

A gereblyézést folytattam. A ragasztott gereblyém jól működik, immár egy szem kutyaszar sem látható se elöl, se hátul. Ha Dani szombaton kimegy a ház elé a haverjaival, tisztaságot láthat, ez motivált.

Patrik, aki majd Danival jön, azt mondta, már vágyik az én környezetemre, hogy újra átélje, amit az Andor utcában, mikor befogadtam, mert szülei kirúgták, és hetekig nálam lakott. A szívemet melengetik az ilyen megnyilvánulások, és arra sarkallnak, hogy mindent tökéletes állapotban hagyjak itt. Holnap tehát óriási nagytakarítás veszi kezdetét. Szeretem Patrikot, meg Artúrt is - ő is jön -, csodálatos, hogy Daninak ilyen barátai vannak, és már vagy húsz éve. Nagy szerencse ez.

Kis csomaggal indulnék pénteken, csak két ruhát viszek, a harmadik rajtam lesz. Eső és hűvös várható aznap. Nem a ruha számít, hanem a kaland. Már nem kívánok tetszeni senkinek. Ildi barátnőm jóvoltából tanulhatok pár török szót, ennyit megérdemelnek.

E percben nincs kifogásom az életem alakulása ellen. Minden sínen lévőnek látszik. Ha holnap nem írnék, és pláne holnapután se, ne csodáld, talán majd jövő szombaton újra itt leszek. Jó utat magamnak! Puszi.

Nyugdíjosztás napja... sikerült háromezret spórolnom. Iyenkor derül ki, mikor felhívom a bankot.

Bruno meghalt. Csak úgy fogta magát, lefeküdt,.és nem lélegzett tovább. Gabi sírva hívott fel, hogy átjönnek és hozzák a megmaradt kutyakaját. Itt ültek a férjével egy órácskát, szomorú dolgokról beszélgettünk. Osztoztam a bánatukban. Bruno tibeti terrier volt, holnap lett volna a tizenhetedik születésnapja. Ennyi évet együtt élni egy kutyatárssal... nagy veszteség. Győző eltemette a kertben, mire Gabi hazaért. Jobb így. Felajánlotta, hogy kijön értem a reptérre jövő szombat hajnalban, hogy ne kelljen fuvarra várnom. Határozottan elutasítottam. Elleszek én Ágival, amíg valami járat elhoz a pályaudvarra. Megoldjuk. De rém kedves tőle. Olyan igazi jószomszédi viszony látszik kialakulni, amit díjazok. De ekkora áldozatot nem akarok elfogadni. No ways.

Furcsa lesz nekik az imádott kutyájuk nélkül, megszokni, hogy nincs, de szerintem nagy könnyebbség is lesz. Gabi decemberben szül, Bruno pedig minden nap nagytakarításra okot adó nyomokat hagyott maga után egész napra bezárva. Pont időben távozott szegény kis állat. Előbb-utóbb még meg is köszönik neki.

Baljós dátum, de most nem érdekes. Tudod, ha az élet zajlik, akkor az ember nem írdogál. Én nem. Azt hiszem, hétfő van, tehát tegnapelőtt jött el a fiam.

A laptopomat bűvölte, feltöltötte a portugáliai képeket, közben a kutyák alig szálltak le róla. Meg is néztünk mindent, szerettem, hogy mindegyikhez hozzáfűzött valamit. Lóvét is hozott, nem leszek már üres zsebbel Antalyában. A marhahúslevesemet felzabálta, csak a grízgombócaim nagy részét lökte át az én tányéromba. Pedig finomak voltak. De már ő is nagyon tudatosan táplálkozik. Azért egy nagy doboz palacsintát hazavitt (almával, túróval), és meg is ették.

Borzalmas a kertem, mondta Dani. Tudom. A bambuszok (meg a kutyaszar) elhatalmasodtak. Ma kibaltáztam négy bambuszt. Van még bőven, amit halálra szántam. Két kis kezemmel kitéptem vagy ezer gyomot, némelyik olyan erősen kapaszkodott, hogy megsértett. Aztán gereblyézni kezdtem. A gereblyém feje háromszor esett le. Tudod, olyan menetes lyuk van a nyél meg a fej között, hát elengedte magát. Volt itthon brutális ragasztóm, azzal megküldtem a lyukat, aztán becsavartam a nyelet. Hagyom száradni holnapig. A hagyományos gereblyével a hátsó udvart rendbe szedtem, sehol kutyaszar immár. Sok vödör bambuszlevelet és gyomot is kiöntöttem a kerítés mögé. Sajnos, fű nálam nem nő, hiába vetettem el tavasszal vagy két kiló fűmagot, víz nem volt, csak gyomok teremtek. Úgy érzem, most már nyugodtan lehet lépkedni a kert nagyrészében. A hátsó traktus majd holnap, mire a gereblyém biztos használható lesz. Leizzadtam, mind a disznó, le kellett zuhanyoznom. De most tisztán, a jól végzett munka örömével boldogan ülök itt.

Mindig mondom - magamnak is -: ha mindent megteszel, hogy a környezeted rendben legyen, sokkal jobban fogod érezni magad! Ez így igaz. Ma tökéletesen helytálltam, és holnap még jobban fogok. Tiszta lesz a kert. Hétvégén Dani két haverjával fog itt bulizni, szeretném, ha jól éreznék magukat. Szarmentes környezetben. Az ágyakat tisztára húzom, felmosok, porszívózok, hogy minden tökéletes legyen. Ahogy magamat ismerem, még palacsintát is sütök nekik. Akarom, hogy kellemes élményekkel távozzanak.

Mikor vasárnap elmennek, viszik a kutyákat is. Cicajának egy nagy tál száraztápot kiraknak a kutyaház tetejére, ezt majd megírom sok mással együtt. Vizet ihat a tóból, ha elfelejtenék a tálat feltölteni. Szerintem úgyis a szomszédoknál zabál, mert itthon alig akar. Miatta nem aggódom. De kíváncsi vagyok, hogy fogad egy hét után. Jó lesz!

Eszelős jó híreket kaptam ma Danitól. Azzal kezdte, hogy van két iszonyat híre. Egyik az, hogy a cross-fit edzésen száz jelenlévő közül első lett a teljesítménye alapján. Ezt úgy mérik, hogy ki mennyit, hányszor emel, húzódzkodik stb. Százszor fel tudja már magát húzni. Iszonyat büszke vagyok rá.

A másik "iszonyat" hír közzétételén sokat tököltem, de még nem merem elmondani, nehogy elkiabáljam. Amíg nem ütődik nyélbe, addig kuss a nevem. Nem ő mondta, én mondom magamnak, bár rohadtul kikívánkozik belőlem.

Még egy centit se takarítottam, pedig jön a holnap, amikor gyönyörű gyermekem meglátogat, szóval nincs pardon, felemel segget a kanapéról, és söprűre fel! Na jó, egy filmet előtte még megnézek. Fiatal az idő, három óra van. A nap süt, az idő meleg.

Nagyjából rend van így nyolc felé. A marhahúst megkuktáztam másfél órát, most a teraszon hűl. Csak zellert, fehérrépát és hagymát raktam bele. A csirkeszárnyat és -combot kivettem a hab leszedése után. Holnap majd összefőzöm őket a répával, káposztával. Végül grízgombócot tervezek. Csak remélni tudom, hogy a marhaborda rendesen megpuhult.

A menetrendeknek utánanéztem: nincs esélyem rá, hogy a kirándulás végén simán hazajussak. Éjfél után száll le a gép, de vonat csak félötkor van. Az se derült ki, hogy jutok majd a reptérről a Kökire. Adjunk esélyt a váratlannak! Inkább a reptéren szundikálok majd valahol, mint a Kökin, az egy rémes hely. Megoldom, nincs kétségem. Kutyáim szombat reggel is örülni fognak nekem.

Harc az Invitellel.
Gépi telefon tegnapelőtt, hogy számlaelmaradásom van, és majd 30 nap múlva kikapcsolják a szolgáltatást, ha nem fizetek. Telefonáltam. Júniusban nem fizettem. Naná, mert nem kaptam számlát. Új a postás, és az Invitel még mindig - 3 év után - a régi címemet írja a számlára. Ennek ellenére, hasamra ütve átutaltam hatezret. Ez náluk nem jelent meg a számlán. Kértem továbbá, hogy a címemet végre írják át a mostanira. Hát az nem egyszerű, az önkormányzat írjon hivatalos levelet nekik. Ne csodálkozz, hogy háborogtam. Hát nem az önök érdeke, hogy megkapjam a számlámat? - kérdeztem. Volt egy áthidaló javaslat, de csak olyan kishölgy-szerű, akinek semmiről nincs fogalma mindaddig, míg valakitől meg nem kérdezi - valakit pedig momentán nem talált -, hogy küldjem el a lakcímkártyám képét. Nem jutottunk dűlőre. A kis hölgy megígérte, még aznap visszahív. Egész nap hozzám volt ragasztva a telefon, de nem hívott.

Amikor kisvártatva megkíséreltem volna átküldeni a lakcímkártyám képét, már nem volt netem. Kikapcsolták.

Hogy ez milyen? A félkarúvá vált óriás érezheti így magát. A világ egyik fele megállt forogni. Egyet tehettem: hívtam Danit. Szerencsére ráért. Bejuttattam a bankszámlámba jelszavakkal, kódokkal, tokennel, meg ami kell. Kértem, másolja pdf-be azt a számlát, ami igazolja, hogy átutaltam hatezret. És küldje el az Invitelnek. Megtette azzal a megjegyzéssel, hogy a szolgáltatás kiiktatása miatt nem tudom elküldeni a lakcímkártyám másolatát se.

Egész nap idegeskedtem. Tegnap hajnalban első dolgom volt bekapcsolni mindent, és láss csodát: volt netem. Elküldtem azt a nyomorult kártyamásolatot kérve, hogy ne bonyolítsák túl az ügyet, nekik jó, ha jó címre jön a számlájuk.

Pillanatnyilag az a fontos, hogy van netem újra. A többi ráér törökországi kiruccanásom után, ami jövő pénteken kezdődik. Ne csodáld, hogy mostanában nemigen tudok másra fokuszálni. Szabok-varrok, logisztikán gondolkodom, kutyát fésülök, hogy Dani el ne átkozzon. Az egyik ruhát azért nem tudtam folytatni, mert Cicaja órákig rajta hevert. Nem akartam zavarni.

Dani holnapután jön, hozza a száz eurót, nagytakarításnak kell ezt megelőznie. Bevásároltam csodás marhaszegyet, mert szereti a marhahúslevest, beígértem. Tálcákat is beszereztem; a palacsinták sem maradhatnak el. Ma még romokon ülök, de holnapra kifényesítek mindent.

Hosszú napom van. Főként azért, mert hajnali félnégykor kezdődött. Akkor hallottam az ablakom alól furcsa fújtatást és toporgást. Halk volt, de szokatlan, hát kaptam magam, meg a ruháimat, és lementem, majd ki az udvarra. Mialatt ez megtörtént, számtalan, rossznál rosszabb gondolat dobolt a fejemben: valamelyik kutyám beakadt, felakadt, az életéért küzd, szólni nem tud, csak lihegni stb.

A tényállás úgy festett, hogy az udvar közepén egy gömbbe tekeredett sündisznó, körülötte pedig Cso, aki hasztalan toporgással próbált ártani neki. Nem hiszed el, én se hittem, de aki fújtatott, az a süni volt. Mint egy macska, csak rövidebben, rendszeresen és igen hangosan. Mire odaértem, már Cso is vinnyogni kezdett, vagy türelmetlenségében, vagy mert az orrát sok szúrás érte. Fogtam egy blúzt, ami kéznél volt, felnyaláboltam vele a kis jószágot - még mindig fújt -, és néhány hárító lábmozdulat kíséretében, mely a kutyának szólt, kivittem a kertből egy biztonságos, füves részre. Fél percig még néztem a fürdőszobaablakból kiszűrődő fényben, de nem mozdult. Otthagytam, jó utat kívántam neki. Délelőtt már láttam, hogy elment, nem esett baja.

Naná, hogy nem tudtam elaludni újra, hatig elvoltam, aztán felmentem és nyolcig aludtam végre. Egyéb jelentős dolog ma nem történt. Hűs van, semmi nyári hangulat, minden autó eltűnt innen, amit nem bánok. A csend visszatért. Dani is visszatér ma éjjeli járattal Portugáliából. Holnap, remélem, beszélünk.

Hosszú filmet néztem ma, olyan borús volt, mint az idő. Anya-gyermek kapcsolatról szólt. Ingmar Bergman rendezte, főszereplői Ingrid Bergman - mint anya - és Liv Ullman mint lánya... Kell-e többet mondani? Kell. Sven Nykvist volt az operatőr. Ennyiből már értheted, miért volt rám olyan hatással, hogy bőgni kezdtem, és önvizsgálatot tartottam: vajon az én kapcsolatom a gyermekemmel miben hasonlít vagy különbözik. Forró szeretethullám önött el a fiam iránt, az csalt könnyeket a szemembe.

Az, hogy együttrezgünk, nem ritka. Működik a telepátia. Ma is bebizonyosodott. Felhívott Lisszabonból. Csak áradozni tudott az óceánról, ami ablakuk alatt zajong, a fehér, homokos partról, az ötcsillagos szállodáról, ahol ingyen laknak, az elképesztő szolgálatatásokról, amik mindenkinek járnak - fittness, wellness, kondi stb. -, a világért se akartam félbeszakítani, úgy dőlt belőle a boldogság. Hadart, ki se fért a száján a rengeteg élmény, amit meg akart osztani velem.

Four Seasons Ritz Hotel... hát olyan is. A pesti Hyattban négy évig dolgoztam, láttam luxust bőven, de ez túlmegy rajta. Szenvedélyem a luxus, imádom, talán hercegnőnek kellett volna születnem. Van, aki idegenül mozog ilyen környezetben, én soha. Azonnal befogadom minden ízemmel, ami körülvesz, és otthon érzem magam. Lehanyatlom, keresztbe rakom a lábam, és várom a pezsgőt. Szárazat! De ilyen helyen nem is kínálhatnak mást.

A lényeg, mielőtt elszáll az agyam a sok régi emléktől, hogy boldog vagyok, mert fiamnak is kijutott ez az élmény. Már nyilván nem emléxik, hogy anno egy Mikulás-ünnepre, amit a dolgozóknak rendeztek, elvittem a Hyattbe, mindent megmutattam neki, de hát csak négy éves volt. Szép ez a nap, megbékélek vele, hogy itt az ősz, hogy reggel fázni fog a lábam. Dani kacaja cseng a fülemben, amit akkor engedett el, mikor mondtam, hogy itt húsz fok van, és esik. Ő épp a negyven fok elől menekült be a klimatizált szobájába.

Azt mondják, ez a nyár utolsó napja. Tehát megfürödtem a tóban. Most is úsztak rajta barna moszatok. Hessegettem őket. Örülök, hogy megtettem, idén már biztos nem fogom.

Reggel félhatkor keltem, sok palancsintát sütöttem. Cukorban karamellizált almával és citromhéjas, tojásos, cukros túróval töltöttem meg őket. Két tálban. Az egyiket Andi kerítésére akasztottam még hét óra előtt, a másikat Bálint kerítésére gondosan lefóliázott tálcán, szatyorban. Andi kilenc felé hívott, hogy én voltam-e az "elkövető". Igen.
- Ne haragudj, ez bizalmi kérdés - kezdte -, az unokámnak nem adom oda, a menyem is ezt mondta, én is. Visszaviszem mindjárt. De most jön Viktor, adjam oda neki?

Reggel vagy ötvenszer ismételtem el magamnak a két szót: "bizalmi kérdés". Első gondolatom: talán mérgezéstől félt? Vagy hashajtót keverek bele? Később: a vén nyanya higiéniai körülményei, vagy annak feltételezése riasztotta? Szívem-lelkem beletettem a palacsintákba, magamnak egy darabot se hagytam (fogyni akarok), de tudom, hogy Besenyei Peti odavolt értük. Meg a másik Andi is a családjával. Nem tudom mire vélni ezt. Az biztos, hogy nagyon megszégyenített. Eltaposott. Már sajnálom, hogy nem kértem vissza. De tényleg szóhoz se jutottam, amikor beszéltünk. A hálámat akartam kifejezni a segítségéért. Felsültem.

Jól van, délutánra lecsengett a dolog, ez az Andi nem bízik bennem, legalábis a palacsintámban, el kell fogadnom. A miértek már nem érdekelnek.

A varrógépemet sikerült beüzemelnem sok órás kínlódás után - egy szál valahol elakadt az alsó orsóban -, így sikeresen megvarrtam a szütyőkét egy szürke selyemblúzból, amit kirándulásomra vinni akarok. Győzelem!

Szebb, mint a képen, főleg nekem tetszik. Bélés is van benne. Azt kézzel öltögettem. Jól esett. A selyemblúzt még Duditól kaptam sok éve, arra is rájöttem, miért: ez a súlyos hímzés annyira lehúzta az elején, hogy folyton húzigálni kellett, ne lógjon előre. Ez az elvetélt (de nagyon drága, mert Dudi csak olyat vett) régi blúz legalább tovább él, ha nem is tovább, mint nyaralásom idejére, de akkor is.

Az útlevelemért tegnap elmentem, gyorsan meg is kaptam, a kormányhivatal kitűnően működik. Egy hét múlva Ági meg is kap minden papírt a repülőjegyekkel együtt, ehhez az én útlevélszámom volt elengedhetetlen.

Örömmel tölt el, hogy Dani boldogan nyomul Lisszabonban, csodás lehet az a város.

Lehangol, hogy valaki - nem én!!! - megnyerte a hárommilliárdot az ötöslottón! Holnap új szelvényt kell vennem. Mára ennyi volt.

És megint felhangzott Andi ordítása a második szomszédból ilyenformán: "Megint itt ez a rohadt dög, bizisten megölöm, Olga!!!" A teraszra rohantam, jól hallottuk egymást, kétségbeesésem is átment a bokrokon, talán még kezeim tördelését is el tudta képzelni. Mit tegyek, megint talált egy korhadt kerítéslécet, pedig az összes eddigit befoltoztam!
- Küldöm Bálintot - mondta -, megnézi, hol van rés.
- Az a baj - kiabáltam -, hogy csak a szomszéd üres telekről látható, innen tőlem a bokrok miatt nem.
Aztán Csót szólongattam, és sasként figyeltem, hol jön vissza. Naná, hogy új lyukat fúrt egész máshol, mint eddig.

Jött Bálint, mutattam neki a bokrok alá hajolva, hol van a terjedelmes kerítéshiány. Közben tudattam Andival, hogy már visszajött a kutya, kikötöttem, viheti az udvarra ijedős unokáját. Bálint is belátta, hogy innen nem hozzáférhető a kerítés. A szomszéd telekhez nincs kulcs. Szerzett egy létrát, azzal átmászott oda, és megszemlélte az én kerítésemet. Andi felajánlott egy raklapot, amit tüzelőnek szánt, pont jó is volt, csak ronda. Mit szólnak majd a szomszédok, ha újra jönnek? Idén már biztos nem, mondta Andi. Egy darab tyúkrácsot is talált, Bálint azt is odadrótozta. Harapófogót, drótot én adtam neki. Közben beszélgettünk. Megosztottam vele gondomat, aminek elhárítására már képtelen vagyok, ezért írtam a tenyésztőnek, segítsen új gazdát találni Csónak. Hát ettől nem lettem jó ember a szemében. Ő állatvédő. Neki a kutya szent. Megjegyzem, nekem is. Szemrehányás volt a hangjában - nem láttam a bokroktól, de éreztem jól -, miért nem mértem fel az elején, hogy bírok-e két kutyával. Szégyelltem magam nagyon. Aztán szépen megköszöntem a segítségét, ő meg ment aludni, mert éjszakás volt, és délután ismét munkába kellett mennie.

Ilyenek a szomszédaim. Ordítás, káromkodás ide vagy oda, segítenek. Brigitta, a tenyésztő is megígérte, közbenjár, hogy jó gazdát találjunk. Szar ügy ez nagyon. Húsz évig tudtam háton repülni, elviselni 10g-t, meg -7-et is, de egy akitával nem bírok. Túlképzeltem magam, úgy tűnik.

A kutyám, mintha érezne valamit, mióta szabadon engedtem, mindig a közelemben hever, eszében sincs a kerítéshez közelíteni. Folyton figyelek minden hangra, merről jön, mit jelent, ugrom megnézni, hol futkos, ha futkos, ez így nem jó.

Amíg Bálint drótozott, a másik, derékszögben szomszédos telken egy kismacska sírdogált folyamatosan. Onnan is hazamentek már a nyaralók, a kapu nyitva. Átmentem megnézni, mi ez a zűrzavar; Bálint mondta, hogy Andit ez a nyervogás is nagyon idegesíti. A tuján vagy három méter magasban ült egy pici, gyönyörű, szürke macska, alatta meg az enyém guggolt, őt figyelte. Már a macskám is ellenséges tényező lett! Miatta nem mert a kiscica lemászni. Addig ciccegtem neki, míg rászánta magát, fejjel lefelé lekapaszkodott, majd jó nagyot esett a földre. Az enyém morogni kezdett, felkaptam tehát, és bevittem a házba. Nagyon reméltem, hogy a nyervogás elmúlik hamarosan, a szegény pici elmegy máshová. Talán így lett, azóta nem hallom. Cicaja nem sokáig bírta itt bent, ki kellett engednem. Hallottam később a felháborodott hangját, tán valaki megcsapta, de aztán megjött, nem volt látható baja.

Lassan alig marad nyugalmas órám, de most az van végre. Csak arra fülelek folyton: vajon meddig?

Holnap megyek az útlevelemért. Holnap Daniék Portugáliába indulnak repülővel. Egy haver ottani luxusszállodában dolgozik, három napra ingyen szállást kapnak tőle. Előtte pár napig körbejárnak egy bérautóval. Nagyon örülök, csodás élményeik lesznek.

Én meg sok palacsintát fogok sütni hálából a szomszédaimnak. Azt mindenki szereti. Vagy nem? Nem hiszem.

Ez egy tojásos nap. A pultra raktam egy tojást, hogy megsütöm, nyitottam a hűtőt, hogy a dobozát vissszarakjam, a tojás gurult, lehajtott fejemen gellert kapva a hűtő ajtaján tört szét, mindent összemocskolva, amit lehet. Gondolhatod, miket mondtam! Nyilván alapos nagytakarítás következett ezután. Valamikor ezt is kell, nem mondom, hogy hiába volt. A dobozból a hűtő tartójába rámoltam a tojásokat, egy kivételével, ami a dobozba volt ragadva. Na, akkor ezt fogom megsütni. Nemigen akart elszakadni a doboztól, azzal próbálkoztam, hogy a tányér széléhez ütöm, de a doboz miatt nem céloztam pontosan, szanaszét fröccsent az is. Ilyen nincs!

Szomszédom káromkodva hívott, hogy Cso megint a szomszéd kertben jár, amivel ő is szomszédos, és félti az unokáját, és kilátásba helyezte, hogy legközelebb megöli, meg ilyenek. Nem volt szalonképes. Én csak megszeppenve helyeseltem, a bocsánatkéréseim se jutottak a füléig. A pár nappal ezelőtti kerítéseltorlaszoló hadműveleteim eszerint nem jártak sikerrel. Egyrészt azt láttam, hogy kábé hol töri át magát az állat a bozóton, másrészt azt, hogy szinte hiábavaló a szabadulásvágyát megállítani. Egyelőre kikötöttem a ház végébe. Ha nem itt, akkor ott, de mindig fog találni kiutat, mert nagyon akarja. És ezzel nem tudok mit kezdeni. A kerítésem rohad, a rengeteg tüskés tujától nem férek hozzá. Ő meg igen. Találj neki gazdát, jó? Elegem van.

Kedden voltam ott, ma péntek, és már megjött az sms, hogy kész az útlevelem. Ez a kormányhivatal kiválóan működik, el kell ismernem.

Cso átment a szomszéd kertbe. Jött egy úriember jelenteni, hogy a további szomszéd már a kutyáit és gyerekeit félti tőle. Letaglózott az ügy. Már megint. Behatoltam a szúrós bozótba, egy fapanellel megpróbáltam eltakarni a kérdéses kerítésrészt, ágakat is hordtam, dugdostam ide-oda. Alaposan összekaszaboltam a karjaimat, és egyáltalán nem biztos, hogy sikerrel jártam. Cso találékonysága kimeríthetetlen. Utána leslagoztam magam, a fejem is tele volt törmelékkel. Most jutottam el odáig, hogy tényleg örökbe adnám akitámat bárkinek, aki szeretné.

Dani ma indult háromnapos tátrai túrára a bankos haverokkal, nagyon örülök neki. Enyém meg holnaptól a szomszéd macskafarmja, a kulcsokat ideadták. Jól esik, mikor a kis hülye, bizalmatlanok másnap már dörgölődznek, mert tudják, én vagyok a kajaszállító.

Gabival ma is együtt mentünk vásárolni (ő a terhes anya szomszédom). Én úgyis megyek, őt meg viszem. Szépen nő a hasa, decemberi lesz a gyerkőc, mint én, Nyilas. Darázsallergiája van, mégis ott repdesnek a terasza körül a dögök. Életveszélyesek. Szegény ki se jön a házból, pedig egész héten szabadságon van.

Elmondtam, hogyan csináljon darázscsapdát: pillepalack teteje levág, megfordít, belehelyez a vágásba, alulra darázscsalogató dolog kell, pl. sör, vagy nyers hús, lehet édesített víz is, aztán felakaszt távolabb, hogy oda menjenek. A darázs jó szimatával beesik a lefordított üvegnyakon, de kijönni már nem tud. Tudtam, hogy eszében sincs megcsinálni, én összeraktam, töltöttem bele sört is, raktam bele nyers húst is, drótot szereltem rá, aztán kutyasétáltatáskor felakasztottam a kerítésére. Remélem, működni fog. Nem lehet bezárt ajtók mögött élni nyáron!

Holnaptól enyém a házuk macskaetetés mián, viszem a fényképezőgépemet, próbálok sztárfotókat csinálni a számtalan kis lényről, hátha valaki megkívánja őket, és végre csökkenhet a számuk. Legalább tízen vannak. Szépek. Van vörös, tejeskávé színű és cirmos bőven.

Reggel szőrös volt a lelkivilágom. E szóval jellemzem az előszobai szőnyeget. Ami egy szabvány, ikeás spárgaszőnyeg. Bármi eszközzel tökéletesen tisztíthatatlan. Az egy, ami segít: négy ujj összecsücsörítve - a kisujj nem ér le odáig -, és naponta felcsipegetni a kutyaszőrt. A durva szőnyeg kutyakefének is beválik, ezért szükséges a gyakori csipegetés. Állandó helyemről, a kanapéról pont odalátok, fontos tehát, hogy mit látok. Ha hagyom a szőrcsimbókokat elhatalmasodni, lekonyulok. Ha felszedem - nem több tíz percnél -, mindjárt rózsásabb a kedvem. Ezért nevezem e szőnyeget a lelkivilágom tükrének. Csak egy jó tulajdonsága van: a sáros lábakról lepergő homok alája kerül, ahonnan könnyű felszedni. A kutyák naponta felrúgják a falig, mikor hirtelen ugatnivalójuk miatt kirohannak, én meg visszahúzom, gondoltam már rá, hogy leszögelem, de akkor alatta maradna a kosz.

Mondtam már, ha Dani hív, azonnal elfelejtek mindent, amit kérdezni, mondani akartam. Már három hívással ezelőtt feltettem volna a kérdést, amit ma sikerült: tudsz nekem szerezni száz eurót, hogy ne legyen üres a zsebem? Féltem a választól, de rögtön rávágta: megoldom. Ilyenkor meghatódom. Hogy is mondta múltkor, mikor Besenyőhöz szállításom miatt lemondta egésznapos céges buliját, s kérdeztem, miért? Önértékelési zavarod van, anya. (Lehet.)

Csak valami napfolt-tevékenységre gyanakodhatom, mert szomszédom, a terhes asszony nem tud aludni, pedig szokott, meg én se, pedig szoktam. Tegnap egyig fent voltam. Maci egész nap morgott itt mellettem. Valaminek lennie kell a levegőben. Az univerzumban.

Jól van, Serrano sonkát ma ettem sárgadinnye-szeletre tekerve - a sonkát persze Andi hozta -, ez az ínyencség letudva. Oh, sok van még, amit talán sose fogok megpróbálni. De most nem sorolom. Ez a nap így is szép.

Alig hiszem el. 2-re volt központilag adott időpontom a kormányhivatalba. Mailben igazolták vissza azzal, hogy tíz perccel előbb legyek ott. Csak öt percet késtem parkoló miatti kurflik okán. Impozáns, új épület Szigetszentmiklóson. A belső tér kifogástalan, elegáns. Tétova lépteim láttán azonnal felugrott székéről egy "ajtónálló" hölgy, mondtam, 30-as sorszámmal időpontom van, mutatta, hová üljek le és hol írják ki a számomat a pulttal együtt, ahová mennem kell. Tele volt a váró, mindenki kezében sorszámcédulákat láttam, ők nyilván a helyszínen kapták, és időtlen idők óta várhattak, gondolom. Az arcukra ez volt írva. Többen telefonjukba merültek, szó alig hangzott. Az ajtónálló, vagy inkább -ülő hölgy minden belépőre felugrott, azonnal kész volt információt adni. El voltam varázsolva. Ennél jobban csak akkor lettem, amikor pontban kettőkor kiírták a számomat. Tíz perc alatt megvolt rólam a fénykép, aláírásokat adtam papírokra, és kész. Nem állhattam meg, hogy elragadtatásomat e kiszolgálásért el ne mondjam az ügyintézőnek. Jól esett neki, bár közölte, nem mindig sikerül tartani az időt.

Na de most tényleg! Hát van, ami jól működik? Sőt kifogástalanul? Tudom, ez nem kórház... Mindenki udvarias, profi volt. Nyolc nap múlva kész az útlevelem a következő tíz évre. Ingyen.

Hazaszáguldottam felszabadultan, szerintem nem volt több negyedóránál. Az autóm is örömmel dorombolt. A főúton állt két rendőr trafipaxszal, de nem haladtam meg az 55 km-t, és az övemet is mindig bekötöm, mióta nincs jogosítványom, meg forgalmim se. Nagyon meg se ijedtem tőlük, bár valami vörös fény villant, mikor elhaladtam mellettük. Egyik rendőr mintha legyintett volna, de lehet, hogy más miatt, nem azért, mert egy vén banyát látott alig sebességtúllépéssel lakott területen.

Jó nap volt. Most Crocodile Dundee-t nézem, nem tudom, hányadszor, de képtelen vagyok kihagyni. Az első rész a legjobb. Néha a Vajna-csatorna is küld valami morzsát, amit érdemes felszedni.

Cicaja megpróbált az ölembe mászni, de itt van térdemen a klaviatúra, gyengéden annyit mondtam: nem, megértette. A mellettem lévő párnára feküdt némi dagasztás után. Kutyáim kétfelől hevernek a szőnyegen jóllakva, főtt csirkemellcsont-vacsora után. Maci égnek álló lábakkal, hanyatt. Bár az ajtó csukva a szúnyogok miatt, tisztán hallom a tücsköket, lassan már azt mondhatom: az éjszakában. Tíz óra van. Dundee-t még végignézem, egyelőre megállítottam az adást, amit szerencsére a dvr-em megenged. Így a reklámokon is át tudok csavarni.

Maci egész délután itt morog nekem, fel sem állva, de kifelé figyelve. Talán holnapra kiderül, miért. Hang semmi nem hallatszik, legfeljebb neki a jó fülével. Amíg Cso meg se mozdul, addig nincs ok aggodalomra. Mindig ő az izgágább. Boldogságos jó éjszakát neked is, az enyém az lesz.

Ági itt volt pár napig, mindent megnéztünk, amit úticélunkról látni lehetett, sok zenét hallgattunk (60-as, 70-es évek, az aranykor!), sok sört megittunk, jókat zabáltunk és beszéltünk. Sajnos, miatta Szulejmánt is néznem kellett, de kibírtam. Jobb, mint egy mexikói sorozat.

Tegnap nagy bátran elautóztam Harasztiba az okmányirodára, hiába. Reggel volt, de arra a napra már nem adtak ki sorszámot. A következő lehetőség szeptember 19. Hadd röhögjek! De legalább a Lidlben bevásároltam olyasmiket, amiket itt nem lehet kapni (uzsonnás zacskó, texmex fűszer, macskakaja, wc-papír más, mint itt stb.). Ági addig le nem szállt rólam - értem én, hisz már befizette az utunkat -, amíg telefonon a központi 1818-as számról - kormányablak - el nem intéztem, hogy a szigetszentmiklósi okmányirodába 22-ére időpontot kapjak. Kedden délután tehát megyek útlevelet intézni. Nekem már ingyen! Remélem, az autóm nem hagy cserben, és rendőrrel se találkozom. Dani kitalálta, hogy oldja meg kutyáimat. Macit hazaviszi, Csót beadja egy panzióba. Nem fog neki ártani, remélem. Maci boldog lesz, mondjuk nem akkor, mikor egész napra bezáródik egy pesti lakásba, de Danit gyakran fogja látni, majd akkor.

Most a vihart várom teljes szívvel. Az elmúlt napokban nagyon ventilátoros meleg volt. A szele már érkezni látszik - félhat van, nap nem süt, fák zúgnak -, de még nincs okom ruhát magamra venni. Maci a kanapé mögé bújt, tehát jól reménykedem. Odafönt a nyugatra néző ablakot már bezártam. A legutóbbi nagy viharból, ami annyi kárt okozott országszerte, nekem csak három csepp eső jutott, annyi, amennyi összekoszolta a kocsi szélvédőjét. Le se mosta. Talán most végre ez is megtörténik. Hadd ne én!

Mindenfelől zenék szólnak, a tóból kurjongatások hallatszanak, szombat van. Mulat a pesti nép. Ilyenkor sétálni nem megyek az ismert veszélyek - szabadon futkározó kutyák - miatt.

Már érzem az áldott lehűlés kezdetét, a hőmérő 29-ről lement 26-ra, jót fogok aludni.

Valamiért a PPI jutott eszembe. Szöveg: "A PPI (Plan Position Indicator) típus használatakor az antenna a függőleges tengelye körül fordul körbe egy adott magassági szögön és egy kúpfelület mentén végez felderítést." Miért? Mert férjem fordításában ez a hárombetűs rövidítés így szerepelt: "állj meg, te hülye tyúk!" Naná, hogy csak akkor érted, ha tudsz angolul betűzni...

Happiness is a warm gun... jut eszembe a Beatles dallama, remélem, nem annyira forró a helyzet.

De kibillentett status quómból alaposan. A helyzet: Ági azt mondta, el akar vinni Antalyába egy hónap múlva. All inclusive. Repülő. Ő fizeti. Hiába tiltakoztam. Legmeggyőzőbb érve az volt: ki tudja, hogy még az életben mi együtt valahová is? Igaza van. Holnaptól intézem az útlevelet.

Danitól sürgős mailben kérdeztem, tudna-e itt lenni egy hétig. Azt felelte, igen gyorsan: Megoldom. Menjél, anyukám! Igazából ettől fakadtam sírva. Ági, alapvető tiltakozásomra csak annyit kért, kérdezzem a fiamat, hajlandó lenne-e itt helytállni. Hát igen. Ettől mindketten sikítoztunk kicsit, és eldöntve a kérdés. Utazni fogok. Ki hitte volna?! Én biztos nem.

Jobb, ha most megyek újra légikatasztrófákat nézni, azokat legalább értem ától z-ig. A jelen bevállalásomat még nem fogtam fel.

A tizenkettedike mindig fontos dátum: fizetésnap. Mivel szombat van, már tegnap ott lehetett számlámon a lóvé. E hónapban 3 ezeret tudtam spórolni - tudod, van a 25 ezres részletfizetésem nyaraló építményadó ügyben, meg még a laptopom ára is dübörög, szóval - ennyi is szép tőlem. Sajnos, egy doboz Kitonail-re nem elég.

Tegnap is kerítést javítottam. Meg ma is. Cso ismét talált egy korhadt lécet ott, ahol persze nem is gondoltam volna. Valami sugallatra kinéztem az ablakon, láttam egy hölgyet kis kutyájával a karjában, amint hátrafelé mutat az ujjával szigorúan, mintha azt mondaná - nyilván azt mondta - ott maradsz! És tényleg. Cso volt az az utcán, aki erre megtorpant. Már megint kiszabadult. Bűvös szavaimra szerencsére jött azonnal, én meg mentem ismét drótozni. Annyira elegem van!

Utálom magam, amiért arra gondolok, valaki fogadja örökbe, akinek pont ő kell, és jó a kerítése is. Édes, bájos, kedves, szép is, de már kiakaszt. Holnapra talán megváltoznak mai érzéseim, úgy szokott lenni. Amennyiben több korhadt léc nem maradt már a kerítésemben.

Vörös ég köszön be az ablakon, a szél fúj, a hőmérséklet ideális. Minden gyönyörű. Odafent ágyat húztam, tán Ági meglátogat nemsokára. Mostam is, teregettem is, főzök is... egy adag marhabordát, ami az elmúlt ÖT óra alatt annyira se puhult meg, hogy a villát simán beleszúrjam. Rohadt vén marha lehet! Mielőtt elmegyek aludni, a tűzhelyet még beállítom 180 percre, aztán lesz, ami lesz. Végső esetben a kutyák szeretni fogják...

Hú, de régi pulóver volt! Adidas márkájú, sok év alatt nem bolyhosodott, nem veszített minőségéből egy centit se, csak megutáltam, mert túl vastag, túl nehéz, túl sokat foglal el a szekrényben. Valamikor Duditól kaptam, legalább tizenöt éve, Daninak adta, előtte az ő fia viselte szintén évekig. Ha azt mondom, húsz éves, talán keveset is mondok. Nekiszegeztem az ollómat, és boldogan darabokra vágtam. Csodás felmosó- és porrongy válik belőle, előbbieket el szoktam dobni használat után, hisz ettől jó és kényelmes.

A nap már lement, későn értem ki a tóhoz. Mire szomszédom ablakának tükröződése figyelmeztetett, már elkéstem. De legalább egy kutya se tudott utánam jönni, talán mégis sikerült a kerítést végre üzembiztossá tenni...

Jót fogok ma aludni, végre odafönt, hűvösben, nem itt lent a kanapén keskenyedve. Szasztok!

Elegáns hölgy. Büszke tartású, kidolgozott testű, drága ruhákban. Elismert személyiség, évtizedek sikeres fellépései és tehetsége aranyozza a nevét. Nagyformátumú sztár. Bevezeti vendégeit elképesztő Bauhaus-stílusú otthonába. A nyálam folyik a tisztelettől és csodálattól. Aztán azt mondja: in mediat res. Egy kézlegyintés kíséretében. A felpörgött lemez megáll bennem ilyenformán: Sííí-ééé-ááá-ooo-úúú és reset. Elmúlik minden, amit róla gondoltam, marad a gyanakvás a sznobizmus, a puszta póz, a kirakat felé. Egyetlen betű miatt. Sajnálom, nálam leírta magát. Ami őszinteségét és tisztelhetőségét illeti. Tehet bármit. Nem a képességeit kérdőjelezem meg, hanem a pózát, amiben tetszeleg magánemberként. Hofi mondta valamikor egy kérdésre, hogy mindig ilyen vicces-e: azt hiszed, ha benzinkutas lennék, otthon is benzint akarnék fakasztani a kredencből?

Légikatasztrófákat nézek mostanában, nem azért, hogy lássam a rémséges véget, hanem hogy részt vegyek a nyomozásban, ami az okokra derít fényt. Nagyon izgalmas. Tanulságos. Lenyűgöz az alaposság, aminek célja elkerülni a hasonló eseteket. Sokszor kiabálok közbe, például mikor forduló helyett kanyart mondanak, süllyedés helyett ereszkedést. Már azért is hálás vagyok, ha a Cessnát nem "csessznának" aposztrofálják, hanem ahogy kell, "szessznának". Meg ha féklapátok helyett végre fékszárnyakat mondanak. Ne puffogj már tovább!

Vettem ma öt méter tyúkrácsot, remélve, hogy megoldhatom vele egy jó időre Houdini-ivadékom kitörési vágyait. Talán holnap feldrótozom. Egyelőre túl meleg van. Ma is a slag alá álltam, jót tett a túlhevült fejemnek. Hogy miért pont ma takarítottam megint egy nagyot ebben a hőségben, az még számomra is megfejtésre vár.

"Ne várd a májust..." dalolódott a fejemben, amikor a cigarettás dobozomra néztem, amiben még ma is 17 szál van. Állítólag törvény született róla, hogy májustól nem lehet kevesebb húsz szálnál egy dobozban sem. Na de... nem lett igaz. Miért is pont ez lenne igaz.

Van néhány arc, akikkel engem a világból ki lehet kergetni, vagy akár kínzóeszközül is szolgálhatnak, ha néznem kéne őket. Aki neve pont eszembe jut, az Leslie Nielsen és Kozsó. Brrr! Van még bőven - mondjuk Kasza -. de nem sorolom fel mindet. Csak az én hibám lehet, hisz másoknak tetszik.

Főzőműsorokat is előszeretettel nézek. Azt mondják, a reggeli minősége és mennyisége fontos. Eszembe jutottak régi, kora reggeli kajálásaim a körtéri "lordok házában", ami egy irtózatosan lepukkant, de folyton nyitva tartó önkiszolgáló étterem volt. A budaörsi reptérre menet ott kellett átszállnom a 87-es buszra, előtte jól bezabáltam. Általában marhapörköltet tarhonyával. Istenien főzték! Vagy mikor a békebeli konyhás néni fogta a fekete palacsintasütőjét - hol volt még akkor a teflon! -, beleütötte a két tojást a zsírba, láttam, ahogy gyönyörűen fodrozódik a rántotta széle, az illata isteni volt, tányérra rakta, és már ehettem is ingyen szelet kenyerekkel. Pirospaprikával megszórva. Az élvezetből gyakran elvett a tény, hogy egy hajléktalan szembe velem ült és nézte, ahogy eszem. Aztán gyorsan maga elé húzta kopott alumíniumtálcámat a maradékkal. Így általában hagytam is valamit. Régi szép idők!

Nem mondom, hogy ezren nem büfögtem nagyokat, de legalább nem voltam éhes műrepülés előtt. Ami nem is ajánlatos.

Egyelőre egy széket szuszakoltam be a bokrok közé a kerítés elé, hogy megakadályozzam Cso kutyámat a kitörésben. Mert megint az utcán rohangált, hiába minden erőlködésemnek és ablaktáblámnak, amit a nyílásra drótoztam. Houdini újjászületett!

Szegény Hemi, aki mindenkinek mindent azonnal megszerelt, rendbe tett, összerakott, most letaglózódott valami - talán - újabb agyvérzés miatt, ami már sok évvel ezelőtt ciprusi kiküldetése alatt is utolérte. Akkor kilábalt belőle, új erőre is kapott, de most kiszolgáltatottá vált. Remélem, a sok haver, aki annyit köszönhet neki velem együtt, talán segít őt elhelyezni valami felügyelet alatt álló helyen. A segítőkészség megvan, sokaknál látom, hogy törekednek. Annyit tehettem, hogy megosztottam, mint mások is.

Megint küszöbértéken van a meleg itt bent - pedig kizártam a teraszról áramló hőt -; tegnap reggel még a húsz fokban a lábam is fázott. Hullámvasút ez a nyár!

Mit tennél, ha a konyhapultodon hirtelen tíz gyorsjáratú hangya futkározna? Ez történt tegnap. Nem sikítottam, mert attól még semmi nem oldódott meg. Sajnálatomra agyoncsaptam őket. És jöttek a következők. Egész este figyelésen voltam. Aztán lefújtam a pultot a hatásos víz-ecet-szódabikarbóna oldattal. Később a konyhasarkot is egy bolti rovarirtóval. Ma már egy se járkált. Örök rejtély marad, hogy a ház melyik illesztésén át törtek be. Egy szerelő, aki valamikor itt szerelt, azt mondta: a hangya olyan, mint a víz. Akárhol bejön.

Háromnegyed egykor csörömpölés: anyám száz éves, kézzel festett cseréptálja leesett a falról. Naná, hogy darabokra tört. Pici koromban mindig erről ettem a lekváros kifliket, amiket anya sütött. Talán még őrá is az anyjától maradt. Fájnak ezek. A tál leverte a gyönyörű réz medált, amit a Nyírség Kupán kaptam 89-ben a 3. helyezett csapat tagjaként. Az csak eret vágott a padlón, mert nehéz, de nem lett baja. Igazi képzőművész készítette, imádok ránézni is. Talán azt akarta, hogy jobb helyre akasszam, mert megérdemli. De a tál vajon mit akart? Egy év óta lógott ott, ahol, és most gondolta úgy a szög, hogy megadja magát? Talán azon volt ki- (vagy le-?) akadva, hogy évtizedek óta nem használtam semmire, csak dísznek. Szép volt. Elmúlt. Ez is.

Rég terveztem, hogy átfestem a falakat, talán ezért ugrottak le róla, amik rá voltak akasztva. Felhívás! Értem én! Itt az idő. Mindennek van értelme. Meg akadálya. Mindig azt a hónap végét várom, amikor elég tartalékom marad némi festékre. Ami pár vödröt rámhagyományozott az előző tulajdonos, rég beszáradtak, és fehérek, amit utálok. Csak fehér ne! A fehér közönyös, kirívó, uralkodó, hangulatromboló, kórházi. Utálom.

Vajon Ildi honnan tudja, hogy még mindig Lenor öblítőt használok? Rejtély. A memóriám tán megrövidült, lehet, hogy nemrég írtam róla. Akkor bocs. Előfordul.

Végre dörög az ég, hűs fuvallatok lengenek. Sajnos, eső alig locsol, pedig ma ráhagytam. Lelkem kitárult, Maci meg bezárult a sarokba mögém. Ha elmozdulok, lábnál követ mindenhová. Mintha én lennék megmentője. Úgy terveztem, hogy ma végre fönt alszom puha, széles ágyamban a keskeny és keményebb kanapé helyett. Ám ha Maci félelme és a dörgés tovább tart, kénytelen leszek lent maradni, nehogy a lépcsőn kitörje a nyakát. Mert biztos, hogy utánam jönne.

Csót nem érdekli az egész. Ő csak folyton szabadulni akar. Megint kerítést kellett javítanom, mert megint az utcán futkosott, miután megint szétnyomott két korhadt kerítéslécet. Nem tudtam jobbat, mint leakasztani az egyetlen megmaradt ablaktáblámat itt mellettem, azt vittem oda és drótoztam, amihez lehetett. De még nem tökéletes. Vennem kell pár méter tyúkrácsot, vagy minek hívják, hátha az végre megoldást jelent. Tele a tököm az egésszel. A ventilátor végre hallgat, ez jó. És nem izzadok. Cicaja is megjött, alig vizes, ki tudja, hol vészelte át az égzengést és a rövid záport. Nyávog, én meg visszanyávogok, mert tudom, ha kikotrok neki valamennyit a konzervből, undorodva elfordul. Haljon éhen!

Dani A-terve tegnapra az volt, hogy lemegy a Balatonra, ahol nyaralt, alig várta. Mivel közben a házat kiadták, maradt a B-terv: az első fára felakasztom magam. C-terv: Dunaharaszti tó, ahol kötélen húzzák a deszkásokat. Mivel reményeim szerint nem akasztotta fel magát, és nem is telefonált, talán vizes környezetben tölti ezt a csodás napot. Amit én se éltem még meg bizisten, pedig voltam Bangkokban is. Ha kint nincs negyven fok, akkor nagyot tévednék. Tizedekkel nem foglalkozom.

Nem tudom, mi ütött belém: egész nap takarítottam. Izzádságcseppjeim bőven hullottak, és mégis. A földszintem olyan tiszta, mint egy patika. (Kórházat nem akartam mondani, mert túl sokat láttam ott...)

A purgatóriumot is megjártam, ami az emeleti nagyszobám. Kimostam a lenti ágytakarómat sok mással együtt, a sok mást odafent kellett teregetnem. A hőmérő kiakadt negyven foknál. Idelent mindent kiporszívóztam és felmostam. Az ágytakaró egy órája szárad a teraszon, már kész is van.

Négyszer eresztettem fejtetőmre a kútvizes slagot a teraszon, nem is borzongtam. Először fordult elő, hogy 36 órája ki se kapcsoltam a ventilátort az elfüggönyzött szobában. Jelenleg Maci fekszik előtte hanyatt, hasát fordítva az áramlat felé. Status quoját megzavarva kihívtam a teraszra, és alaposan meglocsoltam a slaggal. Bele is maszíroztam dús szőrébe az áldott hűsítő vizet. Utána persze magamat is leöblítettem. Ötödször ma. Tudod, ki megy a negyven fokos, moszatos tóba?! A hétvégi nyaralók, lelkük rajta. Már addig hőgutát kapnék, míg a vízhez érek, pedig csak hatvan méterre van. Visszafele ugyanez. Minek? Megint a slagos locsolás maradna tisztálkodás és igazi lehűlés céljából. Amit ki lehet hagyni, azt hagyom.

Így lehet túlélni azt, amit még sose próbáltam, de nekem bejön. Egész jól. Ma is mindenkit sajnálok, aki szenved a melegtől.

Arcok. Valami filmben látott arc miatt jött elő, valahogy úgy néz ki, hogy arcod, szájad sarkait megfeszíted, mintha a fogaidat szívni szeretnéd; ettől egy torz mosolyszerű kifejezés születik. Mesterházi Attilán és Stohl Bucin láttam ezt gyakran, és nagyon nem jött be. (A politikusnál Konrád Gyönrgy is nemtetszését írta körül nagyon intelligensen.) Próbálom elmagyarázni, miért. Olyasmit közvetít ez a szájrándulás, mint túlzott magabiztosság, ellentmondás nem tűrése, lezárása a gondolatnak, ami nem biztos, hogy lezárható.

Ugyanakkor, ugyanilyen valószínűséggel utalhat a belső bizonytalanságra, a nem-tudok-mást-hogy-autentikusnak-látsszak érzésre is mint mentsvárra, pótcselekvésre. Egyik se tetszik. Utálom ezt a szájfeszítést olyanoktól, akik épp nem a fogukat szívják. Nekik megbocsátom.

El lehet viselni mindent, a szájmozdulatok miatt érzett ellenszenvet is, az őrjítő meleget is, csak türelem.

Hé, úgy látom, a Magyar Honvédelmi Szövetséget is mintha vissza akarnák hozni! Mi az, hogy honvédelmi nevelés a tornaórákon? És miért pont ott? Én nem bánnám, tekintve, hogy az MHSZ emlőin nevelkedtem. Ingyen repülés, ingyen lövészet, mindegyik jutott nekem. A heti szemináriumokat, amiken a repülőklubban át kellett esnem - amolyan agymosásként - szívesen nélkülözném, de úgy tűnik, pont efelé megy, ami most menni készül. Csak azt remélem, hogy a sportrepülőknek is jut egy falat. Agymosás ide vagy oda - senki nem vette komolyan -, ha ismét bárki ismét államilag hozzáférhetne a vitorlázó- vagy motorosrepüléshez, azt üdvözölném. A többi szakág is ott van, ők is megérdemelnék az állami támogatást, mint az MHSZ idejében. A Magyar Repülő Szövetség újra értelmet nyerne. Jó lenne ezt megérni. Többet érdemelnének a magyar sportrepülők, mint a stadionokkal kényeztetett focisták, tényleg! Ők legalább igazi eredményeket hoznak. Egyelőre saját költségből. Nekik csak kiadásuk van, hozzá szép díjaik, de senki nem segít nekik. Puszi!

Mayday, Mayday, Majday! Meddig tart ez még? Negyven fok? Minden óvintézkedés ellenére itt bent is 32 van, ami még soha. El se merem képzelni, mit szenved sok város-, főleg pedig panellakó. Néztem az órát, hogy a kúthideg slaggal lelocsolt fejem hány perc alatt szárad csontra. Negyven.

A legnagyobb baj, hogy a hideg söröm elfogyott, az autómban pedig valószínűleg tojást lehet sütni. Ahogy lassan a tóban is. Ezért inkább a slag mellett döntök, ami a kútból nyeri a friss vizet. Macit egy órája slagoztam le, de már rég megszáradt, mint én. És nem mozdul semmi, a meleg is áll, mint a cövek. Nem is értem, hogy van még ember, aki egyáltalán hajlandó útra kelni a tó felé. Csak pecsenyére sült bőrrel és lehűlésmentesen távozhatnak. Akkor meg minek?

Tegnap már fel se néztem az emeleti hálószobámba, itt lent vackoltam el magam a kanapén. Előző éjjel csak szenvedtem odafent, már háromkor kidobott az ágy. Jobb híján citromos vizet iszom a jól kiengedett csapból. Ám most jött egy eredeti ötletem: a mélyhűtőm plafonjáról levakartam némi jégkristályt. Így mindjárt más! Nagyjából még negyedóráig...

Mindjárt körülnézek a neten, mások hogy bírják. Addig minden jó, míg a klímás irodában töltik az időt, de utána ki kell lépni a pokolba. Jaj, de jó, hogy nem vagyok ott! Klímám nincs, csak 32 fokom, amit a ventilátor rámfúj. Hála istennek, a nap már lemenni készül. Ki fogom bírni. Mára nincs több erőm. Kitartás, szegény városlakók!

Dani és a HAL! Ő fogta a Balatonból. A képet elküldte korábban, de kérdésemre, hogy hol vette, nem válaszolt. Ma végre már felhívott, így tudom, hogy ő fogta. A horgászbotot megvette attól, aki kölcsönadta. Egy doboz sörébe került. Biztos varázsereje van... Nem csodálom, hogy ma, mikor újra dolgozni ment, fő témája az volt, mennyire szeretne még visszamenni nyaralni. Istenien érezte magát, a lelkemnek ez jót tesz. Ha ő boldog, én is.

Nálam nem sok történik, hacsak az alig tűrhető meleget nem említem. 29 fokig hitelesítve vagyok itt bent, utána kapcsolom be a ventilátort. Egyes fokozatra. Szerencsére van még két fokozat. Jól jöhet, ha tényleg akár 38 fok is várható a héten.

Lementem úszni hétkor, két autó állt a parkolóban, de szerencsére egyik népe sem azon a lejtőn táborozott, ahol én szoktam vízbe menni. Megint egyedül lehettem. Riasztó valószínűleg az a dugig töltött és környékén is agyonszemetelt szemétláda, ami pont a parkolóban van, bűzlik is. Ritkán tesz bármit az önkormányzat, hogy felszámolja. A vízen továbbra is úsznak a barna moszatok, szarok rájuk. Úgyis elmennek előlem, mikor tempózom. A víz isteni. Alul hideg, fölül meleg.

Béke van. A tücskök megint ezerrel cirpelnek, a csend nagy. Locsoltam ma a kutyámat, a teraszt, ami olyan forró, hogy ha ajtót nyitnék, fűtőtestként okádná be a meleget. Ajtó csukva. Így itt bent továbbra sincs több 29 foknál. Gondolnom kéne rá - de még nem -, hogy mi lesz, ha felmegyek aludni a tetőtérbe. Féltíz van, talán várok még egy órát. Jaj, a nyár akkor is szép, ha néha szenvedni kell!

Drága Ildi, az aggódásod meghat: jól vagyok. Egy másik barátnőmre, Andira készültem nagyon, aki tegnap el is jött. Nagy élmény ez nekem, mert istentelenül sűrűek a napjai, és csak félévente ér rám. Amikor hatalmas szatyrát becipelte, azt hittem, ide akar költözni. Számtalan kaja került elő belőle, szalámik, sonkák, tészták, és még kutya-macska kaja is. Tele a hűtőm. Az olasz pezsgőnek külön örültem, hiába volt dolce. Andi ilyen.

Csodás kajával készültem neki, de végül nem evett, mert pont itt jött rá, hogy újra komolyan vegye a fogyókúráját. Amikor belépett, épp fahéjas almát karamellizáltam, a szobát betöltötte az illata. Csorgott a nyála, de mondtam: ez nem neked készül, hanem a fiúknak otthon. Reggel megsütöttem egy nagy adag palacsintát, abba kellett a töltelék. Még volt belé túró is ciromhéjjal, tojással. Jó nagy tálca lett, hazavitte. Nem várok visszajelzést, mert olyan nincs, hogy valaki a palacsintát nem szereti.

Kerítést is kellett javítanom, Cso két helyen is kifúrta magát a rohadó lécek közt. A szomszéd kisfiú jelentette, hogy Cso az utcán szaladgált. De visszajött. Azt hittem, rendben a kerítés. Ma a másik oldali szomszéd szólt, hogy átment hozzájuk a kutyám. Ijfú kis boxerük csábításának nem tudott ellenállni, a sűrű tujabokrok közt valahogy átszabadult. Mire odamentem a pórázzal, már itthon volt. Holnap tehát megint kerítést kell javítanom, ma nem bírtam volna ebben a melegben. Szerencsére a boxerral jóban volt. Csót kikötöttem két órára, hátha tanul belőle. Még sose hallottam nyüszögni, csak ma, meg is hatódtam tőle, elengedtem végül jó hosszú idő után. Azóta rendesen viselkedik.

Andival rengeteget beszélgettünk. Ritka találkozásainkkor ez mindig olyan élmény, ami még másnap is kitölti a gondolataimat. Amikor élek, akkor nem írok.

Nagy csend van. A ventilátor kicsi hangját elnyomja a kintről behallatszó tücsök-kánon édes zenéje. A félhold is beköszön az ablakon. Minden békés és nyugalmas. Áldja isten a csendet, a természet hangjait! Sose mennék vissza a városba. Kutyáim békésen havernek a szőnyegen, jóllakva, nemsokára én is odafent dőlök ágyamba. A kifogástalan, holland elődeim által itthagyott szúnyoghálón idén még egyetlen élőlény sem jutott át. Kevés szörnyűbb éjszakai élmény van, mint egy szúnyög döngése a füled mellett! Idén ilyen egy se volt. Lett a hálón ugyan pár lyuk, mikor a huzattól becsapódott a hálószobám ajtaja, és Cicaja bent rekedt jó sokáig, nyilván ott akart kijutni. Szerencsére nem tudott, mert egy emeletet zuhant volna. A lyukakra ragasztószalagot raktam, nem szép, de jó. Cicaja egyetlen szükségét sem végezte el ott, mielőtt kimentettem. Ez is jó.

Az jutott ma még eszembe, hogy sosem ettem homárt, királyrákot, Wellington bélszínt, fésűkagylót, a fenébe!

Volt égi locsolás, hűs fuvallatok, de jó! Sétáltam kutyákkal tegnap is, mielőtt kitört a zuhé, ma meg pláne, nincs gatyarohasztó meleg. Azt ők se bírják, meg én se. Régóta mulasztottam, to tell the truth.

Gizocska megkért, fordítsam le a U2 ikonikus számát, refrénje: "I still haven't found what I'm looking for". Szeretem. Örökzöld, azt hiszem. Egész nap ez működik a hátsó agyamban, ha épp nem figyelek másra. Hangosan is énekeltem. Vannak dallamok, amik nem hagynak el, sőt képtelen vagyok megszabadulni tőlük. Ez most ilyen. Nem baj.

Találtam megint egy fotót, ki tudja, mikorból, az is lehet, hogy én fotóztam, ha már itt van. Alajos milyen sovány volt! (Ebből következik, hogy rég volt...) Ott van még Veres Zoli, Besenyő, Talab, hátul meg Szegedi "Szegudzsi" Béluskám. Fogalmam nincs, hol volt ez. De piszokjól esik látni a csapatot együtt.

Semmiért nem adnám az emlékeimet. Ma találtam meg a képeslapot is, amit Daninak írtam Tel-Avivból. A Carlton Hotelban laktunk, mesés volt, a reggeli sok méteres büféasztal meg olyan elképesztő, hogy feledni nem tudom. Dezső vitt magával egy FAI-konferenciára valamiféle jutalomképpen - persze tolmácsnak is elmentem -, mivel fizetésemelést nem tudott adni. Egy pici Fiatot béreltünk, elmentünk a Holt-tengerhez - én voltam a sofőr -, ahol olyasmit tapasztalhat a földi halandó, amit sehol másutt. Abban a vízben nem lehet elsüllyedni, de még arra is képtelen voltam, hogy függőlegesbe kormányozzam a testemet. A víz azonnal feldobott. Feküdtem rajta hanyatt, mint egy matracon. Mozdulatok nélkül. Csak úgy. Tiszta sóoldat az egész. Akinek szemébe-szájába kerül, az nagyon megjárja. Mar. Életre szóló élmény.

Jeruzsálembe is ellátogattunk a delegációval, ott nem tudtam másra figyleni, mint hogy hónom alá szorítsam a videokamerámat az irtózatos tülekedésben a nagyon szűk utcácskákban, amiknek mindkét oldalán pazar kis boltokból kiabálva invitáltak be bárkit, hogy vásároljon. Szorított és nyomasztott a tömeg, csak a lábam elé tudtam figyelni a maskaköveken, alig vártam, hogy kiérjek onnan. Betlehembe is elmentünk, de mielőtt az épületbe, ahol Krisztus született, beléphettem volna, egy pénzéhes helyi erő díjat akart szedni tőlem. Elképesztő arroganciával. Tűnj a francba, mondtam, és leültem egy kőre. Aztán háta mögött beosontam, és láttam, amit kellett. Egy kis színes mozaikkal kirakott pinceszerűséget, ahová lépcsőn mentek le sokan, és megcsókolták a padlót. Én nem.

A Siratófalnál jobb volt a helyzet, odafértem. Volt nálam cédula, amit bedugtam egy résbe. Aktuális szerelmemtől kértem azt, hogy szeressen. Végül is sikerült, de akkor nekem már nem kellett. Sokszor voltam időlegesen szerelmes, ma már csak röhej az egész. Amíg volt, mindegyik jó volt, sose bánom meg. A legtöbb nyom nélkül elmúlt, de van pár, ami örökké tart. Talán attól, hogy már nem élnek. Tudod, az ilyesmi alaposan megmarad. Már nem kérdezhetem meg tőlük: mi lett volna, ha?... Örülök, hogy voltak, hogy gyönyörű volt, amíg, az elmúlásukat is elfogadtam, már alig fáj, elég az, hogy néha álmodom róluk. Túl ritkán, pedig jó álmok ezek.

Old Jaffát ki nem hagyhatom, szintén Tel-Aviv mellett. Csodás régi kis település, olyan Szentendre-szerű. Volt ott bankett, vacsora, és Hava Nagila. Áginak mondtam, mikor oda készült, ki ne hagyja, de kihagyta. Sokat vesztett! Amit Izraelből láttam, pazar volt, a vendégszeretetük is, bármikor visszamennék. Tudom, nem lesz már soha. Jó emlékezni rá.

Áldott szürke nap volt ma, az anyatermészet a locsolást is elintézte. Gabinak megígértem, hogy amíg ő távol van, anyja - ki szintén Gabi - itt a barátnőjével őrzi a házat, a faluba menet megállok és megkérdezem, kérnek-e valamit a boltból. Kértek. Hoztam. Beinvitáltak egy kupica pálinkára. Hamarosan egy másik szomszédnő is csatlakozott, akitől a jelenlévő Gabi a házát megvenni szándékozta (hogy közelebb legyen Gabi lányához, aki gyermeket vár). Létrejött egy spontán ötye, jó volt. A végén megkértem a háztulajdonost, mehessünk mind át megnézni a házát. Naponta sétáltam el a házikó előtt a kutyáimmal, agyament ötletnek tartottam, hogy öt millát kér érte. Jól van, tóparti telek, de azért ez nem minden. Átvettem a szószóló szerepét, kéretlenül, nem feltűnően. Repedések, rozsdák, kémény van, de a házba csatlakozása nincs, ennyit jegyeztem meg halkan, a többit azután fejtettem ki, hogy eljöttünk onnan. Mondtam Gabinak: eszedbe ne jusson! Ezen a házon csak a dózer segítene.

Két alomnyi kismacska dőzsöl Gabiéknál, egyik szebb, mint a másik. Nagyon meggondolatlanul fogadtak be két nőstényt, akik folyton szülnek. És még nincs vége, az egyik anya megint terhes. Tervbe vettem, hogy szép fotókat csinálok róluk, és felteszem a netre, ha már ifjabb Gabi képtelen erre. Pedig mondtam neki. Van egy tejeskávé színű a picik közt, amelyik szívembe férkőzött. Bár tudnám, hogyan illeszthetném a családomba. Ha csak Maci lenne, vele öt perc alatt megértetném, hogy el kell fogadnia, de Cso más, ő vadállat. Mindenre ugrik, ami fut. Ma is egy fél madarat rágott a kertben, gondolnom kell rá holnap, mielőtt büdösödni kezd a maradék.

Dani a jókívánságaimra nem válaszolt. Biztos nagyon elfoglalt. A tücskök cirpelnek, az este nyugalmas, az Erdei felől még nem hallom a buli hangjait. Nem mintha zavarna. Csak a hajnalban hazatrappoló ittas ifjak hangjaira szoktam felébredni. Az nem baj, ha a kint álló kukámba dobálják a sörösdobozokat, sőt, örülök, de a bokrok alá is szokták. Ami közel van, összeszedem.

Danielzon, kicsi My Son
névnapodra azt kívánom,
soha ínség ne aggasszon,
nagy szerencse megtaláljon,
boldogságod sose fogyjon,
családod meg gyarapodjon!

Kilencvennégy karácsonyán voltunk síelni vagy Olaszországban, vagy Bánkúton, bocsánat, de nem emlékszem pontosan. Ausztria is lehet. Jó rég volt. Boldog idők!

Meglocsoltam kutyáimat a nagy hőség miatt slaggal. Maci magától jött, mert ő olyan, Csót nyakörvre fogva kellett vezetni. Nem sokat ellenkezett, hisz a főnök én vagyok. A baj az volt, mikor kimondtam: mehetsz!, a feje pont az ajtó felé állt. Berohant a házba bokáig sáros lábaival, és a nappali közepén rázta le magát. Nem idézném szívesen nagyon is változatos, mondhatnám, kifinomult káromkodásaimat, amik megelőzték a hangos "kifelé!" kiáltást, miután én is berohantam sáros lábaimmal. Szőnyegek felrúgva, víz mindenütt... Nyár van, mondtam magamnak, nyugi, megszárad hamar. Így is lett. Ki a hibás? Naná, hogy én. Eső után köpönyeg (nyálazd meg a tökömet)... Felmostam, már minden száraz és tiszta.

Úsztam is egy jót, hanyatt lebegve ma sima cirrusokat láttam odafönt a kék égen; magasszintű jégfelhők, azt mondják, egy front járkál a környéken, de semmi komoly.

Kati fehívott ma, itt úszkált férjével annál tónál, ahol tíz évig táboroztunk. Azt mondja, rondán beépült az egész környék, de a víz csodás és tiszta. Én már azért se megyek oda, pedig közel van, hogy régi szép álmaim le ne rombolódjanak. Meghívott egy ebédre az Erdeibe, de nemet mondtam. Nincs az a sült heck, amiért a férjével szívesen találkoznék. Barátnőm évek óta nem tanulta meg, hogy férjével kapcsolatban kialakult - és meggyökeresedett - ellenszenvem nem változik. Ostorozom én magam emiatt eleget, de nem tudok rajta változtatni. Miért, tán udvariasságból? legyek olyan emberrel egy társaságban, akivel nem akarok? Sajnálom Katit, vele semmi bajom, ő szereti azt az embert, én meg nem. Ennyi. Lehet, megbántottam az elzárkózásommal, azt is sajnálom. Talán begyöpösödtem, talán intoleráns lettem, vagy gonosz, de az önvédelmi ösztönöm azt diktálja: azt szeresd, akit akarsz, ne azt, akit más akar. Lehet, hogy szeretnék még változni, sok dolog felé nyitott vagyok, de ami végleg lezárult bennem, azt már nem nyitja fel semmi. Mára ennyi. (Még rímel is!.)

Annyira belejöttem a grízgombóc-gyártásba, hogy úgy érzem, minden héten el fogom követni. Reggel is pont erre vágytam. Volt itthon répa, hagyma, leveskocka; a kertben hosszú zöldbab, petrezselyem és kakukkfű, pont elég egy jó kis zöldségleveshez. Amibe beleszaggathattam a gombócaimat. Egész nap ezt zabáltam, már megint olyan jó lett, hogy csak csodálkozom. Gombócügyben mintha már tévedni se tudnék! Na jó, kis tévedés volt azért: a leves folyékony része kevéssé vált, miután a gombócok feldagadtak. Legközelebb erre figyelnem kell. Bővebb lé! Már most várom a reggelt, mikor a maradékot megehetem. Megenném most is, de kilenckor, ihaj, nem ildomos.

Nem mentem úszni, mert tegnap is, ma is barna habszerű képződmények torlódtak a vízen, gusztustalanok. Fene tudja, mik ezek. Néha elmúlnak egyik napról a másikra. Talán holnap.

Dani ma indult hó végéig tartó nyaralására a Balatonhoz, új családja házába. Nagyon várta már. Ez nekem hosszú telefonmentes napokat jelent. Holnap névnapja, aztán majd születésnapja is ide esik, írok neki. Nem számítva válaszra. Lelkemre kötötte, ajándékra ne gondoljak, hát nem gondolok. Majd költök két versikét. Az ingyen van. Dezső már az MRSZ-ben is megmondta: orsókoszorús költő vagyok.

Amire büszke lehetek: idén egy darazsat se láttam a házam környékén! Hathatósak voltak szilós tömítéseim, nagy megkönnyebbülésemre. Gondolom, a királynő jobbnak látta máshol családot alapítani. Pókok ellen még nem találtam ki semmit, naponta behálóznak egy-egy - vagy több - sarkot mindenütt. Ha valaki hülyének néz, mert ahová megyek, nagy karmozdulatokkal evezek magam előtt, azzal közlöm: irtózom az arcomra tapadó pókhálóktól. Ez leginkább odakint jellemző, azért itt bent nem ilyen súlyos a helyzet. De nem is súlytalan.

Nna, ha ráklikkelsz, láthatod a nagy munkát, amit a bank dolgozói - fiamat is beleértve - áldoztak a vizes magyarok sikereiért. Én kis naív kértem Danit, fotózza le és küldje el nekem, de gyorsan leintett: nézzem a netet, ott van. Nem is egy cikkben, ahogy ma megláttam. Szép gondolat. S végre kívülről is láthattam az épületet, ahol "kisfiam" dolgozik. Néha attól félek, már Budapestet se ismerném meg mindössze öt év távlatából... Ezeknek az épületeknek még alapjuk se volt meg, mikor utoljára arra jártam - még a Dagály utcába, a repülőszövetségbe menet -, csak egy lakókocsi, egy kerítés és egy nagy kutya őrizte a füves telket, ahová a tornyokat szánták az Árpád-híd lábánál. Ki hitte volna, hogy Dani egyszer ott fog dolgozni. Akkor még a szövetségbe hordtam magammal vasárnaponként, ahol mindketten takarítóként működtünk némi fizetéskiegészítésért. Ő a főtitkár, dr. Hegedűs Dezső irodáját porszívózta, míg én a hosszú folyosót meg a wc-ket mostam fel-le. (Dani egyszer elfelejtette visszadugni a hűtő konnektorjába a dugót, amit porszívózás miatt kivett, hétfőn már büdösödött a helyzet, szerencsére kaja nem volt semmi, csak ásványvíz, de rapportra kellett mennie Dezsőhöz. Aki aztán jót mosolygott az egészen.) Még a porszívó is sajátom volt, mert a szövetségnek nem tellett rá...

Porszívó és emlék: ezt a gépezetet még Walter hozta el nekem, mikor életében először és utoljára országunkba repült csak azért, hogy szakítson velem. Ezt már megírtam a régi naplómban. Fogadok, hogy most is működne, ha feledékenységem miatt ott nem hagytam volna költözéskor az Andor utcában. Jó kis Hoover, örök darab! Remélem, valaki örül ma is neki. Harmincöt év ezeknél nem számít. Ja, a síléceimet is ottfelejtettem, amiket még Szines ajándékozott nekem. És csomó más apróságot, amik fölül voltak tárolva, és még nem tudtam úgy székre állni a rossz lábammal, hogy ne féltem volna, hagytam inkább a fenébe.

Furcsa mégis, hogy egy csomó dolog helyét pontosan meg tudom mondani a régi lakásomban, miközben itt még mindig nem. Igaz, hogy ez nagyobb, és két szint, de olyan minimális "készlettel" érkeztem - helyesebben oly sok mindent hátrahagytam -, hogy átláthatóbb lehetne már. Időnként meglepnek dolgok, amikről nem is tudtam.

Látod, még a teraszom lyukából is kinőtt egy pici napraforgó. Mára egyik sem létezik. Valaki nagyon utálhatta, mert mindhárom szárát háromba törte, letaposta, s még a sárga szirmait is széjjelszórta.

Dani se látta a vizes vb megnyitóját, meg én se. Pedig ennyi rengeteg lóvéért legalább eszembe juthatott volna megnézni. Remélem, voltak azért, akik látták.

Keselyűztem ma egy szőnyeget. Erről rögtön a kampózás jut eszembe, aminek elszenvedője - örökölt naivitásom és hiszékenységem mián - általában én voltam. Repülős körökben. Németországban voltunk egy műrepülő Eb-n (Speichersdorfban, gondolom), felhívtam Besenyő szobáját. Elváltozott hangon így vette fel: Ja, bitte?! Schuldigung, feleltem, és gyorsan leraktam. Na de biztos, hogy jól tudom a szobaszámát! A francba! Másodszor is hívtam, ugyanez volt. Lementem a portára megkérdezni, melyik a szobaszáma. Ki más tévedhetne: csak én. De nem.
- Menjél te a... - törtem rá, mikor harmadszor hívtam. Jót röhögött. Sikerült megint megkampóznia. És hányszor! Sportot űzött ebből a csapat.

Mi köze ennek a keselyűzéshez? Nem tudom. Ezt a kifejezést a Hyatt szállodában tanultam, ahol négy évig húztam az igát. Megjegyzem: csodásan éreztem ott magam. Soha sehol olyan intenzíven, naprakészen, gyorsan teljesíteni nem kellett, mint ott. Szerettem, hogy mindenki úr és hölgy volt, csak meetingeken kellett egymást elvtársnak szólítani. A vendégtérben mindenki úr volt. Nyolcvanas évek eleje! Hiába voltam nagyon jó, hisz életem teljében maximumot tudtam hozni, Kovács elvtárs, az igazgató megszabadult tőlem, mert kénytelen volt elfogadni, hogy kedden és csütörtökön repülni megyek hivatalos MHSZ-kikérővel. Talált okot, hogy megszabaduljon tőlem. Tény, hogy az a munka, a felfokozott készenlét nem bírta el az én háromnapos jelenlétemet. Mindegy, négy évig imádtam ott lenni. A keselyűzést is ott tanultam meg. Szegről-végről beszereztünk a csajokkal ételt, italt, kávét, frissen sült kenyeret, csak úgy. Lenyúlás alapon. Ha észre is vették illetékesek, belefért a büdzsébe. Mindenki ezt csinálta. Szép világ volt, és pláne igen színvonalas. Ötcsillagos minden.

Szóval szőnyeget keselyűztem. A szomszéd kerítésre terítve láttam már vagy tíz napja. Közben zápor verte, nap sütötte, méltán hittem (hihettem?), hogy nem kell senkinek. Hajnalban leszedtem, felcsavartam, eldugtam a kocsi csomagtartójában. Igazából a kutyaházat terveztem kibélelni, beborítani vele télire. De ez jó nagy, és nem is ronda. Várni akartam a kánikuláig, hogy jobban megnézzem, meglocsoljam, megpucoljam, de nem bírtam ki.

A teraszra terítettem, tömkeleg liter Jar-os vízzel fellocsoltam, gyökérkefével adjusztáltam. Elküldhettem volna egy szőnyegmosóba, de az nem fér a költségvetésembe. Kísérletezni jó. Hagyom rajta a rengeteg lúgos vizet, majd ha beüt a kánikula, locsolom ezerrel, s hadd száradjon. Ha más nem is, kutyaházbelső biztos lesz belőle. Hány órát sikáltam! Tudom, kutyáim még át fognak rajta sétálni, hiába raktam székeket köré, de mindegy. Az csak homok.

Azt még nem gondoltam végig, mit kezdek egy ekkora, ilyen világos szőnyeggel a kutyákkal terhelt szobámban, de ez maradjon későbbre. Megoldás mindig van, igaz?

Ma két ünnep van, egyikhez nem sok közöm: a Bastille ostroma, a másik Mutti, az anyósom születésnapja. Akit imádtam. És ez nem is múlik el, hiába halt meg 94-ben. A debreceni műrepülő vb-re készült jönni abban az évben, de már nem érhette meg. Gyorsan végzett vele valami kór, de a részleteket soha nem fogom megtudni. A rák szerepet játszott, de nem volt ilyen gyors lefolyás várható. Orvosa is azt mondta, nyugodtan elutazhat Magyarországra. Nem jött össze. Szeretem őt mindhalálig. Mindenkinél jobban. Mutti, Du bist meine einzige Mutter...

Fú a szél és zúg a Volga, de szép lány is vagy te, Olga... Rácz Ede e szavakkal lépett a szobámba, kár emlékezni, mikor, még a repülőszövetségnél volt az irodám. Ő meg pont hazajött Ausztráliából, mert tavasz volt, és a magyar tavasz illataira vágyott. Amik ott a távolban nem is léteznek. És akkor még élt, bár nem sokáig. Béke poraira, és amúgy meg bassza meg az isten! Ezt ki kellett mondanom. Nagy hallgatás van afelől, vajon miért nem nyílt ki az ernyője azon a májusi napon. Tapasztalt, vészhelyzeteket, leoldásokat is átélt tandemugró volt, de az a napja nem sikerült. Nem tudom elhinni, hogy az ő hibájából. Legyen ez az én örök kérdésem, amíg élek, biztos nem kapok rá választ.

A szél zúg, mindez erről jutott eszembe csupán. Az is az én bajom, hogy akárhányszor így zúg a szél, mindig Ede fog eszembe jutni. A napfényes arca, haja, mindent elsöprő energiája, élniakarása. Rengeteg terve, amikből egy megfejthetetlen zuhanás miatt nem lett semmi. Belőle sem. Vele együtt halt meg sokminden, az én szívem egyik csücske is. Amíg élek, bennem élni fog, ahogy kell. Képtelen vagyok elfogadni és belenyugodni az elvesztésébe.

Nyikorognak az ajtók, mondtam, fúj a szél. Hűsítő. A fák szinte zokognak.Takarításra adtam a fejem. A hálószobám mind a négy matracát kiemeltem, porszívóztam, még egy utolsó tavalyi poloska is megtalálásra került. Pormacska nem maradt sehol. Ágyat húztam, mivel Cicaja már három napja rajtam aludt, időszerűnek éreztem. Ajtó ezután zárva. Illatos és tiszta lesz a ma esti nyugvásom.

Mostam is. Vagy húszszor (porszívózni, teregetni stb.) hágtam fel a félelmet keltő, meredek lépcsőre, de már kezdek hozzászokni. Öt év alatt háromszor estem le róla, sose volt fájdalommentes. Leküzdöm. Tanulok. Lépni is.

Hajnalban ürítettem ki a porzsákot, mert ez nem papírból, hanem valami textilből van, nem kéne rögtön eldobni, ha tele lesz. Egyébként rohadt drága is. Na, sikerült. Utána úgy szívott a gép, mint az álom.

A Facebookra tettem ezt a képet, kevesen találták ki, hogy Nándival Besenyei Tünde készül tandemet ugrani. Esztergom, jó régen. A francba. Néha úgy érzem, nem kéne ilyen sokáig élnem.

Nyugdíjosztás napja! Már reggel felhívtam a bankot, hogy megtudjam, mennyit sikerült spórolnom egy hónap alatt. Ezer forintot! Hát nem nagyszerű?

Imádom a hétköznapokat. Az éjjel megint nagy zuhé volt, még a keletre néző hálószobám ablakán is bevert a víz, Maci persze feljött, mert égzengés is volt, Cicaja a lába között nyávogva szintén betüremkedett, nyugalmas éjszakáról nem tudok beszámolni. Mikor Maci végre sikerrel lemászott a lépcsőn, jót aludtam. Cicaja megelégedett a matraccal, mozgásomban a paplan alatt nem akadályozott. A hűvös reggel nagyon jól esett.

A hétköznap előnye az, hogy már háromkor lemehettem úszni. Egyedül voltam. A víz ilyen langyos eddig nem volt. Nem is értem. De igen, mégis. A front utáni irgalmatlan besugárzás melegítette fel annyira, hogy órákat is tölthettem volna benne, mégse hűltem volna ki.

Magas szintű, troposzferikus felhő ez, 5-10 kilométer magasban, túlhűlt vízcseppekből, jégkristályokból áll. Gyönyörű! Bárányfelhőnek is hívják. Tudom, mit jelent. Nagyjából nyolc órán belül eső jön. Szinte mindig. Jöjjön!

Találtam egy régi képet a 80-as évekből, Ceske Budejovicében készült, imádtam azt a helyet, ezért tudom biztosan, hol volt, bár évszámot ritkán írtam a képeimre. Piha.

Picike faházakban dekkoltunk a szoc. műrep. Eb-n a reptéren töltött idő alatt; ez az ablak nagyjából olyan széles volt, mint a házikó maga. Besenyei, Balatoni Józsi, Szin Feri, Daka, Bürger Lali, Juci (Juhász Sanyi). Boldogság volt! Sinya élt, ő volt az edzőnk. A képen nincs, sajnos.

Jajj, megint hazatértem, épp előbb mondta Vajna Timea, hogy "szeretem bohóckodni nagyon"... javaslom, k-betűk nélkül élj, amíg bírsz, utána tanulj magyar nyelvtant, a francba! Aztán, mivel bosszúálló lettem, az összes k-betű akkkadjon a torkodon! Menő leszel. Ama körökben, ahol. Nem jellemezném, mert k-betűk vannak benne. Néha nem is értem, minek nézek tévét, olyat, ahol celebnek hívott emberek szerepelnek. Csak bosszantanak. Jelen esetben olyan vacsoracsata-félét néztem, nem kellett volna. Jobb, ha kinézek az ablakon a zöld lombokra, ahogy a távozó nap ferdén világítja meg a leveleket, csudaszép!

Hú, de jó kis vihar volt az éjjel! Semmi tomboló szél, de zápor, ami kellett. Dörgött is itt-ott, nem vészesen. Az epicentrum messzebb lehetett. Tíz felé aludni mentem volna, előszedtem a kisebb ventilátort, mert elviselhetetlen volt a meleg, de csak zörgött rémesen, és alig fújt. Aztán Maci feljött. Döntenem kellett: önző leszek, vagy őt kímélem. Lejöttem inkább, ő is óvatosan a meredek lépcsőn - csak emiatt féltem. Elszunyókáltam itt lent a kanapén, Maci a kezem ügyében, aztán véget ért az égzengés, felmehettem a rendes ágyamba aludni. Locsolás rendben!

Szétszedtem a ventilátort, megpucoltam mindenhol, összeraktam - eddig rosszul volt -, és íme, működik, halkan, jól.

A nyugat-északnyugati zápor mindig a teraszajtómat veri, nem elég, hogy a macska már jól szétkarmolta, az állagát meg kellene óvnom. Elővettem a sufniból a maradék lakkos vödröt. Úgy két éve csináltattam a konyhába új pultot, ahhoz kellett. Valami furcsa okosság szállt meg, amikor azt mondtam: a lakk maradékát hagyja itt az asztalos. (Nem szoktam ilyen okos lenni.) Még jó volt. Lemostam a terasztajtókat, majd bekentem lakkal egy ócska mosogatószivaccsal. Azt remélem, lepereg róla a víz, ami talán ma éjjel is ideér, ahogy mondják. Tettem valamit, nem igaz? De.

Andi jövő hét végére ígérte magát, szeretnék finomat főzni neki. Próbafőzés! Előszedtem csirkemell-nyesedékeimet, összedaráltam hagymával, tejben áztatott zsemlével, tojással, fűszerekkel. Egy paté-t óhajtok belőle sütni, amit mondhatsz akár pástétomnak, akár fasirtnak. De annál kifinomultabb. A közepére mozzarellát rakok petrezselyemmel. Itt-termő zöldbabjaimból is vágtam bele, sőt karalábét is, hogy lazább legyen. Hosszúkásan sütöm majd. A massza még a darálóban van, lefedtem légy ellen. Légy csak egy van itt, de az rohadtul szemtelen és kotnyeles.

Nna, sütőben van a két pici izé két pici teflonkádacskában, 190 fok, egy óra. Ha elégetem, akkor is meg lesz edve. Sütésileg sose fűztem túl sok reményt magamhoz. A rossznál csak jobb lehet. A szívemet és kísérletező fantáziámat is beleraktam.

Végre beszéltem tegnap Gizocskával. Szívbillentyű-cserére szorul. A hiperaktív, mindig mindenre kész, kreatív és folyton tevékeny hölgy most szordínóra tette magát, mert várólistán van. Valahogy életben kell maradnia addig, míg az itthon még vegetáló szívsebészek közül valaki kézbe veszi. Őszig is eltarthat, mire segítenek rajta. Mi marad addig? Reménykedés, aggodalom, bizakodás... Részemről káromkodás!

Hányszor kérdeztem már: hol élek én?? Miért kell vajon hónapokat várni arra, hogy megmentsék az életemet? Igaz, a pakliban benne van, hogy ha hirtelen rosszabbodik az állapot, akkor azonnal műtő. De addig? Szenved a barátnőm, próbál vigyázni magára, minden reményét lassacskán elveszíti, az élete teljesen megváltozott, minden napja arról szól, hogy megérje az őszt valahogy. Nekem ez a hosszú kínzás kategória. Ha kutyával történne ilyen, az állatvédők már ordítanának. Bocsánat a hasonlatért!

Hajnali öt. Tétlen kezemet félretúrva dörgöli hozzá fejét Cicaja a paplan tetején. Hangosan dorombol. Alvás ezután nem lehet. Először csak fejét hajtja le a kezemhez, aztán annyira belejön, hogy irányba dől, mint a zsák. Így már a kezemen fekszik.

Locsoltam ma mindent: fűt-fát, bokrot, autót, kutyákat, teraszt, mindhiába. Olyan meleg van, hogy a ventilátor kettes fokozaton is csak legyezget. Alélok. Vizes törülköző nyakba, fejre, minden megvolt. Túl gyorsan megszáradt.

Daniék kollégáival kitalálták, hogy három emeletnyi feliratot raknak az irodaházuk ablakaiba nemzeti színű betűkkel: hajrá, magyarok! A ház pont a vb épülete felé néz, biztos látni fogják. Jó ötlet. Nekik se lesz könnyű munkába jutni a jövő héten. Dani biciklivel jár, őt nem féltem. Javasoltam, áztassa be a pólóját hideg vízbe, úgy tekerjen haza, de - mint mindig - leintett. Úgyis megizzad három perc alatt, ugyanolyan vizes lesz, mondta.

A repedt - vagy törött, ki tudja? - bordám ma egész nap fáj. Ettől remélem az időváltozást nagyon. Vagy legalább kicsit. Minden nap felmosok "a párolgás hőt von el" jeligével.

Hat óra. Félnyolc előtt meg se próbálok a tóhoz menni, mert azon a hatvan méteren is hőgutát kapnék oda-vissza.

Néha belefutok a Légikatasztrófák sorozatba, mint ma is. Aztán sikítok, mikor az irányító azt mondja: "kanyarodjon jobbra 340 fokra". Talán Daróczy Jani volt az első, és talán ezért maradt meg bennem örökre, aki azt mondta: a repülőgép nem kanyarodik! Fordul! Ez volt első farkashegyi tanítása nagyon az elején. De mindmáig haragszom mindenkire, aki géppel kanyarodni akar ahelyett, hogy fordulózna.

Jól van, tudom, hogy a szak-nem-avatott fordítók bűne az egész, akik a turn szó több jelentése közül pont a rosszat választják. De hadd puffogjak, ma még úgyse volt miért! Vagy volt?

Sejhaj, Maci a kanapém mögé bújt; talán reménykedhetem valami égi áldásban... úgy legyen.

Látnod kellett volna, mit éltem át tegnap este! A kivételesen nagy csöndben - ami gyakorlatilag állandó, ha nem a tévét nézem - furcsa, apró zajokat hallottam a konyha felől (ami egy légtérben van velem). Apró prüccenések, koppanás-szerű hangok, de semmiképp nem idevalók. Sose nyugszom bele, ha valami hang eredetét nem ismerem. Villanyt gyújtottam, jól körülnéztem. Egy hét centis sáska mászott a falon! Persze, hogy állt a szőr a hátamon, de cselekvőképességem ilyenkor duplázódik. Felkaptam egy törlőpapírt, ráborítottam, igyekezve, nehogy agyonnyomjam, és kidobtam az ablakon. Hű! Sikerült. Megúsztuk. Tovább zabálhatja a babpalántáim leveleit, amiken már gyanús nyomokat láttam.

Komolyan, úgy fel tudom húzni magam ilyeneken - főleg azért, mert esetleg gyilkolni kell -, hogy percekbe telik megnyugodni. Szöcskék gyakran beugranak az autómba, mikor ajtót nyitok, de ekkora, zöld sáskát talán még életemben se láttam. Azt hittem, ezek Afrikában honosak.

Na, kismacska kinek kell? Gyönyörű vörös cirmosból kettő is van a szomszédnál. Nehezen fogynak. Két nőstényt fogadott be, nem gondolva a következményekre. Mindkettő megfialt. Választék bőven van színben és korban is.

Tényleg, mindenki tudja, átélte, aki reptéren szocializálódott, milyen egész nap árnyék nélkül, a tűző napon létezni, dolgozni, futni, gépet kiszolgálni, jó pofát vágni, túlélni, de... ami most van, az bizisten eddig nem volt. Se ekkora UV-sugárzás, se ilyen dögletes meleg. Fahegyen, mikor kezdtem a hetvenes években, eszembe nem jutott volna ruhába bújni a nap elől. Sőt! Bikiniben csináltuk végig a napot, szép barnára sültünk, nem égtünk. Faktoros naptej nem létezett, de emlékeim szerint semmilyen bőrkenőccsel se élt senki. Nagy, alumínium tejeskanna állt a starton meleg, édesített teával, az volt a hiedelem, hogy melegben meleget kell inni. Ezt azóta se értem, de ittam. Mint mindenki. Ásványvíz? Hűtött üdítő? Netán JÉG? Jó ég. Hírből se hallottuk. Nem létezett.

Igazán meleg akkor volt, mikor a vizet szállító lajtos kocsi kereke egyszer csak kipukkadt. A napon állt. (Azóta is lesem az autómat, vajon megtörténhet-e ez még egyszer?) A vizet is a faluból hoztuk, nem volt még Fahegyen vízvezeték.

Ma, amikor nem látok szinte egy embert se, aki ásványvizes palack nélkül félóra útra merne indulni, röhögnöm kell. Mi vajon hogy bírtuk? Miért nem lettünk betegek, kiszáradtak? Tíz órákat futkostunk a tűző napon, és egészségesebbek voltunk, mint bármely városlakó. A kannában poshadt teával. Hogy is ne mondanám, hogy hű, de más világ volt az! Hozzáteszem: szép, sokkal szebb.

Aki nem tudja, hogy élhetne másképp is, annak eszébe sem jut, hogy ahogy él, az nem jó. Aki elégedett - sőt boldog - azzal, ami van, miért is gondolná, hogy ez nem elég?

Elmúlt hét óra, talán mehetek úszni anélkül, hogy másokkal találkozzam. Kipróbálom.

Sikerült. Nincs rá szó, hogy milyen a víz. De van. Hűsítő. Símogató. Befogadó. Fényes. Tisztító. A lenyugvó nap fényében tündöklő. Barátságos és otthonos. Őszinte. Ne ragozd: csodás, kész.

Először azt hittem, napvirág. De ekkora? Hogy került ide? Mivel véletlenek se, csodák se nagyon vannak, megjött az okos következtetés: napraforgó. Mégpedig téli madáretetésem áldott eredménye. Sok magot szórtam el azon a tájon. Lám, csak kettő fogant meg, az is júliusig várt, hogy felüsse a fejét. Biztos, hogy jövőre két marékkal fogom szórni a magot a kerítés elé, ott jó helyük lesz.

Megint szürkeséggel kábít az ég, és megint csak három csepp eső lesz belőle, mint tegnap. Kutyáimat alaposan meglocsoltam slaggal. Csocsónak ez volt a beavatás, nagy ellenállásra számítottam, erősen fogtam a nyakát, de meg se mozdult. Mikor elengedtem, még várt egy kicsit, mire megugrott lerázni magát. Vagy a sokktól volt ilyen merev, vagy elismerte kérdőjelezhetetlen fennhatóságomat (utóbbit hinném szívesen). Macit fogni se kell, birkamód, engedelmesen, lehajtott fejjel jön a kezem alá.

Nagy igazság ám az, hogy amit türelemmel, szívvel csinálsz, az jó lesz. Főzésről beszélek éppen. Nálam az odafigyelés, azaz odaadás hiányzik általában. Felvágom, összedobom, beállítom az időt, és főzz! Hányszor nincs kedvem aznap már megkóstolni se... Másnapra pedig már nem ugyanaz. Ezért van tele a mélyhűtőm mindenféle dobozzal. Ma éppen a tegnapi lecsóval jártam így. Reggelire ímmel-ámmal eszegettem, a többinek doboz lesz a sorsa. Fene se akart lecsót, de megdöbbenésemre 220 volt egy kiló szép paprika a boltban - nemrég még ötször ennyi! -, hát vettem. Első paradicsomom is kipirult a kertben, lett lecsó. A szalonnát nem volt türelmem rendesen lepirítani, csak lábasba hánytam a hagymával együtt, ezért ma finnyogva köpködtem undok szalonnadarabokat, elment a kedvem az egésztől. Frigó!

Egy után már nagyon éhes kezdtem lenni (a reggel nálam 5-kor kezdődik). Mit kívánnál? - kérdeztem magam. Amire gyűlni kezdett a nyálam, az egy leveske gondolata volt. Van is ám egy sárgarépám valahol! Odakint félméteresre nőtt egy pár futóbab... petrezselyem is van... jé, találtam a fagysztóban egy csirkecombot... Húsleves lesz.

Felraktam a combot egy leveskockával, lassan, gondosan, hadd rotyogjon egy órát. Külön kezdtem hagymát és apróra nyesett sárgarépát pirítani. A főtt répa soha nem olyan ízes, mint a pirított, karamellizált. Olyat akartam. Tényleg figyeltem rá, nem égett oda. Összeöntöttem végül a hússal és levével.

Grízgombócot se sikerült még olyat előállítanom, ami ágyúgolyónál kevésbé volt veszélyes. De most! Elhatároztam, hogy muszáj sikerülnie. Grízbe egy tojás, só, rá pár kanál olvadt zsír. Hűtőbe vele. Vizet nem kapott. (A zsír mellékterméke volt a kutyák disznókörmeinek, a levét külön köcsögben hűtöttem, könnyendén leszedhettem a tetejére fagyott zsírréteget, és eltároltam egy csészében. Jó ízű és nagyon használható.)

A fodrozódó levesbe kanállal szaggattam a grízt, amibe friss petrezselyem is került mellesleg a kerti ládámból. Három perc után félrehúztam a lábast, és hagytam fedő alatt békén az egészet vagy félórát. S láss csodát: tökély lett. Végtelenül büszke lettem magamra. Annyit zabáltam, mint egy ló. Ez az, ami holnap is ízleni fog, nem ér el a fagyasztóig. Egyetlen csirkecomb, és mégis gazdag leves! Inkább három-, mint kétemberes.

Erre jó egy napló. Egy hét múlva verném a fejemet a falba, vajon hogy is csináltam, mitől lett ilyen jó?! De már itt van, csak azt kell megjegyeznem - valahogy -, mikor is írtam, hogy tudjam, hol keressem.

Megy a ventilátor. Csak tegnap vettem elő, a benti 29 fok már sok lett. Ez a határértékem.

Vártam majd félnyolcig ma este, az eső is szemezett - nem eléggé -, amikor lementem fürödni. Legalább tutira egyedül lubickoltam a tóban. Tegnap sokkal korábban reméltem, de hiába, hogy nem lesz a parton senki. Kis család úsztatta kis gyermekét. Az apa így szólt félénk fiához: Figyeld, hogy úszik a néni! Ez én voltam volna. De még csak térdig jártam a vízben. Ezek tudnak rólam valamit! Nem csodálnám, csak én úszkálok piros nyáriruhában és papucsban... Hogy csalódást ne okozzak a kissrácnak - meg mivel mindig így indítok - hanyattvetettem magam, és már haladtam is határozott karcsapásokkal minél mélyebbre. Mivel ilyenkor ez a napi toalettem is, hason merülés, hajdörgölés, arc- és egyéb mosás sorban következik turbulens mozgásokkal, merülésekkel. Ezúttal is egy másik partszakaszon léptem szárazföldre, hadd higgye a gyerek, hogy eltűntem a nádasban. Igazából nem szeretek testemre tapadt ruhával mutatkozni. Áldás ez a víz, mondom (spórolok ezen is).

Micsoda! Levél jött a Telekomtól (ezt a postás valahogy nem tévesztette el, de lehet, hogy a szomszéd hozta át, mint én neki). Hosszú, udvarias bocsánatkérés volt benne a két e-levelemre válaszként (úgylátszik, tudok megható lenni). Sajnálták, hogy a regisztrációm ennyi problémát okozott, és megajándékoztak kétezerrel a kártyámra. Mit szólsz? Örültem. Továbbá végre levették az általam sosem kért, sose használt, de régóta fizetett wap és gprs szolgáltatást. Hála az égnek. A telefont négy éve vettem használtan, kártyával együtt. Vagy nem? Fogalmam sincs. De ez a szolgáltatás rajta volt, az biztos. 2008 óta, ahogy írták. És még nem kérte senki, hogy vegyék le róla. Naná, órákat töltöttem cseteléssel, telefonálással, hogy elintézzem, de mindig kapufa volt. A pénz pedig, hiába nem telefonáltam, sms-t is maximum tízet voltam kénytelen írni, mindig eltűnt hamar. Talán mostantól másképp lesz! Ez a nap tehát jól kezdődött. Hogy jól is végződjön, beköszönthetne az a front, amit ígértek, sok esővel.

Hátsó kapumnál, amit nem használok, de az a hivatalos utcaszámom, letörtem egy csomó ágat a bokrokról, amik úgy elburjánzottak, hogy eltakarták a feliratot. Így talán a postást se kéne annyira vádolnom. Ezután viszont jogos lesz. Immár olvasható a tábla, hogy a másik kapunál keressen.

Vali tegnap valami céges, csontokkal teli sülthúst is hozott, örültem, hogy lesz váratlan vacsorám, de megbántam. Mind kijött. Nem biztos, hogy a hús hibája. De azért inkább kutyavacsora lesz ma. Forró vízzel lemosom róla a furcsa mázat, ami láthatólag nem tetszett a bélésemnek, így biztos kutyának se kéne, utána jó lesz nekik. Itten semmi se vész kárba.

Sokan hiszik azt, hogy a májat nem szabad előre sózni. Én világhírű szakácsoktól tanulok. Ramsay azt mondta: a kétlábúakét nyugodtan sózzuk meg, a négylábúak máját meg ne. Most már te is tudod. Egyszerű így megjegyezni. Ki is próbáltam, működött. Pecsenyeliba-májat vettem - ez vörös, nem hízott sárga - nem túl drágán, reszteltmájnak készítettem el, nyugodtan fűszereztem sóval is, nagyjából nyolc perc sütés után kész. Mixer; olyan májkrém lett belőle, ami hét nyelven beszél. Műanyagruhába húzva ilyet nem árulnak sehol. És tudom, mi van benne. E-betű biztos nem. Csak a saját ízvilágom. Nem is beszélve a sok koszos kézről, ami nem nyúlhatott hozzá, és egér se eshetett belé. Meg légy se.

Csak illusztrációként: véletlenül, látvány után megkívántam egy baromi vastag, műanyaghéjba csomagolt májkrémet a minap (éhesen sose menj vásárolni!). A pénztár felé haladva olvastam le a cimkét: borjúmáj pástétom. Kilója több mint 2500! Ígérem, többé nem kívánom meg. A héja súlya kitette a felét. Egy vagyont fizettem érte. Úgy értsd: a műanyag héjáért is! Első ráugrásom, kóstolásom után nagyot csalódtam. Később kínáltam a macskának. Fintorogva eloldalgott. Nem gond: tudtam, ha hátat fordítok, egy percre kimegyek valahová, Cso azonnal kinyalja az ő tányérját is. Kárba nem vész semmi. Kutyáimnak minden ízlik. Beléjük került. A nehéz, üresre kapart héjat aztán durva káromkodások közt kidobtam (szerintem a feldolgozhatatlan, veszélyes hulladékok sorát fogja bővíteni). A súlyos, fém zárókapocs a végén pontot tett elhatározásomra: ilyet soha többé. Minden bornyú meg a mája is elszégyellheti magát! Miért hagyták így meggyalázni magukat?

Felhívott az Invitel, hogy a szolgáltatás megvonásának veszélye áll fenn, mert nem fizettem. Havi öt számlát kapok, most a kettő után kezdtem aggódni, hol a többi. A postás! Ha az első kettőt kihozta, a másik hármat vajon hova az istenbe kézbesítette? A szomszédnak szóló levelet be tudta dobni hozzám (pedig pont szemben van, én odavittem), de a sajátjaimat mégse. Hirtelen átutaltam egy gondolt összeget nemcsak az Invitelnek, de a upc-nek is, a vizeseknek viszont lövésem sincs, mennyit kéne. Majd jól kinézek megint.

Vali hozott egy nagy levendulacsokrot, felakasztotta a két szoba közé. Érzem állandóan az illatát. Míg rá nem jöttem, mit érzek, azt hittem, tudtomon kívül rovarirtót fújtam valahová. Pont olyan a szaga. Azt tudom, hogy molyok ellen jó. Egy filmből azt is tudom, a skorpiók is utálják, elmenekülnek tőle. Kezdem azt hinni, a rovarirtó spray-eknek is van közük a levendulához. Csak irtó drágák.

Lementem úszni. Állt ott a parton üldögélők előterében egy csatakos kutya, nagyon harcikutya-formájú, így megmerevedtem, vártam. A gazdája bocsánatkéréssel kezdte - díjaztam -, mondta, csak szagol, de simogatni nem lehet. Eszembe se jutott. Megfogta, elvitte. Én meg csobbanhattam egy nagyot. Van másik kijárat a tóból, inkább afelé úsztam a végén. Pedig láttam, hogy kikötötte egy fához a kutyáját. Az ilyen embereket szeretem. A tó előtt ki van írva, kutyát fürdetni tilos, de ki tartja be? Senki. Mondjuk, csak én. Mindegy, én kimásztam sokkal odébb, nehogy nekik gondot okozzak. Meg pláne magmnak se. A víz isteni, a fürdés már nagyon kellett, megújultam tőle.

Kutyáimnak odaadtam a Vali által hozott húsokat két órás felfőzés után, lecsöpögtetve, hátha nem hánynak tőle úgy, mint én. Egyelőre csend van. Eltettem belőle, hátha holnap nekem is jó lesz. Dani szerint spórolnom kell, hát így. Minden számít.

Ruha, cipő? Ilyesmi már képzeletemben sincs. Fűnyíró pláne nem. Nap lesz holnap is, úgy, ahogy ma volt, nincs ezzel semmi baj. A kutyák jóllaktak, Cicaja hajnalban megint feljön hozzám, hatalmas dorombolással rámfekszik, elég is ez nekem. Olyan tiszta - bár kissé szőrös - öröm, amit embertől nem kaphatnék .Éjjel vadászik, aztán jön, és engem szeret. Megtiszteltetésnek veszem.

Meglátogatott Vali. Tíz évig együtt nyaraltunk egy szomszédos tónál nagy társasággal. Komoly kapocs ez. Fő téma a könyve volt, aztán átcsapott életmesékbe. Kilenc órán keresztül. Elemezte az írásomat - ez könyve témája -, majd jött az élet. Nem akartam közbeszólni, olyan őszintén és szabadon engedte el összes gondját, emlékét. Örültem, hogy adhatok valamit a hallgatásommal, megértésemmel, pár jó ötletemmel. Úgy tűnt, kissé töltekezve távozott. Leintettem, mikor hatodszor kért bocsánatot a szóáradatáért, remélve, hogy megkönnyebbült. És igen.

Észre se vettem, de elfáradtam nagyon. Másfél óra legalább az út haza, mondta. Egy óra tíz perc múlva otthon leszel, feleltem. Miért? Nem tudom. Holtbiztos voltam benne. Egy óra tizenkét perc múlva felhívott. Honnan tudtad? - kérdezte. - Itthon vagyok! Nem tudom. Vannak megérzéseim. Ritkán ilyen határozottak, de ez most valamiért az volt. Csodálkozom én is, de kétségem nem volt.

Furcsa az állapotom: mintha minden erőmet kiszívták volna. Ha csöngene a telefon, nem venném fel, beszélni ma már nem tudok. Hallgatni még annyira sem. A nap süt még, aranyló sugarai visszaköszönnek a szomszéd fa lombjáról, mégse érzem túl koránnak, hogy ágyba menjek. Sőt. Képtelen vagyok mást tenni. (Várjál, lehet, hogy előbb hányok, mintha ilyesmi készülődne ott belül... az is fárasztó lesz.:))

Jól besötétedett így hat felé... ha esik, megint Murphy törvénye lesz igaz, mert locsoltam. Cso kifelejtve a fogát a szájából, lihegve hever a szőnyegen. Már nem, felugrott, ugatnivaló akadt odakint.

Nem viccelek: ma egy kiló színhúst nyestem le három kiló mellcsontról, ami még háromszázba se került. A csirkemell-leoperálók közül sok nagyon felületes munkát végzett, amit köszönök. Egy kiló mellfilé? Komoly összeg, és a maradék két napi kutyakaja. Mondja valaki, hogy a nyugdíjasoknak nincsenek örömei! Vannak. És olcsók. Ez a mai diadalom.

A lépcsősnek nevezett boltban, ami legközelebb van, azt mondta a tulaj, hogy ingyenes a kéményseprés, a víz-, gázbevezetés. Tényleg? - kérdeztem őszinte tudatlansággal. Tényleg! Választások lesznek! Okos ez a cigánygyerek... - No comment.

Elfáradtam. Kicseréltem végre a fűkaszámban a madzagot. Kezdtem vele nyírni. Szart rá, hogy mit akarok. Aztán egyszer csak ledobta az egész fejét, rugóval stb., és kész. A forgó tengelyre rácsavarodott egy rakás madzag, ami benne volt, nem tudtam lefejteni róla. Káromkodtam. Feladtam. Pedig nem szoktam. Ne vegyél szegélynyírót négyezerért, nem véletlenül árazták le 70%-kal anno - jó rég -, tudtak valamit Tescóéknál. Szemeteszsákba csomagolva eltároltam a sufniba, hátha valakinek legalább a villanymotorja még ér valamit. Valamikor. Az működött.

Dani csodás ötletekkel állt elő. Például árulhatnék a piacon bambuszrudakat, hogy a termelők azokhoz köthessék ki a paradicsomjukat, vagy ami felfelé fut. Mert ismerőse egy méteres darabokat 150-ért vett ilyen célból valahol. Aztán a hétvégi tólátogatóknak süthetnék palacsintát, a sóderos dombokat járva, kérdezgetve: egy kis palacsinta? Darabja százért?

ANNYIRA szép tőle, hogy így gondoskodna rólam! Tíz palacsinta ezer forint. A hozzávalók és az idő nem adna ki ötszázas órabért se. A megaláztatásról nem is szólva. Biztos az én hibám, túl büszkének születtem, vagy váltam azzá. A mindenáron valahogy nem opció, inkább éhezem. De még nem, ne aggódj.

(Fiam napi ezreket ad ki a házhoz szállított fitneszkajájáért, és nem csinál érte semmit... én csirkenyakakról, farhátakról nyesegetem a húst, hogy ugyanolyat, vagy jobbat főzzek magamnak, miközben a kutyáim is megkapják vacsorájukat akár két napig, kétszázból...)

Én igazán nem akarom, hogy valaha is megértse, megtapasztalja, milyen havi 100k-ból élni, neki az új autója törlesztése is majd ennyibe kerül. Nagyon bízik abban, hogy mindig megleszek valahogy, ahogy az elmúlt 35 évében is megvoltam. Két-három állással, hogy mindent megadhassak neki. Ez biztos örökké tart, gondolhatja. Mármint hogy ha már róla nem kell, legalább magamról, kutyáimról gondoskodni tudok. Meg a házamról, ahogy kell. Vágom! Meglesz. No para!

Isten tudja, mikor jön legközelebb, első észrevétele az lesz, milyen rendetlen a kertem. Nő a gaz. Ezennel bejelentem: épp nincs lóvém új fűnyíróra. És nem fogok bambuszokat és palacsintát se árulni. Sajnálom! Nem fér az "imidzsembe", hogy szofisztikált legyek.

"Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni" - írta Móricz Zsigmond a Hét krajcár című művében. Hát én most röhögök. Mindenen. Elvégre nagy ember írta, biztos igaza volt.

Fáradt vagyok Vali miatt is, aki könyvet ír, és én lektorálom. Majd ötven oldal, többszöri átnézéssel. A barátnőm, miért ne tenném meg neki. A helyesírás nem erőssége, a gondolatai viszont jók. Értelmét látom, és ez elég. Már egy hete tart. A vége még messze.

Mentegetés: Tudom, Dani azt akarja, tegyem hasznossá magam. Mintha még bármire képes lennék. Vagyok, persze, de nem bármire. Fáradok. Lustulok. A kedvem is veszít magából. Kék az ég, és zöld a fű (de milyen hosszú!), szóval oly egyszerű az élet!

Miről, nem tudom, ma jutott eszembe a Kijevbe utazásunk, ott volt a nyolcvanas években egy úgymond szocialista műrepülő Eb. Busszal is utaztunk eleget, esőben, sárban. A pőre vidéki életbe is volt alkalmunk ily módon betekinteni. Megálltunk egy kenyérárusnál, úgy tűnt, fontos hely, sokan jöttek oda a sűrű, kemény, barna kockákba sütött orosz kenyérért. Nők a hidegben, sárban, szandálban, mintha észre se vették volna. Tényleg nem! Bokáig tapostak a hideg sárban, mi meg elhűlve néztük a busz ablakából. Még ruha se volt rajtuk annyi, amennyit a hőmérséklet megkívánt volna. Mi borzongtunk helyettük. Nekik természetes volt. Körös-körül viskók, embertelen körülmények. Őket nem látszott ez zavarni. Azért jut ez sokszor és tisztán eszembe, mert viszonyítási alap. Még az is lehet, hogy boldogok voltak, mert lett kenyér. Mosolyogtak is.

Minden viszonylagos. Amúgy az a kemény, barna, rágós, szögletes kenyér nekem nagyon ízlett. Amíg nem kóstoltad, ne alkoss róla véleményt. Biztos, hogy ma is létezik még. Előítéletek nélkül kell hozzányúlni.

Igazi orosz (akkor még szovjet) valóságot bámultunk, ami nekünk már kuriózumnak számított a - nem fűtött, de biztonságos - buszból szemlélve. Hozzánk kirendelt hölgyünk - lehet akár Kátya, akár Léna -, végül felszállt a kenyerével, és mehettünk a biztonságos szállodánkba. A gyezsurnaja ott ült ám minden emeleten! Nehogy már "fluktuáció" keletkezhessen a fiúk és lányok szobái között! (Naná, hogy megoldottuk ezt is.) Szép idők voltak, és mi - mind mindig - rendkívül találékonyak.

Alig hiszem el, hogy már július van! Mintha nemrég számolgattam volna hatalmas vágyakozással a rémesen hosszú éjszakák rövidülésének perceit, és immár hamarosan a nappalok rövidülését kell látnom.

Néztem az Air Race-t,élveztem. Talán azért jobban, mert tudtam, hogy Besenyő már nem ott kockáztatja az életét. Időben hagyta abba, pont, ahogy kell. Nem azért, mert nem képes erre, hanem mert megjött az esze. Végre élni akar ennyi feszültség nélkül. Milyen igaza van! A sebességmániájáról már senki nem fogja leszoktatni, de legalább kevesebbet kockáztat.

Más.
Valamilyen Csilla - aki hivatásszerűen tévés műsorvezető - ezt találta mondani (sajnos az én fülem hallatára): "Remélem, semmi rossz nem jut róla eszetekben"... Ilyenekre ugrok. Mi az, hogy a -ba, -be, -ban, -ben ragokat valaki képtelen helyesen használni, amikor a beszéd a szakmája? Tán az a tévképzete, hogy a -ba, -be ragokkal csak bunkók operálnak, aki ennél nagyobb arányú személyiség, az ilyet nem is mondhat ki... Jaj! Ezzel mára ki is pufogtam magam.

Tegnap is úsztam a szürke felhők alatt, ma már a zoknimat se vettem le. Isteni hűvöst hozott a július első napja. Tőlem az egész nyár így maradhatna. Ilyen jó sok esővel, ami most barnítja a kertemet. És növeszti a paradicsomjaimat.

Ablakpárkányomra szállt egy kismadár, ne kérdezd, mi fajta, szája sarkában még ott volt a sárga. Talán először repült ki a fészekből. Nem mertem mozdulni, nehogy elijedjen. Jött aztán szülője gilisztával a csőrében, de ő már jobban átnézett az ablakon. Elröppent. Mivel macskám bent volt, nem aggódtam értük. Remélem, megúszták. Szép dolgok ezek.

Már hét óra, ragyog a nap, kutyáim kérdő tekintetéből ítélve etetésidő van. Megint főtt csirkenyakat kapnak. A nyesedékből két jó adag vagdaltat sütöttem, még nem kóstoltam. Talán jó. Mire este lesz, elmegy az étvágyam, nem baj. Holnap is van nap.

Tegnap mondta Kati, hogy Szines meghalt. Régi barátom. Halmai Józsi. Hetvennégyben kezdtem ejtőernyőzni, ő is oktatóm volt. Ott drukkolt az Ancsa fedélzetén első ugrásomnál. Tudod: bekötött ugrás, a kifeszített drótkötélen vonszolja a szegény újonc a bekötőzsinór karabinerét, ami majd kiugráskor kirántja az ernyő zárótüskéjét, így a sohanemvolt rettenetes semmibe ugráskor fellépő rémület, tehetetlenség nem játszik szerepet, mert az ernyő nyílik, és kész.

Sorban álltunk a nyitott gépajtó előtt izzadva a bukósisakban, a has- és háternyő (RS2) irgalmatlan súlya alatt roskadva, nehéz bakancsban. A parancs az volt, hogy kezeket mellen összefonni, lábakat zárni, nincs kalimpálás, tudni, hogy a hasernyőre tűzött tőr kéznél van, ha valamiért fennakadnánk a gépen, akkor vágjuk le magunkat. Nyolcszáz méter, igen közeli a föld. Kigyullad a zöld lámpa a gépen, az ugratóparancsnok elkiáltja: "ugrás!" - és ugrani kell. Nem kapaszkodunk az ajtó szélébe, nem majrézunk, ugrunk! Volt példa mindenre - például az ugrató szelíd bakancstalpas lökése vetett véget a hezitálásnak -, de a gépben végül nem maradt senki. Én nekifutásból azonnal kivetettem magam, nehogy már valami dicstelen "rábeszélés" elszenvedője legyek.

Igaz, a nagy lendülettől a lábaim felakadtak a zsinórzatban, de kibogoztam magam, és rendesen földet értem, nem az akácerdőben, hanem a reptéren. "Zárd a lábad!" - ordította valaki a földről szócsövön, ami hasznos volt, mert az ilyet az ember rögtön elfelejti, hiába sulykolták belé. Megvolt. "Tudtam, hogy tökös csaj vagy" - mondta Szines, miután összepakolt kupolámat magam után húzva visszacaplattam a starthelyre Gödöllőn, és az Ancsa is leszállt.

Kiszámolhatod, hány évtized múlt el azóta, hogy őt ismerem és szeretem. E sok idő alatt számtalan emberrel találkozva tépelődtem azon, vajon jó-e, rossz-e, és valahogy mindig Szineshez mértem őket. Ő etalon volt, a jó emberé. Akinek nincs hátsó szándéka, nincs nagy dumája, csak egyszerűen az igazat, a véleményét mondja. Bántani sosem akar. Ha kértem, azonnal sietett segíteni. Például apám halálakor 77-ben első szóra kifaragta a sírkövét, kivitte a temetőbe, elhelyezte, pedig azt se mondtam meg, hová és hogyan. Kitalálta, megoldotta. Nem kért érte semmit.

Kiejtettem a számon, mennyire vonzódom a zöld márványhoz, megajándékozott egy ilyen csodás asztallappal, amit most is örömmel nézhetek itt a szobámban. Eddig is, ahányszor letörölgettem, mindig úgy éreztem, őt simogatom hálával, s most, sajnos ezen kell neki mécsest gyújtanom.

Végtelenül egyszerű, póztalan, igaz embernek ismertem. Szenvedélye az ejtőernyőzésen kívül nem volt. Soha nem fogom elfelejteni. RIP. Találkozunk ott, ahol már nem fáj semmi! Mint ahogy ma fáj.

Utoljára 89-ben volt Honvédelmi Nap, augusztus 20-i nagy repülőgála a Duna fölött. Én is műrepültem. Nem először, de akkor is Szines volt a kommentátor. Utólag láttam a felvételt, hallottam a hangján, hogy drukkol nekem, a nevemet többször is említette, amiért hálás voltam. A repülők az elmúlt érában rém kevés nyilvánosságot, pláne elismerést kaptak.

Snitt. Profán leszek. Önvédelemből.
Tudtad, hogy készíthetsz írót? Egy bögre tejbe rakj egy kanál ecetet. Kész. Ebben áztatni húst nagyon jó. Sütés előtt. A csirkecombot utána fűszeres lisztbe forgatom - jó fűszeresbe! -, és húsz perc olajban, ellepve, megvan.

Dani azt mondja, dolgozzak valamit. Mit? Idén hetven leszek, nem mondom határozottan, hogy elég volt, de érzem. Vajon mikor gondolhatom végleg azt, hogy már megtettem, amit kellett, és elég? Talán soha. Nem is emlékszem arra, mikor volt egy állásom csak. Mindig legalább kettő, sokszor három is. Most nincs egy se. Tényleg kár. Dani jól megszokta, hogy egész nap dolgozom. Értünk. Sokszor őt is elhanyagolva. Mindegy már, rendes ember lett, minden jó, ha a vége jó. Az ő agya még tervekkel, vágyakkal van tele. Az enyém már alig. Vágyaim naná, hogy vannak, de ahhoz lottónyeremény kéne. Akkor bizisten felpörögnék, de mennyire! Sajnos, késik.

Két kiló csirkenyakat vettem a kutyáknak, lefaragtam róluk vagy fél kiló szép húscafatot, most fő a pörköltöm. De már most érzem, ma nem eszem belőle. Vacsorázni bűn. A kutyáké már kész van. Nekik nincs problémájuk a késői vacsorával. Merthogy korábban úgyse kapnak semmit. A pörköltbe való egy paprika és paradicsom többe került, mint az egész vacsoránk. Két napra.

Nem is értem, miért lepődöm meg így, két héttel nyugdíj előtt, hogy már csak 30 ezrem maradt... Dani szerint spórolnom kéne... Kiváló tanács. Megfogadom. A "fogad" szóban már a fogam is benne van, amihez jobban kéne verni a garast. Még nem jöttem rá a hogyanra. Az okos fiam majd megmondja egyszer.

Az élet így is, úgy is szép, ha észreveszed. Ezen vagyok. No problem. Végül is ki úszhatott tegnap este egy csodás, simogató tóban? Én. Ki kapott ingyen locsolást az égből a kertjébe? Én. Hát nem gyönyörű? Amíg cigire van pénzem, addig nem süllyedek. Majd jövő héten. De már két kartonnal vettem ma, kitartok.

Zuhog, végre! Még dörög is, ahogy kell! Mikor Maci beköltözött a kanapém mögé a szűk résbe, már tudtam, hogy ez következik. Nagyon élvezem az eső illatát, a kopogását a tetőn. Igaz, ilyenkor a tányérantennám nem működik, tévét nem nézhetek, s amit felvételre betároztam, az se. Ilyenkor csak a felvett filmeket nézhetem. Van belőlük bőven, semmi para.

Remélem, egy csomó hétvégi autó gyorsan hazatávozik, és ez így marad jövő hétre. Fellélegezhetek. Az elmúlt öt évben nagyon megszaporodtak az itt nyaralók. Sőt, az ideköltözők is. Kezd Délegyháza népszerű lenni? Na persze, ahogy a szegénység nő, úgy fanyalodnak a hazai vizekre, zöldekre, mert ingyen van. (Ha büdös kapitalista lennék, minden tóhoz vezető út bejáratánál fizető kapukat állítanék fel, akár a strandokon, hát nem jó jövedelemforrás volna? Olcsó, de sok! Fejenkét ötszáz forint, hű, de jól jönne! Még a végén kitalálja ezt helyettem más...)

Ági felhívott, a palacsintám nagy sikert aratott. Jó volt tudni, hogy nem hiába cipelte haza a hátizsákjában sok más bevásárolt kajával együtt.

Általában félhatkor szoktam úszni menni, most is ennyi az idő, nyilván ma nem megyek. Inkább csak hulljon a mennyei manna. És tűnjön el mindenki holnapra. Szegény Maci nagyokat nyel a kanapém mögött, semmivel nem tudom eloszlatni a rettegését. Csót abszolút nem érdekli. Cicaja is házon belül van, az előbb az ölemben kezdett dagasztani, de miután testén átnyúlva tovább gépeltem, jobbnak látta távozni.

Jó ég, hányszor ültem külföldi reptereken ilyen időben, unatkozva, dühöngve, lábrázva remélve, hogy továbbmehetünk! Vilniusba egy hétig utaztunk, Ceske Budejovicéből haza szintén egy hét volt a várakozás. Mindig szörnyen haragudtam az ilyen felhőkre. Lám, most áldom őket.

Azért azt is elmesélem neked, hogy míg Ági itt vendégeskedett, mobilon felhívott a Telekom. A két mailem indította erre. Mondtam, már regisztráltam telefonon. Az úr szerint nem. De hiszen sms-t is kaptam, hogy rendben van. És mégse volt. Újra végigjártuk a regisztráció folyamatát. Kezét szívére téve esküdött, hogy most tényleg rendben lesz.

Mi folyik itt?! Persze, volt rendszerhiba, a weboldaluk nem működött, de hogy a telefonos regisztráció se jutott el a "központi agyba", az már ijesztő. Most vajon elhihetem-e, hogy hó végén nem kapcsolják ki a számomat? Képzeld el, hány ilyen, hozzám hasonlóan felháborodott ember fog még ezért reklamálni! Ha tudnám, hogy én már biztonságban vagyok, kíváncsian olvasnám a híradásokat. Ezek után mégse érzem magam biztonságban. Mintha ebben az országban tényleg bármi megtörténhetne, és a biztonság szó már csak vágyálom lenne. Hol élek én? (Hú, de sokszor is kérdeztem...)

Ezt az örömöt meg kell osztanom veled!
Négykor rúgott ki az ágy, épp hogy szürkült. Gondoltam, ha most nem tudom elintézni a telekomos lfszt, akkor soha. Ffélhatig próbálkoztam, naná, hogy hiába. A telefonszám, ami szintén kapufa volt eddig, 7-től működik. Hét óra 05-kor felhívtam. Csak húsz percet kellett zenét hallgatva várnom, közben ötpercenként bemondták, hogy a várakozási idő több mint két perc. Vettem észre. Aztán csoda történt! Sikeres adategyeztetés! Nem hiszem el. Pedig már készültem, hogy kilencre elautózom Harasztiba, a legközelebbi telekomos irodába jogosítvány és forgalmi nélkül, ugye, mert ott egy héten csak egyszer, szerdán van félfogadás. Ki tudja, jövő héten, az utolsó szerdán hányezren tolonganának ott.

Megoldva a legégetőbb gond, ez a nap jól kezdődik. Nekiállhatok a nagytakarításnak, Ági holnap jön.

Itt ez a csodás, a maga idejében korszakalkotó, kivételes körépület, ami szerencsére mára műemlék. De él. Hányszor ítélték halálra! Bauxitbetonból készült, már rég le kellett volna omlania. Hogy még mindig áll, az egy olyan csoda, amiért én nagyon hálás vagyok.

Ismerem a torony szűk vaslépcsőjét, az alagsor összes helyiségét - ahol valaha a konyha volt és az ebédlő; Magdinál, a konyhafőnöknél minden reggel volt friss kávé, és ha kaja maradt, szívesen odaadta a szaftos nokedlit hús nélkül, mert az elfogyott. - Sokszor üldögéltünk cigarettázva, unatkozva, felszállásra várva a pilótapihenőben, aztán, ha kijavult az idő, futottunk az eje-raktárba felkapni az ülőernyőket és irány a hangár! Gépeket kitolni, lemotorozni, kigurulni és repülni. Aztán visszatérni fáradtan, izzadtan, és zuhanyozni a mérhetetlenül szegényes, de tágas zuhanyzóban - csak a férfiaknak építettek ilyet, megosztottuk -, majd hazatérni a 87-es busszal, útközben persze betérve a Pingvin presszóba, vagy a Park étterembe egy sörre, az volt a fordulópont.

A budaörsi körépület egy olyan masszívum, ami nem múlhat el. Minden szegletét, minden poros, pókhálós sarkát ismerem, tudom, milyen a közepén megállni a kupola alatt, ahol hűvös van, és visszhangzik. A csodák temploma számomra.

Ilyen volt nyolcvan évvel ezelőtt. Amikor én láttam, már nagyon más. De ott fönt, szemben volt Gulyás Ferenc parancsnok irodája, mellette Vincze Kutya pkh. irodája, balról meg a toronyba vezető ajtó a csigalépcsővel. Csodás volt ebbe a csarnokba belépni minden nap.

Egyrészt nagyon fáj minden emlék és a pusztulás, amit már én is láttam,a mikor odakerültem, másrészt boldog vagyok, hogy még létezik, hogy az idők semmilyen vihara, pénzügyi akarata, elszánt letarolási szándéka nem tudta legyőzni.

Fel vagyok háborodva egészen! Három napja hiába próbálom a Telekomnál a nyűves adategyeztetést lezongorázni, a lapjukon az első oldalnál nem jutok tovább. A telefonszámom beírása után sms-ben kódot kellene kapnom, de nem kapok. Innen minden lehetőség bezárul. Cseteltem, telefonáltam, körbeküldtek, visszajutottam ugyanoda, ahonnan indultam. A használhatatlan weblaphoz. Az előbb nézegettem a fórumjukat, az egyik kommentelő szóról-szóra ugyanezeket írta, ő még személyesen is felkeresett egy irodát. Ott sem segített senki, s ő már május óta próbálkozik hiába.

Mi a fsz van itt?! Tíz nap múlva elveszik a számomat? Mindegyik megkérdezett személy arra gyanakszik, hogy én csinálok valamit rosszul, hogy velem vagy a telefonommal van baj. Ha utóbbi lenne, a Telekom se tudna naponta figyelmeztetni, hogy lejár a határidő. Csak azt a rohadt kódot képtelenek elküldeni! Oda, ahová az üzenetük simán megérkezik. Te érted ezt? Mintha szándékosan ki akarnák iktatni a Dominókártyásokat. Ami vagyok. Ma megint írtam nekik egy mailt - tegnap is -, 3 nap alatt kéne válaszolniuk.

A bordáim úgy fájnak, hogy köhögni se tudok. Tegnap azért úsztam egyet, akkor nem fájt. Mindjárt megyek újra, jó kis hőség van. Öt óra, de a nap éget, mint a tűz. Hülyeség azt hirdetni, hogy 11-től 3-ig óvakodjunk. Öt előtt még sose mentem a vízbe, a napra még kevésbé, mégis le vagyok sülve. Tíz perc alatt.

Roszkos Karesz meghívott a szülnapi bulijára egy hónap múlva. Hajlottam rá, amíg meg nem látogattam a fb-oldalát. Beszámolt róla, hogy az általa is etetett madárfiókákat - valahol a villanyóra tetején lévő fészkükből - elrabolta két szomszéd macska. Akikről senki se gondoskodik, csak víkendezők, meg ő néha, és eddig nem okoztak gondot. De most! Megöli, elássa, mésszel önti le őket. Rengeteg kommentet kapott. A legtöbb író úgy vélekedik, mint én: ez nem gonoszság, aljasság, e tulajdonságok az emberéi, nem egy ösztönállatéi. Volt ott ártatlan, védtelen állat, meg egyéb könnyfakasztó indok, valaki végül azt reagálta, hogy ha te is ártatlan, védtelen állatokat akarsz ölni, nem vagy jobb semmivel. A természet törvényeit nem lehet felülírni. Én csak egy mondatot írtam: Ha ezt megteszed, nem állok veled szóba többé. (Egy másik haver is úgy reagált, hogy ez esetben kiveszi őt az ismerősei közül.)

Így aztán még nem tudom, elmenjek-e hozzá. Elég nagy volt a közfelháborodás, minekutána könnyen lehet, be se fogja vallani, de agyonüti mégis a két bűnös macskát. Képes rá. Ha megteszi és megtudom, nálam elszakad a cérna. A kiábrándulás bármely hosszú és szeretetteljes kapcsolatból nálam egy perc alatt történik. Már most is rezeg a léc, de még reménykedem. Viszont - nem tehetek róla - ha eddig ő egy hegy csúcsán volt, már most is csak az évtizedek alatt jól felépített, megszolgált hegy derekánál látom.

Sikerült lehűtenem magam. Víz alatt is úsztam, hogy a koponyám ki ne maradjon az élményből. Hazafele sétálva két igazi jót is tudtam köhögni! Mondom, hogy ez gyógyvíz!

Dani nem érti, miért hanyagolom sokszor a kutyasétát. Rászántam ma magam, mert legalább a nap nem sütött. Minden tele van száradt toklásszal. Folyton irányítgatni kell a dögöket, hogy ne csámpázzanak bele, mert abból gond nemcsak nekik lesz, hanem sokezerben mérhetően nekem is. A szomszéd Johnny kisállat megint szabadon kószált, végig velünk jött, amerre mentünk, csak elkapásnyi távolságban Csocsótól, akit ezért megint rövidre kellett fognom. Macival jóban van, de Csóval nem. Hazafelé a szomszédnál kerítésre akasztottam őket, míg a rám hagyományozott kulcsokkal bementem és megetettem mind a kilenc macskát - ebből 6 db öthetes - , a benti szép, kék macsekkal meg eltöltöttem tíz percet, hogy ne érezze annyira egyedül magát. Hiába adtam neki enni, bánatos volt, nem kellett neki semmi. Holnap hazajön a gazda, vigasztaltam, de nem lett vidámabb.

Útközben egy farkaskutya megint szabadon futkározott némely ifjak őrizete alatt, akik oly hangosan zengő zenére figyeltek, ami az autóikból áradt, hogy egy darabig hiába kiabáltam, fogják meg az ebet. Jó, végül megfogták, akkor meg pár lépéssel odébb egy másik szomszéd beindított valami irtózatos hangú kaszálógépet, amitől Cso szinte megvadult, rémületében összevissza rángatott megint. Jobbról acsarkodó farkaskutya, balról üvöltő benzinmotor, ez már nekem is sok volt. Megúsztam, kőkeményen fogtam a pórázokat. A kapumhoz érve Johnny is türemkedett, be akart jönni hozzánk, ami az utolsó napja lett volna. Kiabálnom és levegőbe rugdosnom kellett, hogy elhajtsam.

Ne csodáld, hogy megint egy darabig nem lesz kedvem sétafikálni a kutyáimmal. Inkább szarják össze a kertet, az nem veszélyes. Csak nyugalmas szar.

Na végre, olybá tűnik, esik az eső. Eddig csak dörgött körös-körül, de semmi. Na, alighogy kimondtam, tíz perc után elállt a zuhogás. A francba!

A francos nap megint kisütött, a dörgések távolodnak: nincs szerencsém pár tizedmilliméternél több esőt kapni... Miért ver az isten?

Logorrhoea. Beszédkényszer. Ezzel van megverve (vagy megáldva) a közérti pénztáros. Minden irányba folyton szól valamit, durván, kioktatóan, pörögve, leállni nem tud. A szalagra raktam sok más előtt egy sört, ráböktem: ebből hármat üssön be (a többi a bevásárlókocsiban, átlátszó szatyromban volt jól látható). Akkor is beszélt a szomszéd pénztárosnak, de nyugtázta fél szemmel. Hazafele jövet eszméltem csak rá, hogy valahogy túl kevés volt a számla. Az összes sört elfelejtette. Bizony, nem fordultam vissza. Túl szegény vagyok ahhoz, hogy qvára becsületes legyek... Egy ilyen tüzet okádó sárkányszerű nőszemély nem tud együttérzésre indítani. Vess meg, ajándéknak tekintettem a három sört, és jól meg is iszom. Ilyen feslett vagyok!

Egy szép, sárga Ancsa most húzott el a házam felett, remélem, szúnyogot irt. Eddig még csak egy darab csípett meg, nem panaszkodhatom.

A repülés miatt még mindig kissé a föld fölött járok. Nagy bevásárlást eszközöltem, két kiló csirkefarhát a kutyáknak, zöldség hozzá, macskakaja, miegymás. Amikor a bevásárlókocsiból kiemeltem a nehéz szatyrot, úgy nyilallt a bordám, hogy majd elejtettem, ami a kezemben volt. A kocsi felé cipekedve, ami megint fájt, felmerült a kérdés: vajon mikor a repülőgép szárnyára négykézláb másztam fel (mert akkorát lépni nem tudok), meg amikor kimásztam és leugrottam, és odafönt is a rugosó szélben vajon a repedt bordáim miért hallgattak? Eszükbe nem jutott fájni! Itthon meg minden köhögést meg kell gondolnom, a tüsszentést meg eleve elfojtom.

Persze lehet erre szép, cukormázas magyarázatot adni: ha meglátok egy repülőgépet, átlényegülök, más dimenzióba kerülök, de szerintem csak a sima boldogság az, ami minden fájdalmat és nyűgöt felülír. E boldogságnak csak kisebb része volt a repülés, de az, hogy találkozhattam régi haverommal, Besenyővel, feleségével, kutyáival, egész miliőjükkel, igazi békét hozott a lelkembe. Vannak percek, amikor úgy érzed: sehol máshol nem lennél szívesebben. Ez nekem ilyen volt. Főleg miattuk, és amiatt, hogy Dani is végre részesült a műrepülés csodájában, szóval az én repülésem nagyon kis része ennek. Az ő szeretetteljes fogadtatásuk - a kutyáikat is beleértve! - az, ami az igazi élmény. Husi azt mondta, ezen a teraszon, ahol ültünk, a csí másképp árad, mint máshol. Bizony! Ahogy leültem, éreztem a békét, a szépséges megnyugvást. Lehet, hogy nekem már csak ez kell. Nem is szomorú ez, inkább elfogadása annak, hogy megöregedtem, s az emberi kapcsolatok egyre fontosabbá válnak. Mindennél.

Őrizni akarom azt, ami volt, ami még megmaradt, amíg lehet. Túl sokan mentek el azok közül, akiket nagyon szerettem, tiszteltem. Ez azt is jelenti, egyre kevesebben tudják, ki vagyok, voltam. Az irányomban szeretettel, akár (egykor volt) szerelemmel érző lények már nincsenek sokan. Az ő hiányuk fáj nagyon. Nélkülük semmi nem marad belőlem, csak egy kis epizód a műrepülés történetéből. A szeretetük, barátságuk, a mi összetartozásunk feledhetetlen élménye velük száll a sírba. Velem még nem, az is lehet, hogy túl sokáig fogok élni. Lassan már büntetésnek érzem ezt.

Egy olyan csodálatos család tagja lehettem, amilyet az ember nem készen kap, hanem tényleg magának választ. Ahová minden ízével, vágyával, elhivatottságával tartozni akar. A repülők családja ez.

A mindennapi életemben már régen senki vagyok, de az ő számukra még létezem, amíg van, aki emlékszik rám. Csak hogy értsd: ezért fáj olyan nagyon az ő elvesztésük. Olyan kötődések, kapcsolatok, emlékek szakadnak meg, amik soha többé nem állhatnak helyre. Ha utálnék túl hosszú életű lenni, csak emiatt. Bár, belátom, valakinek rájuk is emlékezni kell. Ez még feladat is lehet.

A fontos az, hogy például Besenyei Péter él és virul, s ez maradjon mindig így, amíg élek! Már ott tartok, hogy mindenkiért aggódom, mert több veszteséget nehezen tudnék elviselni.

Olyan mérhetetlenül hosszú ideig építjük fel az életünket, magunkat, családunkat! Hol az az orvos, aki ezt fel tudja mérni, ha muszáj a kezébe kerülnünk, és úgy szól egy öreghez, mintha tudná, ez a szánalmas kis ember hány számtalan más embernek nagyon fontos? Keves - mondaná Palotai Nándi, rég eltávozott barátom. Neki szerencséje volt (idézőjel!), nem öregedett meg. Rácz Ede se, hogy hozzá hasonlót mondjak. Sose derül ki, saját hibájukból-e, vagy másokéból. Sajnos, túl sok ilyet mondhatnék. Értelmetlen halálból túl sokat láttam. Létezik-e értelmes halál? A szeretőknek, hozzátartozóknak biztos nem. Hagyom is a fenébe ezt a kérdést.

Túl sokat foglalkoztam ma a halállal, ami nem jelenti azt, hogy várok rá. Semmi gond! Élni akarok, és kell, amíg van egy csodás fiam, akit felneveltem egyedül, és ma már azt is elmondhatom: imádok vele autózni. Mert nem száguld, betart minden szabályt, végre nem félek mellette. Sőt: élmény vele menni. Van ugyan száguldás iránti igénye, de rajtam már nem gyakorolja. Sokáig ezt se hittem volna, de megvalósult, heuréka! 35 éves korára megfontolt felnőtt lett, ennél nagyobb boldogság nekem nem is kell.

Turbulens volt a tegnap. Délelőtt Besenyő hívott, hogy hidegfront van kialakulóban náluk, már most nagy a szél, és az ultralight - a "Kiscorvus", amivel repülnénk -, nem ilyen időjárásra van kitalálva. Kérte, szóljunk, mikor indulnánk, hogy ne hiába.

Dani korán megjött. Már útközben hívtam, azt mondtam volna, inkább el se induljon, mert minek. De már jött. Elmentünk hecket enni az Erdei vendéglőbe. Én már rég kész voltam a palacsintáimmal, de nem kezdtem megtölteni őket a karamellizált almákkal, cseresznyékkel, mert ráér, gondoltam, majd Dani hazaviszi. Az étterem teraszán láttuk a sötét felhőket, dühöngött a szél, megjött a hidegfront.

Ahogy beléptünk az ajtón, Besenyő már hívott, hogy kék az ég, elment a front, induljunk! Összevarázsoltam a palacsintákat egy nagy tálba, és mentünk. Mivel Petinek postacíme nincs, Dani csak rábökött az okostelefonján látható térkép egy pontjára, és a GPS-e oda is vezetett. Egy óra múlva pont oda érkeztünk, ahová akartunk. Az elektromos kapuk kinyíltak előttünk; valaki figyelt a távolból. Ki más, Peti.

Örömmel üdvözöltük egymást. Peti tizenéve nem találkozott Danival, meg kellett állapítania, hogy már nála is magasabb, felnézett rá... A négy kutyával semmi baj nem volt. Peti rárepült a palacsintára, tolta az arcába egymás után, és csak jókat mondott.

A teraszra ültünk dumálni. Isteni vörösbort kortyolgattam, egyedül, vártuk, hogy a szél alábbhagyjon. Peti nem ihatott, de sürgette a repülést, hogy azután ő is.

Elsőnek én szálltam be a kis Corvusba, csodás kis szerkezet, minden van benne, ami kell. A környéken szabadon lehet szállni, nincs TMA, nincs senki, akitől engedélyt kéne kérni. Megnéztük a felcsúti stadiont, a közeli arborétumot, amit M. Lőrinc már megvett, a látás száz kilométeres volt - hidegfront után ez jellemző -, hihetetlen messzire láttunk. A szél dobált még rendesen, mégse fájt semmim. A zúzott bordáim is elfelejtettek fájni. Nem akartam műrepülni, inkább csak bámészkodtam. A szilárd pálya mellé a fűre szálltunk le, mert a pályát hozzá nem értő - azóta eltűnt - vállalkozók olyan érdesre készítették, hogy megzabálják a futó kerekeit.

Utánam Dani következett, ő már megtapasztalta - végre! -, mi a műrepülés. Volt bukfenc, leborítás, orsó, átesés súlytalansággal, nagy sebességű áthúzások, szóval Peti mindent megmutatott, amit a gépből ki lehetett hozni. Dani még sose látott ilyet, kíváncsi is voltam az arcára. Boldog volt. Van, aki a műrepüléstől azonnal pánikba esik, és többé nem akarja, de ő nem.

Végre Peti is elkezdhetett borozgatni, amit már nagyon várt. Csodás villányi vörösbort ihattam ott, tudta, hogy ez a gyengém. Megvacsoráztunk, aztán Dani hazahozott. Ő csak vizet ihatott. Féltízre már itthon is voltam.

Dani ma munkatársával, Imivel egy közeli tóhoz jött horgászni. Valami azt súgta reggel: vedd elő a mélyhűtőből azt a marhahúst, és főzz belőe gulyást! Megtettem. Nem volt tervbe véve, hogy hozzám látogatnak, de felhívott, és említettem, hogy fő a gulyásleves. Ez hívó szónak bizonyult. Öt óra felé be is állítottak, felzabálták az egészet a teraszon. Az asztalt lemostam, a székekre párnát terítettem, szóval megadtam a módját. Még hideg sörrel is szolgáltam Iminek.

Szép volt ez a hétvége. Dani meg is köszönte, én meg neki, hogy szállított, lehetővé tette, hogy Besenyőhöz eljussak.

Begubózott életemben ez olyan kitüremkedés volt, amit még emésztenem kell. Nézem a tévét, ahogy szoktam, de észreveszem, nem figyelek oda, mert még az emlékeimet rágcsálom. Jó!

Peti csinált egy szelfit odafönt kettőnkről, de időbe telik, mire megoszthatom veled. Dani is fotózott párat, de tőle alig várhatom, hogy valaha elküldi. Én nem fotóztam. Csak hagytam, hogy történjenek a dolgok.

Szin Feri, drága szerelőm, ki annyi évig szolgálta ki repülésünket, nagy örömömre ismét megosztott velem valamit a múltból:

Arról már biztos meséltem, hogy a Lycoming motor mágnescsapágyai egy rakat szarok voltak, mert beengedték a mágnesbe a motorolajat, valahol felplankoltam, hogy Debrecenben gyártanak ilyen kétoldali szimmeringes csapágyat, megengedték, hogy rendeljek, megjött, beépítettem mindkét gép mágneseibe, tökéletes volt! Igen ám, de a megszakító üllő-kalapácsok szénné voltak égve! Se ebből az alkatrészből, se gyújtógyertyából, és másokból, semmilyen utánpótlásom nem volt! A megszakító-problémát egy szénatéri kisiparos oldotta meg, újakat gyártott a saját pénzemen. Ezeket beépítve, gyönyörűen ki is jutottunk Ravennába, soha, semmi gond nem volt velük. Ha ezt a hatóság megtudta volna, én még mindig börtönben ülnék... Miután a gépeink még 0-km-esek voltak, előjöttek a típusproblémák az Echón. Bocs, de most egy picit muszáj pihennem.

Bocs, de felborultam, mert éjszaka meg nem tudok aludni, csak vergődök, és hülye gondolatok járnak az eszemben. Szóval a ravennai megérkezésünk után pár nappal az Echo (Z-50-es, csodás műrepülőgépünk) letérdelt. Iszonyatos motorrázás. Pár napomba és jó néhány motorindításba telt, mire a hibákat behatároltam. Megtaláltam a rossz gyertyákat, és volt egy rossz kábelkoszorúm. Na most én ezekkel nem rendelkeztem, tehát szóltam a T. delegációvezetőnek, Szepesi elvtársnak, hogy ilyen alkatrészekre lenne szükségem. Őt ez a kérés nem igazán izgatta föl, hiszen az ő fő problémája az volt, hogy hogyan és honnan szerezze be a fia hegymászóköteleit (egyébként büszkén vihorászott azon, hogy most részesül először NATO ellátásban, mert olasz katonák szolgálták fel az ebédet a reptéri sátrakban. Egyedül csak azt kifogásolta, hogy a szállodában, az ágya fölött egy nagy kereszt lóg !)

Miután az Echo-val a Varga Zolika, és a B.József kiskorú - ahogy Hargitai Feri bá hívta - (Balatoni Józsi) szeretett volna versenyezni, ezért, de egyébként is, minden követ megmozgattam a szóban forgó alkatrészek beszerzéséért. A spanyol szerelő kollegám, aki végignézte a kínlódásomat, és aki collos szerszámokkal is segített, mert nekem azom sem volt, csak puszta f...om, meg egy csavarhúzóm, kölcsönadta ezeket az alkatrészeket, mondván, majd jövőre Csabán visszaadom!!! Ők is Z 50 LA-kkal repültek.

Gyorsan beépítettem a cuccokat, motorozás, széria rendben! Beburkolás, Kurunczi Pisti, aki akkor volt az edző, elment berepülni, visszajött, és közölte, hogy továbbra is van egy intenzív rázás. De hogy honnan jön, motor vagy légcsavar, azt nem tudta meghatározni. Na, ekkor tövig basztam a csavarhúzómat a betonba! Az első sokk után felkerestem a cseh szervízt, odajöttek, azonnal lebontották a légcsavarkúpot, és megállapították, hogy az ellensúlyok elmozdultak, ettől van a rázás. Ez még az első generációs Hoffmann légcsavar volt, ahol nem helyeztek be a súlyokon a rögzítőcsapokat a tollba. Igen ám, csak ezt az otrokovicei tanfolyamon elfelejtették velünk közölni!

Miután számomra is teljesen új volt a repülőgép, minden részletében, csak a tapasztalat alapján tanulhattam. Tudod, néhány kiszólás, beszólás, maró gúny, éreztem a T. kollegáim megvetését, ami nagyon rosszul esett, hiszen én a lelkemet kiharcoltam. Szilágyi Tibi, aki elvileg An-2 hajózószerelő volt, és kisegítőként velem kellett volna dolgoznia (így volt "vezényelve"!) soha nem jött hozzám, hogy haver, mit segíthetek! Pedig ő is repülőgépszerelő volt. Csak én égettem a kezem a forró motorban.

Jellemző példa: utolsó nap du.5-6 óra körül gála, gyönyörű kék égbolt, jött a Frecce Tricolori.

Miután másnap hazamenetel, én felraktam a gépeimre a póttartályokat, megtankoltam őket, és igyekeztem vissza az Ancsánkhoz, ahol az egész magyar csapat üldögélt, a digóktól kapott székeken. Minden szék foglalt volt, ott fetrengtek rajta a Raybenekben. Én csak az Ancsa ajtajába tudtam beülni, ahonnan később felmásztam a tetőre. Lentről később az olasz rendezők mindenkit elzavartak, én maradtam az Ancsa tetején, és onnan néztem a Freccét. Fantasztikus gyönyörű volt!

Másnap elindultunk haza, tökig ködben. Velence Ronchi-ban leszálltunk, a kisgépeket egy nemzetközi repülőtéren gurulgatva megtankoltam. Iszonyatos nyomasztó időjárás volt, nagy szél, bejött a Bora. Átnézve az Adrián, a jugó oldalon több ezer méter magas zivatarfront. Nekünk meg pont arra kellett volna menni. Du. 2-3 volt, reggel még a szállodában reggeliztünk, azóta semmi kaja,. A T. delegációvezető nem volt hajlandó fizetni nekünk egy ebédet. Valószínű, elment a pénze a hegymászókötélre. Végül nagy nehezen kaptunk egy száraz szendvicset, és 2 deci üdítőt. Így indultunk neki a zivatarnak.

Én még csak ellettem volna valahogy, de a pilóták! A kabin középen mindig üres volt, ?. ezért én szívesen ácsorogtam ott, élvezve a repülés minden pillanatát, segítve a kapitány és a navigátor munkáját, és közben rettentő sok információt is kaptam. Az Ancsa borzalmasan túl volt terhelve, alig 130-140-el haladtunk, majdnem teljes gázon. Mire átértünk a jugókhoz az Adrián keresztül, még alig voltunk 1600-1700 méteren. Bele az iszonyatos zivatarba. Peti (Besenyei) bebújt az Ancsa hasa alá a Deltával, mert az alsó Majak vörös fénye (hosszúhullám) ködben is látható volt. Szegény Balatoni Józsi csak a jobb szárnyunk mellé tudott bebújni, halott sápadt volt, és integetve kérdezte a rádiófrekvenciákat. Dezső bá-tól megkérdeztem, kimutogattam, de mire ő ráhangolt, már megint más frekin voltunk. Ő az Echóval küzdött mellettünk.

Egyszer csak szólt a Dezső bá (a navigátor), na most nagyon kéne mereszteni a szemeteket, mert kell jönni egy 2000 m-es csúcsnak. Én vettem észre, mert napszemüveg volt rajtam, és talán a ködben jobb volt a felbontása. Rámutattam, ott van pont előttünk! Ekkor Kovács Pali balra leborított, sebességet gyüjtött, spirálozva, átemelkedtünk a hegytetőn, ahol egy NDB adóállomás volt. Hogy a srácok a két kisgéppel hogy bírtak követni, az maga lehetett a csoda. ! Kovács Pali ezek után engem nagyon csúnyán leteremtett, hogy mi faszt ijesztgetem. Na ekkor kijöttem a kabinból.

Kaposváron megtankoltam a bringáimat. Ekkor odaoldalgott a Pali, és megpróbált barátkozni. Tudod akkor nálam elfogyott a barátfelvétel (pedig előtte sokat repültünk együtt a 3-as kötelékkel). Amikor a saját életem is kockán forog, akkor nincs pardon.

Ja, és a legédesebbet még hadd mondjam el: ott Ravennában, az Eb-n, a mellettünk lévő boksz egy olasz grófé, vagy báróé volt. Nagy csapata volt, nyugaton a műrepülést csak a gazdag emberek művelték. Kelet- Európában ez államilag támogatott sport volt. A lényeg, hogy grófék, tökig, talpig azúrkékek voltak, nagyon elegánsak. Azt hiszem CAP-21-gyel indult a csávó. 2 nap után, az állandó motorozásaim miatt máshova költöztek. Remélem, nem untattalak, kézcsók.

Hát nem! Ravennában ugyan pont nem voltam ott - talán ha az évszámot tudnám, azt is, miért nem -, de az egész tökéletesen jellemző történet egy repülőgép-szerelő szemszögéből. Őrájuk annyira keveset figyeltünk, amiért most mélységesen szégyellnem kell magam. Pedig ők nyüstöltek akár éjt nappallá téve, hogy repülhessünk, biztonságban. Mi simán kockáztattuk az életünket naponta, de ők nem kockáztatták a miénket. Dolgoztak szívósan és odaadóan, és általában észre se vettük. Természetes volt. Ezúton kell mindegyiküktől nagyon bocsánatot kérnem. Azért élhetünk még, mert ők jól dolgoztak.

Még valami Feritől:

Ja, és mégegy, a gálán nekünk digó ernyősöket kellett ugratnunk az AN-K-val. Ergo az összes ülést ki kellett szednem. Akkor már igencsak párásodott az idő. 2000-en beküldtek bennünket a tenger fölé várakozni. Esküszöm azt hittem, hogy már Líbiában vagyunk. Mindenhol csak kék víz....Ugratás után 220-szal robogtunk haza, mert jöttek a Tornádók !

Voltam ma is úszni, hogy a hajam-testem rendben legyen holnapra. Így is lesz. A víz tényleg csodákat tesz. Kitakarítottam, összeszedtem a kutyaszőröket, Csót meg is fésültem (hatalmas halom szőr jött ki belőle), így most körülnézni is élvezet.

Háromféleképp karamellizáltam almaszeleteket: fahéjjal, anélkül, vaníliáscukorral. Holnap megsütök ezer palacsintát, amikbe majd ez kerül. Van túró is, meg saját meggylekvár. Remélem, Peti örülni fog. Mással nem tudok kedveskedni. A képet megköszönte, meg a jókívánságokat is, "holnap találkozunk" - így búcsúzott. Én is így búcsúzom.

Megtudtam Danitól, hogy mit "trollkodtam". Mit vétettem! Haverja, Szegedi Peti anyjával - Rozival - én már akkor jóban voltam az Andor uctában - a földszinten lakott -, amikor Dani még azt se tudta, kicsoda. Peti fia számtalanszor aludt nálunk, vittem Gödre, máshová, Rozi is vitte Danit, ha tehette. Most felrakott a Fb-ra vagy harminc képet a kirándulásáról. Ezek közül négyhez fűztem kommentet. Csakis Rozinak szólót. Daninál ez úgy jelent meg, mintha "trollkodnék". Megmondtam ma neki, hogy kapja be. Ősrégi barátnőmnek, szomszédomnak ne legyen jogom négy kommentet írni, hahó! Merthogy mindenki látja? Hát az ember azért rak a Fb-ra dolgokat, hogy mindenki lássa. Kár is erre több szót vesztegetni.

Szarul ébredtem reggel, fájni kezdett mindenem. Borda, váll, boka... első gondolatom az volt, hogy lemondom a szombati repülést. Jöttek aztán a képzeletbeli hangok: már megint begubózol, csak a kifogást keresed... Megráztam magam, és úgy döntöttem: csakazértis, nem hátrálok ki a kihívásból. Dani már lemondta a hétvégi céges buliját miattam, össze kell szednem magam. Megtettem.

Zavar eléggé, hogy Danitól nagyon utálatos messenger-üzenetet kaptam, miszerint én tönkretettem Peti képeit, mert "összetrolloztam" őket. Ami - gondolom - azt jelenti, hogy mindenhová kommenteket írtam. Miközben nem. Azt se tudom, melyik Petiről van szó, Besenyőről-e, vagy Szegedi Petiről, aki legjobb barátja. Nem tudom! Semmilyen emlékem nincs arról, hogy szanaszétkommenteztem volna magam. Nem a szokásom. Nem vagyok ennyire virulens. Talán valami hülye vírus lehet az ok? Valaki helyettem, nevemben ír? Jó lenne tudni, mert míg ez ki nem derül, feketeseggű vagyok Dani előtt. Remélem, egyszer kiderül. Egyelőre csak magyarázatot kértem tőle, hogy pontosan mire is gondol. Még nem kaptam. Csak ülök itten mint rossz anya, vagy bármi, aki rosszat tett, de nem tudja, mikor és hogyan.

84-ben, Csabán történt a vb-n. Angyal Gyurikám aug. 19-én, szombat korán reggel felröppent az Echo-val D.keszire, az aug.-20-i légiparádéra. (Én már előző este felraktam a póttartályokat.) Utána a Peti gépét, a Deltát is átnéztem, de ez már ismert történet: motorágyrepedés, a cseh szervízzel összeállva, motor ki- üza-tartály ki, motorágycsere, motor be, du. a gép már repült. A történet lényege, hogy a Gyurikám tudomására jutott, hogy a Deltával gond van, és a 20-ai Duna feletti bemutatója után, már póttartályokkal, 1000-rel jött vissza Csabára, hogy a srácoknak legyen mivel repülni. Az eredmény: a szárny segédtartók elgörbültek (daka megjegyzése: póttartállyal nagyon szordinóban lehet csak repülni! "Ezerrel" semmiképp!), egy utat engedélyeztem, haza, Börsre. Ősszel már vittük is ki nagyjavításra a gépet Otrokovicébe. Számtalanszor jártunk ott a Technika külker céggel, Szentpéteri Dezsővel, Gyurikával, Petivel, Jucikával, és a Száraz Elefánttal (alias Papp Béla tolmács), és még néhány sráccal. A Dezső bá zakójának a belsőzsebéből, még a 10-ik nap után is előkerült erőspaprika, mindenki levesébe. Hétvégenként sokat kirándultunk a "lelke van" UAZ-ommal. A csehek sokat szopattak bennünket, pl. már az új 300-as gépeknél el akartak nekem adni olyan gépet, aminek az ülésháttámlája nem volt mozgatható. Ezt nem vettem át, ezek után hazaküldtek bennünnket. Újabb kiutazás. És akkor nem beszélek a saját újításaimról, amiket a gyár 1-1-ben átvett, bulletinben közölve. Bocs, lehet, hogy erről már írtam, ez csak úgy most eszembe jutott. Legközelebb Ravennáról írok, ha van kedved hozzá, és ha még nem tettem meg. Csók.

Naná, hogy további emlékezésre biztattam! Ki tudja, meddig és hányan maradnak még egyáltalán, akik emlékezni tudnak csodás múltunkra?

Gratuláltam ma Besenyei Péternek, mert születésnapja van. Ha minden igaz, holnapután találkozunk, jó lesz. Megtiszteltetés számomra, hogy ennyire ragaszkodik a megrepültetésemhez. Mondjuk: ez ő... Ha elhatározza, nincs kiút. Se kifogás. Nem is lesz. Mindjárt elmegyek almákat karamellizálni a palacsintába, amit majd neki viszek.

Neki, akit világéletemben ilyennek ismertem. Szenvedélyes, harcos, karakán és végletesen eltökélt pasinak, aki gyerekkori álmát úgy valósította meg, ahogy senki más. Kitartással, olyan szívóssággal, amit még emberben nem láttam (a testére is igaz ez: akármennyit zabálhat, sose hízik egy dekát se! Irigylem!). Ő ma is az, aki volt, haja színe már nem stimmel, de az összes többi nagyon is. Mondhatom: változatlan! Az idő csak a színeit vitte el, a jellemét, a lényét dehogy.

Első könyvébe, amit magyarul adott ki, volt lehetőségem ajánlást írni: "Szárnyakkal született. Sziporkázó, színes, szenvedélyes. Superman. Szeretem." Láthatod, ügyeltem az alliterációkra...

Nem sok bőr maradt a könyökömön se, lesz időm növeszteni. Van még ilyen a bokámon is, de az nem fotogén. Megjegyzem, pont azon a bokámon, amiben egy rakás vas és csavar van máig, mert bár papíron kétszer is kiszedték, a valóság az ellenkezője (a tb fizeti a kórháznak, de nekem megvannak máig: öreg emberrel nem foglalkozunk alapon).

A tényállás: kutyákat sétáltattam. Hétköznap, kora délután. Pórázon. Láttam, mögöttem két csaj biciklivel közeledik, mellettük két kutya szabadon. Már húztam is az enyéimet, menjünk gyorsan haza, nehogy baj legyen. De a két vakarcs utánunk rohant, már csak arra emlékszem, hogy Csocso oldalt rástartol az egyikre, engem megpördít a tengelyem körül, a pórázt szorítom, aztán eldőlök, mint a zsák. Macira estem, aki felvisított, miközben Cso megrágta a kis, fekete kutyát. Vér nem folyt, csak az enyém. Miközben éreztem, nem kerülhetem el a zuhanást, bevillant, inkább hagynom kell, mert ha kicsavarom a rossz lábamat, az nagyobb baj lenne. Szóval feküdtem, míg a kis kutyát kiszedték Cso szájából.

Kaptam Besenyőtől koordinátákat, légifotókat, úti fotókat, szörnyen alapos volt. Dunakeszin bemutatózik szombat délután, így kb. 5 órára lesz jó odaérnünk hozzá.

Továbbítottam Daninak az egészet. Ma elmondta, hogy azon a napon nagy céges bulija lesz, de miattam lemondta. Miattam? kérdeztem csodálkozva. Naná, te fontosabb vagy, mint egy céges buli. Úgy látom, baj van az önértékeléseddel - tette hozzá. Helyeseltem: az lehet a baj.

oldalt, villámtérképeket mutat, de minden képlet megáll a Dunánál. Sose fog átjönni hozzám! Most voltam úszni, szép, fekete az ég nyugaton, dörög is, de nem látszik közeledni. Persze megint egyedül úszkáltam, a víz csodás. Félhat van, és eléggé sötétkés. Bár esne!

Vittem egy szatyor cseresznyét szomszédnak, felakasztotam a kerítésre. Gabi már hívott is, hogy megköszönje. Biztattam őket, jöhetnek szedni, van bőven. Én nem szeretnék létrára mászni, hogy elérjem a legszebbeket. Másszanak ők, fiatalok.

Félhét lett, a nap is kisütött. Mondtam, hogy fújhatom ezt a vihart is... minden jó másnak jut.

Vártam tegnap a vihart nagyon, nem is locsoltam, reménykedtem valami vízáldásban. Nem jött. Szél volt csupán, távoli dörgések (Maci a kanapé mögött, ebből tudtam, de nem is hallottam), aztán semmi. Mire későn úszni mentem, megint mindenki eltakarodott, ami jó volt. A locsolást nem úsztam meg ma se. A hátsó udvar még hátravan. Lassan a fűkaszámban is cserélnem kéne a madzagot, mert a természet nagyon felütötte a fejét. Furcsa, hogy egy nyírás után mindig másfajta növények bukkannak elő. Most nem fű, hanem apró leveles dolgok. Sokan.

Szomszédom kertjét reggel meglocsoltam, macskákat kiszolgáltam tejjel, kajával, s mivel azt hittem, csak este jönnek meg, esetleg nem lesz vacsorájuk az ünnepnapon (pünkösd van!), sütöttem nekik hurkát hagymás krumplival. Kora délután átvittem meglepetésnek óhajtván otthagyni, de már itthon voltak. Mindegy. Azért otthagytam. Valamit csak kezdenek vele. Azt hiszem, a valakiről való gonsokodás igényét fel kell ismernem magamban. Tekintve az örömöt, amit nekem ez okozott.

És váratlanul nagy kutyaugatás miatt kinézve az ablakon Szilit láttam meg biciklivel, vigyorogva a kapunál. Csak úgy benézett, cigiért indult a faluba. De hozott nekem ajándékba két üveg bort. Ahhoz képest, hogy egy percre jött, egy órát dumáltunk. Mondtam neki, hogy Besenyő hétvégére tűzte ki az én megrepültetésemet, mire ő ódákat zengett a kis Corvusról, amit már ő is kipróbált, s amivel majd én is repülhetek. Ha Dani igent mond. Még nem válaszolt, jó-e neki a szombat. Ezért én se tudok Besenyőnek válaszolni. Daninak ez egésznapos program lenne, értem jönni, elvinni, visszahozni, hazamenni... igen nagy áldozat. Nélküle viszont nem megy.

Azannya, megnéztem a leveleimet, Dani az "el tudnál vinni?" kérdésemre azt írta: el, persze. És még vigyorpofa emoticon is volt hozzá. Jahú! Már csak koordinátákat kell egyeztetnem Besenyővel, mert soha nem találnék oda hozzá. Amennyiben saját birtokán óhajtja ezt. Voltam már ott, de ő vitt. GPS nélkül nem tudnám megtalálni. Daninak viszont ez van.

Ez ma úgyse derül ki, úgyhogy elmegyek úszni. Elmúlt hat óra, biztos megint egyedül leszek a tóban... ami jó.

Ma is tök egyedül úsztam a tóban, pedig szombat van. Igaz, majdnem öt óra volt, nem tudják, hogy ilyenkor legjobb a víz. Megetettem a szomszéd macskáit (hat kis négyhetes kölyök tolong egy ládában, rajta, akarjaktok belőlük! Nagyon édesek! Van köztük egy kékesszürke csoda is... A többi inkább fekete, fehér cipőkkel és partedlival).

A szembeni szomszédhoz sok autó állt be, óriási tüc-tüc hangjait hozza a szélcsend. Nem lesz csendes éjszakám, de nem bánom, szeretem őket, a lelkem velük fiatal.

Petit emlékeztettem, hogy világéletemben 9 évvel öregebb voltam nála, ne akarjon már műrepülni velem. Inkább Danival. Elsőre azt válaszolta, nem baj, ha Dani is jön, de neked kell repülni! Utolsó üzenete:

Mami ! Nem műrepülni ! Repülni ! Csak egy laza utazós.bámészkodós repülés. Na.

Danit nyüstöltem előtte, hogy ragadja meg az alkalmat, és inkább ő használja ki e lehetőséget, talán csak nem fél?, amire ezt válaszolta:
Nem félek a műrepüléstől, biztos élvezném, egyszerűen csak úgy gondolom, már így is eleget tett értünk a Peti. Nem akarok még többet kérni se kapni tőle! Imádom és becsülöm őt azért, ahogy veled bánik, ezért bármit megadnék neki, de mivel neki mindene megvan, így nem tudom viszonozni, és ez zavar.

Közben elidőztem a mami megszólításon...
Először nagyi voltam, amit még Tibi ragasztott rám úgy 37 éves koromban, kissé megalázni akarván, amiért a keret összes srácánál 8-10 évvel öregebb voltam. Nem jött be neki, mert szerettem, ha így hívnak. (Aztán hirtelen szerelmes lett belém, és öt évig együtt voltunk...)

Petinél ez mamivá alakult hamarosan, így neki már harminc éve mami vagyok. És nézd csak: sikerült belenőnöm! Ami annyi évig vicc volt, az immár valóság. Ezen kellett elgondolkodnom. Meg az idő múlásán. Arra csak ma gondoltam először, hogy közben ő is papi lett, mi tagadás... Mindig is jók voltunk együtt. Papi elviszi mamit repülni, szépen, lassan, öregesen; hát nem klassz? Ezt tényleg nem utasíthatom vissza. Majd lesz valami.

Besenyővel leveleztem a fotók ügyében, amiket Nagy Balázs - isteni fotós! - révén oszthattam meg a Fb-on, végül összekötöttem őket, tárgyalják meg.

Bevallom, szíven ütött ez az ajánlat Petitől. Első reflexem az volt, hogy nem (a második is az), hisz decemberben hetven éves (!) leszek. Viszont örömmel felajánlanám ezt a lehetőséget a fiamnak, aki még sose műrepült, maximum az Ancsát és a Cessnát ismeri, amivel vagy én, vagy más elvitte, de egy bukfencet se látott kabinon belülről. Az igazi örömöm az lenne, ha végre ő is megtapasztalná a g-ket, a dimenziókat fönt és lent, nemcsak vízszintesen. Remélem, kedvező válasz érkezik.

Sose hittem volna, hogy Petiből "kutyás" ember lesz, sok évig semmi affinitást nem mutatott ez irányban. Tudom, hogy van ez: jön egy kutya - pláne kettő -, és az ember átváltozik. Mondhatom: megváltozik. Az ő hűségük, odaadásuk, szeretetük új dimenzióba repít.

A szúnyoghálófestés nagyon nem sikerült. Mikor kiöblítettem, megint majdnem teljesen fehér lett. Mindegy. Tíz perc alatt megszáradt kint. (Furdal a lelkiismeret, hogy mikor Zsuzsi menyasszonyi ruháját megláttam a készülődő szobájában, és megtapogattam szoknyáját, azt találtam mondani, ilyenből tervezem a szúnyoghálómat. Megint olyat mondtam, amit nem kellett volna. Nagyon bunkó tudok lenni néha, az a baj, hogy csak utólag veszem észre. Az őszinte gondolat, ami hirtelen kitör, nem mindig szalonképes. Ám most azt kell mondanom: tényleg ilyen tüll az, amit nemsoká felragasztok az ablakra. Még az is előfordulhat, hogy az esküvőiruha-készítők ezt tízszeres áron adják. Erről nem tehetek... Csak arról, hogy a pofámat időben befogjam).

Egyedül úsztam ma a tóban. Csak a távolban láttam egyetlen derékig sétáló lényt a vízben, pedig a víz isteni. Hatalmas vízfelület, körben kizöldült nádasok - nem is értem, hogy csinálják, mikor télen mind száradt kórónak látszik -, buja fák, nyugati szél... Aztán a bűzlő, hullaszagú szemetes láda, amibe még hétvégén ki tudja, miket dobtak bele, de nem viszi el senki, s ami mellett muszáj elmennem befogott orral.

Reggel még keleti szél fújt, ilyenkor lószagot érzek. Még nem láttam erre lovardát, de tudom, hogy van. Biztos, hogy tőlem keletre. A szagukat szeretem, lovak patái nyomát is néha látom a sóderos úton. A nyugatra forduló szél bizonyosságát az adta - nemcsak a hullámok fejemhez csapódása -, hogy a bűzös szemétláda szagát még a sarokig is utánam hozta.

Biztos, ami biztos, locsoltam egy nagyot a hátsó kertben ma is. Délutánra ígértek egy hidegfrontot, mindjárt hat óra, de nyomát se látni. Ahogy szokott, ez ma is elkerül minket. Jó volt ez nagyon, mikor itt sátoroztunk tíz évig, tényleg. De most már nem sátorozok, kéne a locsolás az égből. Nem jön. (Maci most feküdt be mellém, lehet, hogy ő már hall valamit? A szél is mozgatja a fákat, reménykedem.) Add már, uram, az esőt!!

Árnyékban olvastam a teraszon, előttem a napos részen szállongott kiszámítható siklópályán egy nagyobb nyárfapihe. Alatta az árnyéka hűen követte. És találkoztak. A pihe pont az árnyékára szállt le... jó volt tudni, hogy ez biztosan így lesz.

Először mentem ma úszni a tóban. Nem volt hideg. Legalább 33 fok van ma, itt bent csak 27.

A legfontosabb, hogy Daniék hazatértek olaszországi nászútjukról biztonságban. És rögtön fel is hívott, ami még annál is fontosabb, sőt megható. Dióhéjban elmesélte, mennyire óvták őt ismerősei az olaszok vezetési káoszától, ő viszont élvezte, mert azt látta, figyel mindenki egymásra, ha nem indexel is, lehet tudni, merre akar menni, kaland volt és semmi veszély. Mára több nem is kell.

A lépcsőm fölötti villanykörte megadta magát annyira, hogy foglalat nélkül a kezemben maradt. Tegnap óta több szerszámmal próbálom a beégett foglalatot kinyerni, de még nem sikerült. Csak hajlik, szakad, de nem forog. Nehezen hiszem el, hogy ha másnak sikerülhet, akkor nekem miért ne! Pedig most itt tartok. Vaksötétben kell felmásznom este a lépcsőn.

Villanykörte-keresés közben egy eldugott kosárban gondos, holland elődeim által itthagyott dobozkában tüll szúnyoghálóra találtam. Ragasztószalag is van hozzá. Nem tudom, öt év - vagy tán több - után fog-e még ragadni. Viszont a tüll fehér. Nem tudom, láttál-e fehér szúnyoghálót, nekem borzalmas. Már a színe is. Meg az, hogy minden kilátást elvesz. Miközben a fekete szinte semmit. Azzel kell élnem, ami van, ki nem dobunk semmit. Főztem egy köcsögben két zacskó teát, meg egy kanál kávét, és beleáztattam a hálócskát. Órák óta ellenőrizgetem, de alig fogja meg a szín. Benne hagyom reggelig, úgyis csak az új napon száríthatom meg. A mai már eltávozott bokraim és fáim mögé. Mindjárt hét óra van estefele. Kutyáim tántoríthatatlanul bevették magukat elébem a szőnyegre, mert a vacsoraidő közelg. Néha kirohannak ugatni egyet, de aztán fej-fej mellett visszatérnek és szemrehányóan néznek az arcomba. Egyértelmű üzenet ez. Kaja!

Valamelyik adón végignéztem egy sorozatot Hitler életéről. Megdöbbentem, mennyi hasonlóság volt felfedezhető bizonyos vonatkozásban, ami nagyon is a jelen.

Eszembe jutottak Mutti lelkes mondatai, miközben a kölni konyhában reggeli kávénkat ittuk: igen, akkor mindenkinek volt munkája, akkor ment a gazdaság, mindenki jól érezte magát... A gondolatkészletem megvolt ugyan - nagyon is -, de a szókészletem szerénysége miatt - amit utólag szerencsének tartok -, nem tudtam megszólalni. Tehetetlen némaságomat utálva végül gondolatban bólintottam: vannak még, akik ezt így gondolják. Hiába az értelmes szó, ami az én számból nem tudott kijönni úgyse. Falak ezek, amin nem törhet át az értelem, a tájékozottság, amennyiben a kijelentő egyiknek sincs birtokában.

Ez lehetett békés együttélésünk és kölcsönös szeretetünk záloga: nem tudtam időben semmire visszavágni, semmi kritikát megofgalmazni, amire igen hajlamos vagyok. A nyelvtudás hiányának esetemben komoly előnyei voltak: nézeteltérésünk sose volt, mert nem lenyelnem kellett a véleményemet, hanem csak képtelen voltam megfogalmazni. De jó! Az aktuális pillanatok elmúltak, el is szállt belőlem gyorsan minden gombóc, ami torkomba gyűlt néha, úgy csapótt le végül, mintha toleráns, türelmes lény lennék, aki akkoriban igencsak nem voltam. Legyinteni tudtam az egészre, és ez tényleg így volt jó. Tanulságként ajánlanám sokaknak ugyanezt. De sokszor kimondtam volna olyasmit, amit biztosan megbánok később! Mivel német tudásom nem állt a helyzet magaslatán, hallgatni voltam kénytelen. Ezt sose bántam meg. Ebből született meg a Mutti és közöttem haláláig tartó igaz szeretet, megértés, elfogadás. Talán durvának, vagy érzéketlenségnek tűnhet, de az egyetlen ember, aki miatt egy pillanat alatt könnybe lábad a szemem, az ő. Sok barátot, repülőt, szüleimet is elvesztettem, még szerelmeket is, mégis így van. És marad. Mutti ártatlansága, naivitása, mindent odaadó szeretete velem és Danival szemben - dehogy szemben, irántunk - oly őszinte és magától értetődő volt, amit azelőtt és azóta sem kaptam senkitől. Pedig úgy zuhantam bele az életébe, mint egy pusztító meteor: terhesen, hirtelen, mindent felforgatva. Az imádott fiával is szembeszállt értem. Értem, akinek egy szavát se értette, egy szokását se ismerte, csak annyit tudott, hogy a büdös komcsi világból csöppentem oda. Nem fontolgatott ő semmit: azonnal kiterjesztette rám védőszárnyait, elfogadott, etetett, gondoskodott rólam, később aztán Daniról is ugyanígy. Haláláig. Hálás vagyok sorsomnak, tudatlanságomnak, hogy sose tudtam visszaszólni neki, ha ellenvéleményem volt, mert nem érdemelte volna meg.

Amíg vele laktam - laktunk -, tükörfényesre pucoltam a lakását - lakásunkat -, amit ő eléggé elhanyagolt. Ő nem vette észre, csak a rokonok, mikor látogatóba jöttek. Nem is kellett több visszajelzés. Élveztem, hogy tehetek valamit. Nem tudom, más anya is így van-e ezzel, de én szülés után tisztaságmániássá váltam. Tiszta röhej, de még a vörös padlószőnyegen felbukkanó fehér kis hibákat is - Mutti nappalijában - vörös filctollal festettem be négykézláb mászva, hogy az összképp jobb legyen. Ő nem vette észre, de nem zavart. Nekem kellett.

Nyolcvanhárom végén hazaköltöltöztünk Danival, ő a teraszról integetett az autónk után, és sírt. Németeknél ez a fajta érzelemnyilvánítás egyáltalán nem szokás. Ők csak kezet szoktak fogni. Ölelés lehet néha, de a puszi kizárt. Mutti ebben is más volt. Ja, mikor terhes koromban bevásárolt nekem ruhákat, az áruházi mozgólépcsőn lefelé adtam neki két puszit, teljesen kiakadt. Mivel ikertelefonunk volt a lakásban, nem dicső módon kihallgattam, hogy áradozott örömmel valamely barátnőjének, hogy az Olga megpuszilta!

Még tizenegy évig minden héten kaptunk tőle csomagot. Első időben hatalmas doboz Pampers pelenkákat, ami nálunk még hírben se létezett, később ezer ruhát, játékot, csokit. Mikor az autóm lökhárítója széttörött, vagy a kulcsa elveszett, azt is mielőbb postára adta. Minden évben kimentünk hozzá, ő is gyakran elvezetett Magyarországra miattunk... Aztán 94-ben vége lett. Sosem fogom megtudni, miért és miben halt meg. Senki nem mondta. Tudtam, hogy tüdőrákja van, de az orvosok szerint azzal még sokáig élhetett volna. Mégis egy napon összeroppant, és már nem jött ki a kórházból. Amikor nem hívott fel, ahogy szokott, megkértem Ágit, ki perfektül beszélt németül, hívja fel a rokonokat, miért jelez a telefonja folyton foglaltat. Rossz sejtésem beigazolódott: a telefont kikapcsolták, mert meghalt. Nem akarták tudatni velünk a temetés idejét, de Ági kiszedte belőlük. Kocsiba ültünk, és tizenegy óra alatt ott voltunk Kölnben (az írásos gyászjelentés csak három nap múlva érkezett a címemre, így akarták elintézni!). A tizenkét éves Dani akkor látta először az apját a szertartáson, és fogott vele kezet. A templomi búcsúztatáson én bőgtem egyedül. Furcsán is néztek rám. Akkor is, mikor egy egész rózsacsokrot dobtam a sírgödörbe, miközben - német szokás szerint - a többiek egy temetőszolga által kikészített dobozból egy-egy szál virágot hajítottak oda előírásszerűen.

Walter Extra szállodai szobát bérelt nekünk, nyilván egyik rokon sem óhajtotta a társaságunkat. Ez abból a türelmetlen várakozásból is látszott, hogy mikor megérkeztünk tizenegy óra száguldás után este kilenckor, csak egy vajaskenyérrel szolgáltak némi sajttal. Utána gyorsan elvittek a szállóba. Éhesek maradtunk rendesen. A vendégfogadás nem a németek erőssége - kivéve Muttit. Ő mindig májgombócos húslevessel várt, sült hallal, salátával...

Walter Extrának annyi üzenetet hagytam a szálló portáján, mikor a temetés után hirtelen kijelentkeztem és hazaszáguldottam, hogy "Hit the road Jack, and don't you come back no more no more..."

Nem történt semmi. Eső pláne nem. Élvezem a hűvöst. Bár így maradna. De nem fog, hétvégére 30 fokot jósolnak.

Normális cseresznyefa egy méteres ágán akár egy kiló cseresznye is érhet. Nálam az átlag 3-4 szem méterenként... naponta söpröm össze, ami lehullik: elszáradt, barnult törmelék, sose kifejlődő gyümölcskezdemények satöbbi. Nem látszik a fa betegnek. Talán elfagyott, vagy van olyan betegség is, amit csak Bálint gazda állapíthatna meg.

Undorodj velem: pukkant a papucsom talpa alatt valami, és vér fröcskölt szét. Azannya! Borsónyi, jóllakott kullancsra léptem. Csak úgy a padlón. Egyelőre ránézni se bírok, hagyom, száradjon, múljon el valahogy, átlépem a foltokat. Azért jobb, hogy nem valamelyik kutyámban szívja magát tovább. Meghozta ma az állatorvos a Kiltix nyakörveket, már fel is raktam. 11 rugó ez is. Ma átutaltam az első 25 ezret a házam miatt. Meg az utolsó 13k-t a víz túlfogyasztás miatt. Meg az Elmű, meg az Invitel, meg a UPC... és a hivatalos víz- és szemétszámla még meg se jött. Tiszta csőd. Új postás van, aki összevissza kézbesít. A Gesztenye utcát Diófának nézi (fa-fa...), a címzett neve nem érdekli, csak a házszám stimmel. Nem lehetek biztos benne, hogy a számláim nem miatta késnek-e. Aztán majd szívhatok.

Tanultam valamit: ne ülj az eresz alá az árnyékba olvasni. Igen gyors menetben egy kanárisárga, méretes pók ereszkedett a dekoltázsomba föntről. Ilyen gyönyörűt még nem láttam, mondom utólag, de első reakcióm a vitustánc volt. Ledobtam a ruháimat, söpörtem magam, ahogy kell. A szépséges, sárga pók felszívódott, pedig jó lett volna látni, merre megy. Hogy megnyugodjak.

Ahogy mondtam, szeretem tudni a jelenségek okát. Csapódás, koppanás, dübörgés, reccsenés; ami nem ismerős, az addig foglalkoztat, míg ki nem derítem, miért. Tegnap Maci egyfolytában lábam alá bújt, majd a kanapé mögé. Mondtam neki: nyugi, nincs vihar, felhő is alig, mi bánt? Nem mondta meg. Ma értesültem a híradóból, micsoda vízözön volt Pesten. Nyilván égiháború is. Hozzám a hangja se jutott el, nemhogy akár egy csepp eső esett volna, de kutyám nyilván vagy érezte, vagy érzékeny fülével hallotta. A légnyomáscsökkenést a törött combom is jelezte, de a vákuum központja ezek szerint a főváros térségében lehetett. Odament minden, sajnos, nekem nem adott belőle semmit. Pedig vártam. Egy alapos, ingyen locsolás mindig nagy öröm. És ma is, ahogy látom, elkerül az égi áldás. Beszürkült az ég, de több semmi. Ezekből a felhőkből nem várhatok vizet.

Apám mesélte, hogy a háború idején, amikor a macskájuk bebújt a szekrénybe, már tudták, közeleg a légitámadás, bár még senki nem hallotta a gépek zúgását. Tudom, a macskák kivételes hallással bírnak, de azért a kutyák se kutyák. Nálunk biztos jobbak.

Megjöttem, már a nap is kisütött. Furcsa egy hely ez: ide semmiféle meteorológiai előrejelzés nem érvényes. A prognózishoz hozzá kéne tenniük: kivéve Délegyháza körzetét... mert ott nem tudjuk, milyen idő lesz. De javarészt sokkal jobb, mint máshol.

Ilyen csapra csavarható izét kérek, mutattam a boltban, mire megállapították, hogy ezt csak kutya rághatta így szét. Talált, mondtam. Gyönyörű, új le-fel csavarókat vettem, azóta már spriccelés nélkül locsolok. Ez igen nagy öröm.

Hazaérvén mindenütt poloskaszagot éreztem. Leültem a kanapéra, ott is, máshová mentem, ott is. Lehajoltam bedugni a telefontöltőmet, erre leesett a fejemről egy félhalott poloska hanyatt. Hát ezért! Már túlvagyok rajta, hogy ettől a hideg rázzon, de legalább nem csalódtam a szaglásomban. Nem úgy koppant, mint egy száraz falevél, hanem mint olyan, akiben a bűzmirigyek még telve vannak. Utálom, ha nincs magyarázat valamire, ez most legalább megvolt.

Úgy látszik, hajóznak a Como-i tavon. Szó persze egy se, csak pár kép, de nekem ez is elég.

Hogy szarságról is beszéljek: ma kihozták az önkormányzat határozatát, miszerint a 360 ezerből elengednek 160-at méltányosságból, de a 200k-t fél év alatt ki kell fizetnem havonta 25 ezerrel. Körülnéztem: miről mondhatnék még le? A cigiről nem fogok, ne is reméljétek!

Az energetikai cégtől is felhívtak, apró mulasztás tényleg volt, egy oszállyal feljebb minősítették a házamat. Mélységesen kevés így is. Olyan követelményekről magyaráztak, mint napelem, háromrétegű nyílászárók, 30 centis falvastagság stb. Hadd röhögjek! Most már mindegy, lesz, ami lesz, elküldöm a papírjaimat, aztán döntsék el, amit el kell. Idáig tudtam harcolni, tovább nem megy semmi téren.

Jó nagy "Donnerwetter-Blitz" volt az éjjel, viszont amit hozott vízügyileg, az csak a port verte el. Azt se igen, mert az út ma is porzik, és locsolnom kellett. Viszont egy jó filmnek a végét levágta egy villám - ilyenkor a hülye tányérom leállítja a videót -, és szegény Maci félelemtől reszketve felmászott az ágyamhoz a meredek lépcsőn, hiába próbáltam lebeszélni erről. Bal kezemet neki lógattam le nyugtatásul, jobb lábamon a macskát simogattam, így próbáltam szundítani. Távolról sem izgatnak az égiháborúk, de arra félálomban is nyitva volt a fülem, hogy Maci hogy megy le a sötétben a 45 fok meredek lépcsőn, és mikor. Vártam a zuhanást, de szerencsére nem jött. Utána végre tényleg tudam álmodni is valami jót. Tudom is én már, mit, de jó volt. A vörös napkelte nézett be az ablakon félötkor, mikor Cicaját leráztam a lábamról és felkeltem.

Dani szűkszavú, de ígéretéhez híven legalább képet küldött "Hely 1" címmel. Ami a Lago di Como, ahová tegnap megérkeztek:

Nem csoda, hogy annyi híresség akarja ezt nézni saját vityillójából... Nem hiszem, hogy látni fogom én is valaha.

Anyám jut erről eszembe, ki mindenáron velünk akart jönni Görögországba, ahová egy tizenötfős ifjú társasággal már befizettünk nagy bulik reményével. Akkor már hetvennyolc éves volt. Mondtam, anyám, nyár van, ötven fok az autóban, mindenki fiatal, mindenki bírja, de te hogy bírnád? Nemet mondtam. Öngyilkos lett (élete során elég sokszor volt ez a végső fegyvere legtöbbször apám irányában, de sose ment vele sokra). Elérte, hogy itthon maradjak, pénz elúszva, én meg mentem utána egyik kórházból a másikba, végül a pszichiátriai - akkor még meglévő - klinikán heverte ki az altatókat, amiket bevett. A környezet borzalmas volt. "Vigyél innen haza, megígérem, hogy jó leszek!" - könyörgött. Persze, hogy vittem, egy darabig "jó" is volt.

Hát... időről-időre elsötétült pupillákkal fogadott reggel a konyhában, alighogy beléptem, könyökkel meglökött: "mi az, már köszönni se tudsz?" - mire kinyögtem a jóreggeltet, már megtörtént. Látszott, hogy rossz napja van, meg nekem is.

Egyszer csak megjelent a pici Dani ajtaja előtt bömbölő táskarádióval, hogy ő most bemegy hozzá. Miért? Mit akart? Nem mondta. Én gyorsan beugrottam, belülről az ajtónak támaszkodtam, nehogy a gyerek felébredjen. Próbált benyomulni, de nem hagytam. Egy idő után feladta, saját szobájába vonult, a paplan tetejére feküdt, és magára nyitotta az ablakot (tél volt). Most így akar meghalni, mondta, megfagy, vagy legalább tüdőgyulladást kap. A miértekre most se jött válasz.

Amikor az NSZK-ból hazaköltöztem, ő másfél szobás panelban lakott. Befogadott a gyerekemmel, persze. Azután egyetlen kintről hozott vagyonomat, az akkor nagyon menő Ford Sierra kombimat eladtam, hogy egy szobával nagyobb lakásba költözhessünk (27 évig laktunk ott). A kéglit felújítottam padlótól plafonig, és azt mondtam anyámnak: amíg élsz, gondoskodom rólad, mindent fizetek, a nyugdíjaddal azt teszel, amit akarsz. Ha főzöl, arra is én adok pénzt. Így is volt. Barátnőinek büszkén dicsekedett ezzel.

Aztán mégis időnként kitört és elborult az agya. Közben pedig imádta unokáját, törődött vele, vitte állatkertbe, dicsérte, milyen udvarias, rendes kis srác, vigyázott rá, mikor repülni mentem, bíztam is benne, olyankor lehetett. Azért sokkal többször vittem Danit magammal akárhová, versenyekre külföldre is, mint ahányszor otthon hagytam, már pici korától.

Sose fogom kideríteni, mi szikráztatta ki időnként anyám szeméből a gonosz villámokat, amikkel pusztítani akart akár minket, akár magát; valamit vagy valakit. Már rég nem volt más senkije, csak mi. Tudom, hogy szeretett minket. Talán nem tudott a korába beletörődni, a fokozott figyelem hiányába, amiben sokáig sütkérezett, hisz menő tornász és nagyon szép nő volt... nem tudom. Nem mondta. Számos öngyilkosságát úgy intézte, hogy a balhé jó nagy legyen, de ne végzetes. A közönség mindig kellett. Kegyetlen vagyok? Lehet. De tényszerű.

Először az 56-os - akkor még ellen- - forradalom alatt mondta azt, hogy fáj a szíve, masszírozta is magának. Nyolc éves voltam, naná, hogy halálra aggódtam magam miatta, de mintha ezt akarta volna. Még az én aggódásomra, sajnálatomra is szüksége volt. Egy év múlva, mikor megtudta, apám talált magának egy nőt - rég ágytól-asztaltól elkülönültek már, anyám rég mással járt -, ismét öngyilkos lett. De közben felugrott az ágyból, egy párnával apám fejét csapkodta, és büdös kurvákról kiabált. Aztán lehanyatlott. Ott zokogtam az ágyánál kilenc évesen, komolyan vettem utolsó kívánságait, amiket hanyatt fekve, párnák közt suttogott el, a lelkem összetört. Apám megfogta a kezemet, és elvitt a Híradó Moziba, ami nonstop üzemelt. Nem tudtam, hogy látom-e még élve anyámat, azt se tudtam, mi történt vele, csak hogy haldoklik. Még napokig ápoltuk, etettük, aztán talpra állt. Nehéz ezt elfelejteni, tisztán az agyamban maradt. Történt mindez, és még sok más egy hetedik kerületi, Izabella utcai szoba-konyhás lakásban, ahol össze voltunk zárva tizennyolc éves koromig... Anyám akkor elköltözött rég-rég meglévő szeretőjéhez, és kicsikarta, hogy feleségül is vegye.

Apám mindig Gödön töltött minimum fél évet tavasztól őszig, e szokását akkor sem adta fel, mikor anya elköltözött, s én tinédzserént magamra maradtam. Már senkit nem érdekeltem. Úgy is mondthatom: a végtelen szabadság jött el. Tizenhat éves koromtól dolgoztam, mellette jártam esti gimnáziumba. Csak magamra számíthattam. A végtelen szabadság azzal járt, hogy nekem kellett kitalálnom, hogyan éljek, miből és meddig. Néha úgy éreztem egyedül a takarítatlan, mocskos szoba-konyhában, hogy megdöglök a magánytól, céltalanságtól. Nem tanítottak meg a rendes életre, főzni se. (Először harminc évesen főztem egy "húslevest" - akkori első férjemnek -, amiben csak hús és só volt. Mit kaptam érte! Férjem anyja szakácsnő volt...)

Anyámat végül nem öngyilkosság vitte el, hanem tényleg a szíve, egy perc alatt, egyedül, otthon. A 12 éves Dani talált rá, mert előbb ért haza, mint én. Most 27 éve (ez a 27-es szám mindig beköszön az életembe...). Dani ezek után szörnyen deviáns lett. Ki csodálná? Kirúgták hetedikben az általánosból, átvittem egy másik iskolába, ismét hetedikbe. Sikerült. Aztán gimnázium, onnan is kirúgták, átvittem egy másikba. Az jó érettségivel zárult. Még matekversenyt is nyert. Jött volna a főiskola, Neumann, simán felvették a jó jegyei miatt, de nem bírta, mert tanulni kellett volna sokat. Évek kallódása, munkahelyek, míg végül egy banknál ragadt meg. Saját erőből, levelezőn végezte el végül a gazdasági főiskolát, Zsuzsival együtt (miután már ráébredt, hogy tanulni érdemes), és most sínen van végre. A magányos küzdelmeimet ne akard tudni. (Hányszor borultam az asztalra bőgve, hogy én innen el akarok menni, ő nem becsül semmit, nem csinál semmit, csak zabál és követelődzik... és kurvaszemtelen, és lenéz, mindent jobban tud, káromkodik és utál, és nem tudok olyat tenni, amit meg ne kifogásolna, szóval rossz anya vagyok. Közben mégis mindhárom állásom pénze rámegy, fizetem, hogy kétszer is hiába akart jogosítványt csinálni, nem tanult, de rengeteget fizettem érte, és ellopja az autómat, és éjjel buliba megy vele, aztán hazavontatják, mert lerohadt, aztán hajnalban egy hatalmas kukát vontat fel az előszobába részegen, hogy az még jó lesz valamire, a pénzemen megrendelt pizzák dobozában sorra kidobja a legjobb késeimet, amikkel felvágta a haverjaival, és bár elvittem Floridába több jó haverommal, ott is csak szégyenkeztem amiatt, ahogy beszél velem mindenki előtt, és ugyanez volt Cipruson is, Svájcban is, Krétán is, meg még vagy húsz országot sorolhatnék...)

És most azért furdal a lelkiismeret, mert - valóban - színházba sose vittem el. Magamat se. Pénzem se volt pont erre.

Hogy ez most miként fordult ki belőlem, fogalmam nincs. Tán a frontátvonulás teszi. Bocsánat!

Nem hittem volna évtizedekig, hogy mindezt megérhetem. Gondolhatod, mennyire jó! Hogy mégis.

Láttam a videóit, ahogy műlábával egyre szebben jár, aztán repült is, mind azt hittük, sikerült! Nem emlékszem olyan arcára, ami nem mosolygott volna.

Az utolsó CT-leletét, amit közzétett, megküldtem orvosbarátnőmnek azzal a félénk kérdéssel: vajon azt jelenti-e ez, amit én is látok? Hogy reménytelen? Orvos sose mondhatja azt, hogy reménytelen, de mértéktartó válaszából pontosan tudtam, hamarosan elveszítjük Zsuzsit. Hogy ilyen gyorsan, néhány hét alatt, azt nem hittem volna. E pár hétben nem volt olyan nap, hogy reggelre kelve ne imádkoztam volna érte.

Felháborít, hogy egy ilyen életigenlő, minden szenvedélytől mentes, csak a sportjának élő lány így ment el! Mit véthetett vajon, hogy ezt a sorsot kapta? Nincs igazság a földön, tényleg. RIP.

Az energetikai tanúsítványomat, miután átutaltam a 22k-t, megküldték, tök alkalmatlan a házam. Szigetelés kéne, nyílászárók cseréje, meg ilyenek. A többi hat oldalt a kutya se érti, különben is picsányi betűkkel írták. Küldtem egy levelet a feladónak pár kérdéssel, pldául azzal, hogy a felmérést végző kollégájuk vajon alkalmatlan-e, mivel azt mondta, a ház megfelelő e-ügyileg.

Mondd meg, egy duplafalú faház dryvit szigeteléssel vajon még hogy szigetelhető tovább? Én nem értem. És a duplaüvegű ablakaim miért nem elég jók? A panelban, ahol éltem, mindenütt pont ilyen volt. Senki nem emelt kifogást, mikor a lakásomat eladtam.

Az apróbetűk közül kisilabizáltam, miszerint a padló talajon áll. Asszák meg! Negyven centis betonalapon vagyok szigetelt padlóval. A hülye is látja, ha bejön a kapun.

Ne puffogj tovább, Daka, péntek este van, hétfő előtt úgyse jön válasz. Bezsebelték a lóvét, megírták a tanúsítványt, náluk kalap-kabát. A küzdőszellemem nem merült ki, van más cég is, csak a pénztárcám merült ki mostanára. Nem fogom feladni. Ráadásul az oknak "ingatlan adásvételt" jelöltek meg, amit NEM mondtam! Sőt, a pasinak, aki itt méregetett, határozottan azt említettem: lakássá akarom nyilváníttatni a nyaraló besorolású házamat. Erre mondta ő, hogy energetikailag biztos megfelel. Mi a frász van már mindenkivel? Nem figyelnek? Nem számít? Vagy csak én nem...?

Biztosnak látom, hogy mivel a pénzüket megkapták, semmi indíttatásuk nem lesz az ügyemmel tovább foglalkozni. Így megy ez. Kijön egy fószer, félórán át méreget, komoly képet vág, skiccet készít, aztán kihagyja a felét annak, amit mondtam, vagy amit láthatott volna. 22k-ért. Én meg szívhatok. A honlapjukon is kétezerrel kisebb díj szerepelt, mint a számlán, amit kaptam, de ezt tényleg leszarom.

Jó, felraktam ezt a fb-ra, de itt is meg akarom örökíteni a gyönyörű ifjú párt, akik holnap hajnalban nászútra indulnak. A Gondviselés kísérje minden léptüket, mert náluk fontosabb semmi nincs. Biztonságban érjenek haza. Szépségeim! Minden más felejtős.

Ígértem olyan képet is, ahol ott vagyok, nehéz volt, rettenetes mindegyik, ez tán a legkevésbé:

Olga, Dani, Zsuzsi és Ági barátnőm, az egyetlen, akit én hívhattam meg (pénzügyi helyzet, tudod!). Legalább a fogaim mind megvannak... :) ...és legalább átöleljük egymást.

Már megint szerencsém volt. Tegnap jött az energetikus felmérni a házamat. A szerencse az, hogy piszkosul sietett. Tervrajzom nem lévén skiccet készített, ketten fogtuk a mérőszalagot, gyorsan felírta a szélességet, magasságot, hosszúságot, majd kérdéseket tett fel: a deszkafalak közt van szigetelés? Persze. A padló alatt? Persze. A tetőtérben? Persze. És kész. Mielőtt elrohant volna, még megkérdeztem: vajon sikerül-e lakássá minősíttetnem ezt a házat? Energetikailag biztosan, felelte. Juhé! Ma a számlaszámot is megküldték, ahová a 22k-t utalhatom. Az ember abszolút nem nézett ki olyannak, aki tőlem bármit elvár, inkább csak gyorsan szabadulni akart. Ki tudja, mi dolga volt még.

Egy képet hosszas kínlódás után ki tudtam menteni abból a néhányból, amit eddig Danitól kaptam. A többire nincs időm, se kedvem. Itt repül Besenyő először távlatból, aztán megzummoltam, hogy jobban látsszon:

Szerencsére a fotós nagy felbontással dolgozott, így a minőség alig romlott a nagyítás miatt.

Az állatorvos is betartotta a szavát, délelőtt eljött beoltani a kutyáimat. Szegény Maci a ház mögé rohant, de mivel engedelmes, hozzám tudtam hívni, mikor megfogtam, reszketett a félelelmtől. Pedig ez az orvos még csak egyszer okozott neki fájdalmat, mikor a fülébe piszkált. Örültem, hogy nem a fenekébe, hanem a tarkójába szúrta a tűt, ahol feleannyi az érzőideg. Csocso nem félt, csak bizalmatlankodott, szerintem a szúrást meg se érezte. A kullancsnyakörveket majd később hozza, az lesz a második tízezres. Jól nézek ki, mondhatom. Dani megkérdezte, küldjön-e egy huszast, mondtam, most ne, majd ha sikítok, most csak a holnaputáni nászutadra készülj, a többit megoldom. (Valahogy.)

Nem vagyok egy összeesküvés-elmélet gyártó, de furcsa, hogy a Telekommal egyeztetnem kell a személyes adataimról, mert valaki új jogszabálya miatt ha nem teszem, elvész a telefonszámom. Ki a picsa és minek akar ennyire az ellenőrzése alá vonni minden egyes mobiltulajdonost? És ne is lóduljon meg a képzeletem ilyenkor? Úgy érzem, nincs már magánélet, bármikor tudhatják, ki vagyok, hol vagyok, kit hívok, szerintem azt is, mit beszélek és kivel. Hát... jó munkát, fiúk! Legalább tudom, mostantól a szavaimra is vigyáznom kell.

Még az se rontotta el a kedvem, hogy mindkét kerti locsolóm csőcsatlakozásai okádják, spriccelik a vizet; Cso gonoskodott róla, hogy minden szét legyen rágva. De azért locsoltam, sokszor magamat meg a cipőmet, de a kertre is jutott. A bambuszhajtásaim hadseregként törnek elő a földből, úgy nőnek, nem mint a gomba, az elbújhat, hanem mint a bambusz. Napi fél métert.

Tudtad, hogy 25 ezerbe kerül egy esketés? Ma jött meg Dani számlája. De már kifizette. Csak úgy mondom. Az biztos, hogy mikor én esküdtem, egy fillérbe se került. Ahhoz képest huszonötezerszeresre nőtt a tarifa.

Ez csak egy kis elektromos szegélyvágó - 1000 W-os grass trimmer -, sokat nem vártam tőle, végül is a kertem igen csekély zöldségeit levágtam. A végén már nem forgott a fej, a madzagok is elkoptak. Mintegy húsz perc alatt. Hát... olcsó húsnak... - fejezd be te. Majd holnap, ha lesz kedvem, áttekintem a használati utasítást, meg a madzagcsere módjait. A benzinkúthoz úgyis mennem kell - hisz fehér paripám, tök szabálytalanul, de mégis, itt áll a ház előtt és takarmányt kíván -, ott azt mondták, mindenféle madzagot árulnak. Tán még olyat is, ami nekem kell, 1,6 mm-eset.

Megrendeltem ma egy e-tanúsítványt (energetikai felmérés kell a házamhoz), potom 20k-ért. Az állatorvost is felhívtam, oltani kell a kutyákat, és Kiltix-nyakörvet is kértem. Az is 20k. Hahó! Így nyugdíjfolyósítás után 4 nappal csak lökdösődöm a tízezrekkel! Hogy utána mi lesz, fogalmam nincs.

Hogy aztán az e-tanúsítvány milyen lesz, elég-e, hogy végre lakássá váljak (na és a kéményseprő papírja?), nagyon 2-séges. Ha a végén hétvégi ház maradok, kidobott pénz, az éves építményadó a nyakamon marad örökre. Már telefonált is az energetikus, holnap dél felé jön. Gyorsak ezek, mint a villám. Ennyi lóvéért én is sietnék. Előttem Tökölön lesz, mondta. Onnan a távolság minimális, 30-40 percet fog itt nézelődni, mondhatom, jól keresnek! Kíváncsi vagyok, tartja-e a markát, hogy a kötelezőn felül is jutalmazzam, ha hibát talál, hisz csak ő tudja, mily hibák lehetnek itt. A kéményseprőnek se rebbent a szeme, rögtön a könyöke alá tolta a kétezrest, amivel honoráltam a jóindulatát. A csekken felül, amit ma be kellett fizetnem. Vállán hozta ugyan a sztereotip karikába tekert seprőkefét, de azt az ajtó előtt lerakta, különben se volt nála létra, amivel a kéményhez mászhatott volna... színháznak jó volt.

Amikor emberek százezrei borzalmas, embertelen lakásokban tengetik az életüket, akkor ezek velem szívóznak, hogy minél több pénzt kicsikarjanak... Méghogy az én házam nem lakás? Öt év alatt nekem ez nem derült ki. Sokkal lakásabb, mint a panel, amiben harminc évig éltem. Itt én döntöm el, mennyi vizet fogyasztok, mikor fűtök, és nem a távfűtő művek, vagy a vízművek. Nincsen nyáron is "rendelkezésreállási díj" - micsoda rohadt rablás! Én fizettem a távfűtők karbantartási díját, aztán nyaranta két hétig melegvíz se volt...

Puffogós napom van, láthatod. Vannak ilyen napok. Ráadásul a Szulejmánt megint elölről kezdték. Csak úgy. Múlt héten már megöregedett mindenki, ma meg visszafiatalodtak. Nem baj, eggyel kevesebb, jöhet a szabadság.

Igen lapos vagyok ma. Talán az időjárás? Várom az esőt, de csak felhőket látok, víz semmi. Locsoltam kicsit, hátha ezzel kihívom a sorsot, valahogy úgy, mint a buszmegállóban rágyújtva; mindig akkor jött a busz, mikor még csak kettőt szipákoltam.

Dani küldött elég sok képet az esküvőről, amit a "hivatásos" banya csinált. Akinek fizettek ezért. Lehet, hogy ez csak előzetes, aztán majd jönnek jobbak is, de eddig egy sincs belőlük, amit ide szívesen feltennék. Meg sehova se. A kezemet leszarnám, ha ilyen fotós lennék pénzért, ez őszinte véleményem. Sajnos, barátaim kérését, miszerint rólam lássanak képet, nem tudom még teljesíteni. Pedig odaálltam Dani mellé az "oltárhoz" Ágival együtt, kifejezetten fotózkodás céljából, mint a család összes tagja, de rólunk nem láttam képet. Tudom, hülye gondolatok, de előjönnek: rég nem vagyok fontos már. Még a fotós leányzónak se tűnt fel, hogy valaki vagyok.

Jól van, ebből ne vonj le olyan következtetéseket, hogy senkinek érzem magam, holnapra elmúlik, mindenkinek mindig megbocsátok, és az önértékelésem rendben van. Nem kell rá bizonyíték. A rigó dalol, az akácvirágok illata tölti be a teret, és holnap tán kipróbálom a fűnyírómat is, amit Dani összerakott. Már ide van készítve. Nem adok fel semmit. A fűnyírást pláne nem.

Kora reggel két szatyornyi cigisdobozzal és egy köteg rőzsével varázsoltam hat fokot. 17 volt, mikor lemásztam a padlásról, ami nekem keves. Begyújtottam. Jól tettem. Vörösen lobogott a tűz, jó volt nézni. Még a kályha üvegajtaját se kormozta össze, úgy látszik, ezt csak a nagy fahasábok tudják.

Tegnap járt nálam a kéményseprő. Ebben a házmizériában nem először (másodszor) fordul elő, hogy ismeretlen valaki, csak úgy, jóindulatból telefont ragad, és megoldást keres az én problémámra. Megfejthetetlen, hogy miért. Csak a tiszta, emberi jószándék lehet rá magyarázat. Úgy látszik, van még ilyen! Az egyik kéményseprő vállalattól a másikhoz telefonált valaki, hogy nekem segítsen, pedig nem kértem. Felhívott, adott egy nevet és számot. És az illető kijött még aznap, és megcsinálta a tanúsítványt a kéményemről. Nem százas, mondhatnám, mert például az emeleten nincs kéménylyuk, pedig kéne lennie tisztítás céljából. Az alsó lyukat feltörte (elődeim szinte befalazták), azt vártuk, a kis ajtócska kinyitása után hatalmas korommennyiség fog kizúdulni ennyi év után. Semmi ilyesmi nem történt. Benézett egy tükörrel, látta az eget, azt mondta: tökéletes. Átjárható, lerakódás nem látszik. Egy "nagyon jóindulatú" tanúsítványt töltött ki, ahogy mondta (honoráltam is, amennyire tőlem telt, ha már ezt ennyire hangsúlyozta), van tehát egy tanúsítványom az éves kémény-felülvizsgálatról. Öt éve először. Hogy ez elég lesz-e a házam lakássá nyilvánításához, kiderül majd. Némileg megnyugtatnak a kéményseprő úr szavai, miszerint ő sosem érti az önkormányzattól érkező adatlapokat, ezért feltételezi, az övét se értik "odaát". Bízom a bürokrácia felületességében; ő is ezt sugallta.

Kell még egy energetikai felmérés, fogalmam nincs, mennyiért. Szombat van, ma már biztos nem derítem ki. Már csak ez hiányzik. No meg a válasz az önkormányzattól, hogy a kérelmemet a díj mérséklése tárgyában hogyan bírálják el. Nem sietnek. Június végén viszont aktuálissá válik a második félévi ingatlanadó... talán ezt akarják kivárni... Ha pénzről van szó, nem tudok jóindulatot feltételezni.

Addig is csodálom a nőszirom-csokromat, amit a szomszéd kertjéből keselyűztem a kerítésen majdnem átmászva:

A mai eszemmel azt mondom: minden felszállás kockázatos. A félelem-faktor az idő múlásával egyre erősebb. Akkor nem láttam, ma már látom, mi mindentől félhettem volna. Elromolhat a hajtómű - volt is ilyen -, kiszáradhatok, elájulhatok - ilyen is volt -, elrepülhet a fejemről a csat, a kezemről az óra - ilyen is volt -, bezárulhat alattam a felhő, s máris nem tudom, hol vagyok, hová tartok, támpont semmi - ilyen is volt. Záporban, este, alig-látásban csak egy marad: egy gép melletted, ahová ő megy, csak oda mehetsz, mert más lehetőség nincs. Benne kell bíznod, a másik pilótában, remélve, tudja, mit tesz. Persze, hogy ilyen is volt. Saját elszúrásaimat, rossz döntéseimet is ehhez téve tényleg azt mondhatom: megúsztam. Csak most, utólag félek. Szerencsére, akkor nem volt rá időm.

Minden pilótatársam biztosan elmondhatja ugyanezeket. Már akik még élnek. Tiszta szerencse, hogy fiatalon nem tudunk félni, és a következményekkel nem mindig számolunk. Ez a túlélés egyetlen lehetősége. Bevállalni mindent, hinni, hogy sikerül. Tudni, hogy tudjuk. Felkészültnek lenni. Akkor nem állíthat meg semmi.

Bízom a légiforgalmi pilótákban, ha nem tenném, ott pánikolnék valamelyik ülésben. Kisgépes vonalon leginkább Kovács Paliban bíztam, bár a frászt hozta rám (nemcsak), amikor Vilniusba repültünk 88-ban, s ő volt az An-2-es kapitánya. Mi meg utasok. Sturmangép vezetett minket a szovjet pusztákon, ködben, fenyőmagasságban a sehová. Navigálni nem lehetett, csak az orosz gépet követni, csak ő tudhatta, hová tart. Akkor komolyan rágtam a szájam szélét - többekkel együtt -, de hittem Kovács Paliban. Nem hiába. Hiszen élünk!

Már az is csoda, hogy ezt az évszámot leírhatom... Azt jelenti, hogy élek! Sőt, túléltem. Ez túl sok barátomnak nem sikerült. Ha ezt elolvasod, érteni fogod, miről beszélek:

Azt hittem - bocsánat -, hogy csak két sort "költöttem" Sinya sírkövére, de mégis négy volt: Szerettünk és féltünk, szárnyad alatt éltünk, kismadarak voltunk, tőled eget kaptunk...

...amiket repülőbarátok látogatnak, és nem felejtenek el. Ezer köszönet érte!

A repülők világa azért csodálatos, mert közülünk sokan fogták vitorlák szárnyát, hogy felszállni segítsék, szájrágva aggódtak, hogy rendben leszálljon az, akit felküldtek, szerelőink, hangármestereink akár éjt nappalá téve azért dolgoztak, hogy másnap biztonságos gépet adjanak át, a repülésvezetők, rep. irányítók felelősséggel figyelték az eget, az oktatók izgultak, küzdöttek, hogy növendékeik azt tegyék a levegőben, amit tanítottak nekik, tábortűznél, fenékreveréssel ünnepeltünk minden vizsgát; olyan közösség épült, ami semmihez nem fogható. Együtt és egymásért, mindig ez volt, tökmindegy, ki honnan jött, akit befogadtunk, az a mi kölykünk volt.

Az idézett cikkben én voltam kölyök, akit befogadtak, oktattak, megtanítottak mindenre, amire érdemes, s én az oktatómat, bajtársaimat, sorstársaimat, kölyöktársaimat vesztettem el.

Csak egyet tehetek ma: lefekszem aludni, és próbálok - sokadszor - túlemelkedni ezen, hogy ne fájjon annyira. De emlékeimet nem törlöm ki, nem is akarom. A síremlékeket látva sokan mások sem, köszönet!

Hé, még nem alhatok: most kaptam Enikőtől, ki Sinya szerelme és felesége volt (mellesleg a műrepülő válogatott tagja, a hét lány egyike, aki együtt küzdött velem is), a következő képet - remélem, nem bánja -:

Boldogságaimnak mintha nem akarna vége szakadni. Kezdek már félni, milyen feketeleves jön ezután...

Szin Feri, minden repülőgépek avatott szerelője (barátom) ma idehozott egy tetőfedőt, Robit. Isten tudja, hánykor kelt, hogy Pestről elmenjen Pécelre, aztán ide, már nyolckor itt voltak. Robi édes, pici ember, de ügyes és fürge, mint a nyúl. Látta, hogy csak másfél méteres háztartási létrám van, ezért először azt mondta, majd visszajön két hét múlva egy létrával. Aztán elkezdett kísérletezni: a létrám csúcsára állva már elérte az előszobám bádogtetejét (most tudtam meg, hogy bádog), aztán egyéb ötlete támadt. A tavaly ősszel elkeselyűzött hosszú kerítésdeszkáimat látva nekiállt létrát faragni. Amivel a kéményig lehet mászni. Nem viccelek: tíz perc alatt összeaprított egy deszkát, a darabokat két másikra - hatalmas szerszámládája segítségével - felcsavarozta fokoknak, és már rohant is. Felmászott a bádogtetőre, Feri feladta az új létrát, máris ott volt a kéménynél. Vadul szigetelt szilikonnal. A kéményt szegényező fémlemezek mellett támadt rés. De már nincs!

Ilyen elszánt, problémamegoldásra orientált embert még nem láttam! Csodálkozásomra annyit mondott: ez az élete. Fél óra alatt cakk-pakk kész volt.

(Óhatatlanul eszembe jutottak MHSZ-es, reptéri emlékeim, amikor mindenki arra keresett megoldást: hogy és miért nem lehet végrehajtani a feladatot...)

Csodásan indult a reggel! Szomszédnőmet rögtön ezután elvittem az orvoshoz, később érte is mentem, és még mindig csak tíz óra volt! Azóta is szállok. Megjött a kutyakaja is, cicaja végre nem undorodva fordult el a táltól, hanem ropogtatott. Van ízlése!

Gondolatkészletem kimerült. Csak simán ülök, örülök, élvezem a napot. Barátságból, törődésből kijutott bőven. Mi kéne még? Közben írtam egy cikket az iho.hu-nak Sinyáról, mivel holnap van haláluk 35. évfordulója. Márványi Peti holnap megjelenteti, majd közlöm a linket. Volt gondom a fotók keresésével, szkennelésével, de bőven belefért e szép napba.

Lehet, hogy ma csináltam valamit? Jól van, vettem még két kiló mellcsontot a kutyáknak, holnap megfőzöm (de előbb lekopasztom róluk a húscafatokat magamnak). That's all.

Most sétált el az utcámban egy gyönyörű, felhőszerű, vöröses bundájú eurázsiai, ugyanaz, mint Maci. Fajtáját tekintve. Ritkaság! Mivel hétfő van, hátha itt is marad, s majd találkozhatunk.

A békák fülsértően brekegnek, a madarak túlharsogják őket; bár hajnalban be kellett gyújtanom, most igazi tavasz van!

Disznófarkakat főztem a kutyáknak, alája tettem egy kis disznóoldalast magamnak, most serpenyőben próbálok rája imádkozni valami kis sültre emlékeztető kérget. Hátha sikerül.

A népgazdaságért ma nem tettem semmit. Még a sajátomért se. Na jó, a teraszon összesöpörtem kétszer a rengeteg lehullott cseresznye-kezdeményt, amit vagy a fagy, vagy valami betegség ölt meg. Jó lesz, ha valami egyáltalán marad rajta. Nem sok. Tavaly is ugyanez volt. A jégeső se használt szegény fának. Bambuszaim is hullatják levelüket, nem bírták a -25 fokot. Húszra vannak hitelesítve. De maradt még, aki bírta. A földből törnek elő egymás után a hajtások, vigyáznom kell, mert elhatalmasodnak. Ha kirugdosom a friss hajtást, abbahagyja a nyomulást. Résen kell lennem.

Nem megyek vissza a boltba, nem mondom el, hogy a két kiló fűmagból alig pár szál fű nőtt ki. Majd veszek máshol. Lehet, hogy ennek is van szavatossági ideje.

Dani csak most, szombaton vette észre, hogy a fogsorom rendben van, mikor rávigyorogtam. Az esküvőn nyilván nagyon mással volt elfoglalva, pedig sokat küzdöttem (fizettem), hogy addigra ne legyek foghíjas. Nem számít! Az számít, hogy ma feladott némi kutyatápot, az értesítést már megkaptam róla. Heuréka! Legalább végre Cicaja is zabálhat, mert mindenféle macskakajától undorodva fordul el, amit adok neki. Beleértve a nyers csirkemellet, szívet; na jó, a májból hajlandó volt két falatot enni. Egy dolog létezik, amiért ágaskodni és nyervogni is képes: a marhahús. Hát, öregem, majd ha nyertem a lottón! Megígérem, akkor kapc! A Royal Canine kutyatáp az egyetlen, amit örömmel rágcsál. Várom is nagyon. Utoljára novemberben küldött Dani, jó rég volt. Ha megjön, hátradőlhetek egy időre.

A házam ügyében jött egy levél: ÉTDR-be kell feltöltenem a bizonylataimat... megmagyarázták, mert kérdeztem, ez egy Építésügyi hatósági engedélyezési eljárásokat Támogató elektronikus Dokumentációs Rendszer. Nem tartott a küldő alkalmasnak e tranzakcióra, közölte, megbízhatok valakit, aki ért hozzá helyettem. Nem baj. Vagy vigyem személyesen a papírokat Szigetszentmiklósra. Mivel? Hogyan? Nem. Inkább megküzdök az ÉTDR-rel. Már csak azértis.

A fogyókúra nálam úgy néz ki, hogy egy reggeli főzőműsorban baromira megkívánok valamit - mondjuk resztelt májat -, elmegyek, megveszem, megfőzöm, aztán leintem magam: á, ma ebből már nem kell enned! És megy a hűtőbe. Igaz, hogy minden frissen jó, de ha éhes vagy - s főleg nincs más -, akkor mikrózva is megeszed másnap. Észleltem, hogy aludni is jobb üres gyomorral, főleg, ami az álmokat illeti. Ha vacsorázom, küzdök álmomban akármivel, számlákkal, emberekkel, ha meg nem, akkor egész romantikus dolgok is történnek velem. Sok nekem a 60 kiló, jobb szeretném, ha ötössel kezdődne a súlyom. A metódust ajánlom mindenkinek. Megtakarítás minden szinten. Ne zabálj este, és szép álmod lesz! Kipróbáltam.

Az oldalas egész szépen néz ki, kacsazsírban sütöttem át, megvárom, míg belefagy, aztán majd - holnap - szemezgetek belőle. Olyan puha, mint az álom. Jól befedem, ki ne száradjon.

Sokat küzdöttem a díszpárnáim formájáért. Téglalapnak képzeltem el őket, ám a használatban elhagyták sarkaikat, és hengeressé váltak. Jelentős időt töltöttem azzal, hogy visszarázzam őket téglalappá, a huzat alatt felkutatva a csücsköket, ami komoly meló. A hiba - ha hiba - nyilvánvaló: túl bő huzatot varrtam rájuk, nyúlós anyagból. Most jutott csak eszembe megkérdezni magamtól: mi a frászért is küzdesz? A természet, a használat, az élet létrehozott egy formát az ő törvényei szerint, és a te törvényeidnek igazából mi értelme is van? Semmi, vágtam ma rá, és már hagyom a párnáimat hengeresedni. Hát nem mindegy? Csak azt nem értem, minek kellett ennyi küzdelem, miért nem tudtam előbb elengedni ezt; szegény párnák hadd alakuljanak kedvük szerint! Általában én is a toleranciáról - vagy annak bűnös hiányáról - papolok, és íme, saját kanapémon parancsuralmat akartam bevezetni. Piha! Mától nincs! Párnák, amőbásodjatok, ahogy akartok!

Nincs szebb ajándék, mint Dani látogatása. A kutyák is így gondolták. Az idő pazar, nyári meleg, napozásra alkalmas. Nagyot sétáltunk a kutyákkal tópartokon. Gyönyörű helyen laksz, mondta Dani ki tudja, hányadszor, s nagyon értettem a városi dzsungelből kiszabadult lelkét, ahogy szétnézve mindent élvezett.

Rengeteg hasznom is volt belőle: lemászott a pincébe, kinyitotta a vízcsapot, már locsolhatok! Most épp nem kell, de ki tudja, mi jön.

Míg a szerelési útmutatót olvasta, nem bírtam nem megragadni a titkos pillanatot, hogy izmos hátát le ne fotózzam. Életében még nem volt ilyen háta, ilyen izmai. Rengeteget tesz is érte naponta. Mélységes elismerésem, és nem kevés büszkeségem a jutalma.

Ebéd után próbált szundítani, míg Cso fel nem ugatta, Maci híven őrizte:

Elment. De legalább végre az autóját is megörökítettem. Amiről csak szuperlatívuszokban tud beszélni. Ott állt a kocsi órákig a tűző napon; mikor kivittem Daninak a kávéját a teraszra, feltettem a hülye, aggódó kérdést: ugye, van benne klíma? Aztán leintettem magam, miért pont az ne volna? Tényleg hülye kérdés volt. Automatikus! Mármint a klíma. Ezer mással együtt, amit még ő is csak tanul.

Isten óvjon engem egy ilyen okos autótól! (De ne nagyon, biztos meg tudnám tanulni még... csak hát idő nincs kivárni.)

Boldogságos meglepetések mostanában mindig érnek. Szin Feri - bizisten, nem kértem, nem is utaltam rá - szervezni kezdte a tetőm javítását egy haverja által, akit majd ide is hoz saját költségére... Megemlítettem a Fb-on, hogy beáztam a nagy viharban. Ő így reagált. Mit mondhatnék erre? A köszönöm rég nem elég.

Amikor Besenyő első szóra igent mondott, már az is hihetetlen volt. Ez is most ilyen. S úgy, hogy most nem is kértem.

Hirtelen mintha egy jótékony háló kerekedett volna körém, védőháló, jóakaró-háló, csodálatos!; talán ha előbb lett volna merszem kérni, már rég megvolna. De visszaélni, vagy akárcsak élni mások szeretetével, netán megbecsülésével, nem volt nemcsak terveimben, de elképzeléseimben se soha. Jó rég nem számítok magamon kívül senkire, és most jé! kiderül, hogy talán számíthattam volna. Ha eszembe jut. Nem jutott, ha volna, az már nem én lennék. Már a számított, számítás szavak is riasztanak.

Magyarázgatok itt mindenfélét, közben próbálom megérteni, feldolgozni, hogy ki, hogyan és miért ilyen kedves velem, s vajon megérdemlem-e. Ők, a barátok úgy láttatják, igen. Elmondhatatlanul jó érzés! Nincs az az illatos virág, a tavasz ezer, most dühöngő csodája, ami felérne azzal az örömmel, hogy Vannak Barátaim!

Még mindig nincs vége önmagam dicsőítésének - sajnálom! -, de az ő levele is idekívánkozik: Lajos Laci, szintén kedves szerelőm volt:

Olga ! Mindég tuttam,hogy titokban milliárdos vagy...
Petiék demonstrálták (respect) feléd a szeretet olyan manifesztumát, amit tényleg csak milliárdosok engedhetnek meg maguknak...
Remélem, a motorzúgásból kihallottad a régiek feléd áradó milliárd szeretetét is...- és átjárt a titokzatos borzongás...
Csók és gratu !
Farkaskoma

Átjárt bizony, a borzongással együtt ezer emlék és a régi összetartozás visszacsengése, az együtt, egymásért érzése, minden, ami legdrágább és legfontosabb volt repülőéveimben.

Békéscsabán, nagyon régen jött egy riporter a verseny előtt, és olyasmiket kérdezett, hogy mi ebben a szép, a jó, miért vállaltam egyetlen nőként ezt a nehéz sportot. Nagyon őszintén válaszoltam, azért, mert ezek a srácok, ez a közeg jelent nekem mindent, életem értelmét. Velük együtt lenni a legnagyobb boldogság. Mindent megér. Biztos ragoztam is kissé olyasmivel, amit egymást közt szoktunk "ideológiagyártás" közben elpuffogtatni, mint például: ha a műrepülés olyan piszokjó lenne, akkor a gólyák is háton repülnének...

Említettem még dicsőséges véraláfutásainkat a váll- és combhevederek jóvoltából, a szemhéjunk vérpöttyökkel festődését a negatív terhelés miatt (szemfesték nem kellett!), meg a rengeteg verejtéket a hatvan fokos kabin alatt. Ezt azért nem hagytam ki, hogy a semmit se tudó riportert elkápráztassam, de mondandóm végszava nem változott: itt a hazám, a csapatom kebelében, ahonnan sehová nem vágyom el. Ők a családom. Az egész világom. (Akkor még nem volt Dani, aki ezt a szerepet később átvette.)

Nagyon jó tudni, hogy közülük még mindenki él (ezért nem bánom, hogy én voltam a legidősebb!), és pontosan tudja, miről beszélek.

Tegnap Dani nekiszaladt egy autó ajtajának. Biciklivel volt, a pirosnál fékező autó jobb oldalához hajtott, ott hirtelen kinyílt az ajtó, valaki kiszállt. Dani úgy nekiszaladt az ajtó sarkának, hogy kilyukadt a mellizma. A sofőr azt mondta, jobbról nem előzünk. Dani azt felelte: úttesten nem szállunk ki (a járdán korlátok is voltak mint gyalogosforgalom-korlátozó tényezők, aki kiszállt, azokon át kellett másznia). Nem vesztek össze, Dani nem olyan. Még segített is valahogy az ajtót becsukni, mert a nekicsapódásától elgörbült. Ilyen az, mikor mindenki hibás, vagy senki. Ma is fáj neki rendesen, de azért elment edzeni módjával. Tapaszt nem ragasztottál a sebre? Nem, nem volt otthon. Ilyen ez. Én meg csak aggódhatok.

Lago di Como, azaz a Comói-tó, ahol annyi híresség vett villát Olaszországban. Biztos azért, mert gyönyörű. Ez lesz nászútjuk első állomása, két hét múlva indulnak. Több kivételes várost is terveztek, Milánó, Firenze, és ki tudja. Mióta internet van, az útiterv, szobafoglalás nem nagy gond. Daninak különösen nem. Alig várja, hogy beüljenek az új Vitarába, és hajrá! Csak benyomja a GPS-be, hová tart, és kész. Nem úgy, mint én, papírra írt magántérképpel...

Azt mondta tegnap, kifizeti a házam adóját, de akkor rövidíteni kell a nászutat. Felháborodva szóltam: ilyen eszedbe ne jusson! Ezt amúgy se kértem, nem is számítottam rá. Majd kinyögöm akárhogy, ha adnak részletet, akkor úgy, ezzel nem szabad most törődnöd. Mert nem!!

Meggyőztem. Az önkormányzatnál még azóta is rágják a kazal dokumentumot, amit rájuk zúdítottam házam ügyében, lassan őrölnek malmaik. Nekem nem sürgős.

Je, a kutyák oltása már nagyon aktuális, az még nyomaszt kissé. A hó végétől új kullancsnyakörvek is kellenek. Képzeld a pofátlan kullancsot: Maci nyakörvétől pár centire volt mersze beágyazódni! Cicajának meg egyenest a nyakörve alá. Mit szóljak? Kiben-miben bízzak már? A méregdrága biztos jobb. De hogy higgyem el, hogy érdemes ötször annyit fizetni?

A röhögő stádiumban vagyok. Egyfelől az elmúlt hét sok öröme miatt, másfelől a minden mindegy érzése tesz könnyűvé. Ha a gondok nem ölnek meg, csak erősebb leszek! Egyelőre mindenre szarni, ez a filozófiám. Amíg a folyóhoz nem érünk, úgyse léphetünk bele, nem igaz?

Még mindig ennek bűvöletében élek. Megint egy magánlevelet osztok meg, amit Daninak írt a világbajnok (mea culpa! Muszáj, mert rólam is szól, meg még sokkal többről):

Anyukád valóban különleges, csodálatos és értékes személyiség.és a ahogy Te is fogalmaztál: a barátunk!

Olyan kedvesen, aggódva, izgulva kérte ezt a repülést (amit természetesen miatta és miattad első szóra vállaltam..), amiből látszott, mennyire fontos vagy Neki.

Szívből gratulálok Nektek és kívánom, hogy legyetek boldogok, szeretetben, megértésben öregedjetek meg!
:-):-).-) Baráti üdvözlettel:
Besenyő

Még nincs vége, Talab is válaszolt elérzékenyült köszönőlevelemre tegnap ilyenformán:

zavarba hozol! Szerintem ebben a körben ez tök normális eljárás. Örülök, hogy örömöt - és egy szép emléket - szerezhettük Nektek! Sok boldogságot az ifi párnak és az örömanyának is!

Pussz : talab (ma megjött az engedély!)

...napokkal később... de megcsinálták.

Ebben a körben... ízlelgettem a szót, aztán megjött Talab fotója is, címe: A KÖR:

Balról: Szász Ali, Besenyő, Daka, Talab, Veres Zoli; 1994 Debrecen, műrepülő vb. Első világbajnokságom és utolsó versenyem. Ali még sovány volt, Besenyő fekete, én fiatal (47 éves és 47-ben is születtem...), a többieket rég láttam.

Úgy is mondhatám: a kör bezárult, de a barátaim, szerencsére, bennemaradtak.

Még most sincs vége, íme egy péri emlék Szin Feritől, legkedvesebb szerelőmtől (bocsánat, a személyrag nem helyénvaló; ő mindannyiunké volt, a Z-50-esek felkent szakértője, de nemcsak):

Szia Olgicám !
Gratulálok a fiad esküvőjéhez, gyönyörűek voltak ! Számodra ez egy régen várt nap volt, végre teljesült ! Írod a blogodban, hogy 35-éves, hát én max. 22-nek néztem ! igaz, rohan az idő.
Emlékszem, Péren a kerettáborban egyszer ő is lent volt, talán 2, 2 és fél éves lehetett. Egyik estefelé, (nagyüzem volt, 4-5 gép repült), én a hangárnál figyeltem a történéseket, mikor az épület felől, a benzinkútnál a betonon egy irinyó-pirinyó picinyke kisgyereket láttam közeledni felém, tök egyedül ! Nagyon megijedtem (azonnal rájöttem, hogy ő kicsoda), odarohantam, és gyorsan felkaptam. Te akkor szálltál le, és ki a gépből, mentél a torony felé, de balra nézve láttad, hogy a kisfiad nálam van. Én a Danikának mutattam, hogy, nézd, ott van Anyuci, hát, hogy látott-e, abban nem vagyok biztos, de számomra örök élmény marad a tejszagú, szöszke, nagyon nyugodt, pici kisgyerek ölelése. Abban a durva, kemény világban, számomra annyi érzelem jött át belőle, hogy az estémet, és a további napjaimat is átformálta ! Persze azután az épület bejáratánál találkoztunk, és a Danikát átadtam Neked. Még egyszer gratulálok, és sok boldogságot kívánok mindenkinek ! csók Szines

Ne hatódjak meg? De! Mindenkitől bocsánat, akitől magánlevelet közöltem, de nem bírhattam ki. Annyira boldoggá tettek. A szeretetnél nincs fontosabb törvény, örülnék, ha mindenki eszerint élne. Én most lubickolok. De jó nekem!

Jé, még nem is mondtam, hogy Daubner-féle tortákat kaptunk az esküvőn! Sok kicsit, mindenféle ízben és látványban. Sok éve nem ettem tortát, de a Daubner név kötelez (engem biztos): két különböző szeletet is tányéromra vettem. Fenomenális! Mivel a 83-as műtétem óta nem vagyok tortaevő, nyugodtan elmondhatom: 34 éve ilyen istenit még nem kóstoltam. Csinálnék a Deák udvarháznak is reklámot, de amint látom, ezt elintézik ők maguk. A Daubner cukrászda pedig már rég fogalom.

Lehet, hogy megint letolást kapok fiamtól, mégis ideidézem Besenyei Péternek írt magánlevelét, lesz, ami lesz:

Nem sok mindent lehet ehhez hozzátenni. Benne van az is, hogy fiam legőszintébb gondolatait, érzéseit valahogy mindig palástolni igyekezett irányomban. Nem voltam felkészülve a "drága anyám" és hasonló kifejezésekre, mert ilyet én alig hallottam még. Megkönnyeztem ezt a levelet, igen. Ezért ma többet nem is tudok, akarok írni. Simán boldog vagyok. A fotók majd jönnek idővel.

Nemcsak odataláltam a Nagyligetes tanyára a Deák Udvarházhoz, de vissza is, ami nehezebb volt, mert navigációs tervet csak odafelé készítettem, és bár Ági, a mitfahrerem hűen próbálta lefordítai a kézírásomat, azért a visszaúton kétszer eltévedtünk. Viszont ma sütött a nap, és ahhoz képest jól tudtam tájékozódni, gyorsan korrigáltam az elhajlásokat.

Csak itthon vettem észe, hogy a pénztárcám az asztalon maradt, benne összes iratommal, így megvalósítottam a törvénytelen sunnyogás összes fázisát: papírok nélkül, műszakiatlan autóval közlekedtem oda-vissza.

Csodás esküvő volt! Lett hirtelen nászasszonyom, nászuram, menyem, kinek kiterjedt családja tagjait nem is tudom, milyen címen nevezhetem (szapora család).

Peti délelőtt felhívott, hogy bár nincs meg az engedély, azértis odajön "hömbörögni", ahogy ígérte. A hoppmesternek - Dani haverja vállalta e szerepet, de magát inkább információs pultnak nevezte - megsúgtam, tizenhat-ötven előtt pár perccel terelje ki a népet az udvarra, és készítsék elő a videóikat. Petit ismerve tudtam, hogy percre pontos lesz, és lett is. Fülsértő zúgással, a ház mögül száguldott elő tetőmagasságban, a nyakát mindenki behúzta, s kezdődött a légi sürgés-forgás. Alacsony áthúzások talpon, háton, késrepülésben, dobott orsók, flikkflakkok. Nem is volt baj, hogy csak 300 méterig emelkedhetett a légifolyosó miatt, így sokkal többet láthattunk belőle; ami ebbe belefért, azt mind előadta. Legalább tíz percen át fölöttünk tombolt, villogott a piros Red Bull felirat a sötétkék szárnyain. Többször hittük azt, elment, mert eltűnt a fasor mögött, de visszaszáguldott dübörögve. Kérdezték páran: ki ez, büszkén mondhattam: Besenyei, a világbajnok. Le is fog szállni? Ó, nem. Akkor feldobjuk neki a tortát!

Bekapcsolta többször a füstölőjét is, szinte beterítette vele a tágas mezőt, permetez? - kérdezték páran. Na persze.

Ezt a szép mezőt terítette be füstölőjével (képet nem készítettem a gépéről, inkább néztem, majd másoktól kapok):

Dani magához ölelt, csókolgatott. Tudtam, mondta, tudtam, hogy elintézed! Nagyon büszke volt, hogy ilyen élményt adhatott a barátainak. Hát még én!

Köszönöm, Besenyei Péter! Benned ebben az életben már nem fogok csalódni, ahogy eddig se. Talabos Gabinak is szívbéli hálám, akinek szombaton délután biztos lett volna jobb dolga is, de ott állt - kedvemért - a kakucsi hídon rádióval a kezében, mert ilyenkor a helyi irányítás előírás.

Szememben könnyekkel még most sem tudom felfogni, mivel érdemeltem ki ezt az élményt, e különleges nászajándék átadásának lehetőségét, aminél többet sehogy se adhattam volna. Imáim minden téren meghallgattattak, hiszen az időjárás pompás volt pilótaszemmel: magas, összeállt, szürke felhőzet, alig szél; minden műrepülő versenyen ilyenért fogadkoztunk.

A fiam boldog, büszke arcát és ölelését se fogom elfelejteni soha élete e nagy napján, aminek koronáját én tehettem fel sok szervezés, engedélykérés, telefon, papírozás, tankolás, útvonaltervezés árán, amiből csak Petinek és Talabosnak jutott, nekem csak kérnem kellett. Barátaim, tényleg azok vagytok!

Erre mondják: az előadás sikerült, a közönség tombolt. Nem tudták, mi minden van a háttérben, én is csak sejtem. A szájtátó, feledhetetlen élményt mindenki megkapta.

Most már nyugodtan halok meg. Nem tudom, a készülődés izgalmától-e, de tegnap, ami, ugye, az esküvő reggele volt, úgy ébredtem, hogy alig tudtam felkelni. Hideg izzadság, tachicardiás rohamok, gyengeség, szédülés. A lépcsőn lemászás is nagy feladatnak tűnt. Lemásztam. Aztán délig a nappaliban hevertem takaró alatt, kabátban, rázott a hideg. Örültem, hogy Ági itt van, legalább mentőt tud hívni, mert már azt se láttam biztosan elkerülhetőnek.

A gondolat, hogy pont ma nem történhet velem ilyen, végül erőt adott, összeszedtem magam, bemásztam a kádba (nem tudván, hogy kijönni sikerül-e, de tényleg!), szóval sikerült. Hasonlót még nem éltem át, komolyan megijesztett.

Besenyő műsora után azonnal kezdődött a ceremónia bent az udvarház nagytermében: öt óra két perckor lesétált a lépcsőn a gyönyörű menyasszony fehér, uszályos tüllruhájában, apja karján.

Dani csak bámult, jó régi szokás szerint nem láthatta jövendő aráját teljes pompájában. (Balról az Angliából hazarepült jóbarát mint tanú.)

Utána mindenki megölelgette saját szüleit - Dani megköszönte nekem az életét csókok közt -, aztán keresztbe is. Zsuzsinak, ki immár menyemmé lett, azt súgtam: örömmel adom a fiamat neked. Jobb helyen nem is lehetne.

Volt sok játék: lufikat fújtak héliummal - persze nem maradt el a héliumszívásos idétlen manóbeszéd -, a lufikra borítékokat kötöttek, amikbe kívánságot írhatott mindenki, amit majd az ifjú pár teljesít annak, aki elfogja, miután elszállt és elkapta. Találóskérdéses listát is töltöttünk ki olyasmi kérdésekre válaszolva például, hogy ki mosogat többet, Dani-e, vagy Zsuzsi, ki alszik többet, kinél van a távirányító stb. Lebőgtem! Sose hittem volna, hogy Dani mosogat többet! Még további három kérdésben is tévedtem, így az én lapom nem került sorsolásra.

A felbocsátott lufik közül csak keveset vitt el a szél, a többi leereszkedett, nem volt bennük elég hélium. Jókat vihogtunk.

A főasztalnál ültem Ágival, előttünk szépségesen megalkotott virágkompozíció kígyózó borostyánindákkal. Dani elmondta, ezt és a számos virágcsokrot, amiből sokan kaptunk, ők családilag saját kézzel rakták össze. (A hivatásos virágkötő egy csokorért 25 ezret kért volna - hadd röhögjek, vagy inkább háborogjak! -, ők ennek duplájából se tíz csokrot és asztaldíszt készítettek. Gyönyörűeket!)

A gyerekek szerveztek mindent saját fejük után, amivel rengeteget spórolhattak. És bele se rokkantak. Minden tökéletesen működött. Menyasszonytánc helyett az asztalon állt egy Vitara feliratú doboz - Dani hitelre vett autója nevén -, abba dobták be a párnak szánt borítékjaikat a résztvevők. Vacsora után. Amely vacsorát húslevessel kezdtek, majd méteres fatálakon mindenfélét kaptunk. Amikor elvitték, arra gondoltam, a maradékokból a kutyáim egy hétig elélnének.

A két haver, Balázs és Bálint szolgáltatta a zenét diszkófelszereléssel, önfeledt táncolás kezdődött. Fiamat először láttam táncolni, látszott, hogy tanórákat vett, tudta, hová lépjen. Tökéletesen adta elő a tanult koreográfiát. (Na jó, parkett-táncos sose lesz belőle...)

Zsuzsi nagymamájával sokat beszélgettem, igyekezett megvilágítani, ki kicsoda népes családjában, ennek ellenére nem esküdhetek meg rá, hogy vissza tudnám mondani mint megtanult leckét. Meghódított a közvetlenségével, kitárta nekem a lelkét.

Nagy öröm volt az "Andor utcai banda" minden tagjával újra találkozni, akik számtalan estét és éjszakát töltöttek nálam, ettek-ittak, mulattak anno. Mindegyik őszinte szeretettel ölelt át. Gyerekekként fogadtam szívembe őket, s most már felnőttek, sokan családapák, de megmaradtak Dani haverjainak. (Nagy mázlimért örökre hálás leszek, hogy ilyen emberekkel barátkozott az őrült éveiben is.)

Szegedi Peti, ki Angliából repült haza, hogy esküvői tanú legyen, a földszinten lakott, pici kora óta ismerem. Bánatomra - s főleg anyja bánatára - soha nem akar hazaköltözni már. Ide nem érdemes, mondta.

Patrik, aki hetekig nálunk lakott, mert anyja új barátja kiutálta őt, ezért nem volt hova mennie, anyja pedig nem őt választotta, szintén megállapodott, boldog ember ma.

Miki! Vele a lézeres játékklubban ismerkedett össze Dani fiam, ebből évekig tartó összjáték kerekedett, ami abból állt, hogy szombaton elmentem érte, számítógépével együtt az Andor utcába szállítottam, ott játszottak, éltek, majd hétfő reggel, munka előtt hazavittem a gépezetét, amit nagypapája átvett a kapualjban. Felemlegettük az ominózus éjszakát, a lézerklub bezárása napján, amikor minden idő elmúlt már, de a gyerekek nem jöttek haza. Forró telefon családjaink között: Miki anyja se tudta, hol marad ilyen sokáig a fia, én se, végül kocsival indultam az éjszakában keresésükre, mert már a buszok se jártak. Az Erzsébet-hídon találtam rájuk gyalogolva, aztán mindenki megnyugodott. Nálam aludtak megint. Később aztán Dani töltött számtalan hétvégét Mikiéknél összes felszerelésével együtt. Miki élettársa - gyönyörű nő - nemsokára megszüli lányukat; ő is révbe ért. Igazából nem hittem volna, mert jól ismerem. De sikerült neki. Volt közben hippi vörös taréjjal, láncokkal a gatyáján, kallódott sokáig, tehetségei ellenére sehol nem találta helyét, de már igen. Nagyon jó ezt tudni.

Bazsi... hányszor úgy nyitottam be Dani ajtaján reggel, hogy az ő hajkoronáján kellett átlépnem, mert ott aludt a padlószőnyegen... Ő is sikeres srác lett, a hosszú haját is megőrizte. Ő szolgáltatta a zenét tegnap. (Aztán reggel kétszer is betántorgott a szobánkba, mert nem találta a sajátját... végül Ági, ki éberebb volt nálam, kitessékelte és bezárta az ajtónkat.)

Artúr... a szerény, szótlan, kissé sótlan haver, imádnivaló, sose hagyja ki, hogy összecsókolgasson, ha lát, szintén megtalálta párját és hivatását, sínen van. Ezt a többiekről is elmondhatom, akiket nem említek; élmény csupa helyére talált srácot megölelni, akik biztos nem felejtik el gyermek- és kamaszéveiket, amikhez sok közöm van nekem is.

Szeretem a száraz vörösbort és a viszkit is, csak hajnali három után jött a filmszakadás, akkor Dani és Ági feltámogatott a lépcsőn a szobánkba. Addig érdeklődő néző voltam a bárpultra támaszkodva, ahonnan a nedű kifogyhatatlanul érkezett. Szemléltem örömmel a boldog, táncba feledkezett embereket. Grimaszoltam Bazsiék felé, hogy játsszanak mást, ne csak tüctüct. Önfeledten boldog voltam egész este. Berúgtam, igen, de kit érdekel? Mikor, ha most ne?

Késői reggeli: svédasztal, szállingózó, meggyötört arcok - enyémet is beleértve -, a választék kivételes. Még sose ettem mangalica-szarvas szalámit, és félek, többé sose fogok. Mennyei, omlós, ízes volt. A többi szintén szem-szájnak ingere. Itt senki nem sajnált semmit.

Mint említettem, baj nélkül hazataláltunk. Ágit az állomásra vittem, holnap van a születésnapja, muszáj volt mennie. Én is megtértem kutyáimhoz, kik örömmel fogadtak. A macska is. A kapu zárva volt, ahogy hagytam, a szemetet elvitték a kukából, a pénztárcám az asztalon, ahogy ottfelejtettem, szóval minden rendben. Csupa boldogság volt a tegnapi nap, nem is akartam ma írni, mert annyi minden kavarog a fejemben. De mégis kijött. Ugye nem baj?

Jelenlegi életemben - merthogy biztos lesz következő is - nem élhetem át se fiam válását, se másik esküvőjét, tehát egyedi és megismételhetetlen az élmény, ami tegnap volt.

Márta barátnőm iránti haragom az egyetlen árnyékoló tényező: tegnapelőtt felhívta Danit, és jókívánságai mellett kilátásba helyezte, hogy tőlem valami meglepetés fogja várni. Nem bírta tartani a pofáját. Ezzel azt érte el, hogy soha többé nem osztok meg vele olyasmit, ami tényleg titok, mert képtelen a pletykás énjét fékezni. Ervin barátom volt a negyedik, a titkom tudója, aki nem árult el. Ezt nagyon köszönöm! Ervin, benned való bizodalmam még megvan. Ágiban is, ő se árult el. Ha volna számítógépe, akkor se.

A meglepetésem így nem volt teljes. Haragszom ezért nagyon. Dani mondta el a repülés után, miért sejtette, hogy meglesz. NEM ÍGY AKARTAM!!! Nézzetek magatokba jószándékú, pletykás árulók!

Pár kép a tóparton, ahol a hideg miatt nem tarthatták meg a kézfogót, de fázva odamentek fotózkodni:

Hogy Besenyőnek mit írok, és egyáltalán hogy tudom szavakba foglalni a hálámat, azon még gondolkodnom kell.

Csak azért írok, mert a 27-es a szerencseszámom. Igaz, szerencsét úgy még nem hozott, hogy észrevettem volna, de ezer éve hiszek benne. Akkora csend lett itt hirtelen - az előbb még vadul csiviteltek a madarak, kutyák verekedtek -, hogy nem értem, mi jön. Szellő nem rezdül, hang semmi. A porszívóm is hullaként fekszik - Ági jön holnap, ezért vettem elő -, hasában már legalább hat halott poloska. Ma kíméletlen vagyok! Bizony, még felmosni is fogok, isten engem úgy segéljen.

Remélem, éjjel leszakad az ég, megöntöz, aztán gyorsan távozik ez a front. Akarom! Számítson már egyszer, hogy mit akarok! A fenébe.

Andi lelkemre kötötte, hogy vegyek fülbevalót. Vettem. Olcsót. Nem az a baj, hogy úgy láttam magam, mint vén kurvát egy giccses izével az arca mellett, hanem hogy tíz perc után dagadni kezdett a rég használatlan fülem. Tehát fülbevaló-projekt törölve. Sajnálom, Andi!

Holnap már biztos nem írok, várj türelemmel, mire összeszedem magam a nagy esemény után. Most takarítok tovább. Jó, és ráfér a kéglire. A csirkecombokat már megsütöttem a holnapi ebédre Ágival, sok benne a hagyma, még egy paprikát is megengedtem magamnak, bár kurvadrága, még a köreten kell gondolkodnom. Ritkán érzem azt, hogy időben kész leszek azzal, ami kell, de most igen.

Csak egyet tegyél értem: drukkolj, hogy szombaton 17 órakor ne essen az eső és ne legyen túl hideg! Kösz.

Igazi nyári idő van, nyitva hagytam a hátsó ajtót, hogy a kutyák ki-be rohangálhassanak, sőt, még az ágyban is izzadtam hajnaltájt, de semmi nem olyan szép, aminek látszik, most közeleg egy front, és csak imádkozhatom, hogy az esküvőt ne mossa el.

Bejött két lódarázs, vagy inkább elefántnyi, és mind olyan buta, hogy alig bírtam a szabadság felé terelni. Elő kellett szednem a sufniból a tavalyi szúnyoghálókat, kővel megraktam a két szárny alját, aztán felszögeltem, most nyugodt vagyok, és bár elmúlt 7 óra, az ajtót még mindig nem kell becsukni. Mintha a nyár lehelne be rajta. A felhők közben sűrűsödnek, tudom, ez az idilli állapot talán már holnapra se lesz meg.

Nem vagyok ma túl értelmes, a ruhámat varrogattam, aztán legyintettem, így van, és kész, a fene fog tovább ötletelni. Úgyse én vagyok a fontos. Imádkozom az időjárásért, a jó időért, mert az egyetlen értékelhető nászajándékom csak akkor jöhet el. Ha sikerülne, ha a Jóisten is hozzásegít, Daniék sose fogják elfelejteni. Meg senki, aki ott lesz. Imádkozz velem, hogy szombaton jó idő legyen! Én mostantól úgyse vagyok képes egyéb értelmes gondolatra, szóval ne csodálkozz, ha napokig hallgatok.

Nem csalódott az orrom, a teljesen életképes poloskát ma elfogtam az ajtófélfán.

E héten már nem akarok sok másra gondolni, csak Dani esküvőjére. Kiültem ma is a teraszra, a napra a ruhámat varrogatni, de ahányszor ezt teszem melegedés és napozás céljából, mindig jön egy méretes felhő, aminek fázás a vége. De azért sok varrást elvégeztem. Már csak fazonírozás van hátra: mely sarkát húzzam fel, vagy hagyjam lógni, elöl-e, vagy hátul, szóval részletkérdések. Mivel az aktuális divatról fogalmam nincs - errefelé kirakatok sincsenek, ahonnan tájékozódhatnék -, Ágit kérdeztem, ő adott pár tippet, de neki sem napi elfoglaltsága a divatfigyelés. A neten tán utánanézek a trendeknek, bár igazából nem tudom, miért látom ezt fontosnak. Kinek akarok megfelelni? Pár ifjoncnak, akik vetnek rám egy pillantást, aztán többet se? Na jó, inkább a fiamnak, hogy ő ne érezzen annyira öregasszonynak. A női divat ugyan őt se érdekli egyáltalán, de látja a tendenciákat, így azt is, mi a kirívó. Csak az nem akarok lenni.

Dani persze elfelejtette a tegnapi dátumot, apja születésnapját, de ígérte, hogy ma ír neki. Talán így rászorítja, hogy bármit válaszoljon végre. Hogy jön-e, vagy nem.

Andi barátnőmnek megígértem, hogy veszek egy fülbevalót - egy sincs már -, észben tartom. Bár rég használatlan füleim eléggé fognak tiltakozni. Hadd legyen mégis utolsó, egyetlen fülbevalóm a fiam esküvőjének emléke. Kibírom.

Ma már nem untatnálak a fentiekkel kapcsolatos részletekkel; az izgalom, feldúltság nem jó írásszakértő, azaz ihletadó. Odakint virágzanak az orgonák, illatok dúlnak, nagyot sétáltunk az állatokkal, nagyot vacsoráztak pulykaszárnyvég-levesből (olcsóbb sokkal, mint a száraztáp), a poloska kimúlt, tehát minden rendben. A többire fütyülni!

Küzdök, gyerekek, higgyétek el: papírok halmai körülöttem, szkennelek, lapozok, mindent elküldök, ami azt igazolná, hogy még egy bőrt nem lehet rólam lehúzni! Kitöltöttem az adatlapot, amin minden kiadásomat bevallottam, számlákkal igazolva, de még így is lehet, hogy e világban a 130k nyugdíjam túl soknak számít másokéhoz képest. Burzsuj vagyok, bazeg! Kérdezték, mely háztartási gépem ér 50 ezernél többet. Bevallottam a tévémet, amit két éve vettem részletre; se ékszerem, se részvényem, se semmim nincs már. Az, hogy én még vagyok, mintha senkit nem érdekelne. Mármint az a része, hogy szeretnék megélni valamiből még egy ideig. A számláimat össze se adtam, mert nem érdekel. Adják össze ők.

A műszaki osztály azt mondja, kérdezzem az önkormányzatot, az önkormányzat azt mondja, kérdezzem a műszaki osztályt. Mindkettőt megkérdeztem. Kapufa.

Nyugodtan alszom ma: minden iratot elküldtem, mindenkit megkérdeztem, Dani elvárta tőlem, hogy sose adjam fel, és nem is tettem.

Ami rettentően zavar: megint poloskaszagot érzek! Biztos! Akárhová nézek, nem látom, még az ölembe mászó macskát is megszaglásztam - nem ő volt -, de a szag itt van. Semmivel nem lehet összetéveszteni! Rohadtul ki vagyok rá hegyezve. Éreztem már hullaszagot is - kisebb állatokból kifolyólag -, de ennél szörnyűbb nekem nincs. És ki kéne találnom, honnan jön! Ez idegesítő. Szimatolok, minden párna mögé benézek, minden sarokba, de nem találom.

Jobb, ha lefekszem, holnapra talán kialakul minden. Ma nem vagyok túl boldog, pedig szeretnék. A hidegfront, még a hózápor alatt is jókat aludtam, de ma már ragyogott a nap, ez a változás ígérete. Nincs most fontosabb, minthogy Dani esküvője egy hét múlva jól sikerüljön, és az időjárás is hozzátegye a magáét. Ja, holnap van Walter 62. születésnapja... Mondtam Daninak, írjon egy gratulációt, talán ez rábírja végre édesapját, hogy a leveleire egyáltalán válaszoljon. Mert még mindig nem írta meg, hogy hajlandó-e eljönni, vagy nem. Dani számtalan előkészületet tett a fogadására, de még most sem tudja, hiába tette-e. Szemétség, mondom én. Viszont nekem volt rá 37 évem, hogy megszokjam. Nem beszélek erről a fiammal, nem akarom lelombozni. Nem is tudom, szabadna-e értésére adom, hogy lehetetlen az egész. Mert szerintem az. Vannak dolgok, amiket tényleg neki kell megtapasztalni, és nem az anyja előítéleteit figyelni. Hiába tudom én, hogy az ő megérkezése a lehetetlen fogalmát kimeríti, hadd reménykedjen, addig is jó neki. Hogy jól gondolom-e, döntsd el te. Én már lassan semmit se tudok. Csak egyet biztosan: Dani esküvője legyen boldog, akárhogy, szép és emlékezetes. Walter nélkül vagy vele - a vele kizárva szerintem - de örökre szóló esemény. Ő már nagyon várja, nem is tud másra gondolni. Számolja a napokat, azt hiszem, az igazi boldogságba fog beletrafálni, és ennél fontosabb semmi nem lehet.

Hadd kiáltsam most világgá: majd 37 évesen az egyetlen, gyönyörű fiam megnősül, eldöntötte, kit választ, és nagyon jól választott, későn, mint én is, de mégiscsak családot alapít, és talán valmi morzsa nekem is leesik ebből. Unoka! Például. Ha megérem. Most csak örülni kell, vesszen az összes poloska és adóív és egyéb papír, ki nem szarja le?

Levelezek az önkormányzattal, a műszaki osztállyal, annyi infót kaptam tőlük, hogy feldolgoznom se könnyű. Sok kérdést tettem fel, például hogy honnan szerezzek kéményseprői, energetikai és több más tanúsítványt, meg aztán a házamról sincs semmiféle írásos, rajzolt adatom. Egy biztos: az önkormányzat az utolsó percben szabta ki rám az adót, mert a törvények szerint erre max. június végéig lett volna joga. Időben léptek! Öt évig semmi, de most aztán! Minden.

Ha a házamat lakóházzá akarom minősíttetni, rakás pénzbe kerül az is. Nem szólva a 360k adóról, amit visszamenőleg kivetettek. Hogy nem tudom kifizetni, egyedül az a biztos.

E percben mindent leszarok, csak az érdekel, hogy a kilenc nap múlva bekövetkező esküvő csodás legyen. Hogy a fiam boldogan élje át, és én valahogy odaérjek a használhatatlan autómmal mégis. Az útvonaltervet már lejegyzeteltem papírra (a GPS-ezezők szíves elnézését kérve), remélem, odatalálok valahogy. Méterre kiszámoltam.

Tegnap itt hózápor volt. Ma is kegyetlen az idő. Esik. Tudom, kívántam, de talán nem ennyi vizet. A kapum előtt megint tenger képződött, nem is mertem ideállni az autóval. Mert csak felszántaná a kerekeivel, belemélyedne a sárba. A szomszéd lejtős kapubeállójában parkolok, bízva abban, hogy mostanában nem jönnek ide. Miért is jönnének?

Tél van, gyerekek, április végén. Ki tudja, a cseresznyefám hány hajtása fog majd gyümölcsöt hozni. Na és hogy hány rég elszórt fűmag fog kikelni? Majd megírom. Egyelőre fázom, szürkeség van, reménytelenség a hívatalok vegzálása miatt, nem tudom, mikor nyílik ki a világ egy jobb életre.

Az önkormányzat külön autóval hozatta ki a határozatot és a méltányossági kérelemhez szükséges nyomtatványt, amit aláírásommal kellett átvenni. Furcsa az után, hogy öt évig ilyet sose kaptam. A határozat szerint 360k elmaradásom van ingatlanadó-ügyben. Büntetés semmi. Ha tényleg öt éve bliccelnék, vajon miért nincs? Mert nem értesítettek. Bár volna egy ügyes üdvégy ismerősöm, aki ebből azt a következtetést vonná le, hogy nem tartozom semmivel!

Kitöltöm a nyomtatványt, és kérem majd az elengedését. Ha részletfizetést kérnék, amit nem fogok, megint évekre elkaszálnám magam. Elég volt a NAV három évig tartó tulajdonszerzési illetékét kinyögnöm, alighogy vége lett, már jönne is a következő?

Azt hittem, a panellakásomból menekülve végre itt olcsóbban és főleg boldogabban élhetek a zöldek közt, de mindhiába. A NAV-é és a most kivetett adó már majd 800 ezer forint, amire nem számítottam.

Pillanatnyilag szinte légüres térben érzem magam, egyik felem el sem hiszi, hogy még van mi bőrt lehúzni rólam, a másik felem meg reményli, hogy valaki végre mellém áll, és megkönyörül rajam. De van egy harmadik felem is, amely tudja, hogy bármit megtehetnek velem, és életem végéig fizetni fogok. Ami azt jelenti: sose szabadulok fel a filléres spórolás kényszere alól, sose engedhetem el magam legalább annyira, hogy vegyek egy új ruhát. Tudod, mit? Nem is kell. Csak a lehetőség kéne! Vagy hogy minőségibb wc-papírt vehessek a szar helyett. Vagy a macskámnak drágább kaját, mert a nyomorult a 120 Ft-os konzerveket utálja. Tudom, az ő baja, fogjon egeret, rigót, amit akar, de mégis én vagyok a gazdája. Semmin se tudok már spórolni, csak az ennivalón.

Nem esett jól, hogy fiam a négynapos húsvét alatt rám se köszönt. Ma hívott, én köszöntöttem. Jaj! - mondta -, de nem akartam, hogy rosszul érezze magát, gyorsan megkérdeztem, mi jókat csinált ennyi szabadnap alatt. Leendő sógorával a Balatonnál járt horgászni, több családi ünnepen vett részt, locsolt, verset mondott, jól szórakozott. Annyit mondtam, nagyon örülök, hogy végre családja van, nagyon megérdemelte. Ezt én nem tudtam megadni, de végre megkapta, ami jár neki. Olyan emberek közt élhet, akik szeretik, törődnek vele, és az esküvő után hivatalosan is közéjük tartozhat.

Most jött el az a pillanat, vagy az esküvő napján, amikor boldogan adhatom át őt az új családjának, és az én felelősségem, sok éves küzdelmem, harcom véget érhet. Jó kezekben lesz, nagy megkönnyebbülés ez.

Te, aki apa, anya, nagyszülő vagy akármi vagy, tudhatod, milyen csodás úgy elengedni egy szeretett lényt, hogy tudhatod, jó kezekben lesz, nem függ már tőled, mert nincs szüksége rád többé! Ugyanakkor az érte való aggódás örök.

Az aggódás - esetemben - nemcsak az ő jólétéről szól, hanem magamról is: vajon mit csináltam rosszul, kiállom-e a jó anya próbáját? A végső elszámoláskor fog-e úgy szeretni engem, ahogy én őt mindig? Megbocsát-e a tévedéseimért, rossz lépéseimért, látja-e azt, hogy szívem-lelkem mindig érte dobogott, érzett? Az én igazságom ő. Örök és megmásíthatatlan. Ha azt akará, haljak meg holnap, mert attól neki jobb lesz, azonnal megtenném.

Figyu, nem rossz ám ennyire szeretni valakit! Célt és tartást ad. Lelkesít. Tovább élni segít akkor is, ha minden reménytelennek látszik. Ő a fény az alagút végén. Amíg ez a fény világot ad, addig minden tökéletes, más nem is lehet. Küzdök, amíg élek, amíg ez a fény az enyém.

Sej, holnap lesz ám már fogam! Mosolyoghatok az esküvőn! Az új fogorvos annyira be van táblázva, hogy - a váróteremben elhangzott mondatokból ítélve - van, aki csak júniusra kapott időpontot. Köztük pár ember, aki akut fogfájásra hivatkozva beesett a rendelőbe, de rengeteget kellett várniuk. Nekem nem. Szerencsés vagyok. Holnap már biztos nem leszek ilyen szerencsés, de leküzdöm a cél érdekében. Akárhogy is, holnap teliszájjal fogok mosolyogni. Én kb. ennyit tehetek az esküvőért. (Ja persze forgalmi nélküli autóval vágok majd az útnak, talán még jogosítványom se lesz, de ezek apróságok... Amíg ki nem esem az autóm alján, és a motor megy, bizony használni fogom.)

Megint belefutottam egy reklámba, aszongya: Változatosan étkezem, minden nap Aktíviát eszem! Ez tényleg csak engem késztet röhögésre?

Nem kéne délután szunyókálni, mert akkor ez lesz: féltizenegy este, és nem vagyok álmos. A csönd olyan sűrű, hogy falra lehetne kenni. Varázslatos.

Nem tudom, mi ütött belém: mostanában folyton Kölnben járok. A legszörnyűbb, legkilátástalanabb két évet töltöttem ott, mégis visszavágyom. Megszépült az egész. Csodás az ember agya, a rosszat szívesen kitörli, a jót meghagyja. Vagy ha ki nem is törli, de fájni már nem hagyja. Néha szembetalálkozom egy fehér tollpihével, isten tudja, milyen madárból lehet, mert fehérek errefelé nem járnak, elmosolyodom: angyal, Mutti üzen. Jó hinni, hogy vigyáz rám.

Szomszédom tegnap rámtelefonált, fontos üzenetet kellett átadnia. A férje Budaörsön járt, mert régóta vágyott rá, hogy repüljön egyet. Az üzenet: Jeszi szívből üdvözöl. Jeszenszki? - kérdeztem. Igen, ő.
Régi fahegyi ismerős... Csupa szépet mondott rólam. Megmelengette a szívem táját. Néha olyanoktól kapok kedvességeket, akikről nem is hittem, hogy létezem számukra. Jó. Hegedűs Dezső is felhívott, jót dumáltunk.

De most tényleg: mióta ecetes vízzel ablakot pucoltam, egyetlen lepkét se látok az üvegen. Pedig a lámpám egyenest az ablakra világít, máskor ott rajzanak sokan. Felbuzdulok ettől, ecetes vizes ronggyal fogom a plafont és a falakat is áttörölni. Itt minden fából van, a pókok imádnak hálókat szőni, minden reggel újakat látok. Hátha ők is utálják az ecetet, és egy rakás gondom megoldódik. Holnap! Húsvét hétfőre pont jó elfoglaltság lesz. Rátüsszentettem, kutyám - ki hanyatt dobva magát fekszik itt - összerándult egy pillanatra, de már megint szundít.

Megjött a nemzeti konzultációnak nevezett kérdőív... Mivel azt tartom, ne mondj véleményt olyasmiről, amit csípőből a szemétbe dobtál, kibontottam. Nem kellett volna. Minden kérdéshez a válasz is ott volt. A manipuláció ilyen szintje nekem már akkora lóláb, ami nemcsak kilóg, de pofán is rúg. Vannak persze igen kemény fejek, akik ezt meg sem érzik, sőt. Válaszolni is fognak. (Ajvé, mondaná anyám, ki 27 éve halott.) Ez nem kérdőív; ez előregyártott válaszív. Azt ixeld, amit mi akarunk, nem azt, amit te. Különvélemény nincs. Nekem ugyan van: szemétláda. Vagy kályha. Hidd el, igen sok mindent simán elviselek, de az, hogy ennyire hülyének, megvezethetőnek, kiszolgálónak nézzenek, mélyen felháborít. Mintha nem is lennék! Saját gondolatokkal, akarattal! Mintha másnak kéne szájamba rágni, amit mondanék! Volt szerencsém a Kádár-rendszerben felnőni, bólogatni, idomulni, elfogadni mindent kényszerből, de azt hittem, ennek vége. Nagyon remélem, hogy nem lehet visszacsinálni.

Abban az időben csak azért nem féltem nagyon - csak kicsit -, mert fiatal és erős voltam. Tudtam a határokat, bármilyen kegyetlenül komolyak voltak is, betartottam. Konspiráltam, hogy kikerüljem őket. De hogy ma is erre kelljen felkészülnöm, az nem fog menni. Pedig kezdek félni. A cyber-világban senki nem lehet elérhetetlen, megvádolhatatlan, lebuktathatatlan. Nem lehet elbújni. Ez a félelmem. Amikor barátnőm azt mondja: ne mondj ilyet, főleg ebbe a telefonba ne, akkor rémületem fokozódik. Mert ő nem akárki, ő pontosan tudja, miért mondja.

Itt volnánk tényleg, az Unió, a demokrácia küszöbén, vagy már benne is, és mégis elő kell szednem a negyven éves félelmeimet? Amikor tégla utazott velünk minden versenyre, ami túlvolt a vasfüggönyön? Figyelték minden mozdulatunkat, kivel állunk szóba, merre barátkozunk, megyünk, aztán jelentést írtak, és a sorsunk, műrepülő pályafutásunk ettől függött? Természetes volt akkor, megszoktuk, figyeltünk, kijátszottuk, ahol lehetett, s talán azért nem is féltünk annyira, mert - mint mondtam - fiatalok és bevállalósak voltunk. Na de hogy ma is ez váljék újra természetessé, megint csak a bevállalósok merjenek ellenállni, szólni, lépni, az rettenetes visszacsengése az átkosnak.

A főzőlapom elhallgatott. Szeretem ezt a kis indukciós izét, csak az zavar, hogy hangos, amíg működik. Ha nincs ilyened, úgy képzeld el, mintha állandóan egy nagy fazék víz bugyogna rajta akkor is, ha lassan főzögetsz valamit. Nem tud csendben maradni. Befejeződött tehát a kutyáknak szánt csirkecsontvázak főzése, és hirtelen beállt akkora csend, ami szinte harapható. A semmi. Egyetlen madár se szól most, szellő nem rezdül, kutya sem ugat, az ég egyöntetű szürke, csak a cigarettám füstje mozdul. Más nem. Talán nekem kéne. Értem én! Kelj fel, és járj! Mondom magamnak. És vidd a kutyáidat is! Mielőtt esni kezd. Boldogan áznék ronggyá, ha végre vizet kapna a kertem, amit már hetek óta hiába várok.

Voltunk sétálni. Szinte már csöpörgött az eső. Tíz percig. Mostanra mindjárt a fránya nap is kisüt, sőt pár rigó is dalba kezdett, szóval reménytelen a vízvárásom.

Ervinnek mégiscsak igaza van, mikor azt mondja, tényleg állítsuk meg Brüsszelt! Amennyiben Brüsszel - meg az Unió - az a szekér, ami nem akar felvenni, hiába integetünk, elzörög sebesen, és ha nem állítjuk meg, nem ülhetünk fel rá soha. Csak ezért kéne megállítani... Legalább egy percre. Legalább miattam, mert én szeretnék velük tovább haladni. Ígérem, gyorsan felszállok, senkinek nem okozok késedelmet.

Több mint tíz éve vagyunk uniós tagok, az elején azt mondták, legalább húsz évvel vagyunk a nyugattól lemaradva. Ezt reméltük mindannyian gyorsan behozni. De képzeld, ma, több mint tíz év után még mindig ennyivel vagyunk lemaradva. Van, aki szerint eme intervallum még nőtt is.

Az úgynevetett kritikus tömeg most az agyamban gyűlt össze, amiért mindezt leírtam. Bocsesz.

A japán cseresznyefám tündöklik. Olyan csodás még mindig ezt a személyragot hozzárakni a fához, ami azt jelzi: az enyém!

A hidegfront esőt nem hozott, csak szelet, ettől a ki nem nőtt füveim helyét elfoglalták a virágszirmok.

Megtudtam, hogy Dani főnöke is olvassa a blogomat - legalábbis belenézett, gondolom -, megkérdezte fiamat: mit keresel te itt, mikor ilyen szüleid vannak? Sajnos, nem kérdeztem meg, mit válaszolt erre, annyira meglepődtem. Azt se tudta, honnan szedte elő a főnök a blogom címét, ő nem mondta neki (szerintem nem is tudja, mert nem olvassa).

Icus felvilágosított, milyen hasznos vegyszerek helyett ecetet használni, annyira felvillanyozott, hogy tegnap hirtelen megpucoltam hat duplaablakot ecetes vízzel; sokkal simábban ment, mint bármi lúgos izével. Szerinte a rovarok is utálják a szagát, nála nincs egy se. Folytatni fogom. Felmosni is lehet ezzel, megfogadom.

Egy Michelin-csillagos séf ma a Konyhafőnök műsorában azt mondta: "eggjork"... Nem tévedek, visszatekertem, mert hinni se akartam. A tojássárgáját nevezte így, ami eggyolk angolul, ugye. Hát már ő se autentikus? Az ember azt hinné, ilyen szakember a saját szakmája szavait legalább jól ismeri. Izé bácsitól nem veszem zokon a baconszalonna kifejezést, mert ő öreg és régimódi. Bacon = szalonna. Olyan ez, mint a "legideálisabb". Mivel ideális = legjobb, bántja a fülem. Harapódznak ezek a kifejezések gáttalanul, sajnos.

A menüsor kifejezést se tudom értelmezni. Az ételsor rendben van, ez egyenlő a menüvel. Ha azt kérdezed, mi a menü, több ételt fognak neked felsorolni.

Várjál, van még egy olyan művész, akit angolul food artistnak hívnak. Tudod, mit csinál? Körömnyi gyurmákból zöldség- és gyümölcsminiatűröket alkot. Igaz, megszólalásig hasonlítanak az igaziakra, de - kérdem - mi a franc értelme van? Látsz egy szép zöldségkosarat, de mind ici-pici, műanyag; ettől már művész valaki? Jól van, nem kéne ilyen műsorokat néznem, ezek inkább reklámokban vannak, amiket nem mindig sikerül kikerülnöm. Ilyenkor azt kiáltanám: ember! Alkoss valami hasznosat, ha már ilyen ügyes vagy! Túl sok haszontalanság fertőzi az agyunkat úgyis.

Ne puffogj, Daka, itt a húsvét, ami bár soha semmit nem jelentett neked, mert családilag ilyen ünnep nem volt, de most mégis vettél sonkát és tojást, leginkább azért, mert nem volt már itthon ennivaló. Sőt, mivel a nyugdíjam megjött, megengedtem magamnak - csirkecsontváz helyett - néhány gyönyörű csirkecombot is. Kettőt elősütés után párolni kezdtem sok hagymával, krumplival és paradicsomszósszal. Marhajó lett, hidd el. Legközelebb bazsalikomot és oregánót is rakok bele, hogy izgisebb legyen.

Már magamnak is kezdek unalmas lenni. Befejezem. A tüntetőknek továbbra is drukkolok. Csak béke legyen!

Anya, ne menj sehova, félóra múlva ott vagyok! - jött a telefon reggel. - Akarsz egy új autóba ülni? Naná! Gyorsan összekészültem, figyeltem a kutyák ugatását, aztán megjött ő, a herceg fehér Suzuki Vitarán, ami csillogott-villogott a zöld fűben, és beleülhettem, és éreztem az új autó új szagát, amit még soha, és elvitt egy körre, és mindenütt okos kütyüket láttam, ez az autó mindent tudott, talán még beszélni is, de azt nem kérdeztem, nagyon boldog voltam, aztán kutyát sétáltattunk, láttam, Dani kiereszti magából a városi patkány összes szürkeségét, élvezte a virágzó fákat, az illatokat, a mindenütt zöldet, később ebédelni is meghívott a Rönkösbe, végre újra ehettem sült hecket, beszélgettünk, sütött a nap, és én annyira elfelejtettem mindent, hogy le se fotóztam, meg se kértem, másszon le a pincébe kinyitni a vízcsapot, ilyenkor az agyam egy nagy radírgumi, minden csak azután jutott eszembe, hogy már elporzott balra... a kiesett fogam se zavarta, mondott egy "szegény anyucikát" és kész, ami azért jó, mert már tudom, hogy a főasztalnál fogok ülni az esküvőn, és ő mégse szégyell engem emiatt, bár nem mondtam neki, hogy szerdán elmegyek a fogorvoshoz, és visszarakatom azt a rohadt fogat, neki így is jó vagyok, amit szoros öleléseivel is kifejezett, már amikor a kutyák hagyták.

Vasárnap van. Keblemet büszkeség dagasztja, mert hatalmas tüntetés volt ma a Kossuth téren a CEU mellett. Ezek ugyan már nem márciusi ifjak, hanem áprilisiak, de pont olyan jók! Nagyon szeretem őket!

Pénteken voltam a lottózóban, mert rémülten láttam, hogy a szelvényem lejár, a lottózós hölgy épp beszélgetett egy lottóvásárlóval: - Tudja maga, hogy Mészáros Lőrincnek hány szállodája van? Nem? Láttam a térképet, egész Magyarország tele van velük. - ??? (ez az én kérdő tekintetem volt)...
Én se tudtam. Azt hittem, csak egy-kettő, főleg külföldön. De hát mindig tanul az ember, ha lottózóba megy.

Szerény - de napi - autós bevásárlásaim során, de komolyan, még egy olyan megszólalóval se találkoztam, aki mosolyogva elégedettségét fejezte volna ki a hétköznapjaival kapcsolatban. A hentes "megnyugtatott", hogy a csirke drasztikusan drágulni fog, mert a madárinfluenza hatásai mindjárt begyűrűznek. A húsvéti sonka se lesz soha olyan olcsó, mint például tavaly. Májustól kötelező lesz 20 db cigit begyűrni egy dobozba... vajh az én 17 darabos dobozom hogy fog kinézni? Főleg pedig: mibe fog kerülni? És hány éve csalnak már el nálunk 1-3 db cigararettát a dobozokból?

Végignéztem kilencféle húsvéti kötözött sonka minősítését valami panaszműsorban; szakértők csak három olyat találtak, ami így-úgy megfelel ízben, állagban, mondjuk, horribilis összegekért. Nem szándékozom ilyet venni, vegye más.

Tudod, hogy a kínai fokhagyma hány gerezdjét tudtam felhasználni? Csodálkozz: egyet sem. Pont olyan drága kilója, mint a lazacénak. Mindegyik darabja rohadt, barnult, fonnyadt, szar volt. Nem értem, hogy miért ezt kapjuk?! A fővárostól csak 30 km-re élek, de már semmi minőségi áruhoz nem jutok hozzá. Pontosabban: sokhoz képtelenség. Nem is akarok belegondolni, mit kapnak azok, akik sokkal messzebbre laknak, és még üdülőövezetnek se mondhatják magukat, ahol a nyári turisták kedvéért némileg összeszedik magukat a kereskedők. Rohadt, fagyott krumpli? Az itt már alap. Olyan lilahagymát vettem, amit ép fogsorral se lehet elrágni. Mintha egy zombi szívta volna ki belőle az életnedveket.

Büntetés itt lassan minden. A gyönyörű virágokat és illatokat még senki nem vette el, már várom, hogy ezeket hogy tudnák megadóztatni. Jaj, úgy értesültem, hogy a házi kutak megadóztatásáról lemondott tisztelt kormányunk, bár csak egy forrás mondta ezt, mégis reménykedem... Valamiben kell.

Válaszokat várok a méltányossági kérelmem ügyében az önkormányzattól, hogy vajon hány évre és mennyi adóval fognak sújtani, meg a műszaki osztálytól, hogy mibe kerül átminősíteni a hétvégi házamat lakóházzá. Nálam ez már tényleg a röhögős kategória, mert úgysincs miből. Hajrá, serpenyő, neked legalább pár percig tudtam örülni! A neved is szép: Bialetti!

A fontosabb választ Danitól várom, vajon hogy sikerült a legénybúcsúja, és milyen érzés volt új autóját vezetni. De hát vasárnap van, ilyenkor nem hív fel. Én se. Minek zavarjam. Némely ideig - mondjuk, egész nap - azt vártam, talán beállít hozzám, hogy az ígért kört megtegye velem, de hát nem. Ezer oka lehetett rá, amiért.

Az ablak túloldalán már lepkék is szállnak; a rovarvilág feléledt. A pókok is idebent, egyre több háló szövődik mindenfelé. A harc kezdődik. Kéne szúnyogháló, meg egy fog is, plusz jogosítvány, de egyelőre parkolópályára teszem magam. Ki várni érez, várni tud - mondja Ady -; várni tud, kinek ön-énje nem hazug, s nem hord össze hetet-havat. Tartsd magad, mert most az a leggazdagabb, ki várni érez, várni tud...

Nincs ma nagyobb örömöm, mint az, hogy Dani úgy három órája sms-ezett, miszerint megy átvenni a Vitaráját. Végre! Vadonatúj, neki készített autóba fog ülni - csak el ne számítsa magát egy kanyarban -, élete nagy eseménye ez!

Nem sok ideje volt, mert kora délutántól a legénybúcsúját szervezők már igényt tartanak rá. Különleges napja van ma minden szempontból. Remélem, baj nélkül lezajlik. Elég sok ez egy embernek egy napra, tényleg szeretném, ha megúszná. Holnapra kiderül, vagy csak vasárnapra. Úgy számítom, hogy vasárnap ideállít a csodás új járgánnyal, és elvisz engem egy körre. Közben a pincébe mászva a vizet is kinyithatná végre...

Mert locsolni kéne. Az eső az istennek se akar itt esni. Minden porzik. A fűmagjaim sose kelnek ki, ha ez így marad. Ma egy angströmnyi eső se esett. Nem értem. Mindenhol, csak itt nem?! Sötét van, sok a felhő, de csak ennyi. Néha még a tévéadás is elmegy, ami azt jelzi, vastag felhők árnyékolják a tányért, de mindihiába.

Na jó, azért egy új autó illatát elképzeltem, bár sose volt benne részem. Beülök abba, amiben még senki nem ült, frissen jött le a szalagról, talán az ülésein is nylonhuzat feszül... csodás lehet! Mivel már hat óra van, gyerekem túlvan ezen. Megadatott neki. Óriási! Ha valaki megkérdezné, mikor illik meghalni, én a mai napot mondanám. Már minden megvolt, amire vágytam, alig hiszem, mi lehet ennél több. Na jó, egy unokát azért még megvárnék, de nem biztos, hogy kibekkelem.

Hülyeségeket beszélek: persze, hogy van még sok más, amire érdemes várni. Csak hát az ember sose tudhatja, meddig tart még az eddig. Azt mondják, egy idő után már nem veszünk tartós tejet. Hülyeség, tudom, de nem lehet nem gondolni arra, hogy bármikor vége lehet mindennek. Nem félek tőle, leszarom. Jobban érdekel pillanatnyilag, hogy a kutyáim miért ugatnak annyit, és hogy a kerítés meg ne adja magát valahol, ahol még nem erősítettem meg.

A világ virágba borult, illatozik, maradjunk ennél. Az, hogy reggel hálótermemből lejőve csak 17 fokot találtam itt, tán még fontosabb. Megint két gatya, két pulóver, mintha tél lenne. Nem baj. Holnaptól jön a tavasz. Már annak is örülök, hogy a szelek nem kopasztották meg a cseresznyefámat; teljes virágjában pompázik. Maradjon így!

Abból már csak nem lesz lebaszás, ha elmondom: Daninak holnapra számtalan haverja legénybúcsút szervezett, semmit nem kötnek az orrára, fogalma nincs, hol, mi, hogyan. Tuti jó lesz, örülök neki. Morcos volt ma az új autó miatt: késve találták ki, hogy kell a biztosítás. Ha előbb mondják, mára meglenne, és átvehetné a Vitaráját, amire annyira éhezik. Jövő hétre marad. Próbáltam apasztani türelmetlenségét, de nehéz. Megértem. Ha nekem valaha életemben új autóm lehetett volna, biztos én is ennyire vártam volna. De hát nekem ez már kimarad. A lényeg az, hogy neki nem!

Az én kis Suzukim tegnap köhögött kettőt válaszul arra, hogy gázt adtam a közért előtt. Megrémültem, mert az a "távolpont", ahonnan legmesszebb hazaérni. De aztán vette a lapot. Immár teljesen törvényen kívüli vagyok: se forgalmi, se jogosítvány. Se fog. Utóbbi kettőt még e hónapban elintézem, kerül, amibe kerül.

Nézzük a dolgok szép oldalát: minden virágzik körös-körül! A cseresznyefám egy nap alatt virágzott ki. Reggel még rügy volt, estére már virágok. A mostani szélvihar se nagyon árt neki, ahogy nézem. Pedig dúl! Mármint a szélvihar.

Írtam méltányossági kérelmet a helyi jegyzőnek, naná, hogy az öt évre visszamenő adó eltörlését kértem, hisz öt év alatt nem értesítettek eme kötelezettségemről. Mint szuttyogó kisnyugdíjas állítottam be magam, de hát végül is? Nem az vagyok? De. Sajnos. A műszaki osztálynak is írtam, minősítsék át a nyaralómat lakóházzá. A válaszok majd jönnek, remélem.

Gondold el, az adó négyzetméterenként 1100 Ft per év, és nem tudom, a házam hány négyzetméter, de 80 körül van. Bár az "alapterület" fogalmát még nem tisztáztuk, én szeretném úgy érteni, hogy annyi, amennyit az édes anyaföldből elfoglal a házam függetlenül attól, hogy van rajta még egy szint. Szerintem én vagyok hülye, mint mindig, mert szeretek reménykedni. Alapterület? Ki tudja, mi az? Paraszti eszemmel azt mondanám: az alap, amire épült. Lehet nyolc emelet, de az alap kevés. Kit érdekel, hogy odafönt hány négyzetméter van? És kinek mi köze hozzá? Tudom viszont, hogy minden lehetőt megadóztatnak, következnek a fúrt kútjaink, nekem is van. Soha nincs vége! Majd egyszer kiszámítják, hányszor veszek levegőt egy nap, és eszerint fogok levegőadót fizetni...

Néha tényleg úgy érzem: az öregek haljanak meg, az sokkal olcsóbb, mint kezelni őket a bajaikkal. Minek már, ha hasznot nem hajtanak? Pusztán élni akarnak. Kit érdekel, hogy negyven-akárhány évig dolgoztak, termeltek; amikor gondoskodni kéne róluk, az már teher. Megbecsülés? Ez a szó manapság az öregekkel kapcsolatban ismeretlen.

De! Még most se érzem magam öregnek. Sajnos? Talán. Az én bajom. Jobb, ha elmegyek a kutyáimmal sétálni, bár szélvihar van, de a nap hétágra ragyog. Ha már futni nem mentem...

Megjöttem. Felért egy futással. Mindkét állat elemében érzi magát ebben a hideg szélben. Húztak, mint a mozdony, én meg szaporáztam. Itt a sarkon az orgonabokrok rügyei még bábállapotban vannak, de jóval odébb nyílt virágokkal ajándékozott meg egy másik bokor, haza is hoztam három ágat. Illatoznak! Gyönyörűek. Úgy átfáztam, hogy alig győzök ülni itt a napon, máskor lehúzom a redőnyt, de most hagyom, hogy égessen a délutáni ragyogás. A bőrkanapém karfáján már lassan tojást lehet sütni. Odafektetem a karom. De jó!

Az ily nagy ragyogásban feltűnik persze az is, hogy ideje már ablakot pucolni...

Jaj, már megint poloskaszagot érzek. Nem tudom, honnan, de két méterről garantáltan megérzem. Lehet akárhol. Basszus. Kereshetem. Tényleg, mondd, most már mindig ezekkel kell élnünk? Nekem úgy tűnik. A minap levettem a vállfákon lógó ruhákat - szekrényem nincs -, mindegyik hátulján legalább két poloska húzta ki a telet. Az, hogy jaj! iszonyodjak, már elmúlt, wc-papírral leszedtem őket komótosan, irány a wc. Lehúzás. Ami kiszáradt, mert halott volt, az fent kavargott a vízben. A többi lement. Ez a lényeg. Van még 2-3 ruhám, bevallom, halogatom, hogy azokhoz is nyúljak. Pedig jön a nyár, és ők nyári ruhák. Mosásra várnak. Tudod, mit? Most felmegyek és ellenőrzöm őket, mielőtt mosógépbe rakom.

Megtettem. Jelentem, nem volt több poloska. E ruhák, igaz, részben műszálasok. Úgy látszik, ezeket nem szeretik. Már a mosógépben vannak. Apró kis győzelmek... De hát csak lépésenként haladhatunk a jobblét felé, nem igaz?:

Szép, szürke felhők közelednek a könyököm felől, elveszik a napot, de üdvözlöm őket, hozzanak esőt! Egy kiló fűmagom bánja, na nem jön. A japán cseresznyefám - mely nem hoz termést - elképesztő pinkben pompázik, a germersdorfi fehérben, lengenek a szélben, szeretném, ha a virágaik megúsznák ezt a hidegfrontot.

Maci a virágágyásban hever, nem először; úgy döntöttem, oda nem ültetek paradicsomot, hadd legyen az ő helye. Csocso a házába bújt. Teljesen kisajátította.

Mire kimondtam, már mindkettő berohant hozzám egy kis ölelgetésre. Megkapták.

Egész nap imádkoztam ilyeténképpen: Add már, uram, az esőt! És nem adta. Kopár kertem reggelre kicsit színt váltott, sötétebb lett, meg a kutya táljában is láttam vizet, gondoltam éjjel esett valami. Kimentem fűmagot szórni. De mi haszna, ha nem esik? Egész nap csak a pofámba sütő nap ellen védekeztem, közben irigykedtem Budapestre, mert a híradóban a tüntetők már reggel el voltak ázva. Tudod, a CEU mellett próbáltak kiállni. Majd a holnapi hírekben megnézem, mennyire sikerült. Remélem, jól!

Nincs szó arra, mennyire hibásnak, akár gonosznak is látom azt, ahogy ezt a kiváló egyetemet el akarják taposni. A blogom nem arra való, hogy politizáljak, de ez már mélyen felháborít.

Most késő délután már örömmel hallottam az eső kopogását a tetőn, de nem túl sokáig. Nevetséges 1-2 milliméter ha idehullott nekem. Miért van az, hogy körben felhők, még dörög is az ég, de a víz mindig máshová hullik?

Megjött a stone serpenyőm. Kicsomagolása közben kétszer rémültem meg: először azon, hogy a fogantyúját nem találtam. De meglett. Másodszor azon, hogy tiszta alumíniumnak látszik, de állítják, hogy indukciós tűzhelyre is jó. Felraktam. Jó volt. Nyugvás! A harmadik már nem rémülés volt, csak csodálkozás: elolvastam az angol használati utasítást. Olyan gyengéd kezelést javasolt, amit még teflonserpenyőknél se szoktak. Pedig a dobozán ott egy villa, ami jelzi: karcolhatod, nem árt neki. Öt év garanciát olvastam.

Amikor végre összeraktam, néztem, hű de szép, és megkérdeztem magamtól: kellett ez neked 16k-ért? Tényleg? Már nem is örültem. A bánatpénzre gondoltam, amit hő vágyam kielégítéséért beáldoztam.

Mindegy már, elvetettem a kockát. Gyorsan sütöttem benne csirkecombokat hagymával, krumplival, paprikával. Azt hiszem, bármely más edényben is ugyanolyan jó lett volna. Csak ezt a párolás után simán berakhattam a sütőbe.

Gombokat válogattam; anyám - ki varrónő volt - hagyott rám egy nagy doboz gombot. Az esküvőre szánt ruhám felvarrásához kerestem megfelelőt. Hosszú ruha ez, a két szélén felvarrni terveztem, hogy tunika legyen, alá pedig gatyát veszek. A felvarrásnál gondoltam díszes gombokat varrni rá. Szerencsére van miből válogatnom. Döntés későbbre halasztva. Két ujjamat is elvágtam csirkefarhát-nyesés közben, így ahányszor a ruhához érek, hogy próbálgassak valami fazont kitalálni, az ujjaim felkiáltanak. Az ilyen sebeket mosogatással szoktam gyógyítani, mosogattam is ma eleget, de még várni kell.

Nagyon érzem, hogy közeleg a nagy nap. És én hatvan kiló vagyok. Rémes. Úgy képzelem - nem ígérem -, hogy holnaptól futni megyek. És nem eszem. Nem tudom, lehet-e fogyni öt kilót három hét alatt, de ez lenne a cél. Nem kell hozzá más, csak én. Elhatározás, kitartás - mindenki tudja. Csak megtenni milyen nehéz!

A nagy seprenyőnyi sült csirkéből egy kis adagot holnapra tettem el, a többit fagyasztom. Ez az első lépés. Ha mindet megzabálnám, minek is harcolnék?

Tudtad, hogy pesto-t lehet csinálni a friss sárgarépa zöldjéből is? Nekem ez új.

Többről nem beszélhetek, mert le vagyok tiltva. Fiam által. Majd a végén - egyszer - úgyis elmondom.

Rendeltem ma egy csodás stone serpenyőt üvegfedővel és levehető fogantyúval. Stone azért, mert kőbevonatos, ami karcálló, tapadásmentes, öt év garanciával. Levehető fogantyús azért, mert tizenéve vettem egy - szintén olasz - készletet, három vékonyka teflonlábas volt, de levehető fogantyúval, amit annyira imádtam, hogy azóta is keresem, mindhiába. Máig. Miért csak az olaszok gondolnak erre? Leveszed a fogantyút, aztán az edényt belökheted a sütőbe, majd azzal ki is veheted.

Elmondom, miért tettem ezt. Mert alapjában véve mindennek vége van. Akkor legyen is egészen vége! De még egyet hadd örüljek előtte! Ráköltöm az autóm vizsgájára félretett pénzt, akinek vizsga már úgyse kell, és aztán kész.

A jegyző leveléből világos, hogy adóznom kell a "hétvégi házam" után, amíg nem "lakóház". Négy évre visszamenőleg. Négyzetméterenként 1100 Ft-ot. Tudod, mit? Ki se számolom. Nem érdekel, tényleg. A lehetetlent mit számolgassam? A műszaki osztályt majd megkérem a lakássá minősítésre, de ez a múlton nem változtat. Van lehetőségem méltányossági kérelemre 3000-ért, de mentességre nincs. Legfeljebb részletfizetésre. Az is tönkrevág évekre. Itten semmit nem bíznak a véletlenre, amiből lóvét lehet csinálni.

Sírva vigad a magyar, nem igaz? Két mínusz sose lesz plusz. Mit számít még egy mínusz? Hajrá, seprenyő! Három nap múlva kihozzák, aztán mégse sírva, röhögve fogom benne főzni a csirkefarhátat. Erről jut eszembe, ma 2,5 kiló disznócsontot vettem 19 Ft-ért! Nem hiányzik belőle nulla! Már meg is főztem a kutyáknak kuktában ugyanannyi óráig, ami a súlya volt, kíváncsi vagyok, meddig fogják rágni. Mert a Danitól kapott kutyatápom is véget ért.

Nem csodálkozom, hogy minden szar egyszerre jön. Ajj, szarról jut eszembe: láttam ma tudós embert a tévében, ki a bélflóra baktérium-összetételének nagy kutatója. Új találmány az, hogy pl. egy hízásra nem hajlamos ember székletéből kivonatot juttatnak egy folyton kövér ember testébe (nem tudom, hogyan), és már ez annyira átrendezi őt, hogy többé nem lesz hízásra hajlamos. A baktériumait rendezi át. Bizony! Fantasztikus az orvostudomány. Még csak három éve jöttek rá ezekre, biztos nem érem meg a kifutását, de alaposan átrendezheti a kövér-sovány populációt.

Tekintsetek el attól ha ezt már olvastátok valahol tőlem, a régi honlapomon találtam, csakazértis újra közlöm nagyjából 40 év távlatából:

Sanyi orvosira ment, ma ül a barokamrába. - Ha tudnád, micsoda szag van ott! - mondta reggel. - Ötezren az ember belei kétszeresükre fúvódnak fel, a nadrágot is ki kell nyitni, különben meghalsz. Nem vicc! Összecsavarodnak a beleid azon a szűk helyen, ott muszáj valamit kiengedni...

Berajzoltam a naptáramba, hogy nyolcadikától kezdve rossz hetem volt. A pécsi hangár előtt Varga Jozsó mesélte Lapajnak, hogy a szovjet ejtőernyősök pszichológiai vizsgálatokat végeztek, mert Pavlov szerint a születés időpontjától függően periódusokra osztható az emberek havi teljesítőképessége. Minden négy hétben van egy periódus, amikor az ember kevesebbet bír, és van néhány nap, amikor az átlagnál is jóval többet. Ilyenkor a maximumot ugratják az ejtőernyősökkel, és a "rossz héten" pihentetik őket. Így elmaradnak a kudarcélmények és a veszélyhelyzetek.

Nekem múlt héten volt rossz hetem. Születésem napja pont középen helyezkedik el. Egész héten féltem. Múlt pénteken még semmi bajom nem volt, gyönyörűen csináltam a hátonkinyomást, aztán keddre bezsongtam. Már emelkedés közben éreztem, hogy félek, aztán a baklövés után teljesen pánikba estem. Tudniillik háton gyorsítás közben véletlenül ellenkező irányba csavartam a trimmet, és amikor a botot nyomtam volna, mintha falba ütközne... Tizedmásodpercek alatt kellett feleszmélnem, hogy mi a hiba, közben háton csak gyorsultam, zúgott a szerkezet, mint a végítélet. Tekertem egyet a trimmen az ellenkező irányba, rápillantottam a sebmérőre, úristen, háromszáz! Csak öttel maradt el a végsebességtől, és még nem volt vége. Nyomtam a botot, hogy majd kijött a szemem. A piros lámpa égett, a gép bömbölt, mint a vihar, pattogott a fejem, a hallgatóm elrepült, egyszóval borzasztó kalamajka volt.

Örültem, hogy a tetején vagyok végre, nem hogy irány, meg ilyesmi érdekelt volna. Sinya szidott a rádión keresztül, már amikor vissza tudtam tenni a fejemre a halót, miután zsinórjánál fogva végre elővonszoltam a csomagtartóból, szóval úgy nézhettem ki, mint a liba közvetlenül vágás előtt.

- Na most állj be nulla-kilences irányba, és csinálj egy negatív félbukfencet - szólt rám Sinya egy rövid kóválygás után.

- Inkább nem - feleltem. Tudtam, hogy képtelen lennék végigcsinálni. Hogy utána mit kaptam, azt hagyjuk. Azóta is haragszik rám, parancsmegtagadásnak ítélte. Pedig csak halálfélelmem volt. Még utána is, a földön. Igaz, hogy ennek örömére olyan gyönyörű leszállást produkáltam, amilyet régen sikerült már.

Azután is, napokon keresztül küszködtem a félelemmel, próbáltam analizálni magam, beszéltem a fejemmel, hogy milyen marhaság félni, és közben nem értettem, mi történt velem. Most már meg tudom érteni azokat, akik egy nehéz helyzet után abbahagyták az egészet. Én ugyan nem fogom abbahagyni, mégis megértem őket. Nem tudtak túljutni a fogcsikorgató, csak azért is akarom perióduson. Nem kell sok hozzá. Ma viszont megint úgy érzem, hogy minden oké. Jöhet a hátonkinyomás!

Ja, pénteken szerencsésen megúsztam a műrepülést, átképeztük magunkat Magdival a HA-SAD-ra. Sikerrel. Ez a sima Z-526 Akrobat. Együléses. Tíz iskolakör és egy tizenöt perces légtér volt a feladat. Nem mondom, az első köröknél Majré bátyó ott ült mögöttem, minden szokatlan volt, a botkormány, mert hosszabb, mint az 526F-é, a lábkormány, mert rövidebb, a motor hangja is más, és főként a fejhallgató hiányzott, nem volt a fülemben vatta, egészen stresszbe hozott az az iszonyú dübörgés. A harmadik iskolakörre emelkedés közben, amikor már enyhült a pánikszerű koncentrálás kényszere, előbányásztam az oldalzsebből egy Bilsom-os dobozt, még volt benne egy kis vatta, beleügyeskedtem a fülembe. Ettől jobb lett a közérzetem. Ráadásul a százasban a keret műrepült, ezért a benzinkútig nem volt szabad ötven méter fölé emelkednem, és a negyedik forduló után meg száz méterig kellett süllyednem, csak ott nyithattam fékszárnyat. Úgy éreztem, fű alatt húzatok be a reptérig, borzasztó közel voltak a szőlőkarók.

Ebben a gépben a golyó érzékenyebb, mert nagyobb, rémülten láttam, hogy csúszkálok az utolsó fordulóban, és alattam a dombok. Állandóan magasan lebegtettem, képtelen voltam megítélni a távolságot a kerék és a föld között. Később Feri bácsi mondta is:

- Nem kellene egy homokzsákot betenni a gépbe? Már meggyanúsítottam magát, hogy túl könnyű; a Magdi mindig le tudta húzni a földig. - Hát igen, Magdi lényegesen gömbölyűbb nálam, kínosan nevetgéltem a viccen, de közben szégyelltem magam. A légtér már nem volt olyan rossz, bár az is szokatlan.

- Milyen jó kis gép! Magától csinálta az orsót - lelkesedett Magdi, amely lelkesedésbe valószínűleg hathatósan belejátszott az az önbizalomnövelő tény, aminek én egyelőre nem voltam birtokában, nevezetesen, hogy minden leszállása tökéletesen sikerült. Most már másképp érzem. Igenis, jó kis gép ez.

Képzeld, még Sanyi mellett is féltem az An-2-esben! Amikor Pécsen felszálltunk. Tizenhatan voltunk benne, ebből tizenhárom ejtőernyős, ponyvákat is hoztak, borzasztóan meg volt pakolva a gép, és a fű hosszú volt a reptéren, a talaj egész éjjel ázott. De azért sikerrel elemelkedtünk. És féltem. Én hülye. Őcsényben aztán semmi baj nem volt leszálláskor, elmentem velük még egy körre, amikor ugratták a fiúkat 800 méterről. Néztem, ahogy készülnek ugráshoz, bámulják a nyitott ajtót, alatta a nagy semmit, és kerestem a félelmet az arcukon. Mert emlékeztem, milyen érzés volt nekem ott ülni bukósisakban, harminc kiló cuccal a testemen, nehéz bakancsban, és várni a zsinórba kapaszkodva a vezényszót: "Ugrás!" A gyomrom mindig görcsben volt, és bármilyen sikeresen vágtam nyugodt képet, az csak önuralmam csodája lehetett, a félelmet sosem tudtam legyőzni.

Ahogy figyeltem őket, újra éreztem ezt a szorongást, és mégis tudtam, hogy ha én állnék az ajtóban, én is kiugranék. Odáig sose volnék képes elmenni, hogy a gépben maradjak, még akkor sem, ha nem én lennék az egyetlen. Erika nevű egykori bajtársnőm többször megtette, hogy leszállt a géppel, mert nem mert kiugrani. Sírva mászott ki, vörös szemekkel, és nem jött közénk. Azóta több száz ugrása van, de én biztosan tudom, hogy mindegyik előtt elfogja a rettegés, tudatalattijának tiltakozása az életösztön meggyalázása ellen.

Furcsa dolog ez, bárhogy majrézunk, abbahagyni képtelenek vagyunk. Nem bírnánk elviselni, hogy hallgassuk a repülők nagy hajózómeséit mint kívülállók, vagy hogy üljünk a reptér füvében és nézzük az eget, de sose szálljunk fel. Aki egyszer repülő volt, nagyon meghasonlik, amikor bármilyen kényszerből abba kell hagynia. És legtöbbször úgy hagyja abba, hogy többé nem is megy a régi társaságba. Sokszor végiggondoltam, és tudom, én sosem lennék képes önként lemondani erről a világról, a 72-es benzin szagáról, a fordulatszámmérőről, a feneette fékszárnyról, amivel annyit kínlódom, és magáról a majréról sem tudnék lemondani. Ez teszi teljessé az életemet. Érzem, hogy tettem valamit, amikor leszállás után kimászom a gépből, és este a kocsmában megbeszéljük a napot, becsülöm magam valamire, kihúzom magam, és nem pózból, hanem mert jogom van hozzá.

Ezek a napok a "semmi jó" jegyében telnek. A jegyző levele szerint igenis adóköteles az ingatlanom, mert hétvégi háznak jegyezték be. Képzeld el, öt évre visszamenőleg mennyit kell majd fizetnem! Nem tudom, mert összeget eddig nem írtak. Ha lakásnak minősülne, gondom se volna. De van. A friss, sárga nárciszok némelyike a kertemben földre hajlik, pont ilyennek érzem most magam: megtörtnek és reménytelennek.

Vannak kultúrák, ahol az öregeket nagyon tisztelik, hallgatnak rájuk és számítanak. Bár a mienk is ilyen lenne! A tisztelt öregek sokáig élnek. Szörnyű kimondani, de idén hetven éves leszek. Tudom, te is tudod, az ember sosem érzi magát annyinak, amennyi, amikor ez az idő eljön. Már megszoktam, bár nem könnyen, hogy csókolomot köszönnek a közértben, de az érzés, hogy valaki még vagyok, nem tud elmúlni. Besorolódtam egy olyan társadalmi rétegbe, ahol már senki nem számít, senki nem fontos. A tudás és tapasztalat, amihez ennyi év kellett, nem kell senkinek.

Ne izgulj, emiatt nem dőlök kardomba, legfeljebb amiatt majd, amit adóként hamarost kirónak rám. Mindig azt hiszem, vége, hitelek, kötelességek leróva, aztán jön a következő váratlanul. Végtelenül!

Az egész életem egy harc volt a fennmaradásért, a jobb életért, a fiamért. Azt reméltem, vénségemre már csak nyugalom vár, már csak az van, ami a mindennapokhoz kell, de nem. Az állam a következő bőrt is rólam fogja lehúzni. Jó lenne látni a végét.

És még milyen szerencsés vagyok! Tudod? Hisz nem szedek gyógyszereket, nem fáj semmim, hogy jövök ahhoz, hogy panaszkodjam? Aki havi tízezreket fizet, hogy életben maradjon ilyen-olyan nyavalyája miatt, az mit szóljon? Jobb, ha kussolok. Tényleg szerencsés vagyok. Ma csak két poloskát küldtem a klotyóba, ez is jó. Ma ennél jobbat nem is tudok mondani. Cső.

Majd írok, most nem hiszem, hogy komolyabb gondolatokat sikerül. Nincs nagy gond, rend van, Ági három napig itt volt, jót lazítottunk, nem fenyeget egyelőre veszély. Igaz, az önkormányzat levelet küldött, hogy az ingatlanom adóköteles (öt éve lakom itt, eddig nem volt), ez kissé felzaklatott. A kitöltendő több oldalas nyomtatvány - címe Bevallás építményadóról - végén van egy olyan sor, hogy "Mentes az adó alól a magánszemély adóalany tulajdonában, haszhonélvezetében lévő lakás, ha azt életvitelszerűen lakás céljára használja."

Ugyanez az ökörkormányzat nekem 5 évvel ezelőtt lakcímkártyát adott ki, tehát miért is nem tudják, hogy itt lakom?! Még életmentő oklevéllel is kitüntettek. Létezem, mint itteni lakos. Te érted ezt?

Ma már csak annyi erőm van, hogy a jegyző hölgynek írok mailt - szerencsére lehet, mert van címe - , és próbálok nem szarkasztikus lenni. Az udvariasság mindig célravezető. Jó éjt.

Volt egy csörtém a fiammal az elmúlt napokban, és mint mondtam, semmi egyéb nem tehet engem a padlóra, csak ez. Körülnéztem: szétdobált ruhák mindenütt, por és kutyaszőr, mosatlan edény...

Összeszedtem magam. Naná, hogy kellett ehhez Dani jobbító hangvételű hívása. Ez után (direkt írom két szóba) úgy összeszedtem magam, hogy a lakás ragyog, mosatlan nincs, virágok megöntözve.

Régi időszámítás szerint reggel ötkor már a kerítésem előtti mosdatlan szájú, szarházi gyomokat tépkedtem két kézzel, gereblyével, amiket tavaly hagytam derékig nőni. Gereblyém alatt számtalan friss ibolya tűnt elő. Őserővel letaroltam mindent (majdnem), ami nem kívánatos. Annyira felbuzdultam ettől a művelettől, hogy kutyáim legnagyobb meglepetésére reggel hatkor már sétálni vittem őket jó hosszan.

Azóta is dühöng bennem a tennivágyás: a kigyomlált területen lyukakat ástam és kukoricát, valamint napraforgómagot ültettem. Sorban. Elképzeltem, milyen szépek lesznek majd, de azt se tudom, ilyenkor kell-e ültetni, és egyáltalán. A napraforgó a madaraknak szánt szatyorból maradt, mert már nincs szükségük rá.

Dudi nővérem jutott eszembe ma, mindig luxuskörülmények között élt, de ha el tudsz képzelni minden vízszintes felületet egy lakásban, ami mindennel tele van rakva, akkor még nem is láttál mindent. Néha csak ösvényeken át lehetett például az ágyát megközelíteni. Közben ő végtelenül igényes nő, mondjuk úgy: úrinő, de maga körül soha nem bírt rendet tartani. Csak magán, ott mindig. Ki nem lépett volna az utcára tökéletes öltözék, parfümillat, frizura nélkül. Audry Hepburn és a Tiffany jut róla eszembe.

Miután mindent rendbe raktam kívül és belül, a lelkem is rendbejött teljesen. A konzekvencia az, hogy a környezeted állapota pontosan a lelkivilágodat tükrözi. A reményvesztettség, vagy sima kishitűség tükre a káosz a lakásban; a talpraállás, optimizmus tükre pedig a rend és a tisztaság. Ha hiszed, ha nem, egy jó nagy takarítással a lelkedet is rendbe rakhatod! Évtizedekre visszamenőleg próbálom Dudi lelkét megfejteni, de csak a kishitűség jut eszembe. A nagy bizonytalanság, magában nem bízás. Pedig mindene megvolt hozzá, hogy ne így legyen.

Hagyjuk is, már vagy hat éve nem beszél velem, elérhetetlen, pedig nagyon hiányzik. Kiakadt attól - tudom, már említettem -, hogy mindig is irigyeltem őt. Gyönyörű, hófehér bőréért és sűrű, mézszőke hajáért. Ami nekem sose volt. Tévesen azt gondolta, földi javaiért irigyeltem - ő rózsadombi villa, én szoba-konyha a hetedik kerületben, én Trabant, ő Mercedes, és sorolhatnám. Ezekért soha. De ő azt hiszi. Nagyon fáj, hogy nem tudom, most hogyan és hol él. Beszélgetéseink hiányoznak, mert azok jók voltak.

Mintha meg lennék átkozva azzal, hogy legfontosabb embereim nem hajlandók belépni a számítógépes világba, ahol könnyedén kommunikálhatnánk egymással. Ez tényleg egy átok. Rohadt késő van, már mindenki a 70 felé jár, vagy túl azon, reményem semmi.

Jaj, de szar volt ezt az évszámot kimondani! Amikor itt belül még harminc éves vagyok!

Na jó, most jön a kötelesség: belépek a bankomba, átutalom a számláimat, és kiderül, mennyi lóvém marad utána. Biztos meglepetés lesz, mindig az szokott lenni. Nem pozitív értelemben...

Elég dühös vagyok. Tíz éve nem voltam fodrásznál. Kísérletképpen ma elmentem azt gondolva, ha nagyon elbassza, van még egy hónapom, hogy nőjön pár centit. És ez történt. Elmondtam neki, csak azt kérem, hátul a galléromig érjen a haj. Erre mi lett? Afölött öt centivel már csak sörtéket hagyott - pont azt a fazont hozta létre, amitől irtózom, mint az ördögtől. Lett egy igazi, sztereotip öregasszonyfrizurám. Az egy dolog, hogy az vagyok, akárhonnan nézem, de hogy erre még rá is játsszanak, az kiborít. Két és félezerért káromkodom, ahányszor a tükörbe nézek. Kristályosodik bennem, hogy többé soha ilyet; amíg én vágtam a hajam ennyi évig, legalább tetszett. Nem volt túl szabályos, de megfelelő. Utálom a fejemet, kész.

Ági tegnap mondta, hogy ma fordrászhoz készül, és még mit mondott: ugyanazt, amit én: én is ezt tervezem, mert még van idő egy hónapig nőnie, ha valami rosszul sikerül. Olvastunk egymás gondolatában. Holnapután találkozunk, az biztos, hogy az ő haja menő lesz. Ha az enyémre is azt mondja, talán vigasztalódom kicsit. De őszinte lesz, ez a lényeg. Ha legalább egy embernek tetszik, kevésbé leszek ennyire rossz hangulatban. Akkor se megyek többet fodrászhoz! Biztos bennem van a hiba, mert még életemben egyszer sem tetszett az új hajam. Soha. Kivéve, ha én vágtam. Az dühít, hogy mire annyira megnő, mire én szeretem, bőven elmúlik az esküvő. Elegem van már a negatív dolgokból. És ez csak egy hét, amikor minden rám zúdult. Ki tudja, mi jöhet még.

Tudom, ma nem vagyok túl szórakoztató. A fürdőszobába lépve tömény poloskaszagot éreztem. Méterekről is megérzem őket. Kicsi a fürdőszobám, és egy méterre tényleg ott lógott egy dög egy pók hálójában, aki éppen falatozott belőle. Láttam már ezt a dögöt reggel, még az ablakon mászott, hagytam, dögöljön meg, ahogy tud. Túl magasan volt, nem akartam hozzányúlni, nehogy "felbontsam" véletlenül. Hát a pók megtette, biztos azért áradt ki az embertelen szaga. Majd holnap megnézem, meddig jutott a pók. Ha befejezte, lefújom őt is. Addig hadd lakjon jól, ha már ilyen ficamodott az ízlése. Egy utolsó vacsora mindenkinek kijár.

Mégiscsak kénytelen voltam a fürdőbe lépni, mert az imént itt az ablakon ismét poloska mászott, akit a wc-be kellett húznom. A hálóban már alaposan betekerve láttam a reggeli dögöt, pók aludni ment, de a szag mindent áthatott. Eszedbe ne jusson valaha szétnyomni vagy leütni egy ilyet, mert meg fogsz őrülni. Szerencsére az emeleten is van egy klotyóm, ott nem mászkál senki, még pók se, inkább odamegyek, a fürdőbe nem.

Van ez a Heineken-ügy a vöröscsillaggal, szánalmas. Önkényuralmi jelkép egy sörösdobozon! Mintha csupa idióta ülne a parlamentben, akiknek fontosabb dolguk ennél nem is lenne. Javaslatom a Heinekennek: holnaptól változtassátok narancssárgára a csillagot, és a mi szent törvényhozásunk végre egyéb törvényjavaslatok tárgyalásával is tudna foglalkozni! Végre is a narancssárga nem idegen kormányunktól. Imádom ezt a szót: okafogyott! Ettől kezdve az egész "Lex Heineken" eme kategóriába csúsztatná az ügyet. Ez miért csak nekem jut eszembe?!

Jajj, van még egy csodareklám: Kasszás Erzsi! Hogy hová lehet még reklámilag süllyedni, megtudod, ha képes vagy megnézni. Az ötletgazdát díjazom a legröhejesebbek kategóriájában. De aki megvette? Azt mivel díjazzam?

Figyu, te még késsel hámozod a krumplit, és késsel vakarod a répát? Bizony, vannak ilyenek ma is. Én ezt se értem. Biztos bennem van a hiba.

A rosszkedvemet ma jól kifröcsögtem. Még nem könnyebbültem meg, mert az előbb megint megláttam magam a tükörben, de holnapra biztos jobb lesz.

Találkoztam ma Imivel, bevonzottam, mert akartam, tényleg látta ő is az autómat alulról, azt mondta, már nincs ott semmi, amihez bármit hozzá lehetne erősíteni, annyira tré. Adott jó tanácsokat is: vakarjam le a régi cimkéket a rendszámtábláról, mert az új rendszerben ilyet már nem ragasztanak fel. Ha látják, tudják, hogy zűr van. És hogy ne álljak olyan helyekre, ahol a rendőrautó kamerái meglátnak, és azonnal kijön a komputerükből a rossz.

Ma vettem csak észre, hogy a benzinmutatóm majdnem felén áll (előtte nullaközelben volt), mondtam neki, ha tankolni kell, csak ötezerért. Megtette. És tőlem is csak ötezret kért. Pedig egész nap értem fáradozott. Még a kisfiát is magával vitte, akit, tudom, hetente egyszer birtokolhat. Imi, minden elismerésem tiéd! Semmit nem kértél azért, hogy miattam fáradoztál!

Ez a srác úgy érezte, hogy mivel nem vizsgáztatta le az autómat, nem tette meg, amit vállalt - abszolút önhibáján kívül -, nem fogadott el érte pénzt. Pedig még adni akartam, visszautasította. Hé, vannak még ilyen emberek?! Lehet, hogy már csak itt, Dunavarsányban. El vagyok tőle alélva, mondhatom!

Aludni alig tudtam, szarokat álmodtam, hajnal kettő felé már kidobott az ágy. Délelőtt úgy gondoltam, jobb, ha beveszek egy Xanaxot, mert meg kéne nyugodnom. Hisz az egész életemet át kell szerveznem ezután. Jót tett. Már öt éve nem vettem be ilyen gyógyszert, nem kell aggódni.

Igen, a tökéletesen működő autómmal bizony járni fogok ezután is a faluba, hülye lennék, ha itt hagynám végleg megrohadni a kapum előtt. A rendőröket már egy éve figyelem, mióta jogosítványom is lejárt. Ezután se lesz más. Igyekszem kitolni a biciklikényszert, amíg lehet. Imi szerint ha lejárt forgalmival elkapnak, az se lesz sokkal több büntetés, mint amennyibe a vizsgáztatás került volna. Megspórolhatom! A jogsiért azért még elmegyek a háziorvoshoz, mert ha Dani esküvőjére tartok, és még érvényes jogsim se lesz, kiszállíthatnak a kocsiból végleg. Ez nem történhet meg.
Sejhaj, kockázatvállalás: nem áll tőlem távol. Sikerülni fog. Nincs más út. Az esküvő után már akármi történhet, nem érdekel. Jön, aminek jönnie kell.

Erre mondják, hogy derült égből villámcsapás. Imi régi ismerőshöz vitte az autómat, ahol szinte mindenki "le szokott vizsgázni", de az én autóm már nem állta ki ezt a megmérettetést. Alul annyira el van rohadva, hogy nem vállaltak felelősséget érte. Olyan ez nekem, mint egy légicsapás. Mindent megváltoztat és felborít. Az életemet.

Szeretném felfedezni a dolog humoros oldalát, de valahogy nem megy. Tegnap néztem meg a biciklimet a sufniban - talán előérzet volt? -, öt éve áll leeresztett, látszólag elrohadt gumikon porosan, ki tudja, lehetne-e még életre kelteni.

Reményem csak annyi, bár kevés, hogy Imi délután még visszajön, elviszi egy szerelőhöz a kocsit, megsaccolják, mibe kerülne alul megjavítani. Nem fűzök hozzá százezer alatti reményeket, ami nonsence. Plusz a vizsga. Plusz Imi, akinek biztos, hogy ma is már több mint tízezerrel jövök. A nagyjából semmiért, csak szolgálataiért, amihez joga van.

Készülnöm kell az autótlan életre. Hogy egy alkalmatlan biciklit hogy lehet elvinni megjavíttatni, gumit cserélni, arról sincs most elképzelésem. Semmiről! Biztos lehet ennél is jobban padlón lenni, de nekem ez most a mélypont.

Láttam elég bicikliző öreget-fiatalt hóban, fagyban, esőben, hidegben és kánikulában az úton, nagyon sajnáltam őket, a gyaloglókat sokszor fel is vettem, és ím: eljött az idő, nekem is ez a sors rendeltetett. Már ha a biciklim egyáltalán alkalmas lesz rá. Miközben az autóm motorja tökéletesen működik, kívül semmi baja, de hát alul rohad, ahogy mondják. Biztos van egy vizsgáztatói protokoll, ami alá senki nem mehet, pedig az autó tán még évekig elvinne engem, de felelősséget nem vállalhatnak érte. Értem. Tehetetlen vagyok.

A ma felborult világomat próbálom - igazi optimista szemlélettel - a jövőben elképzelni. Ez a dolgom. Hogy fogok naponta bejárni a boltba? Sehogy. Át kell szerveznem heti egyre. Ami a bicikli kosarába fér. Ja, van egy hátizsákom is, még Danié volt. Esőkabátom is van. Kalapom is. Öt éve nem tekertem, akkor is csak egyszer, de menni fog. Állítólag ugyanúgy nem lehet elfelejteni, mint az úszást vagy a korcsolyázást.

Közben meg a kiválóan működő autóm itt fog állni a kapu előtt? Nem hiszem. Át kell állnom rendőrfigyelő üzemmódba és törvényszegés-üzemmódba, mert tuti, hogy addig használom Suzukimat, amíg ki nem rohad alólam egészen. Ki az a hülye, aki mást tenne? Biztos van olyan, de nem én. Ettől kezdve már a jogosítványom megújítása is úri passziónak tűnik, mert minek.

Egy van, amit nem tudok semmiféle praktikával áthidalni: eljutni Dani esküvőjére jogosítvány és vizsgázott autó nélkül.

A legjobban azt utálom, és attól is féltem mindig, hogy másokra legyek utalva. S ha ez pont most kezdődik, akkor nagyon rosszkor.

Megjött Imi az új hírrel: az általa ismert két autószerelő se vállalja a kocsim rendbehozását. Egész napi futkosásáért csak ötezret kért. Nagyon méltányos! Dani meg azt írta, menjek el bárhogy, ha megbüntetnek, ő majd fizet. Oké, akkor harcra fel, megcsináltatom a jogosítványomat, és elmegyek kockázatos autómmal a világ végére - nekem az. Lesz, ami lesz. Nem kérdés, hogy ott kell lennem, az se, hogy mindenáron.

Vannak helyzetek, amikbe bele kell nyugodni. Ez most az. Jobb, hogy tudom, mi nem megy és min nem változtathatok. És ez a tudás csak ötezrembe került, ami nagyon méltányos. Köszönet Iminek és családjának, akiket öt éve ismerek.

Mitől vagyok ilyen piszkosul rendes? Lemostam a kocsit, kitakarítottam belül, a motort is megkeféltem, már nincs benne pókháló, úgy ragyog, hogy na. Pont két éve nem volt ilyen szép. Ösztönzőerő persze az volt, hogy Imi holnap délután viszi vizsgázni. Valami harmincezret emlegetett kérdésemre, hogy mennyivel készüljek, rémítő volt. A neten utánanézve 18 ezernél többért nem láttam ajánlatot, csak kevesebbért. Nagyon nem szeretnék Imivel konfrontálódni, de azért muszáj résen lennem, még nem tudom, hogy teszem.

Jeles dátum - sokat hallottam -: ma vették gyártásba Dani Vitaráját. Mivel fehér nem volt raktáron. Furcsa, hogy épp ma nem említette, pedig tudom, mennyire számon tartja.

A fb-ra feltettem ezt a régi csapatképet, lehet, hogy ide is már valamikor, de ma megint ebben gyönyörködöm:

Balról kezdem: Balatoni Józsi, édes figura, erős testben gyerek szellem. Ő is, mint mindegyik nyíregyházi, Mezőgazdasági Főiskolán tanuló friss repülőoktató, az ottani tanárképző főiskoláról választott feleséget igen korán (említhetem az Aerotriga mindhárom tagját és még többeket is). Jolán, a felesége volt az erő a családban. Mikor megismertem Józsit, már volt két kiskorú gyereke. Volt egy Trabantjuk, és semmi kilátásuk jobb életre. Alig a rendszerváltás előtt döntöttek úgy, hogy disszidálnak. Nehéz megítélni, vajon sikeresebb életük lett volna-e, ha várnak egy évet, mindenesetre az itthon maradottak mind prosperáltak az új kapitalizmus szellője szárnyán.

Csak évtizedek múltán tudtam kifacsarni belőle összesen egy levelet, mikor ezt a csoportképet elküldtem nekik. A többiek értesülései szerint nem sikerült amerikai karrierje, házmester lett valahol, felesége viszont utazóirodát nyitott. Nem tudunk róla, hogy repült-e még egyáltalán. Amit én tudok róla: szinte be volt oltva angol nyelv ellen, talán ez sem sokat segített neki ott kint. Viszont zseniális tehetsége volt számítógépek terén: az akkori Commodore-t elölről-hátulról ismerte. Ceske Budejovicében, ahol a fenti kép készült, a rossz idő miatti várakozás közben én fordítottam neki valami számítógépes könyvből, és azonnal mindent értett, tudta, mit mondok, pedig én nem. Sajnos, nem tudom, valaha kamatoztatta-e ezen képességét, de félek, hogy nem.

Nyelvtudását összeszedve - talán Kijevben - adta elő nekünk, hogy magyarázta egy orosz pilótának a függőleges dobott orsót: "rántsd balra, but büsztro!" Mi értettük, hogy "de gyorsan!", remélem, az orosz pilóta is.

Ő elveszett odakint, azt hiszem. Egyetlen levelében szűkszavúan annyit közölt, valami cégnél biztonságtechnikai felügyelő, arra vigyáz, senki ne igyon és tartsák be a szabályokat. Ja, Gyöki mesélte még Tökölön, mikor ott dolgoztunk együtt, hogy találkozott vele Nyíregyházán váratlanul: titokban hazalátogatott. Ő se sokat tudott meg róla, így én se. Amúgy Gyöki (Fodor Pista) nevét Nyíregyen úgy írják, mint a képletben: egy gyökjel, alatta i. Imádom a faszit, de sok éve róla se tudok semmit, mióta Alajostól és Tököltől ő is elvált, mint én. Kár.

Józsi feje mögött ott van Szin Ferié napszemüvegben: ő az, akinek az életemet köszönhetem, de ezt már taglaltam. Ha azt a repedést nem veszi észre, amitől odafent eldobhattam volna a motort, már talán nem élnék. Kiváló szerelőnk volt, remélem, meg is fog látogatni, ha már nyílnak a virágok, meghívtam. Utálatos módon vele azt játszottuk, hogy ebéd közben például gilisztákról beszéltünk, s lestük, vajon öklendezni kezd-e. Kezdett. Remélem, megbocsátja!

Balatoni Józsi mellett Kovács Pali áll, örökös bírónk .
Hát tőle aztán kaptunk hideget-meleget. Sokszor. Sose értette, mi jó az alkoholban, mert ő nem. Vilniusban sok rossz idő volt, bizony kipakoltuk a parkoló An-2-est, ahová a helyiek rengeteg ajándékpezsgőt és egyebet pakoltak jobb időkre. De nekünk a jobb idő nem a banketten jött el, hanem sokkal előbb. Mindent megittunk, hogy enyhítsük a repülésmentes várakozás kínjait. Pali csak állt döbbenten, mikor az üres zsákokat látta, mi sunnyogtunk, leszedte rólunk a keresztvizet.

Kiváló bíró volt, sose esett ki az értékelésekben se alul, se fölül, nemzetközi jó neve volt. Nagyon szerettük. Bár szeretett volna néha inni is velünk! És még mindig aktív, remélem, bár öt éve nem követtem nyomát. Már akkor 75 éves volt.

Első találkozásom vele Dunakeszin volt, valaki műrepült a légtérben, felesége pedig pólyás lányával - Kovács Borival (nézd meg a Fb-on!) - egy gép szárnya alatt hűsölt a ritka árnyékban. Ez a függőleges két fokkal eltér, mondta az eget nézve, bámultam, és sippantóként azt reméltem, egyszer engem is így fog nézni. Ez szerencsére jó pár évre így is lett.

Pali mögött, Szin Feri mellett ott áll a mi ászunk: Besenyei Peti. Még fekete hercegként. Róla már annyi mindent mondtam, és olvastál, láttál is, hogy nem tudom, mivel fokozhatnám. Égvilágom című könyvébe - amivel elsők között ajándékozott meg - ezt írta: Daka Olginak, a legjobb magyar női pilótának, volt oktatómnak, nagyon régi kedves barátomnak... 2001. dec. 22.

Ugyanebbe könyvbe került egy kézzel írott bejegyzés is:
Kedves Olvasó, szégyenkezve bár, de bevallom: egy embert irigyeltem igazán világéletemben: Besenyei Pétert. Neki sikerült, ami nekem nem: meghódította a kék eget. A repülőgépe nyergében. Ami úgy engedelmeskedik neki, mint a kezes bárány. Valóra váltotta, amit én kamaszkoromban álmodtam - a "lova" nyergében merészebb, ügyesebb mindenki másnál. Amint ezt a könyv képei is tanúsítják. Mindannyiunk büszkeségére, örömére.
Kívánom, hogy élvezzék - legalább közvetve - Besenyei Péterrel a repülés határtalan gyönyörűségét!
Göncz Árpád.

Jean-Louis Monnet, a World Grand Prix versenyigazgatója, a Patrouille de France katonai kötelék egykori vezére így írta ajánlását e könyvbe:

Nem csupán ász ő a műrepülés világában, nemcsak a precíz repülés bajnoka, nemcsak nyaktörő mutatványok briliáns végrehajtója, hanem mindezeken túl művész. A lelkét viszi bele gépébe, minden egyes repülése egyedülálló, fürge mestermű. A repülés zsenije, kezében a repülőgép hangszerré válik, érzéseket fejez ki, láttán a hátunkon borzongás fut végig, libabőrösek leszünk és a szemünk megtelik könnyel.

Talabos Gabi, szintén műrepülő, Peti "földi szeme" így írt:
Annyira érzi a levegőt, mint a madarak, de kitartó és szívós munkával képes a fizika törvényeit meghazudtolva szebben és pontosabban repülni a madaraknál.

És e becses könyvbe az én sorom is bekerülhetett; Babitsot koppintva eme alliterációval éltem:

Szárnyakkal született. Sziporkázó, színes, szenvedélyes. Superman. Szeretem.
Aláírás: Daka Olga, egykori műrepülő válogatott.

Szepesi József alezredes mellettem. Egykori vadászpilóta, majd MHSZ-repülőfőnök volt. A cikkben amolyan nekrológot írtam, sajnos, már nem él.

Tőlem jobbra Hargitai Feri bácsi (nagyon félek, hogy már ő sem él). Akkor, 85-ben az edzőnk volt. Csodálatos pasi! Laza, borízű hangján mindig őszinte vakkantásokkal, okos tanácsokkal, sosem okoskodva, de okosan igazából hagyva, hogy azt tegyünk, amit akarunk. Mi kellett nekünk több? Azt a hírt terjesztették, hogy a műrepülő válogatott senkivel nem jön ki. Hát vele aztán sose volt gondunk, és volt még pár ilyen - gyakran változó - edzőnk (Molnár Andris, Rozmann Gyula, tudom, hogy van még, de most nem jut eszembe). Naná, hogy a nyunyákos Bogdándival nem jöttünk ki, és bocs, GuFe, de veled sem igazán. Nem a fegyelmet nem bírtuk, hanem az oktalan szögleteskedést, parancsolgatást, büntetést, tekintélyuralmat. Azt nem. Akivel nem jöttünk ki jól, az azt hitte, mi vagyunk érte, és nem fordítva.

Juci! Hargitai Feri bácsi mellett áll, becsületes nevén Juhász Sanyi. Édes pofa, örök nevettető. Olyan szegény volt, hogy mikor megjelent az edzőtáborban a sovány disznóval, ahogy mi hívtuk a majdnem üres bőrtáskáját, mind röhögtünk. Csak egy gatya és fogkefe volt benne. Azt hiszem, egyszer át is gurultam rajta a Z-50-essel, tudtam, nagy kárt nem okozok. Ahogy egyszer - talán Kijevben - a versenyszám után előadta a lefelé függőleges, negyedelt dobott orsóját, azt sose feledhetem. Lehajolt, két tenyere kétoldalt, az jelezte a gép szárnyait, ugrott egy negyedet balra, aztán jobbra, aztán vissza, és elszúrta. Édesem, ma már nem szőke, hanem ősz, felnőtt gyerekei vannak, vállalkozása, két éve találkoztam vele itt a szomszédos reptéren, újra vitorlázni akar, mert már van rá pénze.

A jobb legszélső Takácsom Miklósom, így hívtuk, mert jól beszélt csehül, és ezt formailag autentikusnak éreztük. Ő volt az összekötő a Zlin gyárral, ahonnan a Z-50-eseinket kaptuk. Rengeteget köszönhettünk neki. Fogalmam nincs, mi lehet vele.

Na most jól elidőztem, jobb, ha mindenki békén hagy. Tévét is kell néznem valamikor! A nap épp a jobb szemembe süt, de mindjárt elmegy, már félöt van. Hajrá.

Ági még aludt az emeleten, mikor kényelembe helyeztem magam egy bögre forró vízzel. Kávét és tejport elfelejtettem beletenni. Szégyelltem magam, gondoltam, nem mondom el neki. Aztán előkerült álmosan, kócosan, vizet forralt mikróban, és leült mellém... ő is elfelejtett kávét tenni a vízbe. Jót röhögtünk. Ő legalább előbb volt őszinte, azonnal szólt, hogy milyen hülye. Én csak másodiknak. Hát ilyenek is vannak, gyerekek! Legalább nem egyedül vagyok hülye, már ez is valami.

A mai ragyogó kék ég és napfény kikerülhetetlen sürgetése problémamegoldó üzemmódba kapcsolt: megint feldrótoztam két méter tyúkkerítést, és előkaptam a rég tárolt ablaktáblákból is négyet, azokat is a kerítés hiátusainak betáblázására használtam. Cso kutyám egy igazi romboló, pusztító, alig győzök lépést tartani vele. Talán most egy darabig biztonságban leszek a fogai és körmei okozta kerítésszaggatás tekintetében. Nem ért ez véget, ki tudja, mikor fog, de egy időre hátradőlhetek.

Roszkos Karesz otthon van, jól van, ez nagy megynyugvás nekem. Tóth Zsuzsiért még nagyon aggódom, mert nem ad hírt magáról. Bár ne volnék ilyen vén, hogy ennyi mindenkiért kelljen aggódnom!

Attila atya mondta: Vigyázz, próbálj aszerint élni, amiben hiszel, mert ha nem, előbb-utóbb abban fogsz hinni, ahogy élsz! Nem tudok nem egyik barátnőmre gondolni, aki már rég elfelejtette, miben hitt és hogy akart élni, mindent feladva immár csak abban hisz, ahogy él. Boldog-e? Azt hiszi. Én meg nem. Rajta már nem segíthetek. Más se.

Aki járás közben kifelé dobálja a lábfejét, abban nem tudok bízni. Gyanús. Számomra inkább a csámpásnak mondott, befelé hajló lábfejjel lépkedők az igaziak. Yes, én is ilyen vagyok, szerencsére a fiam és az apja is. Velük semmi bajom.

To put my passion into my profession - igaz, ezt egy főzőműsorban fogalmazta meg valaki, de egy élet mottója is lehet. Szíven ütnek az ilyen mondatok, bárhol bukkannak fel. Arra késztetnek, hogy visszanézzek: vajon volt-e olyan, hogy utáltam, favágásnak láttam, amit csináltam? Hadd nyugtassam meg magam - és téged is -; minden tevékenységemben ott volt a szenvedély, ezzel együtt a teljesítmény élvezete is, a legkisebb levéltől a legnagyobb fordításig. Szerencsére. Nincs hiányérzetem. Ez jó.

Szerintem mindenki így van ezzel, aki szívét-lelkesedését beleteszi abba, amit csinál, akkor is, ha nem jár érte kitüntetés, csak a jó érzés, hogy igen, ezt így kellett. Jó lett. Megtettem, ami tőlem telt. Ha kevés, az más baja, de én tudhatom, hogy lelkemet adtam bele. Igazából nem is tudom elképzelni, hogy ezt másképp is lehet. Vagy szabad.

Szoktam repülni álmomban. Sosincs alattam hajtómű, csak én. Karomat kiterjesztem, elrugaszkodom, de nem a felhajtóerő működik, ami szerény karjaimból fakadhat, hanem az akarat. Hiszem, hogy fel tudok szállni, átugrom az akadályon, ami előttem tornyosul, és fentről nézek le boldogan. Sokszor álmodom ilyet. Néha egészen magasra jutok könnyedén. Ormokról rugaszkodom el, és nem húz le semmi. Alattam a világ, amit elhagytam, érzem, hogy nem zuhanhatok le. Mert akarom. Hiszem.

De tényleg: repülőgéppel még sose repültem álmomban. Csak a testemmel és hitemmel. Mindig csodálatos föntről látni a tájat és a menekülést, mert általában menekülök valami elől. De sikerül. A rossz lent marad, én meg elszállok.

Hihetetlen: a paradicsommagokból kikelő jövevények pár nap alatt centis hajtásokkal törtek a fénybe! Ennél gyorsabban csak a bambuszokat láttam eddig életre kelni.

Vettem ma két árvácskát, kiraktam cserépbe őket, az előbb behoztam, nem ismerem életrajzukat, de itt fagyni fog. Hátha nem bírják. Örülök ennek a nagyon visszafogott tavasznak, talán idén nem fagy le a cseresznyevirág a fáról, ha így megy tovább. Még csak rügyek vannak, a hirtelen meleg csak rossz lehet.

Kutya, ne döngesd az ajtót, tudom, vacsoraidő van, a szagát is érzed - megint csirkecsont és -nyak -, de még várnod kell, mert írok éppen. Azt hiszem, a Szulejmánig bezárólag. Azt sajnos nem tudom kihagyni. Többször elhatároztam, hogy kihagyom, de nem megy, túl szép és igényes, izgalmas. Közben megint egy poloska. Repült! De meddig? Hogy élték túl a telet étlen-szomjan meglapulva? Mikor két napja az ágyamat felforgattam, hogy mindent tisztába tegyek, a két matrac között is találtam egyet, ami élt! Pedig rajta aludtam egész télen! porszívóba ment a többi hárommal együtt, akiket még itt-ott találtam. Ezek után már nem hiszem, hogy a patikatisztaságúnak gondolt hálóm valóban az. Valahol egy rohadék még biztos lapul.

Szulejmán két perc múlva indul, így több "magvas" gondolat megosztását elhalasztom holnapra. A szünetben majd a kutyák is enni kapnak, mielőtt szétkaparják az ajtódeszkát.

Séta közben isteni cirrocumulusokat láttam az égen, tudod, azok magasszintű felhők, és mindig előrejelzik az esőt. Két napon belül biztosan esni fog. Jót tesz majd a fűmagjaimnak.

A reggel hatórás hírekben már látom, mi minden készül a fővárosban a mai ünnep jegyében. Aztán kilenckor elindulok, hogy kutyakaját vásároljak, meg mást is. Legalább száz métert mentem az autóval, mire leesett, hogy ma minden zárva van, nem lesz csirkemellcsont, meg répa se.

Mindebből csak egy világos: ha a hülyeségnek vannak fokozatai, elértem a csúcsot. És még meg is lepődöm rajta! Egyrészt azon is, hogy jé, ünnepnap van, másrészt azon, hogy mennyire idióta tudok lenni. Ebben a napokat nem-számontartó világomban. Néha mintha álomban élnék. Ma azt álmodtam, hogy csecsemőm lett. Könnyen vettem, egy táskában hozták, csak utána kezdtem felfogni, mi minden kell hozzá, jó ég, mennyi felelősség és egyéb. Nos, örülök, hogy felébredtem. Volt mellette egy kis, fekete kutya is, amit magamhoz kellett vennem. Álom volt, és felébredni jó volt. De úgy látszik, néha tovább álmodom.

Azért ne izgulj, nem fogok egyhamar meghülyülni (egészen), mert realitásérzékem felmászatott a létrára, hogy a szilónak nevezett (szilikontömító paszta) pisztolyát a kezembe véve és durván elsütve betömjem odakint a darazsak "ajtaját", amit a házam eresze alatt építettek, meg a szobámban is, ahová a deszkák között eljutottak és beszivárogtak folyton. Mivel akitám ma kapkodott a teraszon a lába felé annyira, hogy meg kellett néznem, mivel küzd, darázs volt! szétrágta!, azt hiszem, időben léptem meg ezt. Van még a tetőn a villanypózna tövében egy darázsfészek, de sajnos, adott létrácskámmal azt már nem érem el. L'szarom őket, ha a szobámba nyíló kapuikat sikerült rendesen szigetelnem. Odakint repkedhetnek.

Vannak karmikus dolgok ám! Vagy két hónapja keresek textilboltot, találtam is a neten Harasztiban, de vizsgázatlan autóval és jogsi nélkül nem vágnék neki. Mit kaptam tegnap? Szórólapot egy új bolt megnyitásáról itt, Taksonyban, alig pár kilométerre. A színes ismertető szinte minden olyat felsorolt és képen megalkotott, amire szükségem lehet. Hát mi ez, véletlen? Nem. Vágyaim bevonzották a megoldást. Tüllt is találtam a képeiken, ami ha elég sűrű, kiválthatja a drágább szúnyoghálót, és 150 cm széles, ami bőven jó nekem.

Volt még vagy negyedkiló fűmagom tavalyról, azt elszórtam mindenfelé, elég ritkán, mert kevés. A kertem gyakorlatilag döngölt földnek néz ki, mégis, hátha, pláne, ha esne valami, nem hullottak hiába.

Nyugodtan megveregetheted a vállamat, idén tavasszal a kertem teljesen rendben van. Ilyen rend még nem volt soha. Már csak kimegyek, és keresnem kell, mit rakjak még rendbe, de már alig találok ilyet. Pár föld fölé szökött bambuszgyökeret kibaltáztam, mert csúfak, sok elszáradt bambuszágat levágtam és kidotam a kerítés mögé - nem értem igazán, mitől száradnak el, mert ott is ezt teszik, ahová nem öntöttem vegyszeres vizet -, alapállásban a kertem rendben várhatja a tavaszi kinyilatkoztatást. A mályvabokrot is megfűrészeltem annyira, hogy ágai ne vegyék el a fényt a cseresznyefától.

Várom az új bambuszhajtásokat, amik isten tudja, hol fognak előtörni (mindent behálóznak és eluralnak, akár a tarack), de a növény természetét ismerve (sokat tanulmányoztam őket) ezek az újak már 8-10 méter magasba törnek. Ha hagyom. És hol? Az lesz a meglepetés.

Paradicsommagjaim cserépben várják a kikelést, csak pirosat és sárga koktélfélét ültettem, amikről jó tapasztalataim vannak, virulensek és ősz végéig adnak termést. Már lekopasztottam pár bambuszszárat, amikhez majd felköthetem őket csúnya karók helyett. Napot is kapnak eleget annyi kivágott tuja után, amik kiiktatását Csaba segítségével sikerült megoldanom.

A földnél és az ültetésnél mélyebben szántó gondolataim ma nincsenek, bocsesz!

Még egy: kis rigóm már nem hoz szalmaszálakat fészeképítés céllal a szemben lévő bokromba, szerintem Cicaja lehet az oka. A rigó túl közel és túl alacsonyan akart építkezni, eleve nem helyeseltem. Ő is rájött. Van esze.

Hallgatom. Aztán kérdez. Válaszolnék, szinte már megered a szavam, de rájövök, hogy már rég másról beszél. A válaszom első szaváról jutott eszébe valami, amit azonnal ki kellett bontania. Rég eltértünk a tárgytól (amiről kérdezett, amiről szóltam volna), el is felejthetem, mit akartam mondani. Jobb is így. Hadd mondja. Végül is ő hívott, joga van kisajátítani a perceket. És ő mégcsak nem is az, aki olvassa a blogomat. Aki igen, annak nem kell mesélnem, nem is szoktam. Azért írok. Költséghatékony.

Jó ez így, amíg hívnak, amíg úgy érzik, nekem elmondhatják, addig csak örülhetek. Az ember szereti tudni, mi van a barátaival. Én is szeretem. Csak így tovább.

Emlékek a hetedik kerületből. Apám lépteinek kopogása a kapualjban, az Izabella utca 3/a-ban, ahol életem első harminc évét töltöttem. Egy pőre villanykörte világította csak meg. Nem láttam, de hallottam a második emeletről, hogy ő jön. Anyám léptei sokkal szaporábbak voltak, azokat is félreérthetetlenül felismertem. A szoba-konyhás lakás két ablakán csak délelőtt sütött be a nap. Akkor jöttem rá, mennyire hiányzik a napfény, mikor tizenhat éves koromtól dolgozni kezdtem. Sose voltam otthon hétköznap, sose láttam otthon a napot. Mikor sokféle okból végre betegállományba mehettem, nagyon élveztem a fényben úszó szobát. Azért nem hétvégén élveztem, mert akkor sürgős dolgaim akadtak állandóan. Stoppal a Balatonra! Vagy ha nem oda, akkor Gödre.

Tizennyolc évesen az Elektroimpexnél dolgoztam nyolctól ötig, volt félóra ebédidőm, az Október 6-a utcából kirohantam a Lánchíd tövébe, és hatalmas tüdővel belélegeztem a Duna-szagot mint ópiumot, éltetőmet. Belefeledkeztem a folyó látványába, énekeltem magamban a Sweets for my sweet című Herman's Hermits számot. Úszni vágytam, Gödöt vágytam, a sódert, a nyárfákat és a végtelen szabadságot. Mikor ez pont júniusban tört rám, s a nap tűrhetetlen erővel hívott a sugaraival, gyorsan elvágtam borotvával az egyik ujjamat (hármon van ilyen forradás), betegállomány, rohanás Gödre, és Duna!

Lebegtem a vízen hanyatt, néztem a kék eget, a zöld partokat, csurogtam lefelé, csak annyi gondom volt, hol kössek ki, mennyit gyalogoljak visszafelé mezítláb. Mélyen szerettem úszni, ahol a sodrás miatt felfelé haladni hülyeség lett volna a kísérlet is.

Apám várt a pici víkendházban a butángázos rezsón főzött pörköltös krumplival. A hatalmas nyárfák ezüst levelükkel susogtak. Embertelen béke volt. Aki részese lehetett ennek velem együtt, mind tudja, micsoda hatalom ez az emlék. Örök és gyönyörű, mint egy drága gyémánt. Visszavágyom a Duna látványát. Van itt nekem nem is egy tó, de már tudom: nem pótolhatják a nagy folyót. Se szagra, se tapintásra, se érzésre.

Apám és anyám egy darabig a Fészek gondnoka volt télen, sose együtt, mert már utálták egymást, de engem magukkal vittek. Szerencsére. Még nem voltam iskolás. Néha furcsállom, mennyi emlékem maradt ezekről a telekről mégis. Hatalmas telek voltak. Óriási jégzajlás a Dunán, hasig érő hó, jeges hideg a kis faház egyetlen szobájában este. Anyám cserepeket melegített a kályhán, azt a lyukas fajtát, kötőtűvel szurkálta a lyukakat, amikbe pókok telepedtek. Mit tudom én, honnan szedte őket. Az ágyba, a dunyha alá kellettek, hogy legalább a lábunk ne legyen jéghideg, ha lefekszünk.

Ma már megkérdezném, honnan szerzett kaját, mit főzött, de késő. Nem emlékszem. A falu, Alsógöd majd két kilométerre volt. Én csak éltem, méghozzá boldogan. Kivéve azt a reggelt, mikor egy csapat kutya tűnt fel a házunk mellett, egy tüzelő szuka körül legyeskedtek, köztük volt Morgó is, a nagy vörös, aki egyszer már a seggembe harapott, mikor túl korán mentem kecsketejért a Párkányiékhoz a nyáron, a kis tejeskannámmal. Szégyenszemre anyámnak kellett elkísérnie a deszkavécéhez, ami a pálya mellett volt, úgy ötven méterre, pedig a kutyákat mindig imádtam, de Morgót nem.

A pici konyhában, a kályha mellett anyám az Egri csillagokat olvasta petróleumlámpa fényénél esténként, mielőtt a jéghideg szobába tértünk volna aludni együtt a meleg cserepekkel a dunyha alatt. Ki tudja ma már egyáltalán, hogy mi az a dunyha? Jó ég, hová kalandoztam! A Duna tehet mindenről. Rabságban tart, nem szabadulhatok tőle. Gyerekkorom meghatározója, hívó szava marad örökre.

A boltos tegnapelőtt rám mosolygott, mikor beléptem. Nem volt rá semmi oka. Valamiért őrzöm azt a percet. Jó volt. Legközelebb én is úgy lépek be. A mosoly hegyeket mozdít. Napsugarat hoz.

Gonosz Kata férje mellett autóztam el ma, nagyon lassan, nehogy a szabadon futkosó kutyája alám kerüljön, rá is mosolyogtam. Annyira meglepődött, hogy hosszan utánam nézett, láttam a tükörből. A mosoly tán fegyvernek se rossz... Baj biztos nem lehet belőle, ha te is többször gyakorlod.

Légifolyosók. Van egy délkeleti, egy délnyugati és egy észak-dél irányú. A kertemben. Kutyáknak. Oda hiába vetnék fűmagot, sose nőne ki. Több napos kerti kapirgálásom eredményeképpen már alig van dolgom: a nárciszok - gondolom - hajtásai szabadon zöldellnek lándzsaként felütve fejüket, a többi meg majd kiderül.

A folyosókat Cso és Maci használják rohanvást, ha bármi közölnivalójuk van a külvilággal. Igyekeztem útjukból kiirtani, felkötni minden ágacskát, növénykét, amin szőrt láttam, nehogy kiüssék a szemüket egy bolond futás miatt. Vettem ma pár méter tyúkkerítést, fel is raktam, sicher ist sicher. Cso találékonysága páratlan. Most alul kezdte elforgácsolni a kerítést, mire észrevettem, már a feje is majd kifért. Vége, drágám!

Nem értem, Kati mit nem ért azon, hogy nem tudom felhívni. Nincs pénzem rá! Úgyis ő beszélne. Azért írom ezt, hogy kiadjam magamból, ami velem történik, tudom, kevés, de ez van. Nincs más! Vannak gondolatok, emlékek, képzetek, persze. De ma egy se jut eszembe. Szasztok.

Alaposan lapos vagyok ma. Tegnap még forrt bennem a tenniakarás, ragyogott a nap, számtalan vödör avart átöntöttem a kerítésen, sok kutyaszarral együtt, de ma semmi. Szürkeség és lapulás. Ilyenkor szinte nem is tudom, minek vagyok. Szemez az eső.

Egy rigó a távoli ablakom mögött fészket rakni készül. Először megjött egy fűszállal a csőrében. Azóta ingázik, sajnos, ahogy látom, a bokrom túloldalán készül valamire, ami már nincs az én kerítésemen belül. Csak nehogy bántsa valaki! A bokrom jócskán átnyúlik a szomszédba ugyanis. Ez a rigó - ha ugyanaz - már többször felmérte itt a helyzetet. Akkor még nem tudtam, miért, most már sejtem.

Március! Már a szó is boldoggá tesz. A virágládámban felütötte fejét az idei snidling. Áttört minden akadályon, a tavalyi elszáradt maradékon, hihetetlen életerő!

Néha belefutok pár percre az ötvenmilliós kvízjátékba, de azóta nem, mióta a kérdés után, hogy 1796 melyik században volt, arra a válaszra adtak egymilliót, hogy 17. század. Anyám!

Nem tudom, megfejtem-e valaha, hogy a húsz fokos fagyban, hetekig jégpáncélos tó ellenére a hattyúim hogyan éltek túl... Alig pár napja olvadt el a jég a tavon, s ők máris, négyen megjelentek. Vadkacsákkal együtt. A természet maga a csoda, ez biztos.

Kaptam ma jó receptet Icustól poloskák ellen, megosztom: fél liter langyos vízbe egy kávéskanál szódabikarbóna, fél kávéskanál ecet. Permetezőedényből fújjad, ahová akarod, főleg ajtók-ablakok keretére. Talán ettől majd nem jönnek be. Már összeraktam egy keveréket, mindenből többet tettem belé, mert nem volt félliteres flakonom, csak kisebb, kíváncsi vagyok, mi lesz. Ettől most páncélozott járműnek érzem magam, amely minden akadályt leküzd.

Néhány bambuszom haldokol. A Sofix nevű padlófelmosó vizét öntöttem a kertbe, alájuk. Nem kellett volna. Nagy hülyeség volt. Nem is értem, hogy tehettem. Azóta a kapu elé öntöm, ahol parlagfű és egyéb gyom szeret nőni. Ámbár lehet, hogy nekik még ez se árt. A bambusz meg olyan provokatív, hogy fogadni merek, elönti a kertemet pár héten belül, ha ki nem rugdosom a hajtásait.

Dani már megkapta a "házasodási engedélyt", szavaiból úgy látom, nagyon várja az április végét, ami jó. Megírtam neki - hosszas levelezés után -, hogy Besenyei Peti nem tud ad hoc műrepülő bemutatót tartani nekik Kakucson, mert az a ferihegyi megközelítési zónában van, ahol szigorúak a magassági szabályok. Pedig szerette volna. Peti is, Dani is.

Ha raksz a hosszúkásan sütött fasirtod közepébe egy rúd sajtot, isteni lesz!

Mit találok ma a keverőgépem tetején? Poloskát. Életvidáman. L'szarom. Aztán meg a kanapé szélén. Szintén wc-be vele. Már néha a bögrémet is megnézem, nincs-e benne valaki. Mikor lesz végük?! Múltkor véletlenül - isteni sugallatra? - a nappaliba lépés előtt villanyt kapcsoltam. Máskor csak sötétben megyek el a lámpáig a távoli sarokban, ami a háttérfényt adja. És mi ült a lámpa kapcsolóján? Kitaláltad: poloska. Ha sötétben nyomom meg, ma is borzonganék tőle.

Tegnap kapirgáltam a kertben avareltávolítás céllal, aktivitásom nyomán egy csomó halovány, de feltörekvő zöld kinövést felszabadítottam. Talán ők lesznek a nárciszok. Főleg őket akartam megmenteni. Közben sok kutyagumit is kerítésen túlra transzportáltam. Alakul. Ma a tyúkhálót erősítettem a kerítés egy darabjára - mindössze 3 méteren, mert ennyi volt -, ahol láttam kutyaköröm okozta kaparásokat. Ezt a kibúvót már elfelejthetik. Vennem kell még vagy tíz méter ilyen dróthálót, hogy biztonságban érezhessem magam. Megoldom.

Dani tegnapi telefonja is sokat lökött a jókedvemen. Nyuszihangon jelentkezett be, valahogy így: Anyucika, haragszol még rám? Majdnem, feleltem. De végre ráérősen tájékoztatott a crossfit-beli kihívásairól, valami verseny indul, ahol ő is megméretteti magát. Céljai vannak, sportol keményen; mi többet kvánhatnék? Most tényleg kerek a világom, többet már nem kívánhatnék (a lottóötösön kívül). Howgh!

Helyreállt a lelkem, a magamnak való élet jó erre. Meg aztán külön boldogság feszít, amiről most nem beszélhetek (Ervin tudja, de ha elmondja, megölöm), szóval megdicsőülésem is még eljöhet. Brrr, bár sikerülne! Vannak akadályok, de talán jó lesz a vége. Majd elmondom, ha már lehet. Két hónap múlva. A remény is elég ahhoz, hogy fényeskedjenek napjaim.

Ma is jeges volt a szélvédőm, erre hivatkozva halogatom a kerti munkákat, amik már nagyon időszerűek. Állítólag holnapután már 18 fok lesz, akkorra tervezem a nekirugaszkodást. (Imádok halogatni.) Közeledik az autóm vizsgázgatása, és jó lenne, ha egy év halogatás után végre a jogosítványomat is megújítanám. No és a legrosszabb: szerintem hamarost kihullik a metszőfogam, gondolj bele, minden egyszerre! Hozzájön még a kutyák kullancsnyakörve, tényleg nem tudom, hogy lesz végre június, mert addigra cseng le az összes kötelesség. Miből és hogyan, még ma nem tudom. Belehalni nem fogok, az biztos, de jó lenne már júniusban lenni.

Az esküvőre viszont minden fogamnak meg kell lenni, ami túl közel van. Sőt, vizsga előtt - nemsokára - újra tisztába kell tennem az autómat. Motormosás, karosszéria- és egyéb mosás, jaj! Szerencse, hogy a kutyám előhozta a mély bokorból azt a kefét, amit két éve oda dobtam az előző vizsgára felkészülés után azt gondolva, már használhatatlan. De használható bizony. Mégpedig két héten belül neki kell állnom.

Miért is nem veszem fel a telefont? Hát csak. Harmadikra mégis felvettem tegnap este egy durva "mivan?!" bevezetővel. Nem volt nyílt elnézéskérés, csak hangsúlyokból kivehető visszacsinálnám-ha-tudnám-érzés. Dani nem könnyen adja meg magát, a beismerés nem erőssége. Nekem viszont a hangsúlya is elég ahhoz, hogy megnyugodjak, és bár még mindig nem tudom, kiléptem-e a gyagyások táborából, valahogy helyreállt a lelkem. Sőt keményedett. Harcos típus vagyok, ez sajnos alap. Egy félmondata közben nyomtam ki megint a telefont, de ennyit - úgy érzem - megérdemelt. Mivel hétvége van, nem számítok hívására se ma, se holnap, és nem is kell. A távolság, a hallgatás jó gyógyír általában.

Ági jól helyretett, míg itt volt majd három napig, bár rendszerint én adok neki energiát és felüdülést, most ő plántált belém valami akaratot, aminek főmotívuma az, hogy ne légy hülye, bazmeg!

Van helyem a világban, és van azt jogom el is foglalni. Ki volna ez a fiamnak hívott ember, ha én nem vagyok? Lehet (sőt biztos), hogy színházba nem vittem el, de húsz országba igen. Országunk számtalan táját is megismerte velem. Francba az önigazolással! Mert ez az. Nincs szükségem rá, nem nekem kell tudnom, hogy ki vagyok, hanem neki. Az se az én dolgom, hogy felsoroljam, amit adtam, ezeket neki kell meglátnia. Egyszer majd rájön, és helyemen értékel. Persze jó lenne megérnem.

És mégis (brüh-brüh), tudom, hogy ő is tudja, értékeli is, az egész pakliban összes szeretete, aggódása benne van, mert én neveltem, és azt is tudom, mennyire fontos vagyok neki. Amikor nem veszem fel a telefont, ezzel élek vissza, de néha helyre kell tenni: ez figyelmeztetés, piros lámpa, hogy fogd vissza magad, legyél megint a FIAM. Akiért ha bármi rosszul sikerült dolgot tettem is, arra csak egy szándék vezetett: jót akartam.

Mondtam neki a lebaszós telefonja során az elcsépelt közmondást: jószándékkal van kikövezve a pokolba vezető út is, igaz?

Ismerek rossz embereket. Ártó embereket. Szándékosan rosszindulatúakat. Agresszívakat, felelőtleneket, meggondolatlanokat. Meg simán hülyéket. A legrosszabbakat: butákat is. Ha ezt az egész "közösséget" egy szénakazalnak képzelem, azt látom, magasan fölöttük repülünk, és csak nézzük onnan, és csettintünk: mi nem, nem odatartozunk. Ez a lényeg.

Nehéz ezt elmondani. A mai pokoljárásomat. Tudhatod, nekem poklot csak egy ember teremthet, a fiam. A többit leszarom. A közért előtt ültem az autóban, amikor felhívott. Úgy leteremtett, hogy utána százzal mentem haza, pedig rövid a köves út, ahol ezt lehet. De nem szabad.

Leveleztem a menyasszonyával. Kérdeztem tőle esküvővel kapcsolatos dolgokat (Danitól nem lehet, azonnal elutasít). Ő szívesen válaszolt. Azt hittem, de jó! Történt aztán egy családi tragédia, amiről nem tudtam, mikor utolsó levelemet megírtam. Amit nem írtam volna, ha időben értesülök. A levelemben csak kérdések voltak.

Dani úgy leteremtett, hogy szinte a szemfedő ereszkedett rám a tiszta égből. Tiltást kaptam levélírásra, bocsánatkérésre, részvétnyilvánításra és mindenre, ami az esküvőt illeti. Nem lábatlankodhatok ott korábban, csak akkor érkezhetem, amikor minden vendég (azt hittem, tán részt vehetek a vőlegény felkészülésében). Tény: félreértettem mondatokat Danitól. Az is tény, hogy neki második kérdést feltenni veszélyes, mert akkor az első mondatára utal (türelmetlenül), amit pont úgy kéne értenem, ahogy mondta, akkor is, ha nekem nem világos.

"Néha azt hiszem, hogy... vagy" - mi vagyok? kérdeztem, mert nem hallottam jól, de éreztem, gondolkodik a szón. "Hogy együgyű vagy"- felelte. A fejében ott volt a hülye, a gyagyás, nyugodtan hidd el, hogy tudom.

A kiborulása fő oka Zsuzsi feldúlt lelkiállapota a családi tragédiája miatt, amibe én hogy mertem beletenyerelni a hülye kis levelemmel ahelyett, hogy csak részvétemet fejeztem volna ki.

Turbulens beszélgetésünk végén kérdeztem Danitól: enyhít valamit a helyzeten, ha tudod, hogy előbb írtam levelemet, mint ahogy tájékoztattál volna Zsuzsi tragédiájáról? Kis szünet után azt felelte: "egy kicsit". Ekkor leraktam a telefont.

Meglepetésemre Zsuzsi válaszolt ominózus levelemre, amit csak sokára, tegnap este olvasott, minden szenvedése és gyásza ellenére, amit nagyra becsülök. Így legalább már tudom, mikor érkezzem. Sajnálom, hogy nem válaszolhatok neki, mert Dani megtiltotta még a részvétnyilvánítást is, meg minden mást. Csak egy üres válaszmailt küldtem, hogy tudja, olvastam.

Itt vagyok hát, gyerekek, eltiltva, lebaszva, érzésem szerint megalázva, ha nem is gyagyásnak, de együgyűnek nyilvánítva, némileg kirekesztve, pedig a szájamból nyál még nem csorog. Legfeljebb attól a jó kis csirkepörtkölttől, ami most lett kész. Jót fogok zabálni!

Túlélem ezt is, ahogy mindent életemben. Tudok alkalmazkodni. Hány légypöttyös, mosatlan párnán aludtam edzőtáborban, számolni se tudom. Hány koszos pokróccal takaróztam, hány izzadságsagú, mástól levetett "nemzeti" tréningruhát kellett magamra húznom, hány elsózott, elzsírosodott kaját kellett megennem, nem fontos. Túléltem. A célért, ami a repülés volt. Cél most is van: az esküvő, ami szép lesz. Nem sértődöm, nem ágálok, nem fontos más, mint hogy a fiam boldog legyen, és minden szép legyen. Amen.

Ági jön holnap, csupa kedvtelésből egy halom töltött palacsintát csináltam, mindegyiket másféle ízzel. Volt bennük sült kolbász, májas és véres hurka, besamelmártás sajttal, torma, mustár, harissa szósz, még zöldbab is, meg cékla. Aztán csirkepörkölt. Mondom, változatos! Egy nagy dobozt teleraktam vele, hogy majd hazavihesse. A mélyhűtőben van. Amit tegnap kiolvasztottam, tehát nagyot cselekedtem, bár nem a népgazdaság, hanem a dakazdaság számára.

Ma ennyit tudok felmutatni. Mindjárt kilenc óra, álmos lettem, szóval szasztok. Ja, négykor keltem, szóval jogos. Van enyhülés, meg jó nagy sár. Cicaja már fent vár az emeleten, hogy a lábamon aldujon. Szeretem.

Ma megtudtam, hogy a sok kaja nagy része, amit Daninak készítettem, manicotti. Akármivel töltött palacsinta lényegében. Egyikbe sült házikolbászt raktam vöröskáposztával, másikba májas hurkát csalamádéval, harmadikba véreshurkát céklával, és mindenütt sajt még. A vega formáció sajtos, fűszeres babpüréből állt, volt benne keménytojás, hagyma, sok mozzarella. Tetején fehér szósz (liszt-vaj-tej sűrítve). Nem tudom, meg fogják-e enni, de elkészíteni jól esett.

A hajnali fuvaron kívül ma nem csináltam semmit, de tényleg semmit. Na jó, egy poloskát a vécébe küldtem. Mostanáig legalább százat.

Dani ma ment megrendelni a Vitaráját. Két rongy foglaló, talán májusra szállítják, mert fehér, és e szín nincs raktáron. Nekem se kéne, de a fehér sokkal olcsóbb, ez számít. Sajnos lehet, hogy csak hétfőn fogja elörömködni nekem - ma péntek este van -, pedig kíváncsian várom a részleteket. Hétvégén sose hív fel, sose is kértem, megszoktam.

Várom a frontot, ami hoz valami szelet sár ellen, talán enyhülést, és elmúlik a lábfájásom. Nem komoly, csak jelzésszintű. Tőle tudom, hogy a front úton van.

Lapos vagyok ma, látom én is. Ha kisüt a nap, jobb lesz. Szerintem hirtelen fog jönni a tavasz, ami csak azért aggaszt, mert a darázsfészkek szigetelését még el se kezdtem. Kint és bent.

Húha, újra élek! Zsuzsi levele helyrerakott mindent. Ez a leány pszichológusi hajlamait csillantotta meg előttem, rávilágított, milyen hülye vagyok, voltam, akartam lenni, és elérte, hogy már nem akarok. Hülye lenni. Kimaradni mindenből, elbújni, félni a szerepléstől. Talán Dani még táncolni is fog velem... Istenem, ilyen soha nem történt. Hogyan is hagyhatnám ki?! Nem! Legyen akármi, ott leszek és vállalom. Azt képzelem majd, hogy a nagy magyar anya vagyok, aki egyedül felnevelte értékes utódját az utókornak, és ezért jár neki tisztelet. Igenis. Kihúzom magam és leküzdöm félelmeimet. A gyerekek ennyit bőven megérdemelnek.

Boldog vagyok. Ez egy jó este! Helyére került minden, újra valakinek érzem magam. Leendő menyemnek köszönve szívből. Azért Gizocska is besegített, egyáltalán nem elhanyagolható mértékben. Szóval ma van a megvilágosodás napja, hurrá! Máris kihúztam magam.

Ez az a nap, amikor nem tudom, hogy vagyok. Teszek dolgokat lélektelenül. Például kimostam az esküvőre szánt negyven éves ruhát, ami még sose volt rajtam (azt se tudom, honnan van, csak a szép anyaga miatt őrzöm), koromfekete levet engedett, nem kosz volt ez, hanem festék, örülök is, hogy kézzel mostam, a gépben mindent elszínezett volna. A kád fölött lógja ki magát. Aztán majd átszabom, ezen is gondolkodtam kicsit. Azon is, elöl legyen-e a kivágás, vagy hátul. Hátul lesz, a hátam nem ráncos. Tunikahosszúra fogom vágni, tervek később.

Azon veszem észre magam, filmet nézve nem tudom, miről szól, hol tart. Máshol járnak a gondolataim. Konkrétan azt se tudom, hol, de nem ott. Olyan ez, mint valami átnevelő tábor, ahová beraktak, nem tudod, hol vagy, amit megszoktál, nem működik, de azt se látod, mi jön. Főleg miért. Mint egy gondolattalan légüres tér. Vagy pont ellenkezője: csak gondolatok dögivel, a külvilág meg sehol. Nem örülök, nem vagyok boldogtalan se, csak vagyok. Na igen, a kérdés azért itt van: minek? Most nem tudom. Ilyen lehet, mikor azt érzed, nem kellesz senkinek.

Ne ijedezz, tudom, hogy kellek, azt is tudom, ez a hülye hangulat megváltozik holnapra. Csak a ma olyan furcsa. Szokatlan. A tervező, öntudatos énem elhagyott. A jövőt igéző színben látó is. Chilis babpor, kömény, paprikakrém, ilyeneket raktam a fasírtba fontolatlanul, amit sütöttem. Csak úgy. Tyű, de jó lett. Taglózó hatására most majd elalszom, de kitartok. Hatkor mennem kell szomszédomért, számít rám, nem húnyhatom le a szemem. Hajnalban aztán megint megyek. Tíz percig melegítem az autót, mire a jég megolvad, lekaparhatom az ablakokról. Újdonság életemben, hogy pontos vagyok, nem okozok csalódást. Hogy mit szenvedtem tíz évig, mikor reggel 7-re jártam dolgozni - sose sikerült -, az most fordult át, már képes vagyok pontos lenni.

Érzem, kerülget az önsajnálat. Utálom, de néha kikerülhetetlen. Lehet, hogy szükséges is? Szerintem igen, a mély bugyrokat meg kell járni ahhoz, hogy kimászva építkezhessünk utána. Látod? Ezt most a racionális énem mondta, nem a szuttyogásra hajló.

Kerestem az okot, mitől ilyen ez a nap. Egyrészt szürkeség és hideg van, nap sehol. Másrészt kérdeztem Danitól, látta-e a képeket, amiket tegnap küldtem az esküvői helyszínről. Láttam? Láttam - felelte. Tudtam, hogy meg se nézte. Itt indulhatott el a szürkeség. Ha már ezt se? Én mindig online vagyok, szokta mondani, tudja, mikor jön levele. Talán már a "nemfontos" kategóriába kerültem. Yes, az okot megtaláltam, bár alig sikerült bevallani magamnak. Hogy ezért, ilyen hülye semmiségért elrontsam az egész napomat! Tiszta baromság. Máskor ne csinálj ennyi kaját, mondta még, neked is kell a pénz magadra, a kutyákra. Lehangolt ez is. Még sose tettem ilyet, sose raktam tele a hűtőjét így, és máris kudarc. Szinte látom, ahogy ott rohad minden a mélyhűtőjében, és inkább ezreket költ naponta ebédre, vacsorára, de nem fog fáradozni egy sütő vagy mikró kinyitásával. Tudhattam volna, hogy így lesz. És az, hogy megint én érzem magam hülyének, nem segít ezt a napot elviselni.

Na jó, van egy tervem. Megkérem, hogy amit semmi kedve elővenni, megmelegíteni, hozza vissza, mi a kutyákkal biztos jóllakunk vele. Így nem pazarol senki. Segíteni pedig annak kell, aki rászorul, ő biztos nem. A hülye anyai ösztöneim, beidegződéseim leképeződése ez a sok fagyasztott kaja, be kell látnom, hogy hiba volt. Nincs rá szüksége!

Na, legalább megfejtettem, mitől vagyok ma egész nap elvont és pesszimista. Máris jobb. Bezárom ezt, és nézem tovább a filmet, amit megállítottam, és oda is fogok figyelni! No para.

Az esküvő helyszíne: Kakucs, Deák udvarház, Nagyligetes tanya. És tényleg. Liget köröskörül. Az udvarház is igazi, bár új építésű. (A neten megtalálható.) Olyannyira tanya, hogy sok perces "ringató" földút vezet hozzá - a ringató kegyes túlzás -, körötte a semmi, mező, néhány istálló állatokkal, csupa gyönyör. Ha majd kizöldül minden! Ezt látod, ha kilépsz a házból:

Nemcsak ezt, van még egy halastó, annak partján egy dobogó, ahol a szertartás lényegi része zajlik majd. A terem odabent egy télikert, ízléses, mintha csak esküvőkre találták volna ki.

Nem tudnék jobb helyszínt főleg azért, mert nem lesz ott senki más, csak mi.

Baba, a póni úgy áll itt, mint egy szobor, pedig virgonc és rohangál, így tudott kijutni a karámjából, hogy üdvözöljön bennünket.

Megrágcsálta ezt a lökhárítót, valami nagyon tetszett neki rajta. Hagyta magát simogatni, egy falat banánt is elfogadott, aztán rohant az autó után elmenőben.

Nagy élmény volt nekem ez az utazás már azért is, mert évek óta nem mozdultam ki sehová. Minden tiszteletem a gyerekeké, bepillantást nyertem a szervezés számtalan részletébe, gondjába. Nem egyszerű dolog hivatásosok nélkül felvállalni az összes logisztikai feladatot.

Boldogságos szép napom volt. Nagyjából tíz kiló fagyasztott kaját nyomtam Dani kezébe búcsúzóul, szinte nevetséges volt. Egész héten főztem-sütöttem, sok vega is volt közte Zsuzsinak: mindenfélével töltött palacsinták, pörkölt, rizs, tészta, fasírt, nem fárasztlak a felsorolással. Most végre van hely a hűtőimben. Nincs más vágyam, csak hogy boldogok legyenek, és sikerüljön minden jól.

Elkövettem egy hülyeséget, az igenek pódiumán állva azt mondtam Daninak, legyen jó idő, különben Zsuzsi megfázhat a mélyen kivágott ruhájában... Jó nagy ledorongolást kaptam a fiamtól, így derült fény arra, hogy a menyasszony öltözékét titok övezi a be-, illetve kivonulás percéig. Igazi bunkónak éreztem magam, amiért nem gondoltam erre. Senki nem mondta. Danit az esküvőről kérdezni sem lehet, rögtön ideges lesz. Szóval bocsánat, hogy nekem Zsuzsi már képen megmutatta a ruhát, de ő sem mondta, hogy psssz. Mégis tudnom kellett volna, igen.

Jártunk aztán a kakucsi anyakönyv-vezetőnél, aki majd összeadja őket, kedves fiatal nő, minden részletet megbeszéltek. Láttam az udvarház padlásszobáit, ahol majd aludni fogok több mással együtt, kifogástalan és tiszta, gyönyörű, modern. Ez nem sikerülhet rosszul. Összes áldásom rájuk már most! A jövő is fényesnek látszik, de elkiabálni nem fogom. Ha bejön, nem kell félnem a külföldre költözésüktől. Ennyi nekem bőven elég.

A nyugdíjfolyósítás napja! Szép. Egy rakás kaját főztem ma, mert holnap jön Dani és család, úgy terveztem, elviszik magukkal a mélyhűtőbe. Lehet, hogy hülye vagyok, és majd jól kidobják, de nekem jól esett. Holnap a nagy nap: megyünk az esküvő helyszínére. Sajnos, kutyák maradnak, mert ha Macit vinnénk, a másik vinnyogna és mindenáron kiszökne valahol.

Sinyára emlékeztem ma, csodás oktatómra. Nem volt embernek hibamentes, de oktatónak igen. A repülés volt az élete, és ettől nekem is. A többi társam biztos ugyanezt mondaná. Már aki él. Mert Sinya sem. Idén lesz 35. éve, hogy nem. Vannak emberek, akik olyasmit hagynak hátra magukból, ami nem felejthető. Ő ilyen volt. Nekem. És biztosan tudom, hogy csapattársaimnak is. Számtalan repülőbarátomnak. Ha azt mondom: Sinya, mindenki tudja, ki volt ő.

Muszáj aludni menni, tíz elmúlt, nem szoktam eddig fent maradni. Hajnalban megint fuvaroznom kell, nem szeretnék elaludni. Jó éjt neked is!

Szörnyű, hogy sok napja már nem sétáltam a kutyákkal, de sajnos gyáva lettem, jégen nem merek már taposni. A gumicsizmát ma se hagytam el, de végre jó nagyot sétáltunk. Amennyire jól esett a tiszta levegőt beszívni, a nap melegét élvezni, arra ösztönöz, hogy ne legyek lusta ezután. Nagy csend van, a jószágok kint hevernek fáradtan. Megérdemlik, én is.

Hajnalban megint autóznom kellett, de jégvakarásra már nem volt szükség. Viszont csúnyán felszántottam nemcsak a saját kapum előtti - hajdan füves - területet, de a szomszédét is. Mély kocsinyomok csúfítanak el mindent. Nem tudom, hogy fogom rendbe hozni. Próbáltam ma csizmámban taposásokkal egyengetni, de nem sokat javított. Jó kis úthenger kéne ide, vagy egy nagy szél, ami végre szárít.

"Szia drága Olgicám ! Nézegetem itt a Morava képét, amit a H.B. feltett, és eszembe jutottak a régi szép idők, mikor 85-ben elindultunk edzőtáborozni Cseszke Budejovicébe, az EB. előtt. Az Ancsa kapitánya a Gyagyás volt (alias Oláh Attila), akivel mindig imádtam repülni. Leszálltunk Pozsonyban, és jó darabig várakozni kellett, időjárás miatt. Őszintén megmondom, az a hely nekem kurvára nem tetszett, tudván, hogy előtte egy MALÉV-gép ott összetört. ÉNY-ról hegyek, és bejött egy sötét zivatarfront. Ennek ellenére megkaptuk az indulási engedélyt, de te átültél a cseh Moravába, a sturman-gépbe. Onnantól kötelékben mentünk, amíg a zivi gócpontjába be nem érkeztünk. Néha-néha láttalak benneteket, aztán az Attila kiadta a parancsot, hogy mindenki kösse be magát. Egyszóval, ha az Attila ilyet mond, akkor nagyon komoly a helyzet.

Megérkeztünk a célreptérre, Attila lebegtetett, én meg az Ancsa ajtaját sarkig nyitottam, mert volt, akinek a gyomra csúnyán kiürült, és én ezt nem bírom elviselni. Ezért én a landolás végén már kiugrottam a mozgó gépből, és a futópályáról gyalog mentem be a fogadóépülethez.

Bocs, de amiért 'tollat ragadtam', az azért van, mert egy laza napon sétáltunk a város főterén, az egész csapat. Nézegettük a kirakatokat, és ezek tele voltak az akkor érettségiző kislányok tablóival. Te akkor, ott a fiúknak, Juci, Besenyő, stb. feltetted a kérdést (pszchiológia), hogy kinek melyik csaj tetszik! És kíváncsian figyelted a választott nőket. Néhányan rámutattak egy-két csajra, azután továbbvonultak. Én maradtam, és évődtem. Te ott maradtál, és vártad a válaszomat. Tudod, akit választottam volna, az nem a kirakatban volt, hanem ott állt mellettem..."

Édes jó istenem, ennyi idő után ilyet megtudni! Első gondolatom az, hogy nem is sejtettem. Második, hogy sosem késő, vagy inkább: jobb későn, mint soha, mert boldogságot hoz. Köszönöm.

E levelet elsőszámú repülőgép-szerelőm írta tegnap. Nehéz szavakat formálni annak érzékeltetésére, hogy mennyire jól esik. Ilyen messziről! Ő volt az, aki az életemet megmentette, mert időben, felszállás előtt észrevett egy olyan repedést, amitől a motorom a levegőben elszállhatott volna. Ezt sem akkor tudtam meg, amikor történt, hanem alig egy évvel ezelőtt. Sírvafakadtam és áldottam a nevét. De ezt már megírtam korábban.

Furcsa ennyi idő után megtudni ilyesmiket. Úgy fogalmaznám: kitartóan, lelkiismeretesen szolgáltak bennünket emberek, akiket talán nem eléggé vettünk észre, fogadtunk be, s az életünk mégis rajtuk múlt. Nem tolakodtak se közénk, se előtérbe, tették a dolgukat, ahogy kell. Értünk dolgoztak, mi meg csak önfeledten repültünk, nem tudva, mi minden van a háttérben. Mennyi szakértelem, odafigyelés, minden, ami ahhoz kellett, hogy nyugodtan felszállhassunk.

Ezúton mea culpa minden szerelőnek, aki jól tett be egy alátétet, jól cserélt ki egy hengerfej-tömítést, és ha kellett, éjszakába nyúlóan dolgozott értünk, hogy másnap repülhessünk, anélkül, hogy kellően kifejeztük volna megbecsülésünket. A többiek nevében is mondom, mert bizony az ő munkájukat olyan természetesnek vettük, mint azt, hogy az ejtőernyő-raktárban mindig megtaláljuk az ernyőket. Pedig azokat is hajtogatta valaki. Tudom, nekem is volt jó rég hajtogatói vizsgám, hajtogattam is szépen, alá is írtam az eje-könyvet.

A repülésben minden egymásra épül, mindenki azért szolgál, hogy a repüzem menjen. A műrepülő keretnél, ahol mi voltunk, ez sokszorosan fontossá vált. Észre kellett venni egy oldalkormány-mozgató huzal szálkásodását, ami katasztrófrához vezetett volna, ha elszakad. Bármilyen repedést, lógást, lazulást, ami szintén végzetes lett volna. A szerelőink voltak ezért felelősek, és miattuk, kiváló munkájuknak köszönhetően, évtizedek alatt soha nem történt baleset.

Na jó, egyszer. Régen! Az egyik szerelő egy alátétet fordítva rakott be - azt hiszem - a porlasztóba. Halász Magdi szállt fel 09 irányon, ami Budaörsön az országút felé volt, a motor berotyogott, a busz jött az úton, nem tudott jobbat, mint visszafordulni, pedig a szabályzatban az áll, hogy ilyet soha nem tehetünk a felszállás elején. Kis sebességgel mindenképp tovább kell menni, és bárhol leszállni egyenesből. Szerencsére nem lett Magdinak baja, letette a gépet, ami összetört. A hetvenes években történt ez, azóta viszont semmi ilyen. Hála szerelőinknek. Örök hála!

Térdre imához! - mondta a jég a bambuszaimnak, és ők meghajoltak. Ma már nem. Újra három méterre ütik fel a fejüket. Most csak az eső zuhog, sár- és víztenger van, más baj semmi.

Kéretik nekem a jégen, sötét éjben-hajnalban fuvarozó, februárban ablakpucoló hölgynek járó érdemérem odaítélését! Bár csak azon ablakok tökéletesen átláthatóak, amikre standard kanapémról egyenesből rálátok, de akkor is! Jól megfigyelhetek minden esőcseppet, ez is valami. Csocso-szan az ajtó üvegét azonnal összetaposta sáros lábaival, de az semmi ahhoz képest, amennyire tisztán látok most.

Kitaláltam - biztos le vagyok maradva ezzel is -, hogy az "eszjúví" = SUV jelentése Sport Utility Vehicle. A ma divatos, terepjáró-szerű, sportos, de városban szívesen használt autó. Nyilván rámászok a témára, ha fiam már annyira biztos benne, hogy tavasszal vesz egy Vitarát. Kezdtem azzal, hogy megadtam neki Pöcök számát, aki majd tudja Szalás számát, aki most vett egy ilyet, és ő megadja Egér számát, aki Suzukiéknál is dolgozott. A lánc beindult, melyen keresztül Danielzon eljutott egy suzukis emberhez, aki Egér miatt majd alaposan tud neki segíteni. "Milyen hasznosak a kapcsolatok!" - kommentálta a fiam, amihez hozzátettem: és egy anya, akinek ez eszébe jutott. "Az alap" - felelte ő. Bizony.

Az én kis társaságom - ami Danié is - a szeretetről és összetartásról híres. Tudom, hogy mindegyikük segít, ahol tud, ha kell. Itt mindenki repülős vagy ejtőernyős volt, van, mi többet kéne mondanom?

Enikőnek például, ki 82-ben meghalt, kiváló oktatóm, Sinya felesége volt és a női műrepülő válogatott tagja velem együtt, azt köszönhetem, hogy beajánlott az Uzsokiba egy olyan sebészhez, aki évekig tartó szenvedéseimtől, majd seggreesésem rémes következményeitől is úgy megszabadított, hogy ma semmi bajom nincs, semmi nem fáj, lábaim csodásan működnek. Tudom, hogy megköszöntem neki, de most is ezt teszem, mert elégszer nem lehet. Az életemet kaptam vissza az ő közreműködésével.

Szines (Halmai Józsi, egykori ejtőernyős oktatóm) nem kevesebbet tett, mint kézen fogott, és elvitt ahhoz a sportorvoshoz, akinek egyedül volt joga beütni a szakszómba, hogy "alkalmas" a gyomorműtétem után, valamikor 84-ben, mikor azt hittem, végem van. Csak ezért repülhettem újra még tíz évig. Jóval ez előtt pedig márványtáblát faragott apám sírjára, oda is vitte, fel is rakta, és nem kért érte semmit.

Meg kell említenem, pedig biztos megtettem már, hogy Besenyei Peti az átkosban - akkor épp epeműtéten estem át, rezgett a léc, meg különben se volt szükség egyetlen női műrepülőre - azt mondta az MHSZ repülőfőnökének, ő se repül tovább, ha engem nem hagy.

Sosem fogom mindezt elfelejteni, naná. Repülhettem! A hálám, az óriási szerencsém megértése, felfogása talán későn jön, de örökké tart. Amíg élek, biztos. Köszönöm!

Várjál: van még Csengődy Józsi is - sajnos, nem él -, a hihetetlenül jóképű repülő sebész, akinek a kése alá feküdtem, mikor a kecskeméti orvosin felfedezték, hogy epekövem van. Mily szerencse - és megint az Uzsoki -, hogy ő is Farkashegyen szocializálódott mint vitorlázórepülő, s én is találkozhattam vele. Keblére ölelt, beszélt hozzám a félve várt műtét előtt, tudtam, hogy jobb kezekben nem is lehetnék. Úgy volt. Nem vágott körbe, ahogy pl. Csigát, kedves szerelőmet ugyanilyen okból hastól-hátig körbevágták, hanem újra felnyitotta a hasamat a gyomorműtétem hege mentén, nehogy szépségem csorbuljon. Alaposan körül is nézett bennem, ahogy mondta, nem látja-e a gyomorrák kiújulásának jeleit. Nem látta. Az epehólyagom után az előző heget kivágta, újat csinált, ettől karcsúbb lettem. Minden nap bejött a szobámba kíséretével. Kimutatott az ablakon az udvarra: "Innen fel tudnál szállni egy Z-50-essel?" - kérdezte vigyorogva egyszer. Jaj, ez a pálya kicsit rövid, feleltem, de teljes gázzal megpróbálnám. Láttam, hogy az őt kísérő fehérköpenyesek mennyire tisztelik, főorvos volt, nagyhatalmú, a leereszkedése hozzám felért egy megdicsőüléssel. Nyugosztalja Isten. Neki is rengeteget köszönhetek.

Ezért, sok másért is, mondom azt, hogy szerencsés az életem. Volt és ma is az. Mert mindent barátoknak köszönhetek.

Mielőtt szuttyogni kezdenék - ma nem áll rá a szám amúgy - befejezem. Az élet szép. Ha nem bántasz másokat, téged se fognak. Remélem.

Véleményem: a Trump egy barom. Remélem, a fejére csapnak nála sokkal okosabbak, mielőtt világháborút generál. Ha egy gazdag pojáca világhatalmat kap, az szörnyen veszélyes. Látják ezt sokan, én is.

Asszátok meg a magyar termék feliratot a nemzetiszínű címkével együtt! Vettem egy ilyen impozáns csomag kifliburgonyát, gyönyörű volt és kétszer olyan drága, mint a többi. Tudod, mennyi volt belőle használható? Fél kiló! Az is csak azért, mert első dühömben nem vágtam szemétre az egészet, hanem nekiálltam farigcsálni a fekete-lila, gusztustalan foltokat, krátereket, rohadásokat. Gratulálok, magyar zászlós termék! Csak egy külföldi meg ne lássa.

Ugyanez a hálóba csomagolt három darab echte magyar fokhagymával. Első fej: két gerezd tök rohadt és barna, a többi részlegesen, szintén faragásra szorult. Egyelőre nem eszem fokhagymát. Na de tényleg, vegyek-e még magyar terméket?! Vagy biztos, hogy minden más sokkal jobb ennél? Úgy látom.

Legalább a nap ragyogott ma annyira, hogy három ablakot is megpucoltam. Amit kettővel kell szorozni, mert kétrétegűek, az ósdi, lakótelepi szisztéma szerint összecsavarozva. Ma még egy poloskát se találtam, ritka egy nap a mai. Ám nincs vége. Bármi jöhet. Tegnap még a fülemen mászott egy.

Jó ég, már három napja annak örülök, hogy február van, és még egyszer se írtam le! Ma kezd kivirágozni a lelkem, mert hétágra süt a nap, minden olvad - és bokáig ér -, még az se lomboz le, hogy minden ablakom szörnyen mocskosnak látszik ennyi fényözönben.

Az elmúlt napok még kőkemények voltak. Jégileg. Pont akkor romlott el Gabiék autója, mikor tükörjég borított mindent, bár a tükör túlzás, rücskös és életveszélyes volt, mert a latyak és az ónoseső fagyott az utakra. Este és hajnalban én voltam a fuvarozójuk, csúszkálva, hússzal, de mentünk. Vigyáztam, nehogy túl lassan, mert gázadáskor kipörög a kerék, túl gyorsan szintén ne, mert kormányozhatatlan és megállíthatatlan az autó. Hozzá az esti és hajnali töksötét, meg a köd.

Egyik este - isteni sugallatra - húsz perccel előbb mentem ki gumicsizmában, 1 km/h sebességgel, mert a víz alatt a rücskös jég állt, hogy megnézzem, jeges-e és indul-e a kocsi. (A kutyák kiözönlöttek mellettem az ajtón önfeledten, rögtön seggre is estek, azóta a fal mellett járnak...)

A kapu nem nyílt. A jég szinte bebetonozta. Mindig szerencsém van: egy ideje már az ajtó mellett tartom a baltámat, hogy egyszer majd elvigyem megéleztetni. Visszatipegtem érte, és vagy negyedórán át püföltem a kapu mentén a jeget, semmit se látva a sötétben. Jól megizzadtam, mire annyira nyílt a kapu, hogy hasbehúzva kifértem. Hős voltam, mert nem késtem le a vonat érkezését, Gabi nem várt hiába a fagyban-vízben.

Tegnap már olvadt minden rendesen. Végszóra megjött a traktor is, hogy homokot szórjon eső után köpönyeg jelszóval. Ma hajnalban, mivel tegnap már pluszok voltak, nem voltam elővigyázatos. A szélvédőmön pára ül, gondoltam kinézve, nem készültem jégre. De volt. Makacs és kemény minden ablakon. Időm egy perc se. 6:20-ra vártak Gabiék, és én csak egy perccel előbb mentem ki. Gyors vakarás bokáig csizmázban, a kocsiba kapaszkodva, mert a víz alatt a jég megvolt, és szégyenszemre legalább hét percet késtem. A szélvédőn csak annyi rés volt, hogy oldalt hajolva lássam az utat, a többi ablak azonnal utánapárásodott a ködben. Lehet, hogy szegényeknek halálfélelmük volt útközben, de nem jelezték. A vonatot elérték, ez a lényeg. Nemsoká újra indulnom kell egyikükért, most minden szép és világos, de a férj este 9 után éri el a vasútállomást, nagyon igyekszem, hogy többé ne késsek. Nem bánom, hogy jön a hétvége, két nap szünet. Ez távolról se azt jelenti, hogy nem örülök, ha segíthetek kedves szomszédaimnak.

Tegnap találtam ezt a fotót. Életérzés! Ennél jobb szó nincs erre. Az egész életem, a legszebb része, a Minden fejeződik ki benne, minden, ami fontos volt. Nem tudom, ki kapott le és hol, de nagy köszönet érte. Tágas reptér, azt látom. Azt hiszem, ennél boldogabb sose voltam, és nem is leszek. E képre cseréltem a Fb-os profilomat. Jó sok cikcik jött rá (cikcik=teccik=like).

Az én kicsi fiam Péren egy Pitts Special futóján ül. Talán azért nem boldog, mert Walter Mika, egy osztrák versenyzőtársunk, aki velünk táborozott - övé a gép - aznap bekente magát valami izomforrósító kencével, aztán megölelgette Danit, akinek hófehér bőre azonnal égni kezdett, bőgött, mint a záporeső. Vittem zuhany alá rögtön. A kép ezután készült.

Játszottam a gondolattal, hogy harminc éves vagyok, szép és szőke, kihúztam magam, fejet fel, járásom ruganyos, így közelítettem a pincebolthoz, ami előtt épp megállt egy Mercedes. Kövér úriember szállt ki belőle. Előttem ment le a lépcsőn, szélesre tárta az ajtót, ami nehéz, a nagy hasa mellett alig fértem el, de ragaszkodott hozzá, hogy előreengedjen. Hé, tán sugároztam valamit? Na látod? Ennyi az egész. Minden belülről jön! Gyakorolnom kéne.

Fekete bársony, széles gallérján fehér csíkok, hosszú, nehéz: ez volt Mutti Schlafrockja. Minden reggel ebben ült a konyhaasztalhoz. Minden reggel már kávézott, mire feltűntem, Jacobs Krönung (zöld zacskós) kávéjába Butterkekszet mártogatott. A fogait miattam már nem tette be. Guten Morgen! - harsogta vidáman, és már öntötte is a kávét odakészített csészémbe. Akkor még fogalmam se volt róla, mennyire fogom imádni őt ma ezért is. Vett nekem Vollkornbrotot és Philadelphia sajtkrémet, mert tudta, ezt szeretem. Dani aludt, békésen, miután az ágyamban megszoptattam. Soha nem ébredt fel és nem sírt éjjel. Reggel is már csak világosban, pedig Kölnben a világos néha nyolc után jött el. Más ott a nap járása. Biztos szerencsém volt e gyerekkel, sokszor hallom, hány éjszakát nem alszanak mások a csecsemőjük miatt. Nálunk ilyen egy se volt. Cumi? Az se. Tea? Soha. Ujjszopás szintén nem. Mi ez? Mitől van, hogy másoknál igen? Hadd higgyem, hogy ÉN csináltam valamit jól. A német azt mondja az ilyen gyerekre, hogy pflegeleicht. Pflegen: ápolni, kezelni, leicht: könnyen. Szerencsém volt.

A rákos szendvics a másik, ami ma eszembe jut. Garnélarákot Floridában ettem először, Palotai Nándival egy átmulatott éjszaka után, egy nonstop nyitva tartó bisztróban. Szendvicsbe gyűrve gazdagon. Már nem tudom, mit tettünk előtte, miért éjjel éheztünk meg, de a szendvics csodás volt. Az meg különösen, hogy Nándi pontosan tudta, hová kell menni ezért. Ő mindig tudta. Neki köszönhetem, hogy láttam Daytona Beach-et eszelős óceáni hullámaival és hatalmas, homokos partjaival, hogy pelikánokat etethettem a miami mólón, hogy a Universal Studios Theme Park összes őrültségét élvezhettem - betör a víz a metróba, minden összedől, de mi nem, hajózás közben a nagy fehér cápa támad ránk, robbanások, tüzek, ET-vel a sötétben repülök a csillagok alatt, a Twister összes hangja és látványa lecsap, tehén repül a levegőben...

A Church Street Station összes boldondsága, kihívása Orlandóban: rengeteg játék, őrültség... Majd a Kennedy Space Center - jó sok autózás után - ahol rakéták, űrkabinok látványa után a hihetetlen imax-mozi arról, ahogy az asztronauták az űrben tevékenykednek. Mikor onnan kijöttünk, már térdem rogyadozott, és csak annyit tudtam súgni neki, hogy köszönöm!

Emlékek... halottak. Néha úgy érzem, Nándinak szerencséje, hogy élete virágjában ment el. Mindenki úgy emlékszik rá, ahogy harmincévesen volt. Őrülten, tehetségesen, izzóan, a gyertyát két végén égetően, mintha tudta volna, hogy kevés az idő - ahogy ő mondja: keves -; gyorsan és hatékonyan tett mindent. Vidáman, szeleburdin, kihívóan, sőt pukkasztóan és főleg veszélyesen. De mindig gyorsan. Nagyon szeretem. Mindig velem marad. Sok mindenki felejthető, de ő soha. Is. Mert azért vannak még.

Ma ennyit bírtam emlékezni. Mielőtt elsírom magam, befejezem. Pusz mindenkinek.

Túl sok csirkemell-csontot fosztottam le, túl sok nyesedékem következtében túl nagy pörköltöt főztem. Két napig ettem belőle hol rizzsel, hol tésztával, de már meguntam. Elsóztam, ezért vízzel higítottam, mielőtt a kutyáknak adtam, hogy fűszertelenítsem, és felforraltam. Mit tesz isten, jó kis gulyáslé lett belőle. Húsra már nem vágytam, a lét leszűrtem bögrébe, azonnal meg is ittam forrón reggel, felmelegített. Egy másik bögrényit elraktam holnap reggelire. Szeretem forró, fűszeres levessel indítani a napot. Kis köménymagpor-szórás rá, és máris olyan, mint egy tuti marhagulyáslé. Elárulom: a pörköltbe egy nagy kanál kakaóport rakok, ettől szép barna lesz, és különösen gazdag ízű. Nem én találtam ki, hanem Anne Burrell. Ő okos. Emiatt senki nem tippelt volna arra, hogy a gulyásom csirkemellből készült; marhaíze lett. A hús pedig porhanyós. Kutyák szerették!

Egész nap égett a kislámpám, legalább valami napfényhez hasonló árnyalatot csempészett a fafalaimra, mert kívülről ma semmi hasonló nem jött. Szontyolodós kedvem is volt, mit tegyek. Nem vészes. Legalább Dani ma felhívott. Már elküldte apjának az esküvői meghívót, ugyanolyat, amit én kaptam, szerencsére postán. Walter nem egy számítógép előtt ülő lény, de a postát biztos a kezébe nyomják. Érdekes lenne, ha elfogadná a meghívást. Nemcsak érdekes, de kirívóan furcsa 36 év kihagyás után. Először és utoljára öthónapos terhességem idején járt Budapesten, azért, hogy szakítson velem. Legalább ezt személyesen akarta megtenni, dicséret érte. Akkor még Kőbányán laktam a Gépmadár utcában, onnan híd vezetett át a Sugárba, ahol sok húszasommal azonnal telefonálnia kellett Sigridnek, és nyilván megnyugtatnia afelől, hogy terhes felesége nem fogja levenni a lábáról. Gondolom, szerelméről biztosította, én háttal álltam, a fülkéből nem hallatszott ki semmi. A Sugár áruház elég menő volt, láttam, mennyire csodálkozik, hogy nem középkori viszonyok fogadják egy elzárt szocialista országban. Még a padlókövek mintázatára is emlékszem, azt néztem, amíg telefonált.

A nappalink is meglepte: világos bőrkanapé, fotelok, üvegasztal, tojáshéj színű szekrények (menő NDK-s!), nagy ablak, fény és kilátás messzire.

Ennyi év távlatából, és az ő lakosztálya ismeretéből - ami évekig börtönöm volt - kiindulva egész másra számíthatott. Sigrid nyilván beletáplálta, hogy én egy putriból jövő, vasfüggöny mögül nyugatra menekülni akaró élősködő vagyok, aki rajta akar megkapaszkodni.

Ahogy Walter lenézett arról a kőbányai felüljárólól, ahonnan a budai hegyeket, a négysávos utakat, forgalmat, életet láthatta, tudtam, hogy nem erre számított. Már a száguldó metró is váratlanul érte, amivel odáig mentünk. Kölnben nincs metró, akkor még föld alá épített villamos se volt. A rohadék villamosok az ablakom előtt zörögtek éjjel-nappal, majdnem élhetetlenül, főleg nyáron, ha nyitva volt az ablak.

Igen, Walter már a reptéren megmondta, hogy mást szeret, és csak szakítani jött. Azért hozott egy Hoover porszívót, mert tudta, hogy arra vágyom. Otthagytam az Andor utcai pincében, pedig évtizedek múltán is kiválóan működött. A Repülőszövetségben is azzal takarítottam Dezső szobáját sok évig, hol én, hol Dani. Ó, jaj, erről eszembe jut, hogy Dani csak a frigó dugójába tudta a porszívót csatlakoztatni Dezső szobájában, de elfelejtette a hűtőt visszadugni. Napokig rohadt a hűtő... Dezső mindig megbocsát, naná, hogy röhögött ezen is. A hűtőt kitakarítottam.

Nem felejtem el anyám kipirult arcát, mikor Walter belépett a Gépmadár utcai lakás ajtaján a porszívóval, azt se tudta, hogy köszöntse férjemet, és csak annyit súgott nekem elmenőben: "Jaj, de jóképű srác!"

Na, látod, az öregek az emlékeikből élnek. De legalább vannak! Mármint emlékek. Sok és szép, és csúf, de mind kellett ahhoz, hogy teljes legyen a végbizonyítvány. Amiből az derül ki, hogy az élet úgy szép, ahogy volt, ahogy van. Semmin nem változtatnék.

A kiindulás az volt, vajon eljön-e gyermekünk apja az esküvőre? Kizártnak tartom. Ezer okot mondhatnék helyette kifogásul: repülés, vállalat, feladatok, utazások máshová stb. Április vége már a szezon kezdete. Jogosak lesznek a kifogásai. Ha akarná, persze, hogy eljöhetne. Tudjuk: ami fontos, arra van időnk. Akárhogy. Ha nem, akkor nem fontos. Neki ez nem lesz az. Sajnos, Daninak nagyon fontos lenne. Meghatározó egy további kapcsolat reményében. Ezt bármilyen ajándékkal - ebben sem hiszek - nem lehet felülírni.

Szmogol (vagy szmogozik? Ikesige ez? Az én szüleményem, eldöntöttem, nem ikes) itt mindenki, miközben verőfényes ég alatt, havon csillogó sugarak közt morzsolom óráimat. Napokat azért nem mondok, mert tegnap cidri és sötétség volt, és holnap mi lesz, ki tudja.

Poloshelyzet? Átlag napi kettő, ma még 1 se. Még mindig repülnek! Mari azt mondja, ezek -50 fokra hitelesítettek, és szaporodni jönnek be a házba. Sanyarú jövő! Az irtószertől csak virgoncabbak lesznek. Hitchcock jut eszembe. Lehet, hogy jövőbe látott? Csak madarak helyett egyéb repülő dögök fognak leigázni minket?

Ma reggelre levet eresztett a kirakott hagymás szószom, mi van? Hát már a fagyban se bízhatok? A mélyhűtőm utolsó centijeire besuvasztottam mindent, amit eddig a teraszon biztonságban hittem. Ki mondta, hogy hajnalban pluszok lesznek? Mindenki hazudik!

Eszembe jutott egy régi dal, némi szövegmódosítással: A mi utcánk tiszta jég, itt-ott sápadt kis lámpa ég... Ezért nem megyek ma se sétálni a kutyákkal. Vagy megyek? Elő kéne keresnem az edzőcipőmet... Borzaszt a gondolat. Talán pókok szülnek benne. Már egy éve nem volt rajtam.

Nincsenek ma sötét gondolataim, egyrészt azért, mert ragyog az ég, másrészt mert egy kutyám se ment ma át a kerítésen. Pedig a tyúkrácsot még fel se szereltem. Ahhoz túl hideg van.

Ez a mai naplemente, tehát mégis elmentem sétálni. Megerőltető volt. A tó csillogása csupa jég. Ma is többen korcsolyáztak rajta. Cso rángatott, én meg arra figyeltem, nehogy homokmentes jégre lépjek. Ez így nem élvezet. Sajnos, Maci nem fogja fel, hogy parancsszavaim nem neki szólnak, ő azonnal engedelmeskedik, Cso meg leszarja. Ne akarj akitát, csak ha végtelen a türelmed, és még egy lábad se volt eltörve!

Szépasszonyok a csókművészek, jól kezelik a repülőket... miért pont ez a dal jár a fejemben?

Míg Pesten szmogriadó van, itt ragyog a nap és kék az ég. Sajnálom Danit, ahogy alig lát pár méterre a királyi irodájából. Főleg azért sajnálom, hogy az egész szart be is kell lélegeznie, ha kilép onnan.

Vettem ma három méter tyúkketrecnek való kerítést meg drótot, de még nem álltam neki. Lefagy a kezem. Pár ágat lefűrészeltem egy tujáról, hogy jobban lássak és messzebbre itt balra, a konyhaablakon át, de többre nem telt. Okos tévéműsorból megtudtam, hogy aki madarakat kezd etetni, az nem hagyhatja abba, mert a madárkák ideszoknak, nem keresnek máshol táplálékot, s ha nem találnak, éjjel megfagyhatnak. Szorgalmasan táplálom őket, raktam ki egy faágra vajat, csirkehájat, sajtot, még almát is. Azt mondták, ez jó. Csak nehogy valaki kenyérmorzsával akarja etetni őket! Az öl. Napi kétszer langyos vízzel teli tálkát is adok nekik, láttam is, hogy a cinegék isznak belőle. Nem tudom, miért, de nagyon szívmelengető ezt látni.

A csók nem is igaz tán, ha nem édes asszonyajak adja... Már megint a dal a fülemben... Mi van?

Ma kettőkor keltem hajnalban, mert mindenem viszketett. Semmi önuralom nem volt elég ahhoz, hogy ki ne ugorjak az ágyból. Gyorsan ittam egy kálciumos teát, mindegy, végül pár órát a tévé előtt szundítottam nyolcig. Valamire allergiás lehetek. Pedig semmi újat nem eszem-iszom.

Jahaj, van boldogságfaktor is: Dani megkérdezte, akarok-e február 13-án lemenni családilag az esküvő helyszínére, ahová nekik mindenképp menniük kell. Naná! Meg is lepődött, mennyire boldog lettem ettől. Nekem minden mindegy, csak vele lehessek, mehessek. Megjött a Nagy Esemény, amit várhatok! Piszkosul. Legszívesebben vennék egy új télikabátot, hogy a család előtt ne szerepeljek le e mostaniban, amit még Mutti küldött nekem húsz éve Kölnből, de hát erre nincs mód. Meg minek is. Jó lesz ez még húsz évig. A ruha teszi az embert akkor is, ha a közmondás másképp szól. Nekem marad a közmondás, az nem kerül semmibe.

Imádom a magyar közmondásokat, olyan nagyon igazak, szűkszavúak, célratörőek; fogalmam nincs, hogy lehetne lefordítani őket bármilyen nyelvre.

Mostanában többektől hallottam ilyet: pillangók repkednek a gyomromban, ami a Butterflyes are flying in my stomach szó szerinti fordítása, viszont közmondás is, jelentése pedig az, hogy émelygek. Rosszul vagyok. Akik használják, azt hiszik, boldogságot jelent, hogy pillangók repkednek a gyomrukban. Megint a tájékozottság, műveltség hiánya, amit annyira nem szeretek. Felkapnak dolgokat, és mondják, de nem néznek utána, mit is mondanak. Jaj.

Tényleg jobb, ha főbelövöm magam... két napig lehettem nyugodt, mire Cso kitalálta, a kőkemény damilból szőtt hálót is át tudja rágni éles fogaival. Megtette. Ma megint az utcán kellett látnom legnagyobb rémületemre, mert egy szomszéd már önkormányzati elvitetésével fenyeget (csak hallomásból tudom, nem tőle). A szomszéd által alaposan összedrótozott, általam hálóval ellátott kerítésléceken megint átfurakodott. Szerencsére örömteli(nek tettetett) hívásomra visszajött rögtön. Bezártam a szobába. Jobb ötletem nem lévén kivittem a sufniban tüzelésre váró ablaktáblát, és az ominózus helyre rögzítettem, hogy már kilátása se legyen. Jól megszokta, hol tud kimenni. Innen kezdve csak reménykedni tudok, hogy újabb felfedezést nem tesz e varázslatos Houdini. Azt is remélem, hogy senki se látta őt az utcán e rövid idő alatt. A damilháló tehát hiábavaló, amíg mozdítható lécet lát az állat. Muszáj lesz tyúkketrechez való dróthálót vennem. A fémeket nem szívesen veszik szájukba a kutyák, ezt tudom. Programom tehát van bőven. De legalább ma délutánig - már több napja - felhőtlenül nyugodt és boldog tudtam lenni. Ma vége lett.

És igazuk van. Tényleg Cso randalírozott! A kerítés egy másik lécén furakodott át annyira, hogy vissza is tudott jönni a lyukon, ezért hittem, hogy el se ment. A szomszéd átjött drótokkal, összerögzítette a léceket, én pedig megígértem, hogy megyek tyúkrácsot venni. De eszembe jutott, hogy már két éve rendeltem nylonhálót, csak még a sufniban van kibontatlanul. Kibontottam, felkötöttem, baromi erős, vékony szálakból áll tíz centis négyzetekkel, három méteren át odakötöttem a kerítéshez. Ha ezen kimegy, főbelövöm magam.

A legrosszabb álmaimban pont azt vizionálom, hogy a szomszédaim utálni fognak. Csak békére vágyom! Azt hittem, itt nem lesz stressz, de van, basszus.

Nagy mennyiségű fasirtot sütöttem reggel a nyesett csirkemellekből sok fűszerrel, a felét kiraktam a teraszra, olyan, mint a mélyhűtő. Csak már megint előjön a hülyeségem: két falat után elegem lett belőle. Úgy látszik, meg kell várnom, míg ordítóan éhes leszek. Szerintem ma már nem. Tegnapi kajámat is a kutyák ették meg.Talán azért tudok fent maradni akár kilencig is, mert nem eszem. Attól elaludnék. De nem kívánom. Tehát ébren maradok. Nem baj, jobb ez, mintha hatkor lefeküdnék, és hajnal 2-3-kor már itt kukorékolnék. A sötét reggelek hosszú órái nem vidítóak. Öt óra van, az ég fényei még nem hunytak ki, de az utcai lámpák már égnek.

Végül minden zenét töröltem a kívánságlistáról, amit Daninak küldtem, maradt egy, amit Annától kaptam: Eric Clapton: You look wonderful tonight

Dani már attól is kiakad, ha az esküvőről kérdezem. Azt hittem, ez az állapot csak márciusban jön elő, de nem. Rengeteg a gond, bajlódás egy esküvő körül már most, megértem. Valamikor február elején jön az anyakönyvi kivonatáért, aztán mennek a helyszínre körülnézni a fotóssal együtt. Nem irigylem. Szeretne mindenkinek megfelelni. Csak el ne veszítse a végére a boldogság, az öröm, a nagy nap befogadásának képességét! Ne egy megfáradt, gondokba gyűrődött, spórolásba kövesedett ifjú embert lássak, aki már felszabadultan örülni se tud!

Csak annyit kérdeztem, hányszemélyes asztalok lesznek, de leugatott: mit tudom én?! Látom, káosz az úr egyelőre. Kialakul! Nekem csak az a dolgom, hogy ne kérdezzek túl sokat.

Lassan már mindenki azt fogja hinni, hogy az én akitám randalírozik szabadon az utcákon, és támad más kutyákat. Van okuk: tegnap megint szétbarmolt egy korhadó kerítéslécet, és kibújt egy acsarkodó kiskutyát megregulázni. Baja nem lett a kiskutyának, de Andi szomszédom felhívott, hogy elmondja. Szerencsére. Cso rögtön visszajött, nem kellett megfogni se. A kerítést összedrótoztam, ahogy tőlem telt. Azóta Cso velem van.

Az előbb Andi megint hívott, hogy egy fajtiszta akita kóborol és veszélyeztet másokat. A rémület uralkodott el azonnal rajtam, rohantam volna ki, de mindkét kutyám az ajtó előtt hevert. Szerintem nem tudták mire vélni kitörő örömömet, ahogy beengedtem őket, és összevissza masszíroztam, simogattam. Andinak sms-t írtam, hogy enyéim itthon vannak. Nehogy már mindenkinek én legyek az első gondolata, ha kóbor kutyát lát! Honnan is tudja az illető, hogy fajtiszta akitát látott? Az enyém nem hasonlít ilyenre. Az igazi akita vörös-fehér, rövidszőrű. Cso azért nem tenyészthető, mondhatom: kizárva a tenyésztésből, mert hosszú, bolyhos szőre van. A barnás színe még nem volna akadály. De egy laikusnak már ettől sem tűnhet fajtiszta akitának.

Nem tudom, mi lesz az ügy lecsengése, de hogy én ma nem voltam részvevő semmiféle történésben, az biztos. Nagy izgalom után nagyon megnyugodtam.

Csirkebőrök főnek, hallom néha, ahogy emelgetik a fedőt. Megint vettem másfél kiló csirkemell-csontot, és megint jókora mennyiségű színhúst levakartam róluk, mielőtt kuktába raktam a kutyáknak. Nagy adag fasirtot sütök majd. Zsír is lesz. Ennél olcsóbb megoldás a földön nincs. Gratulációm pedig a trehány csirkemell-henteseket illeti: sokat hagytak nekem.

Ne aggódj, nincs már rossz kedvem. Vettem ezüstkolloidot, igaz, gargalizálásra szánták, de olvastam a neten, hogy nyugodtan lenyelhetem. Mindenre jó. Arra is, amire nem kell. Baktériumölő sokféle ellen. Amióta a tujákkal küzdöttem ősszel, és rengeteg sérülést szerezem, ezek nem múlnak el, hanem viszketős kiütésekké váltak. Jó lenne már éjszaka nem véresre vakarni magamat, majd meglátjuk, ez-e az út. Rohadt drága volt.

A feledékenységemnek rég örültem ennyire: felhívtam a Cib bankot, hogy rögzítsem: havonta ingyen felvehessek kétszer készpénzt. Kiderült, hogy ezt már három éve megtettem. Klassz! A számlámat meg csak azért szoktam nézni, hogy lássam, kitart-e hó végéig a lóvé. Hajrá, feledékenység! Néha időben elrendezek valamit, aztán elfelejtem, nem baj.

A bugyi. Sose fogom megtudni, hogy került az udvarra a konyhaablak alá, a bambuszok tövébe. Tegnap odafönt nagytakarítást végeztem, kiráztam a szőnyeget is pont oda, ahol ma a bugyit megláttam, de biztos, hogy a szőnyegen nem volt! Hogy került oda?!

A madárkáim úgy nyüzsögnek itt, mint egy pesti buszmegállóban. Le- és felszállnak szorgosan, sokan. A cinkék félénkek, egyet csippentenek, s már viszik is a bokrok közé. A vörösbegyek lazábbak, elüldögélnek az etetőben, nem zavarja őket, ha meglátnak az üveg mögött. Langyosvizet is raktam ki nekik, ittak is belőle. A föld fagyott, a tó is, remélem, ezzel segíthettem nekik.

Muszáj egy Vitarát szereznem valahogy április végéig! Ez lehetne Daniék nászajándéka. De hogy? A múlt héten csak kettes találatom volt. A francba! Gyerünk-gyerünk, hát hiába ettem lencsét újévkor?!

Ugye vasárnap van? Néha nem tudom. A bolt ma is 5-ig volt nyitva, meglepődtem. De mivel a kukás ma jött a szemétért, mégiscsak vasárnap van. Ezt most tisztáztam.

Szörnyű vagyok. Mire megfőzöm, amire vágytam, már nem kell. Pedig lelkesen kezdek neki. Aztán lefekszem kaja nélkül, mert pont azt nem kívánom, ami kész van. Betegség ez? A mélyhűtőm emiatt van tele.

Mintha a semmiben lebegnék. Biztos frontátvonulás közeleg. Mindent utálok, magamat főképp. Miért nem tudok elmenni futni? Erre persze van magyarázat: minden jeges, nem kockáztathatok. De mégis, hová lett a bevállalós énem? Utálom, hogy nem találom.

Jó ég, megint koppanásokat hallok a fém lámpaernyőben, csakis poloska lehet. Hogy ezek meddig élnek?! Három hónapnyi üzemanyag-hiány után még repülnek?! Tisztelettel vegyes gyűlöletem irányul rájuk, már bocsánat.

Tengerparton akarok lenni, pálmafák alatt. Motorcsónakkal száguldani. Mint rég, mikor Thaiföldön a Korall-szigetről száguldottunk "haza" a szállóba. A csónak orrán feküdtem hason, fújt a szél, és nagyon színes nyár volt. Aztán szóltam: forduljunk vissza, mert az új ruhámat ottfelejtettem a szigeten egy ágra akasztva. Visszamentünk. A ruha még megvan, fakult ugyan húsz év alatt, de az emlékek miatt most is szeretem.

Kéne már valami jóság, mert az önvidítás ma nem megy. Hiába próbálom. Az is zavart, hogy órákig betűzött ide a nap, káromkodtam, és azt kívántam, boruljon be az ég, az legalább illik a hangulatomhoz, meg az évszakhoz. Végül megtörtént. Legyek boldog? Hát persze. A boldogság belőlünk fakad. Ám belőlem most semmi hasonló. Nem akarlak lelombozni, biztos neked is van ilyen napod. Nem is értem, minek írok ilyeneket. Túl őszinte vagyok. Ez az én blogom, az vagyok, ami itt. Megnézek még valami hülye filmet, aztán csodás, hatalmas paplanomba burkolódzni felmegyek az emeletre, cicaja majd megint a lábamon dorombol, és szebb napra ébredek. Így lesz. Hátha jó leszek még valamire holnapra.

Mennyi szerencsétlen, nélkülöző ember él ezen a földön, aki imáiba foglalná a szerencséjét, ha itt ülhetne a helyemben... tudom. Tele a hűtőm kajával, meleg van, egészséges kutyáim mindjárt vacsorát kapnak, mi a frászért nem vagyok mégse boldog? Csak. Ma nem. Ilyen nap is kell, hogy a többi nap örömet hozhasson. Mit tehetnék? Elfogadom. Csá.

Hajjaj! A kartonból készített madáretetőm három órát bírta, mivel beköszöntött a mindent felülíró nedvesség: eső, hó, eső - ilyen sorrendben. Elaléltak a papírlábak, ledőlt a tető. Milyen hülye is voltam, hogy a sok hetes szárazság után nem gondoltam az ellenkezőjére!

Polosfogásaim két nap alatt hatra bővültek, kettő élt is még, sőt repült.

A vásárlási függőség nálam a húsokra terjed ki - még jó, hogy nem cipőkre, kalapokra stb. -, kilencszázért gyönyörű marhanyakat vettem, és 150-ért csirkemell-csontokat. Utóbbiakból több mint fél kiló faragvány boldog birtokosa vagyok; e tiszta, sovány nyesedékekből akármit csinálhatok. A lefaragott csontokat megfőztem a kutyáknak, most hűl odakint, már közeledik a vacsoraidő. Boldogok lesznek. A marhacsontot is a levesükbe főztem, a húsból meg a színtisztát külön raktam, a pörköltnek valót szintén, fagyasztóban vannak. Ennyi hely még volt. A cupákmentes marhából csodás tatárbifszteket fogok darálni, a másik adag pörköltnek lesz jó.

Utálom Andy Vajnát! Nagyon. Tegnap néztem volna a Szultána-sorozatot, de nem volt. Helyette Majka ökörködött valami kvízben. Hogy meri? A Szultána eddig hetven perces volt, most már csak 25 perces, és ezt is lenyúlta. A kurvaanyját! Valami amerikai, idióta beidegződését akarja rám kényszeríteni, ahol 25 percnél hosszabb sorozatok nincsenek, és mindig az izgalmas résznél érnek véget. Bassza meg. Az egész TV2 elmehet a picsába. Láthatod, hogy dühös vagyok.

Nálam itt manapság minden bokáig ér. A latyak. Nem tudom hova állítani az autót, hogy ne süllyedjek el, mikor beszállok. Meg ki.

Oké, tudom, hogy van ennél rosszabb is. Dani délelőtt hívott nagyon másnaposan, hogy nem tud aludni, mert szemben úgy fúrnak egy új építkezésen, hogy az ágya is rezeg, a zajról nem is beszélve. Kérdezte, idejöhetne-e aludni egyet. Nagyon el volt anyátlanodva, a szívem szakadt érte, de lebeszéltem. Az utak rémesek még itt a faluban is, ki tudja, máshol milyenek. Tanácsoltam, inkább dugja be a fülét valamivel, és maradjon otthon, szombat van, egyszer csak abbahagyják. Boldogan láttam volna őt, de nem ilyen áron. Szerencsére megfogadta a tanácsomat.

Nagy nap: nyugdíj érkezése 40 nap után! Teljesítményem ma nem karcolta az eget: vettem egy kiló szotyolát a madaraknak, két cinkegolyót, kartonból kreáltam egy madáretetőt - az alapja egy konyhakő -, a lényeg azt volt, hogy teteje is legyen, mert hullások várhatók az égből. Kutyatápos, vízhatlan zsákkal fedtem be a tetőt, keretet is képeztem a padlólap köré, mert láttam, hogy a madárkák szárnyrebegtetésükkel mindig lefújják a magokat a sima felületekről.

Már kora reggel leseprűztem a porhavat az autóról, tudván, hogy ha jön a plusz és a nap, ráolvad, majd ráfagy mind. Jó döntés volt mindaddig, míg az előbb ónoseső nem kezdett esni. Holnap megint vakarás lesz. De inkább itthon maradok, nem vakarok.

Mai találatom 6 darab polos, ebből öt söprűvel távozott a szemétbe, egy úgy terpeszkedett a kanapén, mint egy farokkerekes repülő, nagyon is élt, őt a wc-be húztam, bocs. Kezd már reménytelenné válni, hogy valaha is megszabadulok tőlük. Az utolsó élőre Cicaja hívta fel a figyelmemet: felágaskodott és orrával jelezte, hogy valaki mászik a kanapén. Hozzányúlni neki se volt kedve, biztos ugyanúgy irtózik a szagától, mint én. Ez a rovar még ennivalónak se jó, kérdezem: van egyáltalán természetes ellensége? Ha nincs, jó nagy bajban vagyunk!

Öröm: lejárt a tízhónapos részlet a tévémre, viszont jött helyette a vízszámla részlete, ami kicsit több. A megkönnyebbülés még várat magára. Nyár lesz, mire fellélegezhetek kissé.

Másik nagy öröm, hogy Roszkos Karesz már kórházon kívül gyógyul, mint ahogy Márta is hazatérhetett családja körébe. Legalább értük nem kell már aggódnom. Tóth Zsuzsiért viszont igen, újra kemót kap, a tüdejében foltok keletkeztek. Már operálták ezzel, a lábát is levágták, de nyomul, folytatja a siklóernyőzést műlábbal. Hihetetlen élniakarás és kitartás van benne, de az aggodalmam nem szűnik. A rossz előérzetem se. Tiszta szívemből drukkolok mindannyiuknak, ha ez számít.

Azzal már megbékéltem, hogy nálam idősebb kollégáim, sporttársaim szép lassan eltávoznak az örök vadászmezőkre, de az szörnyű, ha a fiatalabbak is. Sokáig hátránynak éreztem, hogy műrepülő csapattársaim mindegyikénél öregebb voltam, most meg előnynek érzem azért, mert őket talán nem kell eltemetnem magam előtt. Borzasztó lenne. Édes Istenem, csak őket ne bántsd!

Rémes volt megválni Molnár Andristól, Palotai Nánditól, Rácz Edétől - csupa életerős, nagytudású, szép jövőre érdemes sráctól -, ők örök fájdalom tüskéjét hagyták a lelkemben. Ha most elkezdeném sorolni a többieket is, hosszú lenne, nem. Az öregedéssel nincs sok bajom, csak ez: elveszíteni a szeretett embereimet. Ebbe nem lehet belenyugodni.

Én már csak ülök itt, megúsztam sok veszélyt, kihívást, kockázatot, néha nem is értem, hogy mertem, és mit mertem, miért nem féltem? Veszélyesen élni csudajó volt. Nyilván ők is így éreztek, ők, akik már nem mondhatják ezt el egy kanapén ülve, nyugdíjasan. Igazságtalan. Más válaszom nincs erre, mint az, hogy a sors könyvében megíródott, mi jut nekünk és meddig.

Mondás a repülők között: van bátor pilóta, és van nyugdíjas pilóta. Azokra értjük, akik túl sokat kockáztattak, és nem jött be, mert nem érték meg a nyugdíjas kort. Néha nem is értem, én miért értem meg. Gyáva lettem volna? Túl óvatos? Vagy mi? Lelki nyugalmam érdekében azzal zárom le ezt a kérdést, hogy szerencsém volt. Ami - sajnos - nem mindenkinek adatik meg. Lehet egy földközeli dobott orsót úgy is befejezni, hogy utána nagy sóhajjal felemelkedsz a biztonságos égbe, meg úgy is, hogy a földbe állsz. Olyan barátaim is voltak, akiknek csak a második verzió jutott. Sajnos, több nevet kéne sorolnom itt is, de nem. Rémisztenek az egyre felmerülő nevek, sorsok, túl sok van.

Szerencsém volt, biztos. Ez túlmutat a tehetségen, a képzettségen, a kockázatvállaláson - amiből nekem is volt bőven -; valamiért én megúsztam, ők nem. Örülök, persze, hogy élek, de ha rég földbe álltam volna, azt se tudnám, tehát oly mindegy. Igazság nincs, hogy ki mikor és miért, és hogyan távozik az örök, kék légtérbe. Nem hiszem, hogy ezt ma meg tudnám fejteni. Abbahagyom.

Drága Dudus nővéremnek (csak unoka-, de nem számít) tegnap volt születésnapja. Már sms-t se írtam a fiának, mert hermetikusan elzár tőle évek óta. Bár tudnám, mit vétettem! Dudi legalább két éve kisatírozott az életéből egy megjegyzésem miatt, miszerint mindig is irigyeltem őt. Ha folytathattam volna a mondatot, így szólt volna: azért irigyeltelek, ami nekem sose volt, a gyönyörű, hófehér bőrödért és mézszőke, sűrű hajadért. Másért nem. Gondolom, évek óta azt hiszi, netán az aranyai, a Mercedese, a rózsadombi villája ihlette a mondatomat, pedig soha nem jutott ez eszembe. Amit nekem saját életem, a repülés nyújtott, az több volt, mint arany, vagy bármi tárgy, ami drága. Hogy lehettem volna földi javaira irigy? Sokszor azt éreztem, akkora ajándékot kaptam az élettől, hogy félnem kell, nehogy elirigyeljék tőlem. (Be is következett, nem hiába féltem, de ez rég nem téma és nem haragszom senkire.)

Biztos éreztél néha te is így: annyira tökéletes minden, olyan szerencsés és boldog vagyok, hogy az már túlzás. Irigylésre méltó az életem. Hogy is lehetne az, hogy ezen túl, ezzel együtt én irigyeljek valakit? Főleg miért? Yes, a szép hajáért maximum, és a hibátlan bőréért. Így volt. Az ilyesfajta "irigység" azonban nem irányulhat arra, hogy elveszem, megszerzem, ami az övé; ugyanúgy plátói, mint egy reménytelen szerelem. Mondhatni: ártatlan vágyálom.

Hát ilyen irigy voltam én. Ezért nem beszél velem Dudi évek óta. Pedig rengeteg együtt töltött évünk alatt sütkérezett a csodálatomban, ami épp fenti erényeinek szólt (hozzátéve, hogy eszéért, kiterjedt művészettörténeti ismereteiért is igen tiszteltem.) Mindegy, hagyjuk. Ha vénségére demenciába esett, és úgy jó neki, hogy mindenkit elmar magától, akkor minden hiába úgyis. Azért én még reménykedem, hogy egyszer életemben láthatom, újra akkorát dumálhatunk, mint mindig azelőtt.

Biztos a közelgő melegfront tesz érzelgőssé, mert ma még szuttyogtam is, bevallom. Dani minden esküvői vendégét megkérte, küldjenek zeneszámokat, amiket szívesen hallgatnának majd. Hármat küldtem.

Első volt Elton John Daniel c. száma 1973-ból. A második Thom Peace Maybe c. dala. Első miatt kapta Dani a nevét. A másodikat Walter játszotta a zongorán, mikor mellette döglöttem a kanapén hét hónapos terhesen, de rám se nézett, a szíve akkor már másé volt. Csak azért voltam ott vele a repülőklubi zongora mellett, mert nem akart otthon hagyni (később már akart). E számokat együtt hallgattuk az autóban, amivel értem jött Csehszlovákiába szerelmünk tetőfokán. Azon az éjjelen fogant meg a gyermekem.

Polos-ügyben mai találatom 3 darab. Szólt az arab. Egyiket lefújtam a padlón rémes irtóval, utána hol fejre állt, hol oldalra dőlt, végül úgy összekapta magát, hogy még repült is. De már elfogtam. Mint a többit, azok is képesek voltak repülni. Mondom: mély tiszteletem a túlélőképességükért.

Ritkán teszek hozzá a napi beszámolómhoz, ha már elmentettem, de ma Anna barátnőm, régi sorstársam a repülőszövetségnél, számonkérte, mi lehet a harmadik dal, amit majd Dani lejátszhat nekem.

Első jóleső megdöbbenésem az, hogy kíváncsi rám, igazi megtiszteltetésnek érzem. Második az, hogy a dalok neki is tetszenek. Tehát iderakom a linkeket, hogy meghallgathasd, ha van kedved. Ha nincs, semmi vész.

ez a harmadik, a Notting Hill számomra fontos dala. Azt mondja: You say it best when you say nothing at all - azaz "akkor mondod a legtöbbet, ha semmit se szólsz".

Mai fogásom: két poloska. Csak tudnám, minek becézem, mikor annyira utálom? Ezután csak polosnak hívom. Miután azt a kettőt a klotyóba húztam, visszaülvén kényelmes kanapémra, ismét megütötte orromat az összetéveszthetetlen polosszag. Hiába szívok annyi cigit, amennyit, az orromban meg lehet bízni. Felugrottam, magam alatt, körött átvizsgáltam mindent, a pulóveromat is levettem, mert tudom, milyen erősen tudnak kapaszkodni, de sehol nem volt. Nagyobb körben szétnézve a falnál, a padlón megláttam kettőt. Megnyugodtam, hogy nem hallucinálok. Mivel két kanapé határolta sarokban fekszenek, és láthatólag éhenhaltak már - nem úgy, mint az előző kettő -, hagyom őket, majd később összesöpröm. Azért néha rájuk nézek, odébb mentek-e.

Dani elmondta, hogy négy éve, mikor ideadta a Suzukit, kicseréltette a kipufogót, a katalizátort, rendbe rakatta egészen, mert Németországba készült. Ez most nagyon megnyugtat, akár Dunaharasztiig is el merek menni vele.

Kutyáimat hagytam az éjjel bent aludni, nem volt egy hangjuk se. Ma is ezt teszem. Megfogadom a mondást: ilyen időben az ember a kutyáját se veri ki.

Tegnap megint csak annyi hó esett, hogy bosszantson és söprésre késztessen. Jobb, ha a kutyák csak poros, és nem csatakos mancsokkal trappolnak végig a házon.

Figyu: már nemcsak feltételrendszer van, de paramétersor is! A menüsorhoz hasonlóan. Ez utóbbit azért nem értem, mert az én olvasatomban a menü szó már egy ételsort jelez az étlapon. Jól van, gyerekek, csak soroljatok vagy sorozzatok (csak ne sorosozzatok), úgy látszik, ez csak nekem fáj. Belefér a nézvést, a sikeredik, az igazándiból, a nekiállunk valamihez, a hozzálátunk valaminek stb. kifejezések dicső sorába.

Ma hétfő van, amit szeretek. A sorozataim végre megint a helyükön vannak. Szombaton átjöttek a szomszédok, egy negyven év körüli viszonylag ifjú pár, hozták az esküvői cd-jüket, amit a szép nagy tévémen meg is néztünk. Jókat röhögtünk, söröztünk, élvezték, hogy dohányozhatnak dögivel, mivel ezt otthon nem tehetik. Miért is? Csak. Inkább kiülnek a mínuszokban a teraszra, ott szívnak el pár fontos cigit. Feltettem én is a kérdést anno: én szolgálom-e a házamat, vagy ő engem? Úgy döntöttem: a házam szolgáljon engem, tehát telefüstölöm, amikor csak akarom. A többit meg leszarom. Egyébként nincs is "többi". A hét darab lenti nyílászáróm olyan 35 éves minőségű, hogy épp csak a szél nem fúj be rajtuk. A füst föl nem száll, mert a plafont szigeteltem. Tiszta levegőben alszom az emeleten, mire hajnalban lejövök, már itt sincs dohányszag. Elment! A napközbeni szellőztetés annyi, amennyi ideig ajtót nyitok, hogy kutyát-macskát ki-be engedjek, ami elég sokszor történik, hisz kutyáim gyakran hallanak odakintről ugatásra csábító jeleket, Cicaja is hol befelé, hol kifelé kaparja az ajtót, szóval sokszor ugrálok fel miattuk. Néha egy-egy nyugalmas órában gyönyörű formákat ölt a méteren megálló cigifüst, élvezem nézni. Most mondhatod, hogy piha!

A nagy hidegből annyi ijedség származott csupán, hogy vasárnap reggel nem volt az emeleten víz. A vécét épp hogy lehúztam, a csapból se jött. Rémképeim azonnal támadtak persze, levettem a wc-tartály fedelét, piszkáltam, nézegettem - szerencsére tovább nem merészkedtem -, képzeletem előrevetítette a sanyarú jövőt: hívnom kell egy vízszerelőt, ki tudja, mit talál, mibe kerül... Aztán leintettem magam: hisz ha a vízcsapból se jött víz, akkor ez nem a wc hibája. Várunk! Tán befagyott a víztorony! Miért is ne? 25 fok mínusz elég sok galibát okozhat. Ki várni érez, várni tud - mondta Ady, és igaza volt. Felcígöltem ugyan egy vödör vizet mindenesetre, de mikor megnyomtam a wc lehúzógombját, működött estére! Azóta is. Jaj, de szép az élet!

A nap süt, bevilágítja a szobámat. Dani - szokásától teljesen eltérően - vasárnap is felhívott, első kérdése: hogy van a kiskutyám? Nem fagyott meg? Nem. Ma meg kétszer hívott, nyilván első kérdése megint az volt, Maci jól van-e, másodszorra meg a magyar anyakönyvi kivonatáról érdeklődött, megtaláltam-e. Persze. Kell majd az esküvőhöz. Rég megírtam, de elfelejtette. Há, nemcsak én vagyok feledékeny!

Tegnap alig indult be az autóm. A sebváltó úgy mozgott, mintha sűrű tapétaragasztóban kavarnék vele. Ma inkább nem megyek sehova. Nincs az az isten, hogy sétára szánjam el magam: tegnap voltam, annyira szépen ragyogott a nap, de mire hazaértünk, kezem-lábam-fülem majd lefagyott. Pedig vettem elég ruhát.

Nincs bajom a hideggel. Igazából élvezem is, ha arra gondolok, hány kullancs, poloska és egyéb utálatos rovar pusztulhat el egy döbbenetesen szép tavasz előtt. Sajnos, idebent még mindig fogok napi 1-2 poloskát, akik erejük teljében még repülni is tudnak, de főleg valamin mászni a legfurcsább helyeken. Papírral fogom meg őket, vigyázva, nehogy megnyomjam, mert a szaguk órákig lemoshatatlan az ujjaimról. A vécébe kerülnek. Fingom nincs, honnan jönnek elő, de kénytelen vagyok becsülni őket a kivételes túlélőtechnikájuk miatt. Csak már fogynának el!

Nem felejtettem el bejelenteni a villanyóra állását, oh, elégedett vagyok. Holnap volna a határidő. Havas a táj, bár tegnap csak egy centi hó esett, de nyilván nem tud kásává válni ennyi mínuszban. Simán lesöpörtem a teraszról, meg hátul a kutyák szőnyegéről is, nehogy azon aludjanak. Félötkor keltem ma is, a lépcsőn villanyt gyújtok, ettől már sorban állnak az ajtó előtt, de ma nem. Úgy durmoltak a metsző hidegben, ahogy én tenném Hawaiin. Egész nap kint vannak, verekszenek, rohangálnak, nekik való ez az idő. Nekem nem! Csak négy percig voltam kint, míg elsöpörtem a havat az ajtó elől, meg szotyolát szórtam a madaraknak, de az ujjaimat már újra kellett éleszteni.

A vacsoracsata egy férfi résztvevője bevásárolni ment a csarnokba, kérdezte a húsos pult mögött álló eladó hölgyet, vajon a húsleves tartozékait hideg vízben kell-e feltenni. Szakavatott magyarázatot kapott: "Persze, mert hideg vízben az ízek benne maradnak a húsban, de ha forró vízbe dobja, akkor a hús összezsugorodik, és az íz nem jön ki." Nna, most már én is sokkal okosabb vagyok.

Azt hallottam, mostanában szmog volt Pesten. Itt sose. Április 1-jén már öt éve lesz, hogy azt se tudom, mi az.

Már egy hete harcolok a számítógéppel, hogy valami módon átprogramozzam itt a linkjeimet, meg magamat, mivel új oldalt nyitottam. Ha valami mégse működik, szóljatok! Sok órás munkám és félelmem és undorom van már benne, ezért nem írtam sokáig. Nem semmi munka ismereteimet is megújítani közben, az önbizalmam is békasegg, meg a halogató üzemmód is napokig békét adott, de talán most végre megcsináltam. Közben a videorögzítőm merevlemeze megtelt, annyira nem volt időm megnézni a felvett műsorokat. Franc! Aztán ilyentájban, nyolc felé már rámtör az ágyvágy, ami majdnem leküzdhetetlen. De most küzdök, muszáj megnéznem pár filmet, hogy legyen hely a többinek holnap. Vendégeim jönnek, az is elvesz órákat. Szörnyű, hogy be vagyok táblázva, mióta nyugdíjas vagyok! :)

Azért tettem is hasznosat, átrendeztem számos díszletet a szobában. A szanaszét lógó repülőim feléből felszögeltem egy szabályos hármas köteléket a falra, képeket pucoltam (por és pókháló dögivel), többet más helyre raktam, mostam, töröltem, a kezeim már csontra száradtak. Most úgy pöffeszkedem itt bekent kézzel, mint elégedett pasa a trónján, körülnézek, és nem találok hibát. Te trehány Pató Pál (vagy Pálné), fogalmad nincs, milyen jó érzés ez! Még ablakot is pucoltam, igaz, csak kettőt, ahová Cso felrakta a sáros mancsait.

Nna, elszaladt ez a pár újévi nap... Teo - egy írfarkas-szerű óriás - megint jahúzik a szomszédban, jelzi, hogy a gazdi autójának hangjára kitör a boldogsága. Aztán az autót is meghallom; nem nehéz, a kipufogója sokkal több helyen lyukas, mint az enyém. (Belőle merítek reményt: az én Suzukim még bírja majd egy darabig, mire ilyen kipufogása lesz.) Órát sem kell néznem, reggel félhatkor motort melegít - nem ébredek rá, mert már rég fent vagyok -, este félhatkor Teo énekel: érkezik. A közbeeső időben Teo más hangon: unatkozva és szomorúan áriázik, míg felkel a nap, majd megugat mindent, ami mozog. Kutyáim már a fülüket se mozdítják erre, engem se zavar. Mindent értünk.

Szilveszter? Nem említésre méltó. Hacsak azért nem, mert hajnali háromig fent voltam, kutyákkal a szőnyegen, nehogy lelki trauma érje őket a durrogások miatt. Csót nem frusztrálja, de Macit nagyon. Megittam szép lassan két üveg pezsgőt, előszundikáltam a kanapén, lencsét főztem füstölt oldalassal - sose tettem még ilyet, de miért hagyjam ki, amit annyian szajkóznak: ettől talán sok pénzem lesz. Egyedül a Sas-kabarét volt némileg érdemes nézni, pedig ripacskodás az egész, de a pezsgő elfogadtatta valahogy.

Szomszédom becsöngetett, hogy Cso az utcán rohangál. Megint két korhadt kerítésléc! Lefagyó ujjakkal összevissza kötözgettem, tömtem a hézagokat faágakkal, a lényeg, hogy egyelőre biztonságos. Csót persze nem szidtam, örültem, hogy egy szóra hazajött.

Ági lemondta tegnapi érkezését, Ica meg a holnaputánit; egyik beteg, másik meg kedvetlen. Nem baj, majd kiheverik. Jobb, ha mindenki kedvvel és ereje teljében látogat meg.

Szombatra várom új szomszédaimat, ők az ifjú házasok, akik kutyáját nyáron felügyeltem, és a hölgyet szállítani szoktam a vonatállomásról haza esténként, mint ma is. Én már voltam náluk, örvendek, hogy végre ők is meglátogatnak kastélyomban. Ez lehet The beginning of a beautiful friendship, ahogy Rick mondta a Casablancában.

Dühöng a szél, egyirányba tornáznak a bambuszok, tűz a nap, már nem a térdemet hevíti, hanem a bőrkanapé szélét, forró!