jEditRegion4
2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr
2005. április 30.
Kutyakiállítás! A többit a kutyás topicomban találjátok. Azt énekeltem, hogy "Lila akácok, minek a szív, ha úgy fáj, ... minek a kis kerti pad, minek a nyáralkonyat, amikor egymást szeretni nem szabad..." (a többit kihagytam, mert nem volt jó). A dal szomorúságot sugall, mégse vagyok szomorú. Csak a gyönyörú lila ákácokat látva jutott eszembe. Holnaptól május van, tisztában vagytok vele?! A leggyönyörűbb hónap, a burjánzások, fakadások, virágzások, szárba szökkenések, illatozások ideje! Ami idén már nem lesz több. Amikor a hársfák virágzani kezdenek, akkor jön el az én időm. Csak szimatolok, szívom magamba az isteni ajándékot, az illatot, ami egész környékünket beteríti, beáramlik a nyitott ablakon át az ágyamba. A természet csodája folytán a fák nem egyszerre virágzanak, hanem egymás után, így az illatorgia akár egy hónapig is eltart. Eszembe jut róla a nyáreste, mikor a Liszt Ferenc utcán lépkedtem lefelé, miután Németországból egyhuzamban Balatonföldvárra hajtottam, holtfáradtan, mégis egész ifjúságomat újraélve frissen mentem az estében a lejtős utcán a Balaton felé, és nem tudtam semmit, csak azt, hogy itt rettentően boldog voltam valaha, és ez már így marad. A Gemini együttes lakott a Liszt Ferenc utcában a hatvanas években, mi, barátnőim és én, pedig megosztottuk velük a Liszt Ferenc utcai villát és az élményt. A Gemini egész nyáron a Vitorlásban zenélt, és mi egész nyáron minden este ott voltunk, táncoltunk, hallgattuk őket, és az életünk teljesebb nem is lehetett volna. Szerelmek, barátságok szövődtek, amit egyikünk se felejt el soha. Napközben úsztunk az öbölben, este pedig mindig buli volt. Vasszékeken, vasasztaloknál ülve kortyolgattunk valami szocialista löttyöt, de a hangulat felülmúlhatatlan volt. A banda zengett, Beatles, Rolling Stones, Kinks és egyéb számok szóltak, a Give me Some more lovin'-t csak úgy hívtuk, hogy "kiviszem a lavórt", és a kerítésen kívül számosan várták, hogy bekerülhessenek, ami nem volt könnyű. Mi pedig mindig bent voltunk. Kiváltságosan, ingyen. Mint barátok.
április 29.
Ragyogás a mai nap. Csupa gyönyör. Kiderült,
hogy a munkanélküliség százalékban kb. 7, darabra pedig kb. 300.000. Eszméletlen
fejlődés a tegnaphoz képest! Ugyanazon a rádióadón. Mit gondolhat az a
szegény, csillogó szemű, ártatlan, médiában vakon bízó, egyszerű ember,
aki egymás után két napon ilyen híreket kap? Belenyugszik, hogy ő ezt
úgy se értheti, kész. És legközelebb már oda se figyel igazán, hiszen
neki ez magas.
Túl szép a mai nap ahhoz, hogy a tavasz illatain, színein kívül bármi
mással foglalkozzam. Boldoggá tett barátnőm hívása, aki nemrég - kitartó,
buktatókkal teljes erőfeszítések után - végre vett egy házat Fóton, jó
nagy hitelre, de a ház is jó nagy. Mesélt róla, milyen a kert, amit még
sose látott tavasszal (télen vette a házat), hogy mi mindent ültett, és
mi mindent talált, pl. málnabokrot, fűnyírógépet a garázsban, ezer apró
dolgot, mit hátrahagytak, tiszta felfedezés az élete, mióta ott lakik.
És kertje van! Burjánzik már a hagyma, az eper, és sok más. A hátralevő
életem felét odaadnám egy kertért. Ezért ma a reptéren elkotortam egy
nagy hegy ázott avart arról a helyről, ahol igazából kertnek kéne lennie.
Hiába vártam, hogy valaki más megtegye. Mielőtt túl késő lenne virágmagokat
vetni. Tehát holnapra megint izomláz várható.
Kutyakiállításra megyek! Szomszéd barátném két tibeti terrierjével nevez
a holnapi megmérettetésre, és mivel ma már lett pénzem benzinre (megjött
a nyugdíj-előleg), én viszem ki őket oda. Élmény lesz, és ez azért biztos,
mert kutyák biztos lesznek. Ami csak élmény lehet. Sok gyönyörű, kedves,
agyonfésült, de mégiscsak kutya.
április 28.
Furcsa híreket hallottam ma a Klubrádióban.
Állítólag jól alakul - kiszivárogtatott hírek szerint - a munkanélküliség.
Az istennek se jut eszembe, milyen határról beszélt a hírmondó, érzelmi,
tűrés-, elviselhetőségi vagy érzékenységi határ, lényeg az, hogy ez a
határ szerinte 5 millió munkanélküli. És most sikerült némileg ez alá
kerülnünk, áprilisban. És szerinte ez 12%. Nem látjátok, de a hajam felmered
(nem pont azért, mert a főnököm összekócolt nemrég), nem értem, igaz lehet,
hogy országunkban ennyi munkanélküli volt/van/lehetett? Vagyunk, ugye,
összesen kb. 10 millióan. Ebből mennyi a munkaképes, munkára alkalmas
korú? Ha az 5 millió munkanélküli az 12%, akkor (bár nem vagyok jó számtanból)
majd 40 millióan kellene lenni a munkavállalóinknak ahhoz, hogy ez az
örvendetes 12% munkanélküli az ötmillió körül legyen. Lehet, hogy csak
egy tizedes a tévedés, de hogy ez kétszer egymás után a hírekben elhangozzon,
ahhoz már több kell, mint slamposság. Hé, mit csináltok ti ott, a Klubrádióban?
Egymást szivatjátok hülye hírekkel, elírt nullákkal, aztán jót röhögtök,
ha szegény bemondó nem veszi észre? És mi van a hallgatókkal? Ehhez délután
még az a mondat is megütötte fülemet, hogy az "emelkedő munkanélküliségi
ráta" elégedettséggel tölt el valakiket.
Talán nem elhamarkodott az ítélet, hogy már rádiót hallgatni se érdemes.
Vagy csak a Klubrádiót nem. Irritál a hírmondó fesztelen összevissza-hangsúlyozása
is. Soha nem tesz pontot (hangsúlyával) egy mondat után. Egyik hír a másikba
folyik, néha egész furcsa értelmet nyer azáltal, hogy fogalma sincs a
magyar beszéd hangsúlyozási szabályairól. És mégis ő a hírmondó. Aki nem
tudja, hogy kell beszélni. Valaki úgy döntött: hadd hadarjon, hadd folyjon
össze minden mondata egymással, csak mondja, hisz olvasni tud, nem? Hadd
ne higgyem, hogy hozzá hasonlóan ezernyi olyan ember dolgozik olyan munkakörben,
amire pont nem ő alkalmas! Ha van költői kérdés, akkor van költői felkiáltás
is: ez az volt!
április 26.
Az időjárás nem kényeztet el. Sötét volt egész nap. És cidri. Eső. És a locsolók szüntelen működnek a Szerémi úton... Ha arra gondolok, mit kell fizetnem a vízhasználatért, fel kéne háborodnom. De a pazarlás apró megtestesítése ez csak. Elenyésző. A többihez képest. Találkoztam ma régi barátommal. - Nem ismersz meg? - kérdezte. Bevallottam, hogy nem. Fogalmam se volt. Darabokra törte az arcát, mióta nem láttam. Motorcsónakázott Horvátországban este tízkor, hirtelen mozdulattal elkerült egy kivilágítatlan halászcsónakot, amitől az ő hajója felrepült egy sziklára, ő maga szintén, a halász megmenekült, de csak annyit tett, hogy "kényelembe helyzete" a vérző embert, és el. A kényelembe helyezés annyiból állt, hogy félig partra húzta, alá tett valamit. Barátom egy órát volt eszméletlen. Mikor magához tért, félig a vízben feküdt, fél oldalára csorgott a benzin a sziklán fennakadt hajóból, lemarta a bőrét, a sós víz is megtette a magáét. Nem tudott mozogni, a gerincével is történt valami. Mobil telefonja sérülten ugyan, de még használhatóan egy méterre tőle feküdt. Maga sem tudja, hogy, egy rövid üzenetet küldött a parton lévő barátainak, hogy nagy baj van. Arca összeroncsolódott, fogai kitörtek, sugárban ömlött a vér a szájából. (Vidáman mesélte, hogy otthagyta a fogait Horvátországban...) Tíz órát feküdt ott, halálra fázva, mire egy olasz hajó arra jött, és hívta a mentőket. Hajóba rakták, kórházba vitték. Ott 3 napig mellőzték a tulajdonképpeni kezelést, mivel ennyi idő alatt derül ki, meghal-e a páciens, vagy érdemes pénzt költeni rá, amit senki nem fizet ki. Ő túlélte, csak azért is. Műtötték többször. Kiderült, olyan gyorsan gyógyul, amire még nem láttak példát. Először arról volt szó, két hétig szállíthatatlan, végül pár nappal a műtét után javasolták, fogjon egy taxit, és mehet. Azóta is többször műtötték, és még vagy nyolc plasztikai műtétre vár. És közben villog, viccel, anekdotázik, azt mondja, nem megy az óvodába a lányáért, mert a gyerekek megállnának a fejlődésben, ha meglátnák az arcát, ilyen. Repülőorvosija is van. Repül. És nem kisgépekkel. Az orvosit persze minden műtét után újra kell csinálni, és ő újra megkapja. Az életerő, az ÉLETERŐ, ez ő maga. Sejti ugyan, hogy sokat vétkezett, amiért büntetés jár, de, mint mindannyian, nem hiszi, hogy mindezt megérdemelte. Csáléra álló arcával, orrával, fogatlan szájával nekem még mindig ugyanaz a vagány srác, aki fiamat és engem is felültetett Cipruson a kis robogóra, amin ketten is nehezen fértünk el, és száguldottunk Larnacára, a bárba, B42-es koktélt inni. A lehetetlent nem ismerő srác volt számomra mindig. És most méginkább. "Emlékszel, mikor a helikopterben a csaj lehányta a hátamat?" -- kérdezte. Persze, hogy emlékeztem. És örültem, hogy ő is emlékszik: ezt együtt éltük át. Vagány pilóta volt egész életében, és hála az égnek: még most is az. Nem, nem akarok senkit többé elveszíteni, ezért örülök annyira, hogy ő megmaradt. Isten bocsássa meg, hogy sose ismertem volna rá, ha nem mondja meg, kicsoda, de most már tudom, ki ő. És a régi arcát elfelejtem, mert már nem számít.
április 25.
Nem fogjátok elhinni: ma is locsoltak a Szerémi
úton. Miközben még mindig szemezett az eső, ami hajnal óta egyfolytában
zuhogott. Ki érti ezt?
Amúgy balról friss fuvallatok borzolják alig 8 centis fürtjeimet, melyek
szombat óta ekkorák. Már mexoktam, sőt, mindenki szerint, szerintem is
tökjól áll az új frizura. Nehezen nyuxom bele, ha ekkora változás áll
be a fejemen - 30 helyett 8 centi -, de már nem bánom. A tündér mégiscsak
tündér volt, eltalálta, mi jó nekem. Ez már biztos. Jó ég, csak nem dörög
odakint? Akkor már a fuvallat sem olyan furcsa. Valami jött, valami nagy
és égi.
Mostanában a Nagy Könyvről van szó. Nekem Salinger könyvei kellenek. Vállalok
minden kritikát, miután elolvastátok a Franny és Zooey-t, vagy a Magasabbra
a tetőt, ácsok-at, vagy a Seymour, bemutatás címűt. Nincs az az élethelyzet,
amiben vigaszt ne nyújtottak volna. Kölni koncentrációs táboromban is
ezeket olvastam újra meg újra. Rongyosra. Képtelen vagyok máshoz viszonyítani
bármit, ami jó. Csak Konrad Lorenz tudott túltenni rajtuk. De az más,
az kutya. Én már csak így maradok.
Megint csepeg ágyamra a víz, jó kis tavaszi eső, ott egye a fene. Elalszom
mellette. De még megnézem a Klinikákat 20 év múlva. Nemsokára kezdődik.
Ennyit megérdemlek, hogy egykori kedvenc szocializmusban látott sorozatom
főszereplőinek elszaporodott ráncait láthassam. És megnyugodjak: nemcsak
én öregedtem, ők is. S közben a rendszer is meghalt, amiben őket néztem.
Időutazás.
április 24.
Éjjel többször arra riadtam, hogy valaki csönget,
aztán eszembe jutott, a telefon folytatja idétlen sípolásait. Néha ötpercenként,
néha csak óránként. Mire hajnalhasadtán oda jutottam, hogy többé nem tudtam
elaludni, bevillant, akár párnák alá, vagy a wc-be is dughattam volna
a nyűgös szerkezetet ahelyett, hogy egész éjjel fél- vagy egész álomban
hallgatom a nyűglődését, azt remélve, ha a helyén hagyom, talán megjavul.
Rátaláltam a német nyelvű kezelési utasításra, hála istennek. Nem okozott
problémát kideríteni, hogy ha az antenna-jel villog, akkor nem látja a
bázist. Mintha nem lenne térerő, vagy túl messze volnék tőle. Ahhoz képest,
hogy ha csak az ablakon ki nem ugrom, nem tudok tőle 8 méternél távolabb
lenni, ez eléggé furcsa. Nyomkodhattam rajta bármit, csak sípolt tovább
ahelyett, hogy vonalat adott volna. Hirtelen támadt ötlettel elrohantam
a bankautomatához, hogy véget vessek egyrészt szenvedéseimnek, másrészt
a számlámnak. Képzeld, kiadott egy tízezrest! A blokk szerint maradt rajta
még 800 forint hitelem. A 80 ezerig. Heuréka! Ilyen mínuszban úgysem voltam
még soha, kezdem élvezni!
Elszáguldottam az Auchanba, és vettem egy telefont 10 híján 8000-ért.
Mikor otthon boldogan kibontottam, az öreg megint sípolt párat. Ráordítottam:
"kussolj, bazeg! A perceid meg vannak számlálva!" És lőn. Kihúztam
belőle mindent, és kiraktam a szemétledobóba a használati utasítással
meg az adapterével együtt. Még fel se lapoztam az új telefon papírjait,
csak összedugtam, amit kellett, máris tudta, mit kell csinálni. Beüzemelte
magát. Ez aztán a jó nap! Most töltődik a lelkem még tíz órát, de azért
használható. Felhívtam mobilról, aranyos hangja van. És világít a display-e
közben. Ilyenkor gondolkodom el, mit tudhat egy ugyanilyen, amit 40 ezerbe
kerül, ahogy a neten kutatva tájékozódtam.
Benéztem az OBI-ba is, találtam rögtön egy csapbetétet, beszereltem, azóta
el lehet zárni a vizet a klotyóban. Gyümölcsöző napom van, és még 4 óra
sincs. Tankoltam 980 Ft-ért a Twingóba. Nem ég a piros! Főztem egy gyönyörű
csirkéből tejfölös pörköltet, bekészítettem a sütőbe egy szintén sok tejföllel
meglocsolt rakott káposztát, hátha gyerek ma hazajön, mostam is (még teregetni
kell), rámoltam is, mi kell még? Tudom, porszívózni. De ahhoz semmi kedvem.
Képzeld, lenyírták a füvet a környéken. Alig nőtt még 20 centire! Az előző
polgármester idején május végén már nem bírtam tovább, írtam a TV11-nek
(kerületi tévénk), hogy járjanak közben, méteres a fű, ha a játszótéren
egy kisgyerek tán elesik és beveri a fejét, meg se találhatnánk. Az se
volt jó, de hogy most április közepén az alig serkenő növényeket lekaszabolják,
ennek se látom értelmét. Levágták a sárga pitypangok fejét, alig képződött
valami széna, alig volt mit aratni. Vajon néha valahol valaki gondolkodik
is, vagy netán körülnéz, mielőtt utasításokat ad? Nyilván sokba kerül
a kaszálás, nyilván akkor kéne csinálni, amikor van mit kaszálni. Szerintem.
Már esteledik. Úgy szeretnék valami jót tenni akárkinek, hogy örüljön!
Mexállt az ihlet, elérzékenyültem. Bár nyernék a lottón, hogy szétoszthassam!
Az lenne az igazi gyönyörűség! Minden barátomat boldoggá tehetném, és
sose tudnák meg, hogy tőlem jött az áldás. Már rég elterveztem, hogy titokban
ajándékoznám meg őket, nem akarom, hogy köszöngessék, hogy lekötelezve
érezzék magukat. Csodát tennék, el kéne fogadniuk, hogy csoda történt.
Élvezettel hallgatnám, ahogy mesélnek róla. Istenem, add meg nekem, hogy
adhassak! Gyönyörűbb ennél semmi sem lehet.
A liftben összefutottam az utálatos bácsival, aki mindig úgy nézett rám,
mint a véres hurkára, pláne a kutyámra, aki neki "jószág", akivel
nem szokás egy légtérben tartózkodni. Dühös és elutasító pillantásokon
és fogak között elmorzsolt visszaköszönésen kívül eddig semmit se kaptam
tőle. "Csak nem fáj a lába?" - érdeklődtem sántikálását látva.
Elmondta, hogy lyme-kórt kapott, alig tudott járni, de már jobban van.
Kinyílt, mint egy virág. Mire leértünk a hetedikről, mindent elmesélt,
ki se tudtam menni az ajtón, annyira belejött. A kutya se zavarta többé.
Elmondta, hogy 4 gyereket nevelt fel, és még sok mindent. Boldog voltam,
hogy megtisztelt, barátokként váltunk el. Hát mégis sikerült valami jót
tennem. Ez a szutyogós állapot a legbiztosabb jele egyébként a közelgő
melegfrontnak. Biztosak lehettek benne, hogy hamarosan esni fog!
április 23.
Ma egy tündérnél ültem 3,5 órát. Fodrászlány az illető, Dani régi haverja. Szombaton nem szokott dolgozni, de a kedvemért kinyitotta a boltot. Mindegy, mit csinált a hajammal, tele volt lelkiismerettel, törődéssel, pózmentességgel, szépséggel, fiatalsággal. Elmesélte a közelmúlt-életét. Megtisztelt vele. Édesanyját is megismerhettem, akiről úgy nyilatkozott, hogy ha feleannyit tud majd adni a gyerekének, mint amit tőle kapott, akkor "húúú". Anyu bejött, beszélgettünk, recepteket cseréltünk. Férj is beesett, micsoda mázli! Két fontos embert láthattam, akikről mesélt. Most kezdett új életet férjével, akitől 3 évig külön élt. Igazi szerelmi történet. Buktatókkal, szenvedésekkel teli. Nem gondoltam, hogy egy fodrász-székben ülve kapok ilyen élményeket, miközben a hajam nem volt hajlandó felismerni a festéket. Mindegy.
A telefonom percenként sípol. Tegnap óta. Senki nem tudja, mi baja, telefonálni nem lehet vele. A használati utasítást nem találom. Ha egész éjjel ezt folytatja, biztos káromkodni fogok. Gondoltam, Dani kártyájáról le tudok szívni úgy 20 ezret, és elmegyek telefont venni. De csak tíz volt rajta. Most tehát mindketten nullán vagyunk. A tízből kifizettem a fodrászt, még van egy telefonszámla-csekkem 1800-ról, és a tankom is üres. Talán két napra elég, ami van. Milyen jó, hogy ilyesmiken már aggódni se tudok! Valami biztos lesz megint, valahogy elrendeződik. Fő, hogy tavasz van, burjánzik a zöld, illatok szállnak. Ez mindennél fontosabb.
április 22.
Nem fogjátok elhinni, ma is mentek a locsolók
a Szerémi úton. Árvíz, belvíz, külvíz, özönvíz mindenütt, ezek meg locsolnak.
Nyilván a mi pénzünkből. Lehet, hogy valaki rizst akar termeszteni az
út mentén? Nagy protekciója lehet.
Elegem van az elnökválasztásból. Akár Szili lesz, akár más, az életem
fikarcnyit se fog tőle változni. Úgy látom, a Sándor-palota új lakója
nem több, mint korona a fejen, csillog-villog, de egy lépést se tehet
a fej nélkül. Viszont nagyon költséges. Szilin látni, mennyire szeretné,
ha a palota perzsaszőnyegei tompítanák sarkai koppanását (van rá egy fogadásom,
hogy csak vendégként jut el oda). Mi tagadás, nekem is jól esne egy mesében
élni. Palotákat én csak mesékből ismerek. Csend, suhanás, szolgák, csillogó
tisztaság, drága bútorok, festmények, a többit biztos el se tudom képzelni.
A mellékhelyiségre azért kíváncsi lennék. Szerelmes vagyok az elegáns
mellékhelyiségekbe. Többek között ezért imádtam az Atrium Hyatt-ben dolgozni.
Ha nem kellett kötelékeznem valakivel, aki a szomszéd fülkében rottyantott,
palotában éreztem magam, ahányszor kimentem. Illat, csillogás, kényelem,
porszem sehol. Szobám faltól-földig ablaka a Lánchídra nyílt. Egy szilveszteri
asztalfoglalás kapcsán még Eva Six-szel is tárgyalhattam. Hogy kicsoda?
Hát egy hollywoodi magyar sztár, sose láttam semmiben, és nem is hallottam
róla. De ő tudta magáról, hogy kicsoda. Boldog idők. Szerettem ott lenni.
Agyondolgoztam magam, késni se lehetett, pedig azt nagyon szeretek, mégis
minden nap siker és öröm volt. Egyszer tréningen nálunk volt egy japán
ember, tudvalevő, hogy japánéknál a munka szent, a munkahely pedig a templom,
amiért élnek, imádkoznak, szolgálnak, lojalitásuk megkérdőjelezhetetlen,
hajtanak, mint állatok. Ő azt mondta néhány hét után, hogy ilyen tempót,
ráadásul NŐK viszonylatában, el se tudott képzelni. Már akkor (20 éve)
volt ott olyan IBM írógép, amit programozni lehetett, memóriája volt,
hogy mennyire élveztem! Az írógépekbe is szerelmes voltam. Persze csak
azokba, amik villannyal működtek, miután rengeteg évig vertem a mechanikus
fajtát. Nagy élmény volt, mikor megjelent egyiken a görbe zárójel. Hogy
tudtam neki örülni! El nem mulasztottam volna, hogy zárójelbe tegyek bármit,
amit lehetett. Végre leáldozott a / (per-) jelek kora, amitől ma is a
hátam borsódzik, pedig hányszor látom összecsapott irományokban, levelekben,
amiknek elkövetője vagy tudatlan, vagy igénytelen, vagy mindkettő, vagy
szarik odafigyelni arra, amit csinál. Mindenképp tiszteletlen azokkal
szemben, akik majd olvassák.
A tenyeremet feltörte a söprűnyél. Kábé 200 négyzetméternyi betont tisztítottam
meg a ház előtt a nyárfáról lehullott ragacsos (mit tudom én, mi az, mini
rögbilabda?) - szóval ezektől. Hogy a járkálók ne hordják be a szőnyegre,
mert a lábtörlőt rendszeresen átugorják. Önvédelem volt: a szőnyeget is
én takarítom.
Eszetlen ragyogás a mai nap. Berobbant egy ifjú, az arcán azzal a fénnyel,
amit jól ismerek (repülőbacillus-fertőzés), szinte eufóriában közölte,
ő most repülni akar, ugye, lehet? (Úgy látszott, összeomlik, ha nemet
mondok.) Persze, máris intézkedem! Fél óra múltán - leszállás után - még
jobban ragyogott, és biztos, hogy nem utoljára láttam. Szeretem ezeket
a perceket! Embereket! Magamat látom bennük. A régit.
Amikor megérkeztek Budaörsre a vadonatúj Z-726-osok, s velük egy híres
műrepülő-berepülő pilóta (Isten bocsássa meg, hogy egy halott nevét elfelejtem),
és megengedte, hogy beüljek előre egy bemutató műrepülésre, én is eufóriában
voltam. Plusz egy bikini-alsóban és egy trikóban. Nem volt időm gatyát
húzni, pedig a parancsnok nem szívlelte a lengeséget. Pörögtünk-forogtunk
odafenn, s mikor leszálltunk, tíz centivel jártam a föld fölött. Ez az
emlék jött elő a mai srác arcát látva. Emberek, repülni gyönyörű! Ez biztos.
Amúgy a kocsimban már tegnap kigyulladt a vörös led, szomjazik! De mit
számít. Holnap felmarkolom a pénzet a postán (remélem, az "utalvány"
szó nem jelenthet mást!).
Hát mást jelentett. Feladta a harcot a telefonom,
amolyan vezeték nélküli kis szar, amit éjszakára töltőre kell tenni, már
rengeteg bajom volt vele négy év alatt, most már csak csipogni tud, vonalat
nem ad. Nagy arccal beszálltam kocsimba, hogy ma felveszem a zsét, és
azonnal elmegyek telefont venni. Meg tankolni. Meg befizetni a telefonszámlát.
Hát mit kapok a postán? Azt hittem, fordítva dupláz a szemem: 5 számjegy
helyett csak 3-at látok. Hát nem tévedtem. 343 forintot utalt át a Komfort
Távfűtő Kft. Hogy mire? Soha nem fogom megtudni. A papírcsíkból, amit
a pénz mellé kaptam, nem derül ki semmi. Talán egy napig nem fűtöttek,
és így akarják jóvátenni? És miért nem vonják le a számlámról az egyszerűség
kedvéért? Miért kell a postára mennem ezért a pénzért? Akár kocsival,
akár villamossal megyek, elköltöm, amit kaptam. Undorító! Ez a cég sem
nem felhasználó-, sem nem ügyfél-, sem nem lakosbarát. Nevetséges! Nem
elég, hogy huszonezer a fűtésszámlám, még arra kényszerítenek, hogy a
postára közlekedjek egy nevetséges összegért. Hú, nagyon mérges vagyok.
Annyira! És még mindig szegény. Pedig holnapra könnyelműen bejelentkeztem
a fodrászhoz (Dani havernője), - utoljára tavaly március 3-án voltam fodrásznál
- hogy fessen és melírozzon, meg vágjon. Miből fogom kifizetni? Csak miattam
nyit ki szombaton. Öreg tanulság: ne igyál előe a medve bőrére!
A kutyafáját! És most eszméletlenül visszafogtam magamat! Az összes nyavalyás
díjbeszdő dugja fel magának, és tanuljon meg végre az ügyfélért dolgozni.
április 21.
Utalvány a postaládámban! Csak az előnyugdíj
lehet. Mindig van valahogy, nem kell aggódni. Képzeljétek, ma locsoltak
a Szerémi úton. Automata locsolósor permetezte az agyonázott gyepet. Az
eső most állt el, négy nap után. Kidobott pénzről sokat hallottam, ma
pedig bedobott pénzről is, ami a postás utalványát illeti.
Stratégiailag kitűnő szobasarkomban ülvén mindent látok, főleg az enyészet
jeleit. 10 óránál a falnak támasztva egy ezüstkeretes oklevél, Hungária
Vándordíj nekem, 1994 legjobb női motoros műrepülőjének (nem mintha lett
volna mégegy...). Szemből támaszkodik neki Palotai Nándi képe, amint épp
tandemet ugrik valakivel, aki nagyon vigyorog. Mellettük egy létra, már
két hete arra vár, hogy felmásszak és begyógyítsam a réseket, amiken át
ágyamra csepeg az esővíz. Vettem Gumiám pasztát, de úgy elraktam, hogy
nem találom. Financiális okokból a keresés mellett döntöttem, amire nem
volt eddig időm, viszont most elállt az eső... 12 óránál függ a "jobbik"
télikabátom a szekrény oldalán, amit egy éven belül csak kétszer vettem
fel, ráterítve egy lajbi a por ellen. Nincs olyan hosszú szekrényem, amiben
kedvére lóghatna. 9 óránál a plüss oroszlán hever félig a kanapé mögé
bukva, engem néz. Ha szólok a kutyának: "hol az orosz?" nekiesik
és megrázza, mint gyerekkorában. Mikor még pont akkora volt, mint ő. Aztán
9-től egész 11-ig a koszos függöny bántja a szemem. Jobbra, 12 óra után
már csak a falat látom, ami mellett kuporgok. A fallal speciel nincs gond.
8 óra irányon - a kanapé mögött - irathegyek. A múlt indigós lapjai. "Egyszer
majd" - csak ez jut róluk eszembe. Ismét 11 óránál ott gubbaszt a
videóm az asztal alatt, kiesett ablakkal (annyiszor tapostam rá mérgemben,
mert a rossz csatlakozója miatt folyton elment a tévén a kép), már vagy
fél éve halott, szintén "egyszer majd". Fölötte ott van a könyvespolcon
a tükörlapkákkal kirakott elefánt, amit Thaiföldön vettem ezer évvel ezelőtt.
Hullanak róla a tükröcskék, de azért még egész jól néz ki. Mellette egy
g-mérő egy Trénerből, alatta Besenyei Peti Kent feliratú Extra 300-asának
makettje. Annak nincs baja. Áll még a polcon egy meggyötört Z-50-es modell
is, valaha én ragasztottam össze és festettem ezüst-pirosra, de néhány
buli alkalmával a gyerekek megnyomorították, hiányzik a fél vízszintes
vezérsíkja, a kabinteteje és a légcsavarja is. De azért még hasonlít önmagára
ott a homályban.
április 20.
Van a zsebemben 2000 forint. A számlámon mínusz 70 ezer. Mégis azt hiszem, a dolgok képesek jóra fordulni. Tán azt remélem, a főnököm úgy dönt hirtelen, hogy megadja azt a 84 ezret, amit levont ama téves hiedelme kapcsán elrendelt büntetés gyanánt, hogy húzom-halasztom a nyugdíjam intézését (ó, mi szörnyű, hogy nyugdíjkoros lettem - bár előnyugdíj! és miért ne akarnám megkapni, ami jár?), azt képzelem, az emberekben van még együttérzés, és egyéb baromság. Talán még a főnökömben is. Történhetnek csodák, nem igaz? Esetleg úgy látja, jogom van a pénzhez, amiért megdolgoztam. Ilyen csoda is lehet. Az Aeromagazin is tartozik 20 ezremmel legalább egy éve. Lenne tehát miből élnem, és mégsincs. Ez a nagy helyzet. Nemsokára kifogy a nafta a kocsimból, tán 3 nap múlva, és nem tudom, mi lesz akkor. A munkába menés napi 700 forintomba kerül. Ha BKV-val hajtanám végre, talán ugyanennyi lenne, de négyszer annyi ideig tartana. És a kutyát se vihetném magammal, vagy csak dupla áron. Kapufa.
április 18.
Most aztán kolbászból van a kerítés a rigóknak és egyéb énekes madaraknak! Nem győzöm a kövér, levegőért kapkodó gilisztákat kerülgetni az aszfalton. Némelyek a cipőm alatt nyúvadnak ki, nem tudok mindig odafigyelni, de megfelelően undorodom és irtózom, ha ez bekövetkezik. És bocsánatot kérek a Mindenhatótól, hogy ki tudja, milyen átlényegült életet oltottam megint ki. Talán az egyik utálatos főnököm volt a múltból, de ilyen véget neki se kívántam volna. A feketerigó, miközben csodás siklórepüléssel megcélozta a szomszéd fát, a fejem fölött alig valamivel repült el, és közben is torka szakadtából dalolt. Azt hiszem, ez csak az enyém, ez az élmény. Napkelte táján történt. Halálos volt. Halálosan gyönyörű és egyedülálló
Hajnalban fejet mostam. Mivel kinéztem és zuhogott az eső, úgy döntöttem, időkímélés okán neki se kezdek a hajszárításnak, elindulok vizes fejjel, mintha már egy órája áznék. Minek a fölösleges hajcihő. Nem voltam szép látvány, de praktikus. Csak az csodálkozott, aki látta, hogy a kapun kilépve máris ronggyá vagyok ázva.
április 17.
Mentelmi jog, vagy szondafújás? Fúj! Tehát,
kedves képviselő, fújj és fújj! Hogy képzeled, szívem, hogy én, aki megválasztottalak,
azt is választottam, hogy te részegen vezethetsz?? Azt hittem, szolgálsz
engem. A többieket. Józanul. Egyenlő esélyekkel. Egyenlő elbírálás mellett.
Ha én részegen vezetek, megbukok, te is bukj meg, ez volna a demokrácia.
Fújj!
Amit nekem nem lehet, neked se lehet!
2002 júniusában jártam Budaörsön egy riport miatt, és mit láttam legnagyobb meglepetésemre és meghatódásomra? A repülőgépet, amire Ede - Rex - annyira várt... Amiért hazajött, amire a jövőjét építeni akarta. István barátja igazi barátnak bizonyult: róla nevezte el a gépet, amire úgy vágyott. Sajnos, nem tudta megvárni, míg elkészül. Mondta, hogy metálkék és gyönyörű lesz - hát ezt már csak én láthattam.
Bocs, más. Mára hideget és esőt mondtak. Már 4 óra délután, és sehol semmi. Mi a reptéren a http://euro.wx.propilots.net/ címről szoktunk infót szerezni, pontosat. Ha megtalálod a megfelelő menüt, láthatod, ahogy a felhők gyűrűznek, haladnak, kirajzolják a várható időt. Mit mondjak, amit a tévében hallok, nem szokott bejönni, szemben azzal, ami a fenti címen világosan látható. Ingyenes!
2005. április 16.
Ez itt a lényeg, gyerekek! A harapnivaló burjánzás,
az illatok, a virágok, a többi nem számít. Nárciszok napkeltében.
Vettem végre egy normális szemüveget, mert a régi, amiről hiányzott az
a kis biszbasz, ami megóvná az orromat, hogy ne a puszta hegyes fém támaszkodjon
rá, már rég elveszett. Az orrom ennélfogva kisebesedett, annyit ülök mostanában
a monitor előtt, ami már szemüveg nélkül nem megy. Persze a normális idézőjelbe
kívánkozna, mivel 790 forint volt, és az Auchan másik felén, egy igazi
szemüvegboltban azt írták, hogy alapból 20.000 egy szemüveg, amihez még
keret sincs. Szerintem a gazdag ember is vízzel főz, úgyhogy nem vagyok
szegény. A tavasz pont úgy az enyém, ahogy másé. És most, hogy a szemüge
se nyom, egy nagy gond leszállt a vállamról (orromról). Mondom, hogy ez
itt a boldogság ideje!
A papagájom megint odajött és üdvözölt. Kár, hogy nem lehet enyém: 240 ezerbe kerül... (Valaki esetleg megvenné nekem??:))
2005. április 15.
Van-e olyan nőszemély, aki ne kapna szárnyakat a tavasztól, ne ébrednének ablakpucolási, kertgondozási, majd-én-megmutatom-főzési, takarítási vágyai? Felvettem ma egy lenge kék ruhát, és mivel - korai nyárvágyam áldozataként - hóttra fáztam magam a monitor előtt ücsörögve az irodában, úgy döntöttem, takarítani fogok. Attól kimelexik az ember. Úgy is lett. A ház meg szép tiszta lett. A vécével vannak mindig gondjaim. A férfiak alapvetően nem tudnak célozni. Ezt higgyétek el. Én nem kötöm össze az okozati összefüggéseket semmilyen nagy hassal, csak az eredményt látom: megint mellé ment. Pisifeltörlő Büszke Nagy Arc: ez vagyok. Ne sajnáljatok. Szívesen teszem, mert szeretem az elkövetőket. Megbocsátom nekik. Ennyire képesek, pont. Biztos nem engem akarnak kínos helyzetbe hozni, függetlenül attól, hogy ezt teszik. Nem kell már megváltozniuk, mert mindenki így szokta meg őket. Én pláne nem fogok beleszólni ebbe, ha a feleségük nem teszi. Fogom a motoros fókát, és felmosok. Aztán szőnyeg-söprögetés, mostanában a nyárfákról ragadós, miniatűr base-ball labdák hullanak, ráragadnak a cipőkre, behozzák, szétterítik mindenütt. Miután elimináltam őket odabent, egy óra múlva minden ugyanúgy nézett ki, mintha semmit se csináltam volna. Azt is megfigyeltem: ha az előteret felmosom, biztos, hogy pár percen belül emberek garmadája jön ki és be. Arra gondoltam, ha nem akarok egyedül lenni, ha arra vágyom, hogy mindenki köröttem nyüzsögjön, csak fogom a motoros fókát, és felmosok. Tuti, hogy perceken belül megérkeznek! Olyan ez, mint a buszmegállóban rágyújtani az utolsó cigire. Soha nem fogod végigszívni, mert a busz megjön, akkor is, ha már félórát vártál rá, és nem hitted, hogy valaha is megjön.
április 13.
Azértis tavasz van! A cinege torka szakadtából
ordította a kiscipőt, mikor a Tescónál leparkoltam, itthon meg a feketerigó
kényeztet el. Vettem egy akciós tyúkot, most főtt meg a kuktában. Jól
megfőztem, lefoszlik a hús a csontról. A fene jobban tudja, minek főzök,
mikor pedagógiailag az volna jobb, ha nem tenném, de hát anya vagyok,
ott egye meg. Két napja virág- (és hagyma-) magokat ültettem a reptéren,
az eső megvan, már csak a szerencse kell, hogy először életemben kinőjön
az, amit elvetek. Izgalmas dolog ez, csak nem elég gyors. Sokért nem adnám,
ha saját kertem volna.
Matuz barátom jutott eszembe a húslevesről: ő minden reggel azt eszik.
A zöldségeket persze kitoja a tányér szélére, mert "Matuzok ilyet
nem esznek". Pár éve a köszvény gyötörte, kitalálták az orvosok,
hogy a húslevestől van. Már évek óta én is minden reggel húslevest eszem.
Mivel valódi ritkán van, kockából, tésztával. Fú, legalább 4 E-betű van
minden egyes kockában! Ha valaki azt mondaná, köteles vagy magad mérgezni,
akkor se csinálhatnám jobban. És mintha fájnának az ujjaim néha. Nem győzök
Matuzra és a köszvényre gondolni. Mi ez, lehet, hogy a nyilasok tényleg
ennyire hasonlítanak? Ő is az, 5 nappal született előbb, mint én. A húslevest
pedig kb. azóta eszem, mióta tudom, hogy nem kéne. Nem vagyok túl érdekes,
mi? Az élet se az.
április 12.
Rohadt késő van, mindjár 11 éjjel. A helyzet nem javult, a gyermek még mindig úgy érzi, becsaptam, mert azt ígértem, ha végre dolgozni fog, mindent megadok neki, ami a kaját illeti. Megtudtam, hogy amit eddig tettem, az semmi volt. Csupa rosszat főztem. Csupa rosszat adtam. Akkor minek az egész? Ma nem rohantam a közértbe hajnalban, nem csináltam se reggelit, se semmit. Struccolok. Ha úgyis azt mondja, semmi, amit eddig tettem, tudja meg, milyen az igazi semmi. A kiszolgálás megszűnt. Ettől persze egész nap én éreztem szörnyen magam. Főztem azért vacsorát, de büszkén-boldogan közölte, hogy ő már gondoskodott magáról. Akkor most a sült húst és a sült krumplit beteszem egy dobozba, hátha holnap ebédre elviszi. Igen, ennyire hülye vagyok!
április 11.
Én nem ilyennek képzeltem el a rendet... Szaporodik
fogamban az idegen anyag, mint a halál... Az én vezérem bensőmből vezérel.
Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet!
József Attiláról van ma szó.
A 22 éves Extra Dániel ma ordított velem. Kiutasított a szobájából. Miközben
sütöttem neki vacsorára a pulykaérméket. Már egy egész hónapja dolgozik.
Ettől hatalmas lett a hangja. Azért a buszbérletét, a 14 ezres mobil feltöltését
én intézem még. 2003 decemberében tette le a lantot, azóta rajtam él,
mint tette egész életében, csak korábban ebben nem volt semmi furcsa.
Fél éve már a barátnője is rajtam él. Aki kiadja a lakását, sajátját,
turistáknak. Néha megjegyeztem, hogy ez nem fair, hétvégenként rajta kívül
- ki minden nap itt van - egy egész hadosztály itt alszik néha, nem mindig
etetem őket, de az is előfordul, de hát az infrastruktúrát természetesen
használják. Reggelenként mindig a cipőket számolom az előszobában, hogy
képben legyek, hányan vannak éppen. Minden reggel azon görcsölök, nehogy
meztelenül összefussak valakivel, akire nem számítok. Még mindig balgán
hiszem, hogy a saját lakásomban szabad nekem ide-oda járni lenge öltözetben
vagy anélkül. Tegnap benyitottam a klotyóra hajnali órán: egy szakállas
srác ült ott. Én szégyelltem magam, én tartogattam, amit kellett, nem
ő.
És a fiam, Extra Dániel kilökdösött a szobájából. Amit én építettem neki.
Hogy a vadiúj LCD-monitorját bújja, amit én vettem neki részletre, minden
nyűgöm ellenére. És azt mondta, én semmit nem teszek érte, mélységes felháborodással
épp hogy csak meg nem ütött, esküszöm, ott volt a levegőben, hogy legszívesebben
lecsapna... Sokkal nagyobb és erősebb, mint én.
Tényleg, mit teszek én? Évek óta minden hajnalban rohanok a közértbe friss
zsemléért, reggelire való szendvicset csinálok felvágottal, zöldséggel.
Meleg kaját készítek neki, dobozba teszem, hogy legyen mit ebédelnie.
Főzök vagy sütök valamit vacsorára is. Minden nap. Ha néha kihagyom, óriási
szemrehányások érnek. Megkapom, hogy én "soha", meg "mindig"
- természetesen mindig negatív előjellel. Ilyenkor tanácstalanul nézek:
lehetséges ez? Hogy amit teszek, azt nem veszi észre, amit nagy ritkán
nem teszek, abból lesz a "mindig"? Vajon minden gyerek ilyen
hálátlan? Ilyen önző? Biztos. Nincsenek illúzióim. Csak az életkedvem
fogy egyre jobban. Úgy látom: ha nem vagyok tökéletes szolga, akkor senki
nem vagyok. Ezek a gyerekek nem veszik észre, hogy valaki mindig kiviszi
a szemetet, vesz új fogkrémet, sampont, cukrot, tésztát, wc-papírt, felmos,
mosogat, főz, elrámol, kimossa a szennyest, vasal, ha kell, ez mind természetes,
gondolom. Ha valami hiányzik - mint most pl. a cukor -, akkor megjegyzést
kapok. Hát bizony én nem élek cukorral. Tőlem hiányozhat jövő ilyenkorig
is. Ezt most el is határozom. Vegye meg az, akinek kell. Fellázadok!
Bevallom, nagyon rossz így egyedül lenni. Fiam a másik szobában haragszik,
lehet, hogy maga sem tudja, mennyire igazságtalanul, de ő azt hiszi, igaza
van. Én meg itt tipródom, néha már azt se értem, minek élek, hiszen bármit
teszek, nem értékeli senki. Szerintem az ember akkor hal meg, amikor már
senki nincs, aki értékelné, amikor már senki nincs, akinek szüksége van
rá. Tudom, hogy Daninak szüksége van rám, de ő most épp úgy érzi, hogy
nincs. Meddig tart vajon egy anyában a kötelességtudat? Mikor szakad el
a cérna?
Gyerekek, ne vegyétek zokon, nem leszek öngyilkos, de e percben úgy érzem,
a világon semmi nem tart életben, maximum a levegő, amit beszívok. Kedvem
elapadt, vágyaim nincsenek, céljaim is alig. Remélem, hogy holnap új nap
jön, és másképp látok mindent.
április 10.
Már megint egy reklámon húzom fel magam. Vagy
nem is az, közjáték, mindig a Nap-keltében jön elő. Két csaj ül valszeg
egy cukrászdában, és egymás fagyijába mártogatja a nyálas kanalát. Hogy
ez mit akar kifejezni... Biztos nem azt, hogy elmúlt az influenzajárvány,
mert már hónapok óta néznem kell.
Hú, meg a másik! Göndör hölgy háttal, kopaszodó úr táskával ajtó felé
tart, ám a "drágám!" szóra megfordul, hogy elkapja a hölgy által
utánadobott ajzószert. "Nekünk bevált!" - közli úr, aztán, gondolom,
munkába megy, ahol majd kiemelkedő teljesítményt nyújt a titkárnőnek.
április 9.
Szerelmes vagyok egy papagájba. Az Auchan
állatboltjában ül mindig, közel a kirakathoz. Csak kívülről kommunikálok
vele, az üvegen át. Egy százforintost szoktam ujjaim között pörgetni,
csillog-villog, a madár azonnal odajön, és mászik a rácsra, és egyik édes
lábát nyújtja, hogy elvegye a pénzt. A szeme is olyan, mint egy százforintos.
Lenyűgöz.
Papagáj, mi lehetne a hátránya? Max. az, hogy 90 évig él, és még a fiam
se tudja kivárni a halálát. Az állatorvos rendelőjében rendre ott ül egy
hatalmas papagáj, rikoltozik, akciózik. Mikor először hallottam a váróteremből
a hangját, azt hittem, egy állatot nyúznak... de csak a madár örömködött.
Tájékozódtam, azt írják, a jákó a legintelligensebb
fajta, abszolút emberbarát és törődést igényel. Bár szerintem minden állat
így van ezzel, a szeretet, a foglalkozás kell nekik, és csodákat tesz.
De mivel ő kivételesen intelligens, duplán hálálná meg a törődést. Úgy
értem, látványosan, kézzelfoghatóan igazolna vissza minden vele töltött
órát mondjuk azzal, hogy a kezemre száll, beszél hozzám, és azt mondja,
amit tőlem tanult. Á, nem érdemes erről beszélni, ha nem volt még papagájod.
Nekem sok éven át mindig volt, elképesztő kis lények voltak. Csibi1 ott
szaladgált anyám keze alatt a varrógépen, miközben varrt (varrónő volt),
kilopta a gombostűt az anyagból, a falatot a számból, vakargathattam a
nyakát, fejemre, vállamra, anyám szemüvegére szállt, kedveskedve, csacsogva,
boldogan. Szabadon élt, a kalitkába csak éjszakára költözött. Szerette
mazsolázni a fülemet, a hajamat, általában engem szeretett, minden porcikámmal.
Rajtam lógott, kezemből evett, akár rajtam aludt, csak velem lehessen.
Mindig felrikoltott, mikor megjött Márta barátnőm, hogy "Márrrrta,
te kurrrrva!" - ahogy tanítottam neki... ő egy egyszerű hullámos
papagáj volt.
Aztán lett egy nimfa, mikor a Gépmadár utcában laktam, a mai Árkád? bevásárlóközpont
helyén csak pusztaság, parkoló volt, már kilométerről látta, hogy jövök,
elfüttyentettem a füttyjelünket (nehéz leírni), és ő az erkélyről, száz
méterről válaszolt, miközben majd kirúgta a kalitka oldalát. Hihetetlen
utánzóképessége révén senki nem tudta megmondani, én fütyülök-e, vagy
ő. Minden hangfekvésben kenterbe vert. Alig várta, hogy hazaérjek, hogy
rám szállhasson. Csodás élmények ezek, kívánom mindenkinek, aki még nem
tapasztalta. Mint ahogy a kutyát is kívánom mindenkinek, aki még nem volt
szerelmes egy kutyába. Nagyszerű dolgok ezek. Igazi KAPCSOLATOK. Semmivel
nem helyettesíthetők, hasonlíthatók. A dolgok lényege mindig csak egy:
szeretni kell! A szeretet csodákat tesz.
április 8.
A gömbvillám rajzoljon glóriát annak a feje köré, aki azt a reklámot kitalálta, hogy "Feleségem gyakran mondogatja: Látod, fiam, a lenyugvó napnak is van ereje" !! Miért kényszerítenek, hogy elképzeljem, ahogy ez a szegény, megfáradt ember a szegény, megfáradt feleségével... ? Nem beszélve a látodfiamról, amitől Mézgáék jutnak eszembe, meg egy csomó idejétmúlt, fantáziátlan szövegíró.
Aztán itt van Mónika a GARNIER-rel. Ahogy írtam, garniernek mondja a "garnyié"-t. Ez olyan, mintha kibetűzné a Depardieu-t ("depargyő" helyett), s egy rakás példát mondhaték. Miért épp a médiából kell rossz példákat, rossz beszédeket hallani?
április 7.
Ilyenkor, front előtt különösen fájnak a halottak. Akikből csak nekünk van sok, akik már megértünk néhány évtizedet. Rácz Ede, a szőke, barna bőrű, izmos, gyönyörű srác, akinek a külsejében egyetlen csitri se tudott volna kivetni valót találni, a lelkében meg én nem tudtam, megalapozta hírnevét, üzletét Ausztráliában, de mikor eljött a május, nem bírta, hazajött, hogy érezze a tavaszi illatokat, amiket ott nem talált meg. Amikor berobbant az irodámba lesülve, kiszőkülve, szikáran, azt mondta, a pesti tavasz nem múlhat el nélküle. Azt is mondta, mint máskor is: "fúj a szél, és zúg a Volga, milyen szép lány vagy te, Olga" -- :) mert bókolni mindig tudott. Palotai Nándival ők voltak, akik Magyarországon meghonosították a tandem-ejtőernyőzést. Múlhatatlan érdemeik vannak ebben. Ede, alias REX hazatérte után két héttel lezuhant egy tisztázatlan ejtőernyős ugrás kapcsán, mikoris valamiért nem lehetett kinyitni az ernyőjét. A földig küzdött vele, de hiába.
április 5.
Szerintem az "ígyes" nők (sajnos, általában nők) a legszomorúbbak. Számold meg, 5 mondaton belül hány "így"-et mondanak. Ahelyett, hogy kifejeznék magukat valahogy másképp. Nem túl rég érzékelem ezt a szellemi leépülést, de nagyon elszomorít. Minden olyan szó helyett, ami érne valamit, ígyet mondanak. Sőt, megturbózzák egy teháttal is. "Tehát így" - ez a sajnálatosan jellemző egy mai ifjú kifejezőképességére (a kivételtől persze elnézést kérek, de ezt nem fogom mindig elmondani).. Anyám, kiáltok fel, anyám, ki 15 éve halott, mit szólnál ehhez? Amit én. Szegénység.
Ki volt Karol Wojtyla? Ezt kérdezik épp a tévében. Csak nem valaki más, mint akinek hittem? A hanghordozás erre utalt. Ne adja a jó Isten, hogy megtudjam, nem is az volt, aki. Bulváréktól minden kitelik. Ne higgyétek el!
Idegesít, mikor a fiam még ilyenkor, féltízkor sincs itthon. Megfőztem a vacsorát (odaégettem pár krumplit az új serpenyőben, a fene érti, azt hittem, pont ebben nem tudok odaégetni semmit), de kiettem belőle a kormos darabokat. Én szeretem ezeket. A feketére sült koncokat. Sok minden mást is szeretek, amit mások nem. Például a plöttyedt sárgabarackot. Aminek szinte már lekváríze van. Ne álmodj, marha messze van még a barackidő!
2005. április 4.
Április 4-ről szóljon az ének, felszabadulva zengje a nép, érctorkok harsogva zúgják a szélbe felszabadítónk hősi nevét! Hogy ezt hányszor kellett elénekelnem életemben, mondanom se kell, 47-ben születtem. Legkedvesebb emlékem erről az a két év előtti nyár a délegyházi tóparton, mikor Szalai Gyuri barátunkat akartuk felverni mi, akik már jó rég ébren voltunk, és ezt a dalt tudtuk mind hibátlanul. Verőfényes nyári reggel volt, sátraink ott kucorogtak a lombos nyárfák alatt, a tavon vadkacsák úsztak, éteri csend, csillogás és nyugalom ült mindenen, még a kávéhoz szánt víz se forrt fel a tábori gázpalack fölött, mikor odaálltunk Gyuri sátra oldalához, és vezényszóra rázendítettünk, mit zengés, ordítottunk! Nem volt köze az áprilishoz, csak a múlthoz meg a mához, amikor valakit ki kellett énekelni az ágyából. Sikerült.
