2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr
2007. október 31.
Jaj, már megint elmúlik két hónap? Lusta vagyok, mint a dög. Holnaptól egy november-decemberi frissítést kéne csinálnom? Na ne. Annyira gyorsan megy az idő, hogy hánynom kell tőle. Pár nap múlva - pont vasárnap - találkoznom kell valakivel, aki 40 éve szerelmes volt belém (reménytelenül), és fogalmam sincs, hogy örüljek-e ennek. Egyelőre nem tudok. Gondold el, hogy valaki egy 20 éves nő képét őrzi rólad, aztán szembesül a valósággal...
2007 október 30.
Tudod, mit? Itt az ideje, hogy megbékélj vele: öregszel! Bizony ám! Hullanak a fogaid, akár a hajad is, és ráncos a kezed. Ott egye meg a fene, attól te még az vagy, aki voltál. Az számít, ami belül van. (Mondom, mondom, talán még el is hiszem egyszer...) Mi értelme azon nyűglődni, amin változtatni nem lehet? Koncentráljunk inkább arra, ami még mindig jó bennünk. Hit, szeretet, elvárás. A jó várása. Biztos írtam már valahol, milyen élmény volt egy tenyérjóssal találkoznom, aki szimplán csodálatosnak értékelte a tenyeremet. Egy csomó alkotást látott benne. És akkor azok az alkotások tényleg ott is voltak. Önkezemmel újítottam fel a lakásomat, egy csomó dunakövet ragasztottam a falakra, meg az utazásaim után megmaradt, számtalan országból származó pénzeket, továbbá facsempéket. Az úgy volt, hogy elmentem egy fűrészüzembe, és megmondtam, hogy a 2x2 méteres fenyőlapot vágják nekem 10x10 centis kockákra, továbbá némely részét 5x5 centisekre. Néztek nagyot, de megcsinálták. Két zsáknyi lett az eredmény. Ezeket aztán felragasztottam a falaimra csemperagasztóval, utána bepácoltam cseresznyeszínnel. Időtállónak bizonyultak, mivel már jól elmúlt tizenév, mióta megcsináltam. És még mindig szeretem nézni. A kavicsok azóta is a Dunát idézik (be is lakkoztam őket, hogy vizes színük érvényesüljön), a falapocskák pedig változatlanul hozzák a formájukat. A pénzeket szintén felfényesítettem a régi szidolnak megfelelő modern fémtisztítóval, után őket is belakkoztam, így ragyognak törvénytelenül évek óta.
Amikor Szalai Gyuri barátomnál jártam nemrég, és dicsértem a kővel kirakott falát, nagyon jól esett hallani, hogy rólam vett mintát. Hogy a tenyeremben a jósnő által látott "alkotást" fokozzam, még elmondom, a fürdőszobámat is én újítottam fel, ami kezdődött a rémes lakótelepi csempék leverésével (eszméletlenül fel voltak ragasztva!), a padló felszedésével, na jó, a kádat és a mosdót nem én szereltem fel, de azon kívül mindent. Burkoltam, mint a gép, falat, padlót rakam, csempét vágtam, fugáztam, és a vége nem is lett rossz. Azóta is szeretem a fürdőszobámat. Jól esett, hogy az az ismeretlen jósnő a tenyeremben mindezt meglátta.
2007. október 27.
Aki nem fél, az nem lehet bátor. Továbbá: Azé a jövő, aki hisz az álmaiban. Még több bölcsesség? Ennyi mára elég talán. Utóbbi "bölcsesség" a virágárus kirakatában volt olvasható ma, és mindig frissül. Nem mondom, hogy mindig közlésre érdemes, de ha az ember akar hinni benne, ha valahogy beletalál a lelkébe, mint egy nyíl, amikor meglátja, akkor igen. Akkor jó. Hiszek az álmaimban, reményt ad a mondat, hogy talán ekképp enyém lesz a jövő. Miért is ne. Egy ilyen virágüzlet kirakatába rakott mondat is lehet útmutató. Aztán majd szólok, ha mégse jött be :)
Aggaszt nagyon a fiam reggeli mondata, mikor munkába indult, "mi értelme az életnek? Dolgozom, hazajövök, megint dolgozom..." Csak azt tudtam neki mintegy reményként előrevetíteni, hogy ha majd szerelmes lesz végre, akkor minden értelmet nyer és megváltozik. Nem értem, miért nem szerelmes már évek óta. Ha húsz éves lennék, rávetném magam, mert szép, sudár, elegáns, és mindenképp jó fej. Van dumája, van stílusa, de csaja nincs. Még az anyja se olyan, akit el kéne dugni. Ugyanakkor jól emlékszem saját huszonéves koromra, mikor a tökéletes reménytelenségben "fürödtem", fogalmam nem volt, mit akarok, mi lesz belőlem, és az egész életet miért kell élni egyáltalán. Ennek az érzésnek a megélése olyan erős volt, hogy nem tudott elmúlni ennyi változatos, gazdag, boldog év után sem. Tisztán emlékszem rá. Remélem csak, hogy fiamnál is úgy fog megoldódni, ahogy nálam: hirtelen és végleg. Nekem szerencsém volt: rátaláltam a repülésre, az ejtőernyőzésre, és ama perctől kezdve, ahogy erre rátaláltam, soha többé nem volt kérdés, hogy miért érdemes élni. Az Élet nagybetűssé vált, és az élvezetek, a kalandok, a gyönyörűségek egymás hegyén-hátán következtek. Aki boldogabb és teljesebb életet tudhat maga mögött, mint én, az szerencsés, vagy hazudik.
A kallódás érzése abban a minutumban örökre elmúlt, ahogy a lábam kitettem a farkashegyi reptérre. Vagy Gödöllőre, ahol ejtőernyőztem. Samu Feri volt az eje-keret edzője, tiszteletet parancsoló, szigorú arcú férfi, ki tudja, milyen volt valójában, nekem ezt jelentette. Késő őszi edzőtáborban voltam ott a női kerettel, csupa fruskával, boldogan osztottam meg velük az emeletes ágyakkal telerakott szállást, vételeztem a bakancsot meg a sisakot, meg a tőrt, meg az ejtőernyőt hajnalonként, hogy aztán az An-2-esbe szállva kiugorjak ezer méterről. A lányok már menők voltak, nem RS típusú kezdő ejtőernyővel ugrottak, hanem sokkal menőbbekkel. Bár idősebb voltam náluk pár évvel, sztároltam őket, hisz már részt vettek egy világbajnokságon is több más verseny mellett. Én a néhány ugrásommal sehol sem voltam hozzájuk képest. Ittam a szavaikat, ma már úgy látom: hebrencs tinik szavait, akik viszont mégis bizonyítottak valamit valahol. Tudták, miről szól az, amit én még csak kóstolgattam. Rég legyőzték a halálfélelmet, ami a repülőgép ajtajában állva tör az emberre, mielőtt kiveti magát a semmibe, ami ellen az összes életösztöne harsányan tiltakozik, szóval ezen ők már túlvoltak. Én meg nem. Nekem minden nap megmérettetés volt: egyrészt mindenáron ugrani akartam, másrészt kemény küzdelem volt legyőzni a félelmemet kiugrás előtt. De mindig legyőztem. Hallottam történetet olyanokról, akikkel leszállt a repülő, mert se kirúgni nem lehetett őket az ajtón, se rábeszélni, szóval semmiképp nem akartam ebbe a kategóriába sorolódni. Én mindig kiugrottam önként és hevesen.
Ejtőernyős pályafutásomat nagyban segítette egy szerelem egy fiúval, aki ugyan pályámat egyengetni nem volt elég fontos ember, de a lelkemet és az elszántságomat nagyban tudta támogatni. Hitt bennem, és büszke volt rám, mikor első ugrásom során nemhogy vonakodtam volna az ajtóhoz lépni, hanem nekifutottam és kivetettem magam. Első élményem az volt, hogy fejbe vágott a heveder, amibe majdnem belecsavarodtam, de aztán kisimult minden, és bokatörés nélkül földet értem. A földről persze szócsövön mondták: "lábat zárni!" Ez hasznos tanács ilyenkor. A kincstári bakancs elég erős volt ahhoz, hogy megvédjen. A kilences szám is említett szerelmemhez fűződik: mivel a társaság előtt nem mondhattuk egymásnak, hogy "szeretlek", a szó kilenc betűjére utalva csak annyit mondtunk: "kilenc!" - és titkos boldogok voltunk. Samu Feri tehetségnek könyvelt el, mikor a huszadik ugrásom során megfogtam a stabilt. Mi ez? Egy zuhanási forma, amikor már nem kóvályogsz a levegőben összevissza, hanem állandó testhelyzetben zuhansz, mint a béka, kezed-lábad széttárva. Megéreztem! Érdekes volt. Mintha párnákat tapintanék, olyan volt a levegő, megfogtam, megéreztem, megállítottam magam, és úgy zuhantam, hogy többé nem keringtem összevissza. Mindegy. A csodás novemberi edzőtábornak vége lett, a lányoktól elbúcsúztam, és mikor következő tavasszal megint velük lettem volna, jött a hír, hogy beválogattak a leendő női műrepülő válogatottba. Naná, hogy mindent hátrahagyva rohantam az új feladat felé. Ami aztán tényleg az életem értelmévé vált. És amit már megint - vagy hasonlót - szeretnék kívánni a fiamnak, aki jelenleg értelmetlennek látja az életét. A fenébe! Nem lehet mindenki pilóta! Vagy ejtőernyős! Bár lehetne. Az én időmben ehhez bárki hozzáférhetett. Nem szűnő hittel és lelkesedéssel mondom: akinek szerencséje volt egy reptérre tévedni ifjú korában, az megúszta a kallódást, a drogot, a reménytelenséget, mert egy olyan világot talát ott, ami betöltötte az életét. Mint az enyémet.
Sajnos, az az idő elmúlt, amikor mindez még ingyen volt, és csak rátermettség meg elszántság kellett, nem pedig pénz - számolatlanul -, mint ma. Aki ma egy pilótaigazolványt el akar érni, minimum egymilliót rá kell szánnia, és akkor még alig tud valamit, maximum elvezet egy gépet, és leszálláskor nem töri össze. Ha én visszasírom az MHSZ-időket (Magyar Honvédelmi Szövetség), akkor ezért. Rengeteget kaptam ettől a korszaktól, attól a rendszertől, az életem értelmét. És csak magamat kellett adnom, semmi mást. És meg is becsültek. Sokat szenvedtem, gyötrődtem, küzdöttem, de volt értelme. Ma már csak emlék, de ha ez nem lenne, nem is tudnám, minek éltem. Szeretném, ha a fiam is így érezné majd magát sok tíz év múlva. De nem tudom, hogyan segíthetnék neki ebben.
Ráncos a kezem. Tegnap a buszon láttam egy nálam legalább húsz évvel idősebb nőt, ott kapaszkodott az orrom előtt, és a keze legalább húsz évvel fiatalabbnak látszott az enyémnél. Miért van ez? A kezem már húsz évvel ezelőtt is negyven évvel idősebbnek látszott. Ahogy itt a képernyő fényénél elnézem szegény kis kezeimet, hát olyanok, mint egy múmiáéi.
2007. október 25
Ma nem volt víz a cégnél, így beiktattam reggelre egy kötelező tüdőszűrést (remélem, nem lesz pozitív semmi), aztán besétáltam úgy 11 felé. Figyeltem magam, mikor érek el arra a szintre, amikor még hazaérhetek, amennyiben a mellékhelyiség használata elengedhetetlenné válik, de meglepően soká, félháromig fel se akartam állni a székemből. Miért? Szeretek dolgozni. És volt mit. Maradtam volna tovább is, ha van víz. Hazafele elcsíptem egy Kombinót, kényelmesen elhelyezhettem táskát, esernyőt az ablakban, szeretem az ilyet. Aztán jött egy fröcsögő mobilozó ember, káromkodott, dühöngött a telefonjába, köcsög mszp-seket és hasonlókat emlegetett valami csekk miatt, amit nem kapott meg időben. Elállta az utat, alig tudtak tőle a felszállók beférni a villamos amúgy majdnem üres terébe, mert ő az ajtónál állta el az utat. Semmi nem érdekelte, csak a saját mérge. Minden minisztert és egyebeket leköcsögözött, lehülyézett. Mikor sok megálló után végre kikapcsolta a telefonját, valami olyan undor ülhetett az arcomon (sajnálatos módon pont előtte ültem), hogy odahajolt, és azt mondta: "valami nem tetszik? Te is köcsög mszp-s vagy?" - szerencsére közben mozgásban lévén elhagyta az ülést, ahol meghúztam magam, és gyorsan rendeztem vonásaimat is, hogy csak béke és boldogság sugározzon rólam. Tanulság: ha undorodsz, ne mutasd, mert akár pofon is lehet belőle, az agresszió veled utazik a villamoson.
2007 október 17
Eszembe jutott egy jó régi emlék: Márványi Petivel autóztunk az akkori NSZK-ba az akkor már elérhető német használtkocsi-vásáron vett VW Jettájával. Stuttgart volt a cél, ahol magyar barátaink (ezt még később megmagyarázom) laktak, akik az átkosból menekültek oda. Röviddel megérkezésünk előtt defekt: a kereket nagyjából én cseréltem ki, mert Peti, úgy tűnt, nem erre született. Addig eljutott, hogy elővette a csomagtartóból a pótkereket meg a csavarkulcsot. Barátainknál dekkoltunk pár napot, én épp azért, mert tőlük - autókereskedéssel foglalkoztak - kívántam venni egy Fiat Ritmót. Sajnos meg is vettem. Lenyűgözött az, hogy a próbaúton úgy gyorsult, mint emlékeim óta semmi más. (Emlékeim: Zsiguli, 500-as Polski...) Bár észrevettem, hogy a kocsi bal eleje durva hozzáértetlenséggel lett újrafestve egy nyilvánvaló törés után, a barátság nevében, és mert annyira vágytam egy "jó" autóra, elfeledtette velem a kétségeket.
Ott-tartózkodásunk alatt az volt furcsa, hogy házigazdánk megtiltotta a villanyok leoltását, amikor valamely helyiségből kiléptünk. Valahogy úgy fogalmazott, hogy igazán kellemetlen legyen, értelme az volt, hogy a hülye magyarok mindig lekapcsolják a villanyt, mert spórolnak, miközben odakint az áram olyan olcsó, hogy ez a nevetségesség szintjét súrolja. Ez most azért jutott eszembe, mert napok óta égve hagyom a villanyt a konyhában, hogy ne menjek neki a nyitott ajtóknak útközben. Kihúzom magam: hátha én is megengedhetem magamnak ezt a luxust? Ott egye meg a fene.
Amúgy a Fiattal több évig jártam, de a barátság arra ment rá (most magyarázom, amit előbb említettem), hogy már a határon elment a fék. Majdnem eltrafáltam a sorompót, amit akkoriban még elég nagy bűn volt áttörni. Később még sok minden kiderült, ami utolsó perceit élte abban az autóban, és úgy adták el nekem, mintha igazán jól jártam volna vele. Számtalan dolog szorult cserére, javításra, néha az volt az érzésem: ez a kocsi úgy volt programozva, hogy csak a határig bírja ki, utána már kalap-kabát. Így is volt. Aztán mikor "barátaim" ismét bejelentkeztek, hogy országunkban töltenének pár hetet, és számítottak vendéglátásomra, bizony elfaxoltam nekik fiam őszinte véleményét: "Ha ők jönnek, én elbujdosom!" - innen kezdve nem volt gondom velük. Elfilózom néha, vajon az ember jól választ-e barátot, illetve elfelejti-e az idézőjelet, ami ezt a szót körülöleli. Én nem felejtem. Ennélfogva a barát az legyen tényleg az, idézőjel nélkül. A barát nem ráz át. Ezek 5000 márkát kasszíroztak tőlem azért, hogy vagy két hétig nálam laktak előzőleg, aztán én náluk pár napot, majd rámsózták a Fiatot, ami csak a határig volt életképes. És nagyon meglepődtek, mikor a 94-es műrepülő világbajnokságon odaintegettek nekem, és én csak visszaintegettem, ováció és ölelés mellőzve. Azóta nem láttam őket, és nem hiányoznak. A Ffiat már rég a múlté, bár amíg volt, élveztem vele lenni, nagyon jó kocsi volt. Leszámítva a számlákat, amik a sorozatos javításai során keletkeztek. Tizenegy óra alatt száguldottam vele haza Kölnből, éjszaka, Mutti temetése után. Ezt az utat 12-14 óránál rövidebb idő alatt még soha nem sikerült teljesítenem. 1200 kilométer! Az átlagot könnyű kiszámítani. A kocsi bírta, meg én is. Egyszer fordult elő, már itthon, Tatabánya után az autópályán, röviddel éjfél előtt, hogy majdnem meghaltunk, Dani meg én. Elfelejtettem lekapcsolni a reflektort. Egy kamion, amelyet épp előztem, azzal állt bosszút, hogy egy pillanatra rámkormányozta a járművét. Mintha kiszorítana a belső sávból, ahol épp 170-nel száguldottam. Csak egy pillanat volt, bosszúnak édes, de nekem lepergett az életem, balra korlát, bokrok, jobbra kamion, kiút semmi. Ösztöneim nem engedték, hogy mozdítsak a kormányon a halál felé, tartottam az irányt, aztán elhagytam a kamiont, és rájöttem, hogy a reflektort le kéne kapcsolni. Elkönyveltem: itthon vagyok. Itt mindenki tanítani és ítélkezni akar. Nem türelemmel, hanem durván és hatásosan. Sikerült. Megúsztuk, egy óra felé még az aznapi repülők báljára is megérkeztem. Az volt a tervem, hogy legalább hajnali négyig ébren maradok (akkor még közel volt az agykontroll-tanfolyam, ezt beprogramoztam magamnak, működött). Két óra felé átmentünk Besenyei Petiékhez magánbulizni, és mit tesz isten, négykor eldőltem, lejárt a program. Volt annyi erőm, hogy hazakormányozzam a Fiatot, aztán két napig aludtam.
Az előzmény ismeretében - két nappal előbb hajnalban indultam Kölnbe a temetésre, 13 órát vezettem, szállodában aludtam, másnap délben még a halotti toron ültem, aztán hirtelen úgy döntöttem egy óra felé, hogy nem maradok, hiába ajánlottak fel szállást barátok, haza kell jönnöm -, szóval volt mit kipihennem. 36 óra alatt vezettem kétszer 1200 kilométert.
És mindez csupán arról jutott eszembe, hogy égve hagyom mostanában a villanyt a konyhában. Nem mintha gazdagabb lennék, mint tegnap, hanem csakazértis. Anyósom temetésétől is nehéz elszakadnom, ami most megint előjött: nem láttam ott sírni senkit. Én a templomi búcsúztatón a hátsó sorban álltam, szutyogtam, dőltek a könnyeim, amivel csak azt értem el, hogy többen csodálkozva hátranéztek: ki ez a nem német, aki így szabadjára engedi magát? A németeknél ilyesmi nem szokás (bocsánat, ha azóta igen, 94-ben még nem volt). Nem ismervén az ottani temetési szokásokat, egy hatalmas rózsacsokrot vittem NEKI, aztán csalódva láttam, hogy már a virágszórás is "gépesítve" van: Egy tálcán mindenkinek kínáltak egy szál pici sárga virágot, amit a népek elvettek, és a a koporsóra dobtak. Én meg ott álltam a hatalmas csokrommal. Én azt dobtam. Kilógtam a sorból teljesen. Biztos volt, aki nem értette, minek áldozok ennyit, mikor egy szállal is meg lehet úszni. Utáltam őket.
Ha már így elmerültem emlékeimben, nem állhatom meg, hogy volt férjemmel, Walterral való találkozásomról ne beszéljek a temetés kapcsán. Vagy inkább arról, hogy fiam, és az ő fia, Dániel végre emberként szembekerülhetett az apjával. Kondoleálás alkalmával. Sorra járultunk Walter "színe elé" kezet fogni és részvétünket kifejezni a templom előtt. Én fogtam először kezet Walterral, komoly volt, szomorú is, de amire emlékszem, az a tenyere érdessége. Egy munkáskéz. Dani is kezet fogott vele. Életében először látta apját (csecsemőkorát nem tudom ebbe beleszámítani), komolyan a szemébe nézett, és megfoghatta a kezét, először. Csak egy pillanat volt. Azóta sem tudom, mit jelentett ez neki. Mármint a fiamnak, mert a többi nem érdekel. Nem mondta el soha. Hazaszáguldottunk, mint már mondtam, ő elment aludni, én meg a repülőbálba, aztán erről nem beszéltünk azóta se. Érdekes. Ha van emléke az apjáról (sosem beszéltünk ilyesmiről), akkor ez az egyetlen.
2007. október 15.
Vannak dolgok, amiket nem tudok sem elviselni, sem megmagyarázni. A saját viselkedésemet! Néha olyan harapós vagyok reggel, mint egy pitbull. És közben látom magamat, mintha filmet néznék, és utálom, amit látok. A fáma azt mondja, 3 éves korod után már hiú remény megváltozni, de én hiszek benne, hogy még van remény. Szeretném. Fel sem tudom idézni, hány, milyen rengeteg helyzetben kellett alkalmazkodnom, kompromisszumot kötnöm, és ugyanilyen sok esetben képtelen voltam, kitört belőlem a magam valósága, a kritikám, a véleményem. Rendszerint semmi pozitív nem született belőle. Tehát jobb lenne leküzdeni valahogy, ezt már nagyon régóta tudom. És küzdök is, ezt hidd el nekem. Csak az a baj, hogy ha sokáig bánsz valakivel türelmetlenül, felcsattanva, már nem hisz neked, ha egy másik arcot mutatsz. A dolgokat visszacsinálni mindig sokkal nehezebb, mint előidézni valamit. Próbálkozom. A helyes út a türelem, az elfogadás, a beletörődés. Vulgáris énem azt mondaná: dugd fel magadnak a véleményedet, az ellenérzéseidet, a kritikádat, mert ezekkel nemhogy nem érsz sel semmit, de még csak nem is kíváncsi rájuk senki. Végképp nem segítenek abban, hogy békében élj együtt másokkal. Úgyhogy: stop! Hallgass és figyelj, abból baj nem lehet. Itt most megfogadom (ezredszer): befogom a pofámat, kinyitom a fülemet, hadd beszéljen bárki, amit akar. Legfeljebb nem figyelek, de azért úgy teszek. Aki előtt sosem fogok alakoskodni, az a kutyám. Neki őszintén megmondom (kiáltom?), hogy "hagyj most békén! Nem érek rád!" Ő nem sértődik meg, nem kell neki magyaráznom a miértet. Így van, és kész, ez van, és kész. Tudja. Elfogadja. És később is ugyanúgy fog szeretni, mint mielőtt rászóltam. Hiányzik belőle az emberi hiúság, az önérzet, a bosszúvágy (milyen röhej egy kutyával kapcsolatban ezt a szót egyáltalán leírni!), ő mindig ugyanaz marad, aki volt: szerető társ. Tegyek bármit. Képtelen csalódni bennem. Bár mindenki kutyalelkű volna! (Ezt most saját magammal szembeni kritikának értem, merthogy az ember nem kutya.)
Láttam olyan lányt, aki reggeli közben orrot fújt: trombitálva, tekintet nélkül bárkire, eszébe nem jutott, hogy ez zavaró (netán gusztustalan). Láttam olyan férfit, aki felállt, odébb ment, hátat fordítva tette ugyanezt: díjaztam. Láttam egy másikat, aki a tányér fölött, másokkal szemben ülve tette ugyanezt, a trombita után szétnyitotta zsebkendőjét, megnézte, mi van benne, összehajtogatta, és eltette. Nem tudok megbirkózni az utóbbi élménnyel. Biztos megint intoleráns vagyok. Az én - talán - csökött ideológiám szerint az orrfújás (mint a büfögés, a fingás) abszolút magánügy. Nem szabad másokat rákényszeríteni, hogy elképzeljék a taknyot a zsebkendőben, a fingot a levegőben, a büfögés hangját az asztalnál. Hülye vagyok? Vagy nem? És most tör ki belőlem az ősellenálló, a renitens: nem érdekel, ha ezt egy elnök vagy gróf vagy bármilyen főnök teszi, akkor sem viselem el. Neki kéne a legjobban tudnia a játékszabályokat, ismerni az etikettet. Nem elég, ha tudja, hogy előre engedjük a hölgyeket az ajtónál, azt is tudnia kéne, hogy zsebkendőnket nem nyitogatjuk az asztalnál. Most kövezzetek meg, ha nincs igazam, de sajnos, tudom, hogy igazam van. Kövek ide vagy oda.
Jaj, még nem is mondtam: egy fiú, aki 40 évvel ezelőtt szerelmes volt belém (nem tudtam), hamarosan találkozni fog velem. Rengeteg aggodalom merül fel bennem ezzel kapcsolatban, az első persze teljesen logikus: 20 éves koromban nagyon másképp festettem, mint most. Nem akarok kitérni a találkozás elől, legyen meg a kívánsága, csak a végeredményt illetően vannak kétségeim. Kinek lesz ez jó? Álmaiban egy szép, fiatal, szőke lány szerepel, ami pedig ebből mára maradt, annak semmi köze ahhoz. Marhára semmi! Végül is: nem baj, viseljük el a korunkat, mert ha nem, akkor frusztráltak leszünk. Ezzel együtt kell élni. Én pedig a frusztrációmentes élet híve vagyok. Öreg lettem? Persze. Ráncaim nőttek? Persze. Na és? Másnak is! Akár díjazhatom is a kívánságát, hogy ennyi idő után látni akar - és közben nyilván magát is megmutatni -, ez bátorságra vall. Szeretem a bátrakat.
2007. október 9.
Megint vérzik a kezem. Most egy sündisznó miatt. Az utcán avelt a kerítés tövében, reménytelenül, jobbra az úttest, balra a magas kerítés... Meg kellett mentenem. Tüskéivel mit sem törődve felemeltem a kerítés betonalapjára, áttuszkoltam két elég tágasnak látszó léc között, így bejutott a kert belsejébe. Kénytelen voltam lelökni a 30 centis betonalapról, mert feltételeztem, hogy magától sosem fog leugrani. Nem egy ugrós fajta. Figyeltem még vagy 15 percig, meggyőződtem róla, hogy nem károsodott. Kezdeti gubbasztás (stressz!) után elindult a kert belseje felé, szimatolt, bóklászott, haladt. Rendben látszott a mozgása, nem tört el semmije. Az a kert ráadásul majdnem senkié, a gazdái már két éve nem tudják befejezni a házuk építését, így lakatlannak számít a terület. Jó helye lesz ott a süninek. Se kutya, se macska, se ember. A mai jó cselekedetem megvolt. Jó érzés. Amúgy meg a reggeli sétánál csak az ilyen alig-alig vagyok hajlandó kezdetű esti séták a jobbak. Isteni csend, sárga levelek a talpunk alatt, enyhe, szinte nyári idő, annyira szép, hogy tényleg nem értem, miért gondolom néha azt, hogy most inkább nem mennék sehová, hanem ledőlnék aludni. Kár lett volna! De persze ezt is a kutyámért erőltettem magamra, amiből végül semmi erőlködés nem lett, hanem egy klassz élmény. Mondtam biztos, hogy csak nekiindulni nehéz, utána már lehülyézheted magad, hogy miért nem tudtad előre, milyen jó lesz.
Hányszor heiztáltam régen, rossz időben, kedvetlenül, hogy vajon érdemes-e ma kimenni a reptérre, vajon lehet-e repülni, vajon megéri-e a gyötrődést a végeredmény? Akkori férjem egyszerű mondata döbbentett rá a lényegre: itthon nem lehet repülni! És ahányszor megerőltettem magam, mert se reményem, se indíttatásom nem volt, de mégis kimentem a reptérre, mindig jó lett a vége. Mindig örömmel jöttem el, mert repülhettem, mert megvolt a betevő falatom. Most már csak a sétákkal vagyok így, de a tanulság a régi: otthon nem sétálhatsz, tehát menni kell. Sosem bántam meg. Mindig menni kell, ez biztos. Ha nem mész, nem lesz élményed. Csak egy nagy kushadás a párnák közt, aminek semmi köze az élethez. Howgh! Beszéltem.
2007. október 7.
Az előbb láttam egy döbbenetes filmet a Film +-on, Vándormadarak volt a címe. Jacques Perrin fémjelzi. Oscarra is jelölték. Azt nem tudom, megkapta-e, de megérdemelte volna. Átívelt az egész világon a madarak nyomában, az Északitól a Déli-sarkig és közben mindenütt. Együtt repülhettem a madarakkal. Wing-to-wing. Annyira szájtátva ültem a tévé előtt, hogy még a felvétel gombot se jutott eszembe megnyomni. Gondold el, a fáradt kanadai lúd vándorlása során leszáll az óceán közepén egy hadihajó fedélzetére, leül, és azonnal szárnya alá dugja a fejét: alszik. Mert elfáradt. Hogy az istenbe tudtak ilyet felvenni, kérdezem? És még millió kérdés maradt bennem, és mindig az: hogy a frászba' lehet ilyen felvételeket csinálni? Ez a vasárnap már nem telt el hiába.
Reggeli sétám során megint meglátogattam az ormótlanul hatalmas kaukázusi kutyát az uszoda mellett, megint vittem neki csirkecsontot, megint olyan unottan, hezitálva, szinte szívességet téve fogadta el, mint először (tegnap). Aztán elrágcsálta. Csodálom a méltóságát, mert az van benne bőven. Mintha azt mondaná: na jó, elfogadom, de ezt ne vedd közeledésnek. Nem kap utána, előbb szagol, aztán elfordul, csak biztatásomra hajlandó elvenni a csontot. Imádok sétálni ebben az ajándék-őszben, és közben sajnálok mindenkit, aki nincs rákényszerítve. Csak az első lépések lennének kényszer-ízűek, utána már megy minden magától. Hálás vagyok a kutyámnak, hogy rákényszerít. A legkellemesebb napi élményeim a reggeli séták.
2007. október 4.
Cigányokról már csak annyit, hogy a környékemről eltűntek - mint a hogy a szemét jó része is -, de a Népszínház utcában, amerre járnom kell, mindig jelen vannak. Felfedeztem, hogy náluk státuszszimbólummá vált egy gyerekhez illő mankó, tudod, van egy görbe felső része, amibe a kart támasztja az ember, van egy fogantyúja, és alul egy gumicövek. A látókörömbe igen kisméretű cigányok kerülnek általában, de még ők se tudják helyén kezelni ezt a mankót. Túl kicsi nekik. Nem tudnak rátámaszkodni, csak viszik, koppantanak vele, és mindenki láthatja, hogy nekik ilyen van. Most már én is úgy sorolom be őket, hogy aki ilyennel jár, az tekintélyes ember lehet a maga körzetében. Isten ments, hogy még egyszer gúnyosan elmosolyodjak, mikor egy ifjú sötétképű ember kezében látok ilyet.
A cégem háza elé épülő házon felhúzták a hatodik emeletet, és mit gondolsz, mi lett ennek a következménye? Megszűnt nálunk az internetszolgáltatás. Majd egy hétig így is maradt. Volt gond a fizetések átutalásával, és ugye nem kaptuk meg a leveleket sem. Még nem tudom, hogyan oldódott meg a dolog, de ma már volt net. Végre. És a fizetésem is megjött. Van élelmesség a társulatban. Ilyenkor érződik, milyen nehéz ma már net nélkül élni. Szinte minden ráépül.
Mindenkit óva intek attól, hogy a ropogósra sült rósejbnit a mikróba tegye melegítés céljából! Ma reggel ezt tettem. Egy perc se telt el, sűrű, fojtogató füst szállt ki a sütőből és árasztotta el egész lakásomat. Mikor kivettem az olvadozó műanyagtálat, még parázslott benne a krumpli. Gyorsan vizet eresztettem rá, de a füst még sokáig állt mindenütt. Nagy bátran ismét behelyeztem a mikróba egy marék rósejbnit, és 1, azaz EGY másodperc után kivéve azt találtam, hogy tökéletesen átforrósodott. Hát ilyent még nem láttam eddig, de most már tudom, hogy amely élelemben már semmi víztartalék nincs, azzal nagyon kell vigyázni. Ajánlom e tapasztalatot mindenkinek. Haj, de büdös volt! Átadtam nagy részét a lépcsőháznak, de azért az összes ablakopt kinyitva is sikerült majdnem kiszellőztetni. Hazaérvén azért még érezhető volt az odeur.
El kell mondanom, hogy az iwiw értelmét végre látni kezdem. Túl azon, hogy már majd 300-an találtak rám, míg én egyet se kerestem, végre egy olyan is bejött az utcámba, akire már több mint 20 éve kíváncsi vagyok. Balatoni Józsi! Egykori kerettársam, tehetséges műrepülő, akit nagyon szerettem. No nem ő, csak a felesége talált meg, de már az is valami. Legalább végre megtudhatok róla valamit, hogyan él Amerikában huszonéve. Ő is akkor migrált el, mikor már küszöbön állt a rendszerváltás. Talán ha vár egy kicsit, ma már sikeres vállalkozó lenne itthon pilótaként, mint annyian mások. De nem tudott várni. Ki is hitte volna, hogy hirtelen megváltozik minden?
Útközben lefotóztam a Skála romjait, mintha bombatámadás érte volna... Nem tudom, mi épül a helyén, de kíváncsian várom. Eggyel több építkezés Újbudán - ahol élek - már igazán nem számít. Nincs már úgyse olyan út, ami ne lenne bedugulva, felásva, elkerítve.
Most jut eszembe, hogy említenem kell: Kovács Pali 70 éves lett! Ki ő? Először Dunakeszin találkoztam vele, mikor Bori nevű lánya pár hónapos volt, anyukája egy repülőgép szárnyának árnyékában pelenkázta éppen. Én sippantó voltam - ahogy ezt arrafelé mondják -, szőke, karcsú, fiatal és tudatlan. Imádatom a "kész" pilóták iránt pedig töretlen. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy Pali szóbaállt velem. Épp műrepült valaki a reptér felett, ő meg mondta, hogy ez is három fok, az is két fok eltérés - nem értettem. Elmagyarázta: műrepülni pontosan kell. Semmi fok eltérés nem lehet. Ez az emlék mindig megmarad bennem mint első találkozás egy nagy emberrel, és a fokokkal. Amikkel később én is jócskán megismerkedtem és küzdöttem ellenük. Mármint az eltérésekkel. De akkor még semmit nem tudtam erről. Ott állt egy szőke, szikár ember, aki láthatólag mindent tudott a repülésről. És az eltelt sok évben ez a tiszteletem, ez a tudásom és elismerésem mindig is megmaradt. Azért fontos ez, mert a repülésben sokszor cserélődnek a szerepek. Növendékből oktató lesz, oktatóból növendék, sosem tudhatod, mikor instruálsz valaki olyat, aki azelőtt téged oktatott. Palival - rám nézve - ez sosem fordulhatott elő. Ő mindig oktató maradt számomra, mindig a legjobb, a legtapasztaltabb, és én mindig csak tanulhattam tőle. Annyi száz repülőgéptípus van ma a tarsolyában, mint szerintem kicsi országunkban senkinek sem. Sosem volt hajlandó összeszámolni, nem érdekelte. Ha valakire azt mondhatom, szárnyas ember, és csak a repülés érdekli, ő az. Szállni, nem számolni, nem dokumentálni, nem dicsekedni, csak szállni. Számomra ő valaki olyan, akire mindig fel fogok nézni. Az ominózus születésnapját Budaörsön ünnepelték, én is meghívást kaptam, de azt hittem, egy nappal később fogok Korfuról visszaérni. Előbb értem haza, pont azon a napon, csakhogy eszembe sem jutott, hogy Ez Az A nap, és lefeküdtem este 7-kor, mert halálosan fáradt voltam. Sajnálom ma már. Ott kellett volna lennem. Csináltam vele egy riportot 2005-ben, ez sokat elmond róla.
2007. október 1.
Cigányok ülnek minden szemétdombon. Lomtalanítás van kerületemben. Már hajnalban is minden rakás mellett ült egy cigány. Nem igazán értem, mit jelent ez. Lefoglalták maguknak az aktuális lomhalmazt? És ha odamennék és felszednék valamit? Leszúrnának? Egyik ifjú ember feltűnően élezett egy hegyes tőrt a szemét mellett üldögélve. A roma népesség - hogy finomabban fogalmazzak - mindent eláraszt most errefelé. Asszonyok, gyerekek, szakadt Zsigulik, utánfutók - jó lenne már, ha vége volna. Csak egy jó érzésem van ezzel kapcsolatban: a kutyámra mindegyik bizonyos tisztelettel tekint. Talán az ő kíséretével még egy törött széket is lenyúlhatnék... De én ehhez gyáva vagyok. Lenyúltam mégis egy szőnyeget! Eldobták az út mentén, távol a lomhalmazoktól. Már régóta hiányzik lépcsőházunkból egy szőnyeg, amibe vizes cipőnket törölhetnénk, hát ezért szedtem fel. A közért. Le is terítettem a kapu mögé. Kíváncsi vagyok, meddig marad ott. Túl jól néz ki.
2007. szept. 29. szombat
Leküzdöttem a konyhai és egyéb kuplerájt, ami váratlan hazaérkezésem okán várt. Kutya, gyerek jól volt, a többi meg mindegy. Csumi nem bírt rólam leszállni, ölembe rakta a fejét, a legminimálisabb távolságot se viselte el köztem és közte. Így mondta el, mennyire hiányoztam. A filmsorozatoknak, amiket felvettem, még ma sem értem a végére, néha nem is értem, minek az egész. Nem érdekel.
A munkámba visszazökkentem, segített sokat az is, hogy végre tényleg van mit csinálnom, fontos és sürgős, és sok. Ez motivál. Élvezem. Észrevétlen telnek az órák, a napok. A nyaralás emlékei már lecsengtek. Ha összegeznem kéne: Korfura nem megyek vissza. Túl sok a szemét, túl kevés a valódi látnivaló - már persze a hegyi túrákra képesek számára elérhető panorámán kívül, ami szép. Én élveztem a kicsi falvakat, bekukkantani a helyi lakosok elképesztően szűkös, sötét odúiba, útmutatást kérni ott, ahol elfogyott az út, egy világvégi kocsma teraszán ülő görögtől, aki hihetetlen jó angolsággal válaszolt - ez igazi élmény volt. Néztem, ahogy ülnek zsebkendőnyi teraszokon, néhol az út mentén elhelyezett kis székeken az öregek, és semmi mást nem tesznek, csak néznek minket, turistákat, ahogy elkocsikázunk. Ha nem jövünk, gondolom, egymást nézik. Földöntúli nyugalommal, türelemmel, igénytelenséggel. Ezt látni olyan volt, mint a boldogságot beengedni magamba. Pillanatokra.
Az egész sziget egy hatalmas hegyvonulat, a Kikládok különféle csoportjai. Csak a partok mentén adódik némi vízszintes terület. Ahogy meg tudom ítélni, a keleti partvonalon kívül nem lehet fövenyre számítani. A többi kavics és szikla.
A lábam ugyanúgy fáj, mint elsőre, mint Albániában, mint bárhol, kíváncsi vagyok, mikor fog a csont összeforrni azzal együtt, hogy mászkálok és még sántítani se akarok. Jó lenne már egyéb cipőt is felvenni, mint azt, amiben 85-ben Angliában járkáltam a műrepülő világbajnokságon. E cipő már rég kiszolgálta az idejét, de még mindig selymes belül és kényelmes, ráadásul szeretem. Csak hát nem szép.
Boldogság? Talán úgy tűnik elbeszélésemből, hogy kevéssé tudtam boldog lenni utazás közben. Pedig tudtam. Nagyon is. Amikor egyedül voltam. Azok a percek, órák (na jó, néha csak félórák) kárpótoltak mindenért, amit a társas együttlét esetleg nem adott meg. Boldogan főztem és mosogattam magamban a kis konyhában, mert tudtam, hogy ezzel a többiek jó közérzetét segítem. Ez is őszinte öröm volt. Az egyenleg pozitív.
Müller Pétert hallgattam ma a tévében, aki Örömkönyv című műve miatt volt meghívva. Mondott érdekeseket, épp nekem valókat. A boldogság, az öröm bennünk van, csak nem tudunk hozzáférni, vagy nem engedjük, hogy előjöjjön. Igaz. Vizsgálom magam, vajon miért volt, hogy bizonyos helyeket, dolgokat nem tudtam élvezni. Azt mondom erre: nem volt módom. Élveztem ugyan röpke perceket, csillanást egy virág szirmán, hajót a tengeren, esti szellőt, de csak ha magam voltam, vagy a kutyával. Vagy ha épp senki nem darált semmilyen szöveget, amire illett figyelni. Amúgy szeretek figyelni, olyanokra, akik nem elárasztanak, hanem néha, ritkán, spontán megnyilvánulnak. Mintegy megajándékoznak a gondolataikkal. Iszom a szavaikat. Mert nincs belőlük túl sok. Az tesz kíváncsivá, aki hallgat. Csak néha beszél.
Utazni jó. Kifordít magadból, a gondjaidból, a hétköznapokból. Utazni kell. Miután hazatérsz, észreveszed, hogy mocskos a függöny, homályos az ablak, poros a tévé, szóval ideje tenni valamit, amit észre se vettél volna, ha nincs a hazatérés. Úgyhogy sok dolgom van!
2007. szept. 21 - haza Korfuról
Itthoni idő szerint félnégykor keltünk. Sokat segített ebben a riasztóra fittyet hányó szúnyogok serege: két szundítás közt egy döngés a fülbe, csapkodás, majd megint félálom. Összeszedtük az apró holmit, ami még nem volt a bőröndökben (pár fürtöt elraktam az izgató pálmatermésből emlékül). Reggelire nem volt idő; tegnap mindenkinek 2 méretes szardiniás szendvicset csomagoltam helyi - lopott - zöld citrommal fűszerezve. Elbúcsúztam szakadt papucsomtól, és kínkeservvel belegyömöszöltem a törött lábfejemet egy igazi cipőbe, aztán lesántikáltam 22,6 kilós bőröndömmel (ezt a reptéri mérlegről tudom) a sötét lépcsőn, hatra vártuk a buszt. Minden kihalt, csendes, langyos, csak a hullámok halk susogása jelzi, hogy a sötétség mélyén még mindig ott a kedves Ion-tenger. A buszon nagy csend volt, sokan aludtak. Én inkább búcsúztam az olajfák, szúnyogok és darazsak, valamint hegyek szigetétől. Ha fárasztó volt is vezetni, meg bámészkodni se volt időm közben, megérintettek a néptelen hegyi utak. A templomok. A cica, ahogy mindig enni kért odalent a teraszunk alatt. A feledhetetlen mousaka, aminél jobbat még nem ettem. Még az útpadkára sem haragudtam, ami lesántított. Vajon mikor fogok megint alkonyi fényben fürdő, vadon nőtt pálmát látni? Eszembe jutott a szamaras ember. Ott ül féloldalt a kicsi állaton, meztelen talpakkal, és festékes dobozokat szállít. Riporteri múltam levetkőzhetetlen reflexeként vészfékeztem, mikor megláttam, elő a kamerát, bár éreztem, késő, mindjárt eltűnik az olajligetben, ám ő megfordult, modellt állt, megvárta, míg elkattintom a gépet. Képzelem, hányszor volt már ilyenben része...
A hajnal Korfu repterén köszöntött be. Aztán a Skyeurope gépe magához vett minket. Fapados, gondoltuk, csak az zavart, hogy ha elővesszük szendvicseinket, a halszag mindenkit irritálni fog. Kigurultunk felszálláshoz, utolsó pillantás a tengeröbölre, amibe beékelték a kifutópályát.
Utazómagasságunk több mint 12 ezer méter, külső hőmérséklet -52 fok (eszembe jutott első férjem vicces mondása: a nyugdíjas kapitányok majd Csernobilbe járnak rekreációra, nehogy a sugárzásszint vészesen csökkenjen a szervezetükben, mert az is árt. Tenni akartam ide egy :) jelet, de a dolog kevéssé vicces. Ilyen magasságban semmi nem védi őket a káros sugárzástól. Gondold el, 7000 körül van a halálküszöb, mivel oxigén már alig, a Nap akadálytalanul lődöz veszélyes kalasnyikovjából a személyzet fejére. Utasként hagyján, annyit nem ülünk ott fent, hogy ártson, de ők minden nap. Nem sok olyan airline pilótát ismerek, akinél a rák valamely formája fel ne ütötte volna a fejét. Biztos a kialvatlanság generálta e sötét gondolatokat, de mivel első férjem is odafent küzd egész a nyugdíjig, hát aggódom érte, meg a szép fiatalokért is, mint pl. a lányért, aki a gépünket hazavezette e napon. Drágán fizetnek azért, hogy imádott hivatásuknak hódolhassanak. Azt jobban megértem, hogy mondjuk a Lufthansa pilótája bevállalja ezt, mert annyit keres, hogy abból még unokái is látni fognak egy kövér bankszámlát. De nálunk? Megint exférjemre hagyatkozom, aki szerint "nyugdíj előtt feltétlenül csináltasd meg a fogaidat, vegyél egy kisebb házat, mert utána már a rezsibe is bele fogsz halni". Ha már Sanyinál tartok, hadd kalandozzak tovább: egy régi, ősrégi budaörsi vörös négyszögben - ebben tartózkodtak a növendékek, mint én is, nevét a vörös zászlókról kapta, amikkel kijelöltük a tartózkodási körzetet - történetet mesélt egy irtó ronda nőről, akit úgy jellemzett, hogy "az oroszlán is sírva enné meg"...).
Nos, mint már mondtam, biztos a kialvatlanság miatt gyűltek fel az emlékeim, a kételyeim, az aggodalmaim olyan szintre, hogy minden fáradtságomat legyűrték. Közben néztem a szárnyat, ami a terheléstől felfelé "kunkorodott", remélem, emiatt senki nem aggódott, én sem, ez így természetes egy Boeingnál.
Jött a meglepetés: ételt szolgáltak fel az egészen őszintén mosolygó sztyuvik. Okafogyottá vált tehát a halszagú szendvicseinkre gondolás, így megőrizhettük tekintélyünket is a környező utasok közt. Szokásosan pici tálban viszont lenyűgöző ízeket kaptunk: papírvékony angol sonkát, zöldségeket, és valami furmányos, sárga mártásban tálalt csirkemell-falatokat. Azóta is próbálom kitalálni, mitől volt olyan finom. Curry biztos volt benne, az mindig is illett a csirkéhez. Pici zsemle, pici vaj, kis desszert, nekem tökéletesen kielégítő volt. Kávé, üdítő, és már kezdtük is a süllyedést messze Magyarország előtt. Előtte még kattintgattam, bár a nagy magasság miatt nem sok értelme volt. Azt mondták, Szegednél lépünk hazai földre, és hamarosan meg is pillantottam egy igazi magyar autópályát.
Féltízkor leszálltunk Ferihegyen. A kapitány útközben azt mondta, +5 fok vár minket, egyik utasunk esküdött rá, hogy információi szerint +22 fok van, végül lett úgy 18, ami teljesen megfelelt öltözékünknek. Szép napos, őszi idő, semmi durva beavatkozás a lelkivilágunkba. Odaléptem a zóna taxi emberéhez, és kértem, mondja el, miről szól ez. Azt felelte: "Jó napot!" Tényleg nem köszöntem, gyorsan pótoltam kellő bűnbánattal és meghunyászkodással a mulasztásomat. Mosolyogtam is, ahogy Görögországban ezt megszoktam. Viszonzás nem volt. Hazaértem. Kezembe nyomtak egy prospektust, ami leírta, hogy az én világomba 4200-ért lehet efajta taxival hazajutni. Átolvastam, elbúcsúztam a többiektől, visszamentem a taxisokhoz. Álltam az emberrel szemben, látta, hogy ott vagyok (egy méterre az arcától), de nem figyelt rám. Sürgős nyomogatni valói voltak a klaviatúrán, közben egy képernyőt bámult. Eligazított két urat, akik utánam jöttek. Büntiben voltam, mert elfelejtettem köszönni! Kalimera, gondoltam magamban, vagy jaszasz, ami még kedvesebb, de nem mondtam semmit. Csak néztem a szemébe, illetve a szemhéjára, mert a monitorját bámulta. Komótosan, zord arccal kiváratta, míg úgy ítélte, most már nem kerülhető el, hogy velem is foglalkozzon. Mondtam a címemet. Adta a kártyát - majd a sofőrnek kell fizetni. Nem köszönt el tőlem. A fehér inges taxis berámolta bőröndömet hátra, én is hátra ültem, nem volt kedvem csevegni. Hazavitt. Annyit fizettem, amennyi a kártyán volt. Rám sem nézett. A "viszont látásra" is csak félvállról csúszott ki a száján, az enyém után. Amihez pedig mosolyogtam, de ezt már nem látta.
Oh, Szokratisz! Te, aki megérkezésünkkor odajöttél asztalunkhoz, bemutatkoztál széles vigyorral, mindenkinek megkérdezted a nevét, és minden nap, reggel, délben, este felintegettél kedvesen, hogy vagyunk, gyertek le, buli van, minden OK? Egy más világban élsz. Nagyon kevés pénzt költöttünk nálad, mégse szűntél meg vidám és közvetlen lenni. Mindvégig. Ha valami hiányzik, akkor ez. Meg a tenger. Az ő végtelen színeivel, fényeivel.
2007. szept. 20.
Csütörtökön próbáltuk kipihenni Albániát. Hajnalban figyeltem egy termetes cumulus növését keleten. Csak nőtt és nőtt. Végül felkelt a nap.
Az összes zöldséget feldolgoztam salátának, hatalmas tál lett belőle. A mélyhűtött két, kövér csirkecombot (amin rajta hagyták a csirke hátának jó részét is, attól volt olyan nagy) kifiléztem, hogy egyenlően eloszthassam négyfelé. Jó sok vajas krumplit főztem hozzá. Nem érkezett panasz elköltése után. A nap ejtőzéssel telt, utoljára még vettem egy igazán jó vörösbort az estéhez. Laza napozás, fürdés, igazi nyár van. Délután elmászkáltam, hogy megörökítsem a környék virágait. Nem tudom, mik voltak, különösen az a vörös szőrös mi fán terem - mármint a fát láttam, amin terem, de nem tudom hova tenni. A leandert még felismerem. Valószínűleg valami jukkaféle lehetett, ami az erkélyünk alatt nőtt. Ugyanott egy bogyósat is láttam, ne kérdezd, mi volt. Láttam egy pálmát, amit befutott sok színes virág. Aztán kaktuszt is.
Alkonyattájt megint csodálatos színekben játszott az ég és a víz.
Elkötöttem megint a kis kutyát, hogy megszabadítsam kötelékeitől, jót ramazúriztunk a tengerpart homokján és az általam már úgy megszeretett tengerifű-ágyon. Rohanvást jöttünk vissza, hogy még elkapjam a lenyugvó nap döbbenetes sugaraiban fürdő hatalmas felhőt a keleti égen.
Szokratisz még mindig tartotta a frontot, bár sok más vendéglő már rég bezárt. Mivel megtudtuk, hogy holnap nem busszal, hanem igazi repülővel mehetünk haza - ingyen -, a boldogságunk teljes volt. Oh, még annál is több - legalábbis nekem, aki gyűlölöm a buszozást. A hajnali kelés már zsigerből fog sikerülni, gondoltam.
2007. szept. 19.
Elmentünk Albániába! Majd megtudod.
Albánia! Mi mindent képzeltem róla! A fogorvosom kábé 10 évvel ezelőtti beszámolójából indultam ki, azt mondta, autók nincsenek, kopár minden, az ős kommunizmus állapota látszott. Az még Ember Hodzsa idejére esett. Ehhez képest olyan kirakatokat láttam, mint akár a Váci utcában. Olyan jól öltözött nőket, gyerekeket, mint pl. a Népszínház utcában nem.
Rajtam volt az egyetlen karóra, én gyújtogattam a villanyt óránként, hogy az időeltolódást is beszámítva félötkor biztos felkeljünk. De nem tudtam megelőzni Noémit, ki a másik szobából már előbb orrfújás címén olyan trombitálást adott elő, amitől még a kutya is ugatni kezdett az udvaron. Felébredtünk! Gyors fürdőszobázás, mindenkinek két szendvicset csomagoltam, időben odaértünk Scrivas panziója elé, ahová a buszt vártuk. Sötét este volt még reggel 7-kor. Megint végigjártuk az utat Corfu fővárosig, amin már annyiszor hajtottunk. 9 euró volt a vízum, mert az is kellett, a pénzért cserébe kaptunk egy olyan cédulát egy OK felirattal, mint amit nálunk a pincérek úgy a 60-as években dobtak az asztalra. Hajóra fel. A kikötőben állt egy francia naszád, rajta előírásszerű fehér ruhában sorakozó matrózok, hallottam az éles füttyöt, ami azt jelezte, hogy a parancsnok lelép a hídról. Aztán elhagytuk a kikötőt és nekiláttunk az útnak.
A felső fedélzeten ülve majszoltuk el első szendvicsünket. Meleg napnak ígérkezett már hajnalban is. Hosszú hajózás után, miközben némi szigetképződményeket meg hajókat is láttunk, közelítettünk a görögök által Sarandának mondott albán kikötőhöz. A fekvése csodálatos, talán ezért láttak neki olyan mohón a kiépítésének. Ennélfogva az egész látvány olyan volt, mint egyetlen nagy építkezés. Minél közelebb értünk, annál jobban vesztettem a reményt, hogy itt egy autótlan, igazi kommunizmust fogok látni... Szállodák csontvázai mindenfelé, por, füst, sitt, ahogy az dukál egy építkezésen. Mire kikötöttünk, már csontig lerágtam magamról a reményt, hogy itt valami nagyon érdekes fog lekötni hat egész órán át, amíg a hajó visszaindul. Inkább őszintén azt mondanám, meg voltam rémülve, hogy fogom kibírni. Később se lett könnyebb. Járdátlan, kaviccsal, sittel borított utcákon jártunk hol meredeken felfelé, hol lefelé, árnyék sehol. Szerintem itt fogytam vagy három kilót (aminek ma örülök persze). Korfuval ellentétben itt minden második ház frontján zöldségesstandok kínálták a nagyon szép terményeiket. Ági - ki az élelmességéről híres - a második boltban kimondta a varázsszót: raki! És máris hozták neki a dugi házipálinkát, vett is egy flakonnal. Ezt később beöntöttük az üdítőnkbe egy kis belvárosi teraszon ülve, ahol mellesleg kifogástalan, jégkockákkal teli poharat szolgáltak fel szívószállal az italok mellé. Amúgy angolul csak számolni tudnak, beszélni egy szót se (vagy titkolják). Ági nagyon jó teraszt választott (persze a terasz nagyképűen hangzik, ha azt mondom, egy forgalmas útkereszteződésben mintegy 6 négyzetméteren terült el), ahonnan igazán megfigyelhettük a dolgos hétköznapokon torlódó ezer Mercedest jobbról, balról, alulról és felülről. Néha egy-egy betonkeverő vagy téglaszállító is elhaladt nagy füsttel és dudálva, és torlódva, mert közlekedési szabályt nem tudtam felfedezni. A legmenőbb divat szerint öltözött lányok rótták a meredek utcákat (a város mögött egy irdatlan hegy állt mint határeset), nem zavart senkit a mocsok, a szemét, a törmelék, ami mindent elborírtott. Valszeg csak engem. Milyen intoleráns is vagyok! A házak közül minden második épülő vagy leépülő állapotban volt, némelyek beugróiban szeméthegyek, szar és olyan bűz, hogy ha! És a szemét mint olyan mindenütt állandó, megszokott, elviselt volt, ahogy láttam. Együtt éltek vele. A belvárosban megpillantottam egy bocit, amint kidugta fejét egy ajtónak nevezhető nyíláson. Nem is volt egyedül. Pál nevű csapatvezetőnk rá volt hangolva, hogy minden utcát nézzünk végig, mentünk, mint birkák, lihegve a hőségben, ő benézett minden boltba, ahol minden mindig ugyanaz volt, nagyjából semmi érdekes (butikokba csak én néztem be, meglepő volt, hogy alant egy pincehelyiségben egy ruhabolt padlója mintás márvánnyal volt kirakva...), szóval céltalannak tűnt bármi barangolás, mert mindenütt ugyanaz: építkezés, rombolás, törmelék, zöldségesboltok, lejtő és emelkedő, és ezer Mercedes. Ez a kikötő - amit Sarandának mondanak, de a helyi táblákon mindenütt Sarande szerepelt - maga volt a Mercedesek hazája. Hallottam olyanokat, hogy a lopott kocsikat itt lehet legjobban eladni, de azt nem hallottam, hogy ezek a ma még igen szegény, de feltörekvő emberek nem tudnak mást elképzelni, csak Mercedeseket. Pedig ez van. Volt ott száz éves, füstöt okádó, de volt ultramodern, kerek lámpás, vászontetős luxuskocsi, és mind Mercedes. Felüvöltöttünk, mikor egy ócska Ladát megláttunk végre (igazság szerint én csak ilyenekre számítottam. Mily naív vagyok már megint!).
Mivel Pál sűrű tempóban vezetett minket a lepusztult, keskeny, lejtős utcákon, isten tudja, mit keresve, kénytelen voltam látni néhány igazán festői kirakatot is, bár nem vágytam rájuk, mégis meg kellett állapítanom, hogy nyugodtan elférnének a mi Váci utcánkban is - mint már említettem. A legmenőbb holmik ugyanúgy megfértek itt, mint a boci a belvárosban. Egyszerűen minden kapható volt ezen a helyen. Tudom én, hogy egy kikötőváros mindig is kirakodóvására egy országnak, de hogy ennyire? És hogy az általam sötétnek gondolt Albánia ilyen pazar választékkal szolgáljon, ezt nem hittem volna. Azt meg kell hagyni, hogy a parti sétány már most minőségi (sétány-ügyben csak azt nem értem, hogy képzelik, hogy ebben a túlnyomórészt szikába szakadt öbölben hogy fognak turistáknak kellemes fürdőhelyet kialakítani).
Gyönyörű pálmák, banánfák nőnek a kertekben. Noémi nem állhatta meg, hogy a bár kavicsos, de nagyon csábító tengerbe bele ne vesse magát. Azt mondta, isteni a víz. Biztos az volt, tekintve a mi izzadás-hányadosainkat a parton.
Az idő végül csak eltelt, kerestünk éttermet, ahol ehetnénk valami helyit. Nem találtunk. Délután négy felé minden üres és kihalt. Kinéztünk egy jóképű, faszerkezetes helyet, de ott csak italt szolgáltak fel (azért a wc-t sikerült igénybe vennünk, ami már aktuális volt, és nem is okozott akkora csalódást, mint pl. a hajón a pottyantós, kapaszkodós megoldás - hullámveréssel súlyosbítva). Egy helyet találtunk, ahol ugyan csak pizzák voltak kiírva, de legalább működött. Megalkudtunk: legyen pizza, csak legyen már valami. Egy kis kikötőbe nyúlt az étterem terasza, kényelmes, árnyas, elegáns volt, kifogástalan. Tiranai sört kértünk, és ízlett is. Mivel 15 centi átmérőjű tányért kaptunk, elképzelni se tudtuk, mekkora lesz a pizza. Nem volt drága, nem számítottunk valami nagyra. Aztán megjöttek a kocsikeréknyi pizzák, te jó ég! Egymáséiból zabáltunk, míg bírtuk, igen jó volt, a többit meg elcsomagoltam egymásra borítva a szeleteket, másnap tökéletes reggeli lett belőle. Ez jó élmény volt. A kiszolgálás kifogástalan. Példa: indultam a mellékhelyiségbe, mire jött a pincérlány, hogy nekem nem ez jár, hanem a belső mosdó: vörös márvány, ajtócsukásra bekapcsoló elszívó, és minden, ami kell. Királyi. Igaz, hogy eltököltem, ezért idő előtt kikapcsolt az elszívóval együtt a világítás is, de szerencsére Ági utánam jött, így újra működésbe lépett a rendszer. Nem tudok rosszat mondani erre az ebédre. Teli hassal indultunk a kikötőbe, és lám, a hajónkon már számtalan utas várta az indulást. A hajó orrába telepedtem egy székre, de indulás után nagyon hűvös lett a szél. Hátra mentem, Ágiék már a hajó belsejében dekkoltak, próbálván aludni a fárasztó hajnal és egész nap után. Ott olyan kávét kaptam, amilyet még életemben nem ittam. Biztos belejátszott a fáradtságom, de ez a kávé mindent vert. Porból és forró vízzel csinálta az ember, egy botmixerrel alaposan felhabosította, valami csodás lett a végeredmény. Ágiéknak is vittem belőle, fel is ébredtek rendesen. Végül visszaültem a hajó elejébe, az egész napi forróságot jótékonyan fújta ki belőlem az alkonyati szél, búcsúztam Albániától, jobbról naplemente, elöl Korfu, a pihenés ígérete, csodás volt. A hajó gyorsan szelte a hullámokat.
2007. szept. 17-18.
Nagy adag Bloody Mary. Én kevertem, sok borssal, sóval, csípett. Megitatta magát. Ági gulyást főzött egy hazai marhapörkölt-konzervből és leveskockákból. Volt benne helyi répa és krumpli. Egyetlen ormótlan lábasunk tele volt, sose hittem volna, hogy elfogy, de megzabáltuk. Volt aztán csirkecomb-filé vajas krumplival, és rengeteg salátával, miután feltérképeztük, hol kaphatunk uborkát és paradicsomot.
Hasaltam a langyos tengerben. Zebracsíkos kis halak gyűltek a kezeim köré. Sokáig nem mozdultam. Elbűvölt a napsugarak lágy, sárga villódzása a vízben. Miután annyi köves, keskeny strandot láttam, hálás voltam érte, hogy nekem egy ilyen sekély, homokkal borított, tágas fürdőhely jutott, ahol a nyugágyakért se kérnek pénzt, és két lépésre van a háztól.
2 napunk lazítással telt, napozás, úszkálás, főzés, vásárlás. Szokratisz étterméből egész nap szól a 80-as évek zenéje, zene füleinknek. A kicsi kutyát még kétszer elkötöttem, sétáltunk nagyokat a tengerparton, vadul szimatolt, pisilt, meg minden, zabálta, amit talált, döglött halakat, meg olyat is, amit nem láttam, mert a vaskos rétegekben ott heverő tengerifű-halmok mélyéből kaparta ki. Boldog volt. Nagyszerű érzés volt ezeken a tengerifű-szőnyegeken sétálni, bár elsőre gusztustalannak látszottak. Teraszunkról figyeltük a nagy hajók járását, a tenger csodás színeváltozásait, a napkeltéket - főleg én, mert a többiek rendszerint aludtak még.
2007. szept. 16. vasárnap
Suzukira fel! A nyugati partot céloztuk meg, de előbb lementünk Korfu legdélebbi csúcsára, amely a büszke Cape Astrokavos nevet viselte, ahol a térkép panorámát ígért. Láttunk egy fabódét, egy betontornyot és sok kőfalat a part mentén (amúgy part is alig volt, csak méternyi). És lendületes záptojásszag mindenütt. Talán a szomszédos szálló medencéjéből, talán a sok gyanús szerkezetből, melyek a közeli - mondhatni - szeméttelepen működtek, és láthatóan vízüzeműek voltak. Megjegyzem, a tenger tényleg látszott, ahogy máskor is a parton. Letévedtünk aztán a másik, szintén Agios Gordisnak nevezett bícsre, aminek semmi köze nem volt az "igazihoz", viszont csodálatos élményt hozott mégis. Nagyjából négyen tébláboltak a hatalmas, vöröses homokkal borított öbölben, amelyet vad, zöld hegy háta szegélyezett egyetlen vendéglátóipari egységgel, és bár sok kilométerre esett mindentől, ami civilizáció, mégis működhetett, mert nagyon sok asztal állt a teraszán, és még a szombat esti villanyok is égtek, bár kiszolgáló személyzet csak egy óra múltán szivárgott elő. Addigra csapatom már megitta saját jól felfogott sörét a táskából, én meg a jeges teát, miután kiűztem belőle egy darazsat.
A vízből alig bírtam kiszállni, annyira emberi hőmérsékletű volt, s a parton annyira embertelenül tűzött a nap (meg a darazsak). Bőrömet a víz alatt halak eszegették gyengéd csipkedéssel, csak akkor szisszentem fel, mikor a kutya által bozótba rángatott lábamon lévő sebet is megcsípte az egyik.
Végigjártam a hosszú partot a vízmosta, kemény fövenyes részen (fájós lábam ott alig fájt). Csodáltam a vízben csillámló napsugarakat az ősi magány csodás érzésével. Víz, sziklák, nap és csend - teljes volt az élmény. Egy ember jött csak szembe, egy "bon giorno"-t mondott, én szintén, aztán mint udvarias EU-s polgárok, elmentünk egymás mellett. Sokáig ültem egy lapos kövön, szemben a heggyel, hátamat locsolták a csendes hullámok, béke volt. Ez a legszebb emlékem az egész Korfuról. Abból a vízből sose szállnék ki, de hát tovább kellett menni a hegyi útra fel. Ismét hajtűkanyarok, szokásos - mindenütt csak ez van! - olajligetek.
Elértük az Issos beach nevű helyet, itt is vörös homok, semmi növény, a porban rengeteg parkoló autó, egy fabódé, ami mindenféle itallal szolgált, csak azt nem értettem, honnan veszi az energiát. Sehol nem volt az oly gyakori villanydrót, ami minden fotómba bele szokott lógni. Rejtély máig is. Míg a többiek söröztek, néztem a gyenge széllel küzdő szörfösöket. Túl sokan voltak a parton, túl kevés infrastruktúrával (se wc, se kabin, ahol öltözhetnél), szóval gyorsan elindultunk megkeresni a köpésre lévő Lake Korrission-t, azaz e nevű tavat, amit az útikönyv említ. Hát felejtsd el. Olyan gyatra, homokos út vezet oda, amin jármű már nem mehet, gyalog meg minek. Egy holt tónak látszik, benőtte a nádas, az alga, állítólag a madarak szeretik, de mi nem szerettük már messziről se. Ennyit a "nevezetességekről", eme szigeten már kezdtem érteni, hogy mindent el kell osztani legalább kettővel. Később aztán egy - immár szokásos - hegyről lefotóztam a tavat, de nem érdemes közlésre. Csak egy tó. Kerestük az ígéretes éttermet, ahol friss halat adnak, de zárva volt. Betévedtünk egy hegyi faluba aztán, ahol szolgálatkész görög kérdezé, mégis hova mennénk, én azt feleltem, nem tudom. Végül legalább azt megkérdeztem, ez az út, amin vagyunk, hova vezet. Azt mondta, sehova. Inkább forduljunk vissza. Jöttek aztán rettentő lejtők és emelkedők, vagy fordítva, már mindegy volt nekem.
Sissi kastélya a legszebb hegyen... Sajnáltuk a négyszer 7 eurót a belépőért, ezért még kívülről se láttuk jól, mivel 30 méteres tuják erdeje övezi a magas kőkerítés tetején. Szinte sehonnan nincs rálátás. Millió turista, buszok, autók, hogy utálom az ilyet. Azért két tuja közt egy lámpatartó hölgy szobrát sikerült bezoomolnom. (Később egy idős hölgy a buszon elregélte, ő már másodszor mássza meg a hegyet, mert az minden pénzt megér. Már sajnálom, hogy nem mentem be a kertbe, a kastélyba, a fene ette volna azt a 7 eurót... viszont dönteni kellett egy úri ebéd és a belépő között, sajnos.) Végül is egy tankkal (30 euró) bejártuk a sziget nagy részét, csak az északnyugati csücsök maradt ki. Hazafele Messonghi mellett egy festői öbölben (kavicsos volt) Spiros tavernájában olyan jót zabáltunk, mint még sehol. Moussaka, meze, haltál, gyros, degesz. Darázs alig, csak egy patolyattiszta fehér macska dörgölődzött a falatokért. A hazaút - részemről - boldog száguldással telt a már jól ismert utakon, térkép nem kellett végre. Boldog azért, mert letelt a rám mért 3-napos megpróbáltatás: egész nap feszülni a keskeny utakon, egyszemélyes, szűk falusi utcákon; a tájban csak akkor gyönyörködhettem, ha megálltam, hogy fotózzak. Azzal a rossz érzéssel, hogy a többiek nincsenek oda ezért.
Visszavittük az autót, a tulaj meg visszahozott mindket a szállásunkhoz.
7. szept. 15.
Második autós napunk. Felmentünk északra, megkerültük a szigetet. Benitsesben ebédeltünk, megint véletlenül álltam meg egy olyan étteremnél, ahonnan igazi kilátás nyílt az Egér-szigetre. Pontikonissi. A tenger sok színben játszott alattunk. Sosem terveztük, hol állunk meg, de mindig sikerült olyan helyen fékeznem, ahol érdemes volt. Aztán hegyi utak, olajültetvények - e szigeten szinte más sincs, mint hegyi út és olajfák erdeje -, hajtűkanyarok, bizisten, egész nap alig tudtam kettesnél nagyobb fokozatba váltani. Néha még az egyes is kevésnek tűnt, de a Suzuki bírta. Az északi csücsöknél már ott volt Albánia 2 km-re. Valami nem normális panorámaképet összeraktam. Jött a tábla: Bon voyage! Mintha elbúcsúznának tőlünk. Igazuk volt. A sziget északi végében élet már nem volt, csak táj. Megkerültük az egész Pantokrator-hegyet, ami majd ezer méter magas, és terveztük is a megmászását (kétszer egy óra), de a lábam miatt lemondtunk róla. Remélem, senki se bánta - irtó meleg volt, árnyék sehol -, én biztos nem bántam. A könyv kiemelte, hogy igen veszélyes hegyi utak vannak arrafelé, hát mit mondjak, amiről nem írta, hogy veszélyes, az se volt kissámli. Sok helyen csak 1-es sebességben voltam képes leküzdeni az emelkedő kanyarokat, meg dudával, nehogy valaki szemből rámsuhanjon, volt mire koncentrálni, haha.
A kis Suzuki autópályán 120-at bírt - hazafele -, amúgy a hegyi utakon ritkán kapcsolhattam 3-asba is. Utasaim közül volt, aki a huzatot nem bírta, volt, aki a klímát, mit tehettem, váltakozva alkalmaztam a kettőt, mert majd megsültem. Este jót úsztam, hogy kiváltsam az egésznapos izzadást.
Most - szombat van - dúl a görög est odalent az étteremben, aki tud ettől aludni, az tud, aki nem, az szenved. Én még nem döntöttem el. Szeretem ezt a zenét. Mivel úgy határoztunk, nem nézünk órát, fogalmam sincs, milyen késő lehet. Mindjárt lemegyek megnézni a táncosokat, mert ők nagyon jók.
2007. szept. 14.
Kocsibérlés sikerrel! 90 euróért 3 napra. Kis Suzuki Alto, az első órában nagyjából hatszor vágtam be a bal könyökömet az ajtóba, olyan szűk volt. Nekiindultunk a szigetnek azt híve, a táblák majd eligazítanak útitervünk szerint. De nem. Tévelyegtünk, véletlenül eljutottunk egy faluba, Pentati a neve. Viszont onnan csodás kilátás nyílt Agios Gordis öblére, ahova lényegében indultunk. Megelégedtünk a csodás kilátással az étteremből, amit szintén véletlenül találtunk. Jó ebéd: moussaka meg birkaborda Áginak. Rengeteg darázzsal. A birkát csípték a darazsak, szegény Ági állva szopogatta le a csontokat, mert nem volt biztos, hogy a villájával nem egyiküket kapná-e be. A továbbiakban csak akkor láttam szép tájat, mikor hirtelen fékezve megálltam, mert a szerpentinek mentén valamit megláttam, amit érdemes.
2007. szept. 13.
Hajnali kelés (már megint), irány 2 km Kavos belsejébe. A rent a car-os ürge azt ígérte, lesz kocsi. Volt dzsip, 30-cal többért, és nagyon sajnálta, hogy előbb nem foglaltuk le. A harmadik ilyen irodában találtunk holnaptól 3 napra kocsit 90 euróért, ahogy képzeltük. Bár az útitervet már tegnap összekalapáltuk az útikönyvből, még pontosítanom kell az elkövetkező órákban, hisz én leszek a sofőr. Már alig várom, végre tevékenykedhetek.
Hogy tudtam ma egyedül maradni? Csellel. "Sziasztok, megyek úszni!" - mondtam, és e bejelentésem meghozta a várt lavinát: mindenki nekiállt fürdőruhát keresni. Mire leértek a partra, én már megúsztam a magamét, és feljöttem. Igaz, a kulcsot elfelejtettem elkérni tőlük, így a konyhaablakon kellett bemásznom némi szúnyogháló-felfeszítés árán. De sikerült egyedül maradnom. (Biztos nem mindenki ilyen, de én halódom, ha nem jut pár magányos óra. Vagy akár félóra. Most itt van, és tök boldoggá tesz.) A lódarázsom - ki az előbb megit itt körözött - életét megmentettem. Belemászott a sörösdobozba, és persze reményvesztve zizegett benne, amíg a dobozt oldalra fordítva meg nem mutattam neki a szabadulás útját. Azóta ritkábban jön, és sose túl közel.
A tenger ma sokkal kevésbé volt langyos, mint tegnap, amikor ki se kívánkozott szállnom a vízből. Tán az északkeleti szél teszi, ami felénk hajtja a mély felől a hullámokat. Lakótársaim jól elvannak odalent, én meg itt idefent.
A tulaj kicsi kutyáját elkötöttem, már négyrét rácsavarodott a nyakába kötött madzag a narancsfára. Rövid sétát tettem vele. Ekkora boldogságot még senkinek nem okoztam! Belerángatott fűbe-fába, két helyen is megsebeztem a lábamat, de nem bántam. (Később Szokratisz rosszcsont gyerekei ujjal mutogattak rám mint kutyaelkötőre. Viszont pár nappal később a család nagyanyja szabadon engedte a kis hülye kölyökkutyát, és utána órákig alig bírta befogni. Remélem, miattam gondolt rá végre, hogy annak a szerencsétlen állatnak mozognia is kéne.) Ahányszor odamentem hozzá, hanyatt vetette magát, azt sem tudta, hogy fejezze ki boldogságát egy kis törődésért.
Mellesleg ma a papucsom egyik pántja elszakadt, mert lecsúszott a lábam egy padkáról, és mivel semmiképp nem akartam engedni, hogy a bokám bicsaklása bekövetkezzen, a papucs fordult el, de olyan hevesen, hogy eltört a kisujjam feletti lábközépcsont. Hát fájt. Dagadt és kékült is, ahogy kell.
2007. szept. 12.
A türelmem borzasztóan kiapadni látszik a mindenre mindent azonnal válaszolóval és persze mindent jobban tudóval szemben. Add istenem, hogy ne boruljak ki! Szeretnék elviselhető maradni a következő sok napra, de ennek kibírására még nem készültem fel. Azt hiszem, elmegyek az ősöreg olajfák ligetébe sétálni, és odaképzelem a kutyámat is mint az otthon érzésének zálogát. Az olajliget közel van. A kulcsot beteszem a fürdőszobaablakba, remélem, emlékeznek rá a többiek, hogy volt erről szó. Csak egy kulcsunk van.
A teraszról, ahol ülök, egy szánalmas udvarra, Szokratisz éttermének toplák tetejére látok - balra láccik -, a tetőt szerintem olcsó műanyagfólia borítja, mellette avítt műanyagszékek halomban, kimustrált CocaCola-automata, a sufni tetejére feldobva bicikli, műanyag játékautók és egyéb gyerekjátékok sokasága. A koszlott tetőből kiáll egy tv-antenna, meg yegy parabola is. Italosrekeszek hegyekben. Ez az ő hátsó udvaruk. Meg most az én elsőm is. Az udvar mögött persze ott a tenger, ami mindent megbocsáthatóvá tesz. Még akkor is, ha órák óta haragszik. A nyugágyak üresek, a homok még mindig csodás, végül is mi bajom? Miért kérdezem azt, hogy mit keresek itt? "Young girl, you're much too young girl" - legalább a zene, ami Szokratisz csehójából szól, nekem szól. Hát nem elég ez?
Az éjszaka rémes volt. Szobánk tele apró és fürge szúnyogokkal. Döngnek és csípnek válogatás nélkül arcon, karon, bárhol. Reménytelen az elnyugvás. Éjjel zápor, hajnalban és reggel is. A hajnal szép, durva felhők ülnek a hegyeken, ahonnaa napot várom. Aztán lőn csoda: egy óra múlva vakító ég, nap, csillámló tenger. Most így 10 óra felé ismét vészterhes cumulusok gyűlnek a túlpart fölött. Lemegyek a partra, a többiek már napoznak.
A szigeten szinte semmi zöldség nem kapható, ami mégis, hibás és nagyon drága. Görög saláta! Messzi távolba vész a reménye is. Minimum 2 kilométert kell gyalogolni Kavos belsejébe, ahol ellátottabb üzletek is vannak. E tájon olyan, hogy hentesüzlet, vagy pék, ismeretlen. Már mindenben bizniszt sejtve azt mondom, ha ilyesmit nem vehetsz, muszáj a rengeteg étteremből választanod, amik nagyjából konganak az ürességtől, de még küszködnek ilyenkor.
Az olajfák meglátogatása közben kitört egy jókora zápor, bemenekültem egy fedett teraszos étterembe, ahol a plazmatévén épp a Jóbarátok c. sorozat ment. Ellazulva ültem a kényelmes székben, vendég csak úgy négy darab - magamat nem számítottam annak. De végül jő a pincér, és kérdi, mit kérek. Mondom, semmit, csak az eső miatt ültem ide. Ez biznisz, felelte, itt fogyasztani kell. Nem vagy túl barátságos, feleltem neki a kint dühöngő elemekre mutatva, és abban a percben a zápor úgy kezdett zuhogni, hogy alig hallottuk egymást. Erre az égi csodára már ő is csak legyinteni tudott, és egy mosollyal elment. Amint a kamerámat biztonsággal tudtam a szoknyámba csomagolni elázás ellen, én is el.
2007. szept. 11.
Ági azt mondja, régen rugalmasabb voltam. Ezt el kell fogadnom. Nem zavart, ha a csopaki pályaudvaron (ami idézőjelbe kívánkozik, mert egy lakószobányi kopár helyiség volt 2 paddal) kellett aludnom a virradatra várva, átmeneti hajléktalanként. De csak ha a bakter elnéző volt (az volt, még párnát is hozott a fejünk alá). Ma viszont zavar, ha mint EU-s utast, semmibe vesznek a Görögországba tartó buszon (dodotours.sk). Áll ez abban, hogy a két sofőr közül egyik se beszél csak szlovákul. Mind angol, mind német próbálkozásom egy "nye rozumi" mondattal válaszolódott meg. Pedig még a "pausa" szót is felvetettem, azt szándékozván megtudni, hány óra múlva állunk meg leközelebb, mondjuk pisilni.
A menetrendszerű lódarázs megint itt lebegtet a borosflaska körül. Belemászott a bögrémbe, bele is kóstolt, aztán első lábaival a szemeit törölgette, tán a hirtelen támadt homályt leküzdendő, majd gyorsan el. Nézem a haragosra vált, szürke tengert, amint Korfu partjait ostromolja elég hangosan, és aggódom, hogy ez a záporral kezdődő, vigasztalan felhőzet tovább késlelteti a jól elképzelt mediterrán nyárutónkat. Sehol egy darab kék ég!
Hajnali félnégykor indultunk tegnap a Hősök teréről (ezért már rég úgy érzem, hogy este 7 van, pedig még 4 sincs magyar idő szerint). Kecskeméti, majd szegedi megállás után már reményem se maradt, hogy legalább egy üres ülés lehetővé teszi a vízszintes alvást a buszon. Megtelve vágtunk át Szerbián, Macedónián, majd Görögországon. Előbbi két állam csodás hegyei, dombjai iránt érzett csodálatomat mélyen porba sújtotta a tengernyi szemét, ami az út mentén és azon túl is mindenütt látható volt. Gondoltam, ezek az állampolgárok szép hazájukat simán szemeteskukának tekintik. Vajh mikor válnak legalább annyira európaivá, hogy csak ott szemetelnek - mint mi -, ahol nem látszik? Vagy csak kissé felelőssé a házuk tája iránt legalább.
A megállók úgy 3-óránként következtek kellő infrastruktúrával rendelkező pihenőhelyeken. Volt, ahol három wc is rendelkezésre állt, nemcsak egy vagy kettő. Tekintve, hogy a buszunk bevárt egy másikat, amelyen a sofőrjeink haverjai szintén 48 utast szállítottak, mint mi, hosszú sorok álltak a mosdók előtt mindig. A férfiak közül sokan a bokrokat és egyéb fedezetet nyújtó tereptárgyakat használtak túlzottan el nem ítélhető módon a megkönnyebbülésre (ezzel sem kövezve a higiénia útját Európa felé).
Úgy tűnt, a sofőrjeink csak annyit tudnak magyarul, mint "Húsz perc pauza". A nép a busznál álldogálva várta végig rendszeresen, hogy ők baráti csevegésüket a másik busz sofőrjeivel kényelemben lebonyolítsák, ebédeljenek, kávézzanak. Rendre 100% időtúllépéssel jelentek meg, mikor mi, a közönség már rég a busz körül álldogálva vártuk őket. Gyáva módon csak egymás közt zúgolódtunk. Sosem tudhattuk előre, hány óra múlva állunk meg ismét.
A sofőrünk 10-én kora hajnaltól vezetett 11-én reggel 5-ig... 48 utassal a háta mögött. Éjjel a görög szerpentineken, amit csak azért tudok, mert félig alva hányódtam az ülésben ide-oda. Se tévé, se levegő néha, vagy túl meleg, vagy túl hideg, mert valaki szólt, hogy melege van.
Macedóniába érve egy órát álltunk a határon. "Adják át az útlevelüket a képnél kinyitva" - szólt a sofőr, aki nem tud magyarul. És nem égett a pofája. Utána sem volt hajlandó magyarul érteni.
Bennem felhorgadt a felháborodás: ne kockáztassa az életemet éjszaka, szűk hegyi utakon az, aki már 25 órája nem aludt! És még további 47 emberét különösen ne.
Igoumenitse kikötőjébe hajnali 5:15-kor értünk. A Lefkimibe induló komp indulása, ami Korfura vitt, 7:30-ra volt kiírva. Egy szót nem hallottunk arról, hogy mi lesz velünk, hova szálljunk fel, hol egy wc, és egyáltalán. Kóboroltunk összes meleg ruhánkkal a hátunkon a sötét betonon, tanácstalanul, oda-vissza. Hideg hajnali órák, tébláb, mocskos konténervécék, sehol senki, aki eligazítana. Átéltük, milyen kisebbségnek lenni, amelyet csak azért utálnak, vesznek semmibe, mert más nyelvet beszélnek. Egész úton semmiről nem tájékoztattak, csak ültünk a buszon, mint birkák, hol fázva, hol izzadva, remélve, hogy a sofőrök is szeretnének néha elszívni egy cigarettát, vagy wc-re menni, ezért biztos megállnak egyszer.
A kikötőben a sofőrök a busz elejébe borulva hunytak egyet. Megjegyzem, végig az vezetett, aki 24 órával ezelőtt elkezdte. A másik se aludt út közben, csak figyelt a mellette lévő ülésen.
Félnyolc előtt pár perccel kikötött egy komp, amire Lefkimi volt írva. Végre egy támpont! A sofőrjeink még mindig - már megint - nem tudtak semmilyen nyelven. A másik busz sofőrjétől kaptunk információt, miszerint a jegyünk fizetve van, csak fel kell szállnunk.
Egy órás kompozás és gyönyörű színekben pompázó hajnal után megérkeztünk Lefkimibe. Az már Korfu. A hajnali fényben szép nagy hajók jöttek szembe. Jó volt látni, hogy a szárazföld a távolba vész.
Sajnáltam a kikötőben ránk váró emeletes busz méternyi csomagtartójában szinte négykézláb ügyködő szerencsétlent, aki úgy próbálta bőröndjeinket besuvasztani, hogy időrendi sorrendben is legyenek, aki előbb száll ki, azét a végére rakja. Sikerült neki. Mi voltunk az első megálló Sokratis appartmanjainál. Alig 5 perc a kikötőtől. Mikor levontattam bőröndömet a házig, nem boldog voltam, hanem halálosan fáradt. Mindegy volt, mi vár, csak várjon. Korán volt, még nem végeztek a takarítók. Beültünk Sokratis éttermébe egy sörre. Odajött, bemutatkozott, mindenkinek nevét kérdezte, elárasztott a görög szívélyességével. Könyökünk mellett ott csillogott a tenger a néptelen, homokos part mögött, mi kellett volna még? Csak a sör. Kezdtük elfelejteni az úti megpróbáltatásokat és megaláztatásokat.
Többiek elmentek, idő javul, nap süt, jó nagy szél van. Megérkezés után nem volt kedvem Kavosban vásárlásra koncentrálni. Lehet, hogy ezzel kilógok a sorból, de muszáj volt egyedül lennem végre egy kicsit. Remélem, ehhez életem végéig néha jogom lesz:) Szépséges egyedüllétemben felmostam az egész appartmant. Maga a szó eléggé idézőjeles, mert nappali nincs, csak két hálószoba, meg egy elő-, amiben a konyha is benne van. A konyha szintén idézőjeles. A terasz, bár nem nagy, rendben van. Eltekintve a hangyáktól, egerektől és darazsaktól. A szúnyogoknak meg nemcsak a teraszhoz van közük, hanem mindenhez, ami légtér. A szúnyoghálók avíttak, hiányosak, nem jelentenek problémát a rendkívül virgonc, apró, sebes és hatékony kártevőknek. A lódarázs megint elzúgott a fülem mellett, de ezúttal nem óhajtott a boromba kóstolni. Talán megrészegedett tiszteletkörét rótta le, mert azonnal távozott, szaglálódást mellőzve.
A szél még mindig zúgatja a fákat, a hullámok is zajosak, nyugalmas nyáridő sehol. Barátaim vásárolnak. Ez azért jó, mert míg távol vannak, Ági nem mesél Pargáról, ami a közelben van, és őt annyira lenyűgözte, hogy nem szűnik meg róla áradozni. Mivel nekem fogalmam sincs róla, milyen hely, hogy is érthetném és hogy is érdekelhetne. A társalgás valahogy így zajlik: (én) Lehet, hogy holnap is rossz idő lesz. (Ő) Pargában is kifogtunk egy esős napot. (Én) Itt elég igénytelenek a körülmények. (Ő) Pargában egész mások. Bármit mondok, ő rögtön Pargára gondol. Szerencsére férje hamarosan letiltotta e név említéséről, mivel ő sem volt vele ott. Azután Ági azt mondta: "A helyen, amiről tilos beszélnem"... és folytatta.
2007. szept. 9.
Na most vagyok bajban, durván 12 óra múlva indulnom kell a buszhoz, ami elvisz Görögországba. És még pakolni se, de még gondolkodni se kezdtem, mit pakoljak. Hajnal félháromra rendeltem taxit. Most délután félhárom van. Sűrű lesz ez az este. És még valahogy aludnom is kéne talán. Bár azt a buszon is lehet. Kezdenek már be-bevillanni sürgős teendők, dolgok, amiket jaj, itthon ne hagyjak, de még nem gyorsultam be igazán. Az biztos, hogy az autóadót még ma át kell utalnom, mert 17-éig esedékes. Én meg 22-ig nem leszek látható ebben az országban. Korfu vár! Google Earth-ön már bejártam a szigetet, de azért földközelből mégis jobb lesz, remélem. Barátnőm (mindkettő, kivel igen, és kivel nem utazom) lázban ég napok óta, én meg még csak várom a lázat. No szasztok, írnom kell a listát fiamnak, hogy mit ne felejtsen el semmiképp a következő 2 hétben. Főleg a kutyával kapcsolatban. Már a taxis cég is bejelentkezett, igazolták a rendelésemet. Milyen egyszerű is az élet a net világában...
Tőlem aztán jöhetnek a hidegfrontok, majd ti elszenveditek. Az én előrejelzésem a következő hétre: 31 fok nappal, 18 éjjel, felhőtlen. Úgy legyen.
2007. szeptember 1.
A Story TV-n véletlenül láttam Paul McCartney koncertjét - nem tudom, mely országban -, hú, ez bearanyozta a délutánomat teljesen. Néhány percig a csápoló - időnként könnyező lányokkal tűzdelt - tömegben látni engedték Michael Douglast és John Cusacot is teljesen a nép közé vegyülten, ami azért elmond valamit arról, milyen lehet egy ilyen koncert. Lehet, hogy több arcot is mutattak, akire érdemes figyelni, de én nem mindig néztem (közben kártyáztam, és mivel nyerésben voltam, bizony a figyelmem eléggé megoszlott). She wouldn't dance with another - huuuuu - meg aztán Hey, Jude, és Sgt. Peppers Lonely Heart's Club Band, és Jesterday, és sorolhatnám - az ürge hangja ugyanaz, mint 40 éve. Ilyenkor tudok hálát adni a Jósitennek azért, hogy legalább EZ nem változott! Ugyanúgy szólt, mint megboldogult ifjúkoromban. Muszáj volt emlékeznem rá, hogy az Izabella utcai szoba-konyhában, ahol 30 évig laktam, hogyan borultunk a szőnyegre, Ági meg én, mikor először hallottuk a Luxemburg rádióból a Jesterday-t. Nagyjából 68-ban lehetett. A frenetikus élményt (meg a szőnyeg mintáit) sosem fogom elfelejteni. Nyáreste volt, a körfolyosóra nyíló ablakokból beáradt a Szabadság - egyedül voltunk, sehol szülő (imádtak minket magunkra hagyni, hálistennek), olyan boldogság volt ezt az (akkor) új Beatles-számot hallani, ami máig maradandó emlék. Aki nálunk jobban imádta a Beatlest, az hazudik és festi magát. Ez az igazi Valami, amire érdemes emlékezni, amit megélni olyan volt, mint egy forradalom. Boldog vagyok, hogy akkor lehettem fiatal, amikor ennyi csoda történt az ún. beat világában. És mi részesei lehettünk, igaz, csak a Luxembourg rádió meg Cseke Péter (Szabad Európa Rádió) jóvoltából, de így még izgalmasabb volt.
Mikor Csopakra mentünk nyaralni egy Ági anyja által véletlenül birtokolt vályogkunyhóba, első dolgunk volt a strandon kölcsönözni egy táskarádiót, mert zene nélkül nem élhettünk. Sötét éjszakán baktattunk Paloznakra, ahol a kunyhóban a szalmazsák várt, Csopakról, a strandról, ahol napjainkat töltöttük, az országút akkor még néptelen, meleg aszfaltjára rogytunk le, amikor felhangzott a Rolling Stones száma: Paint it Black... Olyan pillanatok ezek, amik soha nem fognak elhalványulni. Még mindig érzem a fenekem alatt az országút melegét, és átélem a lelkesedést, ami szinte már nirvána volt. Csak annyi kellett hozzá, hogy egy Beatles-, vagy egy Rolling Stones-szám kikígyózzon a táskarádióból. A mérhetetlen boldogság az, amit ők adtak nekünk akkor, és ha életükben semmi jót nem tettek volna, ez szerintem akkor is elég. Paul McCartney - legyen ma már akárki - még mindig ugyanazon a hangon küldi felém a boldogság dallamait, mint ezer éve. Ezért hálás vagyok neki. Gondolom, rég megtehette volna, hogy visszavonul és számolja a milliárdjait, de ő inkább énekel. A jóisten tartsa meg ebbéli szokásában. Látod? Ilyen élmény volt őt hallani. Hogy ennyit pofáztam hirtelen. Asszem, elképzelni sem tudom, mit élhettek át azok, akik élőben hallhatták.