elejére

2017-19

2014-16

2012-13

2011

2010

2009. szep-dec
2009. júl-aug.
2009. máj-jún
2009. már-ápr.
2009.jan-feb.
2008. nov-dec.
2008. szep-okt.
2008. jul-aug.
2008. máj-juni
2008.már-ápr
2008. jan-feb.
2007. nov-dec
2007 szep-okt
2007 júli-aug.
2007 máj-jún
2007 ápr
2007 márc
2007 feb
2007 jan
2006 dec
2006 nov
2006 okt
2006 szept
2006 aug
2006 júli
2006 jún
2006 máj
2006 ápri
2006 márc
2006 febr
2006 jan
2005 dec
2005 nov
2005 okt
2005 szept
2005 aug
2005 júli
2005 jún
2005 máj
2005 ápr

elejére

2008. december 25.

Ennyit változott egy hónap alatt.

A karácsonyról nincs mit írnom, egyrészt, mert nem történt semmi, másrészt, mert Dani itt szteppel a hátam mögött, hogy a gépéhez akarna férni. Az enyémet még mindig nem állították fel, de van remény, talán holnap.

2008. december 23.

Féltékeny vagyok. Maci mintha Danit választotta volna urának. És parancsolójának. Igazságtalanság. Én dekkolok vele itt egész nap, én etetem, a négy sétából hármat én abszolválok, és mégis azt a nyalakodást, gyengédségözönt, amit Danira zúdít... Hálátlan!

Tegnap igazából megkaptam a karácsonyi ajándékomat: mire Maritól hazaértem délelőtt - ahol a számítógépét zsinóroztam le -, Dani az én pc-m előtt tevékenykedett, vett új vinyót és dvd-írót, és szerelt. Sajnos, bár a winchester 260 gigás, a gépem csak 130-at ismer fel belőle. Volt előzőleg egy, bizonytalansággal átitatott, visszautasítástól rettegő félszeg kérdésem: vajon a gépem elég erős ahhoz, hogy egy ekkora vinyót elvigyen? Amire számítottam, azt kaptam "Ugyan, anya!" No, aztán mégis. Több ezres hiába hullt, mert a hdd-mnek csak a felét látja a gépem. Hát, az se kevés, de azért mégis fájnak az ezresek, amiket ki kellett fizetnem. Gondold el, 130 gigabájtot hiába vettem, mert nem tudom használni. Nahát!

Jöttek aztán a problémák, például, hogy nem tudok a netre csatlakozni. Dani szerint a hálókártya felel ezért. A UPC-t felhívtam, mondtak mindenfélét, végre is hajtottam, de nem lett belőle kapcsolat. Talán majd a két ünnep között a srácok összejönnek itt, és tesznek valamit értem. Például hoz valaki egy új hálókártyát. Egész jó kis karácsony lesz, ha végre a saját gépem előtt tudok ülni. Itt, ahol vagyok, nem szeretek. Még a repedt bordám is jobban fáj, mint a saját székemben, nem is szólva a lábamról, amire alig tudok felkecmeregni ebből a fotelból. Egy biztos: a mai éjszaka már rövidebb, mint a tegnapi volt. Juhé.

Vettem egy jó darab marhát, főztem belőle - meg még húsos disznócsontokból - egy húslevest. Nem tudom, milyennek ítélnéd, nekem nem tetszik. Nem elég karizmatikus. Pedig nem raktam túl sok lét hozzá. Zöldségből is mindenféle volt benne. Illetve van. Mégse tetszik. Aztán életemben először pulykamellet is beszereztem. Sok szeletet vágtam belőle, amíg hagyta, azokat agyonverés után lisztbe forgattam, és a hűtőbe tettem. A többiből pörkölt lesz. Reggel egyik kutyás barátnőm említette, hogy rántott pulykamellet szokott karácsonykor sütni. Erre gondoltam. Majd holnap tovább panírozom őket, és meg is sütöm. Fiam estére dolgozni megy. Így is lehet karácsonyozni. Nem spilázzuk túl, az biztos. Dobozból fogja enni az ünnepi menüt. No, azért egy mákos bejglit csak megvettem, kurvadrágán, 600-ért. Az utolsót. Tudod, én a repülőbe is mindig utsónak szoktam beszállni, meg kiszállni is. Nem bírom a tolakodást.

Aztán meg muszáj bevallanom, hogy röhejesen boldog vagyok! Nem tudom, miért, valahogy minden tökéletes, ami van, még a fűtésszámla sem aggaszt, a franc ott egye meg, valahogy majdcsak kifizetjük. De ez az egész, a karácsony, a mindjárt ittvaló újév valami olyan örömet gerjeszt bennem, amitől csak mosolyra áll a szám. Alig várom a januárt, amikor új rendszabályokat vezetek be magamnak (szokásos leszokásos fogadalmak, na hadd ne részletezzem), de szeretnék új életet kezdeni. Többet adni és kevesebbet venni. Bármiből. Szép ez a nap, és mindegyik szép lesz, ha rajtam múlik. Boldognak lenni nagyon jó, és most az vagyok. Próbáld ki te is! Nem kell hozzá sok. Csak gondold azt, hogy minden rendben van. Fedél a fejed felett, kaja a hűtőben, egy rendes gyerek, aki szeret, vagy netán még egy pár is, aki szeret, mi a fene kéne még? Szóval légy boldog azzal, amid van.

2008. december 21.

Ma már tényleg napforduló van. Vasárnap, és szegény gyerekem ma is dolgozik. Komoly aggodalmaim vannak az irányban, hogy egyre jobban kiakasztja a munkája. Tudom, nem lehet könnyű naponta ötvenszer eldarálni ugyanazt a szöveget, ráadásul meggyőzően, hogy a végén üzlet is legyen belőle... Annyira sajnálom őt. Nem könnyű egy bankban telefonos ügyintézőnek lenni. Remélem, a mai éjszakát hagyják neki végigaludni, csak reggel felé csörög majd a telefonja.

Izé elvtárs kísérletet tett, hogy ma kifizessen, megírta, hogy az Auchanban lesz x időben. Sajnos, nem jutottam géphez időben, de akkor sem vállaltam volna, ha jutok. Nem akarom látni. Soha többé. Tudom, hogy mindenáron oda fogja adni a pénzt, amiért megdolgoztam, ez az úriember mivoltából egyenesen fakad, de nem úgy, ahogy épp kitalálja. Ezt most nem azért mondom, mintha én akarnám megszabni a körülményeket, csak ahhoz tartanám magam, amit eredetileg megbeszéltünk: majd kolléganőmnek odaadja, amikor mindketten az irodában lesznek, és ő elhozza nekem. Így megúszom a találkozást, és ő is, mellesleg. Nekem teljesen ráér jövőre, nem ebből akartam karácsonyi ajándékot venni. Amit úgyse veszek. Nálunk nincsen igazán karácsony. Tök fölöslegesnek tartjuk, hogy beruházzunk valamibe, amire amúgy nincs is pénzünk, és nem biztos, hogy bármi értelme van. Minek találgassa a fiam, hogy minek örülnék? Semminek. Nincs szükségem ajándékra. Hacsak nem öt kiló mosóport venne. De az meg milyen ajándék? Én se óhajtom őt meglepni valami ruházattal, parfümmel, mert ezekben tökéletesen önjáró, és semmi mást nem használ, mint amit ő választ. Amondó volnék, hogy a karácsony a gyermekek ünnepe. Ők még hisznek, kívánnak, bíznak, örülnek bárminek, amit okos szüleik célratörő fürkészéseik során biztosan kiderítettek, hogy kell nekik. Az én fiamnak egy autó kéne ahelyett, amit nemrég elloptak. Ilyennel úgysem szolgálhatok, tehát nem gondolkodom tovább. Isten áldja a karácsonyt azoknak, akik még izgatottan fénylő gyermekszemekben tudnak gyönyörködni ezen az ünnepen. Én már attól is kiakadok, ha kamaszok megrendelik nagyanyjuktól vagy bármely családtagtól a szuper mobiltelefont, és csak akkor lepődnek meg, ha nem kapják azt, vagy ha mégis. Milyen meglepetés az ilyen? Amerikában még divat a Télapónak írni a kívánságlistát, na de a családtagoknak leadni... az milyen?

Régimódi vagyok, én még - gyermekem korai éveiben - módszeresen kifürkésztem, hogy mire vágyik. Szó nem volt róla, hogy megrendelje az ajándékot. Hallgatóztam, vajon mit kívánna, miről beszél a haverokkal, és igyekeztem azt adni, ami biztos örömet okoz. Sikerült is.

Utálom az év végi "számadást", mégis ezt tenném most: próbálok emlékezni olyan karácsonyra, ami emlékezetes, mert értem volt. Basszus, egy sem jut eszembe. Nyilván innen hozom a keresztet, az útravalót, azt, hogy nekem sem sokat jelent ez az ünnep. Egyetlen megátalkodott karácsonyfára sem emlékszem, amit miattam állítottak, és alatta ajándékot találtam. Ha megfeszülök, se jut eszembe. Szoba-konyhában éltem 30 évig, nyilván nem volt erre pénz. Arra emlékszem, hogy anyám ajándékként átnyújtott egy be sem csomagolt flanell hálóinget karácsonykor. Volt már flanell hálóingem, de szerinte nyilván elkopott, ideje volt újat beszerezni. Megköszöntem, persze. Aztán abban is aludtam sokáig. Figyu, lehet, hogy sütött beiglit, lehet, hogy igyekezett valami ünnepi hangulatot varázsolni, de ha képtelen vagyok rá emlékezni, és képtelen vagyok, akkor nem lehetett meghatározó élmény. Illetve semmilyen. Innen fakad az én ünnep-utálatom, alig várom, hogy vége legyen. Álságosnak és fölöslegesnek érzem. Most sokan megköveznek biztos, akik valódi ünnepet képesek megszervezni, de én bizony nem tudok. Mert nekem sose volt ilyen.

Na jó, azért majd összeszedem magam, ahogy mindig is tettem, főzök, lesz valami fenyőág is pár dísszel, és édesség és ennivaló... Maci nyüffentett párat, ami azt jelenti, muszáj lemenni. Szasztok.

2008. december 20.

Holnap már napforduló! Tudod, mit jelent ez? Kezdenek rövidülni az éjszakák! Ki kívánhatna többet?

Megint láttam a gyilkos kutyát a gazdájával az ablakom előtt sétálni. Újra erőt vett rajtam a rettegés. A gázpalackomat markolva mentem le, és még fogok is, mert muszáj. Ezek a dolgok az élettől is el tudják venni a kedvemet.

Na de megasztár lett Király Viktor, a kedvencem. Többször fogalmazott úgy a zsűri, hogy intelligens, és igen, az. A kulturáltság egy magasabb fokán áll bármelyiknél. Mégsem elbizakodott. Örülök a győzelmének. Van, aki éppen eme többletkultúra miatt szapulja, de nem értem, miért. Ahogy az nem tehet róla, akire nem ragadt a neveltetése folyományaként ilyesmi, úgy az sem tehet róla, akire ragadt. Mindannyian máshonnan jövünk, de amit elérünk, az a miénk. A túlsúlyos teenager romafiú már egyenesen New Yorkba vágyik. Azt képzeli, a dereka körül termelt hurkáit majd elnézik neki... mennyire gyermek szegény. Nem akarom lenézni, a hangja sem rossz, na de mikor lesz annyira jó, hogy feledtesse azt, amit mértéktelen zabálással lehet csak elérni? Ez a fiú azt képzeli nyilván, hogy majd elfogadják, ahogy van. Nem fogják. Soha. Aki itt mértéktelenül elbizakodott (amellett, hogy elhízott), az pont ő. Már csak ezért sem láttam volna szívesen, hogy nyerjen. Hogy mondhatja valaki - ő, 18 évesen, száz kilósan -, hogy neki tetszik a saját teste úgy, ahogy van? Szerintem ez a gyerek még életében nem futott száz métert, nem csinált fekvőtámaszt, nem emelt súlyzót, és valószínűleg semmi egyebet sem tett, csak hagyta, hogy körülrajongja a családja, mert olyan szép a hangja. Tényleg szép. De ez édeskevés. Na nehogy már belebonyolódjak egy kvíz tárgyalásába, kérem! Elmúlt, az nyert, akinek drukkoltam, kész, részemről elégedettség. Jó éjt, Yolanda.

2008. december 19.

Jelentem, a nokedli túlfőtt tegnap. Egy tömbbé állt össze kihűlés után. Szeletelni kell késsel. Miért? Mert itt döglöttem a pc előtt.

Áh, voltam ma a volt (illetve hivatalosan még kifutólag meglévő) munkahelyemen. Első ismerős, aki még az utcán szembejött: Big Szöszi. Rámosolyogtam és köszöntem. Ha mást mond, akkor egy gaz. Sőt, akkor vállon verhetem magam, hogy jó az emberismeretem. Ahogy lesunyta a fejét olyan "mért-pont-ez-jön-éppen-most" formán, abból még arra is gyanút kovácsolhatnék, hogy olvasta a naplómat. Az biztos, hogy nem hiányoztam neki. Csak az bánt, hogy bár vele szemben semmi bűnömet nem tudom fellelni, az ő kisugárzása miatt én is kínosan érezvén magam szintén nem óhajtottam őt tüzetesen szemügyre venni. Sőt, alig vártam, hogy elhagyjuk egymást egy érintőleges, de nagyon is 180 fokban ellenkező pályán. Szar dolog az ilyesmi, amikor az ember valamiért nem tud a másik szemébe nézni. Az még szarabb, hogy én azért nem néztem az ő szemébe, mert pontosan tudtam, hogy neki nem lenne kellemes.

De jött egy kellemes meglepetés a pénztár előtt, ahol várakozásra kényszerülvén beálltam negyediknek a sorba. Gyuri simán a szemembe nézett, és azt mondta: "Szia, Olga". Ezt a srácot kezdettől nagyon szeretem a természetessége, a pózmentessége és nem utolsó sorban a kutyaszeretete miatt. Semmi dolgom nem volt vele soha, mégis valami melegség öntött el mindig, amikor megláttam. Van benne valami ősi aránymérték, őszinteség, és semmi kényszermosoly, álság, lesütött szem - szóval tökéletes, mármint a fogalmaim szerint. Most is ócska farmer és pulóver jellemezte, és ettől csak még jobban szerettem. No a pénztáros banyát már sokkal kevésbé. Miután Gyuri után negyedikként kivártam a soromat, becsukta az ajtót. "Engem nem tudnál még besorolni?" - kérdeztem. Mondott valami olyat, hogy előbb el kell intéznie a dolgait. "Miért, mész valahová?" - vetette még oda. "Csak ezért jöttem be, és rámrohad a kabát" - feleltem. Csapkodott, ajtót nyitott, odavágta a kicsi pultra a listát, amit alá kellett írnom, meg az üdülési csekkjeimet "Nem kell morogni" - megjegyzéssel. Nem fejtettem ki, hogy aki morog - mindig is morgott - az ő. Egyetlen percig tartott az ügylet, az is csak azért ilyen sokáig, mert szemüveg nélkül nem rögtön találtam meg az aláíró mezőt. Kész. Boldog új évet kívántam neki, és lelkesen helyeseltem, milyen tarthatatlan, hogy őt mennyire kihasználják túlórában, és ezért semmi pluszpénzt nem kap - ezt ő panaszolta el hirtelen. Te jó ég, gondoltam, mikorra így megkeseredem, jobb, ha főbelövöm magam.

Eszembe jut, mikor Izé Elvtárs Madeirára készült boldogan, és gondban volt, vajon a főváros, Funchal nevét hogy is kell ejteni, és én este otthon addig szörföltem a neten, míg találtam egy wav-fájlt, amiben egy férfihang kimondta úgy, ahogy kell. Elküldtem neki mailben. Másnap említette is, hogy ez jól jött. Amikor az irodának búcsút mondtam, még mindig a madeirai fotók követték egymást a képernyővédőn, amiket múlt őszön kerestem össze, hogy örüljön, ha megjön, emlékezzen a szép utazására. Lehet, hogy örült neki, nem mondta. Nem is fontos. Szeretek örömet okozni akkor is, ha nincs visszajelzés. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy egyszer majd rájön, aki kapta, nem azt, hogy tőlem, hanem hogy egyáltalán kapott valamit.

Az államfő (Gyufe; csak azért nem Gyufa, mert ez egy kiváló műrepülő neve) épp most mondta a hírekben, hogy "elsődleges prioritás"... Mit teszek én ilyenkor? Felmegyek a falra. Sajnos, nem léphetek ki a bőrömből. Mert mi is az a prioritás? Elsődlegesség. Továbbá kínozhattok még olyanokkal, hogy "ledegradál", meg "legoptimálisabb" és a többi. Ne kínozzatok. Izé Elvtárs eleget kínozott hasonlókkal, még mindig hátborsót kapok, ha visszaidézem mondatait. Példa egy telefonbeszélgetésből: "Nekünk az izé, a listánk megvan, de hogy izé, azt mindjárt megkérdezem izétől, az az izé, hogy az első menetben tudjuk izé bombázni azokat, akik izé. Bármilyen szöveggel lehet izé azt csinálni, hogy lehet-e számítani arra, hogy izé. Azon panaszkodnak, hogy az izé igazgatók fele nem is izé válaszol." Hajjaj. Érted-e már, hogy miért jó nekem itthon?

Kutya. Nem egy hízelkedős fajta. A legritkább esetben ugrik fel mellém a kanapéra, akkor is csak úgy érintőleg, de nincs igénye vakargatásra. Szinte az az érzésem, hogy zavarja. Azt azért látnod kéne, ahogy feljön, ha mégis úgy dönt: először első két lábával telepszik mellém, majd a lent maradt lábaival egyenként, mint egy nyomorék, lassan, ügyetlenül feltornássza a hátsóját is végre.
Bátor. A porszívó bömbölése elsőre megugrasztotta, még be is pisilt egy picit, de aztán odajött, és kíváncsian nézte, hogy mit üvölt itt ez a szerkezet, és vajon mit akar.
A megrögzött közönyösöket leszámítva mindenkiből kivált valami gyengédséget, gyönyörű, édes, zabálnivaló, meg ilyenek, és akik történetemet ismerik - sokan vannak -, mind gratulálnak hozzá, és azt tanácsolják, nagyon vigyázzak rá.
A lelke rendkívül érzékeny. A jelleme kifogástalan. Néha úgy érzem, addig visel csak el engem, amíg kicsi és kiszolgáltatott. Mintha várna, mert tudja, még nem jött el az ő ideje. Utána majd jól a fejemre nő, és az lesz, amit ő diktál. Azt a képletes pórázt is - mint a valódit - elég keményen kell fognom, ebben biztos vagyok. Nem lesz könnyű.
Boldogan leül az "ül" parancsra, amikor kaját öntök a táljába. Mondanom se kell, már ül és vár. Na de máskor? Mintha süket lenne. Gondolj bele, már négy hónapos! Nem sokat várhatok a nevelés szigorításával, különben elkésem. De ma úgy jött át a széles Tétényi úton az "ide" parancs folyományaként (a lábhoz szót gyűlölöm), ahogy kell. Semmi ficánka, pontosan tudta, mit akarok: térd mellett szorosan.

Le se tagadhatom, hogy csempészett ukrán cigarettát szívok... Maci elkapta a dobozt. Ezt az arcot akkor adja elő, ha rászólok, hogy "mit művelsz?"

No ez itt a segge. Mondhatnám, a sötétben is pontosan látom, merre jár. A partoldal és a farka töve mostanában kezd "őszülni". Mintha púderba ült volna, világos szálak jönnek elő. Érdekes elszíneződés várható hamarosan... Ami meg a farkincáját illeti, egy hónappal ezelőtt, amikor meghoztuk, olyan volt, mint egy patkány farka. Pici és soványka. Most viszont mintha megkezdődött volna a zászlósodása. Ez a dögőce minden nap meglep valamivel. Szeretem. Köszönöm Istennek, hogy hozzám vezérelte.

Hajnalban szinte mindegy, mit nézek, bambulok bele a képernyőbe. Ilyeténképp hallottam egy növényárus nő monológját, aki fenyőkről beszélt, és azt találta mondani: ..."hogy minél tovább kitolódjon a karácsonyfa a lakásban" - kvázi ezért kell mondjuk ezüstfenyőt venni. Aztán hozzátette: "A fenyőfának a gyantássága együtt jár." És kész. Na de egy tudományosnak titulált műsorban meg ezt hallottam: "siherehad". Azt hittem, félrehallok, visszapörgettem, tényleg h-betű volt a - szerintem jogos - s-betű helyén. Azóta utánanéztem, hisz mindennek utánanézek, nehogy én legyek a hunyó:

Siserahad. A szó első jelentése: garázda, gyülevész sereg. Az elnevezés a bibliai Sisera nevéből származik, aki a Bírák könyve szerint Jábin kánaáni király hadvezére volt, katonáival húsz éven át sanyargatta Izraelt.

Hogy sokan használják a siserehad változatot is, az a szó második jelentésével ('lármás, zsibongó embercsoport') magyarázható. Ez a jelentés ugyanis a tájnyelvi sisereg ('sistereg, bizsereg, nyüzsög') ige beleértésével magyarázható.

Akkor maradhatok első döbbentemnél, amiért egy tudósos műsorban a siherehad szó egyáltalán elhangozhatott.

Azt hittem, a kutyák nem néznek tévét. De bizony. Legalábbis öt percig. Maci nézte. Hegyezett fülekkel. Amikor egy hajnali furulyaművész adott elő, ritmusra csavarta a füleit ide-oda, és még a fejét is ingatta. Bizony. A magas hangokra figyel.

Amikor sokáig csendben van - jellemzően a hátam mögött, legyek bárhol is -, az gyanús. Legutóbb két zoknit meg egy ötezer forintost sikerült kimentenem a fogai közül. Utóbbinak igazán örültem. A pénz a kanapé melletti asztalon hevert, nem gondoltam volna, hogy rövid távollétem alatt odáig merészkedik. De megkaparintotta, és rágcsálni kezdte. Imádom a magyar pénzt: nehezen adja meg magát. Épp e percben alkalmaztam a durva "kifelé!" parancsot, mert amortizálni készült Dani távirányítóját. De tényleg: állandóan figyelni kell!

Várjál, most épp nokedlit főzök a nagylábosban, nem szabad hagyni, hogy túlfőjön, mert az már nem nokedli. Figyelek. Megyek. Maci mindig előttem két lépéssel. Nem is értem, hogy még nem estem át rajta egyszer sem itthon. Talán mert ez nem a Tétényi út.

Yolanda, mi lenne, ha rákattintanál az "Írjál nekem" szövegre?? Na most tényleg ki kell szűrnöm a nokedlit, a pörkölt már rég kész van. Már megint elfelejtettem salátát venni. A frász essen belém, mindig valami céllal indulok, úgy értem, elsődleges céllal, és rendszerint pont azt felejtem el. Mint most a salátát. Illetve uborkát gondoltam alapvetően. Csemege formájút. Tényleg good night.

2008. december 17.

Mióta nincs saját gépem a saját szobámban, a saját székemen, azóta nincs kedvem írni se. Mintha a magvas gondolatok csak egy adott sarokban - a megszokottban - tudnának megszületni. Dani már két hete ígéri, hogy hathatós intézkedéseket tesz, úgymint vinyó és dvd-rom vásárlása, de ahányszor megemlítem, a fejéhez kap: "tényleg!" - aztán kész. Lassan lejár ennek a Dreamweaver 2004-nek a licence-e is, nem tudtok valami működő kódot hozzá? Fúj, de genya is vagyok. Szegény ember vízzel főz. Egy közmondás pedig mindig kéznél van.

Der Dom! Ahogy Mutti mondta. Ott áll x száz év óta Kölnben jelképként. Csak azért utalok rá, mert most láttam egy filmet arról, milyen keményen harcolnak a kölni építészek, nehogy a dómnál magasabb toronyház épülhessen. Én helyeslem, immár mintegy második hazámnak tekintem a várost, ezért érzem úgy, hogy közöm van hozzá. Mutti mindig a dómra hivatkozott, amikor elűzte a galambokat a teraszról, mondván, azok rossz madarak, miattuk romlik a dóm, mert leszarják. A verebekkel semmi baja nem volt, ők voltak a "Vögelchen" - szóval madaracskák. Nekik dobott morzsát. De ha galamb szállt le, azonnal megütötte a függönyt, hogy elijedjen.

Ahogy múlik az idő, egyre jobban érzem, hogy két hazám van. Amikor Kölnből hazamenekültem, nem hittem volna, hogy ez az érzés meg fog támadni. De támad, évről-évre erősebben. Visszavágyom! Látnom kell! A Venloerstrassén akarok sétálni, a Gürtelen etetni a kacsákat, visszavágyom oda, ahol a legnagyobb reménytelenség és boldogtalanság volt a mindennapom. Hát normális vagyok én? Még az a sok undorító, háború után stílustalanul, gyorsan épült típusház is hiányzik, ami a Venloerstrassét jellemzi. Nincs ott semmi szép, de tényleg, és mégis oda vágyom. Kéne most Daubner Béla, hogy megfejtse nekem ezt a rejtélyt. Daubner Béla, életem (egyik) legnagyobb szerelme (keress rá a neten, ha tudni akarod, ki ő). Bevallós hangulatomban elmondhatom, hogy vele együtt kábé négy legnagyobb szerelmem volt, általában - sőt, szerintem törvényszerűen - azért, mert egyik sem lehetett egészen az enyém. Amennyire viszont enyéim voltak, abból kirstályosodtak a legszebb emlékek, amiket szívesen őrzök a sírig. Kettő már az örök vadászmezőkön repked, nekik nincs mit kívánnom, de az élőket tartsa meg Isten sokáig. Amen.

2008. december 15.

Kaptam ma egy bögrét egy vidéki barátnőtől, a meghatottság fojtogatott. Maci képe volt ráégetve, az, ahol a bocifoltos nyelvét lógatja. Kinek juthat ilyesmi eszébe?! Csak olyannak, aki nem sajnál se időt, se fáradságot, se ötletet, és még a postaköltséget sem. Annyira jólesett, hogy felmerült bennem a kérdés: ki vagyok én, aki ezt megérdemli?

Nézem a TV Paprikát, a magabiztos magyar szakácsunk ma mákos kiflit sütött, minek kapcsán közölte, hogy a mák egynyári, évelő növény. Hülye lennék? És ennyire? Hogy nem tudom, hogy az egynyári meg az évelő az ugyanaz? Nem, nem én vagyok hülye. Legalábbis ennyire. A hapsi amúgy is túl sokat beszél, ha odébb tesz valamit, akkor közli, hogy most odébb tesz valamit, ha megmossa a kezét, akkor azt közli, lehet, hogy ez nem baj, de hogy folyamatos közléskényszerétől vezéreltetve baromságokat mond, azt már hadd tituláljam idegesítőnek. Ez pont olyan, mint ha egy énekes pösze, vagy egy riporter nem tud magyarul - amiből él, abból gyenge.

Elképesztő állapotok vannak tőlünk jóval délre, hó, vízözön. Most hirtelen úgy érzem magam, mint egy biztonságos mediterrán országban. Végül is? Mintha ott lennék.

Mondtam már, hogy Maci 3 lábon pisil? Majdnem mindig. Még inog kissé, korábban lerakja a lábát, mint hogy elzárta volna a csapot, így kissé lehugyozza magát, de azért olyan büszkén felnőttes! A Jack Russel terrier pedig, akivel ma a parkban rohangált, hamarosan meg fogja emlegetni azt, hogy ráordított és agresszív volt vele. Az egész környék zengett az ordításától, úgy utálta Macit, s próbálta elűzni, megalázni, minden módon a fensőbbségét hangsúlyozni. Még a megdugását is megkísérelte. Maci hanyatt dobta magát, és megadóan tűrte, hogy ugráljon rajta. Amikor elege lett, felhúzta az ínyét, mély hangon mordult egyet, a terrier pedig azonnal tudta, hogy jobb egy méter távolságot tartani. Az ordítást is befejezte. Még a végén barátok lesznek. Ha Maci nem nő túl gyorsan. Amire nincs esély. A kis nyekedli egy hónap múlva a hasa alatt futkos majd. Kíváncsi leszek, mekkora lesz akkor a pofája.

2008. decembr 14.

Szar ügy, ha az embernek nincs saját számítógépe. Csak akkor férek nethez, ha Dani elmegy Patrikhoz. Ma a másnaposságomat póbálom kiheverni. Tegnap összes barátnőm - Ági, Márta, Kati - megszállt, ahogy ezt évente így a szülnapom idejében szoktuk. Leittam magam pezsgővel. Alig tudom kiheverni. Most épp vizes viszkit iszom levezetésképpen. Há, majd holnap okosabb leszek, most nem elég az eneriga. Voltak ma gondolataim, de belevesztek a homályba. Úgy kell nekik.

Maci flakonon élesíti a baromi éles, tűhegyes fogait. Mellette az oroszlán, akinek sörényét az elmúlt tizenévben senki nem tépte ki, de ő most szisztematikusan teszi. Maci nem akárki. Az én kutyám. Ezt már ő is tudja.

2008. december 11.

Na jó, tegnap volt a születésnapom. Természetesen saját fiam is elfelejtette, amiért ma "nagyon szeretlek anyu" sms-t kaptam, de ez tökjó. Sok minden rohant át az agyamon tagnap óta, sok fölösleges, és sok nem, például hogy fejmosás után muszáj-e hajszárítót használni, vagy elég, ha a természet olyan csigákba szárítja a hajad, ahogy a Jóisten is gondolná? Ahogy itt a tükörben elnézem, maximálisan képtelen a frizura!

Gyerekek, gondolkozzatok el, mi jót tettetek életetekben, és hány embert bántottatok meg - talán - ok nélkül! A szeretet ünnepe közel van, de a szeretet nem ünnepfüggő.

Ollé! Dani az előbb jött meg egy hatalmas, illatos virágcsokorral... Köszönöm. Most levitte a kutyát, amiért megint csak köszönet illeti. Szép ez a nap!

2008. december 10.

Valamikor ez egy fontos nap volt, de már rohadtul nem az. Hej, megettem egy csirkecombot, már tudhatod, az ősz halott, hej, idők szaga, csirkecombok, nem várlak már, tudhatod.

Van valami könyörtelen az idő múlásában, ezt mindannyiszor észlelem, ahányszor ismerős megint azt mondja: "ez a kutya sokat nőtt!" Ohá, ne mondjátok, még három hete sincs itt! Mégis lehet benne valami, mert már egyáltalán nem az a súlya, ami volt. Sokan próbálnak belemarkolni a plüss-szerű bundájába, de nem hagyja. Félreugrik az idegen kéz elől.

Mari hathatós segedelmével tenyésztői áron vehettem 18 kiló Hill's tápszert, meg vitaminport, amiben mindenféle van (megkóstoltam, ízletes), plusz kullancsirtót (azt nem kóstoltam). Csak azért szerencse, hogy Macinak nagyon ízlik az egész, mert huszonezer kiadása után nagyokat büfögtem volna, ha nem válik be nála. Na látod, mennyit kiadtam, és még állatorvosnál nem is voltam... Hillsék ajándékoztak egy irdatlan nagy, fedeles dobozt is a cucc mellé, ezt kerülgeti most mindenki az előszobában, míg ki nem találom, hova tudnám besuvasztani. Hát. Minden jóban van valami rossz.

2008. december 9.

Mondtam már, hogy imádom Lotte nővért? Az Um Himmels Willen a kedvenc sorozatom. Ebben a világban, ahol már a sorozat szó is szitoknak számít, vállalom mégis.

	Maciról szólva: ma egyértelművé vált számomra, hogy megértette, mit jelent, ha azt mondom: "itt a barátod!" Ezt olyankor mondom, amikor látótávolba kerül egy kutya. Mondtam, és ő máris kereste szemével a valahol közeledő kutyát, és meg is találta. Ilyenkor boldog ugrálás, szaglászás következik. Tény, hogy amikor a "barátod" szót kimondtam, tudta, hogy hegyezett fülekkel egy kutyát kell keresnie.
	Lassan el kéne kezdenem számolni, hány nap alatt mit tanult meg. Mert már nem tudom követni. Ha az ideérkezése péntek estéjét nem számolom, akkor e hét szombatján még csak harmadik hete lesz, hogy velem van. A második héttől szobatiszta. Amikor a saját tányérommal a kezemben bejövök a konyhából, és letelepszem zabálni, a küszöbről néz. Tudja, hogy semmi köze az én ételemhez. A "kifelé!" paranccsal is tökéletesen tisztába jött egyetlen nap alatt. Nem azt mondom, hogy mindig az ajtón megy ki, ha ezt hallja, végül is elég, ha elsomfordál bizonyos bástyák takarásába, mint mondjuk a kanapé csücske. Érti, hogy a közelkörzetemben semmi keresnivalója.
	A bolt elé kikötés után csak egyszer mondtam neki NEM!-et, amikor boldogságában rám akart ugrani (sáros lábbal), azóta meg se próbálja. Diszkréten örül, amikor kijövök az ajtón, aztán előre, akármerre, pórázrángatás, rágcsálás, ugrálás, de nem a kabátomra. Ha ez így megy, egy év múlva beszélni fog! Ugyanott alszik, ahol Csumi. Az ágyam lábánál. Ugyanúgy a hasát tárja elém reggel, amikor lekászálódom, és meztelen talpammal megtapogatom. Ugyanolyan békésen és hangtalanul végigalussza az éjszakát.

2008. december 8.

Maci legtöbbször hanyatt dobja szét a tagjait, úgy pihen. Odacsúszok, megsimítom a hasát, meg se mozdul. Ez nekem azt árulja el, hogy biztonságban van, nem zavarom az érintésemmel. Nem pattan fel még a szeme sem, szinte beleszövi a simogatásomat az álmaiba. Ez tényleg megtisztelő.

2008. december 7.

Miért van az, hogy néha egy szó csak úgy betolul az agyamba? Ma ez volt: GARTENZWERG. Azaz kertitörpe. Próbáltam kitalálni, mitől, hogyan, de nem volt előzménye. Mint egy üzenet. De mit jelent?

Maci ma először felemelte a lábát egy fa lepisilése kapcsán. És aztán még egyszer. Történelmi pillanat! Eddig csak guggolva pisilt. Megint elengedtem a parkban, száguldozott, aztán visszatért. Tegnap Danival pavlovi reflexeket fejlesztettünk. Ő az ő szobájában, én az enyémben, jó messze egymástól. Ő a puszi hangjait idéző csücsörítő hangosságokat adta elő, én füttyögtem. Mindkettőnknél ízes sajtfalatok voltak. Maci rohant mindkét hangra, miután rájött, hogy ez ínyencségekkel jár. Eddig nem szokott feljönni mellém a kanapéra, de mikor másodszor elfüttyentettem magam, már a mellemig felrohant rám, és úgy várta a falatot. Ezt ma a parkban is kipróbáltam: működött. Azonnal odaszaladt, és nyalta a száját. A falat elmaradt ugyan, de simán meg tudtam fogni.

Tegnapelőtt annyira belecsípett a kezembe, hogy elindított egy automatikus pofont. Megsértődött. Fél órán át szóba nem állt velem. Mintha ott se lennék. Ne gondolj valami nagy pofonra, csak egy legyintés volt, de határozott. És azonnali. Talán ennek köszönhető, hogy azóta nagyon vigyáz a tűhegyes fogaival, és a csipkedéssel teljesen felhagyott. Elég, ha azt mondom: "hé, hé!", és már mérsékli is a játékos harapás intenzitását.

Szeretünk széles utakon sétálni, így hétvégén végképp csendes a környék, ő pedig olyan, mint egy pásztázó radar: balról jobbra, majd vissza, teljes szélességben bejárja a terepet. Azt hiszem, már érteni véli, mit jelent az "ide!" parancs, amit akkor adok, amikor a Tétényi úton átkelni szándékozunk. Ezzel együtt jár a szorosan bal láb mellé igazodás, és semmi cicó, ott marad, amíg átérünk. Ezt egy hete gyakorlom vele, de ma már mintha értené: magától lassított a ficánkolásán, és nem akart kitörni sehová, míg át nem értünk. Oké, nem akarom elhinni, hogy ennyire okos, és ilyen gyors sikert el lehet érni, de hadd reménykedjem. s

2008. december 5.

Talán még mindig a pechsorozatom folytatódik? A Tétényi út kellős közepén, a zebrán elhasaltam. A forgalom udvariasan leállt, Tünde felsegített és leporolt, mintha Vanek úr lennék. Nem is fogtam fel, hogy mibe, de halvány emlékeim szerint a kutyába botlottam bele, hirtelen a lábam elé ugrott. De mivel a jeges rémület már repülés közben elkapott: istenem, megint egy csonttörés, megint a mentő, megint a János kórház, szóval a fejemben beindult számítógép hangos zakatolása kitörölte azt a momentumot, amikor megbotlottam. Az épp összeforrt csontjaim nem sínylették meg, csak a térdem, a harisnyám, a tenyerem, de semmi komoly. Az még lehet, hogy egy bordám megint elrepedt, viszont ez csak másnapra szokott kiderülni, akkor kezd kegyetlenül fájni. Ma még istenes minden. Mit is mondtam? Pech? Hát nem irtó szerencsés vagyok? Hogy megúsztam, a kutyám se futott el, az autó is megállt a zebra előtt? Mondom én, hogy a jót kell látni. Jó másfél órát megjárattam Macit, ez a fontos. Felnőttes hangon visszapofázott a kerítések mögött acsarkodóknak. A parkban megint elengedtem, futott egy jót, amíg egy fa tövében kaját nem talált, ahonnan nem lehetett elmozdítani. Csak a pórázzal.

Hej, ma a futár hozott egy borítékot. Kiderült, hogy Dani rendelt nekem gázspray-t valahonnan Szegedről. Immár fegyverem is van!

2008. december 2.

Aki már egy hete nem látta, azt mondja, nőtt. Hát. Lehet? A galambokról, varjakról és egyéb repülő tárgyakról való leszoktatás fázisában vagyunk. Ha valaki azt mondta is, nincs vadászösztöne, tévedett. Szinte állja a "vadat", mint egy vizsla, mereven, feszülten, aztán roham. No ezt szeretném én a nullára csökkenteni. Miért? Szeretnék vele ugyanúgy békésen, póráz nélkül sétálni, ahogy tíz évig Csumival. Akit se macska, se szarka nem érdekelt. Bízhattam benne. Nem szolgálja a javát, ha bármikor fejvesztve ugrik egy madár után.

Még mindig árnyékként követ mindenhova itthon, mint egy lopakodó. Halálos csendben, a radarsugarak is lepattannak róla (úgy értem, a legélesebb hallásom és látásom is kevés, hogy észrevegyem). Ha felállok, indulnék, előbb hallgatóznom kell, hol mozdul egyet, nehogy rálépjek, vagy rátoljam a széket. Ugyanis képtelen vagyok olyan némán mozdulni, hogy ő azonnal ne rebbenne szintén. Jó szokásom szerint sötétben ülök itt a pc előtt is, csak a biztos tudat van bennem, hogy a hátam mögött maximum két méterre valamelyik sötét folt az ő. Óvatosan hátragurulok a székkel, felállok, fülelek, lesek, és íme: a négy lábacskáján virító világos folt máris behatárolja, hol van a simogatásra felkínált hasa. Mindig ez az első gondolata. Nem szokott sokat tévedni, mert az ilyet nem hagyom ki.

Azt hiszem, holnap már tényleg veszek egy akciós kis pc-t, mert szeretnék a saját magam ura lenni. Ezen a gépen még Word sincs, a dokumentumaimat nem tudom megnézni. Képzeld, a Skála piacon van az emeleten egy sarok, ahol igen jó a választék számítógépekből, használtakból is. Az eladó a múltkor megsúgta, hogy mától van akció. Bízom benne, hogy nem csak egynapos.

Lehetne ez egy Blend-a-Med reklám is, ha a szájából kilógó fogkefére rá tudna zoomolni a kamera. (A fogkefe védelmében el kell mondanom, hogy e hét péntekjén két hete lesz kitéve a legdurvább koptatásnak, és még csak a fejét vesztette el. Bár ha jobban meggondolom, egy fejvesztés eléggé megkérdőjelezi az összes többi rész létjogosultságát...)

2008. december 1.

Bocinyelvű.

Azé gondold már végig, melyik kutya nem nyomul a tányérod irányába, mikor az illatozó anyaggal bemész a szobába és letelepszel a tévé elé? El kell árulnom, sok felnőtt, úgymond rég megnevelt kutyát ismerek, aki ott csurgatja a nyálát a térded mellett, és addig nem tágít, amíg le nem ejtesz neki egy falatot. Van, amelyik még lopni is képes az asztalról, ha nem figyelsz. Maci más. Már a konyhában, a kajám tányérra rakása percében közlöm vele, hogy NEM. Eloldalog. Követ persze a szobáig vezető úton (ez esetben nem előttem trappol, hanem reményvesztett lemaradásban mögöttem), de mivel útközben is kap két tendenciózus NEM-et, a szobaajtóban lehever, és még a fejét is elfordítja, mintha azt mondaná: csak úgy itt vagyok, élvezem a szagokat, de nem foglak zavarni. És ezt teszi. Nem igazán tudom felfogni, hogy egy kicsi kutya hogy lehet ennyire intelligens. Legyőzi ösztönös vágyait egy sima "nem" hatására. És e nem jelentését az első nap felfogta. Azóta sem felejti. Nem mondom, hogy ne akarná széttépni a színes újságomat, a papucsomat, de a NEM mindig elég, hogy azonnal felhagyjon az aktuális csínytevéssel. Lelapított fülekkel odajön, megnyalja valamimet, mintha közölné: oké, megértettem, sőt bocsesz.

2008. november 30.

Maci, mindig Maci! Még szerencse. Ez már a harmadik reggel, hogy kivárja, míg leérünk, és ott azonnal mindent elintéz. Most már teljesen biztos, hogy szobatiszta akar lenni.

Vadonatúj oldaláról ismertem meg ma délelőtt. Eljött Mari, alig várta, hogy beletúrjon a puha bébibundájába, de ez nem találkozott Maci vágyaival. Húzódozott, karnyújtásnyi távolságon kívül igyekezett maradni. Gyors volt a tempó. Aztán ölébe raktam Macit, hadd érezze, amit én, ha nagyon jót akarok érezni. Az ölelés, a puha bunda melegét, az egész kicsi, három hónapos életke gönyörűségét.

Itt még csak húzódozás látszik a pofáján, és szeretne máshol lenni. Azt mondtam: tartsd meg, amíg csinálok még egy képet. Nem kellett volna!

Ez itt a vulkán kitörése előtti pillanat: lesunyt fülek, ellenkezve megfeszülő, támaszt kereső talpak, elfordított pofa. Nem kell viselkedéskutatónak lenni, hogy lásd: ez az arckifejezés az "elég volt!" biztos jele.

A következő pillanatban Maci kézbe vette a sorsát. Kivonaglott valahogy az ölelésből, eltolta magát Maritól, feltámaszkodott a mancsaira, füleit az égnek meresztette, és azt hörögte: "széttéplek, ha nem engedsz el!" Tágult pupillákkal, mély hangon morogva és vicsorogva mondta ezt. Nagyon komolyan kellett venni! Őszintén megijedtünk mindketten, Mari nyilván rögtön elengedte, Maci pedig hozzám jött, lehevert a lábam elé, és felkínálta a hasát egy vakarásra, mint aki jól végezte dolgát. És tényleg jól végezte! Segítségre sem tartott igényt... én meg szégyelltem magam, hogy olyan helyzetbe kényszerítettem, amiről tudnom kellett volna, hogy még nem érett meg rá. Azt bizony ki kell érdemelni, hogy valaki ölbe vehesse.

Tartós ellenszenv nem alakult ki kettejük között, maradt a kezdeti visszahúzódás: csak akkor lehet őt megsimogatni, ha akarja. Szívdobogásom lecsillapultával konstatáltam: ez a kutya Valaki, nem plüssmaci.

Ma délután engedtem először szabadon. Még korainak éreztem 8 napos együttlét után, de a csajok meggyőztek: amíg a három kutyájuk is itt szaladgál, nem fog elmenni. Így is lett. Vágtattak kötelékben a park füvén, bukfenceztek, ugattak, űzték egymást felváltva, jó volt nézni. Maci megállt jó távol egy fa mellett, füttyentettem, kitártam a karomat, és láss csodát: hozzám szaladt azonnal. Utána is néhány percenként odajött, mintegy csekkolva az orrával, hogy amit a szeme mond, az tényleg korrekt, tényleg én vagyok az, majd rohant tovább. Egy pillanatig sem éreztem, hogy elveszíthetem, tökéletesen viselkedett. Minden pillanatban tudta, hol vagyok, hol a "bázisa", és sűrűn oda is jött megérinteni. Gyerekek, ez a kutya az élet ajándéka.

2008. november 29.

Marhára nincs kedvem mostanában beszélgetni. Volt főnököm - akit mérhetetlenül nagyra becsülök, 14 évig volt a Magyar Repülőszövetség főtitkára én meg a titkárnője - meglátogatott, beszélt és beszélt, én meg hallgattam (de az igekötőt meg az igét nyugodtan össze is ragaszthatom: meghallgattam), és kész. Nem hiszem, hogy magamról 10 mondatnál többet volt alkalmam mondani. De nem is volt igényem rá. Láttam, hogy nem kíváncsi magán kívül semmire, láttam, hogy csak arra kellek, hogy belém döntse az életét, mint egy üres bödönbe. Ahol az jó helyen van. Csak azt sajnálom, hogy az ajtómra nem az van írva: "pszichoterapeuta", vagy "lélekbúvár", vagy "mágus", mert akkor kemény pénzeket szakíthatnék óránként azért, ami most csak puszta szenvedés. És nem érezném annyira kiszolgáltatottnak, kisemmizettnek magam, akinek a sok boldog óráját elrabolták a semmiért. Vagy ha azok az órák nem is lettek volna boldogok, legalább a magaméi lettek volna. Mindenképp rablásnak érzem.

Olyan sokszor akartak tőlem valamit, ami nehéz, és persze ingyen. Olyan sokszor tettem is ilyet. Miért van az, hogy én sose kérek hasonlót másoktól?

Nem vagyok semmilyen helyzet magaslatán. Nemigen vágyom másra, mint lefekünni, alunni, elmúlni... de sajnos még ezt sem lehet, mert itt van a kutya, akit pont azért szereztem, hogy kivédjem magam. A Daka nem arról híres, hogy feladja. Aki most fel akarja adni, az nem tudom, ki. De bennem lakik. Néha hallgatok rá. De tudom, hogy nem kéne.

Maci megnyikordult valahol a sötétben - most épp nem a telefontöltő zsinórját rágja, mert az újakat még be sem üzemeltük -, szóval nincs módom túlontúl magammal foglalkozni.

Yolanda, rég mondtam már, hogy good night. El sem búcsúztam. Direkt. Mindig mindenhonnan angolosan szoktam lelépni. A szívem viszont mindig csak sokára szakad el onnan, ahol jó emberhez tudott ragadni. Mint hozzád. Bocsánat.

2008. november 28.

Maci már azt is tudja, hogy nem kell a kajástálnak nekirohanni, és fél perc alatt felporszívózni a tartalmát. Elkapom, leültetem, és azt mondom: nem! Vár. Aztán: tied, finom! És eszik. De már nem siet. Már egész normálisnak látszik, persze mindig Csumihoz hasonlítva. Akivel ilyen gondom soha nem volt.

Maci első nap szétrúgott mindent a konyhában, amikor megpróbáltam lefogni, hogy ne ugorjon neki a táljának őrült módjára. Esküszöm, egy rodeós ló sem tudott volna különbül küzdeni. Szökdelt, harcolt, repültek székek, üres üvegek, és majdnem én is. Aztán eszelős tempóban, 30 másodperc hihetetlen csörgés-zörgés (a szárazkaja lökdösése, csapkodása) után kész is volt. Szerintem egészben nyelt le minden gubót, mert lehetetlenség lett volna ilyen gyorsan megrágni bármit. Mintha húsz másik kutya állta volna körül, aki mind az ő ételére pályázik. És lám: egy hét után már nyugodtan eszik, tudja, hogy senki nem veszi el az ételét, és képes addig várni is - ülve! -, amíg azt mondom: "tiéd".

Tegnap csendben - nagyon sunyi módon - a hátam mögött szétrágta Dani telefontöltőjének zsinórját. Mire a szobámba értem, láttam, hogy az enyém is ugyanilyen sorsra jutott.

2008. november 25.

Hej, de sok minden változott azóta! Bocsesz mindenkinek, a gépem összedőlt, most se sajátomon, a fiamén nyomulok. Majd jól leszúr, hogy ennyi szart feltöltöttem az övére.

Tehát november 21-én, pénteken volt utolsó munkanapom. Kiválóan telt, megint csak Krisztivel dumáltam, meg néztem az álmaim kutyájának fotóit egész nap. Mert hogy előző este kaptam egy mailt, hogy mégis van eurázsiai eladó. Ami már lehetetlennek tűnt az elkövetkező 2-3 évre. Erre a fajtára ilyen hosszú a várólista. Ma sem tudom, hogy lehetett ilyen szerencsém, és nem is fogom firtatni, a lényeg az, hogy a kutyát péntek este hazahoztuk. Zuhogó esőben oda-vissza a Balatontól.

Fajtája tehát: eurázsiai. http://www.eurasier-valilberg.hu = ezen a címen megtudhatod, miről beszélek. És láthatod apját-anyját is. A kiállítási címük annyi, mint nekem a munkahelyeim száma egész életemben (az se volt keves).

Itt van aztán országunk másik - és több nincs is - kennele: http://www.samoyed.hu/hir_e.htm szintén gyönyörű kutyákkal. Ők ketten mindenben segítettek nekem, együttéreztek velem Csumi halála miatt, szinte már a "falkájukba" tartozónak érzem magam. Köszönet. Örültek, hogy örülök, és ez nekem nagy dolog.

Az eurázsiai, bárhol utánaolvashatsz, a wolfspitz, a samoyede és a chow-chow keresztezéséből jött létre. Konrad Lorenz professzor, az állatok viselkedéskutatásának tudósa azt mondta e fajtáról, hogy soha jobb kutyát nem látott.

	Maci első estéje, elfáradt a hosszú autózástól, vadidegenek között, azt se tudta, hol van, és miért. Elszakadt a családjától, a szerető gazdáitól, testvéreitől... Örültem, hogy pihenni tud.
	Azt hiszem, így, ÍGY soha többé nem fog nézni. Tele van a szeme bizalmatlansággal, azt mondja: mit keresek itt, és te mit keresel itt?! Ez még mindig az első este. Alighogy kinyaláboltuk az autóból, és felhoztuk egy vadidegen lakásba, idegen emberek közé. Én se néztem volna másképp. Ha jobban figyelek, még kétségbeesést is látok a szemében. Szeretne máshol lenni: otthon.

Másnap, szombaton még mindig szomorú volt, nem barátkozott. Reggel sétálni vittem, ölben, mert a lifttől félt, a lépcsőt nem ismerte, a kapukat sem. Ült az utcán, és nézett körbe, és nem volt kedve belevágni az ismeretlenbe. De jött egyik barátnőm a törpeagarával, aki végre mozgásra serkentette. De jó, egy kutya! - gondolhatta, és szaladt vele.

Másnap reggel már úgy üdvözölt, mint távolról jött, alig várt barátot. Nyalakodás, rámmászás, farkcsóválás. Elfogadott. Alig hittem. Ez azóta is így van. Gazda lettem.

Ma már kedd van. Megtanult sétálni, megtanulta, mit jelent a NEM! (cipőrágás, szatyorrágás, takarótépkedés stb. azonnali abbahgyása), és merem állítani, hogy a Maci név hallatán odafordul, és hegyezi a fülét. Már vagy tíz kutyával összeismerkedett, próbált játszani, de a póráz nem elég hosszú a szökdeléseihez. Mindenki a csodájára jár. Szép. Folyton a nyomomban van. Mint az árnyék. Vigyáznom kell, hova lépek. Az utcán retteg még a furcsa zajoktól, próbál felmászni a lábamra, ami azt jelenti: "vegyél fel!", néha meg is teszem. A karomba simul, és hálás csókot ad. A füle mindig feláll (kivéve, mikor nyalakodni jön hozzám), a tartása királyi, határozott. Meg sem érdemlem, annyira szép.

2008. november 20.

A lakásom úgy néz ki, mint a lelkem. Kupacokban állnak a dolgok, amiket helyre kéne tenni. De már érzem az erőt, hogy a végére járjak. Persze nem ma. Azért ne kapkodjuk el... Tudom jól, hogy a lélek tükre a lakás is, volt rá okom, hogy szanaszét legyek egy időre. De arra is van okom, hogy összeszedjem magam. Holnap jön a Kutya. Rendet akarok és fegyelmet. Addig jó, míg akarok, nem? De.

Csodás napom volt ma, Krisztivel olyan jókat dumáltunk, hogy végig csak boldog és könnyű volt minden. Kár, hogy ezzel a tiszta lelkű, aranyos, szép nővel eddig nem volt módom jobban megismerkedni, pedig a szomszéd szobában ült. Ahhoz képest, hogy holnaptól talán sosem látom, kellett rájönnöm, mennyi közös témánk van. És milyen jó vele beszélni. Ajándék volt ez a nap, neki köszönhetem.

Főnöknőm elém állt, és azt mondta, holnap nem jön be, ezért most köszön el. Azt mondtam: "Isten áldjon". Elpirult. Láttam, milyen nehéz neki az, amit ki nem kerülhet, mert ad magára. Ez a búcsú. Mondott még valamit arról, hogy majd még ilyen-olyan szerződések, munkák kapcsán összefut a sorsunk, de szerintem ő se gondolta komolyan. Talán azt hitte, vigaszra szorulok. Abban a székben, abban a pillanatban megint önmagam voltam, aki nyugodt szívvel mond istenhozzádot, nem mételyezi a lelkét, az önbizalmát semmi hamis illúzió, megfelelni akarás. Visszanyertem a lelkemet. Nem ugrottam fel és nem nyújtottam kezet. Nem kellett. Az ő elpirulása azt mondta, hogy valamiért szégyelli magát. Ez nekem elég. Még sok is, mert sajnáltam. Nagyon külön világ vagyunk: ő sosem lehetne olyan, mint én voltam vagy vagyok, én pedig sosem akarnék olyan lenni, mint ő. A legjobb, amit tehettünk, hogy elváltunk. Ígéretes tehetség a szakmájában, és ha nem is mondtam neki, kívánom, hogy vigye sokra, mert alkalmas és képes rá. Csupa fiatal, agilis munkatárssal karöltve. Nyilvánvaló, hogy nekem nincs ott helyem. És ez így tökéletes mindenkinek.

Holnap még ott leszek, kávézom is, beszélgetek is, de nem tervezem, hogy bárkitől könnyes búcsút veszek. Régi jó szokásomat megőrizve angolosan és váratlanul szándékozom lelépni. A kutya irányába! Jó lesz, felszabadító, örömteli.

Marit kérdeztem ma: ismered a "munkaundoritisz" című betegséget? Nem ismerte. Azt mondta, ő mindig boldogan ment dolgozni, és akkor akarta abbahagyni, amikor ezt a lelkesedést már nem érzi. Meg is tette. Őáltala jöttem rá, hogy én ezt ezen a helyen már rég nem érzem, sőt, talán kezdettől fogva sem. Kényszer volt, idegen világ, amibe épp azért nem volt affinitásom beleszokni, mert az affinitásom hiányzott. Nyugodt szívvel fogom elfelejteni mint életem egy olyan állomását, amit csak a pénz motivált, a lelkesedés pedig már akkor meghalt, amikor a repülőket elhagytam, sokkal előbb.

Mari szavaiból rájöttem: az én igazi elhivatottságból táplálkozó munkamániám ottmaradt a Repülőszövetségnél. Számolatlan - önkéntes, fizetetlen - túlórában ültem ott számtalan estén akár nyolcig, miközben eléggé kiskorú gyerekem egyedül volt otthon. Annyira hajtott a Feladat, hogy nem volt határ, nem bírtam abbahagyni. Boldog órák voltak, valóban. Be kell látnom, hogy ennek is vége, elmúlt, csak azt irigylem, akinek még megvan ez a hite. Tudom, hogy nem a fizetség és nem az idő számít, csak az, hogy Akard csinálni.

Ahonnan most elköszönök, az nem ez a hely volt. Nincs miért bánkódnom. Tehát nem bánkódom. Várom a holnapi boldogságot: Kutyát. Vajon hogy nevezzem el? Kislány lesz.

2008. november 19.

Azt hallottam, ha ma esik az eső, akkor enyhe lesz a tél. Hát nem esett. Sajnos. A csontjaimban érzem, hogy nagyon kemény telünk lesz. Jó nagy fűtésszámlával...

Békés napom volt ma. Egy betű hasznot nem hajtottam a cégnek, nem volt feladatom. Izé elvtárs már két napja valóban komolyan dolgozik, szerkeszt és nyomtat. Sose láttam még tőle ilyet és ilyen hosszan. Bizisten gyengéd szánalmat éreztem iránta, látva, milyen merev derékkal ül a székén órahosszat elmerülve, és bifokális szemüvegének alján kinézve, mereven feltartott állal böngészi a laptopja kicsi képernyőjét... Amúgy ugyanolyan kütyümániás, mint én, ezért nem szakad el az új pc-jétől, pedig kínzóan kicsi betűkkel kell megbirkóznia a 19 collos monitoréihoz képest, ami csak karnyújtásnyira van tőle.

Én meg halálra untam magam. Találok mindig valamit, ami elfoglal, például kutatok a neten mindenféle után (földházak, gravitációs légfűtés stb.), de ez nem elégít ki. Utáltam hajnalban úgy felébredni, hogy már megint - azaz még mindig - be kell mennem az irodába, ahol már nem látnak szívesen. Nem is értem, minek kellett még ez az egy hét. Miért nem engedtek haza hétfőn, miután megtudtam a hírt. Semmi hasznom. Ez nekem a legrosszabb. Big Szöszi egy mailjét olvastam ma, név szerint lehülyézett olyasmi miatt, amihez nincs is közöm. Valamit félreértett, jól esett neki ez a jelző, csak azt nem tudta, hogy hozzánk továbbítják az üzenetét, és én is olvashatom. Vagy éppen tudta, és azért. Ne hidd, hogy megrezzentem tőle. Csak jobban besuvasztotta magát abba a kategóriába, ahová már úgyis besoroltam.

Ott dolgozik még Kisnyuszi is, egy látszatra hibátlan - ez idő tájt szánalomból tartott - ifjú nő, csak a dolgozik ige igényel feltétlenül idézőjeleket vele kapcsolatban. Nem vagyok orvos, de a közérthetőség jegyében valami olyasfélének diagnosztizálnám az állapotát, hogy kényszeres, üldözési mániás depressziós (sok időt töltött már a pszichiátrián). Munkailag teljesen használhatatlan. Az a maximum, ha el lehet őt küldeni egy levéllel valahová, bár volt rá eset, hogy elveszítette útközben a postát. Hozzáteszem, hogy ő teljes munkaidőben és teljes fizetéssel használhatatlan. És a kollégáit is kikészíti, akik mellette már lassan tigrisszelidítőknek érezhetik magukat. Folyton aggódnak, vigyáznak, tekintettel vannak, súlyoznak, vajon mit lehet mondani, és mi okoz kiborulást nála.

Van aztán még egy doki, akinek nincs látható lelki problémája, de napközben soha nem látható. Saját irodáját általában délutánonként látogatja, ezért a nappali 8 órájukat töltők időnként találkoznak is vele, de hogy aztán meddig marad és mit csinál, az rejtély. Látszatja semmi. Értekezletre sem jár, ami mindenkinek kötelező, de neki nem, mert az délelőtt szokott lenni. Természetesen ő is vagy négyszer annyi fizetést zsebel be, mint én. Egyenes a dolgok levezetése afelé, hogy bezzeg akkor én! Vajon miért pont én? Szánalmas lenne ezt komolyan megkérdezni. De ha már ilyen részletesen kitárgyaltam eme dolgokat, biztos arra gondolsz, hogy saját értékeimet akarom fényezni az előbbiekkel szembeállítva. Nem. Ahol ilyen értékítéletek dominálnak, ott értelmetlen még a kísérlet is. Csak úgy elmondtam, mert szúrta a szememet.

Nagyon furcsa nekem ez a légkör. Pletykák, áskálódások. Használhatatlan emberek "kitartása". Sohasem dolgoztam még ilyen helyen. Szóval mázlista vagyok, ez biztos. Mióta az eszemet tudom, örömmel mentem dolgozni. Még ide is, mióta új főnököm valódi munkákkal ajándékozott meg. Éreztem a pezsgést, hogy szükség van rám. Most ez megváltozott. De már csak két nap!

2008. november 18.

Békés csend és egyedüllét az irodában... Ej, de rég volt ilyen! Ma a hosszabb utat választottam, át a Köztársaság téren a napfényben, nézve a játszadozó kutyákat a zöld füvön. Úgy éreztem, el tudnék repülni, ha kitárnám a karjaimat. Szabad vagyok! Sőt, ami még frissebb élmény: megszabadult! Már csak péntekig kell kibírnom, és búcsúzhatom a nyóckertől. Nem fog hiányozni a mocskával, a cigányaival, a részeg hontalanjaival.

Hihetetlen sebességgel távolodik az az élet, ami tavaly májusban kezdődött, ami ehhez a céghez és a nyóckerhez köt. Minden percben kitörlök valamit, amit eddig fontosnak kellett tartanom. Csak most érzem, hogy merő szükségből voltak e dolgok fontosak. Nem nekem. Nem tudtam azonosulni a cég gondolati struktúrájával, még kevésbé az adófizetők pénzén látott napi pazarlással, a szóvirágokkal, amikkel mindegyik "résztvevő" saját fontosságát hangsúlyozza, miközben néha több kárt okoz, mint amennyit használ. De ha egyiket sem teszi, bőséggel költi a közpénzt. Soha ennyi hiábavaló fénymásolást, nyomtatást még nem láttam. Ennyi önadminisztráló embert, aki azért nyomul, mert igazolná, hogy szükség van rá, hogy a fizetése nem kidobott pénz. Pedig bizony! De mennyit kirúgnék én, akit épp kirúgtak!

Két napja tartó akita-kutatásaim eljuttattak odáig, hogy az amerikai akita nem is annyira tetszik már. A pofája durva, fekete maszkos általában - ami nem baj, szeretem -, de a teste túl robusztus, a hasa lelóg, nem ível fel karcsún, mint a japán akitáé, amibe sikerült mostanra beleszeretnem. Ez itt egy ilyen japán kislány. Karcsú, hosszú lábú, végtelenül elegáns.

Itt a fenti kölyök mamája, amire - jó eséllyel - majd hasonlít, ha felnő. Azt hiszem, erre vágyom. Ő is a távol-keleti spiccfajták egyik válfajának képviselője (ettől már nem tudnék elszakadni), a vágott szeme igazán japán, a füleit meg egyenesen imádom. A cicás mosolyát még inkább. Benne van arcában az egész jelleme: velem ne próbálkozz! Úgyis én győzök! Látod?! Ez volna csak a Feladat! Őt ráncba szedni, a képemre formálni. Azt hiszem, pont erre vágyom. Tudok róla mindent: önfejű, túl intelligens, nagyon domináns. Ha nem vagy elég erős, következetes, kicsúszik a kezedből és a fejedre nő. Imádom a fiamat azért, hogy ugyanazt látta ebben az arcban - persze, hogy mailben elküldtem neki -, amit én. És igent mondott.

Péntek délután elmegyünk és megnézzük. És szerintem választunk. Több közül. Csak azért szeretnék ezúttal szukát, mert olyan még nem volt. És mert a hasát végig tudnám simítani. Nem biztos, hogy ez lesz. Daninak is hagyok választást.

Jó ideje böngészem a netet, több ezer kutyát néztem végig menhelyeken, tenyésztők képein, mindig az arcukat lestem: vajon beleszeretek-e? Most megtörtént. Rezgett a léc többször, szomorú, gazdára váró kutyákból többet is elfogadtam volna, de Daninak igaza van: neveljük mi fel, akkor lesz olyan, amilyenre vágyunk. Ő csak kölyköt akart. Nyilván - persze - nem ő fog szenvedni vele, ha bepisil, ha cipőt rág, majd én megoldom. Ennyi szufla van még bennem. Van beleszólása, esténként majd ő megy sétálni Tibcsivel, meg az ő ifjú shar-peijével. Máris feni a fogát rá.

Hogy köszönjem meg, hogy kirúgtak? Hogy köszönjem meg, hogy végre álmodozhatok megint egy kutyáról, akivel minden percemet együtt tölthetem?! És ez nem csak álom lesz végre, hanem valóság (mert hálistennek rajtam múlik). Hónapok óta gondolkodtam rajta, vajon hogy oldhatnám meg, hogy kölyökkutyát vegyek magamhoz, miközben napi nyolc órát távol vagyok. Az év végi tíz nap szabadságomat már gondolatban beosztottam, de tudtam: nem elég. És most megoldódott. Annyira jó! Ha most idézem a régi közhelyet, hogy minden rosszban van valami jó, akkor a JÓ!!! az, ami teljesen feledteti a rosszat. Ezúttal. Már megint szerencsés vagyok. Kezdem megszokni. Alig várom a péntek délutánt. (Tegnapelőtt még azt mondtam a liftben a szomszédomnak, hogy tavasszal összetörtem magam, aztán megölték a kutyámat, ellopták a kocsimat, és most várom, mi jöhet még... Nos: kirúgtak a munkahelyemről. Ez jött még. De kit érdekel?)

2008. november 17.

Elképesztő, hogy az ember mi mindenre használja a hüvelykujját! Próbáld meg úgy például a gatyádat felhúzni, hogy ezt az ujjadat nem használod! Erre azért kellett rácsodálkoznom, mert a leghosszabb körmöm, ami eddig hiánytalanul tornyosult a bal hüvelykullyamon, egy rossz buszról leszállás következtében berepedt. Adódik ebből persze az összes rémes hátány: mindenbe beakad. Például a harisnyanadrágba, a bugyiba, és akármibe, legyen az egy hangyányit is laza szövésű. Még nem akarom levágni, mert a repedés túlontúl a körömágy alatt van, ha letépném, a húsomat is tépném vele. Őrzöm egyelőre, de nagyon nehéz.

Eléggé megreccsentem, bár a látszat szerint semmi bajom. Ahogy közelítettem a Kun utcán a Főkefe felé, ahonnét már csak 50 méter a kapu, éreztem, hogy ezen a napon valami eldől. (A két cserép leanderen kívül, amit feldöntött a viharos, jeges szél.) Nem sokáig váratott magára a pillanat, amikor az igazgató és a főnököm együtt beinvitáltak a belső irodába. Az igazgató majdnem könnyed mosollyal utalt arra, milyen súlyos magánéleti problémáim voltak a közelmúltban - elmeséltette velem a kutyám történetét, meg is lepődtem, hogy érdekli -, aztán hozzátette, hogy most még hozzátesz valamit. Szeretnék az én helyemet egy teljes munkaidőssel betölteni. Nem tudom, mire készültek, talán még repülősó is volt kéznél, annyira megkönnyebbülten vették tudomásul felragyogó mosolyomat, ami azért volt őszinte, mert az első perctől tudtam, miről lesz szó, és élveztem, mennyire szoronganak ettől a pocsék feladattól.
A megkönnyebbülés az egyik, amit érzek, miután a sértett hiúság és az elmúlt pár hét elismerésmentes, sőt némi rosszindulattal fertőzött munkás napjai miatti rossz érzésemet leküzdöttem. Örülök, hogy nem kell többé látnom se az új, se a régi főnököm arcát. Az újjal, így utólag analizálva, a majdnem elmentem már némi távolságából szemlélve sose lehetett volna rendes kapcsolatom. Az őszintétlen mosolya miatt, a levegőnek nézlek mentalitása miatt. A régi főnököm pedig a szenilitás, a házsártosság, a makacs modorosság annyi bosszantó jelét adja, hogy kifejezetten szekánttá vált. Ezért a havi 50 ezer nettóért dolgozni hajlandó lennék, de naponta nyelni már nem.
Mióta tudom - pár órája -, hogy az igazgató egyik titkárnője is távozni készül, kezdek aggódni, nehogy ez a hirtelen jött létszámhiány valami meggondolásra késztesse a nagyfőnököt, és saját maga mellett ajánljon föl valamit. Nem akarom.

Immár este van, gondolkodtam, éreztem, szuttyogtam is, hisz kit ne érne "tragédiaként", ha kirúgják. Egy biztosnak tűnő, bár rohadt szarul fizető állásból. Tudod, hogy van: minden fillér számít, amíg a távfűtés pont annyi, mint a fizetésed. De. Szabad leszek. Nem kell nézem az arcokat, akiket nem tudok szeretni, és akik egy csomó előítélettel fordultak felém, és nem a munkámat értékelték, hanem azt a pár szót, amit elejtettem őszintén, kritikusan. Nem kellett volna? De igen. Ennek köszönhetem most a szabadságomat. A Sors mindig tudja, mit miért csinál. Ennek valamiért biztosan így kellett lennie.

Nekem már húsz éve fáj a pazarlás, mert a Repülőszövetségnél is nagyon kellett vigyázni a pénzre, az utána következő repülős cégnél meg végképp minden fillérnek helye volt. Képtelenségnek érzem, hogy valaki lemásoltasson kétszázötven oldalt - ahogy a cégnél történik naponta, ahonnan távozom -, amit aztán semmire nem használ. Kinyomtasson 40 oldalt, színesen, amit kidob, mert van benne pár hiba. Ez itt naponta előfordult, régi főnökömnek semmi érzéke nem volt a spórolás iránt. Halomba nyomtatott és dobott el piszkozatokat, ahelyett, hogy az egy véglegesre koncentrált volna.

Ma épp megint elaludt az ebéd utáni levele fölött. Ha nem borítom fel véletlenül a tűzőgépet, ami csattant az asztalon, egy órát legalább szunyókált volna. És még bocsánatot is kértem, hogy figyelmetlen voltam. Tényleg sajnáltam, hogy kizökkentettem békés emésztéséből. Ez egy ilyen világ.

Volt.

2008. november 13.

Tegnap szabadságon voltam, jól esett. Ma meg rájöttem, hogy kábé elástam magam a főnökömnél. Túl fiatal. Befolyásolható. (Ha nincs igazam, akkor hálistennek.) Kérdezte reggel, hogy kész leszek-e azzal, amit ígértem péntekre. Akkor már több mint egy órája vakaródzásra voltam kényszerítve, mert ő ült a gépem előtt. Mondtam, ahhoz az kéne, hogy dolgozhassak. Milyen hangon mondtam ezt? Ahogy szoktam. Sajnos. Mert ahogy szoktam, az sokak számára támadásnak tűnik. Túl őszinte. Benne van minden, amit gondolok. Ez az én örök hibám. Emiatt már sok tengelyt akasztottam. Vajon miért vagyok képtelen változni? Csak. Tudom, hogy helytelen. És csak én tudom, hogy ebben valódi támadás nincs, mint ahogy rosszindulat sem, csak némi türelmetlenség. Miért is ne lenne, ha úgy érzem, azért nem fogok a feladatom végére járni, mert nem hagyják? Nem tudok disztingválni, ez a nagy igazság. Nem szabad mindig őszintének lenni - sőt, mostanában szinte soha -, és ez nekem nem megy.

Megjött aztán Big Szöszi, egy mozdulattal lenyúlta főnökömet, együtt mentek le dohányozni, és immár bármit el tudok képzelni, még azt is, hogy egymás között jól elástak engem. Már ha annyira túldimenzionálom saját fontosságomat, hogy vesztegettek rám pár szót egyáltalán. Ha tévedek, annak csak örülnék. Szeretnék kisegér lenni, aki egy szót sem érdemel. De a rossz érzéseim általában megalapozottak. Nem mintha volna túl sok vesztenivalóm - nincs. A világmindenségben végül is csak porszem vagyok, akár a problémáim. Hadd higgyem, hogy nem vagyok elég fontos még egy rosszindulat generálására sem. Hadd higgyem, hogy a munka, amit kiadok a kezemből, magáért beszél, és nekem megszólalnom sem kell.

Visszanéztem a múltba kicsit. Rengeteg olyan embert találok, aki szeret engem. Vagy csak szeretett, mert már nem él. Lubickoltam egy olyan világban, ahol nem volt ellenségem, mindig szeretet vett körül. Nagyon furcsa most azt tapasztalni, hogy ilyen is lehetséges. Munkahelyek, főnökök gyors számbavétele után bátran mondhatom: mindenütt jó és jól voltam. Megbecsültek, és még szerettek is. El voltam kényeztetve, úgy lászik. Azt hittem, lényem - vagy hívjuk bárminek, ami vagyok - távol tartja tőlem örökre a rosszindulatot, az áskálódást (mert ez belőlem teljesen hiányzik). Sosem találkoztam ilyennel, és hülye módon megszoktam, eszembe sem jutott, hogy ez változhat. Pedig most lehet... Mintha szélmalomharcot folytatnék: továbbra is, mint eddig, a maximumot adom magamból, mégis, minden hiábavalónak tűnik. Rossz a levegő körülöttem, mióta Big Szöszi megfertőzte. Hihetetlen, milyen kevés, egyetlen vírus is elég ahhoz, hogy egy jól működő, mindig egészséges szervezet megfertőződjön. Nem találok gyógyszert erre momentán.

Keresem a hibát magamban. Szókimondó, őszinte vagyok. Nem kéne? Nem vagyok már szép, a külsőmmel nem megyek semmire. Kéne. Önálló vagyok, saját véleménnyel - az élet keményen megtanított erre -, nem kéne? Hiszek abban, hogy amit csinálok, jól csinálom... nem kéne? De. Mert ha már ez sem, akkor mi? Nem tisztelem a rangot, csak a teljesítményt, a tehetséget. Nem kéne...

Nem akarok önmagammal meghasonlani, mert az tényleg mindennek a vége volna. Elég, ha magammal tisztában vagyok, és nem hiszem el a rossz irányból jövő sugallatot, ami arról szól, hogy rossz vagyok. Nem vagyok rossz, és kész. Az egész életem a tanú erre. Hiszek magamban. Az életem főművét, a fiamat tudom felmutatni ennek igazolására. Aztán még ott van a sportpályafutásom. Se a múlt században, se a mostaniban egy nőt se tudsz felmutatni ebben az országban, aki azt tette, amit én. És annyit.

Elég is volt belőlem, mégis, mi ez? Mi az, hogy igazolást kell kiállítanom arról, hogy ki vagyok és hogy érek valamit? Ez már tényleg szuttyogás, méltatlan, és nem hozzám illő. Abba is hagyom. Good night, Yolanda.

2008. november 11.

Mondtam már, mennyire örülök Obamának? Nem? Hát nagyon. Végre kaptak az amcsik egy színesbőrűt. Rájuk fért.

Én még mindig az irodámmal vagyok elfoglalva: Izé elvtárs ma több kiló papírt dobott a szemetesbe... na ne! Mikor én tettem, azonnal beszereztek egy iratszétrágó kütyüt, hogy soha többé semmiféle papír ne kerüljön ki az irodából szétrágás nélkül. Ő volt ennek a fő szorgalmazója. És most? Hogy ő dobált kilónyit csak úgy, ahogy én, amiért letolt? Mit is mondjak. Rájött biztos, hogy hülyeség volt, vagy nem jött rá? Nem tudom. Megtette. Telerakta a szemétkosarat papírral. A szétrágó kütyü meg hallgatott. Meg én is. Hogy van ez? Csak nekem nem szabad? Ajvé, mondta volna anyám, de már nem mondhatja. Yolanda, te érted?

2008. november 10.

Az áskálódásban az a szar, hogy nem tudod kivédeni. Nem tudsz válaszolni, nincs kinek. A hátad mögött mondja. Big Szöszi (a "big" jelzőt ő maga gondolja magáról) ezt tette ma velem. A főnökömnek búgta el, míg én a másik szobában voltam, hogy mennyire lassúnak tart, mivel a múlt héten csak hat oldalnyit gépeltem le az ő hanganyagából. A bicska nyílik a zsebemben, ha visszagondolok, milyen turbulens hetem volt, mennyi ad hoc feladatot kaptam, minden nap más külföldi küldöttség miatt ugráltam, több száz oldalt másoltam, nyomtattam, fűztem, raktam, és mikor némi szünet adódott, nekiálltam a hanganyagának. Amit rendszeresen úgy vesz fel, mintha az interjúalany a terem másik végéből próbálná eljuttatni a hangját a diktafonig, aztán ezt megtűzdeli köhögéssel, asztalcsapkodással - nem mondom, hogy ő csapkod, csak nem nyomja meg a pause gombot, amíg mások rámolnak -, és ezek a hangok a fejemre gyógyított fülhallgató miatt elkerülhetetlenül az agyamba robbannak, mint egy sortűz. Mire káromkodva letépem magamról a hangforrást, már késő, halláskárosult vagyok egy időre. Senkinek nem kívánom azt az irtózatos decibelt, amit az ő jóvoltából el kell szenvednem, maxmláis hangerő mellett, mivel a motyogó alany szavait másképp nem értem. Hogy ezt ki lehet küszöbölni, arra példa Izé elvtárs hanganyaga, ami nélkülöz minden hasonlót. Még most is háborgok és utálkozom. Védtelennek érzem magam a rosszindulat ellen. Aki az áskálódásról beszámolt, azt nem márthatom be, tehát hallgatok. És hálás vagyok neki, mert megvédett. Tudod, Yolanda, ennyi sok év alatt azt az egyet még senki nem mondta rám, hogy lassú lennék. Nehéz megbarátkoznom ezzel az ismeretlen jelzővel. Nem is tudom, valaha sikerül-e.

2008. november 8.

Aj, de rég volt péntek, mikor még dolgoztam! Nem mintha most nem dolgoznék (minden reklámszünetben legépelek pár sort:)), szóval szép ez a szombat, annál is inkább, mert Dani megint elpályázott, ezúttal a Tátrába... Mivel ő is olvasta a régi blogomat, pontosan tudja, hogy a petesejt, amiből aztán zigóta lett, és így tovább, az pontosan a Tátrához kötődik... Meg őhozzá konkrétan. Ha még mindig nem értenéd: ott hoztuk őt össze Walter Extrával. Méghozzá felhőtlen boldogságban. Furcsa lenne azt képzelni, hogy "megtalálja a gyökereit", de azért mégis van bennem egyi lyen apró sugallat.

Ach, izé elvtárs tegnap nagyot adott elő. Egy hölgy jelenlétében, aki türelmetlenül várt egy papírt, amit ő usque fél órán át nem talált meg a rendetlen, papírhalmokkal terhelt asztalán. Annyira (nem) őszintén sajnáltam! Csak kutatott, csak rakodott egyik papírhalomról a másikra, és nem akart előkerülni az a bizonyos dokumentum. Már nekem volt kínos, mikor a hölgy nem állta meg, hogy kinyilatkoztassa: eme papírokat egy dossziéban kéne tartani, nem száz más papír között. Mivel nem voltam felhatalmazva rá, hogy bólogassak, csak lelkiekben helyeseltem neki. Nos, végül megtalálta, de jól beleizzadt. Azt senki ne képzelje, hogy ebből bármit is tanulni fog a jövőre nézve: nem. Biztos vagyok benne, hogy továbbra sem fogja dossziéba tenni az aktuális doksikat.

Megint kaptam egy levelet, amit hiúságom okán meg kell hogy osszak veled:

"A véletlen hozta úgy, hogy rátaláltam az Ön által szerkesztett internetes oldalra. Nagyon egyéninek és stílusosnak találom és egy olyan hangulatot tudott felidézni bennem, amit csak nagyon régen éreztem, érezhettem.
Noha soha nem repülhettem az "MHSZ"-es időkben, és csak most, 36 évesen adatott meg, hogy önállóan repülőgépet vezessek, át tudom érezni az akkori kor szellemét és a repülőterek hangulatát. Ahogy a miskolci fiúk is írták, ez az idő már sajnos elmúlt és lehetetlen próbálkozás lenne visszahozni. De jó rágondolni. Örülök, hogy én még láthattam Önt repülni a Duna felett, a Budaörsi repülőnapon és megjegyezhettem a nevét, mint egy példaképet a jövőre nézve.
Ezúton szeretnék Önnek (mint repülőember Neked) jó egészséget kívánni és biztosítani arról, hogy azért van még pár ember kishazánkban, aki még emlékszik a jól csengő Daka Olga névre.
Repülőbaráti üdvözlettel,
... Pál (80 órás zöldfülü)"

Annyira jól esik az ilyen, mintha még mindig élnék... mintha még mindig számítanék. Sőt. Ahogy a holdat elnézem, mintha valaki kiharapta volna a felét, persze tökéletes fogsorral. Ha már az égboltról beszélek, meg kell említenem az orosz tiszti kabátot, ami minden éjjel áthalad az ablakom előtt. Fönt két csillag, lent két csillag, középen pedig a három, ami összefogja a tiszti kabátot egy szűk övet formázva. Mintha egy szép, széles vállú, karcsú katonán volna.

Nézem ezt a megasztárt, és kis kedvencemet, a jó hangú Lüszit, akinek fogalma nincs róla, hogy mit énekelt. "The winner takes it all" - ez már önmagában is azt mondja, hogy a győzes mindent visz, tehát nincs remény. Ő mást hitt. Hogy lehet az, hogy az énekes nem tudja, miről énekel?

Tudod, mikor hallgattam ezt a számot? Valamikor Walter Extra kocsijában, a Ford Capriban, ami akkor a legújabb volt, száguldottunk 200-zal Kulmbachba az autópályán, és én leginkább meg akartam halni, azért is, mert ez a szám szólt a rádióból. "The winner takes it all" , szóval a győztes mindent visz... És nem én voltam a győztes. Fuldokoltam a sírástól akkor, ezt a számot hallva, nyolc hónapos terhesen, egy olyan ember mellett, akinek a szíve már rég a hastáncosnőé volt. Ez a dallam mindig ugyanazt az érzést hozza vissza: a tökéletes veszteséget. És erről is szól.

Nem hibáztatom a kislányt, hogy erről fogalma sincs, végül is miért kéne értenie a szöveget, amit énekel? Számomra mindenesetre ő már kiesett. Ekkora hibát nem lehet elkövetni.

2008. november 5.

Isten biztos megbocsátja nekem, hogy nézem a celeb vagyok c. műsort... Ebben az egóját a legmagasabb fa fölé helyező Delhusa igazából egy olyan angol sláger szövegét sem tudja, amit képes volt elénekelni. Azért ez szánalmas. Valamiért én tudom ezeket a szövegeket, ő meg tényleg nem. Pedig nem én vagyok énekes sztár, még szerencse. De akkor mire hiú annyira?

2008. november 4.

Juhé! Épp az akárkik a fejükre estek c. Afrikashow-t nézem az Rtl-en, ahol nagyon különféle emberek küzdenek a megpróbáltatásokkal, Bódi Guszti épp most mondta, hogy azért nem venne szárított húst, mert szerinte a bennszülöttek lepisilik, és ez elég "norbit" !!! Esküszöm, háromszor visszahallgattam - t.i. upc-s boxomon minden visszapörgethető -, és bizony ezt mondta. Nyilván a "morbid" szóra gondolt... anyám! És ők a celebek. Akik csak ugatják a celebséget, már ha ez a szó egyáltalán azt jelenti, amire gondolok: híresség, mármint olyan, aki azért híres, mert megérdemli. Jaj-jaj.

Áh, tartozom egy vallomással: a múltkor a diktafon madzagja igenis nálam volt, csak nem nyúltam utána a táskám mélyére. Ehelyett a fiam kamerájának nagyon hasonló zsinórját próbáltam beleerőltetni a készülékbe, nyilván hasztalan. Mindegy, azóta már szintén hasztalan próbálkoztam vele, hogy egy film hangját, ami dvd-n megy, valahogy diktafonra erőltessem. Nem megy. Az egész akció hiábavaló. Annyira sajnáltam Izé elvtársat, akit ki nem mondva meggyanúsítottam azzal, hogy rossz madzagot adott, hogy ma kinyomoztam neki egy olyan telefonszámot, amire azt mondta, lehetetlen. Megtaláltam. Örült. Azután még kávét is hoztam neki tejjel. Ezek után - mintegy negyedóra múltán - egyszer csak rám nézett, és megkérdezte, hogy meggyógyult-e a lábam. Azt hittem, nem jól hallok. Először is el voltam mélyedve a képernyőben, meg ő is a másikban, ezt a kérdést úgy szegezte nekem, mintha bolha csípte volna meg. Mintha hirtelen rájött volna, hogy én kedves voltam hozzá, és ő tartozik valamivel. Mindegy, mit feleltem, itt nem az a lényeg. Hanem a figyelme. Esküszöm, meghatott! Amilyen hirtelen támadt rám ezzel, abból érzem, milyen hirtelen fogta fel - igaz, egy órás késéssel -, hogy tényleg kedves voltam hozzá. Áh, mondom másodszor, tényleg vannak szép pillanatok ebben a napban is! Jó éjt, Yolanda.

2008. november 1.

Hogy is tudnám nem ideidézni ezt a levelet, ami hájjal keneget? Bocsánat érte, az ember nem minden nap kap mailben kedvességeket.

Kedves Olga!

Sz. Tibor vagyok, egy repülés iránt elkötelezett Miskolc melletti faluban, Szirmebesenyőben élő fiatalember. Kisgyerekkorom óta foglalkoztatott a repülés, és mivel nagyon közel lakom a repülőtérhez, hamar felfigyeltem a zajosan a házunk felett elhúzó repülőgépekre.

Hat éves lehettem, mikor először kimerészkedtem a miskolci repülőtérre, a falunk mellett állomásozó csörlőaggregátorhoz. Azóta nincs nap, hogy ne lennék kint a reptéren, ha van egy kis szabadidőm.

Régebben talán az Aero Magazinban olvastam egy önnel készített riportot.
Most, hogy nemrégiben egy movit lezuhant egy banális pilótahiba miatt, ismét volt szerencsém olvasni az írásait. Annyira hatással volt rám, amit olvastam, hogy levélírásra vetemedtem.

Az a cikk az Aero Magazinban ma is élénken él az emlékezetemben, ahogyan mesél a reptéri táborok, különleges, mások számára közönyös hangulatáról.
Lababőrös lettem, amikor a sorai közt olvasva hirtelen arra lettem figyelmes, hogy: Te jó ég, hiszen ez én vagyok!!!
Rázkódás a reptéri UAZ platóján, alvás a tábori emeletes ágyakon a reptéri faházban, az a rengeteg fárasztó, önzetlen munka, amit belefektet az ember a repülésre vágyva.

Nemrégiben, amikor a miskolci sporttársakkal a repülőtéren takarítottunk, rendet raktunk az oktatói teremben, rátaláltam a falon egy táblára, ami a Szocialista Országok Motoros Műrepülő Versenyének magyar csapatát ábrázolja.
Önt is, mint versenyzőt. Milyen furcsa, hogy rá két hétre olvasva a blogját, rátalálok egy kis visszaemlékezésre, amiben arról ír, hogy milyen volt, mikor Besenyei Péterrel épp Miskolcra tartottak arra a bizonyos versenyre.

Olvastam arról is, hogy miként törték derékba az Ön és mások karrierjét annak idején, és szomorúsággal tölt el az is, hogy látom, ma már mennyire másról szól a sportrepülés itt Miskolcon is, mint amilyen lehetett annak idején.

Vagyunk páran lelkes fiatalok, akikről tudom, hogy hegyeket lennének képesek megmozgatni, elkötelezettségünk és szorgalmunk révén, de sajnos borzasztó, mennyire nehéz ma érvényesülni akár klubbon belül, akár a civil szférában.

Valamiért úgy éreztem, le kell ezt írnom önnek, remélem, nem vette rossz néven.
Bár soha sem találkoztunk személyesen, mégis mérhetelenül tisztelem Önt, mert bár csak pár sort olvastam munkásságáról, magamra ismerve pontosan tudom milyen volt az a jónéhány év amit a sportrepülésben eltöltött.

Mára ennyi elég is.