Madzag kertítés helyett. Alacsony, laza. Mint a mozdulat, amellyel átollóztam fölötte könnyedén. A cipőm orra elakadt benne. Repültem, mint már annyiszor, földet értem, mint annyiszor, de ezúttal csukott futóval. Hoppá! Hát itt volnék a bolt előtt, ahová cigarettáért igyekeztem, de egyelőre semmi ingerem elszakadni a mínusz tíz fokos aszfalttól, ami meglehetős biztos támaszt nyújt így fekve. Egy arra járó apa három gyerekkel és a kutyám áll körül. Előbbiek mindenáron segíteni akarnak. Türelmet kérek, mindjárt felállok. De nem. Apa hónom alá nyúl, függőlegesbe igazít. Nem kellene, de kipróbálom a bal lábam: mintha nem is lenne. A lépcsőre ültetnek és mentőt hívnak. Elkérem a telefont. Mari véletlenül otthon van, mondom, nézz át a túloldalra, ott fekszem a bolt előtt. Hozz egy pórázt és vidd haza a kutyámat. Jön, viszi. Közönségemet hazaküldöm, meg ne fázzanak, már jön is a mentő.
- Van annál rosszabb hely is - vigasztal a mentős, mikor az úristen kicsúszik a számon a János kórház hallatán. Amíg a felfújt ágyban fekszem, alig erősödik az elején még zsibbadt fájdalom a csípőmben, de mikor a kórházban átraknak a kőkemény, keskeny, kerekes ágyra, rájövök: mostanáig volt elviselhető az élet. Nem könnyű lehámozni rólam a télikabátot, a három pulóvert, nadrágot. Folyik rólam a víz. Fekszem lepedő alatt, kapcsolatom a világgal egy katéter, amit belém dugtak.
Jeges folyosón a fal mellé tolva fagy rám a verejték, míg több gipszelt kezű, lábú röntgenjét végigvárom. Reszketek, minden humorérzékem elhagy. Most öljetek meg, gondolom, mielőtt még egyszer valaki megmozdít. Nem kerülhetem el a jéghideg vastepsit, amire ketten rámolnak át. Nem sikoltok. Már lepedő sem takar. Nő igazgatja a lábaimat, káromkodik, mert nem tud kellően kicsavarni. Kedves szava nincs. Készülnek a felvételek, a fogaim csikorognak. Újabb halál: vissza az ágyra. Időtlen idő után kis műtőbe tolnak. Megint felnyalábol valaki - minden ilyen aktus felér egy újabb csonttöréssel -, műtőasztalra rak.
- Nem ejtem le - nyugtat meg -, csak akkor tenném, ha maga lenne Horváth Ágnes.
Két méretes lidokain a térdembe. Egy aszfaltbontáshoz is passzoló hangú, pneumatikus fúró áthatol a lábszárcsontomon, belém nyomat egy húsz centis forrasztópálcát. Fehérköpeny az ajtóban szitkozódik, miért velem foglalkoznak, mikor reggel óta kint vár egy kar, amit össze kell varrni. (Én csak dél óta. Szerencsés lennék? még este sincs.) A csontomból kiálló rúdra kétfelől nehéz patkót csavaroznak. Polc a vádlim alá, őrzőbe tolnak, valódi ágyra tesznek. A patkóra madzag kerül, átvezetik egy csigán, a végén többkilós súly húz. Most egyforma hosszúak a lábaim. Ettől könnyebb lesz, mondják. Mikor?
Vegyes a társaság, közöttünk függönyök. Balról egy öreg tanár fogadkozik, néha angolul, hogy semmi baja, engedjék haza. Nem hiszi el, hogy törött a válla. Jobbról egy meny pöröl a nővérrel ősöreg anyósa fölött, amiért emelt hangot használt. A nővér csendes, az emelt hang belőle jön. Utálja, hogy a vénasszonyt kell körülugrálnia. Férjével mobilozik, a betegre utalás csak per "anyád".
- Nem tudom, mi van ma - hallom -, egymás után jönnek a mentők. A fél város összetörte magát.
Orvos hangját hallom. Ismertetik vele adatainkat. Mindenki jóval öregebb, mint én. Második szerencse: engem választ az irgalmatlan futószalagra, ami a műtőben működik. Ő is - immár az ötödik személy - elsoroltatja velem korábbi műtéteimet. Mikor a megvasalt bokámhoz érek, bosszús lesz.
- Meg kell röntgenezni - vakarja a fejét.
- Az ki van zárva - jelentem ki, de úgy, hogy le is tesz róla.
Valaki óvatoskodás nélkül leakasztja a súlyt a madzagom végéről, lábam beugrik a csípőmbe megint. Kösz. Újra egy férfi nyakát ölelgetem, kerekes kínzódeszkára rak, jeges lift, műtő, újabb ölelés, újabb asztal. Utolsó kín: ketten megragadnak, felültetnek, talán jobb is, hogy gyorsan. Kifújom a levegőt, ami eltömte a sikoly útját. Csigolyáim közé vastag tű: epidurálás kész. Ez is valami? Az altatóorvos az első kedves arc. Mintha ő nem sietne sehová. A monitoron lüktet a vérnyomásom. Várnak. Már semmi sem fáj. Lábaim nincsenek is. Az a két végtag nem enyém, amire rácsos bakancsot húznak, terpeszbe csavarva kötelekkel feszítik. Kit érdekel? Vérnyomásom békés, mosolygok, és azt kívánom, sose legyen vége e fájdalmatlan állapotnak.
Falhoz kötött lábakkal, némileg féloldalt fekszem már, mikor Sebész maszkban megérkezik. Mosolyog a szeme! Köszön! Aztán másfél órán át fúr-farag, én szundikálok, néha még valami kedves álom is rám száll. Féltizenegykor tolnak be egy négyágyas szobába, ami Európában persze kétágyas lenne. Ablakhoz kerülök. Egyedül fölöttem lóg kapaszkodó. Oldalamnál a fűtőtest. Már nem is győzöm a szerencséimet számolni.
Lubickolok a fájdalmatlanságban még órákig. Aztán elkezdődik. És tart. Ibolyka úgy horkol, hogy egy tízemeletes házból is kitiltanák, bármelyik szinten adná elő. Nehezen jön a reggel.

Gyermekem tőlem értesül, hol vagyok. 24 óra késéssel. Elkérték pedig a telefonszámot, de nem hívták fel. Jön és hozza a motyót.
- Szegény gyerek - simogatom a kezét. Halálra aggódta magát.
- Szegény mamuska - simogatja a kezem. Nekiadom az ebédemet.
- Szar - mondja pár falat után.
- Csak miattad kértem. Én nem eszem, amíg fel nem tudok kelni.
Egész nap nem mozdulhatok. Nem mintha akarnék. Rettegek az éjszakától, nem is hiába. Ibolyka harákolása a mennyig hatol. Fütyülök. Csiccsegek. Műanyag poharammal az ágy vasát verem. Pillanatok csendjét nyerem, aztán hatalmasabb erővel, mint előbb, zeng a ház megint. (A többiek másnap jót kuncognak próbálkozásaimon.)

Öt óra, villanyok fel, mosdótál. Morcos nővér parancsa: felülni. Tétován nyúlok a kapaszkodó után. Kezét nyújtja. Megfogom. Felránt függőlegesbe. Nem hittem volna, hogy hangosan jajongok. "Lábat oldalra", mondja, meg is taszítja a vasalt combomat és 90 fokot fordít ülő helyzetemen. Megint nem hittem volna, hogy azt süvítem: ott fáj a legjobbaaaan! "Mindenkinek ott fáj" - nyugtázza, és otthagy. (Többiek elhűlnek: mostanáig egy nyögést se hallottak tőlem.)
A következő nővér rosszabb. A 24 órás ágytál királynője. Feledékeny, részvétlen, nagyhangú. Rohan, csapkod. Este kérem, csukja be az ajtót.
- Azt nem lehet! - dörren rám, mintha túrótortát kértem volna.
- Tegnap lehetett...
- Az ajtónak nyitva kell lenni.
- De miért?
- Hallanom kell a beteg lélegzését! (Ha nem szenvednék, röhögnék: a folyosón dúl a decibel, mint egy metróállomáson.)
- Így lehetetlen aludni - próbálkozom.
- Sajnálom. Ez egy baleseti osztály! - És el. Szobánkba nemcsak a fény árad be, de kiabálás, csapkodás, ezerféle, visszhangzó zaj. Nagy kínnal, daccal és járókerettel elvánszorgok az ajtóig, becsukom. Egy férfi végtelenül változatos hangszínekben előadott (de legalább némileg megszűrt), folyékony jajgatására szenderedek álomba (másnap megkérdeztem, mi baja: eltört a bokája). A nővér nem vett észre semmit. (Talán megnyugtatta szobatársnőm fülrepesztő "légzése", ami a falon is áthatolt?)

Harmadik este udvariasan kérdem, lehetne-e új lepedőt kapnom; ez alatt kőkemény morzsák, csupa izzadság, sárga fertőtlenítő, ránc, mocsok.
- Majd reggel - zárja le az Utálatos. Nem is kérem, csukjon ajtót, mert ezen az éjjelen nem ügyeletes a kórház, Ibolyka pedig hazament. Nincs erőm felkelni, három napja nem ettem.

Éjjel behozzák Marit. Teleordította a kórházat. Hatvan elmúlt, de mélyen ülő, apró szemeiben egy hatéves kislány értelme csillog. Azt sem tudja, hol van. A fogyatékosok intézetében valaki fellökte, eltörött a lába. Tíz perc horkolás után felriad:
- Álmos vagyok az inekciótul - jelenti. - Jaj, de fáj a lábom. Vécére köllene kimönni. - Ezt még két napig ismétli, lepereg szegényről az infó, amit többen többször elmondunk: katéterje és pelenkája is van, nyugodtan eressze el magát. Nem ereszti. Imádom azt az ártatlan, öreg, fogatlan arcát, ami mégis fiatal.
- Máma műtenek? - kérdi másnap. - Félök tűle! - és ez váltakozik a "hogy fájt az écaka a lábom"-mal.
- Ez a maga hátizsákja? - kérdi tőle a nővér.
- De - feleli Mari.

Utálatossal kezdődik a reggel. Emlékeztetem a lepedőre. Utál, de áthúz mindent (csak nekem). Addig a keretemre támaszkodva állok a mosdótál mellett, majd végre lassan tiszta ágyam szélére ereszkedem. Egyet fordul, fogja a mosdótálamat.
- Elvihetem? - veti oda megszokásból.
- Nem.
- Még nem fejezte be?
- Nem volt módom. - Fogom az ingem szélét, mintha le akarnám venni, de az ajtó tárva. - Becsukná? - Becsapja.

Szipogó takarítónő érkezik, hatalmas, hurutos köhögést szór mindenfelé, nincs harmadik keze, amit a szája elé tegyen.

Nincs szerencsénk: este is Utálatos az ügyeletes. Hét óra felé szokták hozni a gyógyszereket. Most nem. Kilenckor még összes villany ég a szobában, ajtó tárva, emberemlékezet óta nevetgél, trécsel a közelben egy embercsoport. Csöngetek, bár tudom, vészterhet zúdítok magamra.
- Mi a baj? - áll meg az ajtóban frissen gonoszba hervadó mosollyal.
- Kérem, megkaphatnám az altatómat?
- Pszichiátriai továbbképzésen vagyok! - löki oda felháborodva, és már fordul is vissza. Belém szorul a kérés, hogy legalább a villanyt oltsa el. Olyan mérges vagyok, hogy a kapaszkodót tartó gézcsomóban Oszama bin Laden arcát vélem kirajzolódni. Előkapom a füzetemet: az írás mindig lehiggaszt. Kilenc is elmúlt, mire a nevetgélő csoport szétoszlik, és Utálatos végre altatót hoz. Kezemben a tollal felnézek rá.
- Megtudhatnám a kedves nevét? - kérdezem szelíden mosolyogva.
- Bea - feleli enyhe csodálkozással. Leírom.
- Milyen Bea?
- Miért? - már bizonytalan.
- Csak tudni szeretném, ki volt ilyen kedves hozzám.
A nőben hirtelen katarzis indul: mint akit felhúztak, ide-oda csapong az ágyak között, mindenkit el- és megigazít, be nem áll a szája, végül elér az ajtóig és becsukja. Kívülről. A villanyokat is lekapcsolta. Yeah! Hogy ez miért nem előbb jutott eszembe?

Hajnalban egy tök más nőt látok. Ő az, de kicserélték. Alig mer hozzám szólni, azt is halkan és udvariasan. Puha, nedvszívó (fenék alá való) rongyot terít mellém, aztán még egyet "egy nem elég" megjegyzéssel. Ebből az derül ki számomra, hogy ezt naponta cserélnie kellett volna. Ma látom utoljára. Mindkettőnk számára hálistennek.

Igazságtalan lennék, ha nem említeném azt a két nővért, akihez szintén szerencsém volt. Igazi emberek voltak. Köszöntek. Megértő mosollyal csukták be az ajtót, hogy a zaj ne zavarjon. Türelmesen küzdöttek a leharcolt ágyam fejével, hogy feltámasszák, aztán este vissza. Mosolyogtak. Marival úgy bántak, mint egy hatéves kislánnyal. Úgy telenyomták fájdalomcsillapítóval, ahogy azt az asszonyt, akit anno százezerért fektettek velem egy szobában, és VIP-nek számított.
- Nem lehet nem szeretni - mondta az egyik kedves nővér valódi gyöngédséggel. Könnybe lábadt szemmel néztem rá, ő meg vissza: értettük egymást. A másik nővér, amikor figyelmeztettem, hogy Mari cukorbeteg, szégyenkezve kapta fel a reggeli lekvárt "Ó, te jó ég, de jó, hogy szólt! Elfelejtettem!" felkiáltással, és kicserélte egy diétásra, amivel aztán megkente a kenyeret, és két szaladozás között, falatonként etette Marit.
- Én vagyok az őrangyala - vicceltem, amikor hálásan rámmosolygott. Csöngettem éjjel és nappal, ha Mari kitakarózott, ha félig lelógott az ágyról, mert vécére készült, vagy ha hányingere támadt. Ha gyalogolni indultam, megsimogattam az arcát, képtelenség volt nem megsimogatni.

A negyedik napon ettem először, amikor már biztosan éreztem, hogy eljutok a klozetig (Zsuzsa hat napig feküdt, evett, ivott, de ő sem használta az ágytálat komolyabb dolgokra. Elképzelni nem tudom, hogy csinálta!) "Jó" bokámon fekete bevérzés: a műtét alatti feszítés-csavarás eredménye. Már értem, miért kellett volna róla röntgenkép.

A hetedik napon Dani kifizette a napidíjat, elhordta a cuccaimat, majd jött értem a fizetős mentő - az ingyenes kiszámíthatatlan volt. (Majd ha egyszer te is ott leszel - pont ott! -, megérted, miért számít minden perc, micsoda szabadulásvágy horgad az emberben attól kezdve, hogy az orvos kijelöli a dátumot.) Nagy élmény volt Isten szent egét magam fölött látni. Még ha csak hordszékből is. Marit úgy sajnáltam otthagyni, mintha felelős lettem volna érte. Ma is meghatódom, ha rágondolok.

Bea másik nevét a váltó nővér biztosan megmondta volna, de a haragom elszállt, kicsinyes bosszúhoz nem vagyok elég kisvonalú. Ha megijedt, ha rájött valamire, akármire, már nem voltam ott hiába.

Tanulság: ne ugrájj, bazeg.